XIII. SVÁJCZBAN.
XIII. SVÁJCZBAN.
MIKOR az emigráczió 1852 elején két- vagy többfelé szakadással fenyegetett, Szemere számbavette és jellemezte annak legkiválóbb tagjait és vezetőit: Ujházyt, Andrássyt, Vukovicsot, Gorovét, Almásyt, Pulszkyt, Klapkát, Czetzet, Vettert, Kmetyt, Kossuthot, Telekit, Batthyányt, Mészárost, – de nem sorolta közéjök egykori minisztertársát, Horváthot. Pedig Almásyval és Telekivel együtt Horváth is aláírta a londoni emigránsokhoz írt levelet, a melyben kifejtették nézeteiket a Kossuthhoz tervezett feliratról, melyet ők helytelennek tartottak s a szakadás elkerülése végett az erélyes fellépést és programmjuk bemutatását Kossuth hazatérésének idejére halasztották.* Teleki László gróf a telet Zürichben Batthyány özvegyénél grófnék, herczegnék s talán még szívesebben Horváth, Szalay, Almásy Pál társaságában töltötte. Barátai mindent elkövettek szórakoztatására, mert néha az öngyilkosságtól féltették.* Almásy és Teleki azután is sokszor emlegették «a balokkót, balocoót, vagy ballokót («a manó vinné el a czudar játék orthographiáját!»), azokat a helyeket, hova néha – en tout-les-trois – Horváthtal elballagtak, a jó időket, Horváth barátságát, a hora canonicát… «Hajh, elmultak ezek, s tudja az Isten, visszajönnek-e ismét!»* Komoly tárgyakról vitatkozva is, Teleki néha úgy felmelegedett, hogy bízni mert a jövendőben; sőt egy alkalommal fogadott is velök, hogy pünkösdig (május 30.) otthon lesznek. «Fogadásomat elvesztettem – írta neki már Genčveből,* a hová Almásy Pállal május 8-án érkezett meg;* – mert már pünkösdig bizonyosan nem érünk haza! Fájlalom, fájlalom! Lett volna bár mindenben igazad, csak ebben nem! Szívem törik! Meguntam a várakozást; meguntam az életet. Bonyolulnak az események, csakhogy mindamellett is lassan haladunk. Mintha átok feküdnék rajtunk! Szegény haza… Isten áldjon, tisztelt prímásom!»
Teleki Klapkához 1852 márczius 17. Klapka, Emlékeimből, 586. V. ö. U. o. 368–403.
Teleki, kevéssel öngyilkossága előtt, 1861-ben ismét vendége volt Batthyánynénak. «Örökké egészségéről panaszkodott – írta az özvegy 1861 május 12. Horváthnak; – és körülbelül úgy is volt, úgy is nézett ki, mint Zürichben a coup ďétat után, hol örökké az agyonlövésről szólott és mi egy napról a másikra attól tartottunk, hogy többé nem fogjuk látni. Talán még emlékezik arról az időről.» (Horváth Lajos gyűjt.)
Almásy Pál Horváthhoz, Genčve, 1852 május 24. U. o.
Teleki Horváthnak május 19. Horváth Lajos gyűjteményében.
Jellemző, hogy megérkezése perczében május 8-án Bunbury néven azonnal írt Horváthnak. U. o.
60. Gróf Teleki László levele Horváthhoz.*
Gróf Teleki László Horváthhoz Genfből 1852 Május 8-ikán írt levele. (169. l.) Horváth Lajos gyűjteményében. Olv.:
Genf Majus 8ikán 1852.
Kedves lelkem barátom! Sietve irok neked, mert még itt meg nem szállottam. Te ott Zürichben tudom nagy társaságban élsz és ha bár nem kétkedem is barátságodban még is hiszem hogy könnyebben nélkülözeszsz engemet mint én tégedet – mint én titeket mindnyájatokat. Én igen levert vagyok ugy szolván desperált – de hát – nem búsitlak panaszimmal. Politicai ujdonságokat nem tudok. Mit mondaszsz a Görgei munkájára? Azt hiszem utoljára is csak önmagát ||
Bajos elképzelni, a zürichi jóbarátok miben bíztak, hogy oly hamar hazatérhetnek; a Makk-féle összeesküvés tagjait Erdélyben akkorra már összefogdosták, azt pedig maguk sem vették komolyan, hogy a franczia kormány kegyelmet kért s Ausztria hajlandó lett volna kegyelmet adni az emigránsoknak.* Annak a hírnek sem adhattak hitelt, hogy az amerikai kongresszus hivatalosan elismerte s kimondta Magyarország függetlenségét s Kossuthot annak törvényes kormányzójául ismerte el.* Az említett bonyodalmakon inkább a franczia császárság megalapításának bizonyosságait, ennek következtében a franczia-német-orosz ellentétek kiélesedését s a balkáni forrongásokat érthette.* Pessimismusa engedett, míg Zürichben Batthyánynénál nagy társaságban élt s a társas élet örömei elvonták attól, hogy állandóan a jövőn tépelődjék: ezért Genčveben is szinte irígyelte Horváthot; mert, tőlük elszakadva, megint nagyon levert, spleenes, úgyszólván desperált volt. Almásy Pálon kívül mással alig érintkezett; különben is, mivel útlevele saját nevére még nem érkezett meg, titokban tartózkodott ottan George Henry Bunbury néven.* Batthyánynénak írni sem mert, hogy meg ne szomorítsa; de a grófné az apjával s leányával meglátogatta őt s elbeszélte azután Horváthnak, hogyan mulattatták beszélgetéseik, sétáik, ebédeik, vacsoráik alkalmával. Különben a három jó barát* főképen Görgeynek akkor megjelent könyve* iránt érdeklődött. Teleki és Almásy igen érdekesnek találták Horváthnak arról írt kritikáját s ítéletét, bár a könyvet csak ezután rendelték meg, és csak «az augsburgi nénikéből»* ismerték, mindenben helyeselték. Hitték is, hogy «helyeselni fogja azt minden magyar, ki honának fia marad; még az is, ki eddigelé pártszenvedélye prizmáján szemlélve az utolsó négy év eseményeit, függetlenségi harczunkról jól nem ítélhetett.» Teleki és Horváth szerint «egy nagy eredménye mégis lehet a kérdéses munkának; az, hogy ha még létezett valahol a hazában, vagy külhonban a földönfutók közt Görgey-párt, azt tökéletesen megölte; s ez mindenesetre nyereség».*
Teleki Horváthhoz május 19. Horváth Lajos gyűjt.
Kiss Miklós Klapkához, London, 1852 januárius 7. Klapka, Emlékeimből, 381.
Ezeknek magyar vonatkozásairól l. Márki, Az 1849. évi osztrák-orosz szövetség felbontása. Budap. Szemle, 1917. Három közl.
Május 8. és 19. levele, Horváth Lajos gyűjt.
Bunbury (Teleki) június 4. Horváthhoz. Horváth Lajosnál.
Mein Leben und Wirken in Ungarn. Leipzig, 1852. Két kötet. (Magyarul csak 1911-ben.)
Az Augsburger Allgemeine Zeitung.
Almásy május 24. és Teleki június 4. levele Horváthhoz. Horváth Lajos gyűjt.
61. Puky Miklós és gróf Teleki László.*
Puky Miklós és gróf Teleki László arczképe (171. l.) a «Képes Folyóirat» 1899. évfolyamában megjelent kép után, mely genfi fénykép reproductiója.
De a jó barátok úgy hitték, hogy Kossuth politikáját is mérsékelniök kell. «Alattvalói», Teleki szerint,* június végére vagy július elejére várják őt Londonba.* Pedig rossz politika volna tőle, ha most jönne, mert neki most Angliában, sőt Európában nincs hatásköre. «Itt most magukra kell hagyni az abszolut hatalmasságokat, különben nem vesznek össze». «Egyébiránt – tette hozzá Teleki, – most is azt hiszem, hogy Lajcsi az maradt, a ki volt; minden tekintetben illusiókban él, örök mámorban; hangját a Jericho falait lerontott trombitáéval zavarja egybe – és így meglehet, hogy éppen a legczélszerűtlenebb pillanatban jövend vissza Európába, a maga modora szerint diktaturával, Mazzinival együtt működni és kibékítni Frankhont az éjszaki hatalmasságokkal. Ha jön, megkísérlendjük, úgy-e, mi hatása lehet reá a komoly, férfias szónak? Mert herostratosi politikáját örökké nem tűrhetjük. Hiszen ebben, tudom, egyetértek veled; valamint abban is, hogy ha valamelyikünk szól vele, kíméletlenül kell, hogy szóljon – odavetni neki a keztyűt, hogyha fonák modorához ezentúl is ragaszkodnék; különben szónak nem leend reá hatása.»
Teleki június 4. id. levele.
Június 26-án érkezett vissza Amerikából, mire a londoni emigráczió csendesebb lett. Klapka, Emlékeimből, 403.
62. Szalay László levele Horváthhoz 1853. februárius 3-án.*
Szalay Lászlónak 1853 febr. 3-án Rorschachból írt levele (173. l.) a Horváth Lajos gyűjteményében.
Olv.:
Rorschach. febr. 5.én 1853.
Kedves barátom, Minapi levelem kurta lehetett, mert irója beteg volt. Altestbaj összekapcsolva gégerekedéssel és csúzos lázzal – olly dolgok, mellyek már a’ mult tavaszszal elkínzottak, ’s mellyeknek görög nevét nem tudom, mert restellettem tanácsért folyamodni a’ facultáshoz, – a’ jelen év’ beköszöntésével is elgyötröttek ’s a legperduellisabban ép’ az nap, mellyen a’ halasztást nem szenvedő levelet irtam. Igaz, annyit még hozzáadhattam volna: tulajdonítsd betegségemnek a’ levél rövidségét; de azzal nem fogott volna érdekesebbé válni a’ levél ’s ugy hiszem, helyesen cselekedtem, a’ betegségi bulletint mostanra halasztani, midőn utána vethetem: már kiépültem a’ bajból.
Hogy a’ tél folytán Rorschachból nem érkezett látogató Hozzátok, annak oka abban rejlik, hogy munkám’ harmadik kötetével még uj éven innen is voltam elfoglalva, ’s hogy azóta egyéb ügyeim elég dolgot adtak. Egy kis szórakozás, kivált olly kedves, minőt Genfnek találnék, rám férne; de a’ sok gond ideig-óráig még távol tart tőletek. Hitvesemnek a’ pesti levegő, mellytől az ember a’ schweizi hegyek közt könnyen elszokik, Istennek hála, nem ártott, ’s gyermekeim is, Pali ||
De ilyen feladatra nem vállalkozhatott Teleki, a ki éppen a Kossuth hazajötte után való nap írta Horváthnak,* hogy olyan, mint az őrült: tehetetlen minden munkára. Horváthot pedig mindinkább tanulmányai foglalták el. Londonból, az emigráczió központjából, Vukovicsnak talán az a biztatása* érdekelte legjobban, hogy a könyvtárakból szívesen megszerzi neki a magyar történelemre vonatkozó könyveket és kéziratokat. És Teleki József könyvének, a Hunyadiak korának megjelenését alkalmasint nagyobb eseménynek tartotta, mint azt, hogy «a párducz csak nem akarja felfalni Marokkót».* A gumigeli hidegvíz-gyógyintézetből, hol Batthyányné is két hetet töltött, tamáskodva írt Horváthnak arról,* hogy Amerikában Pierre elnökké jelölése valami jót jelentene a magyarság ügyére nézve s Kossuth hazatérése Angliában sem lesz valami diadalmenet, mert nincsen ott már magyar bizottság s az egy Dudley Stuarton kívül magyar ügyekkel más alig törődik. Szemere szerint* alig van tekintélyes ember, ki a hazatért Kossuthtal tartana; Esterházy Pál, Vukovics huszonötödmagukkal ellene nyilatkoztak, Klapka, Teleki, Almásy, Horváth Mihály, Jósika, Mészáros oldalt állottak s nincsenek vele semmi összeköttetésben, tetteit pedig helytelenítik; ugyanígy tesz Perczel és Vetter, úgy hogy azon nevek közül, a melyeket Európa ismer, még csak Pulszky maga van vele. Ebben a sok túlzás mellett is volt valami igazság; az emigráczió egysége Kossuth távollétében csakugyan megbomlott. Ellenben Németországon át Spaaba utazva, Teleki sok magyar konzervatívvel s abszolutistával találkozott* s tőlük nyert friss benyomásként írhatta meg Horváthnak,* hogy Magyarországon nincs többé párt: mindnyájan egyesültek honszeretetben és közös gyűlöletben.
Bunbury néven június 27. Horváth Lajos gyűjt.
Bunbury június 4. id. levelében.
U. az június 4. és 27.
Június 29. Horváth Lajos gyűjt.
Naplóm, I. 163–4.
Lukács Móriczot, Jósika Lajos volt erdélyi kanczellárt és bátyját Teleki József volt gubernátort meg is nevezte.
Július 15., Spaa. Horváth Lajosnál.
1852 őszén Batthyányné családja és Horváth Genčvebe költözött át s ott telepedett le Almásy Pál, a képviselőház volt elnöke is családjával és jó barátjával, Podhorszky Lajossal, előbb gróf Széchenyi István, most az ő gyermekeinek nevelőjével.* Együvé kerültek tehát, a kik Párisban együtt voltak. Jósika Miklós is levelezést kezdett vele Brockhaus Lexikona érdekében, Klapka önéletrajzi adatainak kieszközlését kérve tőle; mert – úgymond* – «mindig jobb, ha az utódoknak egy kis emlék bontatik fel azokról, kik a hazáért éltek, véreztek és meghaltak, mint ha az osztrák kallón megyünk át s úgy érkezünk a XX. századba unokáinkhoz, ha ilyenek létezendnek».
Almásy Horváthhoz Nizzából, nov. 25. U. o. Podhorszky élete (1815–1891.) Szinnyeinél, X. 1269–74.
Brüssel, 1852 deczember 20. Horváth L. gyűjt.
63. Kossuth Lajos édesanyja.*
Kossuth Lajos édesanyja arczképe (175. l.) a «Képes Folyóirat»-ban (1903.) megjelent kép után.
Horváth valóban nem akarta, hogy a szabadságharcz története az osztrák kallón menjen át s Gorove István Párisból már meg is kérdezte tőle,* igaz-e hogy a forradalom történetét befejezte? Azonban a könyvírás – ahogy Horváth mondta Szalaynak* – mostanság nem versenyezhet Kalifornia és Ausztrália aranybányáival. Tapasztalta ezt Szalay is, ki akkor Magyarország történetének III. kötetét írta, de kiadójától, Geibel Armintól tudta, hogy vevőinek száma nem oly nagy, mint óhajtaniok kellene, miben újabb intést látott, hogy a magyar irodalomtól búcsút vegyen s más foglalkozás után nézzen, ha még hátralevő napjait családjára nézve hasznossá, gyümölcsözővé akarja tenni. Németoszágban akart tehát letelepedni s valami hasznos foglalkozás után látni. Brüsselből viszont Ruttkay Józsefné (Kossuth Lajos huga) írta neki,* hogy kivándorol Amerikába, szakít az előítéletekkel és divatárusné lesz. Édesanyja* meghalt, nővére, Zsuzsi, Kossuth Lajos felesége, folytonosan gyengélkedik, szenved. Horváth oly módon emlékezett meg édes anyjukról, a mely – Ruttkayné szerint – «egyedüli, de valódi nekrológja szegénynek». «Ön – úgymond – ösmerte őt cselekvéseiben, úgy, mint érzeményeiben s irántunk való barátsága a megdicsőült jellemnek tiszta tükrét tartotta lelki szemei elé… Számoljon róla, ki szentségtelen kezekkel dúlt e nemes, feláldozó kebelben!… Vannak oly lelki helyzetek, hol fél az ember leereszkedni érzelme s bánata aknáiba s örömest terít lelki helyzetére halállepelt.» Azonban egy elporladt halállepel elől most került elő az a sírkő, mely tűrni és lemondani minden száműzöttet legjobban megtanított. Klapka, Horváthnak akkor egyik legjobb barátja, Genčveből, hol 1852 óta élt, 1853 őszén az orosz-török háború kitörésekor Konstantinápolyba utazott. Egy öreg franczia figyelmeztetése következtében ott barátjával, gróf Karacsay Sándorral együtt a Szent Benoît-egyházban felkereste II. Rákóczi Ferencz és édesanyja sírját; a feliratokat lemásolta és deczemberben Thököly iszmidi sírja feliratával együtt elküldte Horváth Mihálynak, ki a feliratokat közölte is a magyar lapokban.* Klapka és Karacsay különben ettől fogva a török fővárosból igen sok levelet írtak,* a mik a keleti bonyodalmak és az emigráczió történetéhez igen becses és ismeretlen feljegyzéseket tartalmaznak, azonban egy életrajz keretébe be nem illeszthetők.
1853 januárius 2. Horváth Lajos gyűjt.
Szalay levele Rorschach, 1853 februárius 5. U. o.
1853 január 24. U. o.
Kossuth Lászlóné, Weber Karolina.
Klapka, Emlékeimből, 467. Horváth ezt (MO. tört. VI. 187.) Rákóczi temetése leírásánál nem említi.
A M. Nemz. Múzeumban Telekihez intézve Horváth-iratai közt 441. Oct. Hung. jegy alatt 1851–1861-ből egy csomóban 95 ilyen kiadatlan levél van.
Családi kép a Horváth hagyatékában.
(Eredetije a szentesi múzeumban.)*
A «Leltár a Horváth Mihály-ereklyemúzeum részére beérkezett tárgyakról» 5. szám alatt így írja le: «Horváth Mihály családja arczképe; két leányával, kis gyermekével, utazási tárczába kötve.» Valószínűbb azonban, hogy az özv. Batthyánynét ábrázolja két leányával és fiával. Horváth leányának szíves közlése szerint is «Károlyiné v. Batthyányné». Dr. Erdélyi Pál udv. tanácsos figyelmeztetett arra, hogy a kisebbik leány médailleja s a fiú öltözete a kép svájczi eredetére mutat.
Időközben, 1853 júliusában, Horváth Svájcznak sok regényes tájékát bejárta; mikor a leuki fürdőbe (Loëche-les-Bains) igyekezve, a Rhône mentén Wallis kantonon áthaladt, eszébe jutott,* hogy egy magyar folyóiratban 10–12 év előtt a hunok svájczi maradékairól olvasott.* Elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Wallis fővárosában, Sionban, fölkereste Ribordi ügyvédet, ki évek előtt Pesten is huzamosabb ideig lakott s közbenjárásával a könyvtárban előbb a kantonra vonatkozó történelmi és statisztikai munkákat tanulmányozta; majd, figyelmeztetésére elment Rivaz grófhoz is, hogy elkérje tőle Rivaz kanonoknak a kantonról írt kézirati művét, melyben azonban kielégítő felvilágosítást nem talált; elhatározta tehát, hogy a helyszínére megy a talányos néptöredék nyelvének, szokásainak, hagyományainak, regéinek tanulmányozására. Sierre (Siders) városából egy vezetővel indult az anniviersi völgybe, melyet minden irányban bejárva, arra a meggyőződésre jutott, hogy a 4–5000 főnyi hegyi nép hún származását most már, tizennégy század lefolyta után, megállapítani nem lehet. Réthy László, ki 1888 nyarán szintén járt a helyszínén, a hún vagy magyar származást egyáltalán lehetetlenségnek mondta.*
Hatvani (Horváth), A húnok maradványai Schweitzban, az anniviersi völgyben. Tört. Zsebkönyv, 494–501. l.
Horváth már nem emlékezett a folyóiratra. Kétségkívül a Tudománytárt érti, hol 1834–5-ben S. F. (Schedel Ferencz) a helvetiai havasok hún maradékairól írt. A M. Akad. Értesítőben (1847. 92.) szintén figyelmeztetett a svájczi hún maradványokra.
A svájczi «hunok». Ethnographia, 1890. I. 98–104.
Barátja, Podhorszky Lajos, ki 1854 nyarán visszatért Párisba a mandsu-mongol-kínai rokonság felé terelte figyelmét. Először, mint maga írta,* a mandsu, majd mongol nyelvi nyomozásaival «untatta».* Majd a «kínai gönczölszekérre vetette reményét» és 1855 farsangján* «farsangi kedvcsapongásul szállított hozzá egy falka, hálójába került álarczost, mely torzonborz mese alatt, «ismerlek rokonom» szóra leleplezé magát».* Még későbben,* «hosszas kutatása nyereményét dióhéjba szorítva», magyar ragokról szólt, a mint azokat kínai hasonlítás után magyarázhatta. Azt hitte, – s ennek nyomát látjuk Horváth nagy művében is – hogy, vázlata után, nemcsak a két nyelvnek, hanem a két népnek hajdani szoros viszonyára is következtetni annál könnyebben lehet, mivel szavaink, különösen a technikus, vagy moralis politika körébe vágók, csak a kínai nyelvből magyarázhatók. Végtelenül sajnálta, hogy nem küldték ki a Kék-tó partjára, hol Gützlaff szerint a magyar faj ősei függetlenül élnek. Tudna is, akarna is használni nemzetének, de pártfogás hiányában le kell mondania róla. «Az inség csak a becsület határáig eltűrhető; azontúl oly áldozat, melyet az emberek megvetnek, az Isten pedig el nem fogadhatja.» Segélyt – Horváth útján – csak Batthyánynétól fogadott el; mert – írta* – nemeskeblű jótevője egészen megüti az «asszony» eszméjét, mely mongol nyelven ápolót, oltalmazót, nevelőt jelent s így a női hivatás körét tökéletesen betölti. A mióta őt és Horváthot elhagyta, hanyatt-hanyattesve sínylődött Párisban.*
Levele Párisból, 1854 deczember 31. Horváth Lajos gyűjt.
Majdnem négy oldalon magyarázott meg neki néhány fogalomszót.
Február 3. Páris. Horváth L. gyűjt.
Itt azután 19 oldalra terjedő szómagyarázatok következtek, miket nagyjából Horváth is közöl MO. Tört. I. 16–20. l.
Május 30. Páris. Horváth L. gyűjt.
1854 deczember 21. id. h.
1855. februárius 3. id. h.
64. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (179. l.) fénykép reproductiója után.
Klapka az ősidőkről az egykori forradalmi miniszter figyelmét a napi eseményekre igyekezett visszafordítni s Konstantinápolyból egész emlékiratot küldött neki a török-orosz háborúról. Meg akarta nyerni annak az eszmének, hogy az emigráczió képviselői Londonban vagy Párisban pártkülönbség nélkül összegyüljenek s a mostani pillanatban életkérdéseikről tanácskozzanak és határozzanak. Ne húzzák – úgymond* – fülükre a hálósapkát, mikor körülöttük az egész világ forr és mozog. Vagy nincs már többé Magyarország?… «Mi, magyarok, senki másra nem építhetünk, mint minmagunkra; tartsuk erősen szemmel a mi hazánkat, mert csak magyar sereg szabadíthat fel bennünket; és ha megszabadulunk, csak magyar fegyver oltalmazhat meg.» Azonban Horváthot már, úgy látszik, III. Napoleon sem annyira mint politikus, hanem mint tudós érdekelte. Mikor 1854-ben ennek összegyűjtött munkái megjelentek,* különösen megragadta figyelmét az, a mit ebben az 1688-iki angol forradalom sikerének s Anglia azóta való folytonos gyarapodásának okairól mondott* s a mit ő ugyanazon idők magyar forradalmainak, sőt a legutolsónak is igazolására alkalmazott,* hogy Isten és az ész a nemzeti ügy mellett van. Őt 1854-ben a Magyar Tudományos Akadémiában egy éve alakított Történelmi Bizottság, csöndés tüntetésképen, tagjai közé választotta, holott, még csöndesebben, rendes tagjai sorából törölnie kellett; de ez a megválasztás újból figyelmeztette történetírói kötelességeire, mikhez különben soha, egy pillanatig sem lett hűtelen. Különben is úgy hitte, küzdenie kell a történetírásnak azon módja ellen, a melyet gróf Majláth János minden s legutóbb különösen «Neuere Geschichte der Magyaren» czímű munkájában a külföld megtévesztésére alkalmazott. Sajnálta az 1855 januárius 3-án szomorú véggel kimúlt embert, de nem kímélhette – úgymond* – a történetírót, ki nemcsak igen felületes, de a nemzet iránt is felette igazságtalan és rosszindulatú munkát írt. Azonban elégedetlen volt saját munkájával is, mely Magyarország történetét tíz év előtti s már is megtagadott munkájának németre fordításával 1855-ben fejezte be.* Majláth Neuere Geschichtéjének ellensúlyozására kísérletet tett Németország nevezetesebb könyvárusainál egy nagyobb munka kiadására. Ez a Huszonötév Története (1823–1848) lett volna, mint eredeti német munka, öt kötetben. De a viszonyok nem kedveztek. Sajnálattal ugyan s azzal az igérettel, hogy kedvezőbb időkre várjon, mindenütt elutasították, az egy Campét kivéve, a ki tíz tallért igért neki ívenkint. Egyszerre azonban Campe is váratlanul lemondott, talán azért, mert éppen akkor vesztett el egy sajtópert, minek következtében nemcsak bírságra, hanem pár havi börtönre is elítélték. Hasonló ítéletet egy újabb rebellis munka kiadásával nem akart felidézni. Ez a meghiusult kísérlet hosszabb időre elvette Horváth kedvét attól, hogy a németek számára írjon.
Klapka Horváthhoz (mint rendesen, németül) Konstantinápoly, 1854 február 25. Horváth Lajos gyűjt.
Oeuvres de Napoléon III. Paris, 1834–57., négy kötet.
U. o. I. 341–2.
MO. Tört. VI. 250–1. jegyz.
Horváth, Függetl. T. 222–3. jegyz.
Geschichte der Ungarn. Aus dem ungarischen Original übersetzt. Két kötet. Pest, 1852–1855. 8r. 512 és 710 lap.
Pedig az írás mostantól fogva kenyérkeresetet jelentett számára; mert Batthyány Lajosné 1855-ben engedélyt nyert a hazatérésre s haza is tért gyermekeivel együtt, kik egész életökben rajongó szeretettel ragaszkodtak az «urka», «vastagaczi», «tagaczi», mindenképen beczézgetett kedves jó nevelőjük személyéhez. Megtakarított néhány ezer frankjából Horváth néhány száműzött társával, különösen Klapkával és Pukyval együtt Genčve közelében egy házat s mellette jókora telket vett abban a reményben, hogy az épülő város oda is kiterjed s a telket nyereséggel fogják eladhatni.* Az ő telke a Lac Leman (Genfi-tó) déli partján az Eaux-Vives (Élővizek) mellett, a város keleti oldalán az 586. számú parczella volt, melynek 74 acre és 23 m2 területén négy épület állt. Értékét akkor 20,000 frankra becsülték.* Értéke most már igen nagy volna, mert Les Eaux-Vives valóban egybeépült Genčve-vel. Nagyszerű villák emelkednek ottan s Favre de la Grange nyári lakásában Canova ifjúkori művére (Venus búcsúja Adonistól) minden útikönyv felhívja a kirándulók figyelmét. Azonban Batthyányék sürgetésére Horváth maga is foglalkozni kezdett azzal a tervvel, hogy mindenekelőtt más városba költözzék, azután pedig Szalay László példáját követve, amnisztiát s a hazatérésre engedelmet kérjen. Genčvehez azonban gyöngéd kötelékek is fűzték; egy nőnek árvája, Árpád,* a kiről az anya halála után gondoskodnia kellett. Klapka György, ki 1854 nyarának végén hazatért Konstantinápolyból, s ki – úgy látszik – a birtokvásárlásnak is főmozgatója volt, oly barátságot tanusított iránta, hogy távozása esetén a kis fiú gyámságát bizonyára készségesen elvállalja. Hiszen Klapka évek mulva is, midőn már megint Konstantinapolyban járt, visszaemlékezett genčvei sétáikra, beszélgetéseikre és elmélkedéseikre,* különösen azokra, a miket egy nap Wallis kantonban egy tízezer lábnyi hegycsúcson tettek. Azon a napon mind a ketten ünnepies hangulatban voltak; hiszen magasan álltak az üzérkedő emberek fölött, a kiknek tömege lábuk alatt csak hangyabolynak látszott. Horváth arról a csillagról beszélt, a hova vándorolni fogunk; Klapka pedig földi életünk nyomorúságairól. Gondolataik kölcsönösen kiegészítették egymást s vigasztalást merítettek a természetnek mindazon nagyszerűségéből és felségéből, a melyet maguk körül mindenütt láttak. «Ha már a párolgó és bűzlő házfedelek fölött tízezer lábnyi emelkedés nem éppen csak egy macskaugrás ilyen kép szemléletére, – micsoda látvány volna, ha lelkünk egészen felszabadulván a testtől, nagy útját a világürön keresztül megtehetné rendeltetésének óhajtott czélja felé.»
Levele Toldyhoz 1865 deczember 3. (Akad. TLT. LIII. 98.) «mintegy tíz évvel ezelőttre» teszi a vásárlást.
M. Th. Piquet közjegyző (Rue du Rhône 19. Genčve) átruházási mintája (kelet nélkül) a szentesi múzeumban 240. szám.
Klapka Horváthhoz 1857 június 24. Horváth Lajos gyűjt.
Klapka Horváthhoz 1858 február 6. (németül) u. o.
