XII. A SZÁMÜZETÉS KEZDETE.
XII. A SZÁMÜZETÉS KEZDETE.
ÖNZÉSRŐL valóban nem lehet vádolni a minisztereket. Vád – Horváth szerint* – inkább csak a miatt érhette Kossuthot, hogy az elválás napján még azt sem kérdezte meg tőlük, van-e legalább annyi értékük, a mennyivel külföldre menekülhetnek; Duscheket pedig azért, mert magyar pénzjegyeiket nem váltotta be aranyra s «részvétlenül, üres kézzel utasította el őket».* Menekülésre igazán csak akkor gondolt, mikor Görgey Világosnál letette a fegyvert és főtisztjeit figyelmeztette, hogy mindenki legyen készen akasztófán meghalni.* Nem tartotta őt közönséges árulónak,* de érthetőnek találta, ha Kossuth árulással vádolta a fegyver letételéért s azért, hogy egy sereg vitéz férfiút odadobott a hóhér kezébe s még gúnyolta is azokat, a kik menekültek; holott azért menekültek, mert a világosi nap után a győzők bosszúját bizonyosnak tartották s belsőleg meg voltak győződve, hogy halálukkal nemzetöknek egyáltalán semmit sem használnak.*
Horváth, Függetl. III. 411.
U. o. 453.
U. o. 436.
U. o. 443.
U. o. 441. jegyz.
Makóra, hová Aradról ment, hogy a legszükségesebbekkel ellássa magát s könyveit, irományait biztonságba helyezze,* a fegyverletétel hírére bement Szegedre s ott rokonánál, Krebs vaskereskedőnél rejtőzködött, mert úgy hallotta, hogy a császáriak a volt minisztereket elfogatják. Élete itt sem lévén biztonságban, a szülővárosával szemben, Mindszent és Csongrád közt levő Csanyra húzódott, melynek derék plébánosa, Mach Ferencz, nemcsak őt fogadta szívesen, hanem Cserkúty (álnevén Csek) János algyői administratort is, kit egy forradalmi s a szegedi lapban kiadott egyházi beszéde miatt üldöztek. Horváth éjjel-nappal a plébánosnak a nádas közepén levő méhesében rejtőzködött.* Remeteségétől azonban csakhamar megvált és kocsin ment Pestre. Barátja, dr. Gárdos János,* felismervén, rémülten figyelmeztette, hogy halálra keresik, meneküljön. «Hová? – kérdezte Horváth – hisz pénzem sincs.» Gárdos, ki «szellemtannal», vagyis állati magnetizmussal foglalkozott s erről utóbb tanulmányokat is írt,* mediumát, Szentkirályi Andrássy Júliát (későbbi feleségét) kérdezte meg s ez delejes álmában azt javasolta, hogy báró Forray András özvegyéhez, gróf Brunswick Júliához forduljon. A grófnő segíteni akart. Báró Prónay Albertnéval (gróf Ráday Erzsébettel), a ki külföldi fürdőbe készült, abban egyezett meg, hogy Horváthot mint komornyikját szöktesse ki az országból és Ausztriából. Arczára Gárdos tapaszt ragasztott, minek következtében a daganat fölismerhetetlenné tette.*
1858 május 1. írta Toldynak (Akad. TLT. LXX. 309.), hogy kézikönyvtára, melyben Illésházy nádor naplójának 1663. évi másolata is megvolt, Makón, s ennek sajátkezű másolata, könyveinek más részével együtt, talán Pesten maradt. Visszaszerzésére tett kísérletei e könyv 221–2.lapján.
Farkas Sándor tudósítása.
Élete Szinnyeinél, III. 1020. Marczali id. h. 171. l. Józsefnek nevezi.
Pl. 1854-ben Müller Gyula nagy naptárában, 1863-ban az Orvosok és Természetvizsgálók Munkálatainak VIII. kötetében.
Marczali id. h.
51. Báró Forrayné gróf Brunswick Júlia.*
Báró Forrayné, gróf Brunswick Julia arczképe (149. l.) a Márki S. Arad monographiája II. kötetében (545. l.) közölt kép után.
Prónayné hintajának bakján szeptember vége felé így utazott Horváth Bécs felé, mint Möhring komornyik.* Möhring a frankfurti parlament tagja volt, ki tavaly a magyar-német szövetség megkötésén buzgólkodott; de neve nem keltett gyanút. Különben is nagy kerülőt téve utaztak s valamely okból Bécscsel egészen ellenkező irányban előbb Losoncz felé mentek. Horváth maga mondja,* hogy «menekülésében a külföldre e városon keresztülhaladva, vérző szívvel látta», augusztus 8-án az oroszok Losonczot mennyire elpusztították. Onnan délnyugatnak tartva érték el Komáromot, hol «menekülése közben keresztülutazva», Horváth látta az osztrák rendőrségnek a magyarok kezébe esett fekete könyvét és lapozgatott benne.* Ez bizonyára még a szeptember 27-iki átadási szerződés előtt történt.* Klapka György nemsokára ismét találkozott vendégeivel. Brünn és Oderberg közt – mint beszéli* – október közepe táján a melléje rendelt osztrák tiszt kíséretében a vasúti vendéglő egyik félreeső asztalánál ült. Mikor a tiszt egy pillanatra távozott, előkelően öltözött nő sietett Klapkához, hevesen megragadta kezét s fülébe súgva kérte, hogy egy pillantással se árulja el, ha fölismerte társát. A tábornok ekkor lett figyelmes szolgájára, a ki természetesen Johann-tempóban szolgálta fel az ételt, a mint a grófnő ismét leült az asztalhoz. «Rendezetlen, tüskés szakáll keríté teljesen elhanyagolt arczát, de a mi ennél sokkal jobban szemébe tűnt, az vörös homloka s veres orra volt.» Csak nagynehezen ismerte föl benne a csanádi püspököt és volt minisztert. A tiszt visszajötte után a vonat füttyentett s a vasúton együtt folytatták útjokat Breslau felé. Mikor a porosz határra értek, az osztrák tiszt elmaradt s Klapka kérte a bárónét, hogy Breslauban szolgájával együtt abba a fogadóba szálljon, a hol ő rendelt lakást. Megígérte, de szerencsére nem szállt oda. Mert mikor a breslaui demokraták Komárom hősét szerenáddal tisztelték meg, a kellemetlenül érintett porosz rendőrség, az osztrákok neheztelésétől tartva, útja folytatására kérte Klapkát, Horváthot pedig, kinek útlevele* nem volt rendben, ha ott találja, alkalmasint kiszolgáltatja az osztrákoknak.
Wurzbach, IX. 321.
Függetl. III. 375.
U. o. 450.
Képtelenség tehát a MO. és a Nagyvilág (1878. 350. l.) azon állítása, hogy október 6. még Pesten volt. Egyébiránt menekülése történetének még csak néhány adata ismeretes.
Klapka, Emlékeimből, 283–5.
Marczali a rokonok elbeszélése után, Pester Lloyd, 1909. 291. sz.
52. Aachen.*
Aachen látképe (151. l.) újabb felvétel után készült.
Breslauból Horváth a bárónével Lipcsén át Aachenbe ment a hévvizek használatára. Egyik nővére Bécsbe ment utána; a vasúton egy igen udvarias úrnak megmondta utazása czélját. Az úr (a titkos rendőr) jelentést tett a rendőrségen s az osztrák kormány a poroszt azonnal megkereste Horváth kiadatása iránt. A berlini kormány ezt eleinte megtagadta, de a püspököt rendőri felügyelet alá helyezte, később mégis hajlandó volt teljesíteni az osztrákok kívánságát. Az aacheni rendőrfőnök akkor bizalmasan figyelmeztette Horváthot a veszedelemre, de mindjárt meg is súgta neki, hogyan szabadulhat ki. Mikor fürödni ment, két rendőrt állított kabinjának ajtaja elé. Horváth a mint belépett, elreszelte az ablak rácsát, s kimászott az utczára, hol zárt kocsi várt reá. Egy közeli faluban ezt is elbocsátotta, mert útlevél nélkül csak szökve juthatott át a határon. Annyi kalandon ment át, hogy – a mint akkor a Hölgyfutár a bécsi Lloyd nyomán ujságolta,* – egész regényt lehetne belőlük írni. Egész éjjeleket töltött erdőkben, fák alatt, míg a porosz-belga határokon átjuthatott. «Egyébiránt vannak esetek – jegyezte meg a lap – mikor jobb a fa alatt lenni, mint rajta». S még hozzátette, hogy a volt miniszter most Brüsselben egy 24 frankos szobában folytatja történelmi búvárlatait.
Említi Váradi Antal, Elmult időkből, 207–8.
Azonnal írt Párisba gróf Teleki Lászlónak, a magyar kormány volt párisi követének, a ki október 28-án igazolványt állított ki részére,* mely szerint levelének fölmutatója valóban Horváth Mihály csanádi püspök, Magyarország volt vallás- és közoktatásügyi minisztere, s egyik legtekintélyesebb és legkitünőbb embere. Most már nem akart tovább maradni Brüsselben, hanem Podhorszky Lajossal, a már is jeles nyelvtudóssal, Párisba indult* s november 25-én a Rue de la Paix-n már föl is kereste Telekit. Ott találkozott Beöthy Ödönnel is, ki csodálatosképpen kiszabadult Ausztriából.*
Horváth Lajos alezredes gyűjt.
Teleki Klapkának november 29. (talán 20. helyett); Klapka, Emlékeimből, 556.
Teleki Pulszkynak 1849 november 25. Irodalomtört. Közl. 1917., 225.
Ő maga a Rue St. Honoré 357. száma alatt fogadott szállást* s deczember 20-án már engedelmet kért Parieu vallás- és közoktatásügyi minisztertől,* hogy a Bibliothčque Nationale könyv- és levéltárát használhassa. A miniszter ezt éppen aznap, 1850 januárius 9-én engedte meg,* a mely nap őt a pesti hadi törvényszék elé idézték a forradalomban való részvétele miatt.* Ehhez ő maga újabb anyagot szolgáltatott, mikor januáriusban Vukovicscsal együtt a Kölner Zeitung szerkesztőjéhez intézett nyilt levélben felelt* Szemerének, ki azt állította,* hogy a három miniszter (Horváth, Vukovics, Csányi) a többinek megkérdezése nélkül ellenjegyezte a kormányzó s a miniszterek lemondását. «Gyanusítanak, vádolnak, bizonyítani ügyekezvén, mintha a diktatura átadása közösen végeztetett volna» – szólt Szemere* – holott neve nem lévén ott, ha szólni akartak, csak saját tettöket kell vala igazolni. Meg is írta Vukovicsnak, hogy ezzel a tettével felbontá barátságukat. S bár Párisban élt, Horváthtal sem találkozott. «Keserves az mégis: gyanusíttatni, a hazát elveszteni, sőt még barátainkat is elveszíteni.»*
Parieu levele hozzá 1850 januárius 9. Horváth Lajos gyűjt.
Marie Pierre Félix Esquiron de Parieu 1849 október 31–1851 februárius 13. volt miniszter.
Idézett levelében.
Horváth, Függetl. II. 523. Öcscsét, Horváth Alajos vasúti mérnököt is elfogták s haditörvényszéki ítélet nélkül besorozták, de 1850 június végén a hadügyminiszter mint ártatlant elbocsátotta, mert csak azért fogták el, hogy Mihálynak testvére és személye ennélfogva a polit. viszonyok közt gyanus. (Horváth Alajos levele Békéscsabáról Mihályhoz 1858 május 24. Horváth Lajos gyűjt.)
Közli Pesti Napló, 1850., 18. sz.
1849 szeptember 24. athéni levelére. Szemere, Naplóm, I. 69–70.
1850 márczius 15–30. Naplóm, I. 95.
Június 22. (u. o. I. 102.) nagy elégtétellel jegyezte föl, hogy gr. Batthyány Kázmér Kiutahiában 1850 április 27. a Kölner Ztghoz küldött nyilatkozatában mindenben így adja elő a tényt; «tehát Vukovicsék meg vannak czáfolva s én igazolva».
Horváth önmaguknak, a menekülteknek érdeméül tudta be, hogy a külföldi hírlapok Ausztria mellett megint külön rovatban szóltak Magyarországról s így ők élesztették fel hazánk államiságának elveszett fogalmát a külföldön;* de sajnálatos bizonyságát adták egyben annak is, hogy a menekültekben nincs összetartás és szeretet. Szemerével való kiegyenlíthetetlen különbségekről szól Mednyánszky Czézár is,* mikor kijelenti, hogy a szabadságharczi adatok összegyűjtésében Horváthot szívesen támogatja. Horváth a szabadságharcz czéljának, lefolyásának és következéseinek leírását akkor, úgy látszik, röpirat alakjában, az események iránt még élénken érdeklődő külföld tájékoztatására tervezte. Teleki László szerint* Horváth Vukovicscsal együtt valóban oly történelmi művön dolgozik, mely a legutóbbi magyarországi eseményeket tárgyalja. Vele ugyan még semmit sem közöltek erről, de Klapkát, ki akkor szintén a nemzeti háború történetén dolgozott, biztosította, hogy az «előreláthatólag jeles mű lesz a maga nemében». E mellett azonban szükségesnek tartotta* egy magyar folyóirat alapítását, a miben Horváth, Vukovics, Jósika, Rónay és Orosz is egyetértettek vele, ámbár Horváth a programmtól és a főszerkesztő személyétől tette függővé közreműködését. Másfél hónap mulva már* mellékelte a folyóiratnak Vukovics által szerkesztett tervezetét, a melyben első helyen állt legutóbbi szabadságharczunk története.
Válasz Kossuth újabb leveleire, 79.
Colmar, 1850 jún. 5. Horváth L. gyűjt.
Teleki Klapkához. Montmorency, június 20. Klapka, Emlékeimből, 558.
Július 5. U. o. 322–8. és augusztus 8. U. o. 328–331.
Augusztus 25. U. o. 331–4.
Montmorencyban, Páristól észak felé 15 kilométerre, a hol ezek a tervezgetések folytak, egy kis magyar telep alakult. Gróf Batthyány Lajosné, a vértanú özvegye ide vonult, hogy megszentelt fájdalmának és gyermekei neveltetésének éljen. Nevelőnek Horváth Mihályt három okból választotta. Először, mert főuraknál, mint ilyen, már azelőtt is kitünően működött. Másodszor, mert gyermekeinek föltétlenül vallásos és hazafias nevelést akart adni. És harmadszor, mert segíteni akart a püspökön és volt miniszteren, a ki vagyontalanul menekült a külföldre. A grófné is vértanu férjének utolsó akaratából jött ide. «A gyermekeket csókold s áldd meg nevemben – írta hozzá Batthyány az utolsó este.* – Hagyd el most az országot a gyermekek miatt; itt az ő jövőjük csirájában megmérgeztetnék. A te vagyonod elég nekik; jobb egy szerény sors, mint az alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették.» Az özvegy, a három kedves árva: Emmy (Emanuela), Ilona, Elemér és a hírneves nevelő most itten éltek a gyümölcsöskertek közt bájosan fekvő öreg városkában s gyakran fölkeresték a gyönyörű nagy erdőt, mely annál a remetelaknál, az Ermitagenál kezdődik, hol valaha Rousseau írta Nouvelle Héloďse-át és a melynek valaha Robespierre volt a gazdája. A párisiak nagyon szívesen rándultak ki ide; 1850 október 7-én pedig itt gyűltek össze a párisi magyarok mind s máshonnan is sokan, hogy «az ausztriai zsarnokság alatt kivégzett hőseink és martirjaink emlékére» a halotti istentiszteletet megtartsák.* Az emigráczió közmegegyezésével azért itt, hogy olcsóbb legyen – tette hozzá Teleki László a szegény bujdosó lemondásával.* A lapokban nem hiresztelték a dolgot, hogy a franczia kormány tüntetésnek ne vegye; csak levélben értesítették egymást, hogy hétfőn, 7-én (mert a kivégzés első évfordulója vasárnapra esett) d. e. 11 órakor Horváth Mihály püspök gyászmisét és emlékbeszédet mond. Ennél meghatóbb gyászbeszédet a magyar történelem keveset, talán egyet sem ismer.*
Horváth, Függetl. III. 496.
Október 2. Teleki Klapkának az ünnepély tervéről. Klapka, Emlékeimből, 563.
Október 2. Teleki Pulszkynak. Irodalomtört. Közl. 1917., 241.
Tulajdonképen csak néhányan ösmerték, mert maig sincs kiadva. Azért kissé bővebben ismertetem a Nemzeti Múzeum 1327. Qu. Hung. 4r. 8. lapra terjedő kéziratából.
53. Gróf Batthyány Lajosné.*
Gróf Batthyány Lajosné arczképe. (153. l.) Barabás Miklós egykorú festménye.
Szövegét a Machabeusok I. kötet 9. verséből vette: «Az egész Izrael siratá őt nagy keservesen és miután több napig sírtak volna, felkiáltának: hogyan hullott el a hatalmas, ki megmenté Izrael népét!» «Igy sírt, így kiáltott fel ma egy éve szeretett távol hazánkban is minden hű magyar, kinek szemeit még ki nem szárítá, kinek ajkait még nem némítá el végkép a nemrég szenvedett iszonyú veszteségek után az újabb csapásból eredt fájdalom nagysága. Igen, ma egy éve vérpárával fátyolozva kelt fel október 7-e távol hazánkban. A megelőző napon Pest és Arad városaiban esemény folyt le,* a melynek híre iszonynyal, kétségbeejtő fájdalommal rohanta meg a balsors csapásaitól különben is levert, lesujtott keblét minden hazafinak. Mert a vér, mely kiontatott, ártatlan; az élet, amely eloltatott, hazafiak élete volt; a hazafiak, kik legyilkoltattak, a hazának legjelesebb férfiai, oszlopai, a szabadságnak rendíthetetlen bajnokai, világhírű hősei voltak. S az otthonlevőknek nyiltan még siratniok sem szabad holtjaikat… Hogyan engedhetné a zsarnok hatalom, mely most hazánk felett űzi bitor kényét, megülni azon férfiak emlékét, kik által annyiszor meggyaláztatott, kiknek diadalmas fegyverei előtt, míg az kezökben volt, annyiszor oly gyalázatosan megfutamlott s kiket, miután testvérárulás által hatalmába estek, gyáván lemészároltatott, hogy vérökben mossa le gőgjének sérelmét… Tulajdona a gyöngének, gyűlölni a kit megsértett. E gyűlölet és vak bosszú uralg most szerencsétlen hazánk felett…»
Horváth, Függetl. III. 484–506.
«Nekünk azonban, kiket a balsors vihara, nemzetünk iszonyú hajótörése után, ez idegen földre vetett s kik legalább a száműzött szabadságával bírván, érzelmeinknek szabad folyást nyithatunk; nekünk hontalanoknak a hazában raboskodó honfitársaink helyett is kötelességünk megülni elhalt barátaink, hőseink gyászos halálának emlékezetét. Különben is csak gyász illik hozzánk, s míg az eltiprott hazát a szenvedések öröme borítja, míg a legjobb hazafiak ezrei börtönben sínylődnek, mig az egész nemzet a bitor zsarnok vasvesszeje alatt nyögdel, csak keserv és fájdalom lehet a hazafi lelkének tápláléka. És miután jelenünktől megfosztattunk s jövőnket kétes reménytelenség borúja fedi, csak a multnak balszerencséje köthet még bennünket e világon való szétszórattatásunkban a szomorú élethez. E kapocs gyűjtsön össze bennünket a jövőben is, mint most, e szomorú napon, elhúnyt jeleseink gyászravatala körül.»
54. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (157. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után.
Fájdalmaiban elmerülve, nem mondta el a nemzet küzdelmeinek okait és lefolyását, csak utalt reájok s arra, hogy «fajunk ősi bűne, a viszálykodás, végre árulásra vetemíté azt, kit a nemzet már szabadítójaként szeretett nevezni». Nem szaggatta fel az alig hegedő sebeket. A mi történt, a világtörténelem már följegyezte lapjaira… «De hazánk és nemzetünk, a népszabadság és a nemzeti függetlenség még nem veszett el… Bármiként szője rendszerét, bármiként támogassa hatalmát a szuronyok ezreivel a fejedelmi zsarnokság: van valami, a mi erősebb a rendszereknél, élesebb a kardnál és szuronynál, hatalmasabb a királyok hatalmánál. És ez a szabadság eszméje. Van valami hatalmasabb, mint a fejedelmi kényurak szövetsége; és ez a népek egyesülése… A megszületett eszme mint a gőz, leszorítva százszorosan nő hatalmában, míg végre kitörve, minden korlátot szétrombol s a zsarnokok trónjának romjaiból emeli föl a szabadságnak örökre állandó oltárait… Remény tehát, hazámfiai, remény a szent ügy győzedelmében s kitartás a szenvedések tövises ösvényén; remény, kitartás és Istenben való bizalom a jövendő nagy eseményeire, melyek nekünk az elveszett hazát, hazánknak az elrabolt szabadságot visszaadják… Ti pedig, dicsőült bajnokai a nemzetnek, ti vértanui a szabadságnak, nyugodjanak békében szent poraitok! De földi salakjától megtisztult szellemetek lebegjen a gyászba borult haza felett s legyen védangyala, ébresztője, bátorítója a szenvedő nemzetnek, hogy ha majd felvirradt a szabadság hajnala, bilincseit széttörvén, a királyi trón romjaiból építhessen a szabad nemzet a szabad földön örök emléket sírjaitok felett. Amen».
A vendégek mélyen megindulva tértek vissza Párisba, a montmorencyi magyarok pedig rendkívüli körülmények közt, sok bánat közt töltötték napjaikat s azon töprengtek, hova költözzenek, hol telepedjenek meg. Teleki szétzúzott lelke – saját vallomása szerint* – nem volt egy gondolatnak sem ura; Horváth jobban megőrízte lelkének nyugalmát s Klapka hamburgi folyóirata számára, melyről gyakran beszélgettek s melynek kiadására Campe vállalkozott,* már írt is tanulmányt a magyarok oroszországi beavatkozásáról.* Klapka őt kérte meg arra is, hogy «egy segélyre szoruló honfitárssal» irassa ki a lefolyt hadjáratról készülő könyve* számára a schwechati csatától Komárom felmentéséig a Közlönyben kiadott hivatalos jelentéseket.* Deczember közepén ezt újból sürgette, mert munkájának felével már elkészült s nagyon fontos, hogy műve mielőbb megjelenjen. Ugyanakkor tőle, Vukovicstól vagy Telekitől kért folyóirata számára vezérczikket Magyarország jelenlegi helyzetéről. Ő maga hazánk utolsó háborújáról írt bele czikket, de megmaradt a maga mesterségénél s a politikai kérdéseket nekik, államférfiaknak engedte át. Német levelét azzal a magyar buzdítással végezte: «Működjünk, működjünk, mert máskép elkéshetünk.»
Klapkához november 14. Klapka, Emlékeimből, 567–8.
Klapka Horváthhoz, október 11. Horváth Lajos gyűjt.
Teleki november 14. id. levele.
Der Nationalkrieg in Ungarn.
Kelet nélkül. Horváth Lajos alezredes gyűjteménye.
Működésében Horváthot két kellemetlen csalódás érte. Arról értesült, hogy egy hazai könyvárus Magyarországról írt négykötetes művét német nyelvre fordíttatta s már nyomatja is. Horváth, ki saját nyilatkozata szerint* könyvének még magyar nyelven létezését is restelte, nem akarhatta azt a németek kritikája alá bocsátani s a fordítást betiltotta; de a kiadó a tett költségekre s arra hivatkozva, hogy nemzetének a külföldön hasznos szolgálatot akart tenni, a vállalatot folytatta s kivételes körülményei közt Horváthnak tűrnie kellett a jogain ejtett sérelmet. De ez a kellemetlen esemény csak fokozta óhajtását, hogy mielőbb újra megírja Magyarország történetét. Ennek előkészületei közt érte a második csalódás. Parieu készséggel megnyitotta előtte a Bibliothčque Nationale-t, hogy történeti művéhez adatokat gyűjthessen. Teleki László és Kiss Miklós ezredes már Horváthnak Párisba érkezése előtt lépéseket tettek Tocqueville külügyminiszternél, hogy kutatni engedje őt a külügyminisztérium levéltárában is, melynek magyar vonatkozású okiratairól Petrovics Frigyes magyar akadémikus még Lajos Fülöp kirány idejében regesztákat készített a M. T. Akadémia számára. Tocqueville hajlandó volt teljesíteni kérését s bár 1849 okt. 31-én, III. Napoleon híres izenete után, önként visszalépett, mint a magyarokkal különben is rokonszenvező tudós, utódánál is teljesítésre ajánlotta a kérést, azonban Drouyn de ľ Huys, ki 1851 januárius 10-én két hétre másodszor is külügyminiszter lett, sem most, sem harmadik minisztersége idejében (1852.) nem adta meg az engedelmet, a melylyel nem akarta megsérteni az osztrákokat.*
Horváth, Magyarorsz. tört. 2. kiadás, I. előszó, IV. l.
Horváth, Magyarorsz. tört. VI. 287. jegyz. és Századok, 1874. 223.
55. Parieu névaláírása.*
Parieu névaláírásának (160. l.) olvasása: Le Ministre de ľ Instruction publique et des Cultes Es[quirou] Parieu.
Mindezekről már Zürichben értesült, hová Batthyány grófné családjával Montmorencyből még 1850 november végén átköltözött. Szabadságért égő lelkével mit keresett volna még Francziaországban, hol Napoleon köztársasági elnököt a katonaság októberban már császárként éljenezte s hol a köztársaság bukását már mindenki bizonyosra vette. Teleki még Párisban maradt, de levertebb, erőtlenebb, csüggedtebb volt, mint valaha.* A nyomor és fájdalom esztendejének, 1850-nek végén, mégis úgy kiáltott fel, mint 1849 alkonyán: «Nem halt meg a leányzó, csak alszik.» «Igen, barátom, – folytatta – teljes meggyőződésem, hogy csak alszik és bizonyára még fel fog ébredni, még pedig szép, dicső jövőre. De hogy mikor az ébredés ideje eljön az alvó leányzóra nézve, akkor még emberek leszünk-e talpunkon, vagy pedig csak hamu – hogy mikor amaz felébred, mi is ébren leszünk-e még, vagy örök időkre elszenderedettek – az már, kedves barátom, más kérdés. Nem akarok többé jós lenni: háládatlan mesterség. A somnambulöket is rendre börtönzik mindenhol. Most tehát – tette hozzá tréfásan – nem is meri már kijelenteni, számit-e Horváth püspöki lakomájára, vagy sem. De mostani bajai közt nagy vigasztalására szolgál, hogy őt, egyik legjobb barátját, szerencsésnek, boldognak tudja; hisz ez nem is lehet másképpen ama derék, jeles, lelkes grófnő körében. Szalay Lászlóval együtt egy fájdalmas sóhajt fogadjon el tőle üdvözletül…»
Levele Horváthhoz 1851 januárius 5. Horváth Lajos gyűjt.
56. Drouyn de ĽHuys.*
Drouyn de ľ Huys arczképe (161. l.) Coëdes kőnyomata után.
Külföldi küldetéseinek meghiusulta, 1849 május óta Szalay szintén Zürichben élt s a politika két hajótöröttje, Szalay és Horváth, különböző szempontokból, de tudományos hazafias czéljaiban egyetértve, Magyarország határain túl itten írta Magyarország történelmét. Jó barátok voltak, de nem nélkülözhetetlenek egymásra nézve. Számüzetésük éveiben megszokták, hogy ha az egyiktől valamely könyv megjelent, a magyar olvasó mindjárt a másikra is gondoljon s munkájuk érdemét egybehasonlítsa. De Magyarország legnagyobb két történetírója közt irígységet kelteni sohasem lehetett; mindegyik a maga útján haladva lett nemzetének igazi tanítója, a történeti jogok és a multban gyökerező nemzeti tulajdonságok újjáteremtő erejének hirdetője. A nemzet a multól merített hitet, erőt és akaratot a jelen sivársága közt oly vigasztalan jövendőhöz. Jerney János is éppen most* írta «Miskának», hogy az akadémia élénken és buzgón dolgozik; felolvasásai érdekesek; az elnök már nyomatja a Hunyadiak korának történetét, ő pedig Keleti Utazását, melynek tanulságai nagyszerűek és világtörténelmi fontosságúak. «Nem csüggedünk! Lesz elég olvasmány; a nyelvet nem félthetni, sőt olyan az, mint a sárkányfog…» «Egyébiránt – tette hozzá búsan – ámbár mind egészségesek vagyunk itthon, mégis csak tengődünk. A drágaság roppant. Élvezet semmi. Siketek és némák lettünk…» S ilyen körülmények közt gondolt Horváth régi tervének megvalósítására: elszórt apróbb munkáinak összegyűjtésére.*
1851 márczius 10-én (aláírás és év nélkül). Horváth Lajos gyűjt.
1851 május 3. Toldyhoz. (Akad. TLT. LXX. 301.)
Teleki is hozzájuk kívánkozott Svájczba.* Hiszen úgy érezte, hogy Párisban, melynél jobban egy helyet sem gyűlölt, már igen közel áll az őrüléshez. Minden gondolata jajgatás; kifogyott minden erejéből: alig tudta ezt a szörnyű lételt czipelni. S a párisi emigránsokkal ilyen állapotban adott be emlékiratot a franczia, angol és amerkikai kormányokhoz, Magyarországnak a német birodalomba való bekeblezése ellen. Mind a három hatalom kedvezően fogadta emlékiratukat, melyet azonban hírlapokban nem ismertettek, hogy a franczia kormánynak kellemetlenségeket ne okozzanak indiscretiójukkal, a mi most bűn volna a haza ellen. S a Magyar Hírlap mégis kipattantotta. Világos tehát, hogy a valóságos, becsületes emigráczió mellett egy pseudoemigrationalis kémtársulat alakult, melynek fő tagjai Bangya, Csernátony, Szarvady stb. Július 11-én már Lausanneból kérte Teleki Horváthot,* hogy Zürichben két hétre fogadjon neki szállást, két picziny szobát vagy egy nagyobbacskát, de olcsót, mentül olcsóbbat; mert nagyon megürült az erszénye, naponta egy franknál többet nem költhet. S három-négy nap mulva már ott volt közöttük, falkenburgi nyaralójukban, Batthyány grófnénál, a ki levélben és élőszóval gyönyörűen, nagy magasztalásokkal nyilatkozott Horváthról,* kit gyermekei urkának nevezgettek, ő pedig «lelkem-püspökömnek» nevezgetett s «böcsös barátságát» kérte és viszonozta.*
Levele márczius 24. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Lajos gyűjteményében.
Teleki levele márczius 24. U. o.
Ugyanaz január 5. U. o.
Pedig akkor már le kellett mondaniok a püspöki beiktató lakomáról, mert az üresnek nyilvánított csanádi püspöki székbe 1851 április 11-én az uralkodó Csajághy Sándor kalocsai kanonokot nevezte ki,* négy és félhónap mulva pedig Horváthot a «földi javak» (temporalia) élvezetétől is megfosztotta. A cs. kir. haditörvényszék ítéletét ugyanis a hadtestparancsnokság 1851 szeptember 22-én megerősítette, s ennek értelmében Horváthot mint felségsértőt vagyonának a «lázadás» által okozott károk megtérítésére való elvétele mellett kötéláltali halára s nevének a bitófára való kiszegzésére ítélte.* Az ítéletet a pesti Újépület háta mögött levő téren lovascsendőrség s egy osztály gyalogság fedezete mellett másnap hajtották végre. Három hadbíró olvasta fel a 36 ítéletet, a melyben ott volt Kossuth kormányzó, Batthyány Kázmér, Horváth Mihály, Mészáros Lázár, Szemere Bertalan és Vukovics Sebő, Almássy Pál, gróf Andrássy Gyula, Beöthy Ödön, Gorove, Hajnik, Irányi, Jósika Miklós, Kmety, Kornis, Ludvigh, a két Perczel, Puky, Teleki, Vetter stb. neve; s ezeket a fehér betükkel fehér táblára írt neveket a bakó rendben a bitófára akasztotta. A kormány, mely el nem fogathatta őket, hatalmát – Horváth szerint* – így akarta éreztetni velük s mindnyájukat így szerette volna meggyalázni a világ előtt.*
Szinnyei, II. 130. Schematismus Cleri Dioec. Csanád. pro MDCCCC., 52. l.
Az ítélet szószerint Magyar Hírlap, 1851., 568. és Pesti Napló, szeptember 24. sz.
Függetl. III. 523.
Félesztendő mulva Almásy Pál, a képviselőháznak most szintén halálra ítélt elnöke (Nizza, 1852 november 25.) így írt Horváthnak: «Az Istenről – kiben nem hiszek – a pápa (IX. Pius) jut eszembe kiben még kevésbbé hiszek. Tudod-e, hogy mit mondott ő szentsége a magyar forradalom következtében hozott kegyetlen ítéletekre? Feleségem testvérével beszélt e tárgyról, ki lábcsókolási udvarlást tett nála. Azért haragszik az osztrák kormányra, hogy jó ker. katholikusokat s a mi több, papokat: magas állású papokat lutheránusok által ítéltetett el; hogy Haynau mint lutheránus írta alá az exequaturt egyének felett, kik – vallási állásuknál fogva – nem tartozhattak bírósága alá. Ő, a pápa, ezért írt figyelmeztetőleg az osztrák császárnak, de biz ez nem sokat adott figyelmeztetésére; mire azután azzal végezte be a pápa beszédét, hogy ezen itéleteket, legalább a papi egyénekre nézve, sohasem ösmeri el érvényeseknek. Eredj Rómába, kedves barátom! ... Valóban jellemző, hogy a pápa nem azért rosszalja az osztrák haditörvényszék ítéleteit, mert igazságtalanok, mert kegyetlenek, mert véresek, hanem mert Haynau lutheránus! A XIX. században egy pap így beszél, ki egykoron liberális volt.» (Horváth Lajos gyűjt.) Füssy IX. Pius pápaságáról írt kétkötetes munkájában nem említi a tiltakozást.
Horváth 12 főbűne az volt, hogy 1. az 1848 október 3-iki királyi nyilatkozat után is résztvett a felsőház üléseiben; 2. a katholikus püspökök közül elsőnek követte a «törvénytelen» országgyűlést Debreczenbe;* 3. Kossuthot, a honvédelmi bizottság elnökét, 1840 márczius 26-án a hadsereghez elkísérte; 4. április 14-én a függetlenségi nyilatkozatot a felsőházban helyeselte; 5. áprilsi 17-én a püspököknek a király iránt hűségre intő pásztorlevelével szemben egy igen lázító s az uralkodóházat sértő ellennyilatkozatot adott ki; 6. május 2-án a kormányzóvá kikiáltott Kossuthtól kultuszminiszterré történt kinevezését elfogadta; 7. mint ilyen, minden egyházi és iskolai hatóságtól hódolatot követelt a függetlenségi nyilatkozat iránt; 8. május 14-én erre ő maga is felesküdött; 9. május 18-án minden lelkészt felszólított, hogy szónoklatokkal, körmenetekkel buzdítsák a népet a szabadságharcz folytatására, e czélra imádságot írt s június 6-ára országos böjtöt rendelt el; 10. elkoboztatta az eltávozott és a forradalomtól visszavonult püspökök és kanonokok jószágait; 11. június 27-én az oroszok ellen kereszteshadjáratra serkentő fanatikus felhívást a többiekkel aláírta s a lelkészeknek megparancsolta, hogy a fölkelés élére állva, a népet élet-halálharczra vezessék; végre 12. a «lázadó kormányt» Aradra is követte, itt Kossuth lemondó oklevelét aláírta «s így a magyar forradalom kezdetétől fogva annak a hadiesemények által előidézett bevégeztetéséig annak előmozdításában legbuzgóbban közreműködött».
A szeptember 22-iki ítélet szerint. M. Hirlap, 1851., 568. sz.
57. Proudhon.*
Proudhon P. J. arczképe (165. l.) egykorú metszet után készült.
Elejétől végig, egy lélekzetre olvassuk el, mint kevéssel azelőtt Proudhon, a híres szoczialista, a Conciergerie börtönéből, «a guillotine előcsarnokából» írta neki,* mikor olvasta tőle Magyarország történetét, mely őt lebilincselte, gondolkodásra késztette és tanította. De a dicséretek közt a szoczialista is azért ítélte el Horváthot, a miért otthon halálra kárhoztatták: hogy tartózkodás nélkül tapsolt Kossuth politikájának, holott éppen az általa összegyűjtött hiteles adatok nyomán el kellett volna ítélnie; s könyve második kiadásában, mint a tudós, komoly történelemhez illik, szakítania kell a népies múzsa ítéleteivel s le kell szállítania Kossuthot piedestáljáról. Azonban Teleki 1852 elején – nem az ő levelére, hanem gróf Batthyány Kázmér Kossuth-gyalázó czikkére czélozva* – izgatottan érdezte Klapkától,* kit fognak majd a világ közvéleményének piedestáljára állítani, ha ilyen módon kergetik el onnan Kossuthot? Ő már elkészítette s Horváth Mihály is helyeselte az emigrácziónak azt a politikai programmját, melyet akkor nyujtanak át Kossuthnak, ha Amerikából hazajön. Horváth kijelentette, hogy Teleki és Klapka elveit követi, mert annak, a mit az emigráczio ügyeinek vezetésében kívánnak, igen nehéz ellenmondani. Klapka külön is írt Horváthnak.* Bővebben akarta kifejteni bukásunk okait előtte; mert – úgymond – ha az ember új épületbe fog, tudnia kell, a régi miért omlott össze. Kérte tehát, írja meg neki egész röviden az 1849 augusztus 1-től 15-éig terjedő eseményeket.* Ő is szerencsétlen elvakultnak nevezte Batthyány Kázmérnak azt a tettét, hogy abban a pillanatban, mikor Kossuth Amerikában teljes munkát végez, a világ közvéleménye előtt őt a legmélyebbre alázza és tehetségtelen kontárnak bélyegzi meg. Hiszen – úgymond – egyikük sem imádta föltétlenül Kossuth minden gyöngeségét és tévedését; de ki tagadhatná, hogy minden hibája mellett is leghatalmasabb gyámola törekvéseiknek? Ki nem mondhatta, mennyire fájt neki és mennyire elkeserítette Batthyány eljárása; nem más az, mint zászló egy arisztokratikus puccs szervezésére. Horváthot Teleki útján bővebben is tájékoztatta nézetéről, az alakuló arisztokrata párttal szemben, a mely egy harmadik áramlat hatása alatt készül. Most már úgy vannak, mint a lengyelek. «Szegény hazánk!»…
1851 augusztus 17. Nemz. Múzeum, 441. Oct. Hung. (Másolat.) A terjedelmes franczia levél a szabadságharcz eseményeiben nagy tájékozottsággal s különösen Kossuth és Görgey szembeállításában igen érdekesen van írva.
Batthyány a Times 1851 deczember 20.-i számában Kossuthról s a forradalmi pártról minden kímélet nélkül írt.
1852 januárius 4. Zürich. Teleki Klapkának. Klapka, Emlékeimből, 376–9.
Január 6. (Németül.) Horváth Lajos gyűjteményében.
Ezeknek van szentelve Horváth Függetl. harczának III. kötetében az egész XI. könyv. (359–411. l.).
58. A Conciergerie Párisban.*
A Conciergerie Párisban (166. l.) újabb felvétel után készült.
59. Gróf Batthyány Kázmér névaláírása.*
Gróf Batthyány Kázmér névaláírásának (167. l.) olv. Casimir Batthyány m. p.
