I.
I.
43. BUDA VÁRA XV. SZÁZADBAN.*
A harmadik könyv fejképét, mely Buda várát ábrázolja a XV. században, tervezte és rajzolta Cserna Károly.
MÁTYÁS váratlan elhúnyta megoldatlanúl hagyta a trónöröklés kérdését; a királyválasztás joga visszaszállott a nemzetre s e jog gyakorlásától lett függővé téve a nagy király művének fentartása s fiának jövendője egyaránt. Nagy volt a veszteség, mely királya halálával a nemzetet érte, de senki sem vesztett annyit, mint János herczeg. Ha Mátyás még nehány hónapig él, bizonyára végrehajtja megkezdett művét, melynek befejezéséhez már úgyszólván csak nehány lépés hiányzott, s a királyfi nehézségek nélkül léphet atyja örökébe. A helyzet most egyszerre alapjában megváltozott s kitűnt, hogy az egész eredmény csak Mátyás személyes erejére volt alapítva. A ki nehány nap előtt egy hatalmas és fényes trón örököse gyanánt szerepelt atyja oldalán, annak most, legfőbb támaszától megfosztva, nehéz harczra, küzdelemre kellett készülnie atyai öröksége védelmében.
Az Árpád-ház kihalta után a politikai viszonyok arra utalták az országot, hogy idegen államok szövetségében keressen kárpótlást a nemzeti dynastiában rejlő összetartó erőért. Ez a vezérgondolat hatotta át a magyar Anjouk politikáját; ez emelte trónra Zsigmondot és közvetlen utódait: Albertet, a lengyel Ulászlót és V. Lászlót, egymásután hozva Magyarországot a fejedelem közössége által szoros kapcsolatba a szomszéd államokkal. Az egymást fölváltó államszövetségek természetükben lényegesen eltértek egymástól. Az északi szláv államokkal, a lengyel és cseh koronákkal létrejött personal-uniók a szövetkezésnek azt a nemét képezték, melynél politikai jelentőségre kisebb államok csatlakoznak egy nagyobb birodalomhoz, és országos érdekeik megóvása mellett amannak engedik át a vezetés terhét és dicsőségét. Változott a helyzet a Habsburg-ház tartományaival szemben, melyek a polgárosúltabb nyugat fölényét követelték maguknak Magyarország felett. Az Anjouk, Zsigmond és I. Ulászló alatt létrejött államcsoportok magvát vita nélkül Magyarország képezte, s még a római császári méltóság sem volt képes elhomályosítani e szövetségben Szent-István koronájának fényét. A Habsburg-ház, bár soha sem szűnt meg törekedni Magyarország birtokára, kezdettől vitássá tette annak vezérszerepét s mindig azon igyekezett, hogy Bécsbe tegye át az alatta létesült államszövetség politikai súlypontját.
Mátyás harminczegy éves uralkodása szerencsés módon egyesítette a nemzeti királyság eszméjével a szövetségi politika vezérirányát. Miután a törökkel szemben hatalmas bástyát teremtett magának a meghódított bosnyák országrészben, elég erővel bírt, hogy a hódítás jogán szerezze meg magának amaz országok egy részét, melyek elődeit, Albertet és V. Lászlót uralták, s magyar nemzeti, alapon újítsa meg a Habsburgok által egyszer már létesített magyar-cseh-osztrák nagy államszövetséget. E hármas birodalom hatalmi eszközeivel remélte megindíthatni a nagy actiót nyugat félelmes ellensége, a török ellen, melynek megtörése egész uralkodásának végső feladatát képezte. De nem volt ideje a hódításai által teremtett viszonyok megszilárdítására, s korai halálával összes politikai eredményei koczkára lettek téve. A koczka fordultától Magyarország egész jövője is függött. A nagyszabású hatalmi politikától visszatérni a régi, szerényebb határok közé, a nemzeti öntudat visszaesését jelentette volna, de a nemzet létérdeke is tiltá ezt, szemben a nagy veszélylyel, mely a törökök részéről fenyegette az országot. S viszont, ha nincs a ki folytatja Mátyás nagy művét, az óriási épület a munka derekán félben maradva, bevégzetlenűl, veszedelmére válhatott volna a nemzetnek, a helyett, hogy azt megvédte volna. Életbe vágó kérdés volt a nemzetre nézve, hogy olyan utódot találjon, a ki az épületet megóvja az összeroskadástól s ha kisebb arányokban is, képes lesz folytatni az elhúnyt politikáját.
Ha Mátyásnak elég ideje van cseh tartományaiban keresztűl vinni fia trónutódlását, a kérdés jó része meg van oldva; Corvin magyar királysága, még ha Ausztria oda vész is, módot nyújt az eddigi államszövetség fentartására. De a haeterogen országrészeket csak Mátyás erős egyénisége volt képes ily alakban összetartani; elenyészvén az összetartó erő, azonnal bomlásnak indúlt az egész mű. Mátyás halálhíre Morvaországban és Sziléziában valóságos örömünneppé varázsolta a husvétot, s az általános örömzajban benne volt az eddigi rendszer halálítélete. S itt tüntek ki a király késedelmes politikájának végzetes következményei. Corvin János jelöltségében a nemzeti királyság eszméje ellentétbe jutott a szövetkezés irányával, s mihelyt ez nyilvánvalóvá lőn, a királyválasztás megszünt személyi kérdés jellegével bírni. A fegyverek, miket Mátyás gondoskodása fia kezébe adott, a korona, a kincstár és királyi várak birtoka, az országnagyok ígéretei s a várkapitányok hitlevelei minden jelentőségüket elvesztették a küzdelemben, melynél a nemzeti politika évszázados vezéreszményei állottak ellenségekként egymással szemközt. Nem az egyes emberek hűtlensége, nem a nemzet hálátlansága, hanem a százados viszonyok állítottak vetélytársakat Corvin jelöltsége ellen; Miksa, a császári korona és az osztrák tartományok örököse, s a két Jagello, Ulászló cseh király és János Albert lengyel herczeg, bár a középkori diplomatia szokásos fegyvereire, a szerződésekre és családfákra hivatkoztak igényeikkel, a multak megannyi erős traditióit képviselték, s ez óriási előnyt biztosított számukra Corvin felett, jóllehet a vérségi kapocs czímén senki nálánál több joggal nem követelhette atyja koronáit. A szerződési diplomák és a leszármazási táblák mögött a külföldi szövetségi politika eszméi támadtak fel János herczeg trónjelöltségének megbuktatására.
A törvényszerűséggel szemközt, mely a helyzet ily alakulásában megnyilatkozott, a baj abban rejlett, hogy egyik vezéreszme sem rendelkezett magához méltó zászlóvivővel; a pártoknak csak jelöltjeik voltak, de vezetőik, a szó magasabb értelmében, hiányoztak. Maga az egész nemzeti élet törvényes vezetők nélkűl nézett a királyválasztási harcz elé. A nádori tiszt betöltetlen volt; a primási székbe gyermeket ültetett Beatrix szeszélye, s a főpapság és világi főurak sorában alig volt olyan, a ki saját egyéniségének erkölcsi súlyával pótolhatta volna a törvény szerint való vezérek hiányát. A fejetlenség magánál az udvarnál kezdődött. A trónkereső Corvinnal a férjre vágyó Beatrix állott szemközt, egyik győzelme a másik biztos bukását jelentette. A királyfi és mostoha anyja versengése eleve két táborra osztá azokat, kik az ország kormányának vezetését kezükben tartották. S a magyar országnagyok többsége Mátyás teremtménye volt minden tekintetben; nemcsak méltóságaikat, vagyonukat köszönhették neki, de elveikben is hű tanítványai voltak az általa meghonositott politikai iskolának, a nélkűl, hogy a nagy király fenkölt szellemével, lángoló hazaszeretetével ellensúlyozhatták volna ez iskola erkölcsi gyöngéit. A renaissance szelleme által szentesített egyéni szabadság Mátyás királynál teljesen a nemzeti czélok szolgálatában állott; teremtményeinél csak arra szolgált, hogy korlátozás nélkül elégíthessék ki saját önző, kicsinyes érdekeiket. Az eszmék küzdelme bennük s általuk silány érdekharczczá törpült, melynek czélja nem egyéb, mint saját kiváltságos helyzetük előnyeinek megóvása. A nemzet kebeléből, vagy kivülről választanak-e királyt, e kérdésnél az a szempont lépett előtérbe, melyik mód követel kevesebb áldozatot a haza oltárára? Nemzeti király alatt minden esetre több erőfeszítésbe kerűl a status-quo fentartása, míg a más állammal való szövetkezés két ország pénzén és hadi erején kívűl esetleg személyes kapocs révén biztosítja a hódításoknak vagy legalább azok egy részének megőrzését. A nemzet még nem fáradt bele a terhek viselésébe, de az urak már türelmetlenűl viselték azok súlyát, s az erélyes király uralmát szívesen cserélték volna fel békésebb, nyugalmasabb kormányrendszerrel. A nemzeti eszme diadalát a közszellem hanyatlása váltotta fel, s emelkedett felfogás, hazaszeretet és honfiúi áldozatkészség helyett, mikben nagy korszakok alatt a nemzet öntudata szokott nyilatkozni, az emberi elhatározások és tettek legközönségesebb rugója, az önérdek ragadta magához a döntést Magyarország jövendő sorsa felett.
