III.
III.
Mátyás felajánlja szolgálatait a pápának Podjebrád ellen. Feszűlt viszonya a cseh királylyal. A kosztoláni cseh rablók leveretése.
A szent-szék és Podjebrád György között már II. Pius uralkodása alatt komoly nehézségek támadtak, minthogy a cseh király a koronázása alkalmával elvállalt kötelezettségeknek nem felelt meg, a husszíta felekezet kiírtásához segédkezet nyújtani vonakodott, sőt ahhoz maga is szított, és a kath. egyház ellenében sokféle sérelmeket követett el. II. Pál pápa az 1465-ik év nyarán a maga itélőszéke elé idézte, és el volt határozva, hogy ha annak magát alá nem veti, trónvesztettnek fogja nyilvánítani. Ekkor több uralkodóhoz felszólítást intézett, hogy a mennyiben szükségesnek mutatkoznék, a szent-szék ítéletének végrehajtásában fegyverök hatalmával működjenek közre.
Mátyás is kapott ilyen megkeresést. 1465 october 2-án, a Dráva mellett levő táborából küldötte meg válaszát. Ez így hangzott:
«Én magamat egészen felajánlottam volt a római szent-széknek és Szentségednek. Mindazt, amit Isten és az ő földi helytartója nekem parancsol, bármilyen nehéz vagy veszedelmes legyen, mint üdvöst és szentet, félelem nélkül fogom végrehajtani; főképen mikor szent hitünk oltalmáról, a hitetlenek megfenyitéséről van szó. Nem tarthat vissza sem az ellenség hatalma, sem régibb szövetség kötelezettsége, mitől az apostoli szék fölmenthet. Akár a csehek, akár a törökök ellen legyen szükség Mátyásra, őt és országát mindenkor készen találja Szentséged!»*
Epistolae. P.II. E.XXI.
Ezen ajánlattal nemcsak az egyház irányában kívánta hűségét bebizonyítani; hanem egyúttal lekötelezni a német nemzetet, melynek nagy része félszázad óta nem kevésbbé gyűlölte a husszítákat, mint a törököket.
A régi nemzeti párt természetesen egész erejével ellenszegűlt ilyen vállalat tervének, mely elvonná a királyt a törökök elleni háborútól, és idegen érdekekért az országra súlyos áldozatokat róna.
Azonban Mátyás most már elérkezettnek látta az időt, hogy fölhagyjon a kiméletes magatartással, a mit ekkorig követett, és nyiltan szakítson azokkal, kik útjában állottak.
Zápolyai Imrét, bár egykor szüleinek is legfensőbb híveihez tartozott, minden méltóságától megfosztotta. Túróczi Benedeket eltávolította udvarától. Pongrácz Jánost, az ország második hivatalától, Erdély vajdaságától lemozdítván, a sokkal jelentéktelenebb szörényi bánságra helyezte át.
Ellenben felmagasztalta azokat, kik kész eszközökűl kínálkoztak terveinek szolgálatában.
Erdély vajdaságát három főúr: Elderbach Bertold, Szentgyörgyi János és Zsigmond grófok között osztja meg. Bánfi Miklóst pozsonyi gróffá és főpinczemesterré, Kanizsai Lászlót főlovászmesterré nevezi ki. Zápolyai Imre örökségét pedig «új emberekre» szállítja; Disznósi Lászlót és Szobi Pétert Bosnyákország, Horvátország és Dalmátia bánjaivá nevezi ki.*
Teljes pontossággal nem határozhatjuk meg a személyváltozások időpontját; mert az 1465 február 19- és 1466 martius 24-iki időközből nem ismerek királyi oklevelet, mely a dignitariusok felsorolását tartalmazná. (A jelzett két napon kelt oklevélben felsorolt dignitáriusok lajstromának összehasonlítsa meglepő eredményt mutat. Az utóbbiban tíz új név fordul elő!) Mivel azonban egy 1465. october 23-ikán kelt oklevélben fordul elő Szentgyörgyi János gróf először mint erdélyi vajda (Országos Levéltár), a személyváltozások időpontját october havára tehetjük, és azt összefüggésbe lehet hoznunk Mátyás october 2-iki elhatározásával.
És most zavartalanúl szőheti tovább nagyszabású politikájának szálait.
Viszonya a császárral mind bensőbb alakulást nyer. Ennek egyik legjellemzőbb nyilatkozása: báró Grafeneck Ulrik osztrák főúr állása, a ki a császári főkapitány tisztét viseli és Mátyás szolgálatában is áll; sőt az 1466 őszén Nürnbergben tartott német birodalmi gyűlésen a császár biztosai között foglal helyet és a magyar királynak egyetlen meghatalmazottja.
Mátyás ugyanis most nagy súlyt helyezett arra, hogy a német fejedelmek lelkében a magyarok iránt uralkodó elfogultságnak gyökereit végképpen kiírtsa. Ezért, és hogy a törökök ellen rég tervezett közös hadi vállalatot lehetővé tegye, a legmesszibb menő engedményekre szánta el magát. Abban is megegyezett, hogy a német birodalom által küldendő, 20.000 emberből álló, segélyhad és egy 5000 emberből álló magyar királyi dandár a birodalmi főparancsnok közös vezérlete alatt működjék; sőt attól sem idegenkedett, hogy a hadjárat tartamára, a legfontosabb aldunai végvárakat: Belgrádot, Szalánkemént, Orsovát német őrségeknek nyissa meg.*
A birodalmi gyűlés végzései, Mátyás királynak 1469 január 17-ikén és Grafeneck Ulriknak január 31-ikén Nürnberg városához intézett levele, MÜLLER munkájában. Reichstags-Theatrum. II. 227-233. 11.
Ezalatt a csehországi ügyek függőben maradtak. Rómában haboztak igénybe venni Mátyás ajánlatát, mert attól tartottak, hogy jutalmúl ki fogja kötni a csehországi koronát, melyet a lengyel királynak szántak a cseh kath. rendek.
Mátyás türelemel várta be az események kifejődését. Podjebráddal nem szakította meg összeköttetését; de szűntelenűl panaszokat hangoztatott, a csehektől s morváktól szenvedett sérelmek miatt, a mikért uralkodójukra hárítá a felelősséget. Így mindkét részen az elkeseredés nőttön nőtt.
Visszatükröződik ez a levelezésen, melyet a két uralkodó és tanácsosaik egymás között folytatnak. Ékes latin nyelven fogalmazott éles irataik, a vívók kimért, nyugodt kardcsapásaihoz hasonlítnak, melyek a heves, halálos tusát megelőzik.
Podjebrád, helyzetének veszélyességét ismervén, az óvatosabb. De egy ízben figyelmezteti ellenfelét: «Ha – úgymond – soká vitatozunk, Testvériséged fiatal vérének tüze végtére minket is kizavarhat nyugalmunkból».
Ezen észrevétel által Mátyás sértve érezi magát. «A mi Fenséged aggodalmát illeti, – így válaszol – hogy fiatalságunk tüze Fenséged higgadt természetét lángra lobbanthatja, azt illendőbb lett volna elhallgatnia; mert ez esetben csak is a királyi méltóság komolyságáról lehet szó; amit pedig Fenségednek a mi fiatalságunkban sem szabad lenéznie!»
Egyébiránt Mátyás egy perczre sem veszti el önuralmát. Sőt néha úgy látszik mintha zord arczkifejezése csak álarcz volna; mert komoly fejtegetéseibe a játszi humor hangja is vegyűl.
Egy akalommal Eyzinger István osztrák főurat, ki magára vonta Mátyás haragját, mert egy általa megrendelt fegyverszállítmányt foglalt le, Podjebrád, mint saját alattvalóját, oltalma alá veszi, morvaországi születésűnek állítván őt.
A magyar király válaszában csodálkozását fejezi ki e fölött, mert ő úgy tudja, hogy Eyzinger Ausztriában született. «Ily módon tehát – úgymod – két ízben kellett neki születnie!» Eddig osztrák alattvalónak tartván őt, Ausztriában érvényesítette ellene az ő igényeit. De most már tévedése felől fölvilágosíttatván, a cseh királytól várja, hogy Eyzingert elégtétel adásra szorítsa!*
Ezen, mondhatjuk pártatlanul álló levelezést, úgy szólván teljesen megőrizte egy prágai codex. (A Lobkovitz herczegek könytárában.) Ebben (1466 october és 1467 december között) Mátyásnak II, Podjebrádnak 12, Viktorin cseh királyfiak 6, Vitézenk 2, Podjebrád cseh tanácsosainak 6 levele foglaltatik. Közzé vannak téve TELEKI munkájában. XI. 177-298. 11.
A vitairatok csiszolt phrásisainak csendes mérkőzéseit időnként a fegyverek zaja váltja föl. Morva urak Magyarországba, magyarok Morvába törek, és iszonyú pusztításokat visznek véghez.
Ezalatt Svehla János cseh kapitány, Cseh- és Morvaországban maga köré gyűjtött több ezer fegyveressel, Nyitra megyében, Kosztolánon telepedett meg, és ott erős várat épített, melyből az egész környék fölött uralkodott, s a közel Nagyszombatot is fenyegette.
Mátyás az 1466-ik év őszén személyesen vezette ellene seregét, és körűlzárta a várat. Az őrség csakhamar élelem és ivóvíz hiányában kezdett szenvedni. Svehla ismételten ajánlkozott, hogy szabad elvonulás biztosítsa mellett, feladja az erősséget. Mivel pedig elutasító választ kapott, arra határozta el magát, hogy embereivel együtt keresztűltör az ostromló seregen. A kísérlet félig sikerűlt. Egy rész visszaszoríttatott várba; de ötszázan, élükön Svehlával, át tudták magukat vágni az ostrom-vonalon. Mindazáltal a magyar lovasság utánok száguldott, utolérte, véres tusában legyőzte őket, és az életben maradottakat, a vezérrel együtt, a táborba hurczolta.
A király irgalom nélkül bánt el velök. Egy domb tetején százötven akasztófát állíttatott. Ezek közűl magasan kiemelkedett egy kétágú bitófa, melyen Svehla az ő két lányával és hadnagyával, a többin meg vitézei végezték életöket. (1467 január 31.)
Az iszonyú látvány hatása alatt megréműlt őrség kivonúlt, és Mátyás lábaihoz borúlva, kegyelmet kért, amit meg is nyert.*
Kosztolán ostromára vonatkozólag leghitelesebb Grafeneck Ulriknak 1467 január 31-ikén Kosztolán alól, Nürnberg városához írt levele. MÜLLER: Reichstags-Theatrum. II. 231. 1.
A magyar táborban nagy volt az öröm. És mivel a cseh rablókról, kik évtizedekig zavarták az ország nyugalmát, az egész cseh nemzetre áthárult a gyűlölet; a kosztolani győzők fenyegető nyilatkozatokat tettek, hogy az egész cseh nemzeten bosszút állanak.
Podjebrád tudomást nyert erről, és fölkérte Mátyást, hogy «tekintélyével zabolázza meg a fecsegőket».*
Podjebrád 1467 február 21-kén kelt levele. TELEKI: XI. 247. 1.
De késő volt. A tömegek érzelmei találkoztak a király poltikájának érdekeivel.
