IV.
IV.
Mátyás pénzügyi reformjai. Az ezek által előidézett elégületlenség. Az erdélyi lázadás. Mátyás erdélyi és moldvai hadjárata.
Mátyás el lévén határozva, hogy bármikor fölszólíttatik, a cseh irály ellen megindítja a háborút, arra volt utalva, hogy kellő haderő szervezéséről gondoskodjék. A nemesség közfelkelését ezen hadjárat czéljaira nem vehette igénybe; a főrendek bandériumait is csak annyiban, amennyiben önkényt csatlakoznak hozzája. Olyan seregre volt tehát szüksége, mely teljesen rendelkezésére áll, és állandó szolgálattal a gyakorlottság és fegyelem előnyeit megszerezte. A harczedzett és félelmes cseh hadakkal szemben erre kétszeresen szüksége volt.
De egy nagyobb számú állandó sereg létesítésének föltétele vala: az ország pénzügyeinek rendezése.
Ezek V. László uralkodásának idején szomorú állapotra jutottak. A korona rendes jövedelmei százhúszezer forintra szállottak le, és Mátyás uralkodásának ötödik esztendejében nem sokkal haladták meg a kétszázezeret. Ha ezen összeget egészen zsoldosok fizetésére fordítja is, alig volt épes abból tízezer lovast félesztendeig eltartani.*
Ezt említi egyebek között Velencze magyarországi követe 1462 majus 28-ikán. Diplom. Eml. 1. 143. 1.
Az országos adóból (minden kapu után egy forint), mikor az országgyűlés megszavazta, kétszázezernél jóval nagyobb összeget hajthatott be; de ennek kieszközlése sok nehézséggel járt. Mátyásnak ismételten csak nagy önmegtagadás árán sikerűlt a rendeket áldozatkészségre bírni; köteleznie kellett magát arra, hogy többé nem fogja a rendeket adó megszavazására felhívni; sőt ezért a főrendeknek is kellett erre nézve kezességet vállalni.
A király, ily körűlmények között, folytonosan pénzszükségben szenvedett.* Részint kölcsönökkel kellett magán segítenie, részint a zászlós uraknak és kapitányoknak csapataik zsoldjával tartozásban maradnia. Már pedig a hitel igen drága volt. Az adósságot dús kamattal, várak és uradalmak adományozásával vagy elzálogosításával, kellett lerónia.*
A pápai legátus 1462-ik évi jelentése Magyarország viszonyairól. KOVACHICH. Scriptores. Minores. II. 5-14.
Érdekes példákat tartalmaznak Mátyás 1458 martius 12-, 1460 october 7-, november 27- és 1464 april 7-iki oklevelei az Országos Levéltárban.
Különben is Mátyás teljes mértékben bírta az uralkodóhoz illő bőkezűség tulajdonságát, melynek gyakorlását helyzetének rendkívüli körűlményei kétszeresen szükségessé tették. Nem szorítkozhatott a koronához tartozó vagy arra szálló birtokok adományozására; folytatnia kellett elődeinek azon hibás nagylelkűségét, melylyel híveiket a közterhektől fölmentették.
Magyarországon az állandó közterheknek két neme volt gyakorlatban; egyik a közvetlen, másik a közvetett adókhoz tartozott. Amaz a kamara-nyereség nevét viselte, és minden kapura húsz dénárt (egy forint ötödrésze) rótt. A másik, harminczad czíme alatt, az árúczikkeket vámolta meg.
Mind a két jövedelmi forrás a kiváltságok által, amikben egész országrésze és népfajok részesűltek, annyira megapadt, hogy számításba alig jöhetett.
A fönnálló pénzügyi bajok orvoslására tehát hathatós gyógyszer kínálkozott, ha a kiváltságokat érvényen kívül helyezni, az adó és vám behajtásában rendet, szigorú pontosságot sikerűl behozni.
Ezen tervvel foglalkozott Mátyás, és azt az 1467-ik év martius havában tartott országgyűlésen bemutatta.
Előterjesztése azon leleményes javaslatot tartalmazta, hogy a kamra-nyereséget és a harminczadot, az eddig adott összes kiváltságokkal együtt megszűntetvén, a kincstári adó és a korona-vám elnevezésével új közterhek állapítandók meg.
A kincstári adó ezentúl is husz dénár maradna minden kapu után; ha egy kapun két vagy három jobbágy lakik, ezek harmincz, ha négy, úgy negyven dénárt fizetnek együtt. És pedig fizetik ezen adót a földművelést űző jobbágyok kivétel nélkül, úgy a király mint az egyházi és világi birtokosok jószágain; továbbá a jobbágyokat nem bíró várnemesek és az egyházi nemesek; végre a jászok, kunok, oroszok és tatárok.
A korona-vámra nézve is az volt a javaslata, hogy a megállapított díjszabály szerint, a nemesek kivételével, az ország minden lakosa és minden idegen fizesse, az árúk után, melyek az országba bevitetek, vagy az országból kivitethetnek; egyúttal kimondatván, hogy a király ezen vámot csak saját tisztviselői által szedetheti, és másnak nem adományozhatja.
Mátyásnak sikerűlt ezen reform-javaslatait az országgyűlés által elfogadtatni; bár a rendek első tekintetre fölismerhették következményeiket.*
Sajnos és feltünő, hogy ezen nagyfontosságú országgyűlésről egyetlen adat, végzéseiből egyetlen példány sem maradt ránk. A végzéseknek csakis egy töredékét tartotta fönn a pozsonyi káptalan könyvtára. (Kiadta Kovachich: Suplementum. II. 182. 1. (Hiányos és lényeges hibáktól sem ment szövegét az eredeti példányból igazítottuk ki.)
A király az ő igazságérzetének fényes jelét adta azzal, hogy az adóteher tekintetében a királyi és korona-birtokok jobbágyaira nézve nem tett kivételt. A mennyiben a középkori államrend és az uralkodó jogfogalmak keretében lehetséges volt, a közteherviselés elvét mondotta ki.
Az adóteher közvetlenűl a jobbágyok vállaira, de közvetve a nemes birtokosokra nehezedett. Ugyanis a föld értéke és hasznosítása a jobbágyok mennyiségétől és minőségétől függött; minélfogva a földesúr is élvezte a jobbágyok adómentességének hasznát, mert az a szabad költözködés jogával élő jobbágyokra hatalmas vonzerőt gyakorolt.
Ennek következtében nemcsak azon népek, melyek ekkorig a kamara-nyereség fizetésétől fel voltak mentve, hanem a földesurak is, kik az adómentesség kiváltságát elnyerték volt, érdekeikben súlyos sérelmet szenvedtek.
Nem lehet tehát meglepő, hogy a törvény végrehajtása, mit a király megszokott türelmetlenségével és erélyével siettetett,* több helyen nehézségekbe ütközött, és ellenszegülést keltett.
A királynak 1467 martius 25-, april 1-, 17-iki rendeletei tanúskodnak erről. WAGNER: Diplomat, Sáros. 236. 1. KOVACHICH: Vestigia Comit. 377. 1. TELEKI: XI. 437. 1.
A panaszok megvizsgálásában és elintézésében Mátyás kiméletlenűl járt el; de a hol azoknak jogosúltságáról meggyőződött, nem habozott igazságot szolgáltatni, és túlbuzgó tisztviselőinek intézkedéseit visszavonni.
Így, az erdélyi szászok előterjesztették, hogy a királyi tisztviselők a vámot oly árú után is behajtják, a miket az ország terűletén vásárolnak és árusítanak el. Mire a király elrendelte, hogy a tiszviselők a törvény betűjéhez alkalmazkodjanak.*
Az 1467 majus 30-ikán kelt rendelet. TELEKInél. XI. 264. 1.
Slavoniában a zágrábi püspökség egyházi nemesei ősi adómentességök föntartását kérelmezték, arra hivatkozván, hogy ők kiváltságleveleik értelmében az országos nemesek minden jogát élvezik. A király a tartományi gyűléshez kérdést intézett: vajjon az egyházi nemesek tanúságtételének a báni törvényszéknél van-e olyan jogereje, mint az országos nemesekének? És mikor igenő választ kapott, kinyilatkoztatta, hogy a zágrábi egyházi nemesek a kincstári adó fizetésétől föl legyenek mentve.*
Az 1467 junius 10- és julius 31-iki rendeletek KOVACHICHnál. Supplementum. II. 188. 1.
Ellenben Zala-vármegye rendeivel szemben, kik az új adó kivetését és a korona-vám behajtását meghiúsították, teljes szigort készűlt alkalmazni. Csak oly föltétel alatt kegyelmezett meg, hogy a vármegye a halasztás által okozott árt megtérítse, a megsértett tisztviselőknek pedig elégtételt szolgáltasson.*
Az 1467 julius 28-iki rendelet. U. o. 193. 1.
Arra, hogy az új intézkedések Erdélyben fognak legkedvezőtlenebb fogadtatásra találni, Mátyás maga is el volt készűlve, minthogy a közterhek viselésében Erdély lakói élvezték a legnagyobb kedvezéseket.
Ezért külön levélben igyekezett őket meggyőzni arról, hogy «az országgyűlési végzések a közszabadságok fönntartására, nem csorbítására czéloznak; az ország oltalmának és jólétének biztosítása végett állapíttattak meg… amire Erdélynek még inkább van szüksége, mint az ország többi részeinek.»*
Epistolae. P. 1. E. LXIV. (A mely azonban tévedésből az 1463-ik évre van téve.)
Mintha szép szavak és bölcs figyelmeztetések a sértett érdekek által előidézett fölháborodást lecsillapíthatnák!
Ámbár a nyílt ellenszegülés tényei az országgyűlést követő első hónapokban gyérek és kivételesek valának, – általános és mély elégületlenség terjedett el az ország minden részében, a nemzet minden rétegében.
Ezt siettek kizsákmányolni azok, kik Mátyás külső politikájának irányát kárhoztatták, vészteljesnek tartották, és emellett azért, mert méltóságaiktól megfosztattak, személyesen sértve érezték magokat.
A nyílt föllépésre Mátyás ellen, a külföldről is nyertek hathatós biztatást.
Podjebrád Györgyre nézve életkérdés volt Mátyást a tróntól megfosztani, vagy legalább gyengíteni és elfoglalni. Nem lehetett késnie. Mert az 1466-ik év végén a pápa egyházi kiközösítéssel sújtotta és alattvalóit az engedelmesség kötelezettségétől fölmentette. Attól kellett tartania, hogy a szent-szék felszólítására, Mátyás megindítja most ellene a háborút.
A lengyel király pedig, ki úgy a csehországi, mint a magyarországi koronára fenntartotta igényeit, a lengyel koronához hűbéres viszonyban álló Bogdanovics István moldvai vajda útján szította Mátyás ellen az elégületlenség tüzét, és támogatása felől biztosította ellenségeit.*
A cseh és lengyel királyoknak a magyarországi elégületlenekkel való összeköttetését mind PALACZKY (Geschichte Böhmens. IV. B. 445. 1.) mind S. CARO (Geschichte Polens. V. A. – Gotha. 1886. – 289. 1.) állítja. Részletes egykorú adatok, sajnos, hiányoznak. Podjebrádnak a Szentgyörgyi grófokkal összeköttetését kétségtelenné teszi Mátyás királynak 1467 augustus 17-ikén Kostka Alberthez írt levele, melyet Kostka egy későbbi. Mátyás királyhoz intézett levélben resumál. TELEKI: XI. 339. 1.
Igy történt, hogy a régi nemzeti párt egyik vezérének, Zápolyai Imrének, sikerűlt a Mátyás ellen tervezett actióba bevonni az ő politikájának legkészségesebb szolgáit: a Szentgyörgyi grófokat és Monyorókereki Elderbachot. Eszközökben nem válogatott. Szentgyörgyi János grófot, az erdélyi vajdát, a nemzetségének régiségével, németországi összeköttetéseivel büszkélkedő, gyenge elméjű főurat azzal tántorította el, hogy «Erdély királyává» megválasztatását helyezte kilátásba. És a gróf, az elégületlen erdélyiek tömegeiből fölhangzó üdvkiáltásokat, melyek «János királyt» életették, komolyan vette.*
TURÓCZI említi, hogy az erdélyiek «új fejedelmet választottak». BONFIN részletesen meséli el a választást. Az egykorú CARBO közelebb jár a valósághoz, azt mondván, hogy «János grófot Erdély királyának nevezgették». Mátyás egy későbbi oklevélben (1471) utal arra, hogy az 1467-iki lázadás fejei «királyi czímre vágytak…» (Marienburg. Geschichte Siebenbürgens. 223. 1.) Janus Pannonius az erdélyi lázadás leveretését megénekelvén, így szól Erdélyhez, János grófra vonatkozva: «Aspice quam stultum stulta sequare ducem».
Több főpap és számos főúr volt az összeesküvésben beavatva; csak arra várakoztak, hogy a lázadás lángja Erdélyben föllobogván, míg elfojtására Mátyás eltávozik, háta mögött ők is fegyvert ragadjanak.*
Kétségkívül túlzottak voltak az Olaszországban elterjedt ama hírek, hogy az esztergomi érseken és a pécsi püspökön kívül a többi főpapok mind elpártoltak. De hogy főpapok is csatlakoztak az összeesküvéshez, kétségtelenné teszi Mátyásnak 1468 april 30-ikán a pápához írt levele. (Epistolae, P. III. E. XII.)
A király, ki az 1467-ik év tavaszi és nyári hónapjait Budavárában töltötte, soká nem méltatta figyelemre a mozgalom vészjósló előjeleit.
Csak augustus közepe táján szánta el magát arra, hogy Erdélybe vezeti seregeit.
Mielőtt útra kelne, Podjebrádot igyekezett az elégületlenektől elvonni. Értésére adta neki, hogy lelkiismeretesen meg akarja tartani a békeséget Csehországgal; viszont arra kéri őt, hogy a lázadó Szentgyörgyi grófokat ne támogassa.*
A Kostka Alberthez 1467 augusuts 17-ikén írt, föntebb idézett levélben.
Augustus 19-én indúlt meg, a prímás, több főpap és főúr kíséretében, Budáról.
Épen egy nappal előbb, Kolozsvárott gyűlést tartottak az erdélyi mozgalom vezérei. Jelen voltak: Erdélyi István, Gerendi Mihály, Hosszúaszai Péter, Iklódi Márton, Losonczi László, Farnosi Veres Benedek, Zsuki Mihály a magyar nemesség részéről, továbbá a székelyek nyolcz képviselője és a szász székek küldöttei.
Oly lépésre határozták el magukat, mely mind formáját, mind lényegét tekintve, az összeesküvések történetében bizonyára egyedűl áll.
A kolosmonostori convent elé járultak testületileg, és a hiteles hely jegyzőkönyvébe következő nyilatkozatukat vétették föl.
«Meggondolván – így szólott szónokuk – az elnyomatást, amit ők és velök egész Magyarország lakói szenvednek; úgy szintén az alkalmatlan és gyalázatos állapotot, amit a régi szent királyoktól eredő kiváltságok eltörlése vont maga után: elhatározták, hogy az ország szabadságait minden nyelvű, rendű és állású emberekkel szemben fönntartják, megvédelmezik, megőrízik, és az ellenszegülők ellen erőhatalommal lépek föl, mindaddig, míg a jó és boldog állapotot visszaállították.» Ezen czél elérése végett, «igazgatóikká és előljáróikká» választják: Szentgyörgyi János és Zsigmond grófokat, Ederbach Bertoldot, Zápolyai István és Imre szepesi grófokat. Kötelezik magokat, hogy ezen igazgatóiknak engedelmeskednek és adót szolgáltatnak; amikor pedig majd a királylyal szembe kell szállaniok, lehetőleg nagy számba gyűlnek zászlaik alá.
Megállapodásaikat esküvel erősítették meg, és az esküszegőket az egyházi kiközösítés büntetésével fenyegették.*
A convent hiteles kiadványának egykorú példánya a bécsi állami levéltárában. Kiadta FIRNHABER, Notizenblatt. (1852) 197. 1.
Amint azután Mátyás közeledésének híre érkezett, tömegesen sereglettek a fegyveresek János gróf táborába. Mintegy ötvenezren gyűltek össze.*
A számot CARBO említi. Hogy nagy volt a számuk, kitünik Mátyás király kifejezéseiből, melyeket a lázadás elnyomása után, a hűtlenek jószágainak adományozásáról kiállított oklevelekben használ. (számos ilyen oklevél található levéltárainkban, névszerint az Országos Levéltárban.)
Azonban mielőtt sereggé szervezkedhettek, a király váratlan gyorsasággal megjelent Kolozsvár közelében, és a fegyelmetlen tömeget megtámadván, azt rövid harczban megverte és széjjel űzte. János gróf azonnal lemondott a további ellenállás gondolatáról; a király színe elé sietett, ép oly oktalan, mint hűtlen eljárásáért, térdre borúlván, bocsánatot kért és nyert.*
TURÓCZI, RANZAN, CARBO szólnak a győzelemről. Csak BONFIN adja elő a történeteket úgy, mintha János gróf harcz élkül hódolt volna meg. A gróf meghódolásáról Mátyás maga 1467 september 23-ikán értesíti Olnodi Czudar Jakabot. (WAGNER: Collectanea. II. 6r, 1.)
Mindazáltal mind ő, mind társai megfosztattak méltóságuktól; helyöket Dengelegi Pongrácz János, a korábbi vajda, és Csupor Miklós foglalták el Erdély kormányzásában.
Mátyás egyúttal szükségesnek látta, hogy elrettentő példával hasonló merényletek ismétlődését megakadályozza.
A lázadás részesei közül többeket száműzött, néhányat kegyetlen kínzások után kivégeztetett. Nagyszámú erdélyi nemest megfoszttot jószágaiktól, melyeket híveinek adományozott. És az egész erdélyi nemességet megbélyegezte azzal, hogy a főváltságdíjat, mely az ország összes nemeseire 200 forintban volt megállapítva, az erdélyiekre nézve 66 forintra szállította le.*
A száműzetések és kivégeztetések felől BONFIN és CARBO munkái, egy 1467 december 28-iki flórenczi tudósítás (Diplom. Eml. II. 336. 1.) és VERANCHICH 1540 october 31-iki levelében (Munkái VI. 164. 1.) szólanak. – A jószágadományozások több éven át folytak. Számos adománylevél az Országos Levéltárban. A főváltságdíj leszállítását említi VERBÖCZI. (III rész III. fejezet.)
Diadalmasan vonúlt Brassóig, sehol többé ellenállással nem találkozva; és a királyi kegyelmesség számos tényével mérsékelte bosszúját.*
Már 1467 october 3-ikán állít ki Kolozs vármegye összes nemesei részére megkegyelmező iratot. (KATONA, XV 229. 1.) November 22-ikén Apafi Mihály javára (Országos Levéltár) stb. és Gömörbe, Elberbach Bertold pedig Slavoniában tűzték ki a lázadás zászlaját.
Az erdélyi események hírére, az összeesküvés magyarországi részesei közül a legtöbben visszariadtak tervök végrehajtásától. Csak Zápolyai Imre és rokonai a Szepességben és Gömörben, Elderbach Bertold pedig Slavoniában tűzték ki a lázadás zászlaját.*
Ezen mozgalmakról szólanak Mátyás királynak 1467 october 1-, 8-, december 31-, 1468 január 27-, 1474 april 10-iki oklevelei. (Az Orsz. Levéltárban.)
48. ELDERBACH GRÓF PECSÉTJE.
De ezen mozgalmaknak Mátyás már nem tulajdonított nagy fontosságot, és leküzdésöket hű kapitányaira bízhatá. Ő maga arra határozta el magát, hogy az alattomos István moldvaországi vajdán bosszút áll; és pedig nemcsak azért, mert az erdélyi lázadást élesztette, hozzá menekülő részeseit barátságban fogadta; hanem főképen azért, mert a magyar korona fönnhatósági jogainak sérelmére, lengyel védnökség alá helyezkedett, és a törökökkel is czimborált.*
Mindezt Mátyás maga adja elő 1468 tavaszán a lengyel rendekhez írt levelében. közzétéve: Epistolae. P. III. E. XXVIIII.
49. A SZENTGYÖRGYI GRÓFOK PECSÉTJE.
Szokása szerint, föltett szándékának megvalósításában nem gondolván akadályokkal és nehézségekkel, – a legkedvezőtlenebb évszakában, november végén, indította meg hadjáratát. Az eltorlaszolt gimesi és ojtozi szorosokon útat tört magának, és tűzzel-vassal pusztította Moldvát. Bako, Roman, Nyemtza városokat porrá égette. A vajda követeket küldött táborába. De ő nem bízott igéreteiben, és tovább nyomúlt a főváros, Szucsava felé. Czélja volt Istvánt megfosztani a fejedelemségtől, és általa elűzött elődjét Péter vajdát helyezni vissza.
Moldvabányán újból fölkeresték István vajda követei a királyt. De most ármányt palástoltak ajánlatai. Míg a tárgyalások folytak, egy decemberi éjszakán (15-én) tizenkétezer oláh fegyveres gyülekezik észrevétlenűl a város alá, és míg a vajdával egyetértő lakosok több ponton a faépületeket fegyújtották, elárasztják az utczákat.
Az ekként támadott zavar daczára, a gyanútlanúl pihenő magyarok sebesen felkészűlnek, és a város piaczán sorakoznak, hol maga a király áll élökre.
A lángok világánál öldöklő viadal következett, melyben Mátyás is hősi elszántsággal vett részt. Bánfi Miklós ki közvetlenűl oldala mellett állott, saját testével fogta föl az uralkodóra mért csapásokat; önfeláldozó ragaszkodásának tényeit királyi adománylevél örökíti meg. De nem szolgálhatott pajzsul a nyilak zápora és a lándzsák erdeje ellen. Egyik lándzsa a király karját sebesítette meg, egy nyíl pedig vállába fúródott. Mátyás jól tudván, hogy sebesülésének ténye, ha köztudomásra jut, válságos következményeket vonna maga után, uralkodott fájdalmán, és saját kezével akarta kitépni a nyilat, de csak nyelét törte le, háromfelé ágazó hegye a sebben maradt.
Négy óra hosszan tartott az ütközet, melynek mindkét fél kimerülése vetett véget.*
A hadjáratról a budai krónika, TURÓCZI, BONFIN, RANZAN, CARBO, úgy szintén a lengyel DLUGOSS és CROMER munkái tartalmaznak följegyzéseket és elbeszéléseket, melyek a részletekre nézve eltérők s meg nem egyeztethetők. A király megsebesüléséről is áll ez. Erre nézve leghitelesebb a Milánó velenczei követének 1468 február 21-iki tudósítása. (Diplom. Eml. II. 96. 1.) Bánfi Miklóst a király 1469 majus 17-iki adománylevelében magasztalja. (Orsz. Levéltár.)
Mátyás a súlyos veszteség után, melyet szenvedet,* a hadjárat folytatásáról lemondott. Sietve elhagyta Moldvát. Sebei miatt hordszéken kellett követnie a visszavonuló sereget.
Ekkorig bizonytalannak látszott, vajjon Mátyás vereséget szenvedett-e? Eziránt Milánó velenczei követeinek 1468 február 21- és martius 21-iki jelentései minden kétséget eloszlatnak. (Dipl. Eml. II. 75., 96. 11.)
A szerencsétlen 1467-ik év utolsó napjait Brassóban töltötte, s ott virradt rá az új esztendő, mely a dicsőségteljes események hosszú sorozatát tartotta fönn számára.
Legelső terveit a boszúvágy sugalmazta. Új sereggel Moldvába készűlt, hogy a hírnevén esett csorbát kiköszörűlje. Addig vissza sem akart térni fővárosába. Váradra hívta az ország főrendeit, hogy velök tanácskozzék, és támogatásukat kérje ki.*
Már 1468 jauár 3-ikán kelt okiratában említi, hogy váradra egybehívott értekezletet. (TELEKI. XI. 300. 1.) Hogy Mátyás Moldvába készült visszatérni, több kútforrás kétségtelenné teszi. Egyebek között: Milánó velenczei követének február 21-iki idézett jelentése, és a lengyelországi rendeknek 1468 mart. 16-ikán Mátyáshoz írt levele. Codex Epistolaris saeculi. XV. 241. 1.
Azonban mikor (1468) január második felében oda megérkezett, elhatározásaiban, az európai események hatása alatt, lényeges fordulat következett be.
