II.
II.
Mátyás viszonya a velenczei köztársasághoz és VIII. Ince pápához. Az ortei püspök mint pápai legátus a királyi udvarnál. Mátyás tárgyalásai a legátussal. Egy nevezetes audientia. Drágfi Tamás küldetése Rómába.
Mi sem tűnteti föl jellemzőbben azt a hatalmat, amit Beatrix gyakorolt Mátyás fölött, mint az a tény, hgy az ő ellenszegűlése, melylyel János herczegnek trónörökössé nyilvánítását megakadályozta: nem volt képes házassági viszonyuk bensőségét megzavarni. A király gyengédsége ezen időben is kifogyhatatlan volt, és pedig nemcsak neje, hanem ennek rokonai iránt is. Hippolyt kedvencze maradt. És a másik ferrarai gyermek-herczegnek Magyarországba jövetelét türelmetlenűl sürgette folytonosan.*
Mindezekről bőven tartalmaznak részleteket Beatrix és Hippolyt levelezései. Dipl. Eml. III. III. és IV. kötetében.
Hasonlóképen a nápolyi király íldomtalan beavatkozása az örökösödési ügybe nem vonta maga után Mátyás olaszországi politikájának módosulását. Ezentúl is buzgón fölkarolta Ferdinánd érdekeit; míg ellenségeivel, és főképen a velenczei köztársasággal, neheztelését éreztette.
A signoria, mióta Mátyás Bécs városának ura lett, lelkiismeretesen tartotta fönn semleges állását. A császár és a lengyel király szövetségi ajánlataira és segélykéréseire következetesen tagadó választ adott. Mikor pedig Frangepán János gróf nem átallotta Mátyásnak orgyilkos által kivégeztetése iránt javaslatot tenni, a leghatározottabban utasította vissza.*
Velencze magatartására vonatkozólag számos iratot tartalmaz a Dipl. Eml. III. és IV. kötete A Frangepán ajánlata ügyében 1488 december 31-ikén a friauli helytartóhoz intézett válaszirat IV. 5.
Mátyás ellenben nem szűnt meg gyűlöletet táplálni Velencze iránt, mert az Aragoniai ház nápolyi uralmának megbuktatására törekedett, és Dsem herczeg Magyarországba küldetését ellenezte; azzal is gyanúsította a köztársaság kormányát hogy titokban minden ellenségét, a törököt, a lengyelt és a németet, támogatásában részesíti.
Még az 1486-ik évi országgyűlésen is végzést alkottatott, mely hűtlenség büntetése alatt tiltja el a rendeket attól, hogy várakat, birtokokat és általában ingatlan javakat velenczeieknek áruba bocsássanak, mivel ezek – úgymond – «mindennemű mesterséges útakon igyekeznek magyarországi területeket magukhoz ragadni, aminthogy ilyeneket tényleg bitorolnak is". Bitorlás tényét látta a dalmatiai városok birtoklásában, és nem szűnt meg azok visszahódításának gondolatával foglalkozni.
Ilyen körűlmények között, szükségképen mind feszűltebb lett Mátyás viszonya a szent-székhez is. VIII. Incze pápa Velenczével szövetségben állott a nápolyi király ellen; Dsem herczeg kiszolgáltatását szintén akadályozta; emellett Ulászló és Miksa hódoló követségeit ünnepélyesen elfogadván, ezzel amazt cseh királynak, ezt római királynak elismerni látszott; végre (az 1488-ik év elején) a zengi püspökség önhatalmú betöltésével a királyi kegyuraság kérdésében újabb összeütközést idézett elő.*
A zengi ügyről szól Beatrix 1488 april 3-iki levelében D. E. III. 392.
Ellenben a pápa rossz néven vette a magyar királytól azt, hogy a nápolyi királyt ellenállásra bátorítja; az anconai köztársaságot védnöksége alá fogadta; a kalocsai érsek elfogatásával az egyházi rend kiváltságain sérelmet ejtett; és az olmüczi püspökségre, miután fötlerjesztése alapján Vitéz János szerémi püspök a szent-szék megerősítését elnyerte, utóbb szándékát megváloztatván, a váradi püspököt nevezte ki.
Mindazáltal ő tette meg az első lépést a jó viszony helyreállítására.
Az 1488-ik év őszén PECCHINOLLI Angelo ortei püspököt küldötte Mátyáshoz, azon megbízással, hogy az ő közbenjárását kérje ki a nápolyi királynál a béke létrehozása végett; továbbá hogy az Anconával fennálló szövetség felbontását, a kalocsai érsek szabadon bocsátást, és az olmüczi ügy rendezését sürgesse.
Viszont a pápa felajánlotta a maga közbenjárását Velenczében, és közreműködését a török ellen indítandó hadjáratban.
A követ egyúttal első fogadtatása alkalmával tartott beszédében sejtetni engedte, hogy a pápa hajlandó a János herczeg trónöröklésére vonatkozó terveket támogatni.
Bejelentvén, hogy János herczegnek a miláni herczegkisasszonynyal kötött frigye alkalmából, a szent-atya apostoli áldását és szerencsekívánatait küldi, azon óhajtását fejezte ki, hogy az ifjú herczeg «férfiúvá növekedvén, az atyai és ősi dicsőség méltó örökösévé váljék».
Mátyás melegen tolmácsolta háláját, és hangsúlyozta, hogy «ő maga és gyermeke is, kit mindenekfölött szeret, az egész országgal egyetemben, ő szentségének rendelkezésére áll». Biztosította, hogy ha a törökországi hadjáratban a keresztény hatalmak körzeműködésére számíthat, bármikor felbontja a fennálló békét. «Életének és erejének hátralevő részét – úgymond – örömmel fordítja a szent vállalatra, a melyért ép oly szép élni mint halni!»
A fenforgó ügyek részletes tárgyalásánál is feltűnő előzékenységet tanusított.
Késznek nyilatkozott a szent-szék és a nápolyi király között elhatalmasodott viszályok megszűntetésére befolyását fölhasználni.
Anconára vonatkozólag megnyugtató nyilatkozatokat tett. «Én, követ úr, – így szólott, – nem hittem, hogy kellemetlenséget okozok ő szentségének. Módot keresek, hogy bűntetlenséget biztosítva az anconaiaknak, becsületem sérelme nélkűl visszaléphessek.»
Ígérte, hogy a kalocsai érseket, míg az ellene indítandó per letárgyaltatik, a pápai követ őrizetére bízza; az olmüczi püspökség ügyében pedig csak néhány hónap haladékot kért, melynek leteltével a váradi püspök lemond.
Ezek után nagy mértékben meg lehetett lepve a pápai követ, azon váratlan fogadtatás által, melyben részesűlt, mikor 1489 januar havának egyik napján a bécsi várlakba meghívatott.
A király, oldalán nejével, körűlvéve udvara által, trónon foglalt helyet. Komor kifejezés ült arczán, mikor a legátus belépett, és anélkül hogy űlésel kínálná meg, rögtön egy előre átgondolt hosszú beszéd elmondásához fogott.
«Valamint egykoron – így szólott – boldog emlékezetű atyám, úgy én is kora ifjúságomtól fogva a kereszténység és a szent-szék buzgó oltalmazásában nőttem föl. Hadjárataim alatt, a tömérdek pénzáldozatról nem szólva, számos jó barátomat, rokonomat, és nagybátyámat is elvesztettem. Sebek borítják testemet, és csak én tudom, hogy azok mennyi fájdalmat okoznak most, törődött koromban. Az egész világ előtt köztudomású tény, hogy mit tettem, milyen harczokat vívtam a kereszténységért. És mig mindig kész voltam fegyvert ragadni a törökök ellen, bármikor szólítottak föl a szent-szék és követei: békességet belegyezésök nélkül soha sem kötöttem. Ha kitartásommal a törökök előnyomulását meg nem akadályozom: Bosnyákország, több más tartománynyal, még mindig az átkozott ellenség kezeiben volna. Biztosíthatom, követ úr, a magyarok önfeláldozó vitézsége nélkül, Olaszország és a szent-szék sorsa rég el volna döntve!
«Mikor pedig Csehországban az eretnekség veszélyes módon terjedett, a szent-szék fölhívására egymagam indítottam meg ellene a harczot; miután sem a császár, sem más fejedelem, kikhez a boldog emlékezetű Pál pápa előbb fordúlt, a súlyos feladatra nem vállalkozott. Ezen háborúban is, a szent-szék akarata és beleegyezése nélkűl békét vagy fegyverszűnetet nem kötöttem. Igaz ugyan, hogy jutalmúl megtettek Csehország királyává, és ő szentsége ünnepélyesen megígérte, hogy mást, mint engem nem erősít meg; de mikép tartotta meg szavát, mindjárt elmondom. Mot csak azt említem meg, hogy a csehországi vállalattal járó háborúk és veszedelmek, fáradalmak és költségek, továbbá magyar királyságom dicső férfiai, kiknek ezen háborúban elhúnytát siratom: olyan nagy áldozatot képeznek, amivel tíz Csehország értéke sem ér föl!
«Következett a törökök betörése Olaszországba és Otrantó megszállása. Ezen alkalommal is, ő szentésge Sixtus pápa egyszerű levelére, haladéktalanúl válogatott vitézek csapatát küldöttem Otrantó visszafoglalására, és csak akkor hívtam vissza, mikor Olaszország békéjét biztosítva láttam. Ezen vállalat összes költégeit saját erszényemből fedeztem. Pedig, ha Otrantót az ellenség kezeiből ki nem ragadom, és ha azonfelűl a török császár halála be nem következik: Otrantó elfoglalásának következményei súlyosan nehezedtek volna a szent-székre és egész Olaszországra.
«Ezután jött Boccolinó lázadása, melynek leverésére felajánlottam ő szentségének hadseregemet és személyes megjelenésemet. Ennek híre elegendő volt a veszély elhárítására; mert a török hajóhad, mely erős sereggel megrakva készen állott a támadásra, rögtön felhagyott tervével.
«Ennyi veszedelem kiállásáért, ennyi fáradság és költség viseléseért, vajjon mmi volt jutalmam? A jutalom ez volt.
«Ő szentsége jól tudta, hogy hő vágygyal óhajtom, hogy a török császár testvéröcscse Dsem herczeg kezeimbe kerűljön. Ezt mind ő maga, mind pedig számos török országnagy kívánta. Ő ugyanis vérrokonom; mert nagyanyám nővére török rabságba jtuván, a török császár felesége lett, s tőle származik a mostani császár és Dsem herczeg. Ez utóbbinak hívei biztosítottak afelől, hogy ő velök karöltve, az uralkodó török császárt könnyűszerrel a Kaukasusaba szoríthatom vissza. Azt a reménységet is táplálhattam, hogy a törököket a keresztény hitre téríthetem, vagy legalább kedvező mederbe vezethetem ezt az ügyet. Mindezek daczára, törekvéseimben ő szentsége nem támogatott, kérésemt nem hallgatta meg. Sőt ellenkezőleg, úgy járt el, mintha tekintélyemet és dicsőségemet írigyelné. Nem érte be azzal, hogy ellenségeim ösztönzésére, a franczia királyt a török herczeg kiszolgáltatásának megtagadásra intette. Az én saját követemet, a váradi püspököt, kit Francziaországba küldöttem, árulásra késztette, arra bírván őt, hogy a török herczegnek a szentszék részére kiszolgáltatása érdekében működjék. A franczia király legelőkelőbb tanácsosainak leveleiből ismerem ő szentsége eljárásának indító okait. A szegény török herczeget a velenczeikenk akarja átadni, mert néhány százezer aranyat kínálnak érte!
«És ne higyje legátus úr, hogy a velenczeiek a kerszténység közös javára akarják őt felhasználni. Épen nem. Át akarják őt adni bátyjának, hogy ezen az úton egyetmást visszaszerezzenek, a mit pulya asszonyok gyanánt elvesztettek, azután pedig engem és a nápolyi királyt bizonyos kellemetlen dolgokkal lephessenek meg.
«Úgy látszik, mintha ő szentsége azt állítaná, hogy a velenczeiekkel szövetkezve, a törökök ellen háborút akar viselni. De tenger felől a törökök megtámadhatatlanok. És a velenczei hajóhad vajjon miféle dicsőséges, kiváló tetteket művelt ekkorig a kereszténység javára? Kizárólag a velenczei érdeknek szolgálatára áll az, és arra használtatik, hogy fegyvert, szerszámot és egyéb árúczikket szállítson a kereszténység ellenségeinek. A velenczei bevitelből a törökök több hasznot húznak, mint félbirodalmuk jövedelmeiből! És ennek daczára, a velenczeiek, kik lelkiismeretlenebbek a törököknél, ő szentsége előtt nagy becsülésben állanak. Pedig számos idegen várost, tömérdek egyházi vagyont bitorolnak; az egyházi bűntetéseket és tilalmakat semmibe sem veszik, a mivel még kérkednek is. És az ő tanácsukra tagadja meg tőlem ő szentsége a török herczeget; habár jól tudja, hogy csak a magyarok képesek sikerrel harczolni a törökök ellen. Egy szóval, a velenczeiek most a szent-szék tanácsadói és szövetségesei; ők uralkodnak ő szentsége nevében. Ellenben engem, másokkal együtt, ő szentsége félreismer, kigúnyol, és mikor feléje közeledünk, eltaszít. Sőt ennél is tovább megy. Mivel a velenczeiek azzal vádolnak, hogy az Anconaiakat a szent-széktől való elszakadásra indítom, ő szentsége, be nem várva hozzá küldött követeimet, a velenczeiek kielégítése végett, Ancona városát egyházi átokkal sújtotta, azonfelűl rabló és zsaroló hadjáratokkal zaklatja.
«Továbbá, szintén a velenczeiek kedveért, ő szentsége elfogadta (Miksa) a római király követeit. Bár ígéretet tett követim előtt, hogy azokat nem bocsátja maga elé, és bár tudja, hogy a jogtalan és szokatlan módon létrejött királyválasztás megsemmisítésén fáradozom: meghajolt a Velencze által gyakorolt nyomás alatt. És ezen szánalomra méltó eljárás következtében, a római király követei dicsekednek, hogy a császár életében nincs több mit kivánniok a szent-széktől.
«De még ezzel sincs a lelkiismeretlen sérelmek hosszú sora bezárva. Mindinkább meg kellet erősödnöm azon hitemben, hogy a szent-szék ígéretei üres szavak. Miként már említém, ünnepélyes ígéretet birtam arra nézve, hogy a szent-szék cseh királynak kívülem mást nem tesz meg, nem ismer el. És ezen ígéretről megfeledkezve, tekintélyem csorbulásával nem gondolva, ő szentsége az újon választott cseh királyt (Ulászlót) azzal, hogy követeit maga elé bocsátotta, elsimerte és megerősítette. Ezen esetben a leggyalázatosabb az, hogy ő szentsége megerősítette azt a királyválasztást, amit előtte Sixtus pápa megsemmisített, a választókat, mint eretnekeket, egyházi átokkal sújtván.
«A pápai szék kedvezései által felbátorított cseh király, ki előbb alattvalóm volt és Sziléziában nem állott útamban, ellenem kezdette lázítani sziléziai és morvaországi alattvalóimat. Ha én nagy sebességgel nem indítok erős hadat Sziléziába és Morvaországba, ezen két országot bizonyosan elvesztem, és terűletén az eretnekség emelkedik uralomra.
«Mindezen bajok Velencze mértéktelen pártolásának következményei. A német és a cseh követeket csak azért fogadta el ő szentsége, mert azok Velencze érdekeit pártolják, és ellenem dolgoznak.
«De lássuk még egyebekben is ő szentsége cselekedeteit.
«Mikor esztergomi egyházam megüresedett, és én nőmnek, a királynénak unokaöcscsét kívántam abba behelyezni; nem értem czélt. Ő szentsége birodalmam legelső javadalmát másnak adományozta. És ennek visszalépése után is, többszöri folyamodásomra sem adta meg a királyné unokaöcscsének a megerősítést. Ellenben, a ferrarai herczeg legszerényebb ajánlása elegendő volt a megerősítés kieszközlésére. Természetesen nem tudtam meg, hogy mennyi hasznot kötött ki magának a szent-szék?!
«Az egri és zengi püspökségek betöltésénél ugyanígy járt el ő szentsége. Egyszóval az ő részéről semmiféle szívességet nem tapasztaltam.
«Ő szentsége engem megró, mert az anconaiakkal alkuba bocsátkoztam. Pedig megelőzőleg Velencze minden megkísérlett, hogy Anconával szövetséget kössön. De a szent-szék ezen kedves és kegyelt gyermeke nem kellett az anconaiaknak. A köztársaság kormánya ugyanis az ádriai hajóhad parancsnokait kegyetlen vámok és adók behajtására hatalmazta föl, és Anconába küldött ügynökei által a velenczei területre indúló hajókat megvámolja. Az anconaiak elkeseredve ezen önkény miatt, és ismerve a velenczeiek csalfa, tisztességtelen viselkedését, elkergették az ügynököket. És mégis ő szentsége tiszteli, becsüli, méltányolja a velenczeieket!
«Sokat kellene még szólanom, ha mindazon eseteket, amikben ő szentsége megsértett, fel akarnám sorolni. Ezekből tisztán látom, hogy ő szentsége nem jóindulatot, hanem inkább gyűlöletet táplál irántam.
«Azonban ám cselekedék ő szentsége az ő tetszése szerint; folytassa ellenséges magaviseletét. Nékem az mindegy. Biztosítom, hogy királyságom érdekeit a kellő erélylyel és tapintattal megoltalmazom!
«Ám tagadja meg tőlem ő szentsége, mások kedveért a török herczeget: én kötelességemet teljesítem. Ha majd a velenczeiek megkapják áldozatukat, és a veszedelmek tüze fellobog: megmutatom, hogy nem tartozom a föld legutolsó hatalmasságai közé. Akkor azután a szentszék, Olaszország és az egész kereszténység érezni fogja a török herczeg feláldozásnak következményeit.
«Én egész biztossággal állíthatom, hogy a törökök anynyira senkivel sem óhajtanak békét kötni, mint velem; és hogy a békekötésből senki annyi hasznot nem húzhat mint én.
«Ezekből ő szentsége megértheti, hogy mi következik be, ha majd a török herczeget Velenczének kiszolgáltatta.
«Végűl, kijelentem, hogy legátus úr kívánatát nem teljesíthetem; az anconaiakat, kiket a törökök és a velenczeiek ellen védelmem alá vettem, becsületem és méltóságom sérelme nélkűl, ő szentségének ki nem szolgáltathatom; főleg miután az én boszúságomra és Velencze kedvéért az anconaiakat ő szentsége egyházi büntetésekkel sújtotta.*
Ezen helyig Mátyás beszédét magyar fodításban közölte MIRCSE JÁNOS (Századok. 1882. évf. 22–9.). De megfoghatatlan, hogy itt a közlést megszakítja, és ezt a megjegyzést csatolja: «E kissé zord s erélyes szavak után Mátyás elbocsátá a megzavarodott, ámuló legátust.» Pedig Mátyás beszéde után olvasható a legátus válasza, melyet alább közlünk.
«Ezen nagyfontosságú ügyet jól meg kell fontolnom. Engem, mikor az anconaiakkal barátságos viszonyba léptem, nem vezérelt ellenséges szándék a szent-szék irányában. Ezt a következő körűlmények bizonyítják. A liga, a mit kötöttem, ideiglenes; nem örök időre létesűlt. Továbbá, az anconaiak megnyugtattak aziránt, hogy ő szentsége felhatalmazta őket a liga megkötésére; mert egy ízben panaszt emelvén előtte a velenczeiektől szenvedett károk miatt, ezt a választ kapták. «Gondoskodjatok magatokról, amint tudtok, nékem nincs hatalmam arra, hogy titeket megoltalmazzalak». Elő is mutatták egykor Velenczével és Milánóval kötött frigyök okiratait. De ezen államokra ő szentsége nem volt olyan féltékeny, mint rám!»
A legátus, ki ezen hosszú előadást emékezetébe véste, és az audientia után azonnal papírra vetette, szándékosan enyhítette, mint említi, Mátyás szavait, amik még keményebben kíméletlenebbűl hangzottak. És kiemeli, hogy a király «indúlatosan, mintegy dühöngve beszélt; úgy látszott, mintha szájából, orrából és szemeiből lángözön tört volna elő!»
Azonban a legátus a heves támadás tüzét nyugodtan állotta ki. Megőrizte egész higgadtságát a válaszban.
«Minden józaneszű ember előtt – így kezdé – ismeretes, hogy Felséged és dicső ősei a keresztény hitért és az apostoli szent-székért nagy áldozatokat hoztak, bőven ontották véröket; ezzel hálára kötelezték a szent-széket, Olaszországot és az egész kerszténységet. De engedje Felséged kimondanom, hogy viszont szent-szék is sokat tett Felséged tekintélyének és dicsőségének gyarapítására; egyetlen uralkodót sem halmozott el kiváltásogokkal, jótéteményekkel s a szeretet nyilatkozataival annyira, mint Magyarország királyát.
«Nincs tudomásom arról, vajjon a római király a szent-szék megerősítését elnyerte-e vagy sem. De ha az ő követeinek elfogadására szorítkozott ő szentsége, úgy Felséged nem állíthatja, hogy sérelmet szenvedet; mert a követek elfogadásából másnak jogaira sérelem nen háromolhat.
«Amit a cseh királyról említ Felséged, most először hallom. Tudomásom szerint ez a kérdés még sohasem vettetett föl. És bármi történt, az Felséged jogait nem ingathatja meg.
«Az esztergomi érsekség ügyében szintén nem lehet Felségednek oka panaszra. Mert habár olyan esetben, mikor valamelyik főpap Rómában hal el, utódjának kinevezése, a kánoni jog értelmében, a pápát illeti meg: ezen jogot ő szentsége sem az esztergomi érsekség, sem az egri püspökség betöltésénél nem vette igénybe, és Felséged kívánatát teljesítette. Hippolyt herczeg esztergomi érsek megerősítésére Felséged és a királyné kérései bírták rá. Senki sem állíthatja, hogy a ferrarai herczeg kedvéért adta a megerősítést.
«A zengi püspökséget ő szentsége töltötte be; de csak öt hónappal megüresedése után, amikor a kegyúri kinevezés joga már elenyészett volt.
«Felséged nem veheti rossz néven azt sem, hogy a török császár öccsét ő szentsége magához vette. Illő, hogy a törökök ellen tervezett hadjáratot, ő szentsége a kereszténység feje indítsa meg. És mivel abban a török herczeg nagy szerepet lesz hivatva, kívánatos, hogy ő szentsége rendelkezzék vele. Ily módon az irígység és egyenetlenség is elháríttatik, ami keletkeznék, ha másnak kezeibe tudna. Ne higye Felséged, hogy titkos ármány lappang a dologban. Ő szentsége nyiltan kívánta, hogy neki szolgáltassák ki a török herczeget, és Felségedet is fölkérte, hogy mondjon le róla. Az Istenért, ne tegye föl Felséged azt, hogy bárki másnak akarná ő szentsége átengedni. Ha pedig utóbb a háború folyamán kívánatosnak mutatkoznék, hogy őt más valaki vegye át, ez csakis Felséged lehetne, kit hadvezéri képességei, kivívott győzedelmei és Magyarország helyzetének előnyei a hadi munkálatok vezetésére leghivatottabbá teszenk. Velencze egyáltalán nem kötelezte le annyira ő szentségét, hogy a nagy fáradsággal megszerzett török herczegre igényt tarthatna. Legyen Felséged nyugodt. Isten, ki a kereszténység élére állította ő szentségét, képessé fogja tenni őt a kereszténység egységének és összetartásának megszilárdítására.
«Az anconai ügy miatt sem szabad Felségednek neheztelni. Ő szentsége fel van jogosítva alattvalóit és vasallusait bűntetni. És az egyházi kiközösítés nem is annyira büntetés, mint inkább orvosság. Az anconaiak mióta Felségeddel szövetkeztek, folytonosan lázadáson és pártütésen törik fejüket. Felséged úgy járt, mintha őrjöngő embereknek fegyvert adott volna kezeibe! Eltiltották a fölebbezést a városi törvényszékitől Rómába; a szent-szék által elrendelt erődítési építkezések költségeihez megtagadták a hozzájárulást. Midőn tehát ezen újabb bűntényekért őszentsége megfenyíti őket, ez nem képezhet Felségedre nézve sérelmet. Az anconaiak hiába álítják, hogy máskor is kötöttek idegen hatalmakkal szövetséget. Ha pedig kötöttek, jogtalanúl cselekedték. Az ilyen szövetségek, az általános közjog és a pápai bullák értelmében egyaránt érvénytelenek. Azt se higye el Felséged, hogy ő szentsége felhatalmazta az anconaiakat a szerződés megkötésére. Ő szentsége soha sem adta volna ehhez beleegyezését. Az Istenre kérem tehát Felségedet, ne halaszsza tovább ő szentsége igazságos kívánatainak teljesítését. Ő szentsége meg van győződve afelől, hogy Felséged, ha tudja, hogy az ő neheztelését vonja magára, bizonyára nem kötötte volna meg a szövetséget!»
Mátyás, a legátus beszéde alatt, fenyegető pillantásokat vetett rá, több ízben mélyen felsóhajtott, és indúlatos mozdulatokat tett, – az olasz főpap megjegyzése szerint – «szilaj ló módjára viselkedett». Azután pedig annak ismétlésére szorítkozott, hogy «az ő vesztére, ő szentsége a török herczeget Velenczének el akarja adni».
Ezzel az audentia véget ért.
Az a meglepő fordúlat, mely Mátyásnak a legátus iránt követett magatartásában beállott; az a heves philippika, melylyel őt rettegéssel akarta eltölteni. Nem volt egyéb, mint ügyesen rendezett színjáték, a milyenben a történelem más nagy alakjai – Nagy Frigyes és I. Napoleon – sem tartották méltóságukon alúl eljátszani az első szerepet.
Nagy czél lebegett előtte: a szent-széket az olaszországi politika kicsinyes torzsalkodásainak köréből kiragadni, és II. Pius eszméinek magaslatára visszavezetni. Ehhez első lépésűl szolgált volna az, hogy a pápa szakítson Velenczével, és Dsem herczeget Magyarországba küldje. Ezt akarta mindenekelőtt kierőszakolni.
Kitűnt ez csakhamar, mikor a legátus Beatrixhoz fordúlt azon kéréssel, hogy igyekezzék királyi férjét engedékenységre hangolni.
«Ő felsége – így szólt a királyné – azért beszélt annyira kíméletlenűl, mert azt hiszi, hogy Velencze sugalmazza ő szentségét. Szívesen visszalépett volna az anconai szövetségtől, és teljesítette volna ő szentsége minden kívánatát. De mióta híre jött, hogy a török herczeget Velenczének készűl átadni: nem vagyok képes bizalmat keltenni benne ő szentsége iránt. Azóta annyira fel van zaklatva lelke, hogy nem alszik és nem eszik; valahányszor pedig Dsem nevét említik előtte, hihetetlenűl mély sóhajokat hallat, és sűrűn hullatja könnyeit. Az anconai ügy csekélység, nehézség nélkűl bírhatom őt rá ő szentsége kívánatának teljesítésére. De az Istenre kérem, óvakodjanak a török hercezget Velencze kezeikbe szolgáltatni. Ha ez megtörténnék, nagy botrány keletkezhetik. Ismerem a királyt, tudom a kétségbeesés mire viheti. Ellenben, ha ő kapja meg a herczeget, három hónap alatt kiűzi a törököt Konstantinápolyból!»
És maga Mátyás is, mikor a királyné kíséretében a legátus átment hozzá, most már nyugodtan tárgyalta az ügyeket.
A legátus megújítván kérelmét az anconai szövetség felbontása tárgyában, a király azt a kérdést vetette föl: «Miért lépjek vissza olyan szövetségtől, melynek megkötésével a szent-szék ellen sérelmet nem követtem el?»
A legátus újból kifejtette, hogy vasallusok hűbér-uraik tudta nélkűl idegen hatalmasságal nem köthetnek egyességet. Majd ügyes fordúlattal arra kérte a király: ígérje meg a szövetség felbontását, azon esetre, hogy ha magok az anconaiak kérik.
Mátyás nemcsak erre állott rá, hanem még tovább ment. «Ha az anconaiak – igy szólott – ő szentsége által a kiközösítéstől feloldatnak, és azután hozzám folyamodnak, hogy az egyességet bontsam föl, azt fölbotnom. Csak arról biztosítson engem ő szentsége, hogy az anconaiakat azért, mert velem egyességre léptek, nem bünteti. Ha a jövőben föllázadnának az anconaiak, nemcsak hogy nem támogatnám őket, hanem ellenök ő szentségének még segítséget is nyújtanék!»*
A legátus 1489 január 30-iki hosszú jelentése a velenczei Szent-Márk-könyvtárban.
Mátyás nem elégedett meg azzal, hogy ezen megnyugtató nyilatkozatot a legátus jelentése megvigye Rómába; ő maga is írt a pápának levelet, melyben fiúi hűséget és szolgálatkészséget hangsúlyozza. Egyszersmind jelezi, hogy közelebb «hódolatának tolmácsáúl» követet küld.*
Mátyás 1489 február 3-ikán kelt levele D. E. IV. 13.
Ezt a követet nem szemelte ki sem az olasz diplomaták, sem a főpapok sorából. Magyar úrra esett választása: Drágfi Tamás királyi személynökre, ki ekkorig mint kiváló jogtudós és bíró tűntette ki magát, és most első ízben lépett a diplomatia terére. Fontos megbízást kapott. Kísérletet kellett tennie, hogy a pápát a magyar királylyal szoros poltikai szövetség megkötésére bírja.*
Ezt maga a pápa közölte az udvaránál levő velenczei követtel, kinek jelentésére reflectál a signoria 1489 junius 19-iki jegyzékében D. E. IV. 50.
Ezen tárgyalások kimeneteléig Mátyás az udvaránál maradt legátus irányában folytatta azt az eljárást, hogy szolgálatkészségének biztosításai és fenyegető nyilatkozatai szűntelenűl váltakoztak.* Az utóbbiak súlyát nem kevéssé növelte egy török követnek megérkezése és a béke meghosszabbítására irányuló tevékenysége.
A pápai legátus 1489 april 17-iki jelentése a Szent-Márk-könyvtárban.
Időközben, martius második felében Mátyás – miután harmadfél esztendő keresztűl Ausztriában időzött, – viszszatért budára, hová a pápai követ is elkísérte.
April második felében Rómából futár érkezett, kimerítő emlékirattal, mely a szent-széket Mátyás király vádjai és szemrehányásai ellen tárgyilagos higgadtsággal oltalmazta meg.*
THEINER II. 530-4.
A legátus közölte azt Mátyással, ki arra következőképen válaszolt.
«Követ úr! Nem tartom illőnek, hogy ő szentségével vitába bocsátkozzam. Megnyugszom abban, amit mond. De a csehországi ügyekre nézve máskép áll a dolog, mint ő szentsége gondolja. Ha életben volnának még azok a főtisztelendő urak, kik egykor az ügyeket intézték, ők megadnák a kellő fölvilágosítást» Azután elmondotta, miképen szánta el ő magát arra a hadjáratra.
«Most is – folytatá – újból kész vagyok ő szentsége parancsára, a kereszténység oltalmára fegyvert ragadni.»
«Minden időben hőn óhajtottam, hogy a törökök ellen nagy hadjárat létesűljön. És ha ellenségeim nem állanak útamba, a keresztény világ meglátta volna, hogy mit tudok tenni! Nem tagadom, gyakran sürgettem, hogy a kereszténység közjava érdekében szolgáltassák ki nékem a török hercezget; … de hálával tartozom ő szentségének azért, hogy a közjó és az egyetértés érdekében, magánál tartja őt. Teljes hitelt adok a követ úr előterjesztésének…»
A legátus azt az utasítást nyerte volt a pápától, hogy Mátyást a Velenczével való kibékülésre és az anconai szövetség felbontására újból intse. A király így válaszolt:
«A signoria, bár én mindig jó barátom gyanánt tiszteltem, sok súlyos sérelmet követett el irányomban. Tudja meg Atyaságod, hogy mindaz, a mit Dalmátia és Slavonia területén bír a köztársaság, a magyar koronához tarozik… Továbbá Raguza, mely szintén Magyarországhoz tartozik, szűntelen zaklatásoknak van kitéve a velenczeiek részéről…
«Mindezek daczára, mivel követ úr ő szentsége meghagyásából közbe veti magát, kész vagyok békében élni Velenczével. De az Istenre kérem ő szentségét, bírja rá a köztáraságot, ogy a sérelmeket szűntesse meg, és a szegény raguzaiakat további zaklatásoktól kímélje meg. Én nem veszem rossz néven ő szentségének, hogy szövetségre lépett Velenczével. Csak az a baj, hogy a signoria el van bízakodva, és azt hiszi, hogy most már minden tehet és szabadon fosztogathat. Az Istenre kérem urunkat, eszközölje ki, hogy a signoria, szintúgy mint én, jó szomszéd gyanánt viselkedjék…
«Tudomásomra jutott, hogy ő szentsége felszólítására, a köztársaság követeket küldött Nápolyba, hogy ő szentsége és Ferdinánd király közt közbenjárjanak. Nincs kifogásom ez ellen. De higyje el, követ úr, ha a korábbi egyesség ő szentsége és a nápolyi király között az én közreműködésemmel jő létre, most megszegése miatt ő szentégének nem volna oka panaszt emelni. Én magam ragadtam volna fegyvert a nápolyi király megfenyítésére. Ő szentsége tegyen a mint akar; válaszsza meg tetszése szerint a közbenjárókat. Nem törődöm vele. De annyit mondhatok, ha én vagyok a közbenjáró, a nápolyi király meg is tartja, amit igér. Ő épen azért nem fogadta szívesen az én közbenjárásomat, tudván, hogy az elvállalt kötelezettségek megszegését nem tűröm!
«Az anconai ügyet illetőleg, tudja meg, hogy követem Drágfi Tamás fel van hatalmazva ő szentsége kívánatait teljesíteni, ha viszont biztosíttatik, hogy az anconaiakat a velem kötött szövetség miat bántás nem éri. Két anconai polgárral meg fog jelenni ő szentsége előtt a szövetség felbontását bejelentendő. Követ úr kérje föl ő szentségét, állítsa ki az anconaiak részére az amnestia-iratot, és mihelyt ez megtörtént, minden rendben lesz.»
Ezen nyilatozatok kielégítették a legátust, ki még végül a kalocsai érsek ügyét is szóba hozta.
«Higyje el, követ úr, – mondá Mátyás, – az, a ki a kalocsai érsekről szól előttem, nem tesz nekem kedves dolgot. Gonosz nyelvével, meg akar rontani. Az igazság követelései szerint fogok ellene eljárni.»
Az ortei püspök óvakodot egyenesen szemrehányást tenni a királynak azért, hogy január havában tett igéretét visszavonja. A saját helyzetének nehézségeire utalt; minthogy ugyanis a pápának bejelentette a király ígéretét, hogy a fogoly főpapot neki adja át. «Ha már mostan – úgymond – az ellenkezőről tudósítom, vagy engem hazugnak, vagy Felségedet megbízhatatlannak kell tartania.»
«Elismerem, – válaszolá Mátyás, – hogy igéretet tettem főtesztelendő úrnak; de fontos okok tartanak vissza. Mindazáltal rövid idő alatt úgy intézem a dolgot, hogy biróság előtt igazolhasam eljárásomat.»
A legátus látván, hogy a király engedékeny hangulatban van, a kedvező pillanat előnyeit kizsákmányolta. Térdre borúlt előtte. Az Isten szerelmére kérte, ne hazudtolja meg, ne hozzon rá gyalázatot.
A kis scena megtette hatását. Mátyás kinyilatkoztatta, hogy azon tiszteletnél fogva, amit ő szentésge iránt táplál, kész a kalocsai érseket börtönéből kibocsátani, és a legátus tetszése szerint, Egerben vagy Visegrádon tisztességes őrizet alá helyezni.
A legátus Visegrádot választotta, engedélyt kérvén, hogy ő maga vezethesse az érseket új tartózkodási helyére, és ott főpaphoz illő lakást rendezhessen be számára.
A király beleegyezett, és jobbját nyújtván szavát adta, hogy az átköltözés tizenöt nap alatt megtörténhetik.
És csakugyan beváltotta szavát. Rendeletére Váradi Péter Visegrádra hozatott, és ott kényelmes lakásban helyeztetett el.
A legátus el volt ragadtatva, és szerencsét kívánt a pápának, ki «dühöngő oroszlánból a pásztor szavát követő jámbor báránynyá alakította át Magyarország királyát!»*
A legátus 1489 majus 15- és junius 1-én kelt jelentése Velenczében.
