IV.
IV.
Mátyás arczképei. Testalkata és arczvonásai. Jellemzése. A magyar nyelv és költészet Mátyás udvaránál. Politikájának végső czélja. Párhuzam Mátyás és I. Napoleon között.
MIKÉNT Mátyás jellemét és szellemét egész teljességében visszatükrözik a tömegesen fönntartott történeti emlékek: úgy külső megjelenéséről is hű képet állíthatunk magunk elé. Számos egykorú arczképe, részben első rangú mesterektől maradt reánk; a művészet és a sokszorosító technika úgy szólván minden formájában: miniaturefestmények; fametszetek; aranyból készűlt és viaszba nyomott pecsétek; ezüst, bronz és ólom emlék-érmek; márvány dombormű és kőszobor.*
L. HENSZLMANN IMRE: I. Mátyás király egykorú arczképei. (Archaeologiai Közlemények. 1861. II. 117–125.) – CSONTOSI JÁNOS: Mátyás király és Beatrix királyné arczképei. (Budapest. 1880. Különnyomat az Archaeologiai Értesítőből.)
91. RÉSZLET A BAUTZENI MÁTYÁS EMLÉKKRŐL
Ezen emlékek egy része olyan művészek önkényes alkotása, kik a királyt és arczképét soha sem látták. Egy másik csoporthoz sorozhatók azon művészek, kik habár igényt tartanak arra, hogy arczkép gyanánt fogadjuk el műveiket: hízelgés czélzatából, avagy talán műirányuk és aesthetikai érzékök által, az arczvonások eszményítésére csábíttattak. Nem hiányoznak azonban olyan művek sem, melyek leplezetlen realismusukban az igazság és élethűség bélyegét viselik.
Ilyen főképen az a monumentalis szobor, melyet Mátyás király sziléziai helytartója, Stein György, 1486-ban készíttetett, oly czélból, hogy azt az általa Bautzen (Budiszin) városában építtetett erősség főkapuja fölött helyeztesse el. Nagy súlyt fektetvén arra, hogy uralkodójának arczvonásai híven legyenek föltüntetve, a szobrászt Budára küldötte a kész szoborral, melyet az a király színe előtt dolgozott át.* És a szerencse kedvezése, négy század viszontagságai közepett, megóvta a romlástól ezen művet, mely a nagy királyt, a távol idegen földön, az általa meghódított terület éjszakai határszélén, a királyi felség teljes díszében, trónon űlve állítja elő, amint feje fölött a koronát angyalok keze tartja, – az égből nyert hatalmat jelképezve, – lábai pedig fekvő oroszlánon, a földi erő képviselőjén, pihennek.
Ezt a város évkönyvei jegyzik föl. L. WENZEL GUSZTÁV: Mátyás király egykorú szobra Budiszinban. Archaeologiai Közlemények. 1859. I. 229-43. – A szász királyi kormány, a M. Történelmi Társulat kérésére, a szobrot megtisztíttatván a négy század óta felhalmozott piszoktól, lehetővé tette hű fényképészeti fölvételét. – Az egész emlék magassága 23 1/2 láb, a király alakjáé (ülő helyzetben) 5 láb.
92. MÁTYÁS KIRÁLY ÉRME.
Mátyás – amint a környezetében élő történetírók feljegyzéseiből tudjuk – nélkülözte a kimagasló termet előnyeit; de hatalmasan kidomborodó melle, széles, vaskos vállai, melyekből erős nyak emelkedett ki, és a feltünően nagy fej az alacsony testalkatnak imponáló hatást kölcsönöztek.*
BONFIN «középtermetűnél valamicskével magasabbnak», – GALEOTTI «középtermetűnek» mondja. ESCHENLOER, kihez a hizelgés gyanúja legkevésbbé fér, határozottan írja: «Obwol die Person kleine war.» II. 169.
Ezt fokozták arcvonásai, melyekben a kellem és szépség menyerő varázsának hiányát az erő és tekintély hódító kifejezése pótolta.
Királylyá megválasztatása után az egyik diplomata határozottan rút arczúnak mondja az ifjú fejedelmet.* És hogy ő maga miképpen ítélt saját külseje felől, jelzi annak a külföldi költőnek esetre, kit ő az olmüczi ünnepélyességek alkalmával kiméletlenűl megdorgált, mert az ő «venusi szépségét» is dicsőíté előadott művében. A mely példán okúlva, Galeotti Mártius, ki Mátyásról szóló könyvét az ő udvarában írta, a kényes helyzetből úgy siklik ki, hogy «inkább martialis, mint venusi szépséget» földözött föl a királyban.*
«Ha una brussa cera de homo.» A milánói követ Németújhelyből, 1458 február 18-ikán. (A párisi nemzeti könyvtárban.)
A XXIII. fejezetben.
Szőke, aranysárga haja volt, mely gondosan ápolt hullámos sűrű fürtökben omlott le válláig. A kor divatja szerint egészen síma arczának fehérségét a vérmes temaramentum pírja élénkítette. Keskeny homlok alatt erőteljesen kiemelkedő orrát, egyenes élével és vastag, gömbölyded hegyével, szépnek az udvaroncz történészek sem mondhatták. Szájáról pedig, mit duzzadó ajkak szegélyeztek, bevallani kénytelenek, hogy «kelleténél valamicskével nagyobb volt». Kerekeded és teljes álla az arcznak legszabályosabban kifejlett részét képezte.
A vonások ezen nyerseségét, mondhatnók köznapiságát enyhíté és megnemesíté a sötétbarna szemek élénk fénye, lángoló tüze, és az a nyugodt, parancsoló tekintet, mely a szellemi felsőségnek, a törhetetlen zsarnok akaratnak kinyomatát helyezte az arczra; és pedig annál szembetünőbben, minél inkább hagyta rajta nyomait mély barázdákban a haladó kor és a gondok súlya.
Nemcsak a hízelgő humanistákat, hanem a diplomatákat is, kik haragját idézték föl, az állatok fejedelmére, az oroszlánra emlékezteté.
De a büszke és félelmes uralkodó nyájas és kedélyes is tudott lenni. Szerette a tréfát és élczet; bájjal beszélte el a tréfás történeteket. Tartózkodás nélkül engedte át magát az udvarnál és táborban a vigalmaknak és szórakozásoknak. Méltósága és tekintélye fönntartása érdekében nem volt szüksége, hogy a merev és feszes magatartás, az erőltetett komolyság álarczát használja. Szívesen társalgott és enyelgett a köznéppel is; mindenkire nézve könnyen hozzáférhető volt; soha sem vette magát körűl szertartásos válaszfalakkal.
Gyakran mutatta be magát nyilvános bajvívásokban a nagy közönség tömegei előtt. Mert bár testi ereje nem volt nagy, de a legügyesebb vívókhoz tartozott. Általános bámulat tárgyát képezte, mikor Budán a szent György-téren az óriás Holubárt leküzdötte, és Boroszló piaczán egy híres viadorral győzedelmesen megmérkőzött. Ismételten fejezte ki sajnálatát a fölött, hogy nem idézhetők vissza azon idők, mikor a vezérek párviadala döntöte el a csaták sorsát.*
Mindezen részleteket GALEOTTI, BONFIN és ESCHENLOER műveiből veszszük.
Azonban a Horátiusok és Curiatiusok két évezred előtt letünt korának ezen elkésett ivadéka, fel volt fegyverezve minden kellékkel, amire saját korának politikai tusáiban szüksége volt. És, úgy látszik, ő maga is arra az ügyességre, melylyel gondolatait elrejtette, szándékai iránt az embereket megtévesztette, nem volt kevésbbé büszke, mint hadvezéri babéraira. Következtetjük ezt abból, hogy az életében kinyomatott magyarországi krónika szerzője, Thuróczi János, a királyi törvényszék ítélőmestere, azon jeles tulajdonságok között, melyekkel őt felruházza, nem mulasztja el «a színlelés mesterének» czímével is diszíteni.*
«Dissimulandi magister.»
Az emberekre való hatás minden tika tárva volt előtte. Az alkalmas eszközökűl kínálkozó egyének feltalálásában és kihasználásában mesteri tökéletességet sajátított el. Mindenkor csak a czélt tartván szem előtt, a rokonszenv és ellenszenv sugallataira soha sem hallgatott. Mondhatnók, hogy a szeretet és gyűlölet érzései ismeretlenek voltak előtte. Csak az érdek törvénye: a «salus reipublicae suprema lex» előtt hódolt meg. Annak, ki ellen ma halálos harczot indított, kész volt holnap örök frigy kötésére nyújtani jobbját, fiúi hűséget fogadni. Nemcsak az uralkodók: a császár, a lengyel király, Podjebrád és Ulászló, Velencze és Milánó irányában elfoglalt állása tünteti föl a legmeglepőbb rodulatokat; saját alattvalóival szemben követett eljárása is. Ép oly rövid út vezetett trónjának lépcsőitől a börtönbe, mint a számkivetésből az ország első méltóságaihoz.
Lelkiismeretének aggályai soha sem tartották vissza attól, amit hasznosnak tartott. Az ő környezetében csak úgy, mint a Mediciek udvaránál írhatta volna meg Machiavelli: a nagy czélokra irányított, de eszközökben nem válogató, az erkölcsiség és loyalitás elveit mellőző politika elméletét; az emberek nemesítésére czélzó, de gyarlóságaikat kihasználó korlátlan uralkodói hatalom apotheosisát.
Összhangzásban állott ő mindvégig századának culturai irányával is. Sőt évről-évre fokozódott érdeklődése a renaissance irodalmi és művészeti mozgalmai iránt; valamint azon törekvése, hogy legkiválóbb képviselőit maga körébe gyüjtse, legnemesebb alkotásaival töltse meg könyvtárának szekrényeit, ékesítse palotáinak csarnokait.*
Ismeretes, hogy Benevenuto Cellini két testvére, Andrea és Francesco képfaragók, valamint Benedetto da Majano jeles szobrász Mátyás udvaránál dolgoztak; a nagynevű Verocchio pedig Florenczből küldötte Budára szobrászati műveit. Szintén Florenczben dolgozott Mátyás számára az akkori miniaturefestők elseje: Attavante. Mátyás király budi könyvtáráról és maradványairól egész kis könyvtár iratott össze. A kortársak leghitelesebb előadása szerint több ezer kézirat kötetet tartalmazott. Már az ő halálát követő években vette kezdetét pusztulása. A török hódítók a Budán talált könyvkészlet egy részét ott hagyták, más részét pedig Konstantinápolyba szállították. Ez utóbbiak közül a szultánok nagylelkűségéből az utóbbi években 4 a Nemzeti Muzeum, 13 a budapesti egyetem könyvtárába kerűlt. Jelenleg 40 különböző európai könyvtárban őrzött 130 olyan kéziratot ismerünk, melyekről kétségtelen, hogy Mátyás könyvtára számára készűltek. A legfényesebb az a misekönyv, mely a brüsszeli kir. könyvtárban találtatik, és melynek Attavante által festett miniatuerjei közül egyet az itt látható rajz tűntet föl.
93. A BRÜSSZELI CORVIN-CODEX ELSŐ LAPJÁRÓL.
De habár idegen műveltség gyümölcseivel táplálkozott, és sajnos, egy sort sem bírunk, a mit magyar nyelven maga írt, egy magyar könyvet sem, amit iratott volna; állíthatjuk, hogy a magyar nyelv nemcsak nem volt száműzve udvarából, hanem cultus tárgyát képezte, aminek egész Európában elterjedett híre.
Csak így magyarázhatjuk meg azon tényt, melylyel sem előbb, sem utóbb nem találkozunk, hogy németországi diplomaták elsajátítják a magyar nyelvet, melyen ép olyan jól tudnak beszélni, mint németűl és latinúl.*
Albrecht, brandenburgi őrgróf, 1473 junius 12-ikén a mainzi választófejedelemnek írja, hogy Magyarországba küldendő követe «Sebastian von Wallenrod kann alswol ungarisch als lateinisch und deutsch».
Csak úgy érthetjük meg, hogy Mátyás menyasszonyának az a nápolyi gróf, ki az utasításokat írta össze, amiket új életviszonyai közepett szem előtt kell tartania, lelkére köti, hogy már útközben rendelje maga mellé a magyar kíséret egyik tagját, és avattassa be magát a magyar nyelv elemeibe, míg majd új hazájában magyar szolgáló leányokkal is társalogva, a kellő gyakorlatot szerezze meg.* Beatrix csakugyan folyékonyan beszélt magyarul.* És mikor utóbb unokaöcséit várja Magyarországba, ő maga közli nővérével a király óhajtását, hogy azokat kevés számú olasz kísérje, mert magyarokkal kell magukat környeztetniök, akiktől elsajátíthassák a magyar nemzet nyelvét, szokásait, életmódját.*
Diomedes Caraffa utasításait Parmában őrzött kézirata tartotta fönn. Ismerteti CSONTOSI JÁNOS a Magyar könyvszemle 1878. évf. 327.
Ezt kiemeli az olasz BERGAMÓI FÜLÖP «De claris mulieribus» czímű, Beatrixnak ajánlott munkájában: «Respondeasque – így szól hozzá – oportune latino sermone aut idiomate ungaro seu pannonio aut teutonico.»
«Imparare la lingva Ungara, pigliare li modi e costume del paesa.» D. E. III. 152, 328.
És nemcsak a magyar nyelv foglalt el méltó helyet Mátyás udvaránál; hanem a magyar költészetnek sem kellett szégyenkezve elvonúlni az ódák és elegiák invasiója elől. Épen egy olasz humanista elbeszéléséből tudjuk, hogy a királyi asztalnál rendszerint nemzeti nyelven énekeltek lantosok hősi tettekről. És a fönnmaradt költői művek – melyek között a Szabács viadaláról szóló ének a legjelentékenyebb – azon feltevésre jogosítanak, hogy «mint a homeri rhapszodoknak Solon által Athénbe hivatása és az epikai énekeknek az Akropolison rendezett előadásai a legüdvösebb befolyást gyakorolták a görög költészetre; nem mondható csekélyebnek az a hatás, melyet XV. századbeli költészetünkre szereplése Mátyás udvarában gyakorolt».*
SZILÁDY ÁRON. Költészetünk Mátyás idejében. (Akadémiai Évkönyv. XVI. köt. 1. darab 48.)
Miként az idegen műveltség méltatása és terjesztése mellet, Mátyás szelleme és érzése magyar maradt: úgy idegen országok ügyeibe avatkozva és koronáikra vágyva, politikájának iránytűze hazájának érdeke volt.
A magyar nemzet régtől fogva a kereszténység előharczosának feladatát tölté be. Hősi erőfeszítései közepett a megoltalmazott nyugati Európa elismerésében, néha alamizsnáiban is részesült. De szavának nem volt súlya, érdekeit nem vették figyelembe. Mintha rendeltetése az lett volna, hogy mások biztonságának őre, idegen hatalmi czélok eszköze legyen.
Ezen helyzetnek akart Mátyás véget vetni. Ausztriában és Csehországban, a német birodalomban és olasz földön azon föltételeket kereste, melyek Magyarországnak az európai államrendszerben megillető helyét biztosítandók voltak!
* * *
Mátyás élettörténetének nemcsak írója, hanem olvasója előtt is önkénytelenűl feltűnik azon rokonság, mely közte és a világtörténelem egy másik kimagasló alakja, I. Napoleon között, mind egyéniségök, mind életpályájuk rendkívülisége tekintetében, szembeszökő módon jelentkezik.
94. TÖREDÉK «SZABÁCS VIADALA» EGYKORÚ KÉZIRATÁBÓL.
Egyik sem tartozott vér szerint azon fajhoz, melynek dicsőségét képezi. Lelkökben bírták az elemeket, melyeknek kifejlődése nemzetök geniusának személyesítőivé avatta őket.
Egyik sem az örökösödés lépcsőkint emelkedett a trónra. Nemzetök akarata emelte őket oda; hogy a válságos helyzetbe jutott hazát a külső támadások ellen megvédjék, a belső felbomlástól megóvják.
Mindkettő nagy a harczok mezején. Hatalmas sereget szerveznek, jeles vezéreket nevelnek, diadalokat aratnak, hódításaikkal messzire terjesztik birodalmuk határait. Megalázzák a császárt, bevonúlnak székvárosába, – mely kettőjökön kívül más idegen hódítót nem láttot falai között – és mindamellett szövetségét keresik, leányának keze után vágynak.
Világuralmi törekvések töltik be lelköket és sodorják merész vállalatokba. S hogy ezekben ne akadályoztassanak, a korlátlan uralkodói hatalom megalapításán fáradoznak.
Szellemök a legkivételesebb sokoldalúságot tűnteti föl. A közigazgatás, igazságszolgáltatás és pénzügy kérdéseiben alapos tájékozottságukat jelentékeny reformokkal igazolják. A classicai kor szellemének és ízlésének utánzói. A tudomány és művészet pártfogói. Fényűzésökkel elhomályosítják a régi dynastiák udvarait.
Egyik sem ért hosszú életkort. Mátyás ötvenegyedik, Napoleon ötvenkettedik esztendejében szállott sírba. Egyetlen gyermekére egyik sem hagyta örökségül birodalmát.
Amit fegyverökkel szereztek, elveszett; amit lángelméjökkel építettek, összeomlott csakhamar. De örök értékű kincs gyanánt hagyták nemzetökre nevök fényét, tetteik dicsőségét.
Azon tekintély és súly, amit Mátyás király egyéniségének hatalmával és műveltségének magas színvonalával, diplomatiájának és táborozásainak sikereivel nemzete részére kiküzdött: nem enyészett el; a bekövetkező hanyatlás gyászos korszakában a fentartó, majd utóbb a feltámasztó erő egyik alkotó elemét képezte!
95. MÁTYÁS KIRÁLY KARDJA.
