I.
I.
Mátyás viszonya a lengyel királyhoz, a német lovagrendhez és a brandenburgi választófejedelemhez. A glogaui herczegség ügye. Mátyás háborúja a brandenburgi választófejedelemmel. Mátyás feszült viszonya a császárral. A csehországi investitura. Mátyás támadása a császár ellen. Békekötés Egyezség a cseh királylyal és a lengyel királylyal. Háború a brandenburgi választófejdelemmel. Az olmüczi congressus.
Mátyás házassága, mely néki örököst és ennek egy hatalmas uralkodó-család részéről is támogatást helyezett kilátásba: természetszerűen újabb aggodalmakat támasztott a Habsburgok és a Jagellók udvaránál, hol a jogigényeket Magyarország koronájára el nem ejtették, érvényesítésökre csak a kedvező alkalmat várták. De épen ezen tényállás Frigyes császár és Kázmér király szövetségét megfosztotta a tartósság kellékeitől. A Mátyás megbuktatására irányuló törekvés egyesítette őket; a Mátyás birodalmának megszerzésére czélzó törekvés elválasztotta őket.
A sziléziai kudarcz után, az ifjú Ulászló király nem szűnt meg atyját és ennek szövetségesét Magyarország ellen intézendő együttes támadó föllépésre késztetni. Tisztában volt aziránt, hogy míg Mátyás a magyar trónon űl, kezeiből Morvaországot és Sziléziát ki nem ragadhatja, sőt Csehország birtokában sem tekintheti magát biztosnak.
Mindazáltal a császár csak azon föltétel alatt volt hajlandó őt segíteni, ha viszont ő és atyja közreműködnek abban, hogy a magyar trónra Miksa főherczeg jusson.
Kázmér ezen föltételt elfogadni, és így saját házának jogigényeiről lemondani vonakodott. Inkább felhagyott a közös támadás gondolatával.
Pedig épen ekkor új szövetségestárs kínálkozott, kinek csatlakozása a vállalat sikere iránt minden kétséget eloszlatott volna: a török birodalom császára. Egy negyed század múlt el azóta, hogy Konstantinápoly megvívásával (1453) a görög birodalmat megsemmisítette; és mégis nemcsak uralmának nyugat felé tovább terjesztésére vonatkozó terveit meghiúsítva, hanem korábbi vívmányait is szűntelenűl fenyegetve látta Mátyás által. A lángeszű II. Mohamed éles látását az elért sikerek fénye nem homályosította el annyira, hogy nyílt mérkőzésben leküzdhetni remélné hős ellenfelét. Ezért olyan lépésre szánta el magát, mely bizonyára az ő saját szemeiben is megalázónak tűnt föl: Mátyás ellenségeihez közeledett, a lengyel királynak segítséget ajánlott.
Kázmér ellenállott ezen kísértésnek. Sőt kész volt Frigyes császártól elválni, és a törökök ellen szövetséget kötni Mátyással, ha ez Ulászlót cseh királynak elismeri, a szent-széknél elismerését kieszközli, végre összeköttetését a német lovagrenddel fölbontja.*
Mindezt a velenczei diplomatiai iratokból tudjuk. Ugyanis a lengyel király 1476 végén a velenczei köztársaság közbenjárását kérte ki. Követűl BUANOCCORSI FÜLÖPÖT (Callimachust) a történetírót küldötte. Az ő előterjesztéseit és a signoria válaszait a velenczei állami levéltár megőrízte.
Mátyás nem bízott a lengyel király jóakaratában, és nem vélt ellenséges indulatától. Az örvényt, mely tőle őt elválasztá, a helyett hogy áthidalni igyekeznék, még mélyebbre ásta.
Az 1477-ik év első napjaiban megjelentek Budán a német lovagrend nagymesterének teljhatalmú követei: János samlandi püspök és Truchsesz Márton, kik a lovagrend és területe (Poroszország) fölött a védnökséget felajánlották Mátyásnak. Ez a jelentőségteljes ajánlatot örömmel fogadta el, kötelezvén magát, hogy a lovagrendet, ellenséges támadás esetén, megoltalmazza. Erre nézve a szerződésbe részletes megállapodásokat iktatott, melyek arra látszottak utalni, hogy a Poroszországban viselendő háborút bizonyosnak tartja.
És a német lovagrend ezen szövetség föntartására olyan nagy súlyt helyezett, hogy ezidőtájt nagymestere elhalálozván, utódjává Truchsesz Mártont választotta meg, ki Mátyással a tárgyalásokat vezette volt, és most nagymesteri székét elfoglalván, a hódolati esküt a lengyel királynak megtagadta.*
CARO. Geschichte Polens. V. kötet. 1. rész. 454-6.
A míg Mátyás a Jagellók ellenségeit pártfogásában részesíté, másfelől szövetségeseikkel súlyosan éreztette hatalmát.
Ezek között a legelső helyet foglalja el Albrecht brandenburgi őrgróf, ki bátyja Frigyes lemondása (1470) óta a választó-fejedemi méltóságot is viselte. A kiváló alakokban gazdag Hohenzollern-ház ezen egyik díszét, vitézségeért és lovagias jellemeért kortársainak tisztelete környezte. Államférfiúi bölcseségéhez gyakran folyamodtak nehéz helyzetekben a német fejedelmek, kiknek gyülekezeteiben szava mindíg irányadó volt.
Mátyás régtől fogva tájékozva lévén az ő jelentősége felől,* barátságát kereste, és (1471 végén) kísérletet tett szövetségre lépni vele, hogy a lengyel betöréssel szemben rá támaszkodhassék. Ajánlkozott, hogy a cseh koronához tartozó Lausitz tartományt átengedi néki, és leányát nőül veszi.
Láttuk, hogy már 1464 tavaszán arról volt szó, hogy Mátyás Albrecht egyik leányát veszi nőűl.
Azonban a megindúlt tárgyalásoknak nem lett kielégítő eredménye. A szövetség nem létesűlt. A választófejedelem csak a semlegesség fönntartására vállalt kötelezettséget.*
Az ezen tárgyalásokat illető levelezések és az 1472 julius 15-ikén Zerbstben létrejött egyezség közzététettek HÖFLER által: «Fränkische Studien» czímű közleményében. Archiv für Österreichische Geschichtsforschung VII. I-146.
Albrecht ugyanis, híven családja hagyományaihoz, állhatatosan ragaszkodott a császárhoz, kinek viszontagságai közepett hű támasza maradt. Óvakodott tehát az ő vetélytársát, a magyar királyt támogatásában részesíteni. Ellenben készségesen csatlakozott utóbb azon szövetséghez, a mit Mátyás ellen Frigyes, Kázmér és Ulászló kötöttek.
Mátyás, a kinek bőségesen volt alkalma tapasztalni, hogy az uralkodók frigyeit rendszerint gyenge és laza kötelékek fűzik egybe, ezután sem mondott le a reményről, hogy a brandenburgi választó-fejdelemet a politikai és családi érdekek vonzó erejével magához vonhatja. Az 1476-ik évben új kísérletet lehetett tennie.
Albrecht választó-fejedelem egyik leánya, Borbála, házasságra lépett Henrik glogaui herczeggel, ki a házassági szerződésben s végrendeletében, magtalan halála esetére, nejének biztosította az örökösödést herczegségében.
Glogau a cseh korona hűbéreihez tartozott. Csehország királyát illette meg a jog, hogy a fejedelmi család magvaszakadtával a herczegséget adományozza.
Ennek következtében, Mátyás, mikor 1476 elején arról értesűlt, hogy Henrik herczeg súlyos betegségben sínlődik, sziléziai helytartói, Zápolyai István és Stein György lovag útján előre fölhívta a glogaui herczegség rendeinek figyelmét arra, hogy fejedelmök halála bekövetkeztével, néki, mint Csehország törvényes királyának hodolatukat mutassák be, és az ő rendelkezéseit várják be.*
Az 1476 feburar 17-ikén Crossen városához intézett példány a Hohenzollern-ház levéltárában. (Dr. Burckhardt, a weimari állami levéltár igazgatójának szíves közlése.)
Kevéssel utóbb, a herczeg halála bekövetkezvén, azonnal érintkezésbe lépett Albrecht válsztó-fejedelemmel. Késznek nyilatkozott akár rá, akár leányára ruházni a herczegséget, ha irányában a hűbéri kötelezettséget teljesítik. Stein Görgy nem titkolta levelében, hogy uralkodója ambitióját helyezi abba. hogy «hűbéresei közé számíthasson egy brandenburgi őrgrófot!» És biztatta, hogy személyesen, trónörököse kíséretében, jelenék meg Budán, a királyi menyegző idejében; kilátást nyújtván rá, hogy akkor azután mindent elérhet, a mit kíván.*
Stein Györgynek 1476 majus 2- és junius 24-ikén a választófejedelemhez írt levelei. Az előbbiben olvassuk: «Sein Königlich Maiestät hat also einen königlichen Mut das seine Gnaden liber ein Markgraf von Brandemburg oder Herzog von Schlesien dann einen Geringeren zu Mannen hat.» Ugyanott.
A választó-fejedelem fülei elzárkóztak a csábító hangok előtt. A hűbéri esküvel Mátyást Csehország királyának elismervén, ezen ténynyel elszakadt volna Ulászlótól és Kázmértól, a császár szövetségeseitől. Ő tehát nemcsak hogy Mátyás ajánlatát visszautasította, hanem még szorosabbra fűzte viszonyát Ulászlóhoz, kinek eljegyezte leányát, Borbálát, a fiatal özvegyet.
Eljárása a legnagyobb mértékben fölháborította Mátyását, ki ekkor a glogaui herczegséget János sagani herczegnek adományozta, és el volt határozva arra, hogy a brandenburgi ház igényeinek érvényesítését fegyver hatalmával megakadályozza.
És csakugyan a mikor Borbála fivére János őrgróf a glogaui herczegség megszállására sereget vezetett, Mátyás a sagani herczeg segítségére tetemes haderőt küldött. Ez az ellenséget nemcsak a tartomány terűletéről szorította ki, hanem egészen az Odera melletti Frankfurtig üldözte, s annak külvárosait lángba borította.*
DROYSEN. II. A. 311-3.
Ilyen körűlmények között, mikor Mátyás a császár szövetségeseivel háborúban állott, szükségképen mind feszültebb lett viszonya a császárhoz is. Az 1476-ik év őszétől kezdve, kölcsönösen panaszokat és vádakat, majd fenyegető nyilatkozatokat hallatt egyik a másik ellen.*
Érdekesek erre nézve Mátyásnak 1476 november II- és 1477 april 16-ikán a szász választófejdelemhez írt levelei. A drezdai levéltárban.
A nyílt ellenségeskedés kitörése elháríthatatlanná lett, mikor a császár Ulászlónak ajánlatot tett, hogy őt cseh királynak elismeri, és mint ilyent, a választó-fejedelmi méltóságba formaszerűen beiktatja.
Ulászló, hogy a császárt Mátyás várható támadása ellen megoltalmazza, hatezer fegyveres élén jelent meg Bécsben, hol haladék nélkűl kiállíttatott a császári okirat, mely őt, mint Csehország királyát a választó-fejdelem és birodalmi főpohárnok méltóságával is felruházta.
Mátyás, alighogy erről tudomást nyert, 1477 junius 12-ikén kibocsátotta hadüzenő levelét, melyben a szenvedett sérelmeket előadja, és egyúttal kijelenti, hogy csak a császár ellen ragad fegyvert, a német birodalom fejedelmeivel és városaival pedig a jó egyetértést jövőben is fönn akarja tartani.*
Ezen irat, úgy szintén a császárnak junius 24-ikén a magyar rendekhez czímzett felelete ismételten ki van adva. Legpontosabban CHMEL által. Monumenta Habsburgica. II. 96-108.
Mielőtt a hború tulajdonképen megkezdődött volna, a császárt már is nagy csapás érte.
Ulászló az Ausztriával határos magyarországi területre bocsátotta seregét. De nem lévén képes rendesen fizetni a zsoldot, katonái csakhamar nagy részben elhagyták zászlóikat; vagy hazatértek, vagy az ellenséghez pártoltak. A sereg maradványa pedig, julius közepén, a magyar haderő közeledése felől értesűlvén, Bécs felé húzódott vissza. A császár kímélet nélkül éreztette haragját Ulászlóval. Ez azonban nem bírt segíteni a bajon, s kénytelen volt lemondani a további hadi munkálatokról. Julius utolsó napján, alig másfélszáz ember élén tartotta szégyenteljes bevonulását Prágába.*
PALACKY, ki maga is elismeri, hogy «die ganze Expedition einen elenden Ausgang nahm», részletesen adja elő ezen hadjárat eseményeit. 157-161.
Ezalatt Mátyás Ausztriába nyomúlt. Haimburg várának őrsége vitéz ellenállást tanusított; de Trautmasdort a második rohamra, Petersdorf ellenszegülés nélkűl nyitotta meg kapit. Mire Bécs és Német-Újhely között az egész terület meghódolt, és innen a magyar csapatok, iszonyú pusztításokat okozva, kalandoztak szerte szét.
Ekkor a császári udvarnál működő pápai, nápolyi és velenczei követek fölajánlották közbenjrásukat, a mit a császár örömmel karolt föl, és Mátyás sem utasított vissza.
Augustus elején, Kremsben jöttek össze a két fél biztosai. A magyarok mindjárt egy emlékiratot nyújtottak át, mely a császár által okozott sérelmek és véghezvitt szerződésszegések hosszú lajstromát képezte, és tételenként a király által szenvedett károk pénzértékének megállapítását tartalmazta. Nem hiányzott ebből az 1470-ik évi bécsi összejövetel költségszámlája és a császár-leány kezének megtagadásért igényelt bánatpénz sem. A főösszeg 754,000 forintra emelkedett!*
Az emlékirat a bécsi állami levéltárban. Kiadta CHMEL II. 110-5.
Ezen különös eljárásnak és követelésnek magyarázata az, hogy Mátyás a tárgyalásokat nem vette komolyan, és nem kívánt azoknak sikert. Szükségesnek látta ugyanis, hogy a császárt még inkább megalázza, s meggyőzze a felől, hogy félelmes támadásainak elhárításáért nagy áldozatoktól sem szabad visszariadnia.
Ezért amikor az alkudozások eredmény nélkűl felbomlottak, Bécs megvívását tűzte ki feladatául; hozzáfogott a körűlfekvő kisebb erősségek és helységek megszállásához, melyeket egymásután könnyű szerrel hatalmába ejtett. Táborozásában neje és anyja is kísérte őt. «Soha sem láttam még ilyen hadjáratot; – írja a környezetökben levő egri püspök – inkább nászmenetnek lehetne tartani!»*
1477 augustus 22-ikén kelt levelében.
Hogy a fővárost minden oldalról körűlzárhassa, a Duna balpartján is erős állást kellett foglalnia. Ezt csellel érte el.
Augustus 25-én seregének túlnyomó részét Matzleinsdorf és Margareten felé vezette, majd a kő és vasgolyók egész záporával árasztotta el a külvárosokat, mintha ezeket kívánná vívni. És mialatt ideirányúlt a város őrségének egész figyelme, magyar fegyveresekkel megrakott hajók, a part ligeteitől födve, észrevételnűl jutottak el a Bécs alatt létező hídhoz, melyet az oltalmára emelt két erősséggel együtt megvívtak.
Míg Bécs lakossága és őrsége most már a kiéheztetés veszélyének volt kitéve, Mátyás folytatta Ausztriában foglalásait. Septemberben és october elején a városok és várak hosszú sora (Bruck, Marchegg, Baden, Korneuburg, Tulln, Sanct-Pölten stb.) hódolt meg neki. Csapatai elszáguldoztak Linzig, mely székhelyűl szolgált a császárnak.
Ekkor, kétségkívűl Frigyes felhivására, a pápai legátus megjelent a magyar táborban, hogy a háború megszűntetésére, békülésre késztesse a királyt.*
A milanoi követek 1477 october 9-iki jelentése. Diplom. Eml. II. 363.
Mátyás úgy vélekedhetett, hogy czélját elérte, és személyében a császár immár fölismerte a legfélelmesebb ellenség és a legértékesebb szövetséges tulajdonságait. Azt várhatta, hogy a czászár most majd szívesen teljesíti követeléseit, és jövőben minden elkerűl, a mivel boszúját újból magára vonhatná.
És ezért nem fegyverszünetet, nem is csak békekötést, hanem szoros szövetséget ajánlott. Ennek pedig első föltétele az volt, hogy a császár a Jagellókkal fennálló barátságos viszonyát szakítsa meg. Ezt elkerűlhetetlenné teendő, mindenekelőtt kiköttötte, hogy a császár a felavatási okiratot, a mit néhány hónap előtt Ulászló részére állított ki, nyilvánítsa érvénytelennek, és egészen hasonlót állítson ki az ő javára.
Emellett egészen új tervvel állott elő, mely szellemének politikai combinátiókban való termékenységét meglepő módon tűnteti elő.
Milano fejedelme, Sforza Galeazzo Mária, 1475 december 26-án, udvari ünnepélyen, orgyilkos tőre által vérzett el. Kiskorú fiút hagyott hátra, kinek nevében anyja és nagybátyja Sforza Lajos vették át a kormányt. Azonnal megtették a lépéseket, hogy a birodalmi hűbér természetével bíró herczegségre a császári megerősítést kieszközöljék. De mivel a császár igényeit kielégíteni nem voltak hajlandók, a tárgyalások ez ügyben hosszúra nyúltak.
Mátyás most azt kívánta, hogy a császár tagadja meg a megerősítést, a Sforza-családot a fejedelemségtől foszsza meg, és a herczegséget a nápolyi király második fiára, Frigyes herczegre ruházza, nőűl adván neki leányát, Kunigunda főherczegnőt.
Ezen terv nem volt egyéb, int új alakban nyilatkozása Mátyás azon régi törekvésének, hogy a Habsburg-házzal rokonsági kapcsolatba lépjen; a mit most oly módon akart elérni, hogy a császár-leányt, kinek kezére egykor maga vágyott, sógora nyerné házastársúl.
Hasonlag trónralépte óta súlyt helyezett ő Milánó szövetségére, mely a magyar király állását a kevéssé megbízható velenczei köztársaság irányában szilárdította.
Mátyás, hogy a csehországi felavatási okirat és a milánói herczegség ügyében, kívánatainak teljesítésére a császárt könnyebben bírja rá, – az egyezség pénzügyi részét illető kérdésekben a legmesszibbre menő önzetlenséget tanusította. A kárpótlás czímén néhány hónap előtt igényelt nyolczadfélszázezer forintról most már nem volt többé szó. Ezen összeg leszállíttatott százezer forintra, mely Ausztria rendei által, két részletben, 1478 és 1479 Szent-Márton napján volt fizetendő. Sőt a király ezen százezer forintról is a császár javára lemondott, azon esetre, ha a nápolyi herczeget a milánói trónra segíti.
Frigyes császár meghajolt a helyzet kényszerűsége előtt. Elfogadta az eléje terjesztett föltételeket.*
Két külön szerződés köttetett. Az egyik a kizárólag Milánóra vonatkozó megállapodást tartalmazza, és november 30-ikán, a másik december 1-én állíttatott ki CHMEL II. 117. és kk. 11.
A december első napján kiállított szerződés pontjai összevetve az 1463-ik évi békekötés megállapodásaival, a legvilágosabban tűntetik föl, hogy tizennégy esztendő lefolyása alatt milyen magasra emelkedett Mátyás hatalma!
A császár nem késett a ránézve nagymértékben lealázó azon kötelezettségnek eleget tenni, hogy az Ulászló részére kiállított felavatási okiratot visszavonván, egészen hasonlót állított ki Mátyás javára. Ez viszont, mint Csehország királya és a német birodalom válsztófejedelme, hódolati esküt tett a császárnak; kijelentvén mindazáltal, hogy «Magyarország és királyainak szabadságát épségben kivánja fönntartani»; mivel – úgymond – «Magyarország a német birodalomnak alárendelve soha sem volt.»*
CHMEL II. 124.
A szerződés egyik pontjában Mátyás biztosítota a császárt, hogy amenyiben őt, a második felavatási okirat kiállításáért, a lengyel király vagy ennek «elsőszülött fia» megtámadtatná, egész erejével segítségére lesz.
Ezen támadás nem következett be. Ellenkezőleg most Kázmér is azon volt, hogy a magyar királylyal kibéküljön. Úgy látszik, egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a lengyel korona jogigényeit Poroszországra Mátyásnak engedi át, ha ez viszont a cseh koronáról Ulászló javára lemond. De amint ennek híre ment, az 1478-ik elején, a lengyelországi rendek gyűlésén emelkedő heves tiltakozások a tervet kivihetetlenné tették.*
CARO. 464.
Más alapon kellett az ellentétes érdekek kiegyenlítését megkísérleni. Mátyás, Kázmér és Ulászló biztosai, kik 1478 martius folyamán Brünnben tanácskoztak, abban állapodtak meg egymás között, hogy Mátyás Ulászlót fiáúl fogadja, cseh királynak elismeri; Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot csak ideiglenesen és zálogczímen tartja meg, addig míg Ulászló négyszázezer forint lefizetésével magához váltja.
Azonban ezen megállapodástól Mátyás a jóváhagyást megtagadta. Azzal vádolta biztosait, hogy felhatalmazásuk határain túlléptek.*
ESCHENLOER. II. 373.
Később, a nyár végén, újtárgyalások indúltak meg Budán, a király személyes vezetése alatt; a mikor a brünni föltételeknek inkább elvi mint tárgyi módosításával, az egyezség megköttetett.
Eszerint Mátyás és Ulászló egyenlő jogon viselik a cseh királyi cízmet és bírják a cseh koronának tényleg kezeik között levő területeit; csakhogy Mátyás halála után Ulászló vagy örökösei Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot négyszázezer forintért magokhoz válthatják.*
Az 1478 december 7-ikén kiállított oklevél PRAYnál IV. 124.
A lengyel király nem foglaltatott az egyezségbe; sőt mivel (1478 őszén) az ermelandi püspököt megtámadta, Mátyás készületeket tett, hogy szövetségesének sereget küld segítségűl.
Kázmér, elhárítandó ezen veszedelmet, a magyar királyi udvarhoz követeket küldött. Vezetőjök, a fogadtatás alkalmával, hosszú beszédben fejtegette mindazon sérelmeket, miket uralkodója szenvedett; különösen a támogatást, a miben «lázadó alattvalója» az ermelandi püspök részesűl.
Mátyás rögtönzött válaszában tüzetesen felelt minden egyes pontra. Az ermelandi püspök ügyében követett eljárását a gúny éles fegyverével védelmezte meg.
«A tanítvány – úgymond – a ki mesterét utánozza, nem kárhoztatható; az ifjabbak kötelesek az öregebbeket követni és példájukat utánozni. Én is mint ifjabb, mesterem gyanánt követem a lengyel királyt, ki országom leghatalmasabb főpapjait lázadásra izgatta, és erős sereggel segítette ellenem!»*
GALEOTTI. IV. fejezet.
A tárgyalások eredménye rövid fegyverszűnet volt, a melynek föltételei a német lovagrend érdekeit is kellőképen megóvták.
De a végleges békekötésben, a mi a következő (1479) év april 2-ikán köttetett meg, Mátyás feláldozta már szövetségeseit. Arra szorítkozott csupán, hogy a lovagrend részére a meghódolás lehetőleg enyhe formáját biztosította, az ermelandi püspök javára pedig azt az engedményt eszközölte ki, hogy más püspöki székre mehessen át.*
CARO 469–74.
* * *
Mátyás, alig hogy a Jagello-ház két uralkodójával kibékűlt, a brandenburgi fejedelem ellen kényszerűlt fegyvert fogni.
Albrecht ugyanis, ámbár hatalmas szövetségeseire többé nem számíthatott, megujította a háborút a glogaui herczegségért, melynek területét (1478) julius végén hadai elárasztották.
Mátyás, János herczeg oltalmára egy hadosztályt küldött, melynek útját iszonyú pusztítások jelölték.*
Mátyásnak 1478 augustus 12-ikén kelt hadizenő irata RIEDELnél. Codex Diplom. Brandeb. II. Osztály. V. kötet. 286. Albrechtnek october 13-ikán Mátyáshoz írt levele és ennek november 7-iki válasza a Hohenzollern-levéltárban.
Ugyanakkor, hogy Albrecht fejedelmet elszigetelje, sokoldalú diplomatiai tevékenységet indított meg Németországban.
Ügynökei, kik között az udvaránál élő Kristóf bajor herczeggel is találkozunk, fölkeresték a nagy és apró fejedelmeket, a gazdag birodalmi városokat, hogy segítséget eszközöljenek ki, agy legalább a semlegesség megóvását biztosítsák. A hol az igéretek hatástalanok maradtak, fenyegetőleg léptek föl.*
Mátyásnak 1478 october 30-ikán Lajos öttingeni grófhoz írt levele, a brandenburgi fejedelem követeinek és tanácsosainak számos jelentésével, a bambergi kir. levéltárban.
A tekintélyt, a mit Mátyás német földön kiküzdött volt, jellemző módon világítja meg Otto bajor-pfalzi fejedelem eljárása. Ő, ki a cseh koronához tartozó hűbéreket is bírt, a magyar király üzenetének vételekor – mint maga vallja – nagy mértékben megijedt; annyira, hogy rögtön, tél idején, a karácsonyi ünnepek alatt, útra kelt Magyarországba, élő szóval igazolandó, hogy rokona és szövetségese ellen nem harczolhat.
A mikor Budára ért, nem találta ott a királyt, ki Beatrix társaságában a fölvidéken időzött. Türelmesen várta be visszatértét. Mátyás ellenben, megérkezésekor, feltünő, bizonyosan czélzatos figyelmetlenséget tanúsított vendége irányában; éreztetni kívánván az ősrégi Wittelsbach-ház sarjával hatalmának felsőbbségét.
A fenforgó ügy tárgyalása végett néhány tanácsosát küldé hozzá, azon üzenettel: «ne vegye rossz néven, hogy nem fogadja mindjárt, majd alkalmas időben maga elé bocsátja». És nyolcz napig váratta az audientiára.
Mindazáltal az ügy lényegét illetőleg nem támasztott túlzó igényeket, és nem idegenkedett attól, hogy a fejedelem, a szász herczeggel együttesen, járjon közbe a béke helyreállítására.*
Otto fejedelem az ő magyarországi útjának előzményeit és eseményeit maga adja elő Albrecht választófejedelem néhány tanácsosának. Az erről szóló datum nélküli jelentés a bambergi kir lvltárban.
Ezalatt maga Albrecht választó-fejedelem is Mátyáshoz fordúlt, azon ajánlattal, hogy a háborúra okot szolgáltató glogaui kérdés eldöntését a császárra bízzák.
Mátyás erre nem volt hajlandó. Személyesen óhajtott volna ellenfelével tárgyalni, a mihez ismét a választó-fejedelemnek nem volt kedve. Végre mindkét fél megnyugodott abban, hogy Albrecht szász herczeg és Otto pfalz-gróf közvetítsék a kibékülést.*
Az alkudozásokra vonatkozó levelezések a Hohenzollern-ház levéltárában.
Ezeknek az olmüczi fejedelmi congressuson kellett tisztökben eljárniok.
Mátyás ugyanis, mikor a cseh és lengyel királyokkal a békét megkötötte volt, azon óhajtását fejezte ki, hogy a két uralkodó látogatást tegyen nála. Ezek igérték meg jelenésöket. Az összejövetel helyéül Olmücz városa jelöltetett ki; határidejéűl 1479 február 2-ik napja. Ide hívta meg Mátyás a közbenjáróul fölkért két fejedelmet is. Ezek, mivel a határidő ismételten elhalasztatott, csak juniusban érkeztek a morva fővárosba. Még ekkor is jó ideig kellett várakozniok Mátyásra, ki nejével együtt julius 2-ikán tartotta bevonulását, a melynek fénye közbámulatot keltett.
«A jelen voltak egyező véleménye szerint – írtja a szemtanú Eschenloer – nincs a földön ember, ki ehez hasonló pompát látott volna; egész könyvet lehetne betölteni leírásával.»* És a boroszlói tanácsjegyző följegyzésénél még nagyobb súlya van a szász herczeg vallomásának, hogy olyan fényt, a milyent ezen alkalommal fejtettek ki, soha sem látott.*
II. 401.
1479 julius 11-ikén Erneszt szász választófejedelemhez írt levele Drezdában.
Ulászlóval, ki atyja nélkűl egyedűl jött, julius 9-ikén történt meg a találkozás, nyílt mezőn, hol díszes sátorban több órán át értekezett a két uralkodó. A bizalmatlan és gyanakodó cseh király nem fogadta el a városban részére berendezett lakást. De mikor azután, néhány nap múlva, Mátyás kiséret nélkűl és fegyvertelenűl tett látogatást a cseh táborban, nem utasíthatta többé vissza a meghivást.
Olmücz városa ekkor víg lakomák, sokféle mulatságok és lovagi játékok színhelye volt. A nagy piaczon Mátyás külön épületet emelt ebédlő tereműl. Drága szőnyegek borították belsejét. Közepén, a fejedelmi vendégek számára terített asztalon arany, tíz más asztalon ezüst edényekből étkeztek.
A terem egyik végén emelkedő karzaton idegen országokból meghívott hírneves színjátszók, zenészek és énekesek mutatták be művészetöket.
Egy ízben német dalnok lépett föl, ki Mátyást dicsőitette. Nem elégedvén meg azzal, hogy tetteit magasztalja, testi szépségéről és erejéről is áradozó kifejezésekkel emlékezett meg, egyúttal a jövőben kiküzdendő diadalok hosszú sorozatát jósolta neki.
Mikor elhallgatott, a király elmés észrevétellel indította kaczajra a társaságot.
«Hogy szépséget és nagy testi erőt tulajdonítottál nekem – így szólott hozzá – megbocsátom neked, mert ezelőtt soha sem láttál. Ha máskor is teszed, nem marad el büntetésed. Ellenben szép jövendöléseidért biztosan számíthatsz jutalomra, – mihelyt azok beteljesednek!»*
GALEOTTI XXIII. fejezete.
Mátyás és Ulászló között a fesztelen érintkezés folyamán bizalmas baráti viszony fejlődött ki. Vetélkedtek egymással a figyelem nyilatkozataiban.
Történt, hogy Ujlaki Lőrincz herczeg, az elhúnyt bosnyák király fia, a cseh király egyik kisérőjét bántalmazta. Mátyás erről értesűlvén, az ifjú főurat, ki köztudomás szerint kedvencze volt, Ulászlóhoz küldötte a végett, hogy tetszése szerint szabja meg büntetését. Mire a cseh király maga kért számára bocsánatot és kegyelmet.
Mikor Ulászló julius 30-ikán búcsút vett, hogy Prágába visszatérjen, Mátyás baráti érzelmeinek tanújeléűl neki ajándékozta szállásának egész felszerelését, a mit húszezer forintra becsültek.*
ESCHENLOER. és BONFIN elbeszélése.
A benső viszony, mely ily módon Mátyás és a Jagellók között, két évtizeden keresztűl folytatott küzdelmek után, létesült, európai jelentőségű tény értékével bírt.
A német politikai történetírók egyik legjelesebbike, Droysen, a következő módon méltatja azt.
«Az Olmüczben tartósan megállapított cseh-magyar hatalom – úgymond – ék gyanánt mélyen belenyúlt a német nemzet testébe, melyet a két harczias nép részéről a legnagyobb veszély fenyegetett.
«Mátyás Ausztriában tönkretette a császári hatalmat; számíthatott Francziaországra; szövetségben állott a Svájczczal, melynek ifjú népe örömest szolgált neki; híven támogatta őt a szent-szék, mely általa remélte a török hatalom leküzdését és az eretnekek kiirtását; hozzá csatolta reményeit Velencze; Olaszország új műveltségének kedvencze volt ő, mert munkásait bőkezűségével árasztotta el. Sőt számos német fejedelem: a pfalczi, a bajor, a szász, vetélkedve kereste kegyeit. Német költők mint egy új keresztes hadjárat hősét énekelték meg. Így a közvélemény által magasra emelve, s még nagyobb dicsőségre szomjazva, Merész Károlynál is veszedelmesebb, mert simulékonyabb és óvatosabb volt.
«Immár Németország keleti részében is uralkodó állást foglalt el. Többé senki sem állott ellen, csak Albrecht őrgróf. Nélküle a birodalom fölött, az idegen uralom hullámai összecsaptak volna!»*
Geschichte der Preussischen Politik. II. 319.
Mindazáltal Albrecht őrgróf sem szándékozott az ellenállásban kockáztatni házának jövendőjét. Ő is meghajolt.
A közbenjáró fejedelmek buzgón jártak el megbizatásukban. És miután Mátyást nem bírhatták rá, hogy a glogaui herczegségnek János sagani herczeg javára tett adományozását visszavonja: Albrecht őrgrófot rá vették, hogy leánya nevében igényeiről mondjon le. Az ötvenezer forintnyi kárpótlást, a mit kívánt, készséggel fizette le Mátyás;* bizonyára örömmel ragadván meg az alkalmat, hogy megkönnyítse a lemondás áldozatát a hatalmas választó-fejedelemnek, kit a császártól elszakítani szeretett volna.*
Albrecht választófejedelemnek 1479 augustus 11-ikén kelt okirata a Hohenzollern-ház levéltárában.
Az ezen ügyben tartott értekezletre vonatkozó levelek közzétéve CHMELnél II. 542., 561.
