I.Unitariusok és zsidózók. Szövetség Máté vajdával.
I.Unitariusok és zsidózók. Szövetség Máté vajdával.
MIKOR Rákóczy hadjáratából visszaérkezett Erdélybe, itthon új, nem várt nehézséggel találkozott. Nem bízott egészen a portában, nem tudta, nem fogja-e az az első kedvező alkalmat arra fölhasználni, hogy új támadást intézzen ellene. Biztos menedékhelyről akart gondoskodni, s a megerősített szász városokhoz biztosokat küldött, kik tétessék le azokkal a homagiumot, hogy szorongattatása esetére őt bizonyos számú hadaival befogadják. Szalánczynak a szebeniek, bár nem úgy mint kívánta, letették az esküt, a segesváriakat Bethlen Ferencz nehezen tudta rábírni. Brassó ellenben február 12-én, daczára, hogy maga hívta meg a fejedelmet, kijelentette, hogy ennyi haddal ily megrémült állapotjában nem fogadja be. «Egy fejedelem» – válaszolá nekik – «egyedűl nem járhat, az mint magatok tudjátok. Noha fejedelmi méltóságunknak nagy sérelmével kell útunkat másfelé fordítani, azt is megcselekesszük, mindazonáltal annak megbontását országunk jövendő generalis gyűlésében az egész ország elejébe terjesztjük.»* Megtette. A gyűlés Brassót hatezer forint birsággal bűntette s azonkívűl esküt kellett tenniök, hogy jövőre a fejedelmet s egész kíséretét befogadják.
Rákóczy, Feketehalom, 1637 febr. 13-án a brassaiakhoz írt levele. Országos ltár. A brassaiak levelét l. Erd. Orsz. Eml. X. k. 101. l.
Lassankint kezdett a nyugalom helyreállani. Rákóczy II. Ferdinánd halála s III. Ferdinánd trónra lépése alkalmából a török miatt nem mert nagy követséget küldeni Bécsbe, mert «bár az ő Felsége méltóságát örömest megadná», de azt ezúttal maga veszedelmeztetése nélkűl nem teheti. Mind a mellett követeit (Bogády és Réz) szívesen fogadták s még segélyt is ígértek, ha a török megtámadná. Ez változtatott a helyzeten. Esterházy, ki a múlt évi zavarok alatt azt tanácsolta neki, hogy mondjon le, ha nem békűlt is ki az új helyzettel, de elfogadta. «Nekem ő kegyelméhez semminémű felvött idegenségem nincsen s nem volt az ő kegyelmével concludált békességtől fogva, s ha halálos gyűlölségem volna, abban securus lehet ő kegyelme, hogy soha érette a közjót meg nem bántom. Mert nem tudom ki s mint gondolkodik e mi szegény megkevesedett nemzetünk állapotja felől, de a mennyi ellensége s gonosz akarója neki vagyon, ezer jut egyre bennek.»* Homonnai János, a kassai generális, a nádor kiváló híve, ki még a tavaszszal a Rákóczy által Lengyelországban toborzott hadakat föltartóztatta, kezdett, bárcsak színleg, az új viszonyokba beletörődni, miután a nyár derekán, egy főcsausz a portáról elhozta az új athnamét és jelvényeket, a porta kiengesztelődésének zálogáúl. Bele kellett nyugodniok, mert belátták, hogy se a török, se «az az ezer ellenség, ki egy barátjára jut», nem képes Rákóczyt kiforgatni székéből.
Esterházy 1637 jun. 16-án írt levele Kornis Zsigmondhoz.
Homonnay János arczképe.
Pedig még az sem volt teljes biztosíték, hogy új athnamét s a szokottnál fényesebb ajándékokat küldött a porta, mert az a csausz, ki az athnamét hozta, visszatérő útjában azt híresztelte, hogy nemsokára Székely Mózest fogják a fejedelemségre behozni, előbb azonban az oláhországi vajdát, Bessarába Mátét űzik el.
Bessarába Máté 1633-ban Rákóczy segélyével s pénzével nyerte el a vajdai széket Havasalföldön. Az új vajda már akkor adófizetésre kötelezte magát s a kölcsönös véd- és daczszövetség 1635-ben megújíttatott köztök, melyben a vajda és bojárjai (jun. 29. és jul. 20.) kötelezték magokat, hogy az ő vagy gyermekei megtámadtatása esetén, a szükséghez képest, segélyhadakkal vagy személyesen is segélyére sietnek, s a Havasalföldére hajtott erdélyi juhok dézsmája fejében évenkint 5000 forintot fizetnek; ellenben Rákóczy (szept. 16.) azt ígérte, hogy Máté vajdát, megtámadtatása esetében, a török kivételével, minden más ellenség ellen meg fogja védeni.
Az a más, meg nem nevezett ellenség pedig, ki ellen Rákóczy szívesen megígérte a segélyt: Lupul havasalföldi vajda. Szerencséjére Rákóczynak, Máté a bécsi udvarnál is kegyelt ember volt, ki szorongattatása esetére a császár támogatására is számíthatott. S amint portai követeitől hírt vett, hogy a tatárok mozognak s Lupul is készűl, Bogádyt s utóbb Klobusiczkyt Bécsbe küldte, hogy a császár is tartsa készen hadait, a nélkűl azonban, hogy a dologban tisztviselői «czégért» tennének.
A hír pedig épen abban az időben, midőn Katalin, a német fejedelemasszony, a gyógyi fürdő használata után, végső számadása ügyében (szept. 27.) látogatást tett nála, mind fenyegetőbb alakban lépett föl. Lupul Oláhország határán vonta össze hadait. Memhet pasa a Duna mellett szállott táborba, elindulása előtt Székely Mózessel értekezvén, elindulásakor pedig Zülfikárral, a megbízhatatlan s kétes jellemű tolmácscsal egész bizalmasan közölvén, hogy ő valóban Oláhország és Erdély ellen indúl. Bessaraba Máté tényleg megkapta a rendeletet, hogy jelenjen meg a portán a hűsége ellen fölmerűlt hírek megczáfolására, a mi letételét jelentette.*
D’Asquier Questenbergnek, Bécs, 1637 decz. 9-iki jelentése. A titkos ltárban Bécsben. Memhet szilisztriai pasa parancsot kapott, hogy ha Máté nem engedelmeskednék, indúljon ellene és semmisítse meg. Azután Rákóczyval fognak végezni.
De Máté nem ment el Konstantinápolyba. Összevonta hadait s Rákóczytól is segélyt kért. A dolog azért volt kényes, mert a porta is belé elegyedett, Rákóczy pedig hittel volt köteles, hogy Mátét megsegíti. Politikai okok mellett lelkiismeretbe vágó okok is állottak koczkán, nem tudott választani, hogy hitéhez vagy a portához maradjon-e hű? Megkérdezte tanácsurait és papjait s megtette az előkészűleteket, hogy minden eshetőség készen találja.* A császárt megsürgette, hogy az igért segélyhadakat indítsa útnak, Sennyeyt, a cancellárt pedig figyelmeztette: járasson utána a császár, hogy mint alkalmaztatja magát a generalis ő felsége parancsaihoz, mert különben nem sok hasznát fogja venni a segélynek.
Egy tanácsúrnak, Kornis, s egy papnak, Medgyessi Pálnak votumai maradtak fönn.
Zulfikar török tolmács aláirása.*
Zulfikar effendi, Konstantinápoly 1637 decz. 20.
S épen a válságos pillanatban jött futár Mátétól a hírrel, hogy Lupul visszafordítá hadait. Épen jókor jött. Fejérvár országgyűlés s fényes családi ünnepélyek színhelye volt. Az itteni udvari scholának első növendéke, az ifjú György, épen ezekben a napokban (okt. 15.) tette le több kortársával együtt az utolsó vizsgát, hogy ezután a «katonai szolgálat terhét vegye föl», elbucsúzván a kedélyes és víg napoktól, a versírástól, a sok tréfától, melyekkel a tanulás terhén könnyítettek. A vizsga jól sikerűlt, annak végeztével a fejedelem sajátkezűleg letisztázott parainesisét átnyújtá neki, s György úr kilépett «a világi állapot gondjai közé».*
Keresztúry Pálnak, az úrfiak egyik professzorának, Herczeg Zsigmond főudvarmesterhez, az úrfiak gondviselőjéhez írt levelét, mely az udvari scholát kedélyes oldalról mutatja be.
Alighogy véget értek az ünnepélyek, új követ jött Mátétól. Memhet és Lupul csak cselvetésből vonúltak vissza, hogy ha Rákóczy hadait leszállítja, külön támadják meg a vajdát s külön a fejedelmet. S amint azt hitték, hogy nem fognak nagyobb erővel szemben állani, újra támadásra készültek. Már meg voltak téve az intézkedések, hogy magyarországi birtokaiból hadakat kűldjenek, hajdúkat fogadjanak zászlai alá, s nejét Szamosújvárra küldte, hogy parancsai végrehajtását ellenőrízze.* Ő maga Segesvárnál szállott táborba, hova az erdélyi hadakat hívta össze. A mint ezek együtt voltak s ő Mogila Iván mazul vajdafival szerződést kötött, hogy ha elnyeri a vajdai széket, hű marad hozzá: Kemény János vezérlete alatt (november 2.) Havasalföldére indítá. Nem sokára megjöttek a magyarországi hadak is s ezeket Tholdalaghy vezérlete alatt küldte utánok. A dolog, Keménynek és Tholdalaghynak együttes küldetése, jelentett valamit: Rákóczy mindenre, háborúra és békére, el volt készűlve. Ha Lupul nem lesz idegen a békés megoldástól, kéznél van Tholdalaghy, a diplomata, ez fogja neki dictálni a békét. De ha nem kell neki a béke: ott van Kemény, azzal a megbízással, hogy Mogila Ivánt tegye vajdává. Elegendő erővel rendelkezett, még zsoldos hadait is kiküldte.*
Levelei, nov. 14-ike és decz. 12-ike közt, meg vannak az Országos ltárban. A fejedelemtől a Családi Levelek közt három van közölve.
Nov. 16-án írja Szamosújvárról a fejedelemasszony: «Úgy értettem, hogy Klmed Bakos urammal elbocsátott volna az mezei katonákba, kit nehezen hittem el, mert sokszor mondta Klmed, hogy az füzetett hadat el nem bocsátja Klmed mellőle. Azért tudom Klmed mindenről jobban tud gondolkodni: de talám nem kellene elbocsátani, Klmednek maga mellől az füzetett hadat.» Orsz. ltár.
Rákóczy ott maradt, várva a híreket, rendezgetve a még ezután is folyton gyülekező hadakat s vadászgatva, melynek eredményeit nejének küldözgette. Egy ilyen alkalommal vadásza véletlen szerencsétlenségnek esett áldozatúl: volt mit hallgatnia az aggódó gazdasszonytól.* Máskor halakat kapott ajándékba, melyeket nejének küldött, ki viszonzásúl azokat elkészítve küldte vissza.*
Nov. 29-iki levelében írja: «Az vadakat is meghozták, Klmednek megszolgálom; de nem kicsiny rettegésemre vagyon nekem, ha egyéb nem volna is, az klmed vadásza, hogy meggondolom mind az üdőnek mivoltát és az helynek alkalmatos mivoltát az vadászatra, az mikor érkezik hozzá egyéb dolgától (megvizsgáltatja), de édes uram, tudom, mint szintén szómnak, csak annyi haszna vagyon írásomnak is. De kérem az én klmes istenemet, mint eddig, úgy ezután is vigyázzon Klmedre és szánja meg az én keserves nyomorúságomat is gyermekeitől és oltalmazza meg minden szerencsétlenségtől ő felsége Klmedet.» Orsz. levéltár.
Nov. 21-én írt levele férjéhez. U. o.
Nem sokára jó hírekkel vígasztalta aggódó nejét. A magyar hadak egyesültek a havasalföldivel s előnyomúltak Moldva határáig. Innen azonban nem mentek tovább. Az erdélyi had beérkezése Memhetet is gondolkodóba ejté, s ez mint békeközvetítő lépett föl. S csakugyan a béke Lupul és Máté közt megköttetett. Megnyugtató volt Rákóczyra nézve, hogy ígéretéhez képest a császár is küldött segélyhadakat, habár ezek a béke megkötése után érkeztek meg s nyomon visszafordúltak.
Minden jól el volt végezve, csak egy maradt elintézendő. Az athnamét hozó csausz fecsegése, Memhet kérkedése s kapitihájának jelentései meggyőzték Rákóczyt, hogy a török nem ejtette el Székely Mózest, csak alkalmas perczre vár, hogy Erdélybe küldhesse. A portán mindent pénzért árultak, s meg volt győződve, hogy Székely ezeket a biztatásokat nem kapta ingyen. Igaz, hogy neki magának is sok pénzében állott a versenytárs; de ebből az apró személyzet vajmi keveset látott. Ezeket a kisebb tolmácsokat, csauszokat is kellett fizetni. Igaz, hogy a versenytársakon zsidó és görög bankárok nagy uzsora fejében könyörűlni szoktak; de ilyen hosszú idő alatt ez a pénzforrás is bedugúlhatott. Nagy gyanúja volt, hogy Székely Mózesnek itthonról van biztatása s Erdélyből fedezi kiadásainak nagy részét.
De kiktől kap? az unitariusokra s különösen a zsidózókra gyanakodott; mert Székely is unitarius. Ez a gyanú egymagában még nem elegendő, hogy harczot kezdessen az unitariusok ellen, kiknek vallása egyike volt a négy bevett vallásnak; tehát mint vallás, az alkotmány és esküje legflagransabb megsértése nélkűl meg sem volt támadható. Nem is gondolt rá, bár irodalmilag mindent elkövetett ellene; még fiai hittani vizsgájának tárgya is egyfelől Bellarmin, másfelől a szentháromságot tagadók ellen volt intézve, s a herczegek ezeknek minden érveléseit «diadallal verték vissza».
Valószínűleg még Magyarországból hozta magával ellenszenvét az egységhivők ellen, hol ezt a vallást épen nem ismerték, helyesebben félreismerték, mert ez országban egyetlen híve sem volt. Épen abban az időben, midőn ő Erdélybe jött, jelent meg két nagyhírű és kitünő unitarius tudóstól, Volkel és Crelltől, Lengyelországban egy nagy munka, mely két részből áll: «Istenről és tulajdonságairól» (Crelltől), «Az igaz vallásról» (Volkeltól). A munka nagy hatást tett. Egykorúak ítélete szerint, Socinus könyvén kívűl, senki sem írt jobbat e tárgyról. Rákóczy azt kívánta a külföldről bejött fejérvári tanároktól, hogy írjanak czáfolatot e munka ellen, mire Alsted szívesen vállalkozott. A mű tervét és költségeit közölte a fejedelemmel, ki azt – bár nagyon jelentékeny volt – készségesen magára vállalta, annyival inkább, mert Crell műve nemcsak Lengyelországban, hanem Erdélyben is el volt terjedve.
De Alsted csak a Prodromust írta meg. A fő Crell czáfolása lett volna, ki egybeállította a vitapontokat, melyek a socinianusokat az evangelicusoktól elkülönítik, s erre, miután Alsted betegeskedése miatt nem készülhetett el, Bisterfeld vállalkozott. 1636-ban dolgozott rajta, tehát éppen ebben a mozgalmas évben.* Kétségtelen, a hitbuzgó fejedelemnek öröme telt a munkában; mert ő vallásának még a katholicusoknál is nagyobb ellenségeit látta a «Krisztustagadókban», s nem lehetetlen, hogy épen e munkával való foglalkozás közben kezdett azon gondolkodni, hogyan férhessen az unitariusokhoz.
KVACSALA, Bisterfeld Élete 18–21. lapokon vannak az erre vonatkozó adatok nagy gonddal összeállítva.
Az unitarius vallást az 1571-iki országgyűlés tette a más, már korábban bevett hárommal egyenjogúvá, hitczikkelyeit pedig az 1579-iki állapítá meg a consensus ministrorum alapján. Kolozsvár egészen unitarius város volt, más felekezet a város igazgatásából teljesen ki volt zárva. De három nemzetiség volt magában a felekezetben is: magyar, szász és lengyel s a három nem élt egymással a legjobb egyetértésben. A szász unitariusok papja bevádolta az unitarius magyar püspököt, hogy ez nem követi az unitarius hitczikkeket s ezzel letért a törvény, a consensus ministrorum alapjáról. Az alap tehát a támadásra megvolt.
S egy más körűlmény is járúlt ehhez: volt az unitarius felekezetnek egy sectája, mely nyilvánságosan unitariusnak vallotta magát, valójában pedig nem volt az: a zsidózóké. Egy rajongó biblia-olvasó olvasta ki azt a szentkönyvből, az unitarismus terjedése korában, veszedelmes sectává pedig ennek az Eössy Tamásnak fogadott fia, Pécsy Simon alakította. Veszedelmessé t. i. annyiban, mert ez a secta csak az ó-testamentomot ismerte el szent könyvnek s még körűl is metélkedett, «mely miatt némelyik meg is halt».
Eössy fogadott fia kiváló emberré nőtte ki magát. Beútazta Európát, Afrikát, tizenhét nyelvet beszélt s Bethlen alatt a cancellárságig vitte. Nem szombatosságáért bukott meg alatta, – mert hogy egy, a törvény által már akkor is tiltott sectához tartozott, azt elnézte Bethlen, – hanem politikai okokból. Kiszabadúlta után a börtönből teljesen visszavonúlva élt szent-erzsébeti jószágán, mint egy bölcsész. De nem tudott nyugodtan élni. Elkezdett apostolkodni, iskolát állított föl s maga is tanított, daczára, hogy a nagyságos czímet megkapta (ez a mai kegyelmes úrnak felel meg), mi annyival nagyobb dolog volt, mert vele együtt csak nyolcz nagyságos úr volt az országban. Bármennyire tisztelték is itt a professorokat, de azt, hogy egy nagyságos úr iskolamester legyen, nem tudták megérteni. Itt valami rejlik, gondolták, s azt hitték, hogy Székely Mózesnek ő a titkos pártfogója, talán számításból, hogy ha Erdélynek unitarius fejedelme lesz, a zsidózókra jobb nap fog fölvirúlni.
A zsidóknak Rákóczy nem volt ellensége, mint orvosokkal érintkezett, mint kereskedőkkel összeköttetésben állt velök, sőt a pataki scholában is alkalmazott egy zsidót, Valerius uramat; igaz, azután, hogy ennek szemei megnyíltak az igaz hitnek.* Hanem azokat az eltévedt juhokat, kik az igaz hitből estek ebbe a tévelygésbe, s még azután is, hogy áttértek, tévelygésök köpenyéűl használják régi hitöket, nem akarta birodalmában tűrni. Elhatározta, hogy kiirtja e sectát, Pécsyvel pedig akaratja ellen is meg fogja ismertetni az igaz hitet. Az a csendes resignatio, melylyel bukásának következményeit hordozta, az a visszavonúltság, melyben élt, gyanúsnak tetszett előtte. Ő maga mindig hirdette, hogy fejedelemségével életét is letenné, nem értette, hogy lehet valaki cancellárból iskolamesterré? Bizalmas embereinek is föltűnt ez s nem szűntek meg figyelmeztetni, hogy tartsa szemmel Pécsyt.
1637 aug. 17-éről írja Tolnaynak: «Valeriust klmed megmaraszsza, ha látja hasznát ott lakásának». Orsz. ltár. Még bővebben ír róla 1636 aug. 12-iki levelében: «Valerius uramat Isten áldomásából im kiindítánk, ő mind családostól kimene; nekünk az tetszik, sőt ugyan parancsoljuk is, illendő szállása legyen. Conventióját itt adattuk ki. Itt benn nagy nevet adnak neki. Ma reggel, hogy búcsút vőn mi tőlünk, megmondánk, hogy klmeden kívűl mástól nem kell dependeálni: elhittük, klmed is meg fogja becsületét adni, mivel a mennyivel ő idegen nemzet s az istennek ismeretére is az zsidóságból vezéreltetett, fogyatkozásit is, ha történnének, minthogy ő is ugyan csak Ádám fia; szeretetnek palástjával kell inkább fedezgetnünk, mintsem felettébb dorgálnunk. Mindazáltal ugyan nem kell neki is rendkívűl az zabolát megbocsátni.» Életrajzást lásd Sárospataki Füzetek, 1865. 356. l. 1639 végén bekövetkezett haláláról melegen emlékszik meg. Rákóczy Tolnayhoz írott levelében. Protestans Egyh. és Isk. Lapok, 1875. évf. 1387. l.
Bethlen Gábor alatt két törvény tiltotta el a zsidózó vallást. Mikor Székely Mózes kiszökött Konstantinápolyba s ott némileg komoly versenytárssá kezdett lenni, ki a kapitihák jelentéseiben állandó rovatot foglalt el, Rákóczy elhatározta ezt a két végre nem hajtott törvényt életbe léptetni. Az 1635-iki tavaszi országgyűlés elrendelte, hogy a ki a szombatos vallásról ez év karácsonyáig a négy bevett vallás közűl valamelyikre át nem tér, az nota-perbe fog idéztetni, azzal pedig fő- és jószágvesztés jár. Karácsony ünnepe eljött; de akkor Bethlen István támadása miatt nem volt ideje előkészíttetni oly monstruosus pert, mint a milyennek ez ígérkezett. Sőt még 1637-ben sem gondolhatott rá.
De a mi halad, nem marad. 1638 elejéig már annyira helyre volt állítva országában a nyugalom, hogy a zsidózók kiirtásához s az unitaria vallásnak a törvényes alapra leendő visszaállításához hozzáfoghatott. A hogyan ő ezt végrehajtotta, abban sok szigor s keméynség volt: de egy hajszállal sem tett többet, mint annyit, hogy a régi törvényeknek, és pedig azoknak, melyeken Erdélyben a négy vallás nyugodott, érvényt szerzett. Addig ment, a meddig a törvény megengedte. Nem tűrte, hogy az unitaria vallás köpenyűl szolgáljon a zsidó vallásra térésre, s az bizonyos, hogy e munkája az egész országban népszerű volt. Meg volt szabva, hogy a lelkiismeret szabadsága meddig mehet, maga a korszellem is ennek föntartását követelte.
Nem volna méltányos ezért egyedűl Rákóczyt tenni felelőssé s annyival kevésbé, mert magok az unitariusok tekintélyes része is követelte a régi alap föntartását. Egy unitarius pap vádolta felekezete egy részét, hogy Krisztus istenségét tagadja. Itt hát nem lehetett mást tenni, mint vagy eltiltani, vagy megengedni az újítást s ez utóbbi esetben az ötödik recepta religiót igtatni törvénybe.
Az april 23-ára hirdetett országgyűlés határozottan az újítás ellen nyilatkozott. De hogy az egymással szemben álló két unitarius felekezet közűl melyik áll az 1579-iki confessio alapján, annak eldöntését egy vegyes bizottságra ruházta, melybe minden vallásfelekezetből 17 tagot választottak s melynek föladatává tették, hogy az unitarius felekezet mindkét töredékének kiválóbb képviselőit hallgassa ki s a controversiát igazítsa el. Ugyanez a bizottság volt azzal is megbízva, hogy nem ezzel kapcsolatban, hanem attól elkülönítve vegye tárgyalásba a zsidózók ügyét. A közügyigazgató idéztesse meg mindazokat, kik az 1635-iki országgyűlés által kitűzött határidő után is zsidózók maradtak. S ezek közé tartozott – sőt épen ő volt a fő – Pécsy Simon, ki előre látva a következményeket, 1637 ápril havában fölosztotta vagyonát három veje közt.
A deési ref. templom.*
A deési ref. templom s a casino-épület fényképek után készültek, melyeket Szilágyi Albert polgármester úr szíves közvetítésével nyertünk meg. Ez utóbbi helyen voltak a zsidózók letartóztatva.
A tragoedia gyors befejezést nyert. Julius 1-ére Deésre összehívatott a «conventus», a mint a bizottság magát nevezte, s két nap múlva megkezdte tárgyalásait. Maga a fejedelem elnökölt azokon. Először a két unitarius felekezet külön beadott hitvallásait vették tárgyalás alá. Rákóczy el volt határozva, hogy a két versengő felekezetet kibékíti s épen azért minden olyan törekvést, mely annak útját akarta állani, «keményen lehurrogatott». Csak öt napi erős küzdelem után ért czélt. Létrejött a complanatio az 1579-iki alapon: «a Krisztust isteni tisztelettel imádják s directe segítségűl hívják», az atya, fiú és szenlélek nevében kereszteljenek s communicatio alkalmával a serleget a communicáló kezébe adják; az unitariusok vallásos könyveire nézve pedig behozták a censurát.
Most a zsidózókra kerűlt a sor. Rákóczy teljes szigorral, sőt egyesekre nézve kegyetlen szigorral járt el. Báthory István óta ilyen tömeges megidézést nem látott Erdély. Százanként sereglettek a megidézettek mindenfelől Deésre s a mint kihallgattattak s elítéltettek, a kamaraházzal szemben levő templomba (melynek helyén ma a casino-épűlet áll) szállíttattak, honnan csapatonként, százával, százötvenenként különböző várakba zárattak s addig, míg «észre térnek», várépítésre használtattak. Azután egyesekre kerűlt a sor s ezek közt Pécsy Simonra, ki személyesen nem jelent meg, de a többivel együtt elítéltetett s Szamosújvártt börtönbe vettetett. Egy ötvöst istenkáromlásért megköveztek, egy más embert hatvan botütésre ítéltek. Keményen lakoltak mások is. De a mint a szombatosok ki voltak irtva s megszűntek Rákóczyra nézve veszedelmes secta lenni, Rákóczy is engedett a szigorból. Többé nem tarthatott attól, hogy Székely Mózest megsegítik. Megkegyelmezett Pécsynek, ki «akaratja ellen» megismerte az igaz vallást s mindazokat a zsidózókat, kik megkeresztelkedtek, szabadon bocsátotta.
«A Mária Magdolna-templom» helyén épűlt casino Deésen.
De a tömeges nota-pereken kívűl még másokat is tárgyaltak a rendek; sőt egy párt tárgyalásba vétel előtt kegyelem útján, complanatióval egyenlített ki Rákóczy. Mintha példát akart volna mutatni azoknak, kik hatalmát megingathatónak tartották, s megfélemlíteni azokat, kik csillagát elhomályosíthatónak hitték. Sok küzdelme, zaklatása volt eddig, melyekre nem szolgált rá. Az a két év azután, hogy Bethlen erős kezéből a gyeplőt kiragadta a halál, épen elegendő volt arra, hogy az embereket elszoktassa az erős és öntudatos kormányzástól. No hát ő mindent rovásra vett.
Nem volt megelégedve a szebeniek magatartásával a Bethlen István-féle támadás idejében. Tavaly Brassón volt a sor, most Szebenre kerűlt. S mint Brassó, ez is megalkudott: kötelezte magát, hogy az egész város kivált annak őrsége porkolábostól, pattantyúsostól erős hittel kötelezi magát, hogy őt amikor csak kívánni fogja, vagy ellenséges támadás fenyegeti s emiatt szüksége lesz rá, családjával, híveivel s a nemességgel együtt bebocsátja.
Kolozsvárral más volt a baj. A város egy része református volt; de a tiszti karba ezek közűl senkit se vettek be az unitariusok. Aránylagos részt kelle adni azoknak a város közigazgatásában.
Rosszabbúl jártak azok, kiknek ügye nem volt complanatióval elintézhető.
Egy öreg daczos főúr, Kuun Kocsárd, a fejedelmet országfosztogatónak nevezte. Ezt nótán marasztották s szép gyógyi birtokától megfosztották. Egy előkelő úri asszonyt fajtalan élete miatt, a Mikes fiúkat pedig nőrablásért s a táborba szállásra vonatkozó rendelet nem teljesítéséért ítéltek el. Ennek a nőrablásnak regényes története nyújtotta az anyagot Kemény Zsigmondnak, a világirodalom egyik legszebb regényének, az «Özvegy és leányá»-nak megírásához. Mikor Kemény ezt a regényét írta, kevés anyaggal rendelkezett: valóban költői divinatio volt, a mint ő e munkáját írta. Mintha ismerte volna az összes rejtett anyagokat. Mindaz, a mi azóta napfényre kerűlt, igazolja őtet fölfogásában e korról s jellemzéseiben szereplőiről. Történetünk e rég elfeledett kis episodjából az alkotó kéz, amaz idők belső életének egész képét előnkbe állítá.
