II. Erdély és a harmincz éves háború. Bercsényi újabb követésge.
II. Erdély és a harmincz éves háború. Bercsényi újabb követésge.
MIRE a vihar elvonúlt Rákóczy feje felett, ez figyelmét ismét ama sokkal nagyobb vihar felé fordítá, mely már húsz év óta zaklatja Németországot. A fordulat, mely a harmincz éves háború küzdelmeiben, az ő utolsó érintkezése után a protestans fejedelmekkel, beállott, teljesen megszakasztotta az ő érintkezését ezekkel: de az ottani viszonyokban épen abban az időben, midőn őt a Bethlen-féle mozgalom kötötte le, új fordulat állott be.
A prágai béke, a császár és szász választó közt, volt az első fordulat (1635 május 30.), mely ez utóbbit elválasztotta a protestans ügytől. A harcztér most távolabb esett Ausztriától, hogysem Rákóczy interventiójára gondolni lehetett volna; maga a béke pedig valójában a svédekre mért csapás volt. De Francziaország, mely eddig csak azért alkudozott a svédekkel, hogy Spanyolországra, főként ennek németalföldi birtokaira nagyobb csapást mérhessen, most eljöttnek látta az időt, hogy levesse álarczát. Nagy szolgálatot tett a svédeknek azzal, hogy a (1635 jul. 1-én) lejárt fegyverszünet meghosszabbítására d’Avaux marquist Lengyelországba küldte. Alkalmasabb diplomatát nem választhatott volna, s a béke (szept. 12.) megköttetett Lengyel- és Svédország közt s most már lehetővé lett a Visztula mellett tartott hadakat a németországi tábor megerősítésére küldeni. Ez volt a második fordulat, mely előkészítette a harmadikat, Banér fényes wittstocki diadalát (1636 október 4.). A nördlingeni csata óta a svédek hadi dicsősége hanyatlóban volt, most újra teljes fényében fölragyogott az: számban nagyon túlnyomó erőt győztek ők le. Nem sokat fordított azon az, hogy nem sokkal utóbb (1636 decz. 22.) erős küzdelemmel ugyan, de mégis megválasztatott III. Ferdinánd német császárrá, melyet a császár ellenségei, Franczia- és Svédország, nem ismertek el érvényesnek, hanem a császárt még atyja halála után is egyszerűen magyar királynak czímezték.
Az új császár politikájában eleinte változás nem történt sem Német-, sem Magyarországon. Ott és itt a régi emberek helyökön maradtak; csak a korábban Eggenberg herczeg által bírt főudvarmesteri helyre – az első méltóságra udvarában – emelte gróf Trautmannsdorff Maximiliánt s a háztartás költségeit egy millió forintról csaknem egyharmadára szállította le. Becsületes, tiszta fölfogású ember s kitünő munkaerő volt, ki Rákóczyval gyakori érintkezésben állott. De azután, hogy a svéd-franczia szövetség megköttetett, a császári udvar politikájában is lényeges változás állott be.
A harcztér a Rajna s Elbe mellett (1637.) távolabb volt, hogysem a szövetségesek szerepet szánhattak volna a küzdelemben Rákóczynak. De kivált a francziák annak lefolyása iránt vérmesebb reményekkel voltak, hogysem már eleve ne gondoltak volna arra az eshetőségre, hogy a császárt Sziléziában is megtámadják. Annyi bizonyos, hogy érdekökben állott szaporítani a császár ellenségei számát, s e részben Rákóczytól lényeges szolgálatot várhattak, kinek támadása a császár erejének nagy részét lekötötte volna.
Gróf Trautmannsdorff Maximilian arczképe.
Rákóczynak az utolsó időben nem volt más összeköttetése a külfölddel, mint hogy mesterembereket, bányászokat, nyomdászokat hozatott onnan. Valami ilyen lehetett az is, ki 1637 elején Erdélybe jött.* Pár hóval utóbb, augusztusban a hesseni tartománygróftól, a franczia király tudtával, Meerboth Henrik evang. pap érkezett Erdélybe.* Pataknak vette útját, ott Tolnay Istvánnal, a sárospataki főiskola professorával, lépett érintkezésbe, s ez Bényey Jánossal, Rákóczy épen akkor visszajött alumnusával indította útnak. Érdekes dolgokat beszélt: a külföldi követek közbenlépésének lehet köszönni, hogy a porta megbékélt Rákóczyval; de a hollandi követ ellensége a fejedelemnek; a belga rendeket meg kellett volna találni «és azok által bedugni a száját».* Bényeyvel együtt aug. 6-án Váradon s a hó közepén Fejérvártt volt. Épen akkor volt az ifjú herczegek confirmatiója (aug. 15.) Gyulafejérvártt, melynek ünnepélyét számos vendég jelenléte emelte.*
Monaki Mihály, Kővár, 1637 mrácz. 11-ikén írja Rákóczynak: «Kegyelmes uram! Ballingh János uram küldött egy német főembert ide, ő kegyelme írja, jó gondviselés alatt küldjem be Ngodhoz és kísérőket is rendeljek mellé. Azmint legjobb alkalmatossággal lehetett, úgy bocsátottam el innét, szabadosokat is rendeltem melléje.» Orsz. ltár.
Okmánytár I. Rákóczy Gy. svéd és franczia összeköttetései történetéhez: «et cum in anno 1637 nos accessisset quidam Heinrich Merbolth nomine vir. cum legatione defuncti Landgravii Hassiae, úti nobis constabat, cum scitu etiam christianissimi regis…» 23. l.
Tolnay, Sárospatak, 1637 aug. 13-iki levelében Rákóczyhoz írja: «Bényei uram tudom eddig Ngodhoz érkezett mind az jámbor német követtel. Csudálom, hogy az fejedelmek (ha azok küldték) praedicator emberre bízták a követséget. Mert elhittem, hogy olyan messze földről nem kicsiny dolgokkal jött, noha nem tudok semmit benne, miben jár, hanem sexta Augusti írt énnekem Váradról egy levelet, abban jelent valamit, de homályosan. Azt írja klmes uram abban, hogy Ngoddal az porta az keresztyén fejedelmek munkálkodásával békéllett meg, nem is ment volna különben véghez, de én nekem egy emlékezetes dolgot mondott itt Patakon, az magam házánál. Honnan ment végére, nem tudom. Azt jelenté, hogy legatus hollandicus nem szintén volna Ngodnak jóakarója az portán, úgy is vagyon. Azt jelenti, hogy ez ideig Ordines Belgicos meg kellett volna Ngodnak az felől találtatni és azok által kellett volna bedugni az száját, az mely meg is lehetett volna, sőt ha szükségesnek ítélné Ngod, ezután is nem árt annak meglenni. Ngodnak keresztyén vallásának híre nagy azoknál az embereknél, csak az deákok taníttatása által is, az kik Ngod költségével bujdosnak Belgiumban.» Orsz. ltár.
«Akarván gyermekinknek lelkére is gondot viselni.» – írja aug. 17-én – «az úristennek szent engedelmiből ők is velünk együtt az tegnapi napon megcommunicálának, szombaton penig az hiteknek vallásáról s fundamentomáról az professorok, tanító rendek előtt (kiről klmed Bényeitől is érthet), micsoda disputatiójok vagy examenjek vala, nyomtatásban rövid nap kiküldjük.» U. o.
Annál jobb volt a német papra, ki ilyen módon az erdélyi protestans hitélet kitünőségeivel megismerkedett. Fogadta a fejedelem is, de leleplezéseit a porta magatartásáról bizalmatlansággal hallgatta. «Hitel kellene ahhoz; a portán penig abban mi hírünkkel még semmi sem volt» – írá Tolnaynak. Hanem az eszmét, hogy régi összeköttetését a protestans fejedelmekkel megújítsa, szívesen fölkarolta, annyival inkább, mert az régi óhajtásával találkozott. Őt magát, mint követet egyszerre két megbízással lehetett útnak indítani, egy nyilvánossal, hogy mérnököket s gépészeket szerződtessen s egy titkossal, hogy a protestans fejedelmek szövetségébe belépésének föltételeit állapítsa meg.
De kényes dolog volt ilyen fontos ügyet egy egészen ismeretlen ember kezébe tenni le, ki a mellett a magyar s erdélyi viszonyokkal nem is ismerős. A kérdést úgy akarta megoldani, hogy az ő érdeke teljesen meg legyen védve, s megtalálta a Meerboth-tal kötött megegyezésben annak módját. Fölhatalmazvány, útlevél s megbízatás a Meerboth Henrik nevében állíttatott ki, de a tárgyalásokat nem ő, hanem az ő nevében Bisterfeld fogja folytatni.* Bisterfeldnek még más oka is volt a kimenetelre. Crell és a socinianusok ellen tervezett nagy munkája már elkészűlt s Rákóczy azt külföldön, jelesűl Hollandiában akarta kinyomatni, hogy a munka ilyen módon külföldön is terjeszthető legyen. A Meerboth megbízó levele aug. 21-én állíttatott ki, de a tárgyalások a svéd államtanácscsal csak az év utolsó hónapjaiban folytak. A szövetkezési tervezetet október 20-án terjesztette Bisterfeld Meerboth nevében a tanács elé; a mesterembereket, kiknek fogadására – mondá – föl van hatalmazva, úgy kell értelmezni, hogy ezek a haza elveszett szabadságának visszaszerzésére alkalmas emberek legyenek. De az államtanács nem volt hajlandó így értelmezni azt, s decz. 2-ig húzódtak a tárgyalások, eredmény nélkűl. Ekkor Bisterfeld Belgiumba s Francziaországba ment.*
PUFENDORF, IX. köt. 312. l. alapján BOD írja, Hist. Eccl. Hung. II. k., hogy Bisterfeld Henricus Meerbothus név alatt kétszer is beszélt a stockholmi államtanácsban (V. ö. KVACSALA értekezésével, Századok, 1892. évf. 717. l.) De hogy Meerboth élő ember, pap volt: Rákóczynak fönt idézett szavai kétségtelenné teszik. Hogy 1637 aug. közepén német pap jön külön megbízással Fejérvárra, azt Tolnaynak levele s Rákóczynak válasza igazolja. Hogy pedig az Meerboth volt, kitűnik az 1637 aug. 15-én kiállított salvus conductusból: «quia inter nos ac nobilem ac reverendum (tehát pap) Henricum Meerbott nonnullos artifices mechanicos in rationem nostram ex provinciis christianis conducendi et in Transilvaniam intermittendi vel secum introducendi transactio intercedit…» Tört. Tár, 1892. évf. 458. l. Az Unparteiische Censur czímlapján Meerbothnak egy könyve van említve.
A rendkívűl érdekes tárgyalás okmányai megjelentek. Tört. Tár. 1892, 458–71. ll. Párisi útját nov. 13-iki beadványában említi. 465. l.
Erről az első tapogatózó útról hazatérte után ismét útra kellett kelnie, hogy Crell ellen írt munkáját sajtó alá adja s hogy a franczia udvarral kezdett tárgyalásokat folytassa. April derekán indúlt el,* épen mikor az unitarius kérdés rendezését az országgyűlés vette kezébe. A harmincz éves háború már jórészt elvesztette régi jellegét; csak még Erdélyben hitték, hogy a protestans ügy érdekében küzdenek. Hogy egy protestans német pap tolmácsolja a legkatholicusabb király izenetét Rákóczynak, s hogy ennek a válaszát egy másik protestans német pap vigye Párisba – már magában is elég különös volt. De a legkeresztyénibb király s a legorthodoxabb fejedelem érdekei egy pontban találkoztak. Mindketten a Habsburg-ház hatalmának megszorításával emelhetik a magukét: Spanyolország felől és a Rajnánál az egyik, Magyarországon a másik. De még abban is találkoztak, hogy a Habsburg-ház megbuktatására egyik sem gondolt; vallásos tekintetekből az egyik, s az anyatejjel beszívott loyalitásból a másik. Mikor a nassaui pap a franczia király tudtával Erdélybe jött, a franczia király dolgai nem folytak nagyon fényesen: egy kis diversio Rákóczy részéről nagyot lendíthetett volna az ő ügyén. De ennek a diversiónak nagyon fölcsigázta az árát Rákóczy. Nemcsak sokat követelt, hanem még azt is, hogy cserbe ne hagyhassák. A franczia ügyek még akkorra sem fordúltak jobbra, mikorra Bisterfeld (1638 nyarán) másodszor Párisba érkezett s épen ezért szívesen látott vendég volt a franczia királynál. A tárgyalásokat azonnal megkezdették s megállapították a megkötendő szövetségnek pontozatait. Az utolsó ezek közűl a fejedelem rögtöni táborba szállásának módozataival foglalkozott: kötelezvén a királyt, hogy egy hatezer emberből álló had föntartási költségeit azonnal utalványozza.* De Bisterfeld utasítása korlátolt volt, s abban állapodtak meg, hogy XIII. Lajos saját követe által fogja a fejedelemmel a tárgyalásokat folytatni.
A megbízó és ajánló levelek 1638 aug. 16-án keltek. Csak egyet ismerünk azok közül: a Richelieunek szólót. Tört. Tár. 1889. évf. 686. l. Tolnay, 1638 apr. 23-án kelt levelében írja, hogy az alumnus, «ki Bisterfeldius urammal együtt járna», nem készült el az útra.
A szövetkezési tervezet kelt Ruel, 1638 julius 7-én. Páris, Bibl. Nat. Meerboth írja Elsenőr 1638 jun. 30. Mein College, Herr Johann Heinrich Bisterfeld, kommt aufgerisst aus Frankreich und die Credentionale mitbringen.
Az «Unparteiische Censur» címlapja*
Az «Unparteiische Censur» egyetlen példánya a boroszlói városi könyvtárban őriztetik. A czímlapon ugyan azon Meerbotra van hivatkozás, ki Bisterfelddel együtt Rák. követe volt. Svédországban.
Ez a követ őszre megérkezett. Du Bois d’Avaugour volt. Velenczén, Temesváron át jött teljes incognitoban, mint egy alkalmazást kereső tiszt. Irományai teljesen rendben voltak, de legfőbb irománya, Bisterfeld egy ujjnyi hosszúságú keskeny kis czédulája, úgy volt kiállítva, hogy még elfogatása esetében se találhassák meg. A tisztet Deésre kísérték; a fejedelem Beszterczén volt. Senkinek sem volt szabad tudni, hogy ők tárgyalnak együtt, s a fejedelem Kemény Jánost szemelte ki, hogy az ő közvetítésével fog vele érintkezni. De Kemény nem volt jelen. Rákóczy kevéssé élesen nyilatkozott hanyagságáról s mire két nap múlva megkerítették, a mocskos szájú Serédy czélzatos gúnynyal sugta fülébe: «búcsuzz el, öcsém!»
Annyival nagyobb volt meglepetésök, midőn a fejedelemtől egy nagy arany serleggel s vörös skárlát mentével látták kilépni. Nem mindennapi dolog volt az ilyen bőkezűség Rákóczynál; hiába törték az eszöket, hogy mi lehet annak az oka, azután se tudtak meg semmit. Látták ugyan, hogy Kemény kilovagolgat egy szomszédos kis faluba «mintegy sétálásképen» s hogy nehány nap mulva egy «szolgálatkereső officzér» jelentkezik a fejedelemnél, de azt nem is sejtették, hogy ez a szolgálatkereső tiszt a franczia király követe.
Du Bois d’Avaugour kihallgatása nov. 12-én ment véghez. A követ beszéde elején kiemelte, hogy mennyi jóakarattal volt a király Bethlen és országa iránt, s hogy ezt vele is hajlandó megújítni. Nyolcz hadtestet tart fönn most az ellenség földén s ha ő hajlandó volna elfogadni a közreműködést, Banér e táborozásban nagy segélyére lehetne. Föl van hatalmazva biztosítani a fejedelmet, hogy a király teljes megelégedésére akar vele tárgyalni. Rákóczy jóval hosszabb s terjedelmesebb beszéddel válaszolt. Kifejtette és indokolta követeléseit, melyeknek végrehajtását táborba szállása előtt kívánja eszközöltetni.* Ezzel a kihallgatás véget ért. Du Bois Konstantinápolyon át tért haza, azzal a megnyugvással, hogy a fejedelem a tárgyalások befejezésére Bisterfeldet újra el fogja Párisba küldeni.
Mindkét beszéd megvan Okmánytár. I. Rákóczy György svéd és franczia összeköttetései történetéhez, 20–31. ll.
Besztercze XVII. századi látképe.*
Besztercze XVII. századi látképe Tröster «Das alte und neue Teutsche Dacia Nürnberg 1666» munkájából reprodukáltatott. Metszette Hans Jakob Schollenberger, nürnbergi rézmetsző.
Annak, hogy Rákóczy belépjen a szövetségbe s a császár ellen támadólag lépjen föl, egyik elengedhetetlen föltétele volt, előre megnyerni a portának engedélyét s biztosítani annak közreműködését, s ennek kieszközlését XIII. Lajostól kívánta, kinek portai követe utasítandó volna, hogy az ő követeit támogassák. Rákóczy csakugyan, mikor az évi adót beküldötte a portára, a főkövetet, Daniel Mihályt megbízta, hogy ez ott a franczia és hollandi oratorokkal lépjen érintkezésbe. Megtörtént. A találkozás titokban történt a Fekete-tenger mellett, egy erre kijelölt helyen, a franczia követ s a fejedelem kapitihája közt. Máskor, hogy a találkozás föltünést ne támaszszon, a franczia követ fia magyar ruhába öltözve kereste föl a kapitihát, hogy a fejedelemtől küldött leveleket átvegye. Hagai Kornél pedig, a németalföldi követ, Konstantinápolyból hazaútaztában Erdélynek vette útját. Kívűle egy franczia agens s Weimari Bernátnak, a harmincz éves háború egyik legkitünőbb tábornokának követe is megfordult nála (1639 elején).
Rövid idő alatt ily sürű érintkezés külföldről jövő emberekkel föltünést ébresztett a bécsi kormány körében. Németországból is kaptak értesítéseket, hogy Rákóczyhoz svéd és franczia agensek járnak; de mindez mesteremberek, mérnökök fogadására czélzó törekvésekkel oly jól volt palástolva, hogy bizonyost még sem tudhattak. Mint ilyen körűlmények között régebben is tettek, most is egy, a fejedelemmel összeköttetésben álló, különben teljesen megbízható embert küldöttek hozzá: Bercsényi Imrét.
Máskülönben is érdekében állott a bécsi kormánynak tisztába jönni azzal, hogy van-e csakugyan oka tartani Rákóczy támadásától? Nagy veszteség volt Breisach capitulatiója (decz. 17-én) s Banér is sikerrel folytatta a múlt évben megkezdett diadalmas előnyomúlását: átlépte a Saale folyót Halle-nál, aprilis 14-én Chemnitznél fényes diadalt aratott a császári seregeken s a szász hadat ezzel megsemmisítette. Az Elbe felé tartott, megtámadta Pirnát, kimutatva ezzel, hogy Csehországba akar jönni. Most már csakugyan nagy bonyodalmat okozhatott volna Rákóczy diversiója. «Itt az emberek» – írá Rákóczynak egy megbizottja – «igen zsibongó állapottal vannak, mivel az ellenség császár urunk hadát igen alányomta».* Most már mindent elkövettek Rákóczy megnyugtatására, s még abban a kérdésben is, hogy a Rákóczy Pál árváit megillető jószágok közűl a szerzeményeket erővel foglalta le a fejedelem, – mi pedig különben könnyen szakadást idézhetett volna elő – feltünő engedékenységet mutattak.* S maga Esterházy is meg akarta nyugtatni: «csak Kegyelmed confidenter nyissa meg magát» – írá – «s közölje velem azokat, az kik által reményli szegény nemzetünk megmaradását, avagy maga szolgálatját is, meglátja kegyelmed, hogy azoknak meg nem fogyatkozom».
Bakos Gábor, Osgyán, 1639 jún. 9-én írt levele Rákóczyhoz. «Attól tartanak, hogy valamiképen mindkét fél had ide szegény hazánkban ne nyomúljék és pusztulása következzék miattuk szegény hazánknak, azminthogy immár is némely része az németeknek Csallóközben vagyon etc. Annyira is tartanak immár ide az emberek egymástól, hogy az pápista az kálvinistátul és lutheranustul tart, ezek penig viszontag ő tőlük.» Orsz. lt.
Esterházy 1638 szeptember 8-án írja Rákóczynak: «A szegény Rákóczy Pál árvái tutorságáról bő relatiót fog tenni Chernel uram, közlöttem az iránt való tetszésemet ő klmével… talán leszen tekinteti az én tetszésemnek is, kin most nem is szükség, hogy Klmed búsúljon igen, holott az gyermekek jó nevelésben vannak itt is, jószáguk penig de facto klmed kezében és directiója alatt vagyon az egy Hrussó vára kívűl.» Sennyeinek is sok levele vonatkozik e tárgyra.
S «megnyitotta magát» ő is épen Bercsényi előtt, hanem úgy, hogy nem volt abban köszönet. «Lehetetlen,» – írá Bakos – «hogy az szegény Jeremiás profeta is keservesebben lamentált volna, az mint Bercsényi uram lamentált az ott benn való járásáról».* A tisztelet és szívesség külső jeleiben nem volt fogyatkozás. Gyaluban (máj. 25.) fogadta a fejedelem, hova ez egy nappal később érkezett, mint ő, s átvette tőle a császár levelét; de annak tartalmáról mélyen hallgatott. Egészen be volt gombolkozva: csak holmi török hírekről beszélt vele. Annál közlékenyebb volt ebéd fölött: az első pohárköszöntőt a császárra mondta. S aztán beszélgetés közben arra is rátért, hogyan békélhet meg a császár ellenségeivel? ha biztosítja a vallásszabadságot, ha Frigyes fiát visszahelyezi ősi birtokába s ha a szenvedett károkat mindenkinek megtéríti. Másnap azután újra fogadta, s most nyilatkozott a császár leveléről, őszintén, leplezetlenűl. Nem tanácsolhatja, hogy ő Felsége személyesen menjen táborba, mert ott csak vereség vár reá. A hadfogadást nem engedheti meg, mert őt is fenyegeti a török, s nem helyesli, hogy a végvárakba németek vitessenek. Azután a legnagyobb őszinteséggel, a legutolsó részletig elmondta alkudozásait a császár ellenségeivel: saját költségeken hatezer embert rendelnek alá; az első évben háromszázezer, a többiekben kétszázezer forintot fizetnek; kieszközlik a támadásra a porta engedélyét s fiának fejedelemmé választatását; békét nála nélkűl nem kötnek s esetleges veszteségeiért kárpótolják. Hát Du Bois-val valóban ezeket a pontokat állapították meg; de – tette hozzá – ő ezeket még nem fogadta el s nem is fogadja el, ha elégtételt adnak neki. De hogy miféle elégtételt kíván s ki ellen, azt Bercsényi sehogy sem tudta belőle kivenni. A helyett megkapta a hivatalos választ, azon bizalmas kérés kíséretében, hogy Erdélyt azonnal hagyja el. Sokat törte az eszét, hogy mi lehet az oka annak, hogy «olyan hamar kiadtak rajta» s még többet bosszankodott, hogy «a fejedelem olyan aprilist járatott vele».* Nem is tudott egyéb bizonyost haza vinni, mint azt, hogy Rákóczy készülődik, de a mint ő gyanította, Lupul vajda ellen.
Bakos Gábor, Osgyán, 1639 junius 12-iki levele Rákóczyhoz. Gróf Bercsényi Imrének, kora ezen kiváló katonájának és államférfiának életrajzát megírta THALY KÁLMÁN «A székesi gróf Bercsényi család» czímű nagyszabású munkája I. k. 55–174. ll. Tüzetesen tárgyalja erdélyi követségeit a 13. s köv. ll.
Bakos idézett levele s Bercsényi jelentése az Erd. Orsz. Eml. X. k.-ben.
Még jóformán el sem távozott Bercsényi Erdélyből, midőn Banér a svéd hadakkal már Prága alá érkezett (május 29.) s azt ostromolni kezdte. Valóban ebben az egyben Bercsényi nem csalódott. Rákóczy készűlt: hadakat fogadott a Részeken, s zászlókat osztatott ki a császár birtokain. De egyelőre még nem azért, hogy támadjon, hanem hogy teljesen föl legyen készűlve, ha eljön annak az ideje. Mint megígérte Du Boisnak, Bisterfeldet csakugyan útnak indítá azzal az ürügygyel, hogy a nemrég elhalt Alsted helyett új tanárt szerződtessen a fejérvári iskolába.* Ez csak május elején érkezett Párisba, minden olyan fölhatalmazás nélkűl, mely följogosította volna a szerződés végleges megkötésére. De a tárgyalást siettették, hogy a fejedelem augusztusban vagy szeptemberben táborba szállhasson s mindenek fölött a portai követeket utasították, hogy eszközöljenek Rákóczynak segélyt és engedélyt a táborba szállásra s Székely Mózest szolgáltassák ki. Másfelől Rákóczy Bálintfyt, Gaudyt Bisterfeld után küldte,* kapitiháját pedig utasította, hogy ugyancsak nógassák a gallus oratort a támadásra vonatkozó engedély megadására.
Megbízó levele Tört. Tár. 1889. évf. 687. l.
Ugyanott: I. Rákóczy György összeköttetése Francziaországgal: GERGELY SAMU által a párisi külügyminiszterium levéltárából közlött igen érdekes okiratok.
Biztatást eleget kapott. D’Avaugour, a franczia király lengyelországi követe, már arról is értesítette, hogy a franczia és svéd biztosok útban vannak. S most már abban a reményben, hogy a dolog sokáig nem húzódhatik, Tholdalaghyt küldte a portára, ezt a régi és tapasztalt államférfit, ki követi táskájában Konstantinápolyba mindig valami nagy, titkos dolgot szokott magával vinni. Itthon pedig a bécsi udvarral szemben olyan követeléssel állott elő, melyet ott a békés viszony megszakasztásának előjeléűl vehettek: «miért nem kap feleletet a Bercsényi által küldött pontokra? abból káros veszedelem következhetik».
Ezúttal semmi sem következett. A találkozás a Duna mellett vagy Prága alatt, a mint a jó szerencse hozta volna magával, Banér, Weimari Bernát és Rákóczy között nem jöhetett létre. Breisach bukása óta Richelieu gyanús szemmel nézte Weimari Bernát sikereit s nem sietett olyan összeköttetést hozni létre, mely a protestansok erejét félelmesen megnövelhette volna. Időközben e végzetes háborúnak ismét kidőlt egy rokonszenves és kiemelkedő alakja: Weimari Bernát (jul. 18.) s Banér még korábban visszavonúlt Prága alól. A császár és Rákóczy közti differentiák is a szokott diplomatiai alkudozások posványában oszlottak föl: az udvar részéről aug. derekán Tőrös küldetett Fejérvárra a császár engesztelékeny hangon írt levelével,* Rákóczy pedig Bogádyt küldte a nádorhoz, meglehetős éles hangon írt emlékirattal buzdítva őtet a béke föntartására (szept. 7.). Rákóczy folyton sürgette a választ a Bercsényi által küldött pontokra s Tőrös is egyenes felelet helyett azzal a kérdéssel állott elő, hogy ki ellen kéri az elégtételt? A fejedelem végre rámutatott Esterházyra, – a mit különben is tudtak, – most pedig épen az volt az, ki Pázmány utódjával, a nagyon harczias hangulatú Lósyval szemben, óva intette a császárt erélyes rendszabályok alkalmazásától.
Közölte e levelet THALY KÁLMÁN, Századok, 1884. évf. 241. l.
Most az udvar már nagyon komolyan kezdte tárgyalni a kérdést, hogy nem volna-e helyesebb megelőzni Rákóczy támadását? Hanem Banér ha elhagyta is Prágát, nem hagyta el Csehországot; miután e szerencsétlen országot jól bebarangolta, – miközben egyszer ismét Prága ellen sietett, – Leitmeritzben állapodott meg (október 29.), az elhúnyt Weimari Bernát serege pedig franczia szolgálatba állott. Ily körűlmények közt jobbnak látták a nádor javaslatát fogadni el, s annyival készségesebben vették a fejedelem magyarázatát, hogy az ő készülődése csak defensiv természetű, s az a Máté vajdát fenyegető Lupul ellen van irányozva.
Banér svéd tábornok arczképe.*
Custos Rafael augsburgi rézmetsző († 1651) metszvénye után közöljük.
Rákóczynak pedig hiányzott a szolid alap a támadásra, habár Bisterfeldet rövid tartózkodás után kielégítő válaszszal bocsátották el, ki útját Velenczének vette s Gaudy is azzal a hírrel tért haza, hogy a legkeresztyénibb király egy udvari embere útban van, teljhatalommal ellátva, a szerződés megkötésére.* De se ez nem érkezett el hozzá, se a portáról nem kapta meg a várva várt engedélyt: a zsarnok Murad szultán Erdély megerősítése helyett annak megtörését tervezte.
GERGELY SAMU okmányközleménye a Tört. Tár 1889. évfolyam 702. lapján 1639 jul. 19-én kelt levél a fejedelemhez.
Így az idő, mely a magyarországi támadásra legalkalmasabb lett volna, a nyár vége, egészen eltelt. De azért Rákóczy még mindig készen tartá hadait, de már nem Magyarország ellen s az a mentség, melyet a császárral szemben használt, csakugyan igaz volt.
Lósy Imre esztergomi érsek arczképe.*
Lósy arczképét Rugendas metszette. Közöljük Péterfy «Sacra Conciliája» II-ik kötetéből.
Mindig résen kellett lennie, nem tudván, hogy a két szomszéd oláh vajda közt melyik pillanatban fog kitörni a háború? Mert a béke, mit 1637 végén köztük létrehozott, csak ideiglenes fegyverszünet volt. Hiszen már fél év múlva ismét szemben állottak egymással; akkor is Rákóczy békéltette őket össze Fejérvártt, a maga székvárosában, hova mindkét vajda elküldte követeit (szeptember 16.). A harmadik esztendőben (1639.) egészen másképen fogott a dologhoz. Az ő tulajdonképeni czélja az volt, hogy Havasalföldet egyesítse Moldvával s nehezére esett, hogy Rákóczy még a megkísérlés stadiumáig sem engedte jönni a tervet. Máskép akart hozzáfogni a dologhoz. Az a szilisztriai basa, Mehemet, ki Lupullal egyetértve intézte a két év előtti támadást, időközben kajmekámmá lett. Mátéra szörnyen haragudott, mert nem engedte magát nagyon zsaroltatni, s elhatározta megbuktatását. Lupul egyre-másra küldte a jelentéseket, hogy Máté és Rákóczy már közösen fölléptek volna a porta ellen, ha az ozmán fegyverek diadalai vissza nem riasztják őket. Addig beszélt, míg ki nem vitte a portán, hogy Mátét letették s Lupul fiát tették havasalföldi vajdává, a parancs végrehajtásával Lupult, a szilisztriai basát s a tatár khánt bízták meg; Rákóczyra pedig parancsot küldtek, hogy Máténak semmi úton-módon ne merjen segítséget adni.
Bukurest látképe a XVII. században.
Ily világos és határozott parancscsal szemben Rákóczy nyiltan nem mert Máté mellett föllépni. Már elindúlt Lupul egy kapucsi basával, fiával, udvartartásával Oláhországba, hogy fiát beigtassa a vajdaságba, midőn Rákóczy is beindította oda Kapronczay Györgyöt egy lovas csapattal, Máté megsegítésére. Lupul háromezer tatártól megsegítve, Bukarest közeléig nyomúlt; Máté jól fölkészűlt sereggel várta őtet, melybe az erdélyi segédcsapat is, de hadi jelvények nélkűl, be volt osztva. Bukarest közelében ütköztek meg (deczember 3-án). Lupul hada teljesen megsemmisíttetett. Rákóczy most ismét kezébe vette a közvetítést s a békét köztük ismét helyreállítá. Minthogy pedig a szultán értesült, hogy Máténak jelentékeny had áll rendelkezésére, a békét jóváhagyta, hanem Mehemet kajmekámot, minthogy jelentésével félrevezette, megzsinóroztatta s roppant vagyonát elkobozta.*
Schmidt Rudolf 1639 nov. és deczemberi jelentései a titkos levéltárban. Rákóczy értesítése D’Avaugour lengyelországi franczia követhez. Tört. Tár. 1889. évf. 707. l.
De annyi bizonyos, hogy Mehemet kivégeztetése se a császárt, se Rákóczyt nem nyugtatta meg. Különösen Bécsben Murad szultán visszatérését a persa harcztérről fővárosába, úgy fogták föl, mint a hadizenet előjelét: de kit fog megtámadni, Lengyel- vagy Németországot? Azt hitték, hogy Rákóczy többet tud s Forgács Zsigmondot küldték hozzá, mint követet, hogy igyekezzék biztosabb híreket szerezni. Mellesleg azzal is meg volt bízva, hogy tudja ki a fejedelemtől, hogy kiknek megbüntetését kívánja ő ismételten? Második kihallgattatása alkalmával (1640 február 10.) Rákóczy mind a kettőről nyilatkozott. Az elsőt illetőleg Homonnayt nevezte meg, mint akinek megbüntetését kívánja. Érdekes leleplezést tett Forgács másik megbizatását illetőleg is: a szultán a persával megkötvén ötven évre a békét, tavaszszal vagy a császárt, vagy a lengyeleket támadja meg, de Erdélyt semmi esetre. Méltán tartottak ettől az erőszakos, ambitiosus s beszámíthatatlan zsanroktól. De szerencséjökre azon a napon, melyen a kihallgatás történt, már meg volt halva. «Bizony» – írá a levélre, mely vele ez örömhírt tudatta – «méltó a dícséretre a nagy hatalmú úristennek szent neve és az hálaadás is bizony szükséges, mert ha ő élhet vala, meg fogja vala rontani Magyar- vagy Lengyelországot: annál tovább is ment volna».
