VII. Rákóczy uralkodásának utolsó évei. Halála.
VII. Rákóczy uralkodásának utolsó évei. Halála.
FELSŐ-MAGYARORSZÁGOT az naptól fogva, hogy Kassára bevonult, tényleg Rákóczy igazgatta, daczára, hogy a resignatio négy év múlva hajtatott végre. Így volt az Bethlen alatt is, s ő is, mint a nagy fejedelem, uralmát csak a politikai dolgokra terjeszté ki, s ezt is csak annyiban, hogy az elmenekűlt generalis helyett «generalis locumtenenssé» Reöthy Orbánt, a kővári kapitányt s a kamarához egy pár megbízható emberét, Szemere Pált és Usz Istvánt tanácsosokká nevezte ki: de a vallásügyet meghagyta régi állapotában. Kassa lutheránus város volt, s a kálvinismus, miután Alvinczy Péter a város első papja megalkudott a viszonyokkal, nem tudott gyökeret verni, sőt ennek halála után a reformált isteni tisztelet végleg beszüntettetett.
Mikor Rákóczy a várossal feladása iránt alkudozott (1644. febr. 24.), egyik feltételül azt tűzte ki, hogy ott kálvinista egyházat alakíthasson. De a város nem egyezett bele s végre is Rákóczy volt kénytelen engedni.* Hanem egyszer Kassa birtokában lévén, udvarában szervezett ref. egyházat s annak három szent edényt ajándékozott, melyeket már húsvét első napján használatba vettek a saját lakásán tartott isteni tiszteleten. Ezen az alapon egyezett ki a várossal (marcz. 29.): fog ugyan ő a maga udvarában állandó prédikátort tartani, de a nélkül, hogy ez magában a városban prédikálhatna, keresztelhetne vagy temethetne. Ez tehát valójában csak «udvari egyház» s a pap, Regéczy, is udvari pap volt.* Megkisérlette ugyan, hogy midőn 1645 jun. 1-én nejével s Zsigmond herczeggel bevonult Kassára, az öreg templomban reformált isteni tiszteletet tarthasson, de minthogy a város «nem akart reá menni, ettől is supersedeált.»
Márczius 10-én Rákóczy «arra kötelezi magát, hogy az udvarban kálv. predikátort nem interteneál, hanem a maga vallásán való prédikátorral csak akkor, mikor avagy maga méltóságos személye avagy asszonyunk ő nga avagy fia itt benn a városban lennének, prédikáltatna, itt benn levő kapitánya azonban, ha mikor communikálni akarna, szabadosan onnan kívűl hívathatna magának predikátort». Révész Kálmán barátom szíves közléséből. A kassai kapitány Reöthy Orbán volt, mint «locumtenens generalatus Cassoviensis».
Regéczy fizetése volt 4 hordó bor, 25 köböl búza, 2 verő ártány s 100 frt. RÉVÉSZ KÁLMÁN szíves közléséből.
De csak időlegesen. Az «udvari egyház» csak kezdete volt, melylyel észrevétlenűl meg akarta törni a tanács makacsságát. E czélból az egyház mellett iskolát is állított fel, melyben a pap vezetése mellett egy iskolamester, kántor és corrector tanították «az ifjúságot és főember gyermekeit». Maga a fejedelem tíz alumnust tartott, ruházattal és élelmi szerekkel ellátva, a többi szegény sorsuak ellátásáról az ottani reformatusok gondoskodtak.*
Szemere Pál, a kassai kamara tanácsosa, Kassa, 1645 jun. 14-ről írja a fejedelemasszonynak: «Itt való Nagyságtok kassai eklézsiájában levő valami tudós ifjú kántort úgy, hogy egyszersmind corrector is lehessen, kegyelmes uram parancsolatjából im oda küldtük». Ugyan ő, Kassa, szept. 28-iki levelében bővebben ír az egyházról s iskoláról. «Az mi az Nagyságtok itt való alumnusit illeti, ő nagysága kegyelmes urunk azok felől ilyen dispositiót tött: tíz számig való alumnust tartunk az itt való Nagyságtok udvarában, az kiknek mindennapi praebenda czipójuk mindenik személyre 4–4 czipójuk kijárjon, heti pénzek húsra minden hétre 20–20 pénz, ruházatjokra esztendeig 10–10 frt.» Orsz. ltár.
A kassai ref. egyház szent edényei.*
A kassai szent edényekről Révész Kálmán barátom vétetett fényképeket. Mind a három vastagon aranyozott ezüst. A nagyobbik kanna magassága 28, a kisebbiké 21 cm. A tányér átmérője 22 cm.: ebből a karima 4 cm 5 mm.
A kassai szent-edények köriratai:
I. Nagyobbik kanna:
MARC. 14. 24, HOC (Hibásan HIC helyett) EST SANGVIS MEVS NOVI x ILLIVS FEDERIS QVI PRO MVLTIS EFFVNDETVR.
x ILLVSIT CELS. TRANNAE PRINCEPS GEOR. RAKOCI x OBTVLIT IN VSVM SACRAE COENae ECCLAE REFORMATAE CASSOVIEN. ANNO CHRI. 1644 DIE 26 MARTI.
2. Kisebbik kanna:
x IOH. 6. 35. QVI CREDIT IN ME NON SITIET VNQVAM x ILLVST – mint elébb.
2. A tányéron: a) felső lapon:
IOH 6. 54. QVI EDIT MEAM CARNEM ET BIBIT MEVM SANGVINEM HABET VITAM AETERNAM.
b) alsó lapon:
ILLVST … mint fent.
A kassai szent-edények köriratai:
I. Nagyobbik kanna:
MARC. 14. 24, HOC (Hibásan HIC helyett) EST SANGVIS MEVS NOVI x ILLIVS FEDERIS QVI PRO MVLTIS EFFVNDETVR.
x ILLVSIT CELS. TRANNAE PRINCEPS GEOR. RAKOCI x OBTVLIT IN VSVM SACRAE COENae ECCLAE REFORMATAE CASSOVIEN. ANNO CHRI. 1644 DIE 26 MARTI.
2. Kisebbik kanna:
x IOH. 6. 35. QVI CREDIT IN ME NON SITIET VNQVAM x ILLVST – mint elébb.
2. A tányéron: a) felső lapon:
IOH 6. 54. QVI EDIT MEAM CARNEM ET BIBIT MEVM SANGVINEM HABET VITAM AETERNAM.
b) alsó lapon:
ILLVST … mint fent.
Ez még ingerelte a kassaiakat, kik egy Reöthyhez intézett irattal «solemniter protestáltak a város régi szabadsága, szokása és privilegiuma» megsértése ellen:* mert a kassaiak makacsságának fő okát attól való rettegésök képezte, hogy ha egyszer rést ütnek az öt felső-magyarországi város «kilenczvenhét esztendő előtt nyert kiváltság-levelén», annak megtartását többé semmi sem fogja biztosítani. Kifejtették a fejedelemnek, hogy a többi négy várostól elkülönítve ők semmit sem határozhatnak, mert a kiváltságlevél mindnyájoknak együttesen szól s annak megtartására ügyelni közös kötelességök.* Rákóczynak engedni kellett. Az ő életében a kassai ref. egyház «udvari» maradt: csak fiának és özvegyének sikerűlt azt «városi egyházzá» alakítani át s a reformáltak számára magában a városban templomot, iskolát építtetni.
1645 jun. 26. RÉVÉSZ K. közlése.
A kassai tanács 1646 okt. 27-iki levele Rákóczyhoz. Orsz. ltár. Ezen évi országgyűlésen a kath. status követelte, hogy Kassára a jezsuiták bocsáttassanak be, s ez még növelte ellenállásukat. Linzi béke Okirattára. 530. l.
A miért Rákóczy Kassán a kálvinista egyház alapítását sürgette, annak az volt az oka, mert itt, mint Felső-Magyarország fővárosában, állandó udvart akart tartani, fiát, Zsigmondot nevezvén ki Reöthy Orbán halála után* annak kormányzójává. Bizonyos összefüggés volt ezen terve s egy másik között: a linzi béke megkötése után a kálvinista egyházat állandó és erős szervezettel akarta ellátni, mely azt képessé tegye a bárhonnan jövő támadással daczolni. Mert a fennálló egyház-szervezet ellen már intéztek támadást – magából az egyház kebeléből: hol «némely ritusok, szokott rendtartásokbeli megigazítások s jó karban állítások végett» mozgalom indúlt meg.
Reöthyt már 1646 jun. 11-én érte szél: de jobban lett. Orsz. ltár. Meghalt 1647 január elején. Szemben Zsigmond herczeg kinevezésével a császár Wesselényi Ferenczet nevezte ki Felső-Magyarország generálisává, Fülek székhelylyel, ki az esküt 1647 jun. 7-én tette le. Orsz. ltár.
A reformáltak régi temploma Kassán.
A kálvinista egyházak bizonyos tekintetben nemcsak Erdélyben, hanem a Részekben és a Tiszamelléki megyékben is consistorialis szervezettel bírtak, mely az egyház kormányzását a papok és patronusok kezébe tette le. A külföldi akadémiákra kiküldött alumnusok megismerkedtek a presbyteri rendszerrel, sőt egyikök, Tolnay János, amint tornai esperessé megválasztatott, a skót puritanismust kezdte a hatósága alatti egyházakban terjeszteni. Ezzel kiütött a háború az öreg és ifjú papok közt s a kálvinista egyház kebelében beállott a szakadás. Hogy ez nem jól van, magok a papok is érezték, s a béke létrehozása végett zsinatokat kezdtek tartani: eredménytelenűl. Végre még egy próbát akartak tenni: Tokajba (1646 febr. 14-re) új zsinatot hirdettek. Most már Rákóczy szólt a dologba s egy feddő levéllel, mely ott föl is olvastatott, Debreczenyt a zsinatra küldé.* Ez a levél bátorságot adott az öregeknek, s hosszas viták után elhatározták, hogy az egész ügy egy a fejedelem által hirdetendő nemzeti zsinat elé fog terjesztetni, de Tolnayt és társait addig is, míg a zsinat dönt, felfüggesztették hivataluktól.
SZILÁGYI BENJÁMIN: «Acta Synodi Nat. Ungaricae (a sárospataki főiskola tulajdona). A 9-ik kettős íven be van iktatva Rákóczy, Komána 1646 jan. 23-án írt levele Debreczenyhez, hogy ezeket a papokat hivataluktól mozdítsa el.»
Se a presbyterianismus, se a puritanismus nem illett be Rákóczy terveibe, s ezért elhatározta az újítás megszüntetését. Szathmár-Németibe (1646 jun. 10.) nemzeti zsinatot hirdetett, melyre nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi egyházak is meghívattak. Az ő akarata érvényesűlt itt is: maga junius 20-án tartá bevonúlását, s a papoktól ünnepélyesen fogadtatott. Két irányban működött a zsinat: határozott a papok közt fenforgó viszálkodás ügyében s megalkotta a protestáns egyház szervezetét.
Eltiltotta a puritanismust, a presbyterianismust pedig úgy értelmezte, hogy magok a papok a presbyterek: «mert jobb a szentírásban jártas emberek, mint parasztok által kormányoztatni», magának a presbyteriumnak felállítását jobb időkre halasztván. Elrendelte, hogy fiúiskolák mellett mindenütt leányiskolák is állíttassanak fel, «mert mindkét nem üdvére tekintettel kell lenni», hogy minden kerületben püspök választassék – de az egyházi nyomtatványokra nézve behozta a censurát. S egyszersmind megbízták Gelejit, hogy a fennálló rendeleteket; szokásokat foglalja törvénykönyvbe. Ezek a fejedelem intentiói szerint készült kánonok adták meg az erdélyi protestans egyháznak azt az erős szervezetét, melylyel az a későbbi idők viharait minden rázkódás nélkűl ki tudta állani. A consistoriális rendszer diadala volt ez a presbyterianismus felett.
Szathmárról a fejedelem Munkácsra ment, hova egy előkelő vendéget várt: Radzivil Janusius herczeget, ki egy merész politikai missióval járta be Európa egy részét. A lengyel király megbízásából európai coalitiót akart létrehozni a török ellen, abból az alkalomból, hogy ez Velenczével Kandia felett (1644 óta) háborút folytat. A signoria nem volt idegen – de a terv sikerülésére ez nem volt elég, mert sem a császár, sem a harmincz éves háború által lekötve tartott államok abban nem vehettek volna részt. A herczeg augusztus 22-én érkezett Munkács alá, hol a fejedelem őtet egy a mezőn felvont sátorban fejedelmi fénynyel fogadta. A látogatás augusztus 29-ig tartott s ez alatt megbeszélték ennek a szövetségnek esélyeit.* De a látogatásnak fontosságot nem ez az ábrándos terv adott: Radzivil ipja volt Lupul vajdának, tehát a legalkalmasabb egyén arra, hogy a két uralkodó közt az ellenségeskedést megszüntesse. A lengyel király gyönge és beteges volt, s ennek halála esetére Rákóczy jelöltségét is szóba hozták, abban állapodván meg, hogy a fejedelem jó eleve igyekezzék magának ott pártot teremteni,* Zsigmond herczeg pedig vegye el Lupul kisebb leányát, miáltal ezzel is szorosabb összeköttetésbe lépett volna.
Radzivil haza érkezése után, Varsó, 1646 szept. 8-ról a lengyel király levelet írt Rákóczynak: «dignam principi christiano resolutionem in amplectendis votis ac intentionibus Nostris, pro communi christianitatis bono susceptis illustri duci Radzivilio… coram patefactis et ab eodem ad Nos feliciter reverso relatam, pariter laeto atque grato accepimus animo», fentartja a további tárgyalásokat vele ebben a fontos ügyben. Orsz. ltár.
Hogy bírt párttal, mutatják levelei. PIAZECZKI PÁL, prsemislei püspök, midőn «Chronica Gestorum in Europa singularium» czímű munkáját új kiadásban rendezte sajtó alá, 1646 nov. 28-án kéri, hogy a mi Erdélyről van mondva, miután «ab austriacis scriptoribus minus fideliter memorata» igazítsa ki.
Ime új tervek, új kezdeményezések egész programmja állt már készen lelki szemei előtt – amint befejezte a nagy munkát, mit élete feladatának tekintett. A linzi béke és a szathmár-németi zsinat egymást kiegészítő alkotása elég volt egy uralkodói élet ambitiójának kielégítésére; de az ő pihenni nem tudó lelke kereste a munkát. Két nagy elődje, kiken bámulattal csüngött, Bocskay és Bethlen, Báthory István nyomdokin akartak haladni a lengyel korona megszerzésében, miért ne érhesse azt ő el, minek elnyerésében ezeket csak a halál gátolta meg? Uralkodói képességét úgy is igazolta, módja is volt a választási költségek fedezésére, mert mint fejedelem akkora országterűleten uralkodott, mint kevesen elődjei közűl: Magyarország ketté volt osztva, közte s a császár közt, s mint főúr több uradalommal rendelkezett, mint bármelyik kortársa.
Ez uradalmak tizenkét magyarországi s hét erdélyi megyében voltak szétszórva – ide nem számítva a hódoltságban fekvő részjószágokat.
Nem lesz érdektelen kísérlet az uradalmak, részjószágok, curiák jegyzékét a szétszórtan fenmaradt conscriptiókból összeállítani, záró évűl uralkodása utolsó évét jelölvén ki, mikor már az ősi Rákóczy-féle, a neje jogán nyert s utóbb megszerzett uradalmakat az ezekhez tartozó zálogos jószágok kiváltása által kikerekítette. Ezek a birtokok, mondhatni, egymást egészítették ki: az egész Hegyaljának egyen – Liszkán – kívűl minden községe az övé levén, kezén tartotta a tokaji borkereskedést. Az ászokfákat, hordódongákat, abroncsokat a makoviczai uradalom erdőségei szolgáltatták, a munkácsinak makkoltató erdei, legelői a marha- és disznó-állományt állították elé, melyekből az export s az ökörbőrrel kereskedés nagy jövedelmet biztosított neki, úgy hogy ezekben mindent előállított, melylyel többi gabona termő uradalmai jövedelmezőségét előmozdította.
A hegyaljai terület három uradalmának központja: Sárospatak, Tokaj, Tarczal. A tokaji szőllőkből (Németszőllő, Szerémi, két kalastrom, Polljékás, Hétszőllő, Kócsag, Barátszőllő) borötödből 90 hordó, Kereszturon 116 hordó borkilenczedből és tizedből jött be (1635-ben) – de ez rossz termő év volt, mert kilencz év előtt két annyit jövedelmeztek. De ez csak kis része volt a borjövedelemnek, valamint maguknak az uradalmaknak kis részét tette a szőllő. Zemplén megyében e három uradalom mellett még a szerencsit is bírta tíz helységgel (Hécze, Ond, Felső- és Alsó-Meggyaszó, Zombor, Új-Fejértó, Hernád-Németi, Legyesbénye, Karád) 283 jobbágygyal s 173 fiuval. Jóval nagyobb volt a sárospataki uradalom (Nagy-Patak, Kis-Patak, Ujhely városa, Petrahó, Ardó, Hotyka, Danyaczka, Tolcsva, Erdő-Bénye, Kis-Toronya, Izsép és Upor, Csernahó, Telkibánya, Gáva, Balsa, Berczel, Büd és Thedes, Nyír-Adon, Sztancz, Kiszte, Barancs, Komár, Téglás, Zelemér, Hort, Szabolcs, Timár, Tisza-Lök, Balsa), mely 310 marhás jobbágygyal, 474 gyaloggal, 230 pusztával, 1418 személylyel szerepel az 1648-iki összeirásban. A tokaji uradalom becsértéke százezer; Vámos-Ujfalu, Rakomáz, Ladány százezer, Tarján 50 ezer s Tarczal 40 ezer frttal vannak felvéve egy 1635-iki jegyzékben. Mádnak, mely meg volt osztva közte és László, a Pál fia közt: 104 jobbágya volt, ez utóbbié 56 fiuval s 500 frt adóval, nem is számítva a természetbeli adózásokat, – tehát körülbelől ugyanannyi a fejedelemé is; Borsi (az ősi birtokokkal 14 falu, köztük maga a kastély, Nagy-Toronya, Abara, Zsadány, Ujhely-Borsiszer stb.) gazdag szántófölddel.
Sárosmegyei uradalmának egyik központja Sáros, fel volt osztva közte és László közt. 31 telek, 27 zsellér, 4 puszta – magában Nagy-Sárosban 67 jobbágy. Lászlónak volt 11 helysége 136 jobbágygyal s 29 zsellérrel. A sokkal nagyobb makoviczai uradalomnak (Zboróval) 1619-iki összeírás szerint volt 94 falva 903 telekkel s 544 jobbágygyal, ez felosztatván az unokatestvérek közt, Lászlónak egy 1641-iki összeírás szerint volt 52 helysége, 851 jobbágy, 163 soltész, 81 zsellér, 41 orosz pap, 231 egész jobbágy telken, mely a nagyon sokféle természetieken kívűl papokkal, jobbágyokkal 4561 frtot fizetett. Rákóczy Lászlónak 1648-ban 56 helységben volt birtoka (egyebek közt 37,000 zsindelyt kapott). Ebbe a számításba nincs befoglalva Bártfa-Ujfalu. Ide számítható a lechniczi kolostor is Szepesmegyében, hol Rákóczy Lászlónak 9 helységben 109 jobbágya, 70 zsellére, 294 fiu s 206 más személy volt – tehát valószínüleg fele mint nagybátyjának.
Abaújmegyében Regécz (1646-iki összeirás) 13 helységgel: 381 alkalmazott szolgálattevő, mely számból 113 marhás jobbágy, 149 marhátlan, 59 szabados, 18 biró, 346 puszta hely, az összeírás igen gazdag instructiót tüntet fel. A felső-vadászi uradalomhoz 18 helység tartozott, szomszédos megyékben szétszórva, ezek közt Sélyeb, Sajó-Szent-Péter, Edelény, Sápi, Balajt, Szentkirály, Pelsőcz (28 félházhelyes jobbágy, 33 zsellér), Velezd. Még három nágy szőllő volt e megyében a berentei, szikszai, bényei.
A borsodmegyei ónodi uradalom 21 helységgel (Gyöngyös, Emőd, Szederkény, Lucs, Keznyten, Böcs, Debrő, Tótfalu, Kál, Nagyút, Parád, Bodon, Balla, Derecske, Kecskemét, Arnot, Roff puszták, Alsó-, Felső-Vatta, Berzeg, Abony – melyek több megyében voltak szétszórva), továbbá a sajó-keresztúri szőllő.
Gömör vármegyében a csetneki uradalom 4 tiszttartósággal Csetneken, Derencsénen, Pokorádon és Serkén jószágokkal 39 faluban 100 telek, 115 marhával szolgáló ember, 53 zsellér.
Ung vármegyében Dobóruszka 6 faluval 93 egész sessióval. Hontban, Hevesben más uradalmakhoz tartozó helységek, Szabolcsban Vencsellő 17 faluval, 455 telekkel, 24 erdővel.
Beregmegyében Munkács egyike a legnagyobb uradalmaknak, melyből kiváltak később a dobruczi, a két felsővidéki, krajnai, a bartházi, a lucskai, a kajdanói, boboliskai, Visznicze vidéki uradalmak. Egy 1600-iki összeírás szerint 140 falbuan voltak elszórva az uradalomhoz tartozó birtokok, 42 mfldnyi területen. Egy 1645-iki összeírás szerint 2364 telekkel, 3974 szolgálattevő személy, 5507 fiú, gazdag ló- és marhatenyésztéssel: 41 erdőben a fejedelemnek 37,350 disznaja makkolt. A szentmiklósi uradalom 33 faluval, 247 sessióval, 2100 frt jövedelemmel.
Trencsénmegyében a ledniczei uradalom (Hricsó, Zavadán, Hluboke, Podhrade, Kisbittsa, Chotesso, Szoblakora, Hevesz) közel 17,000 forint jövedelemmel, 216 telek, 47 soltész, 369 jobbágy 446 zsellérrel 24 szabadossal; fő fontossága abban állott, hogy az uradalomban levő tisztjei küldték a jelentéseket a külföldi eseményekről.
Szatmárban: Szatmár, Nagy- és Felső-Bánya, Ecsed 25 faluval, melyhez még 57 elidegenített falu tartozott, 292 marhás jobbágygyal 81 zsellérrel, 205 mesteremberrel – összesen 1563 szolgálattevő emberrel, 1267 sessióval, 24 tilalmas erdővel, tavakkal, malmokkal, veteményes kertekkel s 4000 köböl majorsági szántófölddel.
Jelentékenyek voltak a bihari uradalmak is: Élesd, Székelyhid, Belényes, 68 faluval.
Erdélyben jobbadán saját szerzeményei voltak. Fejérmegyében: Balásfalva, Sorostély, Holdvilág, Cserged, Csanád, Monora, Vingárt; Dobokában: Sólyomkő; Tordában: Görgény, Gernyeszeg; Kolosbao: Gyalu, Monora, Lóna, Bács; Küküllőben: Radnóth; Hunyadban: Bábolna stb.
A nejének inscribált Fogarasvidékhez (1640-iki összeírás szerint) 23 falu, ugyanannyi részjószág tartozott, összesen 2956 emberrel, 4628 fiúval, száz boérral, 75 pappal. Szökött 263, puszta hely 533 telek volt. Az ökör-állomány 5460, juh-állomány 24,719, disznó 13,695, ló 1718. Az adó 2564 frtot, az árenda 5020 frtot tett. Ehez tartozott Kovászna 193, Porumbák 300 jobbágygyal.*
Az Országos levéltár kincstári osztályában levő gyakran terjedelmes és kimerítő, de sokszor hézagos összeírások, urbariumok felhasználásával. De uradalmainak teljes képét azokból sem lehet összeállítani: annyit azonban az összeírásból is láthatni, hogy korának ő volt a leggazdagabb földesura.
Mennyit jövedelmezett ez a rengeteg vagyon, mekkora vala országának, uradalmainak költségvetése s mi kiadás állott azokkal szemben? Ezekre a kérdésekre csak hozzávetőleg lehet válaszolni, mert a szétszórtan is gazdag Rákóczy-levéltár számadáskönyvei közűl a legtöbb elveszett. Skythe svéd diplomata, ki több ideig tartózkodott Erdélyben, 1652-ben tíz millióra becsülte a ház vagyonát s fél millióra a megtakarítható bevételt. Ez megközelítheti a valót. Öt uradalomban (Sáros-Patak, Munkács, Tokaj, Regécz, Lednicze s egy pár curia) alkalmazottak fizetéseinek lajstromát ismerjük: kaptak készpénzben 41,000 frtot s terményekben körülbelől másfél annyit – tehát 100,000 frtot. Ez uradalmak jövedelme a fizetések négyszeresének felel meg: 4–500,000 forintnak, de csak az összes uradalmaknak alig egy negyed részét tették, melyek megközelítő számítás szerint egy millió hold területnél többet foglaltak el.
Az ország jövedelmei felett is a fejedelem rendelkezett. Egy 1628-iki számadáskönyvet vevén alapúl, a 20 forintos adóból, censusból s a városi adóból a bevétel 138,000 frt volt.* Erdélyben magában (Máramaros kivételével) 428,212 kősót vágtak ki, több mint százezer forint értékkel. Ezen kívűl az egyedárúk, az érczbányászat, aranymosás, harminczadok, vámok, a fiscalis uradalmak (Fejérvár, Kővár, Szamosujvár, Várad, Déva stb.) rengeteg jövedelmei felett a fejedelem rendelkezett, ki azokból fizette a portai adót, az udvartartást, a zsoldos és udvari hadak, a várak fentartásának költségeit. Egy 1642-iki számítás képet ád a pataki kincstárban elhelyezett pénzről: garas és dutkában 52,648 forint, 37,229 tallér, 43,008 arany volt ott felhalmozva – a tallér abban az időben másfél s az arany három forintot érvén, körűlbelől 224,000 frt volt elhelyezve.
Ez adatot ACSÁDY t. barátomnak köszönhetem. Lorántfy Zsuzsánna 43-ik lapján kimutattam, hogy az akkori érték a maihoz úgy állott, mint egy a tizenöthöz: a félmillió tehát 7.500.000-nek felel meg, a mi mai értékben 3 millió forint.
Tetemes volt a kiadás is, mi ezekkel szemben állt: az összes administratio s a beruházások roppant summája, ide számítva az egyházi, iskolai s irodalmi czélokra tett kiadásokat s mindenek felett az építkezéseket, melyekben a másfél évig tartó háborúskodás s még inkább az 1645-ben duló pestis miatt – mely mindenfelé sok áldozatot szedett* – némi szünet állott be.
Reöthy írja 1648 jan. 5-ről, hogy a pap a nagy templomban kihirdette a múlt év halottjait: «halt meg, kit harangszó alatt vittenek 1438. Született 772. Házasodott 42. Orsz. ltár.»
A béke helyreálltával megszünt ez is s a fejedelem hozzáláthatott a félbenszakadt építkezésekhez. Kurlandból hozott mesterekkel felépíttette Kolosvártt a reformáltak farkas-útczai egyházát, «nagy, szép faragott kövekre merőn megboltoztatván», a mellette levő tornyot színes cserepekkel befedette és iskolájukat, továbbá a romban levő tordai templomot, a deési kamaraház előtt álló egyházat, felépítette. Fogarason új templomot emeltetett, a szamosujvári, görgényi, gyulai várakat, Székelyhidát, Váradot bástyákkal látta el, s ez utóbbi helyen nyomdát alapított. Gondoskodott fegyverek, puskák, ágyúk öntéséről, külön e czélra behívott mesteremberek által, főzette a lőporhoz szükséges salétromot, készíttetett lőport s ezekkel felszereltette a várakat. A végrehajtással praefectusai, tisztjei, Debreczeny, Görgey Jób, Leövey Gergely, Balling, Madarász, Jancsovith, Klobusitzky, Alvinczy Pál (az erdélyi tiszttartó) voltak megbízva, kik rendes jelentéseket tettek neki a végzett munkáról, melyeket ő nagy figyelemmel kísért, úgy hogy még is ő volt a főadministrator és ellenőr. De csak az ő pontosságával és tevékenységével volt elérhető, hogy a másféléves háború terheit a pataki kincstár fedezhette.
Munkakedvét az elért eredmények, tetterejét az egymást követő évek fokozták. Birodalmának megnövekedése, uradalmainak szaporodása új terheket róttak rá. Csak úgy mint régen, az egésznek vezetését magának tartá fenn – de egyes részleteket fiaira bízott: Györgyre, ki Erdélyben, és Zsigmondra, ki Kassán volt helytartója, korlátolt hatáskörrel mind a kettő. Ezek kezén a közigazgatás volt: ő ideje jelentékeny részét kinn tölté Magyarországon. A pozsonyi országgyűlés, a tokaji s eperjesi tracták – hol minutiosusnak látszó részletek eldöntését kelle ellenőrizni – a követküldések Lengyelországba, Danzigba, Czeherinbe (Chmielniczkihez), Münsterbe, a svéd királynéhoz, XIV. Lajoshoz, indokolták azt: ez utóbbiaknál mindenütt vitalis érdekei megvédéséről volt szó. Egész diplomácziai testülete mozgósítva volt: még a portai is, hol makacsúl követelték az évi ötezer aranyukat, mit ő makacsúl megtagadott, tudván, hogy a török követeléseinek kándiai elfoglalása miatt nyomatékot nem adhat.
Ennek a szétágazott diplomácziai működésnek minden szála az ő kezében folyt össze – pedig daczára, hogy az évek nagy részét Magyarországon töltötte, azok a szálak Erdélybe vezettek vissza. Az ő erdélyi intimusa, Kassay, 1644 deczemberében meghalt s helyét Kemény János foglalta el. Az egész táborozás alatt ez utóbbi künn volt Magyarországon – de amint annak vége lett – visszament Erdélybe s onnan küldötte votumait, conceptusait a fejedelemhez, ki azok alapján nem egyszer tárgyalást kezdett vele, még nem nagy fontosságú részletek felett is.
S ezt a nagy gondot, erős megfontolást kívánó munkát igen gyakran utazás s kivált őszszel vadászat közben végezte Rákóczy. Valóban fejedelmi vadászatok voltak ezek. A «szörnyű erdők meghajtására maga kopói – noha 3–4 sereggel, nehány százan volnának – tized részre sem érkezvén» százával rendelte ki a jobbágyokat, kik «az erdőket szélében vévén, iszonyú kiáltozással űzik, kergetik, hajták vala a szegény különb s különféle vadakat az elejekbe vetett hálókba». A fejedelem kezében puskával, öve mellett szekerczével, puskásival elállta a vadak útját; «lesi, lövöldözi a nagy medvéket, vadkanokat hatalmas nagy szarvasokat». Egy napon a sinai havason huszonnégyet ejtett el, s ezeket ott egy ebédlő palotában, egyszéltében hasukra fektette «lábukat, farkukat elnyújtva, fogukat kivicsorítva»: s ekkor behívta nejét, ennek udvarmesternőjét, Petneházynét, a többi főrangú asszonyokkal, hadd lássák meg ama sikerteljes nap zsákmányát.
Ez alatt a münsteri tárgyalások véget értek s a békeokiratban Erdély is megemlíttetett. Megtörtént a felső-magyarországi vármegyék resignatiója is (1648 jan. 28.). Ez a két hivatalos actus tette fel a koronát küzdelmeire. A véletlen úgy hozta magával, hogy ezekkel egy időben nyilt kilátása a lengyel koronára. A kurlandi herczeghez keresztelő-ünnepélyre küldött követe Mikes, útközben értesűlt, hogy a lengyel király máju 20-án meghalt. Amint Mikes ezt neki hírűl adta, megkezdte a diplomácziai actiót. Követeket küldött a varsói országgyűlésre, a brandenburgi választóhoz és más német fejedelmekhez, a svéd királynéhoz, aztán Chmielniczkihez a kozák hetmánhoz, s Lupulhoz a moldvai vajdához. Tulajdonképpen fiát Zsigmondot, szerette volna megválasztatni, de mielőtt Varsóban döntöttek volna: ő már meg volt halva.
«Mikor azt hinnéd, hogy minden világi boldogságot elnyertél és a szerencse legfelső lépcsőjére hágtál, akkor irigyli meg sorsod fene kegyetlenűl boldogságodat». Valóban így bánt Rákóczyval sorsa. Mikor az öreg Bethlen István (1648 jan. 10.) meghalt, ő künn volt Magyarországon, részt akarván venni a felsőmagyarországi vármegyék resignatiójában. A temetésre (márcz. 29.) visszautazott Erdélybe, de amint ez véget ért, intézkedett az ecsedi uradalom átvételéről, s a szükséges javítások megtételéről. Mindenek előtt az ecsedi láp szabályozásáról gondoskodott, maga is kiutazván az elkészűlt munkálatok megtekintésére.* Onnan körútra indúlt, Tokajba, Patakra, Váradra. Sólyomkőnél pisztráng-halászatot rendezett, mely alkalommal «egy ötarasznyi pisztrángot fogatott». Fia, György, Bánffi-Hunyadig jött elébe.
Kimerítő urbariumot készíttetett róla, mely megjelent a Károlyi-család Oklevéltára IV. k. 282. s köv. ll.
Már akkor rosszúl érezte magát. Orvosa Ab-Hortis Krisztián nyugalmat rendelt. De ő nem akart beteg lenni. Unokahugának, Alia kisasszonynak lakodalma Zólyomy Miklóssal, a Dávid fiával, október 7-dikére volt kitűzve. Hogyan maradhatott volna ő el ez ünnepélyről, mely a két család kibékülését jelenté? Sietett Fejérvárra, hol az orvos jobb lábán eret vágott. Pár napi pihenés után könynyebben érezvén magát, Örményre ment vadászni (szeptember 24.). Onnan Vécsre indúlt – de útközben a láz erőt vett rajta. Hát erősebb ellenséget is legyőzött ő ennél: megtette az intézkedéseket, hogy Görgényben a lakodalom előtt még nagy vadászatot fog tartani. Ki is ment, vadászott estig, «lovaglott, nyargalódott, gyaloglott, testét eléggé meggyakorolta». De nem bírta tovább. A nap többi részét ottani udvarházában tölté, heverészett tétlenül – már erőt vett rajta a kór. Még egyszer összeszedte erejét, a lakodalmon ott akart lenni. Ott is volt – de mi volt az a lakodalom a régi fényes ünnepélyekhez képest! Már vivódott a halállal… teste már meg volt törve – szelleme még nem. Reszkető kézzel, de bámulatos lelkierővel megírta végrendeletét, utolsó világi munkáját, melylyel neje, gyermekei s összes utódai sorsát előre el akarta intézni, annyi gonddal és szeretettel, hogy gyermekei, unokái azután is, hogy ha ő már át lesz adva a földnek, áldhassák porát. Ezt bevégezve, többé nem gondolt a földiekkel. Magához hivatta a püspököt, Csulayt, Megyesyt s ezek tanításával, imájával, vígasztalásával készítette magát a jövő életre.
Október 11-én, reggeli 11 órakor, hitet tévén az ő Megváltójáról, örök álomra hajtá fejét.
***
Ludit in humanis divina potentia rebus.
…Ott nyugodott megszokott egyszerű öltözetében: fehér dolmányban, szederjes posztó nadrágban, kevéssé kopasz fején fekete süveggel, minden arany nélkül, úgy mint maga kívánta, mert a feltámadás nagy napján nem aranynyal, ezüsttel, pompával akart az ő istene elé járulni, irgalmasságot kérendő tőle, hanem «a Megváltó drága vérével megfizetett hite által» óhajtott a paradicsomba jutni.
Még utolsó perczében is hálát mondott istenének, ki őtet kicsinyből nagyra nevelte, nemcsak ép testtel, de külső javakkal is annyira megáldotta, mint «nemzete közűl még senkit» s erőt adott neki arra is, «hogy nemzetének idegen nemzetek közt is kedvességet szerezzen s szegény elpusztult, fogyásra jutott hazáját felemelhesse».
S eztán eltemették úgy, mint kívánta: kevesebb fénynyel mint Bocskayt s mint az ő «szegény urát» Bethlent, Fejérvártt, az erdélyi fejedelmek mausoleumában. Bánatos özvegye, «kinél ő szebbet és jobbat nem ismert», fényes emlékekkel jelölte porait.
A gyász országában átalános volt, családja, barátai, alattvalói, túl és innen a Királyhágón, megsiratták, nem is sejtve, hogy sírja a fényes múlt határkövét jelzi. Az az erős Jehova, ki míg élt, védelmezte őtet, amint behantolták sírját, már elfordúlt tőle s nem védte emlékét a megtámadtatások ellen. Két alattvalójára gondolunk, kiknek munkája nyomot hagyott a történetírásban s nem ellenfeleire, kik közűl a legizmosabb írói tehetség a császárhoz írott opinioiban róla, mint könnyen megbuktatható, népszerűtlen emberről beszél s egy egész sereg ellene intézett levelet ki is nyomatott. Egy kiváló államférfi optikai csalódása volt ez: elhitette magával azt, amit szeretett volna. Az a két erdélyi történetíró, kikre fennebb czéloztunk, – kortársa és alattvalója – még tovább megy. Az egyik, Kemény, szívtelen, rideg embernek festi, ki mindent önérdekből tesz. A másik, Bethlen, ennél is szigorúbb: «si caedes hominum eximas, Tiberii Corneliique Taciti putes rediisse tempora».
Optikai csalódás volt ezeké is, csak úgy mint Esterházyé. Mikor ők munkáikat írták, a Rákóczy-aera már teljesen véget ért: egy óriási cyclon romba döntötte azt az épületet, melynek alapját Bocskay vetette meg a bécsi és zsitvatoroki, s Rákóczy betetőzte a linzi békével, s ők épen akkor a romoknak nem felépítésén, a mi már lehetetlenné vált, hanem tatarozásán s lakhatóvá tételén munkáltak. A nagymíveltségű és tudományú Bethlen János talán mellőztetését is érezte, Rákóczy alatt tehetségéhez mért munkakört nem kapván. Az ország akkori rossz napjai okát György korában kereste: munkájának csak első fejezetét szenteli neki s ez Tacitus historiai munkája első könyvének Erdélyre alkalmazása. Így lett Tiberius abból a fejedelemből, ki az 1608-iki alaptörvények restitutióját törvénybe igtatta. S az éles megfigyelő tatár-rab, de akkor már praetendens Kemény útját egyengette emlékirataival a fejedelmi székhez. «Becsületes, meghitt és próbált hívének» nevezi György végrendeletében: mert tényleg az első érintkezéstől fogva belső embere s utolsó időben jobb keze volt a fejedelemnek. A nagy catastropha hangulatváltozást idézett elő nemcsak Erdélyben, hanem a főkemornyik és generalis gondolkozásában is – ezen új idők számára akarta ő a maga mentségeit, igazolását megírni emlékirataiban, mely tulajdonképen nem más, mint Apologiája. Szemben e két munkával sokáig nem tudott tért foglalni az egyetlen, mely nemcsak kereste, de meg is találta az igazságot uralkodása történetének megírásában: az igénytelen és becsületes Szalárdy «Siralmas Krónikája».
Rákóczyra is illett, a mit Bethlen János a nagy fejedelemről mond: «e vivis sublato diversi in tota Transylvania animarum erant affectus, nonnullis, qui per leges regni aliqua poena sub eo mulctati laetis simul ac mutationi applaudentibus: pluribus eum ex animo deflentibus». Egészítsük ki ezt azzal a mit Szalárdy mond: «az úristennek áldása volt igazgatása alatt a szegény hazán. Ha a fejedelem a fiscus hasznát el nem mulatta is, de a lakósoknak ezért megrakódtak minden esztendőben csűrös kertjei gyönyörű búza és gabona asztagokkal, pinczéi jóízű borokkal, ládái újabb-újabb szerzeményekkel». Arányban az ő vagyonával, emelkedett országa vagyonosodása is, az ő udvara, csak úgy mint előtte a Zápolyáké, Báthoryaké, Bethleneké, száz éves múltjával a régi magyar királyi udvartartás hiányát pótolta s központja volt az erdélyi és keletmagyarországi nemességnek, az ő családja már be volt foglalva az európai dynasták sorába: csak fejleszteni kellett volna munkáját, folytatni kezdeményeit, hogy Erdély továbbra is a magyar alkotmány és szabadság erős vára maradhasson.
Tíz év se telt el és bekövetkeztek a megpróbáltatás napjai – hamvait szétszórhatták, monumentumának köveit összetörhették, de hijában ostromolták a magyar alkotmány kősziklán épült erős várát, melynek egyik bástyája a Rákóczy nevét hirdeti: romba dönteni soha sem tudták.
Rákóczy György ágyújának töredéke.*
A Nemz. Muzeumban őriztetik. Rajzolta Cserna K.
