VI. Az 1645-iki háború. A linzi béke.
VI. Az 1645-iki háború. A linzi béke.
A HADAK elvonulása téli szállásaikra megtörtént a nélkűl, hogy a harczoló felek közt fegyverszünet köttetett volna. Mert hát egy ideig csak a zöld asztalnál harczoltak a fejedelem és nádor. De annál elkeseredettebben. A császárnak érdekében állott a béke, mert az 1644-iki év erkölcsi és anyagi veszteségei meggyőzték, hogy a két háborút nem képes sikerrel folytatni. Utolsó perczig nem engedett: mint Rákóczy hivé, azért, «hogy végbenvigyék dolgokat s azután csak karón mutatnának tarvarjat». Gallas seregének tönkremenése, Torstenson előnyomulása engedékenységre birta. Már úgy kezdett vele bánni, mint «a két jó emlékezetű fejedelem»-mel elődjei: nem utasította vissza a fejedelem s a megyék követeléseit a sérelmek orvoslása ügyében.
De azzal, a mit ők ajánlottak, Rákóczy nem volt megelégedve. Főhadi szállását Ónodra tette át s ide összehívta a felső-magyarországi megyéket, hogy ezek feleljenek a császári követek ajánlataira (jan. 1645). Ezek válasza úgy hangzott, a mint ő kívánta: utasításaiktól a követek el ne térjenek, sürgessék az elvett templomok visszaadását, a koronázási pontok végrehajtását.
Pedig a követek azzal az elhatározással jöttek Ónodra, hogy a béke megkötését fogják sürgetni. A mi őket ez elhatározásokban megingatta, a Rákóczy jelentése volt, hogy egy franczia követ van útban, ki már a napokban meg fog érkezni.
A követ Antoine Rouquet de Marcilly-Croissy volt.
A franczia kormány 1644 május közepéig semmit sem tudott arról, hogy a Rákóczyval kötött szövetségbe ők is be vannak foglalva. Elbámultak, hogy «azok a kik intézték, annyira elhanyagolták ezt a fontos ügyet» s annyival inkább, mert belátták, hogy Rákóczy beavatkozása nélkűl a svédek «minden e háborúban nyert előnyeiket elvesztették volna». Hogy a szövetségből, melybe megkérdezések nélkűl vonattak be, ki nem állhatnak, azt érezték: pedig a szövetség-levelet, úgy a mint megköttetett, nem ratificálhatták, mert a katholikus Francziaország más érdekekért küzdött, mint a protestans Németország, nem helyeselhette a török bevonását a háborúba s nem tűrheté, hogy a szövetség-levélben Svédország elébb említessék, mint Francziaország. De egy fél esztendeig tárgyaltak a felett, hogy az elkövetett hibát hogyan hozzák helyre, s végre abban állapodtak meg, hogy ők magok is külön szerződést kötnek Rákóczyval.*
A Croissynak 1644 szept. 15-dikén adott utasítást l. Tört. Tár 1890. évf. 64. lap.
Csak miután ezzel tisztába jöttek, indították el (oct. 8.) Croissyt Erdélybe,* ki útközben felkereste Torstensont, rendezte vele a két korona differentialis pontjait, s a lengyel határszélről (1645 jan. 14.) felkérte a fejedelmet, hogy küldjön elibe egy lovas-hadat, nehogy ő irományostól az ellenség kezébe essék. S minthogy ilyen körűlmények közt maga akarta a követet fogadni s a tárgyalást vele folytatni, elhatározta főhadi szállását Lengyelország szomszédságába tenni át, gondoskodván, hogy ez ország részéről véletlen támadásnak ne legyen kitéve.* Azután maga is elútazott Zboróra, hol bevárta Croissyt s azonnal (jan. 29.) fogadta. Rákóczy mellett ez időben nem volt svéd residens: Rebenstock egész váratlanúl (1644 november 16-án) meghalt,* s helye mással nem pótoltatott, úgy hogy neki most is – mint 1643-ban a svédekkel – egyoldalúlag kellett tárgyalásba venni a franczia szövetség pontozatait.
OGIER, Journal du congrés de Munster. Publié par. A. Boppe. Paris, 1893. 89. l.
Bethlen Ferenczet küldte oda. Csal. Lev. 304. l.
Tisztességes eltemettetéséről Kassán Rákóczy gondoskodott. Tört. Tár. 1887. évf. 231. l. Gyanúba vették, hogy a francziák az ő informatiójára nem fizették ki tartozásukat. BEKE és BARABÁS. 131. l.
De nem sietett. Kerülni akarta annak a látszatát is, hogy ilyen fontos dolgot az ország tudta s felhatalmazása nélkűl dönt el: febr. 12-ére Bártfára országgyűlést hirdetett, hogy az döntse el a kérdést, hogy Esterházy pontozatait elfogadva, békére lépjen-e a császárral, vagy hogy ezeket visszautasítva, megkösse a francziával a szövetséget?
Esterházy a franczia követ megjövetelének hírére Lónyay által intő szózatot küldött Rákóczyhoz: «mikor Ferencz franczia király három ízben hozta ki reánk szultán Szulimán császárt, akkor romlott meg a mi szegény nemzetünk s hazánk, akkor veszett harczon magyar királyunk is, most is arany hegyeket ígér ugyan, de bizony az Etna hegyét adja érette, ki tűzzel s hamuval rakva belől»:* de arról, hogy az elfoglalt vármegyéket mind átengedje Rákóczynak, még hallani sem akart. Pedig ezeknek nem volt kedvök, hogy a fejedelemtől «elszakadjanak és redeáljanak»: e felett a kérdés felett a bártfai gyűlésnek kellett dönteni. A gyűlés pedig tüntetőleg nyilatkozott Rákóczy követelései mellett. Megnyugtatva ez által, utasította Lónyayt, hogy semmiben se engedjenek: «istenünkért, hazánkért s magunkért, flectere si nequeo superos, Acheronta movebo».*
A linzi béke Okirattára. 238. l.
Ugyanott 241. l. Hogy min múlt el a kiegyezés, részletesen megírta Rákóczy Serédynek máj. 15-én. Levelek és Akták. 840. l.
Az az Acheron, ki bár elkésve, most ajánlotta magát, a franczia volt. Rákóczy nem félt, hogy arany hegy helyett Etnát kapjon: amiért ő áldozott, amire számított, az volt, hogy az egyetemes békébe beigtassák. Bisterfeld már mellette volt s általa érintkezett Croissyval, ki folytonosan sürgette, hogy Nagy-Szombatból hívja vissza követeit. Csak midőn a bártfai gyűlés solidaritást vállalt követeléseivel, volt erre hajlandó, s most is csak úgy, hogy véglegesen ne szakítson a császárral: «még ha ultimátumát Nagy-Szombatban elfogadnák is, a maga privátumaival fogja – ígérte Croissynak – a kiegyezést meghiusítni.»* Az ultimátumot csakugyan nem fogadták el, de vissza sem utasították. A nádor «csak colorisáló, idővesztő, szapora beszédekkel fárasztotta» a követeket, s Rákóczy, hogy Croissyt megnyugtassa, utasította ezeket, hogy jőjjenek haza. Ezt is szokott óvatosságával intézte el; ez az elutazás nem jelentette a tárgyalások végleges megszakítását – csak elhalasztását. Addig, míg Croissyval tisztába nem jött, nyitva akarta tartani az útat, hogy ha a francziával nem kötheti meg a szerződést, a császárral az alkudozást ott folytassa, a hol elhagyták követei. Abban egyeztek meg, hogy a császár egy biztost fog kinevezni, ki a fejedelemhez megy a táborba s vele személyesen tárgyal. Ily módon biztosította, hogy két szék közt a pad alatt ne maradjon.
Bártfán febr. 26-án kiállított térítvénye. Okmánytár. 239. l.
Ez alatt, márczius elején, elútazott Munkácsra, hol a vár javítását és építését már befejezték, s hol kényelmesen és rangjához illőleg szállásolhatta el Croissyt. Itt várt rá neje is, hogy egy szomorú kötelességnek eleget tegyenek, jelen levén a nemrég elhúnyt várnagy, Balling János temetésén,* s hova ez alatt megérkeztek a tárgyalásra kinevezett biztosok: Bisterfeld,* Kemény. A harcztértől jó messze volt a fejedelem, az ország keleti részében. Csaknem egész széle az országnak választotta el hadseregétől, mely januárban már megindúlt Liptó felé, míg két hadteste Regéczet és Szendrőt fogta ostrom alá. Puchaim pedig, ki alig háromezer emberével nem lett volna képes ezt feltartóztatni, seregével hátrább vonúlt.
Haláláról fia jan. 27-én tudósítja.
Fejérvárról febr. 17-én indúlt el. Csal. Lev. 305. l.
De most kevéssé érdekelte a fejedelmet, hogy a harcztéren mi történik. Egy évnél hosszabb ideig ringatta magát abban a tudatban, hogy mind két koronának szövetségese s egész váratlanul arra kelle ébrednie, hogy csak az egyikkel van szerződése. Most ennek helyrehozásán kelle dolgoznia: e mellett minden más érdek eltörpült. Későn értesült arról a fordulatról is, a mi nyugoton történt: arról, hogy Torstenson abban a reményben, hogy vele fog egyesülni, feltartóztatlanul nyomul Csehország felé, hogy a császár hadai azért hagyák el Felső-Magyarországot, mert nem volt erő, mit vele szembeállíthatott volna, s magának a császárnak kelle Csehországba menni, hogy új sereget teremthessen. Torstensontól január óta egy levelet, egy sort sem kapott* s arról is csak kerülő úton értesűlt, hogy Jankau mellett ez a hadsereg tönkre veretett (márcz. 6.), hadvezére, Hatzfeld, elfogatott, s az a Götz, ki a múlt évben vele szemben állt, a csatatéren maradt. Későn hallotta meg, hogy Torstenson e diadal után feltartóztatlanul nyomul Bécs felé, várva őtet; hogy a császár Stiriába menekült, hogy Torstenson (april 7.) Hammersdorf alá érkezett, a dunai hídat hatalmába kerítendő, azzal a szándékkal, hogy Nagy-Szombat ellen menjen, megvalósítandó az ő hét év óta táplált vágyát és reményét, hogy vele egyesülten fogja ostrom alá Bécset. Még a levél is (márcz. 28.), melylyel őtet erre felkéri, Esterházy kezébe esett: s a svéd tábornok a Rákóczytól várt segély helyett a nádortól kapott szemrehányó levelet, hogy miért pusztítja ő keresztyén vezér létére, a keresztyénség előőrsét? «Ha csak annyi türelemben részesítette volna Nagyságod a keresztyéneket mint a zsidókat – válaszolt Torstenson – most nem volnék itt». De hiában várt. Már Bécs egyik sáncza is (a Farkas-sáncz, apr. 9.) a kezébe esett – Rákóczy nem jött. Végre meggyőződött, hogy hiában várja, tölti az időt Bécs alatt, főhadiszállását Kreuzensteint levegőbe vettetve,* táborával Brünn ellen fordult.
Febr. 20-áról írja Serédynek, hogy Torstenson Morva felé közelget. BEKE és BARABÁS, 750. l. Hogy nem bízott a svédek jövetelében, mutatja Maurer levele. U. o. 734. l.
Kreuzenstein ma gr. Wilczek tulajdona, ki azt restauráltatta. Die Sommer-Versammlung für Landeskunde von Niederösterreich am 9. October 1892. 13. l.
Puchaim János Kristóf császári tábornok arczképe.
E kritikus percz, még veszélyesebb az 1619-ikinél is, szerencsésen elvonult Ferdinánd feje felett.
Kreutzenstein vára.*
Kreutzenstein várát gróf Wilcek János tulajdonos restauráltatja. A vár fényképét SCHRAUFF Károly tiszteleti tagtársunk szívességének köszönhetem.
Az napon, melyen Torstenson utolsó felhívását küldte Rákóczyhoz, hogy jőjjön a Morva és Vág közé, közösen elzárandók a Dunát, apr. 22-én írta alá Rákóczy a Croissyval kötött szövetség-levelet. Egy hónapnál tovább vesződtek ezzel a fejedelem biztosai, mert, mint Kemény írja, «igen-igen ravasz, practicus, jó deák, canis filius és sokakban meg akarta a fejedelmet csalni: csak egy szó felett is néha nehány napig elveszekedtek». Ezek a szavak a vallás kérdésére vonatkoztak. Croissy úgy okoskodott, hogy ezek nem kötelezhetik a «franczuzt», mert a király nem vallási kérdésért indított háborút, Bisterfeld és Kemény pedig ezeket körömszakadtig védték. Aztán azt a kérdést vetette fel Rákóczy, ha nem fogják-e a svédek ezt a módosítást ellenzeni, s mikor ezzel is tisztába jöttek, Croissy (apr. 19.) azt kívánta, hogy Rákóczy többet ne alkudozzék a császárral s ennek nála levő követeit ereszsze el: mire a fejedelem okiratilag kötelezte magát.
Ez a munkácsi szövetség-levél egészen átalakította a fejérvárit: amaz csak hét, ez tizenhat pontból áll, melyek a szövetség feltételeit a legapróbb részletekig szabályozták. Ebben is ki volt mondva, hogy ha a fejedelem a töröktől nem kapná meg az engedélyt a háború folytatására, megbékélhet a császárral a nélkül, hogy ez jó viszonyát szövetségeseihez megváltoztatná s az egyetemes békébe még ez esetre is be fog foglaltatni. Végéhez igtatták a Plettenberg-féle pontokat is, Torstenson ratificatiójával, leveleivel (1643-ból), s ezzel meg lett oldva a svéd szövetség continuitása.* Egyúttal (apr. 24.) Bisterfeld értesítette Torstensont, hogy az alkudozást a magyar királylyal megszüntették, «habár az nagy munkába kerűlt is».* S most már, hogy a táborba szállást előkészítse, a fejedelem Patakra útazott. Erdélyből hadakat rendelt fel, melyek felett a Tisza mellett (máj. 30.) szemlét tartott.
Egyes részletekre nézve a forrásidézéseket lásd «I. Rákóczy György és a Diplomáczia» cízmű értekezésemet, mely Budapest, 1878-ban jelent meg a Tört. Tud. Értekezések közt.
Ápril 24-iki levele Tört. Tár. 1892. évf. 602. l.
Croissyra új küldetés várt: Konstantinápolyba menetel, hogy ott a franczai oratorral, a velenczei bailoval, a múlt év végére odavárt svéd követtel s a fejedelem rendkívűli követével, Serédyvel, ellensúlyozzák a császár követének, gr. Czernin Hermannak működését.* De Croissy útja elmaradt, pedig ott nagy szükség lett volna rá: mert Czernin, kinek ez második követsége volt, jól ismerte a portai viszonyokat, bőven szórta az adományokat s az új és tapasztalatlan fővezérre nagy befolyást gyakorolt, ki még az erdélyi ügyekben is tőle vett informatiót. Rákóczy eleinte, míg az athnámét megszerezte, nem fukarkodott, de kezében az engedélylyel nem tartotta szükségesnek a rendes adományokon felül sokat költeni. Most már szövetségeseitől várt, kik csaknem az egész évi kötelezettséggel hátralékban voltak, hogy ezek tartozásaikból fedezzék a portai költségeiket, mert ő tizenöt hónap óta hordja egymaga a teher legnagyobb részét a nélkül, hogy az adót felemelte volna, félt hogy végre a pataki kincstár is kiürül.
Zweite Gesandtschaftsreise des Grafen Hermann Czernin von Chudenic nach Constantinopel. Neuhaus (1879). A gróf Czernin-féle neuhausi levéltár kiadása, mely az okiratokon kívül Czernin nagy becsű s igen érdekes naplóját foglalja magában 1644–5-ből.
Igazsága volt, a jog és maga szempontjából. A tizenhárom vármegye kezén van: ennél többet nem akart. Azt hitte, hogy a török ebben megtartja, a császár végre is átengedi, költsenek már a szövetségesek is. A mire Bethlen, arra ő nem gondolt, hogy egész Magyarországra kiterjessze hatalmát. Még csak egy vágya volt: egyesülni a svédekkel, biztosítni magát és országát, hogy befoglaltatnak az egyetemes békébe s aztán dictálni a császárnak a kiegyezés feltételeit. Szerencséjére annyira kedvezők voltak a viszonyok, hogy a maga igazság-hajszájával sem tudta elrontani – pedig Czernin csakugyan közel hozta ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.
A portának két követelése volt: a szultán Bethlen Gábornak elengedett a 15 ezer forintnyi adóból öt ezeret, de ez csak az ő személyének szólt, Rákóczytól követelték az egészet, a felett az elfoglalt megyékért még huszezer tallért. Ezt le akarta alkudni, arról hallani sem akart a fejedelem. Igaza volt neki, az bizonyos, mert az adót nem Bethlennek, hanem az országnak engedték el. De kapitihája s főkövete jelentéseiből láthatta volna, hogy e miatt nagy az ingerültség a portán s ő még is, pénz helyett, a Bethlen Gábor athnaméjára utalt. A dologban a vezér megkérdezte Czernint, ki felvitte hozzá az athnamét s ezzel kimutatta, hogy az ötezer aranyat eddigelé tévedésből nem vették meg Rákóczyn s hogy a szultán az összes hátralékokat követelheti.* Ez a magyarázat, mondja Czernin, feltünően tetszett a nagyvezérnek s azóta még szorgosabban követelték. «Szavatok és leveletek csak szép, mondá a szultán Serédynek az első fogadtatáson, de mért nem küldötte be a fejedelem az adót egészen, kivel tartozik?»* Most se küldte be, hanem azzal vígasztalta Serédyt, hogy «mennél többet tűr, szenved, annál több kegyelmességét fogja venni».* A dolognak az lett a vége, hogy már január 20-án megmondta a nagyvezér Czerninnek, hogy a béke a császárral meg fog tartatni, a fejedelemnek pedig meg fog tiltatni, hogy tovább hadakozzék vele.*
Czernin Naplója (decz. 20.) 48. l. V. ö. Maurer jelentésével BEKE és BARABÁS. 732. l.
Rákóczy keleti összeköttetései. 827. l.
BEKE és BARABÁS. 791. l.
Czernin 53. l.
Természetesen hosszabb idő eltelt, míg ez bekövetkezett, mert hiában mentette magát Rákóczy azzal, hogy ezt ő a rendek beleegyezése nélkül nem teheti, mégis azt hitték, hogy engedékenységre fogják bírni. «Még határt sem mondottak, meddig menjen ő nagysága a német birodalmában», csak annyit jelentettek ki Serédynek, hogy nem engedik meg, hogy a svéd foglalja el Magyarországot előttök. Ily biztatások mellett remélni kezdte, hogy miután az adótöbblet egy részét, a húszezer tallért, beküldte, útja elé nem fognak komolyabb akadályt gördíteni.* A hadak megindításával arra várt, hogy «a fű megnőjön»,* mint Bisterfeld írta a svédnek, valójában pedig, hogy az erdélyiek táborba szállását az ottani rendekkel is megszavaztassa (az aprilisi országgyűlésen): mert tartott azoktól, kik minden áron békét akartak s főként a budai basától, kiről úgy tudta, hogy a «német magáévá tette», sok ajándékot küldvén neki. Félt, hogy ez a portát sem a svédek, sem az ő részére «nem fogja hasznosan informálni» s feljebb menetelében akadályt tehet.*
Serédy ápril 20-iki jelentése BEKE és BARABÁS. 761. l. Levelek és Akták. 840. l.
«Biss das Gras gnug fürhanden» Bisterfeld levele Tört. Tár. 1892. évf. 623. l.
Rákóczy máj. 15-iki levele. Levelek és Akták. 839–40. ll.
Máj. 30-án az erdélyi hadak a Tiszához értek, hol szemlét tartott felettök s megindúlt, hogy az egyesülést Torstensonnal végrehajtsa. Csatlakoztak hozzá a magyarországi vármegyék s maga Illésházy Gáspár is, kit Bethlen István térített vissza az ő pártjára. A várak, egy pár «szarka-fészken» kívül, mind kezén voltak, s ennek következtében a nádor elköltözött Semptéről.
Ez útjában, Rimaszombaton, jul. derekán kapta a porta rendeletét, hogy forduljon vissza, szüntesse be előnyomulását a császár birtokain. Nem engedelmeskedhetett. «Ha annak előtte jött volna hozzánk – írá Serédynek – míg ki nem szállottunk volna, talám más rendelést tehettünk volna, de most már élet vagy halál, de örökre való gyalázatunkra felvött útunkat meg nem változtathatjuk».*Gyorsan haladt előre. Jul. 3-án Nagy-Tapolcsányhoz érkezett, itt csatlakozott hozzá Duglas a svéd hadakkal, s azonnal «harcznak rendezte volt hadát, a seregben mesterséges lövéseket tétetett».* Most már a két had együtt nyomult előre (jul. 16.), Hodolinnál átkeltek a Morván s két nappal utóbb egyesültek Torstensonnal, ki Brünnt ostromolta. Ettől fogva a svéd és magyar seregek együtt operáltak,* s a császárnak ezekkel szemben alig volt 15,000 embere Leopold Vilmos vezénylete alatt.
Jun. 19-én BEKE és BARABÁS Okmánytára. 770. l.
Jul. 5-iki levele. U. o. De a kelet hibás, junius helyett julius olvasandó.
Az egyesűlés és operatió tüzetesebben le van írva Rákóczy Zsigmondban.
Hogy meddig tartson ez az együttműködés, attól függött, hogy ki fogja-e Rákóczy a svédektől s francziáktól támogatva eszközölni a portán, hogy a tiltó rendelet visszavonassék. De mindent még sem akart koczkáztatni, s egészen kedvére történt, hogy a császár követe, Tőrös János, junius közepén táborába érkezett. Ez annyit jelentett, hogy a császár, nagy áldozatok árán is, békélni akar: s csakugyan a legnagyobb áldozatot, mit tőle kivánni lehetett, meghozta. Junius 5-én egy saját kezű, meleg hangon írt levélben tudatta Esterházyval, leghívebb és legodaadóbb államférfiával, hogy őtet a tárgyalások folytatásától a fejedelem egyenes kívánatára felmenti: «valami kedvetlensége van irántad, hogy nem akar addig békét kötni, míg te vagy a közvetítő». Hát ez annyit jelentett, hogy Regéczről le kell mondania s hogy Rákóczy a hosszú küzdelemben teljesen legyőzte őtet.* Ez naptól fogva politikai halott volt s a dolgok további fejlődésére semmi befolyással sem bírt. Tőrössel megérkezése óta tárgyalt a fejedelem, ki az utolsó szót mindaddig nem mondotta ki, míg a porta megnyugtató híreket nem kap.
A linzi béke Okirattára. 313. l.
De ehhez kevés reménye volt: «az budai állapot merő németté vált» panaszolja követének s ennek ellensúlyozására semmit sem tettek szövetségesei. Croissy még mindig mellette volt, a konstantinápolyi franczia követ semmit sem áldozott* a svédekkel pedig egymagokkal szóba sem akartak állani: «se kezek, se lábok – mondá a nagyvezér – mit tudna azokkal az porta végezni?» s a szorongatott fejedelem pár heti együttműködés után (aug. 6.) megírta a portára, hogy «im minden bizonynyal végződik római császárral ő felségével való békességünk».* Valóban a mit ő ez nap még csak gyanított, másnap bekövetkezett. Követeléseiből semmit sem engedett s Tőrös már aggódni kezdett, hogy eredmény nélkűl kell visszafordulnia. Ekkor, az utolsó perczben, átadta Szenkviczy, a császár futárja, urának újabb utasítását s beleegyezését, hogy Rákóczy személyes követelését az utolsóig teljesíti (aug. 9.). A dolog komolylyá vált:* a fejedelem és Leopold Vilmos főherczeg fegyverszünetet kötöttek. A császár Bécsben augusztus 8-án aláírta személyes követelései teljesítését: megkapja Tokajt Tarczallal úgy mint Bethlen, Regéczet úgy mint Esterházy bírták; Szathmárt, Szabolcsot úgy, hogy fiaira szálljon; Ecsedet s a Bethlen által bírt hét megyét haláláig. Esterházy el volt keseredve: «az eperjesi tractán, mondá, elvesztettem Munkácsot, most Regéczet; ha még egyszer tractálunk Rákóczyval, mindenem rámegy». Valóban gyenge, megtört egészsége ráment ez utolsó csapásra – szeptember 11-én meghalt.
Levelek és Akták. 849. 851. ll.
BEKE és BARABÁS. 775. l.
«caeptum est agi realiter». A linzi béke. 362. l.
Nem sokkal előbb a tulajdonképeni, a fő békepontokat is formába öntötték. Még voltak hátra egyes megbeszélendő részletek: ezeken már könnyebben átestek. Megállapították a vallásszabadságot az 1608-ki koronázás előtti törvény alapján, a vallásos és politikai sérelmek orvoslását, az országgyűlés összehívását, s az amnestiát. A császár aug. 20-án fogadta el e pontokat s Rákóczy Lampersdorfban aug. 22-én kötelezte magát, hogy szövetségeseivel szakít.
A szövetség felbontása ez alatt megtörtént.
Az első napokban, hogy az egyesülés a svédekkel végre volt hajtva, már tudatta Rákóczy Torstensonnal, hogy kénytelen lesz igénybe venni a szerződés azon pontját, mely őt a portai engedély meg nem érkezése esetében a közös operatiótól felmenti. Bekövetkezett. Ettől fogva a tárgyalások az elválás módozatai felett folytak. Ez is pár hetet vett igénybe, s a lampersdorfi praeliminarekkal egy időben létrejött a kiegyezés Torstensonnal is, melyben Rákóczy kötelezte magát, hogy a császárt a két koronával folytatott háborújában nem segíti, ellenkezőleg, ha a porta engedélyét kieszközlik, régi szövetségét megújítja velök.*
Tört. Tár. 1892. évf. 631. l.
S ezzel megkezdődött a visszavonulás. Útközben, hazajövet Szakolczán Drábik, a morva száműzött kért bebocsáttatást hozzá. A szerencsétlen próféta elébb is küldött hozzá jóslatokat, s most egyenesen magyar királylyá akarta felkenni. Már meg van kötve a béke, mond a fejedelem. Aztán a felkenéshez szükséges olajat sem találták meg, melynek a jóslat szerint a táborban kellett volna lenni, egy okkal több, hogy a fejedelem az «isteni szózatnak» semmi fontosságot se tulajdonítson.* Tovább folytatta útját Patakra. De ez a fényes harczi kaland mégis gazdag volt eredményekben: az 1608-iki törvények visszaállítása kimondatott.
KVACSALA értekezése Drábikról. Századok, 1889. 747. l.
Ez a kiegyezés a császárt nagy veszedelemtől szabadította meg s ez magyarázza meg azt a feltünő engedékenységet, melyet az Rákóczy követeléseivel szemben tanúsított. Ha mondta is Esterházy, hogy a császár készebb ellenni magyarországi urasága nélkül, mintsem szabad vallásgyakorlatot adjon, e perczben, midőn közel állott a katastrophához – az engedékenységet választá. Torstenson szét akarta robbantani a császár birodalmát, s ha mint tervezte, Brünnből Rákóczyval együtt folytatta volna útját, meg is próbálhatta volna, mert a svéd tábornagy a császár leghívebb és legkitartóbb szövetségesét, a szász választót, János Györgyöt elvonta tőle s hat hónapi fegyverszünet megkötésére kényszeríté (1645. aug. 31.). Egy fél év elég idő lett volna arra, hogy Torstenson végrehajtsa tervét – de mire a fegyverszünet hatálya életbe lépett, Rákóczy már útban volt hazafelé. S Torstenson is megindúlt Csehországnak.
De azért a császár még sem volt teljes biztosságban, s az ellenkező áramlatok daczára sietteté a kibékülés befejezését. A még fenmaradt differentiákat gyorsan elintézték. S most Rákóczy a maga ünnepélyes diplomáját elkészítteté (okt. 20.), kinevezte biztosait, kik azt a császárhoz vigyék: magyarországi embereket, Nyáryt, Chernelt, Klobusiczkyt, Bálintffyt. De a ragály miatt csak lassan folytathatták útjokat Linzbe, hol a császár tartózkodott. Ferdinand fogadta őket, átvette a fejedelem diplomáját s átadta az őtet kötelező két okmányt (1645 deczember 16-án), melyek együttesen a «linzi béke» névvel jelöltetnek, s a bécsi és lampersdorfi pontokat is magokban foglalják.
Rákóczy-tallér 1645.
A linzi béke még a nikolsburgival szemben is előhaladás volt: szabatosabb formába öntötte a szabad vallásgyakorlat törvényét. A múltak tanulságából merítette Rákóczy követeléseit, s a kedvező európai helyzetet teljesen ki tudta aknázni: ott és akkor állott meg, mikor legelőnyösebb volt ránézve. Igaz, magáról sem feledkezett meg. Annyit mint ő, Bethlen sem tudott magának kivívni. Jól tette – megérdemelte. Mert a mit azokért nyújtott, túlszárnyalta azt, a mit nyert. Joggal írhatta: «ha állandó lészen a mit én véghezvittem s nemzetemnek jó lelkiismerete lészen, vagyon mit meghálálni mind az lelkiben, mind az testiben.»
Hogy emberi fogalmak szerint állandó lehessen, arról ezután kellett gondoskodnia. A veszély még teljesen nem vonult el a császár feje felett. Torstenson hadai még mindig Csehországban voltak, s oly viszonyok közt, midőn a szász választó elpártolt a császártól s a bajor már elpártolni készült, a fejedelmet minden áron vissza kellett a svéd szövetségtől tartania.
Helyzetének előnyét Rákóczy azután is felhasználta. A svédektől s francziáktól 27,000 tallérnál többet nem kapott. Egy pár százezer tallérral voltak adósai – ezt szerette volna behajtani. Azután biztosítani is akarta magát, hogy az egyetemes békébe be lesz foglalva. De másfelől a linzi béke még nem fejezte be a császárral folytatott alkudozásokat véglegesen, s hátra volt annak törvénybe igtatása is. Kivált ez az utóbbi sok nehézségbe ütközött – nem annyira az uralkodó, mint inkább a primás részéről, ki szerette volna azt meggátolni.
Diplomácziai mesterfogásai diadalra segitették.
Mint Bethlen idejében, most is a béke egyes pontjaiból kifolyó részleteknek s nem tisztázott kérdéseknek elintézésére mindkét részről bizottságokat neveztek ki: elébb a császár s később (1646 febr. 27.) Rákóczy. Ugyancsak ebben az időben tárgyalt Rákóczy Croissyval a szövetség megújítása érdekében s amint az erre vonatkozó pontok felett tisztába jöttek (1646 febr. 22.), Croissy elutazott Erdélyből.* Azután, hogy ő elutazott, mindkét biztosai összejöttek Tokajban (1646 apr. 1.) s megkezdték a tárgyalásokat. De nem fejezhették be, mert a császár, aug. 24-ére országgyűlést hirdetett azzal a szándékkal, hogy beváltsa ígéretét s a linzi béke okmányát törvénybe igtassa. Október 1-én le is küldte a rendeknek – de a papság ellentmondott. A császár erre (okt. 22-én) elrendelte, hogy az okiratot a papság ellenmondása daczára teljes szövegében igtassák be a törvénykönyvbe – a mi meg is történt. Erre aztán mindkét részről újabban biztosok neveztettek ki, kik Eperjesen (nov. 10-én) hozzáfogtak a Tokajban félbemaradt tárgyalások folytatásához, de csak 1648 jan. 18-án fejezték be azt teljesen, melyet nyomban követett a békében kikötött vármegyék resignálása a fejedelemnek, ki ezen vármegyék kormányzójává fiát, Zsigmondot nevezte ki.
1646 május 6-án ért Münsterbe. OGIER 154. l. Első ízben 1645 jun. 15-én indúlt el Kassáról (Reöthy Orbán levelei ez napról) – s 1646 elején jött vissza Erdélybe.
Ez alatt a hosszas tárgyalások alatt folyton jártak követei Münsterbe, Párisba,* Stockholmba, hogy behajtsa adósságát s megsürgesse felvételét a békeokmányba. S viszont nála is megfordult egy nő-diplomata, Guebriant Renée, a franczia marsal neje, de fizetni a szövetségesek sehogysem akartak: okúl adván, hogy ő egyoldalúlag kötötte meg a békét s az ő segélyökkel jelentékeny területi nagyobbodáshoz jutott. Hanem a münsteri békébe csakugyan befoglaltatott.
Jármy münsteri tartózkodásáról érdekes részletek vannak OGIERnál. 188. l. Onnan junius 14-én Párisba utazott. Követségei tüzetesebben le vannak írva Rákóczy Zsigmondban s II. Rákóczy Györgyben.
