VIII. Rákóczy és Pázmány. Belső viszonyok.
VIII. Rákóczy és Pázmány. Belső viszonyok.
NAGY eredmények mellett nagy veszteségeket is írhatott föl az első évek számlájára a fejedelem. Élete végéig gyászolta legkisebb fiát, Ferkót, «kinek emlékezetére,» – írja Szalárdy – «kedden lévén halála, atyja és anyja az napon vacsorát egész életekig nem szoktak vala enni». Egyetlen testvére, a nála három évvel fiatalabb Pál, 1636 márcz. 12-én húnyt el, gyermekeinek egyik gyámjává őtet nevezvén ki. Nemcsak a testvért gyászolta benne: máskülönben is űrt hagyott maga után. A Rákóczy-uradalmak egy részét közösen bírták, s a zálogban levőkre (mint pl. Mád) közös követelésök volt, s ezek megszerzése körűl Pál, mint országbíró s mint a kormánykörökben kedvelt főúr, értesítéseinek sok hasznát vette. Hát mégis a közös birtoklás, a tisztek buzgalma, a szomszédság több uradalomban idézett elő kisebb «idegenségeket»,* de Pál, természeténél fogva engedékenyebb, nem igen daczolt bátyja akaratával. A temetés legküzdelmesebb napjaival esvén össze, fiát, Györgyöt küldte el, mint képviselőjét Szepesvárra; de ott a bánatos és különben is beteg özvegygyel alig találkozhatott, mert a sok vendég rengeteg kíséretével úgy kiélte Szepesváralját, hogy az visszahúzódott a lechnitzi kolostorba.*
1636 márczius 24-ről, Patakról írja Debreczeni: «szegény judex curiae uramnak ő ngának halálán igen méltán szánakodhatik Ngod; az mi idegenség benne volt, az mind szenvedhető volt: de félő az asszony miatt, gonoszabb szomszédunk ne legyen jövendőben, jól lehet, mert az is igen beteg, Isten könyörüljön rajta». Orsz. ltár. Chernellel volt Pál úrnak többször összeütközése, de mindig békésen elintézték.
«Igen bánom, hogy az úrfival ő klmével majd meg sem ismerkedhettem; hosszú betegsége miatt jó emlékezetű szerelmes uram legtöbbet makoviczai házunknál lakozván, a szegénység igen megfogyatkozott és szegényedett, mely miatt kénszeríttettem mindjárt a temetésről ide a klastromi jószágomba jönnöm… kérem Klmedet, mint jó akaró uramat az úrfiat ő klmét én szómmal köszönteni, és kövesse: ő klme valami idegenségnek ne vélje távollétemet». Pethe Anna, lechnitzi klastrom, 1636 máj. 27-én írt levele. U. o. Később az özvegy halála után el akarták tőle venni. L. Rákóczy 1637 aug. 27-iki levelét: «az tutorság állapotjáról Klmednek bőven írtunk, ki mivel de jure is minket illetne, nem akarjuk úgy kérni ő felségétől, hogy azzal hazánk szabadságát sértegessük». Sennyeynek szept. 1-én írt levelét Rákóczyhoz. Rákóczy válaszát szept. 19. Batthyány-ltár, Gyula-Fejérvártt.
Mint atyának és testvérnek épen oly súlyosak voltak a fejedelemnek veszteségei. Pázmány az utolsó nagy s talán a legnagyobb szolgálatot, mit Rákóczynak tett, nem sokáig élte túl. Még megérte az 1636-iki kiegyezést, öröme telt benne, hogy Erdély, a keresztyénség bástyája, a küzdelemből megerősödve kelt ki s fejedelme biztosan űl székében. A vonzalom köztük régi keletű volt, de mennél jobban megismerte Rákóczy erős, becsületes jellemét, napról-napra nőtt az, mígnem igaz barátsággá erősödött. Rákóczynak nem volt titka előtte. Bécsbe menő követei tőle kapták az utasítást, hogy hogyan járjanak el az udvarnál, s hogy mit tervez ellene a nádor, azt ő mindig tudatta vele. Sok hasznát vette ennek a bizalomnak s elismeréssel volt érte. «Nagyságodnak» – írta Lippay, midőn a bíbornok 1637 márczius 19-én bekövetkezett halálát tudatta vele – «igaz és jóakaró atyjafia lévén ő nagysága, az ki mind jó tanácsával, mind pedig egyéb segítségével nem kevés javára és könnyebbségére volt Nagyságodnak».*
Pázmány és Rákóczy. 242. l. Lippay, Bécs, 1637 ápr. 3-án írt levele.
Lippay György aláirása.*
Bécs 1638 május 6., Rákóczynak.
Hogy miért súlyosabb e veszteség rá nézve sok másnál, azt leplezetlenűl, de nem minden czélzás nélkűl magának Esterházynak írta meg Rákóczy: «nem volt okom tartani, hogy szegény kárdinál uram, a mit vele közlöttem, elárulja s hogy rosszakaróimat titkon vagy nyilván ellenem bújtassa». S épen ily leplezetlenűl megírta a cancellárnak is: «Mi, igazsággal írjuk Kegyelmednek, úgy meg valánk nyugodva az ő kegyelme jóakaratjában s hazájának, nemzetének szeretetében, ő Felsége kegyelmes parancsolatjának effectuálásában, hogy ha mások is azt viselték volna szemek előtt, talán a szegény hazának s nekünk is nem nyittatik vala ilyen tágas kapu jövendő romlására.»*
Rákóczynak 1637 máj. 23-án Deésen írt válasza Lippay fennebbi levelére. Hivatalos másolat a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban.
Pázmányt megelőzte a halálban II. Ferdinánd; s a két utolsó levél, mit a kárdinál Rákóczynak írt, e gyászesettel foglalkozik. Az első febr. 23-ról tudatja vele a gyászhírt s ajánlja, hogy találja meg III. Ferdinándot most uralkodása kezdetén szép legatióval, «nemcsak ő Felsége jóakaratát kiérdemelni, hanem súlyos dolgokban való jó akaratát is venni». Egy héttel halála előtt, márcz. 11-én, újra sürgette e követség fölküldését, mely véget fog vetni ellenségei híresztelésének, hogy ő Felsége terűletén hadakat fogad.*
MILLER, Epistolae Petri Pázmány. II. k. 209. és 210. ll.
Otthon, Erdélyben, két államférfiúnak halálát gyászolta, kik mindketten a Bethlen iskolájában izmosodtak meg, s a diplomácziai téren tettek neki szolgálatokat.
Cancellariusa Kovacsóczy István, ki a kassai és eperjesi tárgyalásokat vezette, nem sokkal a béke megkötése után Görgényben meghalt. Épen az 1634-iki táborozás idején, hagyatékából egy csomó irományt hoztak a fejedelemhez, ki megnézegetvén azokat, Kassayt hívatta. «Ihol» – úgymond – «szegény cancellarius uram historiákat írt volt» s kezébe adta azokat. «Amaz is elfogadván, elvevé. De azután hova lett, arról altissimum et perpetuum silentium, örök feledékenység. Ezt – folytatja Szalárdy – szemeimmel láttam, jelen voltam. Hihető, Bethlen fejedelemnek hadakozásai, minden viselt dolgai és jó hasznos írások voltak.»*
SZALÁRDY, 95. és 97. ll. Görgényt ekkor foglalták le, Kovacsóczy magvaszakadása alapján, a fiscus számára.
Szerencsésebb volt másik történetíró államférfiának, Mikó Ferencznek Emlékirata: ez napjainkig fönmaradt. Egy évvel később, 1635-ben, követte a cancellárt a sírba. Őt is Bethlen Gábortól örökölte. Régi ismerőse volt, együtt mentek Katalin fejedelemasszony elhozására. Rákóczyhoz szívvel-lélekkel csatlakozott; a mit Kemény ír róla,* hogy «meghala szerencséjével, mert aligha török közé nem megyen vala, mert az religio dolgában is offendáltatott vala»: az ő phantasiájának agyréme: azt magának a fejedelemnek levelei czáfolják meg. Egy hosszabb ideig tartó körútról érkezett haza (1635 jul. 15.) s első útja Mikóhoz volt, kinek súlyos betegségéről értesűlt. Meggyőződött, hogy állapotja reménytelen s egészen elkeseredve írta Kassaynak: «Mi bizony szánjuk mind magunkra s mind az közönséges jóra nézve. Ezennel elfogy kegyelmetek – nincs honnét helyreállítani az kort! Látja isten, csaknem megbolondulunk az gondolkodás miatt, ha az szegény megtalál halni.»* Religio dolgában se a catholicus Kovacsóczyt, se az unitarius Mikót nem háborgatta a fejedelem; a mit a törvény az idegen vallásúaknak biztosított, azt ő nem bolygatta.
KEMÉNY JÁNOS, 236. l. A háromszéki kapitányság helyett Mikó a csíkit kapta: «azért bizonyosan offendáltott».
Rákóczynak Kassayhoz, 1635 jul. 16-án, délest 5 órakor írt levele: «ebéd után (t. i. jul. 15.) szegény Mikó uram látni mentünk mindjárt, kit igen betegen találtunk s akkor is nem igen nagy reménségünk vala gyógyulása felől: de immár ugyan semmi sincs: nehezen hiszszük, hogy már kivigye. Klmed személyét követjük, minden rútság alája megyen: mi olyan nyavalyát nem láttunk, kiről aztán szemben érthet Klmed. Bízván gyógyulásához, mivel soha nem hiheti, hogy meghaljon, testamentumot sem akart még eddig tenni, kiben ezután már nem is hisszük, lehessen módja, mert csak most reggel nyolcz órakor is alig érthetni szavát.» Orsz. ltár. SEGESVÁRY Naplója jul. 15-re teszi halálát – de az, mint e levél is mutatja, jul. 16-án volt.
Több alapja volt Kemény János másik vádjának, hogy perlekedő és vagyonszerző ember. Hát az volt. Szerette uradalmait szaporítani, kikerekíteni. A mint szaporodtak uradalmai, szaporodtak perei is. A hol csak valami visszaváltható zálogra talált, nem igen mulasztotta el jogát érvényesíteni. Példa rá Alaghyné, Bethlen István s egy csomó középnemes. De a pénzelhelyezésnek abban az időben ez volt egyik módja: nem szívesen őrizték a tárházban. A törvény formáit a legszigorúbban betartotta s ha talán kelleténél szigorúbban tartotta be, abban része volt Kassaynak is, az ő legfőbb jogügyi tanácsosának. De hát másként jártak-e el Esterházy, Csáky s átalán az urak? A miért ez Keménynek s a többi erdélyieknek, kik szájról-szájra adták a példabeszédet, hogy «elvitte aranyunkat a Patak», föltűnt, annak az volt az oka, mert Erdélyben kevesebb számmal voltak nagy uradalmak, mint Magyarországon. Aztán megvolt annak a természetes magyarázata, hogy miért akart Rákóczy uradalmat gyűjteni. Váraiban ő tartotta fönn a katonaságot, s az a nép, mely ott volt elhelyezve, a zsoldos sereg s az udvari nép képezték az ő katonaságát. Az ország hada nem volt rendes katonaság; tartottak ugyan mustrákat, de a székelység és a megyék is csak militia volt, igen jól használható, de csak mint egy rendes sereg kiegészítő része. Ezekre az uradalmakra neki szüksége volt, ha azt akarta, hogy hatalmas, tekintélyes, független fejedelem legyen.
Szüksége volt kétségtelenűl Munkácsra is, Katalin várára. Nem hagyhatta volna, hogy az ellenséges kézre jusson s a lengyelországi hadfogadásoknak toborzó helyévé legyen. Mert az bizonyos volt, hogy Katalin nem akarja, nem tudja megtartani. Könnyű volt Sennyeynek, a cancellárnak, azt izenni neki, hogy a mit a fejedelemasszonytól elveszen, azzal adós fog lenni Istennek, melyet ő Felsége a másvilágon utolsó fillérig megfizettet.* Nagy gondja volt ugyan neki jövendő üdvösségére; de ezen a világon is meg akarta a maga s fejedelemsége érdekeit védelmezni.
«Kértem, hogy Ngodnak alázatosan én nevemmel mondják meg, hogy az Úristen Ngodat úgy fogja és maradékit is megáldani, ha a szegény asszonyunkon injuriát nem teszen immár, és hogy Ngod marhájában valamit elveszen akaratja ellen, azzal mindenkor adós fog lenni istennek, melyet ő szent felsége a másvilágon mind egy utolsó fillérig megfizettet itt is, pedig az maradékjátúl is uzsorávla kiveszen; és hogy innen látjuk, sok számtalan kincseknek, takarmányuknak szegénységre való jutásokat, mert az árváknak és özvegyeknek tüze emészti». Sennyey Sándor, Pozsony, 1633 nov. 8-án írt levele a fejedelemnek. Erd. Muz. KEMÉNY, Apparatus Epist. II. nro. 263.
A kiegyezés Katalinnal s a kassai és eperjesi békék megszabták, hogy zálogösszegben mit fog Rákóczy fizetni annak Munkácsért s Fogarasért. Hogy ő ezeket részletekben s nem egy összegben fizette le, állandó panasz tárgyát képezte; e halasztást Rákóczy bizalmas embereinél azzal mentette, hogy nem akar ellenségei kezébe nagyobb összeget juttatni. Ez lehetett csak mentség is; de azért lefizette s legnagyobb részét azonnal, a mint komolyan helyreállott a béke Bethlennel s a két császárral.* Nehezebben ment a dolog az ékszerekkel, ruhákkal s más fölkelhetőkkel. Ez maga egy nagy vagyont képviselt, egy kimutatás szerint csak öt mentének értéke 1801 frt 80 denár volt; mai értékben tizenötszörösét vehetjük. Ezek elszámolása s a tárgyalás az elszámolás fölött nehezebben ment. Különösen 1633-ban folytonosan tartott azok átszállítása Fogarasból Fejérvárra, innen Patakra. 1634-ik év nyarán s utóbb is Melkó, Katalin biztosa, jelentékeny összegeket vett át,* míg szeptember 28-án Chernel és Debreczeni Leleszen hat láda ékszert, ruhát s töméntelen díszpuskát kézbesítettek. De sok volt ezen fölűl is a fejedelemasszony követelése s 1635-ben elkészítette ennek jegyzékét, mely aztán a tárgyalások alapjáúl szolgált.* A fejedelem hajlandó is lett volna mindent kiszolgáltatni s Melithnek, a fejedelemasszony megbízottjának, ki is jelentette: de most a «plenaria quietantiá»-n nem tudtak megegyezni. Ezzel is rendbejöttek. Katalin lejött Tokajba s a fejedelem Debreczenit küldte hozzá. A fejedelemasszony 1636 márczius 17-én meghívta ebédre Debreczenit. A nyugta úgy volt elkészítve, mint Rákóczy kívánta s ebéd után Debreczeni kijelenté, hogy ura «igenis akarja plenarie contentálni pénzzel, jószággal, s minden marhákat is, melyek ennél voltak, az ígérteken kívűl restituálni».* Jószággal! de a fejedelemasszony inkább akart volna pénzt, mit a fejedelem akkori szorongattatásai közt nem adhatott. Csakugyan nehány nap múlva a kielégítés megtörtént* (1636 apr. 20.), de a fejedelemasszony azután is talált alapot újabb-újabb követelésekre.*
Lásd a contentatióról való computust. Tört. Tár. 1880. évf.
Csak egy ízben, 1633 julius 24-én, 23.334 frtot. A kiegyezésre vonatkozó szerződést Rákóczy 1633 szept. 5-én írta alá. Megjelent Tört. Tár. 1880. évf. 761. l.
Megjelent Tört. Tár. 1887. évfolyam. 209. l.
Debreczeni, Sárospatak, 1636 márczius 17-iki levele Rákóczyhoz. Orsz. ltár. A leszámolásra vonatkozó rendkívűl érdekes összeírások s jegyzések vannak közölve báró RADVÁNSZKY BÉLA nagy munkájában.
A bevallás a leleszi káptalannál 1636 ápr. 25-én megtörtént. Megj. Tört. Tár. 1880. évf. 765. s köv. ll.
Egy utóbbi contentatio 1637 szept. 6. Megj. Tört. Tár. 1880. évf. 796. l.
Igaz, hogy híres volt Rákóczy a maga korában fösvénységéről; még takarékosságát is arra a rovásra írták föl. A Bethlen által kiadott manifestumokban emelt vádak jókora része ezekre van alapítva, s minthogy ez iratokat másolatban gondosan terjesztették, Rákóczy fösvénysége minden czáfolata daczára megmaradt a köztudatban. Legsúlyosabb volt e vádak közt az, hogy a Bethlen Gábor által a fejérvári collegiumnak, részben alapítványúl, részben annak fölépítésére hagyott s Bethlen Istvántól átvett 26,000 forintot nem a végrendelet értelmében használta föl. «Mindennél Bethlen István uram háborgatási között, kiket Isten látott, hogy méltatlanúl szenvedtünk, az volt keservesebb, hogy a mostani erdélyi püspök, Geleji István uram sem az obligatoriánknak, kit acceptált volt, sem az mi jó lelkiismeretünknek, sem az istentisztességében való tökéletességünknek nem hivén, abban az állapotban az tracta idején ellenségünkhez folyamodott volt annak megvételéért».*
Bethlen Gábor síremlékei s alapítványai. 20. l. A Történettudományi Értekezések. XI. k. 6. sz.
E szavakat Rákóczy arra a nyugtára írta, melyet a püspök a követelt összeg lefizetésekor állított ki. A fejedelem ez összeget kölcsön vette Bethlen Istvántól s kötelezvényt állított ki róla. Úgy látszik, a püspök, Bethlen támadása kezdetén, nem bízott eléggé Rákóczy fejedelemségének állandóságában s azért követelte a pénzt. Joga volt hozzá. De Kemény, húsz évvel a visszafizetés után, azt írta, hogy «ezen összegeket költsönözésnek színe alatt azon öreg úrtól, Bethlen Istvántól extorqueálván, semmiképpen meg nem adá. Egyebekkel együtt nála vesztek.»* Nem vesztek nála. A fejedelem Kemény Jánost, főkomornyikját, – ugyanazt, ki húsz évvel később nem tudott semmit a visszafizetésről, – Fejérváry Péter fizető deákját és Czikó Mihály udvarbíráját küldte ki, hogy az eddig történt kifizetésekről s a hátralékról «igaz számot vessenek egymás közt». Hát a számadást Kemény és két társa Fejérvártt 1638 szept. 18-án elkészítették, a hátralékot kifizették Gelejinek, Alstädnek és Csulaynak okt. 6-án, s ezzel a fehérvári iskola követelése ki volt egyenlítve. Maga az iskola épűlete is el volt készítve. Bethlen erre 6000 frtot hagyott. De az épűlet jóval többe, összesen 10,768 forintba kerűlt.*
KEMÉNY JÁNOS. 261. l.
A kötelezvény, számadás s nyugta eredetijei megvannak a vörösvári Rákóczy-levéltárban. Megjelentek «Bethlen Gábor síremléke s alapitványai» czímű munkában.
Annyi bizonyos, hogy ez a fösvénynek, ridegnek híresztelt ember nagy áldozatokra is kész volt isten dicsőségéért s a keze alatti scholák fölvirágoztatásáért. Hálás volt az ő istene iránt, ki elhalmozá földi javakkal, megismerteté a tiszta evangeliummal, erőt adott neki, hogy a megpróbáltatásokból diadallal keljen ki s győzedelmeskedhessék ellenségei fölött. Bírt érzékkel a tanügy fontossága iránt; maga mondta, hogy egy jó mestert többre becsűl, mint egy jó predikátort. Pedig egy vasárnapi istenitiszteletet sem múlasztott el, még útazásait is úgy rendezte a vasárnapi vagy ünnepi istenitisztelet kedvéért, hogy azt olyan helyen tölthesse, hol vallásán való templom volt. Még akkor is, midőn csak Patak főura volt, sokat tett a maga iskolájáért. A kiválóbbakat azok közűl a növendékek közűl, kik az ő iskoláját végezték, kiküldötte a külföldi egyetemekre, hogy a theologiai tanfolyam bevégzésével, hazájokba visszatérve, az egyházi életnek, irodalomnak, tanügynek emelésén közreműködjenek. Rendesen 3–6 alumnusa, a mint maga nevezte «tanuló deákja» – kiktől térítvényt vett, hogy ott fognak szolgálni, a hol kívánja – volt künn* s mindenik kapott évenkint egy pár száz aranyat. Egyik közűlök lefordította Erasmusnak «Az keresztyén vitéznek kézben viselő könyvecskéjé»-t, kinyomatta Leydában (1627.) s mint «háládatossága kicsin jelét», neki ajánlotta: «holott immár negyedik esztendeje folyik, hogy az Nagyságod beneficiariusai laistromában, méltatlanságomra képest, nevemet felíratván, ez nevezetes belgiumi akademiákban tanulásnak okáért mulatok és az Nagyságod kegyessége mellett fogyatkozás nélkűl élek».*
Az Erdélyi Protestans Közl. 1874-diki folyamában 1624-ből három alumnusának levele van közölve: Csanaky Mátéé (Leyda, márcz. 26.), Salánky Györgyé s Zempléni Györgyé Franckera (1624 ápr. 7.). Ugyanakkor már Simándi és Károli künn volt. 404. s köv. ll. V. ö. Rákóczynak 1635 jun. 23-án kelt levelével.
Az ajánló levélben. A könyv czíme: «Rotterodámi Rézmánnak az keresztyén vitézséget tanító kézben viselő könyvecskéje». (Enchiridion militis Christaniani.) Hogy Erasmust miért fordította Rézmánnak, azt az Előszóban indokolja.
A pataki iskolát azután is, hogy bement a fejedelemségre, föntartotta azon a színvonalon, melyre emelte, s épen úgy, mint eddig, a legfőbb vezetést magának tartotta fönn. Hanem ettől fogva már jóval nagyobb körben kellett patronusi jogait s kötelességeit gyakorolnia. Itt volt a Bethlen Gábor által fölvirágoztatott collegium, melynek tanárai oktatták fiait az e mellett fölállított udvari scholában. A harmincz éves háborúban földúlt Herbornba Bethlen Gábor elküldé Bojti Gáspárt, udvari történetíróját, hogy a német egyetemek kiváló három tanárát, kik közűl az első és harmadik magában Herbornban volt, Altstedet, Bisterfeldet és Piscatort, hívja meg Erdélybe.* Bethlen közbejött halála miatt a leutazással késtek, de Rákóczy már Fejérvártt találta s elkövetett mindent, hogy ott tartsa őket. Ott lételök nemcsak az iskola fényét emelte, mert főként Altsted Európaszerte kiváló bölcsész hírében állt, hanem összeköttetéseiknél fogva máskülönben is nagy szolgálatokat tehettek neki: közvetítőűl szolgáltak, hogy a fejedelem külföldről megbízhatóbb híreket kapjon. Már felsőbb tanári állásuknál fogva is díszes helyet foglaltak el a fejedelemi udvarban, rangban a püspök után következtek s fizetésök is – ezer tallér évenkint – mutatja, hogy a fejedelem méltányolni tudta őket. S csakugyan ezeknek és a külföldi egyetemekről visszatért alumnusoknak lehet köszönni, hogy az erdélyi és magyarországi hittani irodalom Rákóczy alatt lépést tartott az európaival.*
Bethlen Gábor 1629 febr. 22-én kelt levelét a három tudós tanárhoz. Kiadta KVACSALA. Századok. 1892. évf. 711. l. a jegyzetben. A meghívás körülményeire vonatkozólag lásd BISTERFELD életrajzi közleményeit. 12. l.
L. tüzetesebben KVACSALA idézett munkájában, Bisterfeld élete.
A tanárok ezen európai összeköttetésének volt a következménye, hogy abban a mozgalomban, melyet az angol Dury János, «az istentől küldött apostol» indított, hogy a protestantismust a két fő, ágostai és helvét, felekezeteknek egyesítése által megerősítse s a catholicismus emelkedésének útját állja. Örömmel üdvözölte az eszmét Rákóczy s ez ügyben (1634 febr. 7-én) Geleji Katona István püspök elnöklete alatt zsinatot tartottak, mely a Dury által fölvetett négy kérdésre adott beható válaszában az egyesülés mellett foglalt állást. Gyakorlati haszna ennek a határozatnak nem lett; de igaza van Kvacsalának, hogy ez a válasz méltó volt az ügyhöz s az azt mozgató személyhez; mert bizonyságot tett az erdélyi ref. egyház vezető személyeinek nemes és előkelő észjárásáról.* Az iratot a püspök, utánok három tanár, tíz esperes, egy dékán s három lelkész írták alá, az akkori erdélyi egyházi életnek kiemelkedő alakjai.
Bisterfeld élete. 15. l. Tolnai 1634 febr. 20-án Patakról írja a fejedelemnek: «ha valamikor kegyelmes uram véghez kellene menni ez üdvösséges tanácskozásnak generale consilium kellene hozzá, mely válaszúl lenne Németországban, de oda kellene menni mind Erdélyből, mind Magyarországból két-két praedicatornak. Várom mindennap Szepsi, Alvinczi és Kovásznai uram tetszését is, melyeket mindjárt kezéhez küldök Ngodnak. Akkor penig, mikor velek legelőször beszéllettem, feltalálák ő klmek, hogy valameddig az helvecziai ecclesiák ebben az unióban magokat be nem adják, addig az mi magyar ecclesiánknak nincsen módjuk abban, hogy amazokkal megegyesődjenek, mivel anno 1545 az helvecziai vallást bevévén az magyarok, az urak közűl is az kik akkor éltek, azok aláírták neveket. Az Duraeus írásában penig úgy vagyon feljegyezve, melyet nekem in paribus küldött, hogy a helvetusok közűl reménység vagyon, melyből kitetszik, hogy annak az statusok még nem consentiáltak». Prot. Egyh. és Iskolai Lap. 1875. 618. l.
A protestantismus megszilárdulására sokat tett, hogy Bocskay óta a fejedelmek a reformált vallás követői voltak. Hol a négy bevett vallás jogegyenlősége törvénybe volt igtatva, uralkodó vallásról, olyan értelemben, mint a catholicus vallás volt Magyarországon, szó sem lehet; mert a fejedelem kegyura volt mind a négy vallásnak, s ez mindenik a törvény oltalma alatt állott. De épen azon körűlménynél fogva, hogy a reformált egyház igazgatását a püspök mellett a fejedelem vezette, ez «első lett az egyenlők közt», azaz ha nem is volt az állam vallása, sok előjoggal bírt, mert ez a körűlmény megnevelte tekintélyét, papságát hatalmassá tette. S kivált olyan buzgó fejedelem alatt, mint Rákóczy. Nem volt uralkodó Európában, kinek ministerén kívűl még egy másik, épen olyan hatalmas tanácsosa ne lett volna: a gyóntató a katholicus, az udvari pap a protestans uralkodónál. Mert fontos kérdés volt az, hogy mit mond az egyház ahhoz, a mit az uralkodó tenni akar. Egy Lamormain (Ferdinándnál), egy pčre Joseph (Mazarinnál) épen úgy bírt politikai befolyással, mint a püspök, az udvari pap Rákóczynál. Ez aztán Erdélyben a consistorialis rendszer kifejlődéséhez vezetett a protestans vallásúaknál s az autonomia megalakulásához a katholicusoknál, kik nem bírhatván püspökkel, vicariusok által kormányoztattak.* A fejedelmi tanácsban mind a négy vallás képviselve lévén, mindenik tanácsúr befolyt a maga vallásának igazgatásába s annak érdekeit, szemben még a fejedelemmel is, természetesen bizonyos korlátok között, képviselte.
Kozma Péter esperesnek 1635 febr. 13-án kelt megerősítő levele patens alakban, az Orsz. ltárban. Hatásköre Háromszékre és Fejérmegye egy részére terjedt ki. Hatáskörébe tartoztak nemcsak az isteni tiszteletre tartozó dolgok, hanem az iskolák is. V. ö. VESZELY, Erd. Egyháztört. Adatok. 333. és 374. ll.
A calvinismus puritán egyszerűségével még ilyen kiváltságolt helyzetében sem volt összeegyeztethető a ritus pompája. A catholicismussal szemben az épen az ellentét által hathatott. Magának a templomnak megragadó pompája s fénye, a cultusnak szívre és kedélyre egyaránt ható ceremoniái helyett az ékességeitől megfosztott egyház komor egyhangúságát állítván s a cultusba magát a népet is bevonván, fölemelte azt a válaszfalat, mely a két egyházat örökre elválasztá egymástól. A török földön megizmosodott Bethlennél az egyház a politika szolgálatában állott; Rákóczynál, kinek mostoha anyja s öcscse katholicusok voltak, s ki élvezettel olvasta Pázmány praedicatióit,* megfordítva volt. Még mint egyházának feje is vallása szolgájának tekintette magát. Pedig nemcsak udvarában szerette a fényt és pompát, hanem a mennyit vallása megengedett, bevitt annyit annak egyházaiba is. S ez a fényűzést csak az Úrasztalához szükséges edényekben engedte meg, s ilyenekkel, igen sokszor művészi kivitelű kelyhekkel és tányérokkal, ő és felesége gazdagon ellátták az egyházakat. A híres nagy haranggal ebben az időben ajándékozta meg a debreczeni egyházat.*
Pázmány maga küldött neki egy példányt, nem sokkal halála előtt.
TÓTH FERENCZ, Túl a Tiszai püspökök.
De még egy más fényűzést is megengedett magának. A protestáns isteni tisztelet a katholicusok egyházi énekeinek legnagyobb részét átvette, természetesen magyarra fordítva. Ezek a szertartásos könyvek az oltárok ékességei közé tartoztak a katholicusoknál s igen sok esetben nemcsak pazar fényű művészi kivitellel, hanem alakjuk, nagyságuknál fogva is föltűntek. A protestansok énekes könyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban láttak világot. A közhasználatban levő énekes könyvnek sok fogyatkozása volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak, ösztönzésére a püspök, Keserűy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s kiegészítéséhez. A hymnusokat kiigazítá, rímekbe szedte s énekhez alkalmazá, a hiányokat különböző példányokból pótolta. Bethlennek megtetszett ez a munka, leíratta s fényesen beköttette. Természetesen csak egy példányban volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczy azt akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a cultus, mi csak úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja: s «elméjét ottan annak kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, hogy készítse sajtó alá. De a püspök mindjárt a munka elején meghalt, s így annak befejezése Gelejire, mint a püspök munkatársára maradt.
Geleji a kéziratot új javítás alá vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá «s mintegy negyedrésznyivel öregbíté». A fejedelem saját költségén s saját nyomdájában kinyomatta. Minthogy a katolicusok Graduáljainak nagy ívrétű alakját választá, a betűket és hangjegyeket külön kellett hozzá öntetni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékúl kétszáz egyháznak. A példányokba beírta a maga nevét és jelmondatát: «Non est currentis, neque volentis, sed est miserentis Dei», s aztán szétküldte azokat.* «A Graduált,» írja Tolnaynak, «úgy reméljük, eddig Kegyelmednek kezében szolgáltatták; örömest értenénk nem annyira az sokak vélekedését, mint az értelmeseknek tetszéseket s ítéleteket felőle; mert akármit is jobban ítélhetnek meg mások, mint az ember maga magát».* «Két praelumon» (sajtón) nyomták, de azért sok baja volt a typographusokkal: «itt magunk szemünk előtt vagyon egy magyar könyvnyomtatónk, veretjük, tömlöczöztetjük s ugyan semmi». A dolgon úgy segített, hogy a lengyel király útlevelével Hamburgon át hozatott Hollandiából nyomdászokat.* Hanem azért 1636-ban, megpróbáltatása legnehezebb évében, augusztus elejére már elkészűlt.
Tolnay István, Sárospatak, 1637 jan. 18-án írt levele Rákóczyhoz: «vagyon immár egy hete klmes uram, hogy az Gradualok-beli defectusokat kezemhez küldötte praefectus uram ő klme. Igen akarnám, ha azt az laistromot is, melyben notálták volt, melyikben mennyi és micsoda defectus vagyon, megküldhetné Ngod több dolgai között. Mer az kik még nálam vannak, azokat újabban revideálták, de az miket kiosztottam, meg nem vizsgálhattam. Sőt még azt sem tudom, melyik eklézsiáé volt az, az kiben az fogyatkozás találtatott. Az közel való eklezsiába tartozókat én kiosztottam alkalmasint». Orsz. ltár.
Rákóczy 1636 aug. 12-én Tolnayhoz írt levele. Prot. Egyh. Isk. Lap. 1875. évf. 802. l.
Rákóczy 1635 okt. 2-án Tolnayhoz írt levele. U. o. 779. l. Rákóczy és Pázmány. 118. l.
A Gradual czímlapja kisebbített alakban.*
A Gradual cízmlapja és egyik lapja egy negyedrészre kisebbítve. A Nemzeti Muzeum birtokában.
Rákóczy György arczképe.
Az 1631-ben, Van Vliet által, Rembrandt után készített metszet alapján.
Lanfranconi Enea gyűjteményéből.
A Gradual egy lapja kisebbített alakban.
A mire a Graduál megjelent, két más munkát adott Rákóczy sajtó alá: «Altstedius munkáját az lengyelországi Socinianusok ellen», továbbá Geleji latin egyházi szónoklatait, s ezzel egy időben Patakon nyomdát állíttatott föl három sajtóval; mert a tudomány két emporiumának, Pataknak és Fejérvárnak fölvirágzását egyaránt szívén viselte.* Az utóbbi székhelye s a másik magyarországi birtokainak központja volt. Mikor Patakról lejött a fejedelmségre, Tolnay Istvánt udvari papjáúl magával hozta. Lefordíttatta vele «Az Wittembergai Akademiának az evangelica religióért számkivető csehekhez s morvaiakhoz küldött vígasztalását» s ki is nyomatta; de már 1632-ben visszaküldte Patakra első papnak s azzal a megbízással, hogy mint iskola-gondnoka, helyettesítse őtet. Több volt annál is: olyan bizalmi férfiú, kinek meghallgatása nélkűl nem intézett el sem egyházi s iskolai ügyeket, sem személyi kérdéseket.
Rákóczy 1636 aug. 12-iki levele. U. o. i. h.
Épen ezzel a Tolnayval folytatott levelezéséből tudjuk, hogy Rákóczynak szép könyvtára volt Patakon. Az újabban külföldön megjelent nevezetesebb munkákat a tudományos irodalom minden ágából, legtöbbnyire alumnusai által, meghozatta s a pataki várban levő könyvtárába osztatta be.* De e részben gondoskodott a fejérvári iskoláról is, s mindjárt uralkodása kezdetén egy olyan tervvel foglalkozott, mely, ha csak terv maradt is, e nevezetes ember széles látkörének kiváló bizonyítványa. Nem kisebbről volt szó, mint Mátyás király híres könyvtárának, a Korvin-könyvtárnak megszerzéséről. Hogy maradt ez a könyvtár Budán, azt maga mondja el: «Mikor Budát szentséges Szulimán szultán kézhez vette volna, noha nevezet szerént még az párnákon is megengedte volna, hogy kihozzák onnan; de akkor Fejérváratt is elegendő könyvek lévén és az urak is mind, inkább pápisták lévén, mivel azok az könyvek, kik ott voltak, nem hitükön való szentírások voltak, azokat nem vitték ki onnan». Idő teltével «kiadták az javát az római császárnak». Már 1632 elején megindította a tárgyalást a budai basával; de ez hallani sem akart a dologról, olyan árt – ötezer tallért – követelt értök, melyből kitűnt, hogy nincs komoly szándéka átengedni, s meg sem mutatta. De Rákóczy nem szeretett zsákban macskát árulni s megbízta kapitiháját, hogy alkalmilag valamelyik divánülő vezérnél tudakozódjék, hogy mi módon lehetne a Korvinákhoz hozzájutni, Zülfikárnak pedig száz tallért ígért, ha megszerzésében segélyére lesz. Követe erre azt az ajánlatot tette, hogy fordúljon magához a szultánhoz, a mit Rákóczy meg is fogadott. Előterjesztésében elmondta a fejérvári iskola keletkezésének történetét: Bethlen kezdeményezését s az ő törekvését, hogy azt teljesen befejezhesse. Már is sokan gyülekeznek «tanuló ifjúság és bölcs emberek». Az volna a czélja, hogy «ezután nem kellene pápa birodalmába bocsátani ország fiait hatalmasságod országának nagy kárára». De nagy baj van: «könyveim scholámban kevés vagyon» s a külföldről az ottani zavarok miatt nem hozathat. Ezért kéri a szultánt, hogy a budai könyvtárt engedje neki át, a mi ezüst, arany azokon vagyon, azt le lehet rólok szedni s ha megkaphatja, ő nem lesz kénytelen hazafiait «sok költséggel a németek közt fölneveltetni». Bármennyire a török szája ízéhez volt is az indokolás elkészítve, a portán gyanús szemmel fogadták. Azt hitték, hogy valami egyéb lappang ebben az ajánlatban s a Korvinák továbbra is Budán maradtak.*
Rákóczynak s Tolnaynak levelei: 1633 febr. 20., márcz. 9. 1634. okt. 31-iki stb., a beküldött könyvek czímei fel vannak sorolva. Levelezésük megjelent a Protest. Egyházi s Isk. Lapok 1875-ik évi folyamában. A levéltár újabb rendezése alkalmából több kiadatlan levelök került elé.
L. Levelek és Okiratok. 35, 54, 65, 102, 111, 116, 175.: az 1632. és 1633-iki évi jelentésekben a Török-Magyarkori Államokmánytár. II. k. 185. s köv. ll.
Annyi bizonyos, hogy neki sem sikerűlt minden, kivált a kisebb fontosságú dolgokban. De az soha sem tartotta föl haladásában a kitűzött czél felé. A milyen izmos szervező tehetség, kitünő gazda s erős, következetes főúr, főispán volt otthon megyéje és uradalmai kormányzásában, olyan maradt a fejedelmi székben, országa igazgatásában is; csak munkája és gondjai szaporodtak, mert a főfelügyeletet uradalmai fölött, mint fejedelem is magának tartá fönn. Csak annyi könnyítést engedett magának, hogy magyarországi jószágkormányzójának, Debreczeni Tamásnak, Chernel utódjának hatáskörét növelte. Két sajátságos rokonszellem találkozott itt, kik épen azért a legjobban ki is jöttek egymással. Pedig csak nehezen tudta Rákóczy Debreczenit rábírni, hogy a praefectusságot vállalja el; de szüksége volt rá, mert Chernelt diplomácziai pályán kívánta alkalmazni. Hosszas tárgyalás után tisztába jöttek a sok apró részlet fölött. Dehogy jöttek; ez még csak kezdete volt a nagy munkának. A gyakorlat egy csomó új kérdést teremtett, melyre előbb nem gondoltak. 1634-ben ezen is kiegyeztek.* Hanem még ez sem volt definitiv kiegyezés. Megint új részletek merűltek föl, mert épen úgy, mint Rákóczy, Debreczeni is értett a maga igaza védelmezéséhez. Többi közt a praefectusnak Patakon leendő letelepedése okozott nehézséget. Rákóczy már azt kezdte hinni (1637.), hogy Debreczeni azért nem akar «contentus lenni az ő kegyelmességével, hogy megválhassék tőle».* A közvetítést köztük Tolnay vezette s igen kényes kérdésekben annyi tapintattal, hogy végre 1637 derekán csakugyan végleg kiegyeztek.* S ez a választás, a következmény megmutatta, teljesen sikerűlt.
L. DEBRECZENI Memorialeját s a fejedelem resolutióját. Tört. Tár. 1885. évf. 35. l. A Rákóczy-osztályban egy csomó erre vonatkozó levél van.
Rákóczynak 1637 máj. 30-án Tolnayhoz írt levele, végső resolutiójával, azzal a meghagyással, hogy «azt tartsa utoljára». Prot. Egyh. s Isk. Lap. 970. l.
Tolnaynak 1637 jul. 4-én Rákóczyhoz írt levele: «úgy vagyon klmes uram, hogy praefectus urammal való végezés az Patakon való letelepedésről sok ideig vonódék: de mindazonáltal, ha teljességesen véghez megyen: sat cito, si sat bene. El is végződik immár ő klme részéről, csak Ngodon se muljék, úgy ítélek pedig felőle, hogy Ngodon sem mulhatik el». U. o. 1095. l. Aug. 13-áról írja: «aug 8-ik napján írt levelét ma hozta meg praefectus uram szolgája, melyben Ngod klmesen ígéri magát praefectus uramnak ű klmének, mint az conventiójának, mint az assecuratoriának megadásával… Ngod klmes uram legyen immár securus, csak az úristen ő klmét éltesse, az ide ki való jószáginak gondviselésében megnyugodhatik Ngod». Aug. 17-kén Rákóczy mindkettőt aláirásával ellátva beküldte. L. mind két levelet Orsz. ltár, Rákóczy-osztály. Debreczeni bizonyos részjószágokat kívánt magának reserváltatni, s hogy az inscriptio hogyan történjék meg, e felett folytak a tárgyalások.
Debreczeny Tamás aláirása.
Rákóczy szerencséjének és sikereinek egyik titka abban rejlett, hogy embereit kitünően meg tudta választani. A sárospataki udvart elköltözése után is egészen régi állapotjában tartotta fönn, nem sokat változtatva a személyzet létszámán. Ezt a személyzetet ismerte és szerette s különösen a Pázmánynyal, Esterházyval s a bécsi udvarral való érintkezésekben ezeket használta. Sok pere és függőben levő ügye levén, minthogy ezek már be voltak avatva azoknak részleteibe is, természetesen nem tehetett másként. De a kényesebb politikai küldetéseket is többnyire ezekre bízta, s kivált a titkos megbízásokat nemcsak Pázmányhoz, hanem az udvarba s a nádorhoz is ezekre ruházta, sőt a lengyel udvarral s főurakkal való érintkezéseket is ezek által tartotta fönn, kik Lengyelország szomszédságában lakván, nemcsak a viszonyokkal voltak ismerősök, hanem egyes lengyel urakkal is baráti összeköttetésben állottak. Épen ezért mentette föl Chernelt a praefectusságtól, ki aztán folytonosan útazgatott Nagy-Szombat, Kismarton, Pozsony, Bécs, Patak és Fejérvár közt. S természetesen, mikor olyan fontos bizalmi állás betöltéséről volt szó, mint a kővári kapitányság Zólyomy elfogatása után, azt olyan emberre bízta, kinek pontosságában s hűségében megnyugodhatott: Reöthy Orbánra. Pedig az nem volt valami kellemes hivatal s Reöthy keservesen is panaszolta, hogy «semmi nagyobb terhére nincs, mint az tömlöcztartóság».* Volt oka rá, mert Zólyomy «akaratos magaviselésével, fenyegetőzésével, nyughatatlanságával s hol egy, hol más magatűntetésével» sok kellemetlenséget okozott. Eleinte könnyű volt a rabsága, de midőn anyja s felesége «boszorkánysággal» akarták kiszabadítani és ő módot talált, hogy a budai basához egy megbízott emberét küldhesse, «Jenőt, Lugost, Karánsebest, Sarkadot fölajánlván a töröknek»,* fogsága súlyosabbá tétetett.* Rákóczynak nem telt öröme ebben a szigorban, szívesen enyhített volna rajta s midőn fia, György, fölútazott testvérének, Pálnak temetésére, utasította, hogy Kővárba bemenve, látogatást tegyen nála.* Sőt szabadon bocsátását is, «jó módok és conditiók alatt», megígérte, csak azt kívánta, hogy megbízható ember, példáúl Bethlen István, kezességet vállaljon érette. De erre, állhatatlanságát ismerve, senki sem vállalkozott, legkevésbbé maga István úr, míg fia, Péter, épen a tárgyalások idején, szörnyű mód kezdte fenyegetni Reöthyt, hogyha «valami álnok titkos practicával, éhséggel, vagy egyéb módon el kezd élete fogyni szegény Zólyomy uramnak, bizony mind az koporsódig megbánatják Kegyelmeddel s gyermekiddel».*
Reöthy Orbán 1636 jul. 20-iki levele Rákóczyhoz. Gyulafejérvári Batthyány-könyvtár.
Levelek és Okiratok, 181. L. Hanem azért kaphatott leveleket családjától. «Zólyomy uram fiát is megmutatták az szolgámnak, magát is kérdezvén, mi állapottal vagyon. Az fia maga kezével minémű levelet írt az apjának, azt is beküldöttem». Reöthy febr. 3-iki levele Rákóczyhoz. Batthyány-könyvtár.
SZALÁRDY. 91. l.
Reöthy Orbán jul. 20-iki levele: «elég bajom vagyon Zólyomy dolgában is. Mikor az ifjú urunk itt vala, akkor bementenek volt hozzája az én engedelmemből: azt nem tudom, ki mit szóllott s beszéllett, de azután Zólyomy uram maga az magam asztalánál mondá: akkor mondották ő neki, hogy senki az ő szabadulására többet nem segíthetne neki, mint az közel való, maga is ugyan azt hiszi s még mások is, noha én az Ngod akaratjáról nem bírok s ő magának is azt mondottam, hogy még Ngod is csak eszköz abban, hanem isten annak derekas authora, kinek az mikor tetszik, akkor lehet szabadulása; én úgy is hiszem penig, bizony szívem szerént akarnám, ha Ngodnak javára, hazája s nemzete igaz szolgálatjára meglehetne szabadulása, mert tudom, nekem is nem kicsiny könnyebbségemre lenne». Batthyány-könyvtár, Gyulafehérvártt.
Bethlen Péter okt. 4. és 7-iki levelei Reöthyhez. Tört. Tár. 1885. évfoly. 743. lap.
Ez a mérgezési híresztelés is egyike volt a Rákóczy ellen alkalmazásba vett agitationalis eszközöknek, hogy a nemzetben hangulatot támaszszanak ellene; de még pillanatnyi sikere sem volt. Reöthy Orbán a kiegyezés létrejötte után is porkolábja maradt Zólyomynak; de Rákóczy, a mint tehette, könnyített sorsán s utóbb nejét is bebocsátotta hozzá, kitől aztán egy leánya született, míg fia a Bethlen István udvarában nevelkedett föl.
Könnyen érhető, hogy a Zólyomyra való fölügyelettel, az erdélyi terűleten fekvő Kővárban, magyarországi szolgáját bízta meg: de ez csak kivételes eset volt.
Hogy inauguratiójakor a tisztviselőket megtartotta régi állásukban, az nem kizárólag az akkori kényszerhelyzet következménye volt; ő ezután is Erdélyt erdélyiek által akarta kormányoztatni. Bethlen Gábor jól betanult, képzett tisztikart hagyott maga után, s ezt ő nehezen is nélkűlözhette volna. Az Illésházy által létrehozott kiegyezés szellemében Magyarországon is tekintettel kellett lenni a vallásfelekezetekre; Erdélyben ehhez még három nemzet járúlt, melyek közűl a fejedelmi tanácsban mindeniknek képviselve kellett lenni. Rákóczy e részben is ragaszkodott a törvényes gyakorlathoz. Nemcsak a fejedelmi tanácsnak, hanem a portára küldött nagy követségeknek tagjait is rendesen az országgyűlés választotta a három nemzetből; de az, aki a követség élén állt, magának a fejedelemnek volt a követe. S minthogy a fejedelem a nyilvánosan nem tárgyalható ügyeket illetőleg ezt látta el titkos utasítással: a diplomácziai téren az ő egyenes akarata ellenére semmi nem történhetett. Ő pedig jól értett ahhoz, hogy az alkotmányos formák megtartásával érvényesítse akaratát; s ha az erdélyiek mellőzést is láttak abban, hogy a magyar és lengyelországi követségeket a maga régi szolgáival látta el, miután azok bizalmas s sokszor magán küldetések természetével bírtak, tekintettel arra, hogy a Részek magyarországi területet képeztek, abban nem láthatták a választási föltételek megsértését.
De e részben mindig volt bizonyos animositás az erdélyiek közt. Annak éle, mit Mikó az «ebhajduknak» Basta korabeli garázdálkodására vonatkozólag mond: «jegyezd meg olvasóm, hogy Erdélyre minden veszedelem Magyarországbúl jött», sok tekintetben a királyi terület ellen van intézve. Még a Részeket is idegen területnek nézték, mert az nemcsak közigazgatásilag, hanem törvénykezésileg is el volt Erdélytől választva. Az ottani megyék követei résztvettek ugyan az erdélyi országgyűlésen, de nem az erdélyi megyékkel együtt, hanem mint külön testűlet készítették el kívánalmaik, sérelmeik jegyzékét, úgy, hogy egyedül csak a fejedelem személye képezte a két terület közt az összekötő kapcsot. A separatio csak János király halála után ment véghez: az első években Erdély csak annyi autonomiával bírt, mint a vajdák alatt, s nem sok kellett hozzá, hogy ez az autonomia Erdély önálló alkotmányává fejlődjék ki, melybe a részek teljesen soha sem olvadtak be. Az ebből származó antagonismust az idő sem törölte el, s Mikó fennidézet szavainak magyarázatát ebben találjuk meg: létezett az, bár a viszonyok hatalma, az érdekek közössége útját állta annak, hogy a dolog szakadásra kerüljön.
Mindent a törvényes úton érni el, de gondoskodni arról, hogy az ő czéljainak megfelelő törvények jó eleve megalkottassanak – ez volt egyik uralkodói maximája. Bethlen Gábor halála után az országgyűlés mohón ragadta meg az alkalmat, hogy e nagy fejedelem törvényei közűl mindazt, mi a rendektől egyéni áldozatot követelt, lerombolják: megtámadták a fiscust, visszaállították a szabad kereskedést, a «quartérnak» nevét is tollálták. Hát lassankint kellett gondoskodni Rákóczynak, hogy ezek újra fölvétessenek a törvénykönyvbe: méz, viasz, szűr, ökör újra fejedelmi egyedárúvá tétettek, sóakna-nyitás csak a fiscusnak engedtetett meg, az Aranyos vizéből kimosott aranypor- és kéneső-tolvajok megbüntetéséről intézkedtek. Különösen a só-egyedárú képezte a fiscus egyik kimeríthetetlen jövedelem-forrását. A sókoczkákat részint tengelyen, de legtöbbnyire a Maroson szállították a portusokra s ott bocsátották áruba: messze földről jöttek oda török és másféle kereskedők, s az ottani raktárak gazdag készletéből látták el szükségleteiket. Az indirect adózás helyes felhasználása tette lehetővé az egyenes adó emelésének mellőzését.* Midőn pedig már 1631-ben a nyughatatlan emberek megzabolázásáról hozatott törvényt, a Magyarországon t. i. a császár által bírt terűleten lakó erdélyi birtokosoknak ki s bejárását megnehezítette s 1632-ben és 1633-ban ezeket homagium letételére kényszerítette, megtiltotta, hogy hadakat országon kívűl levő szolgálatra senki se vihessen ki s ligát se alkothasson senki, törvénybe igtatta, hogy a fiscális várak tisztsége és őrsége a fejedelemnek is tegye le a hűség esküjét, portára pedig kereskedés színe alatt senki se mehessen ki: olyan nyughatatlanságoknak és zavaroknak kitörését akarta eleve meggátlani, melyek már előre vetették árnyékukat. Fejedelemtársat nem akart maga mellett tűrni, sem Bethlen Istvánt, sem Zólyomyt; annál rosszabb volt ezekre nézve, hogy e törvények consequentiáit nem vonták le.
«De nem vala az ország lakosinak minden bántódása nélkül, hogy minden szabados kereskedésbeli jövedelmeket csak a fiscus számára igyekezik vala fordítani, úgy mint mézzel, viasszal, baromgyűjtéssel valókat» írja SZALÁRDY, 82. l. Kétségtelen igaz, a rendeknek sem nagyon tetszett. Miután azonban a fiscalis jószágok egy nevezetes része magának kezében volt, s a rendes, az úgy nevezett portai adóból nem lehetett az ország és udvartartás szükségeit fedezni, kénytelenek voltak belenyugodni. Különben koronként maga is enyhített rajta.
A mivel azonban a fiscus jövedelmét emelte, azt országában a szükséges beruházásokra fordította. Különös gondja volt a várak és végházak jókarban tartására s felszerelésére ágyúval, golyóval, lőporral, fegyverekkel. A bányamívelés hanyatlóban volt, mert Bethlen bányászai (a két Lisbona) már megvénűltek,* s annak emelésére hívott országába új bányászokat, mérnököket, «Velenczéből s más külső országokból főfundáló, kőmíves és egyébféle mesterembereket».
Rákóczy és Pázmány. 218. l.
Mint uradalmait főúr korában, épen úgy igazgatta országát is megválasztatása után. Mindennek utána nézett, mindenről személyesen győződött meg. Rengeteg sokat útazott. A főember praefectusok, a fiscalis udvarbírák, a kamara-ispánok, harminczadosok soha sem tudták, hogy mikor keresi föl őket. Számon tartotta valamennyit és mindeniknek minden dolgát. Rengeteg számú közönséges és czímeres postája volt, kiket igen szoros fenyítékben tartott s útaztatta mindenfelé, s mindeniknek meg volt szabva, hogy hova, mennyi idő alatt kell mennie,* s ezek által ugyancsak küldözgette a leveleket, utasításokat tisztjeinek. Mindig mindenről tudósítást kellett kapnia s a levelekre írt jegyzetei mutatják, hogy mindent maga intézett. Volt is dolga kis és nagy cancellariájának, melynek egyik tagja írva hagyta, hogy «secretariusainak, deákinak éjjel-nappal annyi munkájok vala és szorgalmaztatások, hogy gyakorta ételeket is alig végezhették csendesen». S még más nehézségök is volt: nem zárta el «fülét az hamis nyelvek elől». E miatt többször voltak kellemetlenségei. De volt annyi méltányosságérzet benne, hogy ha tévedését belátta, igyekezett azt jóvá tenni.*
A postáknak adott utasítást l. Tört. Tár. 1885. évf. 33. l.
Usz Istvánnal volt a többi közt ilyen összezördülése. Uszfalva, 1635 május 16-ról írja a fejedelemnek: «az előbbi jó emlékezetü fejedelemnek ilyen dicséretes szokása volt: ha valaki igaz hívei közűl valami illetlen dologgal bevádoltatott, annak nevét avagy levelét is specie annak küldötte el. Nagyságodnak kedvetlen szolgája bizony soha nem voltam… én voltam az, kit sem ígéret, sem félelem, sem nyársravonatásnak fenyegetése nem tud vala Nagyságodtól elszakasztani mindaddig is, valameddig Nagyságodnak ellenem való dubietását és méltatlan nehézségét eszembe nem vettem». Azonban a kapott felvilágosítások után kibékültek.
Igaz; de az is bizonyos, hogy annyit, mint ő, egyik tisztviselője sem dolgozott. Maga járt jó példával előttök; mert magát tartotta országa első tisztviselőjének. Ezért áldotta meg munkáját az ő istene, ezért ragaszkodott hozzá az ország, mely újra élvezte a nyugalom és biztosság áldását.
Rákóczy pénzének hátlapja.
