VII. Bethlen István támadása.
VII. Bethlen István támadása.
AZT a szolgálatot, mit Rákóczy a maga legjobb meggyőződése szerint a keresztyénségnek tett, ellenségei gyanúval, bizalmatlansággal fogadták. Vigyázó tábort állított a magyarországi határszélen: a mi szemet szúrt. Még Pázmány is gyanakodni kezdett s ez legjobban bántotta. «Üdvözülendő papi conscientiájára, méltóságos papi hivatalára» kényszerítette, hogy «ne fordúljon méreggel vissza ránk, és ha nem használhatna is, ottan csak ne legyen ártalmunkra».* S az ő táborával szemben az új szathmári kapitány, Melith György közreműködésével egy támadásra kész hadat állítottak fel.* Rákóczyt nem nyugtatta meg, hogy ezt a tábort nemsokára szétbocsátották; némi joggal várta volna meg, hogy «valamennyivel többet akar ő cselekedni a keresztyénség javára, annyival többet vár ő a császártól».
Tört. Tár, 1881. évf. 658. l. Rákóczy levele Pázmányhoz.
Chernel levele Rákóczyhoz 1634 okt. 8-ról: «Tudom, hogy Melit György uram ott igen tudó ember … mondtam azt is, hogy elsőben ezeket az hadakat mi reménséggel fogadták volt és azon dologban kik voltak tanácsok és promotorok, Ngod mindeneket jól ért és tud» stb. Erre Melith uram így felelt: «az hadakat tudom bizonyosan nem egyébért fogadták, hanem szegény hazánknak szolgálatjára és ha ő ngának az erdélyi fejedelemnek lett volna szüksége, azt tudom bizonyosan, hogy mint keresztyén fejedelmet meg is segítették volna: de én erre mindjárt ugyanott mondtam valamit». Orsz. ltár, Rákóczy-oszt.
De a nördlingi csata s a török-lengyel béke megkötése után valószínűleg nem sok kedve lett volna a bécsi kormánynak Rákóczyt kielégítni, ha Francziaország egyenes beavatkozása a háborúba nem szerzett volna új bonyodalmakat. Az 1634 deczember 22-én megnyílt soproni országgyűlésen az első napokban még oly keveset törődtek Rákóczy követeivel, Chernellel és Hrabeczczel, hogy nekik szállásról sem gondoskodtak;* de azután, hogy hírt vettek, hogy XIII. Lajos hada Heidelberget fölmentette: több előzékenységgel bántak velök. A fejedelem «privatumi»-nak elintézéséről volt szó, azaz olyan dolgokról, melyek, daczára, hogy többször elintéztettek, mégis függő kérdéseket képeztek. Bármennyi óvatossággal készűltek is a kassai és eperjesi békeokmányok, de azok végrehajtása még sem felelt meg egészen Rákóczy igényeinek. Lépésről-lépésre kellett tért hódítani, minden resolutio tett bizonyos engedményeket, de hagyott valamit függőben is. Így volt az 1635 február 20-iki királyi válaszszal is, a munkácsi diploma kiállítását, a sárospataki vár építését s Katalin kielégítését illetőleg: ez ügyekben Hrabecznek még ez évben (szeptemberben) újra fel kellett a császárhoz mennie, hogy kedvezőbb választ eszközöljön ki s az 50,000 forint lefizetése is megtörténvén, Munkács donatiójáról a diploma kiszolgáltassék.
Chernel, decz. 31-iki levelében írja: «nem kicsiny búsulással vagyunk csak az szállás dolgábúl is, hogy ilyen kicsiny respectus vagyon Nagyságodra és az mi én rajtam állana benne, főképpen ha az Ngod privatumiról való parancsolati nem volnának rajtunk, csak be sem kellene mennünk». U. o.
Valóban Rákóczy csillaga fönragyogott. Érezték ezt kivált barátai, hitsorsosai. «Az úristennek» – írá Chernel – «Nagyságodon kiváltképpen való gondviselése vagyon, mert még eddig minden Nagyságod ellen törekedőknek szándékjokat, akaratjokat és végezéseket az úristen meggátolta és markukban szakasztotta».* De hát valóban nem lehetne őtet megbuktatni? minden rámért csapás azokra fordúl vissza, kik azt ellene intézték? Ellenségei ezt nem akarták elhinni s nem fáradtak ki újabb tervek koholásában, melyek néha együgyűek voltak; de butaságban mindnyáját fölűlmúlta Székely Mózes legújabb csínyje.
Chernel okt. 8-iki levele. U. o.
Ennek a szerencsétlen embernek nem volt nyugta. Olykor-olykor ott settenkedett egyik-másik basa előszobájában, kért, rimánkodott, ígért. Minden komolyabb czél nélkűl tartották ottan, inkább csak fenyegetés kedvéért. Három év alatt mégis csak szerzett ismerősöket, olyanokat is, kik fölűltek neki. Az öreg Juszuff, ki sokszor megfordúlt Erdélyben s több változást megért, ráadta vén fejét, hogy pártot teremtsen neki. Mikor Tholdalaghy, az ez évi főkövet, tavaszszal visszajött Konstantinápolyból, vele jött Juszuff is. Ő hozta magával azokat a kaftányokat, melyeket a porta régi szokás szerint, az adó és ajándékok beszolgáltatásáért ez évben a tanácsuraknak küldött. Leveleket is hozott magával Székely Mózestől régi barátaihoz, ismerőseihez. Intette ezeket, hogy legyenek készen, mert a porta őtet haddal küldi be. Senki se űlt föl neki, hanem a brassai bíró a hozzá intézett levelet beküldte a fejedelemnek. Rákóczy egyenesen a porta ellen fordúlt: hát azt érdemelte ő régi hűségeért? Juszuffot kérdőre vonták: «az agg eb betegnek és némának tettette magát» s minthogy rajta semmit sem tudtak venni, Székely Mózest csukták be a jedikulába.
De Jehovának ezt a kiváló kegyelmét, hogy az ő árulóit megszégyenítette, ellenségeit leverte, versenytársait félretolta, s a sokkal hatalmasabb Goliáthoknak kezét vele a sokkal gyöngébb Dáviddal szemben megkötötte, nagy erőfeszítés, kitartó munka, nem lankadó éberség s az istentől rárótt kötelességek pontos teljesítésének árán szerezhette csak meg. De hátra volt a legnagyobb megpróbáltatás, s annyival súlyosabb, mert ennek fölidézésében neki is része volt. Óvatossága bizalmatlansággal volt határos s ragaszkodása a törvény betűjéhez a kíméletlenségig ragadta. Görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, melyet kezében tartott, s nemcsak mondta, hanem érezte is, hogy inkább életétől válnék meg, mint fejedelemségétől.
Nem kereste az összeütközést Bethlen Istvánnal, de nem kerűlhette el. Kíméletet nem ismerő az egyik, könnyen sebezhető a másik: a mi megtörtént, azt nem lehetett elkerűlni. Valóban ő nem kereste, de nem tért ki előle. A bizodalmatlanság a két ember közt Topánál kezdődött. Olyan kedve ellen, vontatva kötötte meg az öreg úr a szerződést, hogy Rákóczynak oka volt kétkedni elhatározása őszinteségében, s annyira ellenséges állást foglalt el vele és fiaival szemben a választásig s annak megtörténte után is annyira hidegen viselte magát, hogy benne azután is csak versenytársat láthatott.
Kétségtelen igaz, hogy a mi történt, fájhatott az öreg úrnak; de az is igaz, hogy Rákóczyt nem lehet kárhoztatni, hogy eleve gondoskodott hatalma megszilárdításáról. Az öreg úr nem számolt az eseményekkel s nem tudott abba beletörődni, hogy jövőre ő, az egykori fejedelem, a Bethlen Gábor testvére, ne legyen semmi egyéb, mint egyszerű alattvaló. A lemondás erénye legnehezebb s ezzel nem bírt. Erre akarta Rákóczy megtanítani, s hosszas, kitartó munkával meg is tanította.
Azt a kérdést, hogy megmaradjon erdélyi főúr, a nélkűl, hogy Rákóczytól függjön, Bethlen úgy akarta megoldani, hogy kiment magyarországi terűletre lakni. Rákóczy erre az 1631-iki országgyűléssel törvényt hozatott, hogy az ilyenek tartoznak térítvényt állítni ki hűségökről. De Bethlen nem állította ki a térítvényt, mert ezzel elismerte volna, hogy ő Rákóczy alattvalója, s még azután sem, hogy azt (1632.) megújították a rendek. Egy évvel később (1633.) a fejedelem fölszólította, hogy miután Topán kötelezte magát, hogy őtet «ország fejedelmének fogja ismerni», tegye le az esküt, s közölte vele a fejedelmi propositiók azon pontját, mely jószágvesztésen marasztalja azokat, kik a homagiumot nem teszik le. Bethlen most sem tette le, de a törvény gondolkodóba ejté s annyit megígért, hogy «jó módok alatt megesküszik». De Rákóczy nem akarta magát «társúl adni mellé», s most az öreg úr, hogy a törvényt kijátsza, erdélyi uradalmait fölosztá gyermekei közt. Mind a mellett Rákóczy még két évig halasztá ezen törvény kihirdetését, azon reményében, hogy az öreg úr mégis csak ki fogja a térítvényt állítani. Az öreg Bethlen István «fogadott atyja» volt neki, érezte is a súlyát annak, hogy igen sokan hálátlansággal vádolják ebben a küzdelemben s épen azért szigorúan ügyelt, hogy a törvényességnek minden formája megtartassék.
A homogium kérdésén kívűl másféle controversiák is voltak köztük. Zólyomy notán marasztásakor a lefoglalt jószágok egy részét Bethlen István leánya, Zólyomyné, részére követelte;* a törvény betűje ebben is neki adott igazat, s ő nem engedett. Igazsága volt akkor is, midőn mint «eldissipált fiscalis jószágokat», Bábolnát, Monorát visszakövetelte ifjabb Bethlen István halála és deficiálása után, barátságos kiegyezéssel az egyiket s vásárlás útján a másikat; de az öreg úr ezeket is üldözésnek tartotta, pedig egyik sem volt más, mint ragaszkodás a törvény betűjéhez. A kivételes állapotokat Rákóczy nem szerette.
Rákóczy, 1634 febr. 19. Szépvíz, írja Bethlen Istvánnak: «mindazonáltal most is egynehány szóval akarjuk tapogatni Klmed postulatumira való választételünket. Minden sententia vagy az ország articulusin, vagy az véteknek mivolta szerint szokott pronuntiáltatni. A mely sententia az ország végezésin pronunciáltatik, nem magyarázója ott a Tripartitum az ország végezésinek, mert szabad az ország közönséges gyűlésében, ha különbet végez, az egész Tripartitum vagy Decretum ellen is, s az Zólyomy Dávid sententiázását nem az Tripartitumon fundálta, hanem az 1630. esztendőbeli articuluson, ki nyilván ezen igékkel vagyon: hogy a ki ennek utána az országnak egyenlő végezése nélkűl hadat gyűjtene, in notam perpetuae infidelitatis et amissionem omnium bonorum mobilium et immobilium suorum et omnium haeredum incurráljon. Mely végezése az országnak, hogy az leányágat is úgy befoglalja, mint az fiat, csak az egy szó is: omnium befoglalja». Orsz. levéltár.
Az öreg István úr pedig magára nézve kivételes állapotot követelt, mert a fejedelemséget Rákóczy, az ő meggyőződése szerint, neki és családjának köszönhette. Nem akarván beletörődni abba, hogy fejedelemből alattvalóvá lett, nem tudta méltányolni a Rákóczy által elért eredményeket. A milyen csüggeteg, szomorú volt az ő kedélye, olyan sötétnek látta a világot is: hanyatlás és sülyedés mindenütt, meg volt győződve, hogy Erdély az örvény szélén áll. «Adja isten,» – írá Kassaynak, Rákóczy ítélőmesterének s legbizalmasabb jogügyi tanácsosának – «hogy igazat ne mondhassak, de Erdély leszen a pogányé, im minden ember csak az maga hasznát, előmenetelit, méltóságát keresi».* A «minden ember» alatt első sorban a fejedelmet értette, s lassankint megérlelődött benne a gondolat, hogy ő van hivatva kimenteni hazáját ebből a veszedelemből; azt, hogy milyen hinárba vezette Erdélyt az ő fejedelemsége, már egészen elfeledte.
Kassaynak, 1634 szept. 16-án, Bethlenhez írt levele, s ennek válasza 1634 szept. 21-én. Az Egyetemi Könyvtárban.
Bizonynyal Erdélyben nem sok ember lett volna hajlandó követni őtet egy újabb mentési kísérletben; de Magyarországon, kivált a Fátrán túl, összeköttetéseinél fogva, módjában állt ellenséges hangulatot ébreszteni Rákóczy ellen. Legjobb barátja, legbizalmasabb embere István úrnak itt Illésházy Gáspár volt, Magyarország egyik leghatalmasabb főura, kinek leányát, Katát, Bethlen Péter bírta nőűl, s ki egy ideig Rákóczynak is bizalmas embere, de ki lassanként egészen elhidegedett iránta s olykor szemrehányásokkal illette.*
Sok érdekes levelök maradt fenn, ezek közt Illésházy Gáspárnak 1634 jan. 2-án Trencsénből írt levele s Rákóczy febr. 10-iki válasza: «csak szeresse s böcsülje minden ember hazáját, nemzetét úgy mint mi, bizony meg tudja magát határában tartani s maga nem szerez, sem útat nem nyit másokkal való veszekedésének keresésével méltatlanúl romlásra s veszedelmére». U. o.
A mi az öreg úrban lassanként forrt és érlelődött, végre kitört. Nem nagy jelentőségű dolog idézte azt elő. Történt, hogy Bethlen Péter egy udvari tisztjét, ki különben nemes ember volt, heves szidalmakkal illette. A tiszt, bízva nemesi előjogaiban, szembeszállt urával s ez első haragjában úgy megverte, hogy nehány napra rá meghalt. A dolog a fejedelem elé kerűlt s ez kötelességszerűen a vétkest törvény elé idéztette. Időközben az anya ki akart egyezni Bethlen Péterrel, de a fejedelem nem vonatta vissza a megidézést. A megrettent Péter, tartva az elítéléstől, elkéredzett ipjához, Illésházy Gáspárhoz s Pázmányt kérte föl közbenjárónak a fejedelemnél. «Történt» – írá ez – «oly bontakozás egészségében», hogy hosszabb ideig kell künn maradnia s «hév vízben is kelletik mennie». – «Az nyavalya és betegség magán elég excusatio,» – felelt Rákóczy – «de ha épűl egészségében, maturálja bejövetelit».* De Bethlen Péter fölgyógyúlt s még sem jött be, e helyett éles kifakadásokkal telt levelet küldött Rákóczynak, szemére hányva, hogy ő azért nem mehet vissza, mert Erdélyben a «sic volo, sic jubeo» a törvény. «Bizonyságunk az úristen,» – írá Rákóczy Pázmánynak – «soha csak az elménkben sem ötlött, hogy mi meg akartuk volna fogatni».* De midőn a mocskolódásokkal, fenyegetésekkel nem hagyott föl, Rákóczy türelmét vesztette. «Ha ki magát nem tudja megbecsűlni, vagy a természet rosszat oltott beléje, avagy az rossz szokásból magának szabados nyargalást vött, vessen magára, ha úri állapotját, kötelességét, jó hírnevét meg nem tudja becsűlni».* Tovább nem tartotta vissza a törvényt: kimondatott ellene a «per non venit sententia». Érdekében ismét közbevetette magát Pázmány s kérte, hogy «limitálná és temperálná oly móddal, hogy bár megérezné és másoknak is példa lenne», de az ő jóakaratja is kitűnne.*
Pázmány Péternek 1635 ápr. 23-iki levele Rákóczyhoz s ennek jun. 10-iki válasza. Rákóczy és Pázmány. 97. és 101. ll.
Rákóczy szept. 17-iki levele Kassayhoz: «Bethlen Pétertől mely méltatlan rágalmazást szenvedjek, im az maga leveléből Klmed megértheti, kit in paribus Klmednek megküldtünk, s micsoda választ is töttünk neki, azt is; az mi nagy jámborságunk engedelmes magunk viselése, bizonyos az, meg fog nekünk ártani, ha különben nem fogunk az dologba». Orsz. ltár.
Rákóczy szept. 22-iki levele ugyanahhoz. U. o.
Pázmány, Pozsony, 1635 okt. 6-iki levele Rákóczyhoz. Rákóczy és Pázmány. 101. l.
Illésházy Gáspár aláirása.*
1634. jan. 2. kelt leveléről.
István úr végkép elkeseredett. Hát már nem elég, hogy vejét fogva tartja, fiától is meg akarja fosztani? Ki tudja, mi fog még történni? Már úgy tetszett neki, hogy ezektől a képzelt üldözésektől másként nem menekszik meg, mintha maga keresi annak orvoslását. Husztot és Ecsedet megerősítette s megrakta néppel. S mikor Rákóczy két fecsegő szolgáját, kik őtet borozás közben szidalmazták, maga elé hívatta s megdorgálta; decz. 31-én egész ingerűlten írta neki: «istennek elég nagy haragja mindkettőnkön, hogy kegyelmed ilyen kemény indulattal viseli magát hozzám! Bár az ingét tapogató híve volna oly jóakarattal kegyelmedhez, mint én!» Hiszen ez a két szolga azt akarta bejelenteni, hogy Illésházy megy hozzá látogatóba.* «Bizony, kegyelmednek sem lészen soha olyan tűrő és szenvedő fia: ha megtudná kegyelmed is azt böcsűlni s érteni», válaszolá Rákóczy s megtette az első lépést a viszályok békés kiegyenlítésére.*
Bethlen István decz. 31-iki levele Rákóczyhoz. Rákóczy és Pázmány 199. l.
Ugyan ott 202. l.
Hanem ez az «ingét tapogató hívénél» is hívebb barátja már akkor útban volt a török terűletre s ez a két fecsegő szolga épen azért járt nála Illésházy látogatásának bejelentésével, hogy ha gyanúja volna is Rákóczynak, azt elaltassa. Be sem várta a fejedelem válaszát: Husztot hívére Horváth Györgyre s Ecsedet fiára, Bethlen Péterre bízta. Egy egész sereg levelet küldött szét az ország minden zugába s azonnal megindúlt (jan. 12.) háromszáz főből álló haddal Egerbe Héder basához, ki büszke volt arra, hogy őse, Ali bég, Mátyás idejében Kinizsyvel a Kenyér mezején megharczolt, s kit könnyen részére nyert. Ott előkészítvén a támadást, folytatta útját Budára. Mindkét helyen mint praetendens lépett föl. Azt hirdette, hogy az erdélyiek őt vissza akarják ültetni a fejedelemségbe s Rákóczyt, ha nem mond le, meg fogják ölni, sőt a porta is hajlandó őt elismerni, csak az átengedendő várakra nézve forognak fönn differentiák. Mindez a könnyen hivők számára volt kigondolva; a befolyásos embereket körlevelében fölsorolt megbántódásai s üldöztetése hosszú sorozatával akarta megnyerni. Pedig valójában a mit tett, az nem a kétségbeesés lépése volt, hanem jól kigondolt számítás, hogy a fejedelemséget visszanyerhesse. Számított a nádorra is, kit Illésházy útján gondolt megnyerhetni, Homonnai Jánosra, a kassai kapitányra, ki atyjától örökölte a Rákóczyak iránti gyűlöletet, s elhitette magával, hogy a császár jóindulatát is megszerezheti; de egész reményét a magyarországi basákba helyezte. Elárulta a három titkos pontot, melyekre Rákóczy letette az esküt, de azzal a nagyítással, hogy a fejedelem köteles a császárnak még a török ellen is segélyt adni s azt híresztelte, hogy annak a török ellen a lengyellel is frigye van. S mihelyt a két basa meg volt nyerve, ünnepélyes követséget küldött a portára.
Amint megkapta Rákóczy Bethlen körlevelét, azzal az erélylyel, mely egyik kiváló tulajdona volt s nagy veszélyekkel szemben fokozódott, hozzá fogott a védelmi intézkedések megtételéhez. Mindenekelőtt tudni akarta, hogy itthon kiben bízhatik s kívűlről mennyi támogatásra számíthat. Hogy az elsőre megfeleljenek a tanácsurak, Szamosújvárra (jan. 27.) összehívta a rendeket, kik minden kétséget kizáró módon Rákóczy mellett nyilatkoztak. Az ő tanácsukra február 15-ére Kolozsvárra országgyűlést hirdetett.
Hogy kívűlről, azaz Magyarországon, föltétlenűl kire építhet? azzal úgy is tisztában volt: egyedűl csak Pázmányra. A kassai és eperjesi végzések értelmében neki joga volt követelni a császártól, hogy Bethlen Istvánt ne támogassa, Bethlen Pétert tiltsa el a hadfogadástól, ellenségeskedéstől, magyarországi kapitányait pedig utasítsa a rend föntartására, s ennek kieszközlésére küldött is követeket a császárhoz (Chernelt és Bogádyt); de Pázmány nagy erőfesztéssel sem tudott többet kivinni annál, hogy ezek a tisztviselők vele szemben nem épen egészen jóindulatú semlegességet tartottak fönn. Még azt sem akarták megengedni, hogy a császár terűletén toborozhasson. Hanem Pázmány másként izent. «A császár» – izente Rákóczynak – «bizonyos respectusok miatt» nem adhatott más választ. Hanem csak üttesse meg a dobot és toborozzon a Tisza mindkét partján. S nagy titokban adott egy jó tanácsot: mondd meg szómmal a fejedelemnek, azon is legfőképen mesterkedjék, ha Bethlen Pétert kézre keríthetné, igen dícsérném azt. Bezzeg aztán, mint egy madárral a hűsön, az atyjával is játszhatnék.
Héder basa tugrája.
A porta felől sem lehetett egészen nyugodt, daczára, hogy a persákkal folytatott szerencsétlen háború miatt közvetlen beavatkozástól nem volt oka tartani; mert azt a szerencsétlen Székely Mózest hol elzárták a jedikulába, hol kieresztették; hátha most olyan ember megy be a portára, ki a Bethlen név varázsával bír, s még magyarországi basák által is támogattatik, nem fog-e neki komoly bonyodalmakat okozhatni, kivált ha az öreg úr vádolásaira elhiszik, hogy a lengyelhez s némethez kötötte magát?
Annál megnyugtatóbb volt rá nézve, hogy Kolozsvártt a rendek épen úgy, mint Szamosújvártt a tanácsurak, föltétlen solidaritást vállaltak vele. Erre az országgyűlésre Bethlen István Budáról, épen a Rákóczy követe (Szalánczy) által, tizenegy pontba foglalva beküldötte asokat a föltételeket, melyek alatt ő hajlandó volna a fejedelemmel megbékélni. Ezek a személyes követeléseken kívűl a császárnak letett eskü s a lengyel frigy fölbontását követelték.
Az a tizenegy pont pedig meggyőzte a rendeket, hogy Bethlen nem békét, hanem háborúságot keres. De végre mégis meg lehet kísérleni a kiegyezést, nem azon az alapon, hanem más föltételek mellett, s e czélból ismét Szalánczyt bízták meg, hogy az ország válaszát közölje Bethlennel s igyekezzék őt hazatérésre bírni. Tegyen kísérletet a fejedelem arra is, hogy a portát győzze meg, hogy Bethlen rossz úton jár. S ha ezek közűl egyik sem sikerűlne, kimondák, hogy készek a porta ellen fegyvert ragadni. Minthogy pedig a Husztba zárkózott Bethlen Péter ellenségképen lépett föl, elrendelék, hogy a fejedelem Husztot azonnal fogja ostrom alá.
Meg is tette, mert Huszt Erdélyhez tartozott s azt joggal tehette. De Ecsed magyarországi terűleten feküdt, s Bethlen Péter tudva, hogy erre a terűletre ő nem vezetheti hadait, azt egészen hadi lábra állította s vadászatot tartott Rákóczy szolgáira és postáira. Komolyabb repressaliákhoz a fejedelem nem nyúlhatott: be kellett várni a császár intézkedését. Az bizony nem volt több, mint egy szelíd figyelmeztetés Bethlen Péterhez Esterházy részéről: ne fogdossa Rákóczy postáit, «mert az idő előtt, haszontalan cselekszi s magának árt vele többet és atyjának»: bármennyire bántotta is Esterházy magatartása, nem hagyta magát szenvedélye által elragadtatni: nem fogta Ecsedet ostrom alá, hanem várt az időtől.
Különösen Bethlen újabb válaszára várt; hiszen ha ez kedvező fog lenni, Ecsed ostromára úgy sem lesz szükség. De a válasz, mit Szalánczy most hozott haza, még az elsőnél is rosszabb volt. Már széltiben beszélték, hogy Bethlen Istvánt «a törökök az ő módjuk szerint fejedelemnek fölkiáltották s bottal, zászlóval megajándékozták». Aztán, a mint az öreg úr az ország válaszát elolvasta, újabb s még a januárinál is sokkal élesebb hangú körlevelet küldött szét. Hiába figyelmeztette Bethlent Rákóczy, hogy a császárnak letett esküt ne emlegesse, «ha csak nem akarja szegény urunk szemfödelét meggyalázni», hiszen tudhatja ennek 1624-iki egyezkedését a némettel. Ha annyira fájt neki ez a dolog, miért nem futott akkor a portára? – vádjait s követeléseit mind föntartotta.
Ez nem volt út a kiegyezésre. Rákóczy előre akart gondoskodni, hogy a támadás készületlenűl ne találja. Hadait folytonosan szaporította, Vallon Pétert, a német hadak kapitányát Sziléziába, Jármy Ferenczet Lengyelországba küldte, lovas és puskás zsoldosok fogadására, azzal bízván meg ez utóbbit, hogy eszközöljön arra engedélyt a királytól. A rendeket pedig ismét összehívta Fejérvárra (május 25-re), hogy Bethlen István újabb pontozatai fölött határozzanak. A rendek most is föntartották a múlt gyűlésben hozott határozatokat, csak egy pár jószágra nézve tettek engedményt, sőt azzal súlyosították, hogy ha még egy utolsó békekísérletnek sem lesz eredménye, az 1633-ban Székely Mózes ellen hozott törvényt rá is fogják alkalmazni.*
«Akarom igen, hogy Klmedhez az erdélyi statusok oly igaz hűségeket és jó akaratjokat mutatták», írá Pázmány jun. 11-én Rákóczynak.
Most már tisztában volt mindenki azzal, hogy ez a viszály békés úton nem fog megoldatni. «Bizony uram,» – írá Pázmány Rákóczynak – «én eleitől fogva azt átalláttam, hogy Bethlen István nem egyebet keres, hanem fejedelemséget. Mert aminemű praetensióji vannak, Bábolna, Monora és isten tudja mi – aprólék. Az mindenestől sem ér annyit, amennyit immár költött Bethlen István a törökre és tíz annyit teszen az, amennyiben állhatnak az országnak a gyűléselés, követségek, ajándékok. Azért csak szó, hogy Bethlen István mást keresett. A fejedelemségre vágyódott.»*
Rákóczy és Pázmány, 138. l.
Igaza volt Pázmánynak; de ez a per nagyon jó üzlet volt a töröknek. Kétfelől is fizették: érdekében állott hát, hogy a megoldás mennél tovább húzódjék.
A kibonyolódás ezen vontatásában Esterházynak is volt része. Ha nyíltan nem is, Bethlenékkel tartott kéz alatt. Része volt abban, hogy Péter fölajánlotta Ecsedet a császárnak; a császár elfogadta s biztosokat küldött a várnép esküjének átvételére; az ő hatósága alá tartozó tisztviselők asztalánál «Bethlen Péter szolgái az uruk szerencsés előmeneteliért isznak és köszöntik a pohárt».* Az év elején elhalt Rákóczy Pál országbírónak, a fejedelem testvérének temetése május 20-ára volt kitűzve, s minthogy maga nem mehetett el Szepesvárra a végső tisztességtételre, fiát, Györgyöt küldte ki négy főúrral s egész kis táborral, minthogy nem volt biztos benne, ha nem fogják-e ezt útközben megtámadni?* Hiába írta a fejedelem, hogy Bethlen Péter kicsapásai Ecsedből s hadfogadása ellenkeznek a frigygyel, melyet ő a császárral kötött: annak beszüntetését se ő, se Pázmány nem tudták kieszközölni. Minden arra mutatott, hogy várnak valamire.
Rákóczy és Pázmány, 117. l.
BEKE és BARABÁS, 233. l. TÖRÖK J., Hazánk, II. k. 476. l., de itt a kelet hibás, május helyett márczius.
Valóban vártak valamire: a portai engedélyre, hogy az ellenségeskedést megkezdjék.
A mozgalom kezdete óta a budai és temesvári basák, s még inkább a porta, kétszínű játékot űztek Rákóczyval. Hogy ültetnének ők egy olyan embert a fejedelemségbe vissza, kit a bátyja sem tartott képesnek arra, hogy az országot kormányozza? – biztatták követeit. S nem fukarkodtak az ígéretekkel: elvitetik Bethlen Istvánt Szakicsba vagy Rhodusba, vagy ha kívánja a fejedelem, bezáratják Börvárába vagy a Héttoronyba, csak az adót küldje. De Rákóczy eredményt akart látni, mielőtt az adót beküldte volna s hogy igaza volt, az nem sokára kitűnt. A budai basának csakugyan sikerűlt elhitetni a portával, hogy Rákóczy letételét az erdélyiek is kívánják,* s a végrehajtás elrendelésével csak a nyár végére – a magyarországi háborúk rendes idejére – vártak. Kiadták a fermánt, mely a budai vezért szerdárrá tette s a dobrudzsai, vruméli, oláh, tatár hadak megkapták a parancsot, hogy indúljanak Erdély ellen, hova csauszt küldtek rendelettel, hogy a rendek tegyék le Rákóczyt s Bethlent vagy Zólyomyt ültessék székébe.
Hadtudományi Közlemények. 1892. évf. 307. l. NAIMA Tarikhi-ja után.
A lassan készülő fergeteget Rákóczy figyelemmel kísérte s a vihar kitörését készen várta. Naima, a török történetíró «igen értelmes és átkos» embernek nevezi s volt oka rá. A hozzá Gyula-Fejérvárra küldött csausztól a letételét elrendelő fermánokat nem vette át: add át magad, mondá neki, egy hét múlva a rendeknek a táborban. Úgy történt. Nejét, gyermekeit, kincseivel együtt, Váradra küldé s maga Keresztes mezejére sietett (szept. 16.), hol a rendeknek a fermánokat, Bethlen leveleit átadta, s ezek elrendelték a táborba szállást s azonnal meg is indúltak.
Támadó hajduk.
Bubics Zs. püspök birtokában levő egykorú olajfestményről.
Rajzolta Cserna Károly.
Magyar és Török lovas viadala.
Részlet Bubics Zsigmond püspök birtokában levő XVII-ik századi olajfestményről.
Az eredetiről rajzolta Cserna K.
Ez alatt Huszain és Bethlen is megindúltak Budáról s október 1-én Gyulán voltak. A budai basa a temesvári beglerbéget nevezte ki a sereg parancsnokává s előre küldte Rákóczy megtámadására. Süppedékes és nádas helyen vezetett át útjok s csak nehezen haladhattak. Rákóczy hadának egy része már ekkor Szalontánál volt; de az ónodi, bihari csapatok, a székelyek s maga a fejedelem még nem érkeztek meg. S hogy az egyesülés meg ne történhessék, Bethlen sietteté a támadást; okt. 6-án alkonyatkor kezdődött meg az ütközet s mindkét fél visszavonulásával végződött. Ekkor történt, hogy Győry Jakab
«Hadnagyok közt a legkisebb,
Hajduság közt legderekabb»*
Hajduság közt legderekabb»*
ARANY JÁNOS: Toldy Szerelme. Budapest, 1879. 139. l.
egy csapat hajdúval a török tábor alá lopódzott, s ott olyan éktelen lármát csapott, hogy a török azon hiedelemben, hogy a főerő érkezett meg, szaladásban keresett menedéket, míg Bethlen a török táborkarral visszaszaladt Gyulára. Nagy volt a törökök vesztesége, sokan fogságba estek, de megtörve nem voltak. Úgy ahogy összeszedték magokat s megindúltak Lippára. Erre a hírre a fejedelem is megindúlt Váradról táborával Lippa felé, hogy most már egész egyesült erejével az ellenségre támadjon.
)
A nagyszalontai csatatér és a csonka torony.
Cserna Károly rajza.
A két tábort a Maros választotta el egymástól; «de a vezér» – mondja Naima – «okos körűltekintéssel megtiltotta, hogy a hadsereg emberei a Maros vizén átalmenjenek és az ellenséget megtámadják». Ő már akkor békére gondolt. Rá nézve ez a táborozás egy nagy csalódás volt. Elhitte Bethlennek, hogy Rákóczyt gyűlölik Erdélyben, s amint a szabadító török had táborba száll, azonnal leteszik. Hogy ellenállásra találjon, arra meg épen nem volt elkészűlve, s ime most látja, hogy egy nagy, tekintélyes had áll vele szemben. Tudta, hogy a porta is «egy könnyelműségéről és ostobaságáról hires ziám» hamisítványának űlt föl* s hogy onnan a hadjáratra csak úgy kapott engedélyt, hogy ez a persa háborúnak hátrányára ne legyen; ily zordon időben, midőn eső és árvizek az előnyomulást csaknem lehetetlenné tették, nem mert támadásra gondolni. A temesvári basa, a legbűnösebb ebben a vállalatban, magára vette, hogy Rákóczyt és Bethlent kibékíti, mely aztán minden további táborozást fölöslegessé fog tenni.
Az erdélyiek Rákóczy mellett küldött kérelmét hamisította meg. NAIMA, i. h. 307. lap.
Ennél többet Rákóczy nem kívánt. Az initiativa megtételére az ő táborában letartóztatott csausz, Ali vállalkozott. S ezzel megkezdődtek a tárgyalások. De a fejedelem most sem akart maga alkudni: csak úgy, mint eddig az ország rendei határoztak Bethlen követeléseire, döntsön most is az országgyűlés: hadd győződjék meg a török, hogy nem ő, hanem az ország végez. Ott azonnal tábori országgyűlést tartott. S minthogy a békét a török akarta, Bethlennek is akarnia kellett. Még a nagyobb nehézségeken is könnyen átestek. Azonnal fegyverszünetet kötöttek s a török tábor már október 14-én elindúlt Temesvárra, Rákóczy pedig Erdélybe. Itt egy újabb országgyűlés megerősítette a békepontokat, míg a budai pasa, mint kajmekám, otthon magának Murad szultánnak nevében kiállítá a békét ratificáló fermánt, mely a szultánnak 40,000, a kajmekámnak tízezer tallér ajándékot biztosított.
Ugyanezeket a pontokat Bethlen már régen megkaphatta volna s kevesebb áldozattal. Ezekért nem volt szükség egy évig fegyverben állania.
Még csak az volt hátra, hogy a kajmekám jelentést tegyen a portán s a szultán jóváhagyását kieszközölje. Végre is a fölsűlést megaranyozta a kikötött 40,000 tallér, s mindenféle körűlírással 1637 elején az is megtörtént. A porta megkapta az adót, Rákóczy az athnamét. S ezzel ez a dolog, Rákóczyra nézve, befejezést nyert. De valakinek mégis csak kellett lakolni? S lakoltak azok a basák, kik Bethlen Istvánnak fölűltek: Bekir temesvári basát a szultán megölette (1637 márcz. 14.), meg azt a törököt is, ki a jelentést meghamisította, a budai basát pedig elmozdította s helyébe Muszlit nevezte ki.
Rákóczy pedig megkapta Bethlen Istvántól azt, a mit eddigelé nem tudott kicsikarni: a térítvényt, melyben magát félremagyarázhatatlanúl Rákóczy alattvalójának ismeri el s kötelezi magát, «hogy akár Erdélyben, akár Erdélyen kívűl legyen lakása, járása, valamit az fejedelem ő kegyelme személye, fejedelemsége és méltósága ellen való dolgokat tud és ért, vagy ezután tudhat és érthet, mindazokat a fejedelemnek idejekorán megjelenti».* Utóbb, mint ecsedi lakos, a császárnak állított ki térítvényt; de ebben is hangsúlyozta a fejedelem iránti hűségét.*
Bethlen István, Temesvártt 1636 december 13-án kiállított térítvénye. Orsz. ltár, Gyulaf. oszt. Extr. Cent. cc. nro I.
Tört. Tár. 1884. évf. 511. l.
A mire kötelezte magát, azt utolsó órájáig becsülettel megtartotta. Beletörődött sorsába, nem tett több próbát azon változtatni. S nem is volt oka megbánni: mert Rákóczy, birtokában a térítvénynek, kellő figyelemmel és tisztelettel bánt vele.
Igaz, hogy ennek az évnek izgalmait, költekezéseit mindketten elkerűlhették volna; de hogy nem kerűlték el, az is Rákóczynak vált hasznára, kinek positióját nem remélt módon megerősítette. Az ő istene utolsó megpróbáltatásából is diadallal vezette ki. Neki is, mint nagy elődjének, Bethlen Gábornak, hat évig kelle küzdenie, a míg elmondhatta, hogy most már nyugodtan űl székében s hozzáfoghat a nagy munkához, melyet Jehovája rábízott, oda emelni országa hatalmát, hogy benn erős, künn tisztelt legyen.* És országa e munkájában vele tartott.
A Bethlen István-féle támadásra vonatkozó adatok össze vannak állítva. Erd. Orsz. Eml. IX. kötetében, hogy a források részletesen vannak idézve. Az egykorú történetírók közűl BETHLEN JÁNOS Commentárjaiban, KEMÉNY JÁNOS és ILLÉSHÁZY Emlékirataikban nagyon elfogultan és igazságtalanúl bírálják. Különösen a két utóbbi, kiktől több levél maradt fenn abból az időből s kik ezen levelekben egészen másként írnak, mint Emlékirataikban.
