VENI SANCTE SPIRITUS! Sóhajtotta februárius 18-ikán vasárnap délben Zrínyi Ilona és csöndesen elhunyt kisázsiai – száműzetésében. Veni sancte spiritus! Sóhajtotta június 9-ikén szombaton fia, II. Rákóczi Ferencz a drosdoviczai templomban és édes anyját gyászolva, talpig feketében, de szívében egy szebb jövendő reményében megindúlt lengyelországi száműzetéséből. Elbúcsúzott vendégszerető gazdájától, Konskíjtól és Szienyiavszkíjnétól és estefelé, borongós, sáros időben, kevés fegyverestől és Konskíj néhány lovastestőrétől kisérve távozott Drosdoviczából. «Nehéz a várása a jónak a veszély közt – írta neki Bercsényi évek múlva; – de több jót várhatunk jól indúlva, mintsem megrekedve». S a fejedelem csakhamar tapasztalta, hogy «olyan a reménység dolga: ha csal is egyfelől, úntalan biztat másfelől; sőt ha nincs is; talál okot a biztatásra».
Harmadnap délben (június 12-ikén) a határtól 7–8 kilométerre, Drohobiczában hallotta azt a hírt, hogy Úr napján, 7-ikén a máramarosi Dolhán, Károlyi Sándor szatmári főispán megverte a kuruczokat. Háromezerből csak 50 esett el, de a többi úgy szétszaladt, hogy Esze Tamás mellett csupán ötszáz gyalog és ötven lovas maradt. Rákóczit nem lepte meg ez a kellemetlen hír: midőn hazája szerencsétlenségét érezni kezdte, mikor elhatározta, hogy mindenáron segítségére kél, nagyjában mind előrelátta, a mi érte. Titokban ugyan szemrehányást tett magának, hogy ezt a fölkelést az eszély minden szabályával daczolva, csupán fiatalos lelkesedésétől és hazaszeretetétől buzdítva kezdte; de ha tudta is, hogy még visszavonúlhat s volna is reá oka, mostan már égett attól a vágytól, hogy a nép szeretetét és bizalmát megnyerje. Elhatározta, hogy folytatja útját és, a szétvert kuruczokat összeszedve, a határon várja be azt a segítséget, a melyet követe, Kálnásy István útján most Visnioveczkij herczegtől és Potoczkíj kiovi palatinustól sürgetett. Nem akarta, hogy kihűljön a nép szívében égő buzgalom. Különben is azzal biztatták, hogy a kuruczokat könnyen összeszedhetik s hogy munkácsi uradalma lengyelországi határán 5000 ezer gyalog és 500 lovas várakozik reá. Június 13-ikán tehát folytatta útját. Skoliéba (Szkolyába) azonban nem akarták beengedni, mert azt hitték, hogy Konskíjnak vele levő katonái a tüzérséget illető hátralékot akarják behajtani. Azonban nagy örömmel fogadták, mikor egy zsidó ismerőse a falusiakat felvilágosította, hogy kicsoda és mi járatban van. Egy szomszéd lengyel faluból idejött hozzá Kaminszkíj Petronius szentvazulrendi szerzetes, és könyezve üdvözölte a fejedelmet, a kit 1679-ig, míg szentföldi útjára nem ment, munkácsi ruthén pap korában nem egyszer hordozott a karjain. Nem tudott betelni látásával s ajánlkozott, hogy elkíséri egészen a határokig. És Rákóczi valóban úgy érezte, hogy «kifeszített vitorlákkal mer indúlni a szelek ellen». Félretett minden fontolgatást, követte esküjét és kötelességét, «Isten mélységes gondviselése és irgalma karjaiba vetette magát és az eddiginél gyorsabb léptekkel nyomult előre». Már estefelé tovább indúlt Skolieből és az Orava völgyén fölfelé kapaszkodva haladt a Vereczkei hágó felé, hová parancsot küldött Esze Tamásnak, hogy a dolhai csatából megmenekűlt kuruczokkal eléje jöjjön. A fejedelem azonban eltévedt a szoros hegyi útakon, a kijelölt helyet el nem érhette s így június 14-ikén csütörtökön reggel, Magyarország határától alig 3–4 kilométerre, Klimiecz faluban pihenőt kellett tartania. A kurucz nóták irója (Endrődi Sándor) szerint
«Az Isten nevében
Itt vagyok, én népem,
A honi határon –
Rézdobok, trombiták
Riadozzatok át
Nagy-Magyarországon!»
A vereczkei hágó.
Nagyobb biztosság kedvéért megparancsolta, hogy a Beszkidek tulsó oldalán, Magyarországban álló kurucz csapatokat hozzá vezessék. Déltájban érkeztek meg Esze Tamás és Kiss Albert vezetése alatt. Alig voltak ezeren; csak felének volt puskája; a többi beérte kaszával, lándzsával vagy éppen furkósbottal. A kinek volt, kilőtte puskáját a találkozás örömére; de a legtöbbnek «Szent Tamás volt a pátronusa»; nem hitték, hogy valóban Rákóczi áll velök szemben. A fejedelem lecsöndesítvén zajongásukat, buzdító beszédet intézett hozzájuk. Sokan mondogatták, hogy ez csakugyan az ő hangja; de mások még mindíg kételkedtek, ő-e valóban. Ekkor újabb hosszú beszédben biztosította őket hazaszeretetéről és hozzájuk való igaz ragaszkodásáról. Most már meggyőzte őket s mindnyájan nagy örömmel, lelkesedéssel esküdtek neki hűséget.
A fejedelem maga is csőcseléknek nevezte azt a maroknyi hadat, a melynek élére állt; de el volt szánva, hogy ebből a csőcselékből teremti újra az önálló magyar hadsereget. És a mikor már ilyen hadsereg élén állt, ezt a napot, június 14-ikét, a parancsnokság átvétele napját tekintette a szabadságharcz, «a szikrából élesztett tűz» kezdetének. Érmet veretett «a szabadság megkezdett művének» emlékére, mert «megtette munkája felét, a ki jól fogott hozzá». A jog és törvényesség eznap oldotta le a szabadság békóit.
Még két napot töltött Klimieczben, honnan azonnal visszabocsátotta Konskíj lovasait. Hü komornikján, Pázmánon kívűl csak két lovásza maradt mellette eddigi kíséretéből. Így teljesen saját belátása és tudása szerint szervezte a kis csapatot; valóban ő ültette el a kisded makkot, a mely nemsokára erős sudarba szökkent. Esze Tamáson és a rovott multú Kiss Alberten kívül a vezetők közül csak Móricz István és Horváth szolgált a rendes katonaságnál, amaz mint közlegény, emez mint őrmester. A többi csupán dúlás, rablás közt szerzett némi fogalmat a hadakozásról. A sereget a fiatal, de iszákos és házsártos Majos István akarta vezetni. A népnek már azért sem kellett, mert nemes volt; Papp Mihályt ellenben szívesen látta volna a lovasság élén, mert a népből származott. Rákóczi Esze Tamást tette meg ezeres kapitánynak s a többit is meghagyta tisztökben, mert tudatlanok voltak ugyan és veszekedők, de a nép szerette őket, más erők pedig nem voltak. Hogy mégis tartson valami fegyelmet, a fejedelem azonnal kihirdette a hadiszabályzatot. Bírót rendelt a vétkesek megbüntetésére, megparancsolta, hogy pálinkát, bort senki se igyék; ellenben az eleség szétosztására ő maga ügyel föl. Eleséget, különösen kenyeret és húst, bőven hoztak a munkácsi uradalom orosz jobbágyai, a kik most családostúl tódúltak át a határokon, hogy láthassák az ő jószívű földesurukat. S a mint meglátták, térdre rogytak, oroszmódon keresztet hánytak magokra és örömükben sírtak. A fejedelem könyekig megindúlva tekintett rájuk. És mindenki valóban meghatva gondolhat ezekre a szegény emberekre, a kiken a lelkesedés annyira erőt vett, hogy hazaküldték feleségeiket, gyermekeiket s kardokkal, vasvillákkal, kaszákkal fölfegyverkezve mindjárt fölcsaptak kuruczoknak, megesküdtek, hogy élni, halni akarnak Rákóczival s valóban hűségesek voltak hozzá mindhalálig. Két nap alatt a sereg 3000 gyalogra és 300 lovasra növekedett. «Paraszti lelkesedésében» a nép ezt az erőt nagyobbra becsűlte, s a hír még jobban nagyította.
Ha a fejedelem akkor is az emberi okosság tanácsait követi, későbbi vallomása szerint sohasem mer ekkora munkába fogni. De Isten értésére adta hazája iránt való kötelességeit; lelkesítette, vezette, hogy félredobja a veszedelem minden gondolatát és teljesen a forrongó, dühöngő nép zabolátlan csapatainak szentelje magát. És Isten kegyelméből ez a kicsike szám három esztendő alatt 75.000 főnyi hadsereggé szaporodott…
A maroknyi nép nagy bátorságát látva, Rákóczi június 16-ikán csütörtökön «átkelt Magyarországon, mint Caesar a Rubiconon». Kibontotta piros zászlait; a melyekre föl volt írva: Cum deo pro patria et libertate; Istennel a hazáért és a szabadságért!