XII. RÁKÓCZI ÉS A SZERBEK.
XII.
RÁKÓCZI ÉS A SZERBEK.
RÁKÓCZI ÉS A SZERBEK.
AZ IMÉNT lefolyt hadjárat a nemzet figyelmét a szerbekre fordította. Már is őket tartották a béke legnagyobb akadályozóinak, mert mindenben a bécsi kormány készséges eszközei gyanánt viselkedtek.
Rákóczi szabadságharczának kezdetekor a szerbek még csak tizenharmadik esztendeje laktak a Tisza és a Maros jobbpartjain, hová I. Lipót őket oly időben telepítette le, mikor országgyülés. nélkűl, önkényesen uralkodott. 1700-ban belőlük alakította a tiszai és a marosi határőrvidéket; bevallottan a törökök ellen való határvédelemre, be nem vallottan a magyarság fékentartására. A határőrök száma a tisztekkel együtt 3854 volt: 1536 lovas és 2318 gyalogos.* Rákóczi és Bercsényi még a haza határán álltak maroknyi fölkelő seregökkel, mikor már arra gondoltak, hogy szerb csapatokat is fogadjanak zsoldjukba. Ha ebben a császáriak megelőzik őket, utóbb nagy összeggel sem nyerhetik meg a szerbeket, míg most nagyon kevéssel, talán 5–6000 tallérral is beérnék. Ilyen módon több ezer szerb katonát küldhetnének Stájerország zaklatására.* A császáriak azonban előbb jártak. Nagyvárad alatt a nemzetiségek közűl először valóban Kiss Balázs ráczai szálltak szembe a magyarokkal.* A fejedelem 1703 augusztus 9-ikén székelyhídi táborából figyelmeztette őket, hogy országunknak ők is elég búját, bosszúját szenvedték; hogy tehát országunk régi dicsőséges szabadságában részesűlhessenek, halogatás nélkűl fogjanak azonnal fegyvert és kötelezzék magukat édes hazánk szolgálatára. Ha megteszik, igaz magyarságára igéri, hogy fiúról fiúra, maradékról maradékra szabadságban tartja őket: sehol és senkinek sem fizetnek adót, a szabadságért harczoló rácz városoknak pedig hajdúszabadságot ad, úgy hogy csak fegyverökkel szolgálják a hazát. Azonban ha a magyarok és a maguk szabadsága mellett föl nem űlnek, vagy ellene éppen fegyvert fognak, minden könyörűletesség nélkűl öleti, vágatja őket, még a gyermeköket is kardra hányatja és Isten boldogítván fegyverét, egészen kigyökerezi őket a magyar hazából.* Viszont b. Kyba cs. tábornok, a bródi és szávamelléki szerb hadak vezére, szeptember 29-ikén Rákóczit, Bercsényit becstelen, csaló, hitszegő pártütőknek nyilvánította s mint az Isten, a világ, a haza ellenségeit, a közbéke háborítóit egész pártjukkal együtt végső veszedelemmel fenyegette.* Azonban két hét mulva a tábornok már a halasi kuruczhalom halottjai közé kerűlt. A szerbek Kecskemét és vidéke vagyonának pusztításával álltak bosszút. A jegyzőket, a kik e miatt Bécstől kértek oltalmat, a fejedelem vasra verette, november elsején azonban, mielőtt hadat indítana ellenök, még egyszer magukba térésre, vele való egyetértésre intette a szerbeket. Három hét múlva (november 22-ikén) I. Lipót is biztosította Csernovics patriarchát, hogy megújítja az illyr nemzetnek adott kiváltságokat, mihelyt leveri a lázadókat és vezéreiket. Lelkesítse tehát fölkelésre a görög nem egyesűlteket a zavargók ellen, de ne nyiltan, hanem a szokásos egyházi látogatások ürügye alatt.*
Iványi István, A tiszai határőrvidék. Hazánk, II. 256–9.
Thaly, Bercsényi, II. 506.
Rákóczi emlékír. 45–46. Az egész mozgalom összefoglaló története Hornyiktól: A ráczok ellenforradalma. Századok, 1868., három közlemény.
Szalay, VI. 95.
Századok, 1868. 545. Magyar Tört. Életr. 1907.
Szentklárai a Századokban, 1883. 372–3. Savoyai Jenő hg. dec. 5. Kijelentette a kecskeméti két jegyzőnek, hogy a király szigorúan megtiltotta a szerbeknek a pusztítást. Hornyik u. o. 1686. 549–550. De már deczember 16-ikán ő maga utasította Löffelholtz ezredest, lázítsa fel a szerbeket a magyarok ellen a császári kegyelem minden biztositékának megigérésével. Szentklárai, Száz év Délmagyarország történetéből. I. 117.
Azonban 1704 januárius 13-ikán Sümegen a drávamenti, szerémi és bácskai szerbeknek egy követsége Károlyi Sándor tábornok előtt megjelenvén, bejelentette, hogy hűséget fogadnak Rákóczi iránt, sőt ötezer emberrel is segítik. A kellemesen meglepett tábornok azonnal oltalomleveleket adatott nekik s a kuruczokat szigorúan eltiltotta a szerbek zaklatásától, támadásától.* Itt volt tehát a szerbek csatlakozásának történeti pillanata; de mielőtt Károlyi értesíthette volna a bácskai szerbek ellen küldött kurucz hadakat, ezek győzelmet arattak Kreutz és Monaszterli hadain. A szerbek ebben a sümegi egyesség megtörését látták; árúlással vádolták a magyarokat «s oly határozottan ragaszkodtak ezentúl az ellenpárthoz, hogy többé sehogysem lehetett őket megingatni».* A fejedelem nem akadályozhatta meg a dolgot, mert a sümegi egyességről és a kurucz győzelemről egyszerre értesűlt; sőt a kurucz ezredeseket sem lehetett úgy vádolni, mint 1849 május 6–7-ikén Hatvani őrnagyot, ki fegyveres föllépésével a magyarok és románok abrudbányai egyességét hasonló módon rontotta el. Hiszen a kurucz ezredesek majdnem 200 km. távolságra voltak Sümegtől, míg Hatvani Abrudbányán a helyszínén győződhetett volna meg a dolog állásáról. A szerbek első sorban Pécs és Veszprém feldúlásával álltak bosszút s mindakét helyen még a püspöki székesegyházakban is gyilkoltak, raboltak. A pópák a nekivadúlt népet a nők és gyermekek iránt is borzasztó kegyetlenségekre ingerelték. A fejedelem szerint «a természetet és kereszténységet irtózatba ejtő kegyetlenséget követvén el, asszonyi állatokat és ártatlan gyermekeket sütögetni, horogba vetni semmiképen nem irtóztak».*
Károlyi önéletleírása, I. 73–74.
Rákóczi emlékíratai, 84.
Rákóczi emlékiratai, 91., és levele Csernovics Arzénhez 1704., szept. 6. Századok, 1883., 373. Századok, 1868.610–614.
A vérlázító hírekre Rákóczit elhagyta türelme. Elhatározta, hogy kiirtja «ezt a fajt, mely a magyarnak természetes ellensége… Kipusztítja, széjjelveri és az ország elhagyására kényszeríti».* Valóban, maga vezette a bácskai irtóháborút, a melyet 1704 június 29 és július 19 közt diadallal fejezett be.* Saját nyilatkozata szerint lett volna módja benne, hogy egész lakóhelyestűl elpusztítsa, ha ily vakmerő engedetlenségért szoros igazsága szerint akart volna visszafizetni; azonban inkább kegyelmességével akarta megnyerni «azt a nemzetet». Felszólította Csernovics Arzén patriarchát, állítsa a rácz nemzet szeme elé a németektől szenvedett törvénytelenségeket, a közügy elősegítésére tartson vele gyűlést s biztosítsa az egész népet, hogy minden sérelmét orvosolni fogja. A patriarchának 20.000 forintot ígért fáradozásaiért és Hellebrandt János ezredest bízta meg, hogy ebben az ügyben tárgyaljon vele.*
Rákóczi emlékiratai. 91. Levele 1704 április 12. Arch. R. I. 83.
L. ebben a könyvben, I. 333–342. Századok, 1868. 614–623.
Századok, 1883. 373–4.
Hellebrandt a szerbek kibékítésének nagy barátja volt. Már félesztendővel azelőtt úgy találta, hogy a Horvátországtól Erdélyig a véghelyeken lakó ráczok mindnyájan örömest meghajolnának, de látják és tapasztalják, hogy (a fegyelmezetlen kuruczok) «a meghódolt magyar nemzetet is kínozva megölik és parolájokat, hitöket meg sem tartják», azért hogy ne kínoztassák magukat, inkább oda mennek, a hová két szemök viszi őket. «Így nem szaporítjuk, hanem pusztítjuk az országot; ha ez tovább is így lesz, az Istennek nagy büntetése száll reánk: én azt lelkem ismeretére nem veszem,»* Ezt a jóindulatú ezredest a szerbek most jól fogadták; olyasmit ígértek neki, hogy ezentúl békességesen szántanak, vetnek, visszatérnek mezei munkáikhoz, megegyeznek a magyarokkal és sohasem hadakoznak többé ellenök. Mindamellett, mikor szüretre nagy készűleteket tettek, az ezredes egy «fordúlást» tett hadaival Szabadka és Baja felé, hogy lássa, csakugyan meghódoltak-e, vagy csalárdságot forgatnak eszökben.* Stepney deczember 3-ikán már azt újságolta Harley angol miniszternek, hogy a szerbek, a kik idáig sok kárt okoztak a fölkelőknek, most a császáriak ellen akarnak fordúlni, Stájer- és Horvátországok határain pusztítani és ott megtelepedni.* 1705 márczius z-ikán a fejedelem újabb levelet intézett a szerbekhez. Elmondta, hogy az ő megrontott szabadságuk munkáját igazságos igyekezettel akarja összekötni a magyar szabadság helyreállításának munkájával. A rácz nemesek közűl sokan nemcsak hűségére állottak, hanem többi magyar fizetett hadai közé is beálltak s ez ügy elősegélésében fegyveresen szolgáltak; pl. az egri szerbek és a szerb századok Draguly Farkas erdélyi ezredében. De ne érjék be vele, hogy megszüntették ellene a harczot, hanem álljanak be seregébe tömegesen, vagy – ha gazdagodni kívánnak, – három hét alatt küldjenek Egerbe hódoló követségeket. Máskülönben feles hadai tűzzel, vassal, fegyverrel végképpen elpusztítják őket, feleségeiket, gyermekeiket. A rácz nemzet tehát gondolja meg ezt az utolsó intését.*
Hellebrandt Károlyihoz 1704 februárius 23. Arch. R. I. 107–8.
Századok, 1868. 625.
Simonyi, I. 588.
Arch. R. IX. 172.
A bácskai, szerémi, budai szerbeket 1705–6-ban Bottyán tartotta féken s irgalom nélkül levágott minden szerb foglyot,* Még Starhemberg Guidó is szép legényeknek, de vadaknak mondotta a császári hadak mellé rendelt ráczokat, a kik gyujtogatnak, fosztogatnak, gyilkolnak, sőt saját tisztjeikre is fegyvert fognak,* «Boldog Isten! – írta Rákóczi* – a földből bújt-e ki az a sok rácz, vagy az égből hullott eső módjára? … Elhihetjük-e, hogy bennünket a német leigázni nem akart és azt a sok ezer ráczot, midőn Sándor László Pécset, Károlyi csaknem Bécset égette, Hellebrandt Verovicát égette, ellenünk fel nem támasztotta volna? Az istenért, az ily híreket tiltsuk a köznép közt is (mert a paraszt ember egy seregből is ezret csinál).»
Részletek Thalynál Bottyán életében.
Arneth, Starhemberg, 415.
Rákóczi Esterházy Antalhoz 1706 július 23. Arch. R. I. 568.
Kurucz vitézek.*
Kurucz vitézek. Mind a három az Ernst Lajos gyűjteményében lévő eredetiek reproductiója.
S itt, az időrend megszakításával, előlegeznem kell valamit a szerbek történetéből, hogy a szabadságharczhoz és Rákóczihoz való viszonyuk világosabban kitűnjék. A kuruczok szerencsés hadakozásait a szerbek azzal bosszúlták meg, hogy 1707 április 3-ikán Kecskemét városát feldúlták, fölégették s lakosai közűl 394-et levágtak. Levágtak több török kereskedőt is, a mi nagy kellemetlenséget okozott a bécsi udvarnak, mert a törökök beavatkozását csak hosszas diplomatiai tárgyalásokkal lehetett elhárítani. Kevéssel utóbb a fejedelem az iránt kezdett tárgyalni Péter czárral, hogy közbenjárása mellett a szerbeket megnyerje a magyar szabadságharcz ügyének; de hiába sürgette ezt az ügyet.* Maguk a szerbek új patriarchájuk, Diákovics Ezsaiás útján, egyenesen a királyhoz és a pozsonyi országgyűléshez fordúlva, kemény kikötések mellett követelték országos állásuk elösmerését és jogviszonyaik szabályozását.*
Nedeczky Sándor a fejedelemhez 1707 október 31 (Hazánk, 1868., 40., 41. sz.) Rákóczi levele 1708 június 8. Arch. R. II. 389. Tárczy, Nagy Péter czár és Magyarország, 53.
Diákovics emlékírata 1708 januárius 4. Századok, 1868. 705–6.
A szerbek erre az elösmerésre Nagykőrös, Czegléd és más magyar helységek pusztításával akartak érdemeket szerezni; Béri Balogh Ádám a kölesdi győzelemmel (1708 szept. 2.), Bottyán János és Szűcs István («a ráczok ostora») több lovas támadással, a sarkadi hajdúk pedig a szerbek legvitézebb ezredesének, az aradi Tekelija (Tököli) Jánosnak elfogásával torolták meg dúlásaikat. Tekelija a fogságban értesülhetett az oroszoknak a szerbek és a magyarok kibékítésére irányúló terveiről. A szabadon bocsátott szerb ezredest a császáriak végre is gyanúsnak találták és elfogatták, mert hír szerint azt izente Bécsbe, hogy béküljön meg a császár a magyarokkal, ha akar: nekik más dolguk akad.* Tököli azonban épp úgy elkésve akart csatlakozni a nemzeti ügyhöz, mint 1849-ben Jancu; s a nemzetiségeknek mindakét szabadságharcz leveretése után okuk volt megbánni késedelmöket. 1722-ben a szerbek már izengettek Rákóczinak, vezesse őket, mint a czár szövetségese, halálos ellenségök, a császár ellen.* 1735-ben Szegeden Jovanovics Péró Rákóczi hazajövetelében bízva kezdte meg lázadását.* És 1790-ben Tekelija unokája, Tököli Sebő is megkérdezte a temesvári szerb kongresszuson: «Azt hiszitek, boldogabbak lesztek, ha a magyarok földjén laktok ugyan, de önkényes hatalom rendelkezik veletek? Nem bánom, nevezzétek ezt boldogságnak, de én nem kérek belőle.»* Ötvennyolcz esztendő mulva a szerbek még egyszer felhasználni engedték magukat, mint valaha Rákóczi ellen. De a mikor a magyar nemzet a számüzetésből hazahozta a fejedelem holttestét, 1906 október 27-ikén Orsován 220 szerb, köztük 28 szerbiai képviselő,* ezzel a felírattál tett koszorút a koporsóra: «Rákóczinak és dicső társainak, a kik a szabadság elnyomói ellen küzdöttek, a független Szerbia polgárai.»
Rákóczi Bercsényihez 1711 márczius 30. Arch. R. III. 605.
Rákóczi az orléansi herczeghez 1722 május 24. Fiedler, II. 520.
Márki, Péró lázadása, 20., 37., 87.
Márki, A temesvári szerb kongreszszus, Aradi Hirlap 1884., 123. sz.
A szkupstina három napra felfüggesztette üléseit, hogy tagjai a küldöttségben részt vehessenek.
