XV. BÚCSÚ A HAZÁTÓL. – 1711 februárius 22. – | Magyar Történeti Életrajzok

XV.
BÚCSÚ A HAZÁTÓL.
– 1711 februárius 22. –

A TÉL DÜHÖNGÖTT és olyan roppant hó borította a földet, hogy még a lovas is alig térhetett le a járt útakról. A bujdosók faluról-falura összetorlódott parasztszekereken költözködtek s a hegyek, mocsarak rejtekeiben keresték a megélhetés módját és a biztonságot. A katona saját családja megmentéséről s ellátásáról gondoskodván, odahagyta zászlait. A fejedelem folytonosan hallotta a népnek, a bujdosóknak annyira szánalmas panaszát. A szigorú hidegtől kényszerítve, a félmeztelen katonák elhagyták állomásaikat. Az egyik fegyverét, a másik lovát vesztette el, zsoldját pedig egyik sem kapta. Jogos panaszokkal járúltak a fejedelem elé. Szolgálataikat nem a hűség és jóakarat, hanem a lehetőség akadályozta.*

Rákóczi önéletr. 192. Szomorú képet fest az Ungvárba szorúlt ungmegyei nemességnek februárius 8-iki folyamodása is. (Károlyi-lt.)

A fejedelem ilyennek találta helyzetét. A nyomorúság és az izgalom viharai közt hánykódott s mégis bízott emberi eszközökben, a maga okosságában. Esküje, becsülete, dicsvágya ösztönözte, hogy ne mondjon le az erdélyi fejedelemségről; pedig tudta, hogy e miatt a száműzetés nyomorúságai várakoznak reá. Kevés reménye lehetett, hogy az általános európai béke visszaadja fejedelemségét. Ezzel ugyan a franczia király ismételve biztatta, de tudta, hogy megromlott hadaival a császárt nem kényszerítheti reá. A török háború minden pillanatban kitörhetett s így a czárban sem bízhatott teljesen. A császáriak örökös birtokai visszaadását, személye szabadságának biztosítását igérték. De becsületét vesztette volna, ha mindezért megtagadja nemzetét, mely iránta való szeretetének, ragaszkodásának, bizalmának annyi jelét adta. S az annyiszor megszegett királyi szót elfogadhatja-e biztosítékúl a magyar törvények megtartására? Ha elfogadja, jégre épít, mely elolvadhat. A nemzet megutálta, megátkozta volna, ha saját biztonsága kedvéért beleegyezik a népnek józan észszel előrelátható nyomorúságába. Nagylelkűségtől, dicsőségtől ösztönöztetve, arra gondolt, hogy Munkács várába zárkózik s ha az oroszok föl nem mentik, hőshalált hal ottan, mint azok, a kiket a költők s világtörténetírók dicsőítenek. Majd arra gondolt, hogy a lovasság élére áll, bejárja, bebarangolja a tiszántúli pusztákat, örökösen nyugtalanítja, halálra fárasztja, télen sem hagyja pihenni az ellenség hadát.

De azután észrevette, hogy a veszedelmek és a halál keresése nem dicsőségét jelentené, hanem kétségbeesését árúlná el. Életét éppen hazája, fejedelemsége érdekében kell kímélnie, megmentenie. Megdönthetetlen igazság gyanánt állt előtte, hogy ha fogságba jut vagy meghal, vége a nemzet ügyének, reményének. Nincsen olyan könnyen vége, ha kibujdosik. Barátai, hívei maguk mondták, hogy vele marad a nép szeretete mindvégig; emlékét szívökben mindörökre megőrzik.*

Rákóczi önéletrajza, 195–6.

Nagy lelkének háborgásában ime a népdal alaphangja,* a mely a két haza szeretetéről oly meghatóan biztosítja! Mikor rég elment, visszaóhajtják; mikor rég meghalt, visszasóhajtják. Haló porából is föltámasztanák, összeszednék porhanyó csontjait. Mert nem hal meg, ki milliókra költi dús élte kincsét. Lerázza, a mi benne földi s éltető eszmévé finomúl, mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik. Hozzá tekint fel az utód s óhajt, remél, hisz és imádkozik.*

Szövege az I. kötet előszavában, 6.

Arany, Széchenyi emlékezete.

Kétszáz esztendő tapasztalatai bizonyítják, hogy Rákóczi nem ámította magát és nemzetét a rendeltetésébe vetett hittel. Ha oly sokban csalódott is, abban az egyben csakugyan nem tévedett, hogy kibujdosása élő tiltakozás lesz minden jogfeladás ellen. Neve fegyverre és szabadságra hívó szózat marad, melyet nehéz időkben az ország minden népe meghall.*

Rákóczi eml. 79.

A császáriak nemcsak Pálffy, hanem Urbich útján is keresték a kibékűlést. Ez kedvezőbb lehetett a nemzetre, ha a czár valóban közbelép. Moszkvában februárius 6-ikán a czár Vetésyt, a ki, Rákóczi eszközlésére, a franczia király közbenjárását ajánlotta fel, csak azért nem fogadta nyiltan, mert a portát főképpen Des Alleurs franczia követ izgatta fel a háború megízenésére; de a másik szobában hallgatta, mikor emlékiratát* gróf Golovkin fő- és Saphiroff alkanczellároknak átnyujtotta. Ebben Vetésy vagy inkább Rákóczi két módra utalt, a melylyel a czár a császár legkisebb sérelme nélkűl valósíthatja a varsói szerződésben ígért oltalmat. Először, ha a svéd király hazatérésének megakadályozására hadakat küld be s ezzel Magyarország javát megtartja a fejedelemnek. Másodszor, ha a lengyelországi szűk termés ürügye alatt hadait Magyarországba rendeli téli szállásra, s teljes semlegességben tartja ott, míg a fejedelem érdekében nyiltan fölléphet. A fejedelem éppen a kihallgatás napján írta,* hogy nemzetének nagy szerencséjét remélhetné, ha a villámlás gyanánt járó czárral találkozhatnék. Minden órában készen állt tehát, hogy a czár közeledésének legkisebb hírére Lengyelországba indúlhasson; sőt előbb is hajlandó bemenni, hogy el ne szalaszsza. «Csodálatos az Isten a maga munkáiban – mondta, mikor Ágost király halála hírét is újból rebesgették. – A dolgok olyanformán látszanak alakúlni, hogy ezekből a rút ábrázatú dolgokból nagy jó fog kijönni részünkre.» Azonnal ki is megy, ha Salánkra februárius 13-ikára értekezletet nem hirdetett volna azoknak a magyar és erdélyi szenátoroknak, «a kik még ezen a tájon fetrengenek».* Meghallgatásuk nélkűl, erős alkotmányos érzületénél fogva, nem akart ilyen fontos lépést tenni. 10-ikén már ott volt, az ugocsai erdők közé rejtett Salánkon, Munkácstól 22–23 kilométerre. Még aznap kiadta a munkácsi vár védelmére vonatkozó terjedelmes és nagyértékű utasításait,* melyekben «hazánk legdrágább kincsét», Munkácsot, Vay Ádám főparancsnoknak hitéhez, hazájához, és hozzá való szeretetére, kötelességére bízta. Valóban megtett mindent, hogy – mint édesanyja idejében – Munkács még egyszer a magyar szabadság mentsvára legyen. Később azonban, Isten bebizonyította neki a zsoltáros versének* igazságát, hogy ha az Úr nem őrzi a várat, hiában vigyáznak, a kik őrzik.*

Közli Fiedler, I. 191–194. Szalay, Rákóczi bujd. 31–32.

Februárius 6. Arch. R. III. 570.

Pulay–Károlyi, II. 282. Az összehívást április 5-ikén azzal magyarázta, hogy a bécsi udvar «ítélete» a megzavart kedélyeket s önmagát tőrbe és veszedelembe ejteni akarta s így a nehézségek elhárításáról tanácskozni kellett. Arch. R. III. 612.

Közli Arch. R. III. 572–590.

A 127. zsoltár 2. verse.

Rákóczi önéletr. 197.

Nem hitte, hogy soká maradhasson Salánkon.* A tél nyomorúságai és az útak rosszasága miatt Sennyei kanczellár és a szenátorok többnyire csak ő utána érkeztek meg. Egy részök, engedelmével, már is átment Lengyelországba, mások pedig a táborban vagy otthon voltak elfoglalva. Pedig határozatuktól függött, Munkácsba zárkózzék-e, vagy a segítség sürgetésére maga menjen-e át Lengyelországba.* A dolog sürgőssége miatt a megjelentekkel már 11-ikén közölte a császárhoz írt levelét.* Mindnyájan helyeselvén, lemásoltatta s elküldte Károlyinak, hogy rendeltetése helyére juttassa. Nem remélte tőle a fegyverszünet meghosszabbítását. Minapi levele már fölment Bécsbe s útban lehet a válasz, mely Pálffyt vagy a tárgyalások, vagy a háború folytatására utasítja. A salánki urak* attól tartottak, hogy a fejedelemnek, ha Bécsből levele talál jönni, mindent félben kell hagynia.*

Károlyihoz februárius 10. Károlyi-lt.

Önéletr. 197.

Kelt Salánkon, februárius II. Közli Pulay–Károlyi, II. 278–282.

Magyar szenátorok: Esterházy Antal, Csáky Simon, Sennyei István, Vay Ábrahám; erdélyiek: Barcsay Mihály s Ábrahám, Teleki Mihály, Arelt János, később Thoroczkay István, Teleki Pál, Kemény Simon. (Teleki naplója, 287.)

Károlyihoz februárius 11. és 12. Károlyi-lt.

A fejedelem mindennap maga elnökölt a magyarokkal és az erdélyiekkel külön vagy együtt tartott üléseken. Februárius 14-ikén könyes szemekkel* tárta föl előttük az egész helyzetet. Emlékezniök kell – úgymond* – azokra az időkre és azokra a határozatokra, a melyek a fegyverforgatás után Szécsényben az ország minden lakosának szívét egyesítették. A rendek őt választották a szövetség vezérévé s megeskették, hogy az ország törvényeit és a szövetség végzéseit teljes épségökben megtartja, a szöv. rendeket el nem hagyja s fegyverét le nem teszi, míg az ország szabadságait s régi törvényeit helyre nem állítják. Az erre következő nagyszombati alkudozásokon kívánataikat a fejedelem és a szenátus együtt állapították meg; s mikor ezeket német ellenségeik visszautasították, újból fegyverre szólította a nemzetet. Azon teljes tanácsűlésnek végzéseit most nem tárgyaltatná a csonka tanács előtt, ha az idő mostani aggodalmai és a hazának végső romlásba siető ügyei nem sürgetnék, hogy kötelességéhez képpest nyilvánosságra hozza eddig magától tett intézkedéseit. Azoknak latbavetése, megfontolása után az ő óhajtásuk, véleményök és tanácsuk után akar eljárni a szöv. rendek javára. A magyarokhoz méltatlan, utálatos várfeladások után a neki bátorodott ellenséges lovasság a mostani szorúlt helyzetbe juttatta őket. Személyesen akart ellenállani s átkelt a Tiszán. A sereg száma és hangulata megnyugtatta; szembeszállhattak volna ellenségeikkel, de a körülmények következtében sokáig csoportban nem maradhattak s könnyebb ellátás végett a falvakban sem lehetett őket szétosztani. A katonák gyakran szétrebbentek, hogy bujdosó családjaikról gondoskodjanak. Zsákmány és új hírek reményében portyázásra még csak elmennének, de a harcztól lovaik rosszaságának vagy saját ruhátlanságuknak ürügye alatt kitérnek, vagy elszöknek. A mezei hadtól tehát legfeljebb tavaszszal várhatnak valamit, mikor a bujdosó családoknak a Tisza mocsarai, a Szamos lápjai s Máramaros hegységei több biztonságot nyujtván, a katonák jobb kedvvel zaklathatják az ellenséget.

Teleki naplója, 287. Pálffy gúnyolódása februárius 17. Szalay, 35.

A beszéd szövege az önéletrajz (197–199.), az emlékiratok (392–4.) Teleki naplója (287. l.) és Saussure (247. l.) egybevetésével.

Odáig azonban még három hónap van; s előbb az orosz segedelemről sem lehetnek biztosak. Hogy addig nyugalomban éljenek, Károlyinak engedelmet adott a fegyverszünet tárgyalására. Őt magát is ezek az okok bírták rá, hogy, Pálfyval találkozzék és hogy a császárnak levelet írjon. Semmiképpen sem akarta, hogy Pálffyval szemben igazságtalanúl járjon el s a nemzetnek is meg akarta mutatni, hogy semmi sincs a világon, a mit érte meg nem tenne. A szenátust pedig azért hítta össze, hogy ha levele következtében a császár valóban alkudozni akarna velök, a tennivalókra nézve véleményöket kikérje. Fontolóra kell venniök, hogy majdnem végső veszedelemre jutván, az érsekújvári tanácsűlésben 1706-ban megállapított és Nagyszombatban előterjesztett békepontokból engedhetnek-e, vagy esküjöknél és szövetségöknél fogva feltétlenűl ragaszkodjanak-e hozzájok s megvárják a czár segítségét?

Munkács és Kassa bátor védelme módot nyujt arra, hogy megvárják ezt a segítséget. A czár napról-napra megjöhet Lengyelországba. Mondják meg, mit tartanak jobbnak: azt-e, hogy eléje menjen s értekezzék vele, vagy hogy a fegyverszünet lejártával Munkácsba zárkózzék?

A fejedelem had nélkűl jött ide, a szenátorok tehát igazán félelem nélkűl nyilatkozhattak. S egy sem akadt köztük, a ki hajlandó lett volna a dicsőségök napjaiban összeállított békepontokból valamit engedni.* Kimondták, hogy szövetkezésök czélja, oklevele s esküjök ellene mond minden békének és egyezkedésnek, a melyet a nagyszombati pontok sérelmével kötnének. Azért, hogy az események ide fejlődtek, a fejedelmet nem hibáztatják, mert elhárítására az övénél s az emberinél nagyobb hatalom kellett volna. Arról azonban mindnyájan felelni tartoznak Isten előtt, egyetértenek-e a lelkiösmeretbe vágó gonosz dolgokban. A közügyet, a kiváltságokat, az ország törvényeit és szabadságait erőszakkal eltiporni a fejedelem és a szenátus önkéntes hozzájárulással nem engedhetik. Hasonlíthatatlanúl hasznosabb és illőbb, ha a fejedelem kimegy Lengyelországba és, a hadviselésről le nem mondva, személyét az isteni gondviselésre bízza, mint ha bezárkózik egy várba, tétlenűl marad, vagy, a szövetség megsértésével, a hitszegés és a hazaárúlás bűnébe esik.

Rákóczi eml. 292. Senki sem mondott ellen, csak néhányan tétováztak – mondja önéletrajzában, 199. l.

A fejedelem azután az erdélyi szenátus teljes űlésébe ment át. Előadta, hogy élénk emlékezetében tartja, sohasem felejti el a vásárhelyi beiktatásakor eléje szabott föltételeket. Azok között arra is kötelezték őt, hogy az erdélyi rendek beleegyezése nélkűl sohase mondjon le fejedelemségéről s ne is tárgyaljon róla. Nyilt mezőn, emelkedett helyen, a rendek jelenlétében, Isten színe előtt, Krisztus keresztjére és az evangeliumra őszintén fogadta, hogy a föltételeket megtartja. Ezek után nincs bátorsága azt kérdezni, fejedelemségével szemben mi a kötelessége; csak azt kérdezi, módjukban áll-e elhárítani azt a végső romlást, melylyel a hazát az ellenséges hadak fenyegetik s remélik-e, hogy a háború folytatásával visszaszerezhetik? Magyar- és Erdélyországok rendeit kölcsönösen kötelezi a szövetség, a melyet itt is, ott is nyilvános végzésekben és törvényczikkelyekben erősítettek meg. Az ügyek jelen állapotában közös a romlásuk, de az a kötelességök is, hogy szembe szálljanak a végső veszedelemmel. Neki nemcsak a fegyverben állókról, hanem a bujdosókról s az ország minden lakosának jólétéről is kell gondoskodnia. Elmondta tehát, Károlyival együtt mit tett megmentésökre. Pálffy biztosította őt, hogy, erdélyi fejedelemségének elösmerésén kívűl, minden kívánságát teljesítik. Határozzanak tehát arra nézve, lehet-e az ellenséggel s milyen föltételek alatt lehet tárgyalni a békéről. Az ő személyével, megválasztása tényével ne törődjenek. Nem akar szerencsétlenségöknek oka lenni, ügyeik kiegyenlítésében gátúl szolgálni. Ha magukra és a rendekre nézve jobbnak, hasznosabbnak látják, oldozzák föl esküje s ő is feloldozza mindnyájukat hűségesküjök alól. Visszaadja a választásról szóló oklevelét, hogy ezzel is előmozdítsa a fejedelemség nyugalmát, boldogságát. Hiszen legfőbb óhajtása, hogy többi szabadságuk megtartásával menekedjenek azoktól a bajoktól, a mik fejedelemségének megtartása következtében szakadhatnak reájok.

A mélyen meghatott szenátorok megköszönték nagylelkűségét, atyai jóindúlatát; de egy szívvel és lélekkel, minden habozás nélkül kijelentették, hogy a fejedelmet a rendek választották meg, nekik tehát nincs joguk, de hajlandóságuk sincs arra, hogy a rendeknek tett esküje alól fölmentsék. Távol állanak minden efféle gondolattól. Arra kérik, azért esedeznek, hagyjon fel mindörökre lemondása szándékával; legyen rajta, hogy méltóságát minden úton-módon megtartsa. A míg a maguk, feleségeik, gyermekeik megélhetésének reménye megmarad, örömest osztoznak a fejedelem sorsában. Törhetetlen hűséggel, ragaszkodással követik idegen földekre, tengerekre; csak arra kérik, hogy ott, a hol semmi segítséget nem remélhetnek, végső inségre jutni ne engedje őket és családjaikat. Már pedig a fejedelem is inkább idegen országba menjen, mint hogy a czár bizonytalan segítségére számítva, egy várba zárkózzék s mindenféle veszedelemnek tegye ki életét, melylyel a hazának tartozik. Kérték parancsait, mit tegyenek.

A tanácsurak salánki felbuzdúlása a magyar történelem legszebb jelenetei közé tartozik. Rákóczi körűl annyi ember sem volt, mint mikor nyolcz esztendővel azelőtt zászlót bontott a Vereczkei-hágón. S a hét tanácsúr épp olyan szentűl fogadta Rákóczinak, mint a hét vezér valaha Árpádnak: a hova sorsod vezet, oda követünk; a míg nemzetséged él, abból legyen a nemzet vezére, fejedelme! Rákóczi valóban megtelt a szabadság szent lelkének erejével. «Sebesen zúgó szélnek zendülésével», a maga meggyőződésének egész erejével töltötte el mindenkor a házat, a melyben űlnek vala. A hol maga megjelent és szólt, mindnyájan egy akarattal valának együtt, mint az apostolok pünkösd napján, a kik tudták, hogy nagy szenvedések, megpróbáltatások várakoznak reájok. Ezt a salánkiak is tudták; és tudta a nép is, mely Rákóczi kesergőjében* évek mulva is dalolta, hogy a fejedelem kibujdosását magyarjai, vitézei javalták:

Thaly, Adalékok, II. 316–320. Az első két versszak és a harmadiknak első két sora csak a salánki gyülésre vonatkozhatik.

«Tanácsoljuk felségednek, meg se is vesse:
Aranyait, ezüstjeit rúdakba veresse,
Rakassa fel, vitesse el,
Hordassa el és menjen el,
Merre szeme lát.»

De a fejedelem nemcsak magáról gondoskodott, sőt éppen a maga aranyaival, ezüstjeivel törődött legkevesebbet. A mikor érezte, hogy «minden szempillantásban rá kongatják indúlása óráját», a bujdosók és hadak közt osztotta ki ecsedi uradalma termését s jobbágyai közt a marhákat. Februárius 16-ikán menedék- és útleveleket ígért a magyar és erdélyi uraknak, a mit csak Thoroczkay István ellenzett. Megvígasztalta a fejedelem őket a czár és a porosz király jóakaratával is, de világosabb kijelentéseket nem tett. Az urak nem tartották szükségesnek, hogy a fejedelem külön utasításokkal lássa el Károlyit; hiszen ha a bécsi udvar őszintén akarja a békét, akkor meghosszabbítja a fegyverszünetet s Károlyi értesítheti a fejedelmet mindenről; ha pedig nem hosszabbítja meg, nincs mire várnia. Minden esetben jobb és állandóbb békességet várhatnak az orosz közbenjárásától, mint Pálffy hitegetésétől; jobb tehát, ha a fejedelem a czár fölvilágosítására siet, mint ha itthon arról vitatkoznak, a császárt clementissimusnak vagy benignissimusnak szólítsák-e?*

Februárius 18. Arch. R. 592.

54. SZTANISZLAV.*

Staniszlav

A magyar urak már 15-ikén, az erdélyiek pedig másnap mind elbúcsúztak a fejedelemtől, a ki általános szavakban bíztatta őket, hogy gondoskodni fog megmaradásukról, különösen ha az orosz czár pártfogásához akarnak folyamodni. Az öregebb Thoroczkay István tábornok ellenezte a dolgot, de követte a fejedelmet s másfél esztendő mulva számüzetésben halt meg; azonban Teleki Pál és Kemény Simon kilenczedmagával aláírta az «albát.» Az aláírás voltaképpen arra kellett, hogy a fejedelem a czárral, esetleg a porosz királylyal, a rendek külön felhatalmazása alapján tárgyaljon; ebben a dologban azonban a fejedelem világosan nem nyilatkozott. Nem ösmerte szándékát világosan ez adat följegyzője, Teleki Mihály sem, a ki ez nap elbúcsúzván a fejedelemtől, Vay Ábrahámnál megebédelt, azután szánra űlt s Arelt János erdélyi tanácsúrral (a beszterczei bíróval), Kemény Simonnal és Teleki Pállal Dolhára hajtatott.* Huszton a fejedelem úgy maradt, mint az ágon űlő madár.* 17-ikére várta házigazdáját, Károlyit,* a ki azonban «bőjtre halasztotta az újmódi farsangot». Nem várhatta meg, mert hamvazó szerdán, 18-ikán egy külföldről jövő hír «megfúvá a felülőt» s Rákóczi «indúlt, hova hazája szolgálatja – késedelmet nem engedve – ösztönözte».*

Februárius 15. Károlyihoz, Károlyi-lt. és Teleki naplója, 287.

Februárius 15. Károlyi-lt.

A hogy Munkácsról eznap írta urának Károlyiné, Salánkon «mindenek jól mentek végbe annyi néphez képpest; részünkről kevés kárral, a falunak elég terh, de az idő úgy hozta». Károlyi-lt.

Februárius 18. Arch. R. III. 591.

Károlyinak meghagyta, hogy folytassa az alkudozásokat, s értesítse őt mindenről. Ha kiszorítanák az országból, a hadakkal Lengyelországba, Sztaniszlav felé menjen, ne Moldvaországba; mert nagy ellenmondásnak látszanék, hogy a fejedelem a czárral tárgyal, serege pedig ennek ellenségeihez, a svédhez, vagy a törökhöz menekül. Ezzel őt nagy veszedelembe ejthetné. Vayt magával viszi, «mert idegen országon is legnagyobb kincs a hű szolga»; helyette Sennyei István védelmezze Munkácsot. Lengyelországba ezentúl senki se mehessen ki.

Legdrágább kincsét: édes hazáját, Munkácsot, abban levő mindenét Károlyi lelkére, hitére kötötte, bízta. Remélte, hogy, Munkácson is tett fogadásához képpest, a nemzet boldogúlása nélkűl nem békűl és őt el nem hagyja. E nélkűl különben sem engedi békűlni őket a szövetségre tett hitök, melylyel lelköket és maradékaikat sub nota perditionis in patriam kötötték le édes hazájoknak. Távollétében tehát vezérelje és kormányozza a hadakozást a mint legjobban lehet. Ő maga bujdosások és nyomorúságok közt keresi a nemzet boldogúlását, a melyben hisz; és a czárral találkozván, világosan megírja, miben bízzanak. Hazájáért magát tízszer is megalázza, de arra bizony nem lép a szövetkezett rendek nevében, hogy édes hazáját nagyobb rabságra vesse annál is, a melyben találta s a melyből kiszabadítani kívánta. Vezérelje tehát Károlyi az ő igaz szándékát, a mitől senki sem szakíthatja el.*

Februárius 18. Arch. R. III. 591–4. Pulay–Károlyi, II. 293–297.

Hamvazó szerda nagy részét már Munkácson töltötte. A vár főparancsnokságát Vay helyett, a kit magával akart vinni, Sennyei kanczellárra bízta s kivette őt Károlyi hatósága alól. Az alsó vár parancsnokává palotásainak ezredesét, Szentiványi Jánost tette. A vár jól el volt látva őrséggel, ágyúkkal, élelemmel; erejében Károlyi is annyira bízott, hogy feleségét – a fejedelem tanácsára és ennek visszatértéig – ezekben a válságos napokban is ott hagyta. Munkács maradt a fölkelők kincsesháza. A fejedelem tudniillik nem vitte magával aranyait, ezüstjeit, a hogy a kurucz nóta szerette volna, hanem a munkácsi pénzverőháznak adta át, hogy pénzzé verjék s a szabadságharcz költségeire fordítsák.* A mikor délután elszánkázott Munkácsról, maga sem hitte, hogy nem látja többé a magyar szabadság utolsó fellegvárát, hol édes anyja vezette be a vitézség iskolájába. Este már Szentmiklósról intézkedett, hogy «szegény társai», a nemes ifjak, Haller Gábor vezetése alatt* Károlyihoz csatlakozzanak és «ha valamely indúlása talál lenni a fegyvernek, szolgálják hazájokat, a míg lehet».* Pénteken, februárius 20-ikán Pudpolóczon,* a mai Vezérszálláson át ment Alsó-Vereczkére s onnan intézett nyilt levelet a szövetkezett rendekhez.* Kijelentette, hogy fegyverrel vagy békével ügyekezett biztosítani a szabadságot. Minden útat megpróbált s fegyverszünetet is kötött, hogy a végső eszközöket se múlaszsza el. Mielőtt azonban a felséges császár határozatát megkapná, vezérlő fejedelmi kötelességéhez és a mostani állapotokhoz képpest, a külső hatalmakkal szintén kell érintkeznie. A dolgokat úgy folytatja és kormányozza, hogy, ha lehet, jó békességet kössön, ha nem, külső segítséggel folytassa hadakozását. Elhatározta tehát, hogy személyesen keresi föl a külső hatalmasságokat. Távollétében a kormányt Károlyi tábornagyra bízta. Mindenkit a szövetség iránt való hűségre buzdít. Dolgaink hanyatlása és az ő szükséges kimenetele, vagy az ellenség kecsegtető ajánlatai miatt elpártolásra, hitszegésre senkise tántorodjék el. A szomszéd országokba ne bujdossanak ki, mert csak Károlyi útlevelével remélhetnek maguknak ottan biztonságot. Az ő visszatéréséig maradjanak csoportban Károlyi rendelkezése, a vitézek pedig saját ezredeseik parancsnoksága alatt. Biztosítja őket, hogy ha a fegyverszünet felbomlanék s Károlyival hazánkból kiszorúlnának is, a külföldön teljes biztonságot, sőt szükség esetében katonai szolgálatot találnak mindaddig, míg várt boldogúlásukat békességgel vagy jó külső segítségökkel kieszközölheti.

Rákóczi eml. 294.

Haller Gábor éppen ekkor rándúlt át Munkácsra, hogy Károlyinét Klára kezéért ostromolja. Az anya kijelentette, hogy ura fog határozni; a fejedelem Károlyira bízta, hogy maga mellé vegye, vagy utána küldje. Magával a fejedelem csak nyolcz nemes ifjút vitt. (Károlyiné levele febr. 17. Károlyi-lt.) Károlyiné már 13-án búsúlt, hogy Haller úgy elszakad tőlük: ki tudja, láthatni-e esztendőkig is? (Levele u. o. febr. 13.)

Februárius 18. Károlyi-lt.

Bercsényi Postpolusnak írja. Arch. R. VI. 695.

Februárius 20. U. o. Nagyon eltérő fogalmazásban Pulay–Károlyi, II. 399–301. és Szalay, Rákóczi bujd. 39–40. «Ő felsége kegyelmes parancsolatjából ezen állhatatosságra és excellentiád (Károlyi) dispositiojától in absentia suae serenitatis de toto dependentiára adhortáló» pátenst Aszalay titkár Zavadkáról februárius 22-ikén 15 példányban küldte el Károlyinak. (Károlyi-lt.) Innen magyarázható a szöveg eltérése. A fejedelem később úgy találta (Önéletr. 291.), hogy levelét kelleténél talán bővebb tartalommal írta és szerkesztette meg.

55. A VAJAI VÁRKASTÉLY.*

A vajai kastély (196. l.)

Nem kecsegtette őket hiú reményekkel.

Frigyes porosz király másnap (februárius 21-ikén) kiadta pátensét, melynél fogva szeretett rokonának és barátjának, Rákóczi római birodalmi herczegnek, hitvesének és a sorsukban osztozkodni akaróknak együtt és fejenként Poroszországban védelmet biztosított. Ezt az elnyomottak és a szerencsétlenek iránt való veleszületett jóságán kívül az emberiség jogalapján tette, legkivált pedig azon különös hajlamánál fogva, melylyel a fejedelem, a magyar nemzet s a magyar protestánsok iránt viseltetett. Megengedte, hogy vallásukat Poroszországban szabadon gyakorolják, jószágokat vegyenek, béreljenek s általában véve mindenkor és örökre élhessenek országa szabadságaival és kiváltságaival. Arról pedig a fejedelem még 19-ikén értesűlt, hogy a czár sietteti Bercsényinek hozzá való menetelét, s Dolgoruckij bizonyosnak tartja az orosz-franczia szövetséget.*

Fiedler, II. 145–6. Szalay, 41–42. A porosz követ pár nappal előbb különben is csatlakozni akart Palmers bécsi angol követhez, ki Rákóczinak békére buzdító levelet akart írni; de Palmers kijelentette, hogy ez ügyben – utasítása szerint – csak a hollandi követtel járhat el, a császár pedig, kivel ez iránt Savoyai Jenő hg és Wratislaw gróf beszéltek, nem helyeselte ily levél elküldését, mert Rákóczi azt hihetné, hogy Anglia és Hollandia még érdeklődnek iránta. Azonban Palmers még egy hét múlva is hitte, hogy Peterboroughnak megengedik az intőlevél írását és azt, hogy egész komolyan megírja neki az ügyek állását. (Palmers levelei februárius 18., 21., 28. Simonyi, III. 485–8.)

Károlyira várakozva, a fejedelem a tervezettnél tovább maradt Alsóvereczkén. «Csak elhűlt bele», hogy Károlyi visszatért, mert postai alkalmatosságával nem remélte utólérni. Mielőtt tehát kimenne édes hazája határából, februárius 21-ikén délben igaz atyafiságos szeretettől indított szívvel levélben búcsúzott el tőle. Kezére adta hazája belső dolgainak terhét; de hitére fogadta, hogy a haza boldogúlásáért ő is összetesz éjet és napot.* Aratásra, s ha lehet, előbb is, többed magával jön vissza, mint a mennyivel kimegy. Azután átment a szomszédos Zavadkára* s Istennek ajánlván a nemzetet és önmagát, sok szolga- és udvari nép kíséretében elhagyta a hazát. Este megállott még egyszer a vereczkei hágón; s a tót népdal szerint:*

Februárius 21. Pulay–Károlyi, II. 298. Nem egyezik szóról-szóra a fejedelemnek a Károlyi-levéltárban levő sajátkezű levelével.

Februárius 22-ikén Aszalay titkárnak még ottan kelt egy levele. (Károlyi-lt.)

Thaly, Adalékok, II. 397.

«A mikor Rákóczi szép Magyarországtól
Búcsúzott, búcsúzott, búcsúzott –
Erre az országra, erre az országra
Visszanézegetett, visszanézegetett…»

Kedves czigánya megsiratta: «Mégy, mégy, fölséges fejedelem… Itt hagyod a vagyont, keresed a nincsent!» s elhúzta még egyszer a nótáját: «Jaj, régi szép magyar nép, az ellenség téged miképp szaggat és tép!…»* De a mely felől a csillag jár, a szél zúg, a felhő repűl: Rákóczi arra vette útját. «Ha minden elmarad, Isten el nem marad!» Reá bízta magát.* «Országából elbujdosott a jó fejedelem»;* elment országából, drága, kedves, jó hazájából, eddig való hajlékából.

U. o. 216.

Őszi harmat után … U. o. 311.

U. o. 318.

«Mutass Jézus kies földet,
Lakásomra adj jó helyet,
Ez életben csöndességet –
Jövendőben üdvösséget!»*

U. o. 322.

56. I. FRIGYES POROSZ KIRÁLY ÉRME.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem