IX. «NAGYSZERŰ ÁLMOK.» – 1721–1722. –
IX.
«NAGYSZERŰ ÁLMOK.»
– 1721–1722. –
«NAGYSZERŰ ÁLMOK.»
– 1721–1722. –
EGY ÍZBEN Rákóczi nagyszerű álmoknak nevezte azokat a gondolatokat, a melyek Európa ügyeinek szemlélése közben foglalkoztatták. Rodostóban tudta meg igazán, hogy az élet álom; de álomra mindig abban a hitben hajtotta a fejét, hogy ébredéskor erős munka vár reá.* Azt hitte, ebben a munkában a franczia udvarnál most már felesége is segítheti. A fejedelemasszony odahagyta Varsót s október 4-ikén Meauxból, Bossuet egykori püspöki városából jelentette Dubois érseknek, miniszternek és bíbornoknak, hogy Francziaországba érkezett s az oda 45 kilométerre levő Párisban fog letelepedni.* 9-ikén Béthune marquisné már megkérdezte az öreg orléansi herczegnét, a fejedelemasszonyt mikor fogadja. Az öreg asszony nagyon haragudott, minek jött ide. Az ő tanácsára történhetett, hogy Rákócziné a Chasse-Midi párisi apáczakolostorba húzódott vissza.* «Adja Isten, hogy ez megtérését jelentse» – sóhajtott Liselotte.* Később hallotta,* hogy mikor bevezették szobájába, megdöbbenve állt meg. «Meglátjátok – szólt cselédeihez – innen nem költözöm ki élve. Ezt a szobát láttam én varsói álmomban, mikor álmomban megmérgeztek.» Olyan sejtelem, a mely csakhamar valósúlt.
1723 januárius 22. Fiedler, II. 523.
U. o. II. 621., 19. sz.
A Chasse-Midi (az orléansi herczegné szerint Chesmidy vagy Chasmidy)-utcza, a mai rue du Cherche-Midi, Páris 16. arrondissementjában fekszik s most a Boulevard du Mont Parnasseról északkeleti irányban a Croix Rougehoz és innen a Du Four-utczán át a Boulevard de St. Germainre vezet. Korábban csak északi felét nevezték Cherche-Midinek. Házainak történetét megírta Fromageot a Bulletin du VI-e arrondissement 1910 januáriusi füzete számára. (Charles de la Roncičre úr szíves értesítése Párisból, 1909 november 10.)
Deczember 13. Briefe der Pr. El. Charl. Hollandnál, 295. (A fejedelemné idáig egy hôtelben lakott gróf Schliebennel s fiatal gyóntatójával, Le Roux abbéval.)
1722. febr. 19., 21. U. o. 330., 332–3.
Rákóczinak egyelőre csak azokkal a párisi hírekkel kellett beérnie, a mit októberben Mehemet effendi török követ hozott.* Ezek nagyon érdekelték volna, mert arra kérte az effendit, hogy az ő érdekében is beszéljen Duboisval; Mehemet azonban oly csekély jóindulatot tanúsított a fejedelem iránt, hogy jobbnak látta elhagyni az egészet; azt pedig nem ajánlhatta, hogy visszahívják Francziaországba, mert ez a porta szándékaival ellenkezett.* Csak annyit jelentett Párisba, hogy a szultán megengedte a szentsír temploma kápolnájának kijavítását. Ezzel kapcsolatban a fejedelem emlékiratot adott be a nagyvezírhez* és kifejtette, hogy ha a porta a dulcignoi viszály következtében háborúba keverednék Velenczével, megint csak úgy járna, mint a legutóbbi hadjáratban, mert a császár újból beleavatkoznék. Várakozzék tehát addig, míg szert tehet szövetségesekre. Tanácsának nagy része volt abban, hogy a háború elmaradt. November közepén viszont De Bonnachoz küldött egy emlékiratot azzal a kérelemmel, hogy azt Dubois bíbornokkal közölje s rábírja, hogy a keleti keresztények védelméről jobban gondoskodjék. A követ megírta a fejedelemnek, hogy nem tartaná illőnek, ha ebben az ügyben a portánál bármily lépést tenne. Mivel azonban mégis tehetett s a követ félszeg helyzetbe juthatott volna, ha a nagyvezír ez ügyben kérdést intéz hozzá, deczember 14-ikén az emlékiratot elküldte Duboisnak.
Bonnac a királyhoz 1721 október 20. Angyal, 89–90.
U. o. 18.
Bonnac október 28. U. o. 90. Hurmuzaki, Fragmente, IV. 257.
A fejedelem szerint a követ dicsőséget szerzett a jeruzsálemi templom ügyében a római szentszéknél s a portánál elért sikerrel. Ebből látszik, hogy a porta nagyra becsüli a franczia király hatalmát s így újabb engedményekre is hajlandó lehet; mert a császári hatalom növekedésével szemben a franczia barátságra szüksége van. A nagyvezír, mint utolsó találkozásakor neki mondta, jogosan aggódik a pozserováczi békének a császári kereskedelemre és tengerészetre vonatkozó pontja miatt. Ha a keresztények veszedelme és Olaszország romlása nem járna vele, Francziaország kölcsön adhatná a portának az afrikai hajókat, hogy azokkal rontsa le a császárnak nápolyi fölszereléseit. A miniszter nem szegezheti szemeit mereven a jelenre, hanem időnkint a jövőre is kell tekintenie. Szomorúan szemléljük ebben az országban szent vallásunk állapotát. A vallás, melyet a király pártfogása alatt teljesen szabadnak mondanak, sokkal jobban fejlődhetnék, ha a szent congregatio jobban lelkesednék érte s ha a görögök és az örmények szelleméhez jobban alkalmazkodnék. A jezsuitákat és franczia kapuczinusokat kivéve, a szerzetesek mind olaszok és nem dolgoznak az Úr szöllejében. Politikai szempontból emelné a franczia király dicsőségét és jámbor hírét, ha a franczia misszió elfoglalná az összes perai és galatai missziókat s az apostoli vikáriust a király jelölné ki, a mi nem jelentene szakítást Rómával. Rómának mindenesetre tetszenék, ha franczia pártfogás alatt a görög egyházat egyesíteni lehetne a rómaival. A követ azonban fanyaron jegyezte meg, hogy a konstantinápolyi három olasz plébános helyébe a pápa bizonyára nem enged be francziákat; s nagyon kétséges, hogy a visszavonúlt dominikánus Gallani helyébe is kinevezi-e a pápa apostoli vikáriusnak a szintén dominikánus, de franczia d’Ussont. Dubois agyonhallgatta Rákóczi emlékiratát.* Pedig a fejedelem «nyerget is tett a lovára».*
Az emlékirat és Bonnac kísérő levele deczember 14-ről Angyalnál, 91–94. Rákóczi Morvillehoz 1724 márczius 3. Fiedler, II. 537.
U. o. II. 358.
193. TÖRÖKORSZÁGI KERESZTÉNY KERESKEDŐ.*
Törökországi keresztény kereskedő (569. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Miközben a válaszra hiába várakozott, 1722 első napjaiban Rákóczi elküldte titkárát de Bonnachoz s elpanaszolta, hogy a törökök nem gondoskodnak róla tisztességesen. Már elvesztette azt a reményét, hogy megváltozik a kormány s vele az ő helyzete. Néhány barátja biztatja, hagyja oda Törökországot, mert Francziaországban szívesen fogadják s e végből egy franczia kereskedelmi hajót küldenének elszállítására. Azonban elmenetele két dologtól függ. Kéri a követet, tájékozódjék a nagyvezírnél, hogyan fogadnák a nagyúr államaiból való eltávozását. Magyarázza meg neki, hogy Rákóczi Franczia- vagy Spanyolországban a portának sokat használhat; ennek következtében eszközölje ki segélypénze fölemelését valamely rendkívűli segélylyel együtt. A követ az első kérést nagyon kényesnek tartotta, de remélte, hogy a második teljesedhetik, mert hiszen a lapok is írták, hogy ügynöke (Brenner) elsikkasztotta pénzét s így az eddiginél nagyobb segítségre szorúl. A fejedelem másodszor is elküldte titkárát Bonnachoz. Hivatkozott a hírlapokra, melyek szerint Franczia-, Spanyol- és néhány más ország a császártól elvenni akarják Nápolyt és Szicziliát s ezzel a két királysággal kárpótolják Stuart Jakab angol trónkövetelőt. Mivel ennek következtében a török-német béke szilárdabb lett (mert ilyen körülmények közt a császáriak nem támadhatják meg Törökországot), barátjai Nyugat-Európába hívják, hogy tervökben ottan segítse őket. A dolgot nem akarja elsietni; de mindenesetre jó volna, ha az események színteréhez közelebb folytathatná levelezéseit. Ugyanakkor eleget tehetne fogadalmának is, hogy elzarándokoljon Jeruzsálembe. A nagyvezír kijelentette, hogy ő semmi bizonyosat nem tud a hatalmak tervéről, de ha igaz is, akkor sem tanácsolná Rákóczinak, hogy a török birodalmat elhagyja, vagy a főváros közeléből eltávozzék; mert némelyek ezt arra magyaráznák, hogy a török elégedetlen a békével s türelmetlenűl lesi az alkalmat, hogy visszaszerezze a mit elvesztett. Azt azonban tapasztalatból tudják, hogy szükséges lekötniök a császár erejét valamely oldaltámadással; ha tehát ennek ideje eljön, a maguk és Rákóczi érdekében szükséges szemmel tartaniok Magyar- és Erdélyországot. Biztosítja tehát, hogy ha a császárt Franczia- és Spanyolország bármily ürügy alatt megtámadnák, a török sereg késedelem nélkűl támogatná őket.
A követ ezek után nagyon aggódott, hogy a fejedelem titokban elutazik azon a kereskedelmi hajón, a mely Francziaországból az ő rendeletére már meg is érkezett a konstantinápolyi kikötőbe. A porta gyanúba foghatná, hogy ő szöktette meg. A kereskedővel tehát, a kinek neve alatt küldték a hajót, azonnal szállítási ügyletet kötött s így a hajót elvonta rendeltetésétől.* Egyébiránt tudhatta volna, hogy Rákóczi, ha elhagyja, csak nyiltan hagyja el a török birodalmat. Túl volt már a koczkáztatások és a kalandok korán. Ezt bizonyítja Dubois bíbornokhoz februárius 24-ikén intézett emlékirata is,* a melyről bevallja, hogy naiv és őszinte bizalommal, de elszigetelt helyzetében az európai viszonyoknak kellő ismerete nélkül írta. Maga mondja, hogy Törökország az egyetlen hatalom, a mely megvédelmezi őt azoknak bosszúja elől, kik nem annyira személye, mint öröklött vagyona miatt törnek reá. Azonban a néhai franczia király még dédapját megtisztelte a szövetséggel, tehát semmi sem csökkentheti azt a lelkesedést, a melylyel háza viseltetik Francziaország iránt. Türelemmel viseli sorsát s aláveti magát a gondviselés akaratának; bármi éri, vakon bízik benne.
Bonnac du Boishoz 1722. februárius 26. Angyal, 94–96.
Közli Fiedler, II. 502–512.
Emlékírata inkább politikai szemlébe, mint egy miniszter asztalára való tanulmány; azonban akadémikus jellegű fejtegetéseihez a maga politikai szempontjából is mélyreható következtetéseket fűzött. Elmondja, hogy a négyes szövetség nem érheti el czélját: Európa békéjének és nyugalmának biztosítását; Spanyolország nem járúlhatott hozzá őszintén, s a cambrayi kongresszus maig sem tudott határozni. A spanyol és franczia királyi házakban történt eljegyzések megváltoztatják a tengelyt, a mely körűl a gépezetnek forognia kell s a két országot ismét egymásra utalja. Mikor – Richelieu és Mazzarini idejében – Spanyolország és a császárság az Ausztriai Ház alatt egyesűlt, Francziaországnak mind a kettővel szemben kellett állnia s messze földön – Svédországban, Erdélyben – keresnie szövetségeseket. Erdélynek köszönhette, hogy a császár erejét megoszthatta. Francziaország hadserege, ipara, kereskedelme, művészete, jóléte felvirágzott; de azonnal hanyatlani kezdett, a mint szövetségeseit elhanyagolta. Az ország népessége fogyott, ipara, kereskedelme, külföldi befolyás alá kerűlt s a hadsereg, a melyet (hogy szövetségesekre ne legyen szükség) 600,000 főre növeltek, a földmíveléstől a népet elvonta s tönkretette. A bajok eláradtak, mint a patakok, s papirosgátakkal nem védekezhettek ellenök. A mellett, akármily nagy volt a franczia hadsereg, I. Lipót elfoglalhatta volna Spanyolországot, ha ebben a magyarok fölkelése nem akadályozza. A fejedelmek és miniszterek azóta is ki vannak téve csalódásoknak, ha Mazzarininek nem hiszik el, hogy a jó barátban már a jövendő ellenséget sejthetik. Nemcsak a jelennel, hanem a jövendővel is kell törődni.
Francziaországnak békére van szüksége, hogy kereskedelmét, pénzügyeit rendezhesse; de saját érdekén kívűl a szövetségesekét is feláldozná, ha egy eshető háborúban támadás helyett védelemre szorítkoznék. A spanyol-franczia dinasztikus házasságok következtében a két monarchia egy család, egy nép s mind a kettőnek egy az érdeke; de harmadiknak Sardiniát kell bevenniök a szövetségbe. Meg lehet bocsátani, ha Olaszország államainak felosztásakor a négyes szövetség nem gondolt a spanyol-franczia dinasztikus házasságokra. Képzelhetetlen, hogy a császár, a ki akkor Szicziliát kapta, Don Carlos infánst megtűrje Firenzében és Parmában. Nyíltan vagy leplezve hűbéresévé teszi; vagy régi szokása szerint, Macchiavellit követve, fölingerli a gyöngébbet, hogy ürügye legyen megrohanni. Don Carlost a sardiniai király egymaga nem mentheti meg, Spanyolország hajóhada pedig s Francziaország hadserege későn érkezhetik segítségére. Azonban Francziaországot a császár ellenében másrészt a levantei kereskedelem ügye késztetheti háborúra. A hollandok és az angolok már is érzik az ostendei császári kereskedelmi társaság versenyét. A császárnak csak 3–4 esztendei nyugalomra van szüksége, hogy a francziák a Bécsben fölállítandó levantei társaságról beszélhessenek.
194. MÁRIA TERÉZIA GYERMEKKORI ARCZKÉPE.*
Mária Terézia gyermekkori arczképe (573. l.). Egykorú olajfestmény Ő Felsége birtokában.
Csalódnak, a kik azt hiszik, hogy az Ausztriai Ház bukása előestéjén áll. Az összes tünetek arra vallanak, hogy e Ház fiúságának kihalása esetében a birodalmi választók osztatlanúl adják a hatalmat annak, a ki a császár leányát (Mária Teréziát) elveszi. S ha egyes kis királyok nem ösmerik el vezetőjüknek, Francziaország kitérhet-e a viszály elől? A választók egy nap azt mondhatják, hogy Elsasst a császárság alkotmányának ellenére kapta meg s azt akkor az Ausztriai Ház örököse sereg élén követelheti vissza, hogy családi birtokká tegye. Magyar- és Csehország azonban azonnal fölkelne és elszakadna, ha az utód a császár örökjogánál fogva követelné. Az Ausztriai Ház több oknál fogva koczkáztatja ezeket az országokat; de a mostani császár Magyarországgal szemben elődeinél jobb kormányzati rendszert követ. Adományokkal fűzi magához a papokat, nemeseket, főurakat. Mindenben sokkal jobban kedvez nekik. Csapatai közt tökéletes fegyelmet tart. Házának fiúágon való kihalása esetében biztosította a királyválasztás szabadságát. Ezek után nyugodt lehet, hogy az urak nem választanak az ő Háza érdekeivel ellenkező módon.
A viszonyok másképpen is háborúba sodorhatják Francziaországot. Hiszen a császár most is spanyol királynak nevezteti magát, grandokat és aranygyapjas vitézeket nevez ki, a mi azt mutatja, hogy számít a spanyol monarchia egy részére. A nagy távolságokban levő dolgok fölismerésére messzelátó szükséges. Hogy Francziaország a bekövetkezhető eseményekkel szemben biztosítsa önmagát, tudnia kell, mostan miben áll az Ausztriai Ház ereje. Igen szépen fejtegeti Rákóczi, hogy a földrajzi viszonyok és a belső, rendezett állapotok miként emelik vagy gyöngítik egy-egy állam erejét. A török hódítás korában a határok eltolódása pl. Magyarországot, a kereszténység védőbástyáját, kiszolgáltatta az osztrákoknak, kik ellen most sincs biztosítva. Ellenben az Ausztriai Ház monarchiája Magyar-, Cseh- és Morvaországgal, valamint Sziléziával kiegészítve, földrajzi helyzeténél és belső viszonyainál fogva, erős lett. Az egymás közt egyenetlenkedő birodalmi fejedelmek fedezik Francziaországgal szemben s pénzért mindig ellátják katonasággal. A monarchia népes és termékeny. Gyárakat alapítanak benne s kereskedelme erősödik. Nem lehet tudni, erejében bízva, egy nap mit tehet. Azonban erején kívűl gyöngeségét is szemügyre kell venni s a ki Ausztriát támadni akarja, tudnia kell, régebben hol és milyen sikerrel támadták.
195. GYÖRGY ÁGOST WALESI HERCZEG.*
György Ágost walesi herczeg (575. l.) a «Die Europ. Fama» CLXIII. füzetéből.
Francziaország a Habsburgokkal szemben leginkább akkor szállhatott szembe, mikor az erdélyi fejedelmek – Bethlentől az emlékirat szerzőjéig – szövetségesei voltak. Ezek a fejedelmek oly nagy monarchiával szemben nem voltak elég hatalmasak; de támadásuk veszedelmes volt, mert rövid idő alatt Bécs kapuja előtt, Morvaországban és Sziléziában portyáztak s ezeknek népeit fölkelésre szólították. Az uralkodóházat olyan válság elé állították, hogy az örökös tartományok védelme végett hadait vissza kellett hívnia Olaszországból s a Rajna mellől és lemondania Spanyolországról. Hír szerint a franczia király Sziczilia és Nápoly királyságokat Szent György lovagjának (III. Stuart Jakab spanyol trónkövetelőnek) akarja adni, a mi által veszélyezteti György Ágost walesi herczeg trónörökösödési igényeit. Mantovát és Padovát elvenni s Ausztriát meggyöngíteni, saját uralmát pedig a Földközi-tengeren biztosítani törekszik. Olasz szövetségesein Franczia- és Spanyolország, a czár és az erdélyi fejedelem megnyerésével segíthet. A czár Párisban már hajlandónak mutatkozott a föllépésre. Csapatainak átvonúlását a lengyelek akarva sem akadályozhatnák meg. S ha igaz, hogy Nápolyt és Szicziliát a császár Stuart Jakabnak engedi át, úgy a császár az elől sem térhetne ki, hogy Erdélyt Rákóczinak adja vissza. Ha a cambray-i kongresszus másképp gondolkodik is, világos, hogy jobb volna, ha a császár Erdélyt kényszerítő eszközök nélkűl adná vissza. Halála után, mikor nemcsak Magyarország, de Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia is elszakad házától, Erdélyt úgyis helyre kell állítani. Sem a fejedelmek, sem minisztereik nem teljesítik kötelességöket, ha csak a saját maguk nyugalmáról gondoskodnak. Ha egyszer elismerik az erdélyi fejedelem követelésének igazságos voltát, semmi sem könnyebb, mint a maga helyén és idején rámutatni a helyreállítás eszközeire. Itt azonban ő oly szomorú helyzetben van, hogy előterjesztéseire hat hónapnál hamarabb választ sem remélhet.
A kik, mint Dubois, a fejedelmet nem ismerték személyesen, könnyen napirendre tértek javaslatai fölött; de jobb ismerősei azok közé számították, a kik mindenkor készek a legnagyobb feladatokra. Május 24-ikén Rákóczi azért fordúlt újabb emlékirattal* az orléansi herczeghez. Érezte, hogy a négyes szövetség az európai reakczió kútforrása. Szerinte, ha a cambray-i kongresszus is mindjárt kezdetben hozzájárúl, a császári követek nem találtak volna Cambrayban elég magas paripát, hanem legalább is tevehátról beszélnek a többi hatalmassággal. Így azonban Windischgrätz császári követ szertartás nélkűl vonúlt be s a bécsi minisztertanács előszedi udvari szótárából a legélesebb jelzőket, hogy a franczia kormányzót tárgyalásainak méltányos és őszinte voltáról biztosítsa.
Közli Fiedler, II. 513–520.
A fejedelem – az orléansi herczeghez beadott emlékiratában – kifejtette, hogy Francziaország igazi érdekei Magyarországban vannak, nem Ausztriában. Ő maga jobban szeretné életét abban a homályban végezni, a melyben a gondviselés oly régóta tartja. A háború elveinek és saját lelkiösmeretének ellenére nem akart zavarokat támasztani hazájában. Nem akart meggyújtani olyan szalmát, melynek tüze kelleténél tovább terjedhetne. Tudja, hogy a porta akarja is, bírja is őt segíteni, sőt nyilt háborút kezdene érdekében, ha Franczia- és Spanyolországok segítenék, hogy a császárt rászorítsák a négyes szövetségben a toscanai örökség iránt fölvállalt kötelezettsége teljesítésére.* Ez ugyan tetszetős, de nem használna sem Francziaországnak, sem Rákóczinak. Mert a törökök nem hajlandók a fejedelmet a megígért keresztény hadtest élére állítani, saját katonáik pedig keresztény vezérnek és tiszteknek nem engedelmeskednének. Különben is csak nyaranta szolgálnak, télire hazamennek családjaikhoz. Ezt akkor is megtennék, ha egész esztendőre fogadná fel őket; hazaszökdösnének s hol találna annyi embert, a ki visszahajtaná őket a táborba? De meg télen se mondanának le a nyáron megszokott zsákmányról. Portyázásaikkal, dúlásaikkal elpusztítanák erdélyi fejedelemségét és szegény hazáját. Még óriásibb akadály, hogy a nagyúr és miniszterei a visszahódított Magyar- és Erdélyországot a török birodalomhoz akarnák csatolni. Ezt nem vallják be, de győzelem esetén megtennék; s ha vonakodnának is, a diadalaira büszke katonaság rákényszerítené őket. Hiszen a közönséges törökök Magyarországról mint hazájukról és apai örökségükről beszélnek, mert ennek a földje s népe valaha nekik adózott s a várak őrségei köztük voltak felosztva. Ez történnék, ha a törökök győznének; s ha vesztenének, ez két-három hadjáratba kerűlne.
A quadrupple-alliance II. részének 5. pontja értelmében Toscana, Parma és Piacenza birod. hűbérek, de, hogy ha megürülnek, V. Fülöp spanyol királynak második (a parmai herczegnővel kötött házasságából született) fia s annak utódai öröklik.
Nem mozdúlt volna ki francziaországi magányából, ha a törökök valóban beérik annyival, hogy pénzt és fegyelmezett keresztény hadtestet adnak a magyarországi fölkelésre. De mivel mellékes czélzatokat vett észre s látta, hogy felelős vezért nem ismernek, abbahagyta a dolgot s ennek okát nemrég a nagyvezírnek is mondta.
Szeretné, ha Franczia- és Spanyolország csak nyugodtan néznék azt a darabot, a melyet a czárral ő játszanék Magyarország színpadán. Ebben a töröknek csupán annyi szerepe volna, hogy Rákóczit pénzzel segítse, tavaszszal kitűzze a lófarkas lobogót s kiszellőztesse, de a Drinápoly körűl levő tábori pavillonokat őszszel megint becsukja. Csak haragos Jupiternek mutatkozzék, a ki kezében tartja mennykövét, de nem sujt vele. A törökök azt szeretnék, hogy ennek a tervnek és a török érdekeknek ő nyerje meg a czárt; de Rákóczi többet várt az orléansi herczeg diplomácziai lépéseitől. Hiszen a czár a dicsőséges nystädti béke után is folytatja fegyverkezéseit s úgy látszik, a császár ellen készűl. Ha Francziaország még barátságban él Angliával, iparkodjanak rávenni a czárt, hogy elsímítsa a holsteini és a mecklenburgi ügyet. A czárt mind a két herczeghez rokoni kötelékek fűzték; lánya a holsteini, unokahuga, Anna, a mecklenburgi herczeghez ment férjhez. Ezen a réven mind a kettőnek ügyeibe beleavatkozott, s uralmát az Elbéig és a Balti-tenger déli részéig akarta kiterjeszteni. Bécsben csalódva, mind a két herczeg hozzá folyamodott; amaz, hogy visszanyerje, emez, hogy a császár ítéletével szemben megtartsa uralmát. Rákóczi nem szerette volna, ha miattok a czár olyan háborúba fog, mely egyedül a császárnak használhatna. Jól tudta, hogy a bécsi udvar szívesen fogad el segítséget a birodalmi herczegektől és örűlne neki, ha Mecklenburgban háborúra kerűlne a dolog. Ott úgyis a hannoveri és a szövetséges csapatok csinálnának rendet, mialatt a császári csapatok csöndesen maradnának Olaszországban. Mecklenburgba szárazföldi úton a czár csapatai csak Lengyel- és Poroszországon keresztül vonúlhatnának, mi nagyon költséges, de bajos is, mert útközben fegyverhelyekre nem számíthatnak. Tengeren át a hajók évente csak négy hónapon át (?) közlekedhetnek. Ha az oroszok egyszerre vizen és szárazföldön törnének Mecklenburgra, ezt a terméketlen kis tartományt csakhamar kiélnék és ellenséggé tennék. Ha a czár elfoglalja ezt és Holsteint, bizonyára őrséget hagyna benne, seregét pedig hajókon hazahozná. De ezt a játékot évenkint újra kellene kezdenie, a mi az egész világot nyugtalanítaná és csak a zavaroktól távol álló császárnak használna.
Ennél többet érne, ha az orléansi herczeg rábeszélné a czárt, hogy Rákóczi visszahelyezése végett a szultánnal szövetkezzék. Ezzel a czár Németországban is czélját érné. A császárt olyan helyzetbe sodorná, a milyenben XIV. Lajos volt a gertruydenburgi tárgyalások alatt; vagyis kényszeríteni lehetne mindenre. Megadna mindent, a mit tőle a holsteini és a mecklenburgi herczegek részére követel.
196. FRIGYES VILMOS POROSZ KIRÁLY.
A czárnak a magyar háborúból nagy haszna volna. Az egész lakosság melléje állna. Az ország termékeny és gazdag. Oroszországgal Ukrajnán és Podolián keresztűl az összeköttetés könnyű; mert nem áll útban egy hatalom sem, a lengyelek pedig sohasem értenek annyira egyet, hogy a czár átkelését vitássá tehetnék. Tízezer emberrel Magyarországban többet tehet, mint másutt nyolczvanezerrel, s három nyáron át ütközet nélkűl is békére kényszerítheti a császárt. A magyar nemzet ugyanis bizonyára oly erősen szorongatná a császári csapatokat, hogy azoknak téli szállásokra az osztrák örökös tartományokba, Cseh és Morvaországba kellene vonúlniok; mert a magyar várak nem elég nagyok erős helyőrségek befogadására. A hadjáratban a császáriak kénytelenek volnának megosztani erejöket. A török miatt Belgrád előtt tekintélyes hadtestet tartanának; de ezt a szerbek olyképp vennék körűl, mint Spanyolországban néhányszor a hegyivadászok (miquelets) tették a francziákkal. Évenkint betegség és inség miatt is sokan elvesznének. A szerbek ugyan a mult szabadságharczban a császárhoz csatlakoztak, de azóta halálos ellenségei lettek. Rákóczinak; mióta Törökországban van, gyakran felajánlották szolgálataikat. Mihelyt hallanák, hogy jönnek a muszkák, a kik szintén görög-keletiek, úgy fogadnák őket, mint a szabadításukra érkezett Messiást.
Franczia- és Spanyolországok az első esztendei hadjáratot csak nyugodtan szemlélnék, de bizonytalanságban tartanák a császárt. Fegyverkeznének, Olaszország, Németalföld és Elsass határain csapatmozgalmakkal tüntetnének s ekként meggátolnák a birodalmi fejedelmeket, hogy csapataikat a császár rendelkezésére bocsássák. Majd, a czárral megállapodva, fölajánlanák közbenjárásukat s azon fél ellen nyilatkoznának, a melyik azt el nem fogadná. Képzelni sem lehet, hogy a bécsi udvar ellenszegűlne; sőt az ajánlatot segélyforrásnak tekintené s föltétlenűl résztvenne olyan kongresszuson, a melynek egyik föladata az Ausztriai Ház örökösödési jogának szabályozása volna. A mecklenburgi s a holsteini herczegek is ezen a kongresszuson nyernének elégtételt.
Rákóczi könnyűnek találta tervét. A gépezet működésbe hozatalára elegendőnek tartotta, hogy – időnyerés végett – vontassák a cambrai-i tárgyalásokat. Késznek nyilatkozott, hogy a czárnál, a franczia követtel egyetértve, előmozdítsa az ügyet. Figyelmeztette e végből az orléansi herczeget, hogy a czár és miniszterei mennyire szeretik a magyar bort. Annak idején Mencsikov ezt tőle is szívesen fogadta. Jó volna, ha erre a czélra Franczia- és Spanyolországok két-háromszázezer tallért áldoznának. Udvarias ajándékokat maga a czárné is elfogad. Ha a két ország helyesli eszméjét, Rákóczi Francziaországba menne, hogy tervét részletesebben kifejtse. Onnan átmenne Spanyolországba, sőt – ha kell – a czár udvarába is. A porta már megmondta, hogy akaratának ellenére nem tartja őt vissza. A nagyvezír tudja, hogy komoly tervei vannak és így szívesen beleegyeznék utazásába. A hannoveri miniszterek mindig császári érzelműek voltak, titkot pedig nem tartanak; azonban fejedelmök I. György Lajos, mint egyúttal Anglia királya, hasznot látna a dologból s így nem kerűlne nagy fáradságába, hogy a hannoveri miniszterek nélkűl kezdjen tárgyalást.
Az orléansi herczeghez intézett emlékiratában a fejedelem még szeretett volna kiterjeszkedni azokra az okokra is, a mik a czárt egy németországi háborúba késztethetnék; mert ily háborúba a császárt is belebonyolítaná s magyar vállalatát is végrehajtaná. Párisban a czárral folytatott beszélgetése erre sok reményt nyújt neki. A czár akkor sokban helyeselte javaslatait; mivel azonban még hadakozott a svédekkel, azt válaszolta, hogy egyszerre nem akar két nyúlat kergetni. De bármit remélhetett is, Rákóczi semmire sem akart vállalkozni addig, míg az orléansi herczeg elhatározását nem ismeri. Eléggé lehangolta, hogy ezt hat hónapnál előbb nem tudhatja meg.
Nem csüggesztethette, hogy a czár Németország északi partjain keres föladatokat, mert remélte, hogy, éppen ennek következtében, előbb-utóbb ellensége lesz VI. Károlynak, ki amúgy sem akarta őt elismerni császárnak. Azt hitte, Németországban már első lépése is annyi nehézségbe ütközik, hogy tekintetét önkéntelenűl Magyarországra fordítja. De a fejedelem nem hiában mentegetőzött a régens előtt, ha terve idejét múlta. Elismerte, hogy Rodostóban nem tájékozódhatik Európa dolgaira nézve. Péter czár valóban nem állította élére a mecklenburgi és a holsteini herczegek ügyét. Elestek tehát az ehhez fűzött tervezgetések is és így a régensnek sem tetszett az a terv, a melytől Rákóczi Francziaországnak is hasznát és dicsőségét remélte. A régens nem kívánta odautazását sem, a mire pedig Rákóczi segitséget kért tőle; mert «helyzetének alacsonysága és megaláztatása ahhoz a mindennapi kenyérhez köti, a melyet Isten azoknak kezéből nyújt, a kikhez hajlandóság s édes gyöngéd barátság semmiképpen sem fűzi». «Azonban – tette hozzá, mintha enyhíteni akarná nyilatkozatát – a hála arra kötelezi, hogy csodálja a törökök magaviseletét.»
Fejtegetéseit azonban félbeszakította, mert észrevette, hogy egy nagy monarchia kormányzójának ír s különben is észrevette, hogy a barátság heve tollát, mely olyan őszintén fejezte ki szivének őszinteségét.
Ez a memorandum egymaga is elegendő volna, hogy irodalomtörténetünk Rákóczival, mint politikai íróval foglalkozzék.
