X. SZOMORÚ NAPOK. – 1722. –
X.
SZOMORÚ NAPOK.
– 1722. –
SZOMORÚ NAPOK.
– 1722. –
LE ROUX abbé, lazarista szerzetes, márczius huszadika táján hírül hozta a fejedelemnek, hogy a fejedelemasszony Párisba érkezett. Az abbé egyszer már Lengyelországból is hozott üzenetet úrnőjétől s járt Perzsiában is, a melyet a czár most készült megtámadni. A konstantinápolyi császári követség tehát gyanakodott, hogy mostan is fontosabb küldetésben jár s a franczia kormány üzenetét hozza.* Ez azonban nem valószínű. Az abbé alkalmasint csak a fejedelemasszonyról s néhány párisi ösmerőséről beszélt a fejedelemnek; pl. Conti herczegnéről, ki most válik az urától;* Maine herczegről, kivel az orléansi herczeg és Dubois már kibékült, de a király még nem fogadta;* Toulouse grófról, ki a fejedelem anyagi ügyeit rendezi; Tessé tábornagyról, a ki a grangei kamaldoliakhoz kívánkozik* stb. Az abbé azután ott is maradt a rodostói udvarban s a fejedelem házi papja lett.
Bonnac Duboishoz márczius 19. Angyal, 96–97.
Bőven: Fama, CCLVI. 268–271., 733–6.
U. o. 736–742.
Mémoires et lettres du maréchal de Tessé, II. 349.
Alig négy hét mulva, április 15-én újabb, de szomorú hír érkezett Párisból. Nem kellett többé kérdezni:
«Búbánatos szőke asszony, kékszemű,
Meddig lesz még a te sorsod keserű?»
Meddig lesz még a te sorsod keserű?»
Vaskaliczkája nem csillogott, ragyogott, mert már nem volt aranyos,* mint Bécsben. A telet Rákócziné udvarhölgyével, Landenberg kisasszonynyal a legnagyobb visszavonúltságban töltötte a párisi Chasse-Midi apáczakolostorban. Csak néhanapján látogatott el unokanénjéhez, a kedves öreg orléansi herczegnéhez, a ki annyi szeretettel tudta megbocsátani gyöngeségeit. Még februárius 11-én is nála volt; 17-én friss jó egészségben kihúzatta egy fogát, hogy másikat tétessen helyette, de az ejtett seb következtében lázt kapott s orvosság, három érvágás sem segített rajta. Másnap este hét órakor az erős, termetes asszony meghalt élete negyvenkettedik évében.* 20-án a kolostor templomában temették el.* Nénje tizenkét napig gyászolta,* s a szomorú hírről 26-án értesítette a hessen-rheinfelsi herczeget és Rákóczit, a kit fia gyanánt szeretett.*
Arany: Rákócziné.
St. Simon, XVIII. 440–1. Briefe der Herz. Elis. Charl. 1722 februárius 19., 21. Hollandnál, 328., 332–3.
Februárius 21. U. o. 332.
Februárius 28. U. o. 338.
U. o. 335. Márczius 21. levele szerint többet nem ír róla. U. o. 352.
A fejedelem őszintén megsiratta a feleségét, a ki miatta volt olyan szerencsétlen. Boldogságuk nagyon rövid ideig tartott; tizenegy esztendeje nem is látták egymást. A fejedelem sohasem felejtkezett meg háztartása ellátásáról, de nagyon bántotta, hogy ennek a kötelességének a bujdosásban nem igen tudott megfelelni s a fényűzéshez szokott asszony szükséget szenvedett.* Az utolsó levélcsomagot, a melyet márczius 15-én küldött, felesége halála következtében felbontatlanul és – a pestis miatt – eczetbe mártva, megfüstölve kapta vissza.* Fiai is szegényesen éltek Bécsben. Anyjukért csak úgy ölthettek gyászruhát, hogy gróf Bonneval tábornok adta kölcsön a szükséges összeget.* Ellenben Rodostóban a fejedelem mindenkinek fekete ruhát csináltatott. «A micsoda állapotban vagyunk – írta Mikes,* bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki haláláért nem viselnők is…» A fejedelem addig nem akarta elhagyni a pestises várost, míg feleségéért a gyászmiséket el nem mondatja s emlékezetét vallásos módon meg nem üli.* Le Roux gyászmiséje alatt csöndesen olvashatta azt az imádságot, melyet önmaga írt:* «Szenvedni vagy meghalni akart, Istenem, a te kedves lányod, kinek szivét a szeretet nyila járta át… Urának élete szenvedés volt, szenvedésének vége a halál, halála megdicsőülés. Szenvedni és meghalni tehát azért akart, hogy egyesüljön szerelmesével.»
Mikes, 50. Acsády, Die Ehe Fr. Rákóczi’s II. Pester Lloyd, 1906. 263.
Rákóczi Fiedlernél, II. 526.
Saussure, 257.
Mikes, 52. (június 24.)
Rákóczi Fiedlernél, Aktenstücke, II. 259.
Egy keresztény fejedelem áhításai. Önéletrajz. 544. l.
A halál angyala a rodostói bujdosókat utolsó menedékhelyükön is fölkereste. Áprlis óta a pestis a városban mindjobban terjedt. Bercsényi derék jezsuita alamizsnása és öt-hat cselédje csakhamar elhúnyt. A szeretet azt sugallta a fejedelemnek, hogy a török negyedből az egészségesebb örmény negyedbe híjja és saját lakásába fogadja be jó barátját és családját; pedig már orvosa, dr. Lang is nagyon beteg volt és csak bajosan épűlt fel. A fejedelemnek két cselédje is megkapta, de kilábolta a pestist, mely a nyáron már annyira dühöngött, hogy egy nap néha százötven halottat is temettek. A fejedelem ablakai alatt minduntalan elvittek egy-egy halottat. Rákóczi maga is mosolygott, mikor az öreg Bercsényiné szentelt vízzel gyógyítgatott egy daganatot, melyet a pestis jelének tartott, de még az asszonyoknak is szégyelte megmutatni. Máskülönben júniusban még mindenki jól érezte magát az udvarban, mikor a fejedelem egyrészt maroknyi népe egészségének megtartása végett, másrészt, hogy a bujdosók le ne szokjanak végképpen a hadiéletről, parancsot adott a táborozás megkezdésére.*
Rákóczi levele 1723 (?) október, Fiedler, II. 529. Mikes, 52.
Június 22-én tehát a bujdosók Rodostótól két óra járásra egy nyomorúlt falu, Böjük-álli mellett egy szépen fekvő magaslaton ütötték fel sátraikat. Bercsényiék magában a faluban, egy rozoga udvarházban rendezkedtek be, Esterházyék pedig egy rodostói réten táboroztak. «A bujdosó magyaroknak – mondta Mikes* – a bujdosásban is bujdosniok kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Isten bujdosó fiához.» Három nap mulva a fejedelem czukrásza, reggel megfőzvén a kávét a fejedelemnek, ebéd után pestisben váratlanúl megbetegedett és harmad nap (június 27-én) a konyhától tíz lépésnyire éppen akkor halt meg, mikor az ebédet a fejedelemnek beadták.* A bajt a környezetében levők is megkapták s a konyhamester két fia csakhamar szintén meghalt. Az egyszerre fellépő betegség terjedése a fejedelmet nem rémítette meg. Az a szeretet, a melylyel hívei iránt viseltetett, nem engedte, hogy elhagyja a betegeket és kis csapatát. Csak azt tiltotta, hogy – az ápolókat kivéve – az egészségesek a betegekkel érintkezzenek. Példája a betegeket is megnyugtatta; visszanyerték a gyógyulásba vetett hitöket, a melyet a szenvedők többnyire elvesztenek, s egymásután meggyógyúltak.* A nevetés ugyan kiment a divatból,* de augusztusban már nem volt beteg a bujdosók közt.
Mikes, 52.
Rákóczi id. levele, 530. Mikes, 53.
Rákóczi id. h.
Mikes, 53.
Augusztus 6-án, az Úr színe változása napján, gróf Esterházy Antal tábornagy, ki misét hallgatni minden vasárnap és ünnepen kijött a táborba, jó egészségben ebédelt meg a fejedelemnél. Ebéd után fájlalta a fejét, de haza lovagolt a rodostói rétre. Az aggódó fejedelem másnap kiküldte hozzá orvosát. Dr. Lang a tábornagyot eszmélet nélkül találta, s bár magához térítette, mellette maradt. 9-én személyesen jelentette a fejedelemnek, hogy a tábornagy nem pestisben, hanem forrólázban szenved s ha a válságos negyednapot kiállja, gyógyulását reméli.* Azonban a válság végzetes lett.* Esterházyné tizedikén, vasárnap, mindenkitől elhagyatva, egy szolga és egy kis lány kiséretében gyalog tette meg a tizenöt kilométeres útat, hogy a fejedelemnek zokogva jelentse ura halálát. A fejedelem illő kisérettel küldte vissza s gondoskodott a tábornagy eltemetéséről, a melyben kiséretével kétségtelenűl ő maga is résztvett. A rodostói kis görög templomban, a Szent Szűznek, a vizek királynéjának egyházában,* Esterházy nyitotta meg a bujdosó urak temetkezéseinek a sorát.
Rákóczi id. levele, 530.
Mikes szerint harmadnap, tehát 9-én; de Esterházy síremléke és Rákóczi levele szerint a halál 10-ikén (vasárnap) történt.
Leírja Thaly, Rákóczi-emlékek Törökországban, 43–51.
Sírirata szerint «kemény katonasága jól megérdemelt jutalmának elvételére a seregek ura, a földi királyok királya magához szólította.» Esterházy Bálint József, kit a fejedelem kevéssel azelőtt ajánlott szolgálattételre a királyi család némely tagjának figyelmébe,* diszes síremléket állított apjának, a kinek katonai erényei azonban unokájában, Bálint franczia tábornokban éledtek újra.*
Rákóczi levele 1723 október. Fiedler, II. 530.
Mémoires du Cte Valentin Esterházy. Paris, 1905.
A java korában, élete 46. évében levő, kövér, vidám tábornagy váratlan halála s a vele járó elég aggasztó körülmények a fejedelmet is élete utolsó perczére emlékeztették. Végrendeletet akart csinálni. De alig gondolt reá, mivel tartozik bujdosó társainak, észrevette, hogy kötelességének nem tud eleget tenni. Hiszen az, amit a török kormánytól kap, csak a napi kiadásokra elegendő; s félnie kellett, hogy a szél elröpíti Francziaországban levő papirosait (kötvényeit), a miből egész vagyona áll. Szegénységének s annak érzete, hogy társairól nem gondoskodhatik, nagyon megrontotta kedélyhangúlatát.*
Rákóczi id. levele. Fiedler, II. 530.
Fenmaradt az a végrendelete,* a melyet fiaihoz intézett s utóbb két kötet politikai végrendeletté bővített ki. Ezen a világon – szerinte – mindenki csak utazó s ennek meggondolása adott neki nyugalmat, hogy félelem és türelmetlenség nélkül várja kínos útja végét. Lehet, hogy ez közelebb van, mint elég erős és edzett természeténél fogva hiheti; s ő még szeretne is élni. Isten úgy akarta, hogy fiai neki köszönjék születésöket, de úgy intézkedett, hogy atyjuk és anyjuk segítsége nélkül érjenek férfikort. Az egyiket csak bölcsőjében, a másikat pedig sohasem láthatta és csak annyit tudott róla, hogy megszületett. A természet mégis beleoltotta azt az érzést, hogy gondoskodjék róluk, szeresse őket; s akármily messze vannak tőle, mégis maga előtt látja, pedig talán csak egy boldogabb világban láthatja fiait. A szeretet azt az erős vígasztalást adja, hogy mindennap a könyörület istene, minden vígasztalás atyja előtt járnak s reá bízzák földi és örök életöket. Hogy tehát keresztényiesen élhessenek, elmélkedéseket ír számukra, a miknek elveit követve, eljuthatnak abba az országba, a melyet Isten a benne hívők és az őt követők számára készített. Édes anyjuk már előre ment oda és Isten bizonyára irgalmas volt iránta; leghasznosabb és legméltóbb vágyuk az legyen, hogy majdan ott találkozzanak mindnyájan. Adjon az Isten erős hitet nekik, hogy ennél melegebben semmit se óhajtsanak. Az a vágyuk, hogy atyjukat még e világon lássák, a sok ezer veszedelem miatt aligha teljesül; de megláthatják Isten színe előtt.
A párisi nemzeti könyvtár kéziratából közli Horn Emil, François Rákóczi II., 431–434.
197. ESTERHÁZY BÁLINT JÓZSEF ÉS FIA, BÁLINT.*
Esterházy Bálint József és fia Bálint (587. l.). Az eredeti miniature-festmény Bezerédj Pál birtokában.
198. ÖRMÉNY MENYASSZONY.*
Örmény menyasszony (588. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Ha meggondolják, Isten milyen irgalmas irántuk, látni fogják az ő csodálatos tetteit. Egyszer majd olvasni fogják atyjuk saját irataiból, mit tett érette Isten s akkor bizony boldogtalanok lesznek, ha Istent nem szeretik. Felejtsék el születésök minden előnyét és csak arra gondoljanak, hogy keresztények és az Isten fiai; hiszen ez egyen kívül a halál minden egyebet elvehet tőlük. Nagyon megeshetik, hogy atyjuk megvetésére tanítják őket; ezt megbocsátja nekik, csak mennyei atyjukat dicsőítsék. Nem bánja, ha azt mondják is, hogy Istennek köszönnek mindent, neki pedig semmivel sem tartoznak. Ne panaszkodjanak sorsuk miatt, hanem türelemmel, megnyugvással viseljék el mennyei atyjuk akaratát; mint a maga sorsát, az övékét is Istenre bízza, aki megvédi fiait a gazdagság, nagyság, uralkodás hiú vágya ellen.
Atyjuknak hozzájuk ez az első és talán utolsó szava. Anyjuk már megszűnt szólani, de bizonyára könyörögni fog érettök. Adja Isten, hogy megértsék azokat az atyai intelmeket, a miket isteni sugallatra könyvbe foglal. Ennél és atyai áldásánál egyebet úgy sem adhat nekik…
Hiszen a bujdosóknak még meglevő kevés vagyonkájuk is pusztúlt. Augusztusban a böjük-alli táborban meggyúladt Sibrik főudvarmester kétezertalléros sátora s egy negyedóra alatt elhamvadt. «Nem lehetett szebb égést látni, mint az volt; mert a sátor sokféle színű matériákkal lévén felczifrázva, a láng is mindenféle színt mutatott.»* Az unalmas tábori életben különben nemcsak testöknek, hanem lelköknek épségét is megőrizték, de óvatosságból mindaddig maradtak, míg a hideg szél végre is behajtotta őket «kaliczkájukba», Rodostóba. A pestis ottan – egyelőre – megszűnt, de elkészűltek rá, hogy télen is kitörhet, mert Konstantinápolyban folytonosan uralkodik s a lakosok nem törődnek vele.* Ennél nagyobb pestisre a rodostóiak sem emlékeztek.* A fejedelem, – a hogy maga írta* – a várost mostan egészen másnak találta, mint mikor elhagyta.
Mikes, 54.
Rákóczi levele Fiedler, II. 531.
Mikes, 55.
1723 januárius 22. Fiedler, II. 523–4. Azt hiszem, az öreg orléansi herczegné az Altesse Royale, a kinek ír; mert mondja, hogy a rheimsi koronázáson (október 25.) a lorrainei herczegnővel (leányával) részt vett, már pedig itt a királyi vérbeli herczegnők közől csak ők ketten jelentek meg (St. Simon, XIX. 82. Hist. Bildersaal, VIII. 626–7.), mert a természetes herczegnők nem vehettek részt. Conti herczeg ugyan a királylyal egy kocsiban ment a koronázásra, de válni akaró feleségét a port-royali kolostorba belebbezték (Fama, CCLXXI. 644.). Rákóczi a levél írásakor még nem tudhatta, hogy az öreg orléansi herczegnő deczember 8-án már meghalt.
Rodostóba visszatérve, azonnal válaszolt* az öreg orléansi herczegné május 6-iki levelére s még a rodostói örmény lakodalmak és tánczok leirásával is mulattatta nénjét. A herczegné közbenjárásának tulajdonította, hogy az orléansi herczeg, a ki ösmeri jellemét, ismét kedvezően nyilatkozott róla s nem ad hitelt a róla terjesztett rossz híreknek. Erre nézve Toulouse gróf is megnyugtatta. Anyagi ügyeinek rendezése, értékpapirosainak megmentése körül mindketten annyi érdeklődést tanúsítottak, hogy ebben a gondviselés kedvezését látta, s hitte, hogy most már valóban visszatérhet Francziaországba. Brenner prépost, a ki hibás, vagy éppen hűtlen pénzkezelésével vagyonából kiforgatta, ennek az esztendőnek tavaszán öngyilkos lett. A nemeslelkű fejedelem nagyon találóan és alaposan jellemezte őt, s megbocsátott neki; de ilyen kárt szenvedvén, ő sem volna ember, ha vissza nem kívánkoznék olyan országba, a melyet ezer ok tett rá nézve kívánatosabbá Törökországnál, hol ezer nélkülözés közt él. A bécsi udvart bizonyára a gyűlölet vezette, mikor azt követelte, hogy Francziaország őt ne fogadja vissza. Most azonban Francziaország kibékült Spanyolországgal, a mely csatlakozott a négyes szövetséghez; s a bécsi udvar többé nem kívánhatja, hogy most, a háború bevégzése után is kirekeszszék őt Francziaországból, hová különben sem hívja más, mint a kamaldoliak remeteségének a csendje.* Kész szavát adni, hogy az orléansi herczegtől csupán a kamaldoliakhoz való visszatérés megengedését kéri. Önként megfogadná, hogy sohasem megy Párisba; de ki követelhetné, hogy a herczegnőhöz néha-néha el ne menjen St. Cloudba? Adja Isten, hogy megszabaduljon emberi gyarlóságaitól s ne vágyakozzék többé Francziaországba… Mégis nagyon kegyetlennek találná sorsát, ha a császár tovább is üldözné őt s megfosztaná attól a vígasztól, hogy abban a keresztény országban éljen. Ha a császártól függne a sorsa, bizonyosan elvinnék őt Ázsia szélére, hogy kitegyék a mindennapi kenyerét megadó holdas császárság minden viszontagságának. Most attól fél, hogy két fiát, a kik méltatlanok születésökre, váratlanúl megházasítják. Elképzel ugyan valami kiegyezést a bécsi udvarral, de azt veszedelmesnek tartaná magára nézve itt Törökországban; s ez is növeli vágyát, hogy Francziaországba menjen. Nem kutatja a jövendőt; de attól tart, hogy a jelen hamarább elcsavarja fejét, ha hite és az Isten akaratában való megnyugvása le nem csöndesítenék.
Közli Fiedler, II. 525–532., részben Szalay a Századokban, 1870. 2–3. Mindketten 1723 október 25-re teszik, majd Fiedler (n. 532.), önmagát kijavítva, egyszerűen októberre teszi a keltezést. A hónap helyes, de a levél 1722-ben kelt, mint ezt a felsorolt események mutatják, a melyeket mint abban az esztendőben, tehát 1722-ben történteket említ. Az a névtelen franczia herczegnő, a kihez írt, nem is Conti herczegné volt, mint Szalay gyanítja (id. h., 2.), hanem az öreg orléansi herczegné. Ezt bizonyítja, hogy üdvözli levelében őt unokái, Mademoiselle de Valois orléansi herczegnőnek a modenai herczeggel (St. Simon, XVII. 10–11.) és Mademoiselle de Beaujolaisnak Don Carlos spanyol infanshoz való férjhezmenetele alkalmából; továbbá hogy egy orléansi herczeg nyilatkozatát az ő leveléhez csatolva kapja; hogy szeretné őt meglátogatni St. Cloudban (a hol lakott és nemsokára meg is halt); hogy részvételét nyilvánítja a családjában történt bajok, bánatok miatt, de örömét is, mivel Isten megtartotta őt egész királyi családjával együtt stb.
A remeteségbe való visszatérésének vágya, úgy látszik, még élénkebb lett azóta, hogy 1723-ban az elbocsátott Le Roux helyett udvari papja a kamaldoli Damofili lett.
Fájdalmas arra gondolnia, hogy talán nem is lakhatik másutt, mint Spanyolországban. Ott ugyan kastélyt építhetne magának, de arra már nincs pénze, hogy benne meg is éljen. Tapasztalatból tudja, hogy az orléansi herczeg a királyi kincstárból őt nem segítheti, a fiatal király kiadásai pedig inkább növekednek, mint fogynak. Azért tehát a spanyol királynak némi segítségét kellene elfogadnia, hogy – a mi itten képtelenség – államának valamelyik zugában nyugodtan éljen. Bocsánatot kért a herczegnőtől, hogy ilyen szerénytelenül, nyíltan és naivúl beszél vele; de nem vádolja magát azért, hogy úgy beszél, a hogy gondolkozik. Különben is fölbátorítja jósága, melylyel minden dolga iránt érdeklődik. Szerencsétlen emberi természeténél fogva ír ilyen nyugtalanúl; de a magára erőltetett nyugalom egykedvűségének, nemtörődésnek a jele volna. Érzéketlen volna, mint egy darab kő, ha nem érdeklődnék mások és a világ bajai iránt, a miket szerető szive mindennap észrevesz. Szakálla napról-napra növekedik. Ez az egyetlen jószága, a mi satnya testében még bízik, de ez is a föld felé terjed. Az ilyen nagy szakáll Törökországban tiszteletreméltó; másutt nevetséges, vagy legalább is szokatlan.
Levelét egy korszakalkotó politikai eseménynek, a pragmatica sanctio elfogadásának fölemlítésével végezte. Az erdélyi országgyűlés az 1722. márczius 30-án s a magyar országgyűlés június 27-én tett indítványra törvénybe iktatta a Habsburg-család leányágának örökösödését, ez utóbbi helyen éppen egy volt kurucznak, Szluha Ferencznek az indítványára. «Meg vagyok győződve – írta Rákóczi a herczegnének,* – gondolt rám királyi fenséged, mikor olvasta, mi történt a magyar országgyűlésen.» Ha az egész világ oda figyelne, hamar észrevenné, milyen felelősség terheli azokat, a kik másokat akaratukkal és meggyőződésükkel ellenkező beszédekre kényszerítenek. A dolgok különben nem mennének olyan könnyen és simán. Azonban «csodálatos az Isten gondviselése mindezekben. Akár tetszenek nekem, akár nem, Isten az ő határozataiban nem csalódik s minden az ő dicsőségére válik, mert az ember határoz, de az Isten végez.» Ez vígasztalja, ebben bízik legerősebben. Aláveti magát a legfelsőbb akaratnak és attól kéri, bocsássa meg gyöngeségeit. Adjon Isten több vígasztalást az új esztendőre, a mihez boldogságot azért kíván egy évnegyeddel hamarább, mert sorai (a melyeket Tessé tábornagy leveleivel küldött), csak deczember vége felé érkezhetnek Párisba.
Fiedler, II. 532.
199. SZLUHA FERENCZ ALÁÍRÁSA.*
Szluha Ferencz névaláírása az Országos Levéltár, M. Nemzeti Múzeum levéltára okleveleiről való.
Az évnegyed elmúlt s a fejedelem türelmetlenűl, de hiában leste ablakából a franczia hajókat, meghozzák-e a választ. Csak ez vígasztalná ebben a helyzetében, a melyből nem tudja: mikor szabadúl, vagy mindenkitől elfelejtve, mikor temetik el benne. Mert szomorú tapasztalatból tudja, hogy a szellemi és a testi halálon kívül van még egy: a politikai halál. Azonban Európa ügyei nagyszerű álmokban ringatják őt s remélnie engedik, hogy valaha még teheti nála tiszteletét s visszatérhet francziaországi magányába. Tudja, hogy a herczegné október 25-én a lorraini herczegnővel (leányával) együtt részt vett Rheimsban XV. Lajos megkoronázásán és gyönyörködött minden nagyszerűségben, a mit csak előadni lehet a világ színpadán. Azonban a mit a herczegné ottan látott, csak részben különbözik attól, a mit ő egy rodostói lakodalomnál tapasztal. Látványosság dolgában Európa legnagyobb királya koronázásánál az ellentétek csak oly szeszélyesek, mint valami görög menyegzőnél. A természetet az ellentétek tartják fenn s azok semmisítik meg. Napjainkat az élet eseményeinek folytonos változásai közt töltjük. Mi lehetne nagyobb boldogság annál, hogy éljünk az idővel, de úgy, hogy ez meg ne rontsa kedvünket és szívünk ne törődjék a múlttal? A szellemi munkásság és a magány többet ér a világi életnél. Elég szemrehányást tesz magának, hogy gyarló indulatai következtében még sem keresi föl az édes nyugalmat, a melyre vágyik. Olyan ő ezen a világon, mint a szelekkel küzködő hajós. Az idők forgataga az örökkévalóság felé ragadja s nem saját ereje viszi oda. Őmaga rest és hideg arra, hogy a boldog örökkévalóságra vágyakozzék. Pedig semmije sincs ezen a világon, a mi itt maraszsza. Nem használhat többé annak, a kinek használni akart s kétszeresen boldogtalan, mert önmagára nézve is fölösleges. Mégis úgy veszi észre, hogy inkább akar élni, mint meghalni. Isten nem akarja, hogy még ezen a világon bűnhődjék s ő veszedelmesnek tartaná, hogy világi boldogságot kívánjon magának. Elkeserítik a fejedelmek és a bíbornokok, a kik leveleire nem is felelnek; de ennél jobban megvígasztalja Isten és az érte imádkozó herczegné.* Azonban a herczegné akkor már, deczember tizedike óta, ott feküdt a saint-denisi sírboltban; s Rákóczinak Istenen kívűl nem maradt más vígasztalása…
Rákóczi levele 1723 januárius 22. Fiedler, II. 522–525.
