V. JENIKÖIBEN. – 1718 szeptember 22.–1719 februárius 25. –
V.
JENIKÖIBEN.
– 1718 szeptember 22.–1719 februárius 25. –
JENIKÖIBEN.
– 1718 szeptember 22.–1719 februárius 25. –
THERAPIÁNAK tulajdonképpen déli folytatása a jeniköi villatelep s délfelé összefügg Szteniával, melynek jó öbléből egy szép kis festett hajó három erős török evezővel mint a nyil vihette őket Konstantinápolyba. A bosztandsi basa elég kényelmes házakat jelölt ki a fejedelemnek és kíséretének, a melyből Böjükderében sokan megbetegedtek, ketten pedig meg is haltak. Mikes háza éppen a tenger partján feküdt; ajtajából egyenesen a csolnakba léphetett. Dicsekedett vele, hogy olyan szép házban lakik, mint egy főispán, pedig szűcs volt a gazdája; igaz, hogy a nagyvezír szűcse. Kevés holmijával félóra alatt mindenki beköltözhetett a maga szállására. Asztal, szék csak a fejedelem házában volt. Mire való lett volna nekik, bujdosóknak, a bútor, a kik ma itt, holnap másutt vannak! És hátha még visszaviszi őket az Archipelagusban várakozó hajó Francziaországba…*
Mikes, 19.
Mikes egy kis széken írogatta végtelenűl kedves és rendkívül megható leveleit* s október 19-ikén a fejedelem is megkezdte vallomásai írásának folytatását* attól az időtől fogva, a mikor Hullbe érkezett. November 9-ikén áttért törökországi útja leírására* s oly gyorsan haladt, hogy újesztendő napján* már majdnem naplószerűen folytathatta elmélkedéseit.
U. o. 19.
Önéletrajz, 249.
U. o. 302.
U. o. 361.
Október 21-ikén kíséretével a konstantinápolyi kapu elé lovagolt s egy kertből, mint egyszerü érdeklődő, titkon nézte végig III. Ahmed szultán a hadjáratból, vagy inkább a békekötésből visszatérve, hogyan vonúl be a fővárosba.* A fény s a gőg hivalkodása inkább megvetést, mint vágyat keltett benne. Többre becsűlte ennél a maga keresztjét és nyomorúságát. Szívében is ott volt az az érzés, a mi Petőfit később dalra fakasztotta: boldogtalan volt egész életében, csak az vígasztalta, hogy meg nem érdemelte. A hit mentette meg abban a küzdelemben, a melyet a dicsvágy és a kétségbeesés tágas határai közt folytatott.*
Rákóczi, 350. Mikes a 20. lapon érdekesen írta le a bevonúlást.
Önéletrajz, 355. «Tégy velem szent akaratod szerint.»
Alig tért haza, váratlanúl lepte meg a kapudsi basának az a jelentése, hogy a hazatért nagyvezír addig egy külföldi követ üdvözletét sem fogadja, míg vele nem találkozik; s már másnap látni szeretné akár nyilvános, akár magánkihallgatáson. A fejedelem megköszönte barátságát; azonban kijelentette, hogy díszes fogadtatás külföldieket illet: ő, mint barátja, fény nélkűl, csekély kísérettel, magánkihallgatáson akar eléje járúlni. Másnap három csolnakon «repűlt» Konstantinápoly kikötőjébe. Csauszok vártak reá, hogy a nagyvezír lovain vigyék be őt és hat udvari emberét. Mindez nagyobb fénynyel és feltűnéssel történt, mint óhajtotta.
A nagyvezír, a szokott szertartások és üdvözlések után nem titkolta előtte, mint a porta barátja és beavatott embere előtt, hogy a szultán csak kényszerűségből kötött békét. Nem volt elegendő hadi fölszerelése és katonasága, pedig a spanyolok támadásától jót remélhetett. Rákóczinak azonban a szultán nagy barátja maradt, s a németek tolakodó kívánságát nem teljesítette, mert őt mindig kedves vendégének tekinti. A fejedelem ezt megköszönte. Belátja, hogy a békekötés után a fényes portának nem igen használhat; de reméli, hogy a nagyvezír gondoskodni fog róla békében és háborúban egyaránt. Azután hosszasan beszélgettek az európai dolgokról s kérdésére a nagyvezír kijelentette, hogy a lengyel király tolmácsával találkozhatik. A fejedelem biztosította, hogy még nem beszélt s örűl, hogy csak ezen fogadtatás után beszélhet vele. Biztosan tudja, hogy a bécsi udvar fél attól a határozottságtól, a melylyel a porta őt pártfogásába vette s most a lengyel király közbenjárása mellett akar vele kibékülni. Azonban szeretné erre nézve a nagyvezír barátságos tanácsát hallani. Ibrahim észrevette, hogy azt akarja megtudni, személyére történt-e valami titkos megállapodás; tehát semmiképpen sem válaszolt egyenesen. Azt mondta, jobb, ha figyelemmel kíséri, mi lesz az északi háború vége. A fejedelem ezt bizonytalannak tartotta s megjegyezte, hogy a lengyel király küldöttjét nem bocsáthatja el válasz nélkül. A nagyvezír óvatosan annyit mondott, hogy a porta mindig becsűli Rákóczit s ha fejedelemsége helyreállítására nem vehette is rá a németeket, kész békességben közbenjárni, hogy annak legalább egy részét visszaadják. A fejedelem figyelmeztette, hogy nincs szó öröklött uradalmairól, a melyeket neki már sokszor felajánlottak. Letett hitéhez képpest követeli, de nem kéri Erdélyt s annak megosztását sem fogadhatná el. De mivel most már ösmeri a porta felfogását, a maga ügyét a barátságos keresztény uralkodók útján fogja szorgalmazni.*
Önéletrajz, 356–8.
Ezzel ért véget a másfélórai kihallgatás, mely megmutatta, hogy a politikai világ még mindig számolt vele. Pár nap mulva Lohmann, a lengyel küldött, levélben értesítette, hogy csak úgy keresheti föl, ha Rákóczi újabb kérésére megengedik, hogy hozzámehessen. A fejedelem bosszankodva felelte, hogy ezt a nagyvezír már megengedte s föl sem teheti, hogy visszatartson tőle valakit, mert ő a portának nem alattvalója, nem foglya, hanem vendége. Lohmann tudja, mi a megbízatása s mikor hajtsa végre; az ő dolga csak az, hogy ha jön, kihallgassa. Csak úgy fogadja, ha el van látva királyi meghatalmazással; de figyelmezteti, hogy előterjesztései dolgában a porta megkérdezése nélkűl nem határozhat. A küldött erre fölkereste, királya üdvözletét s baráti köszöntését átadta, de politikai nyilatkozatot hosszas beszélgetése alatt nem tett. Magyar-, Török- és Francziaország száműzöttjét bántotta a csalódás, de nem faggatta a követet; megköszönte királya jóindúlatát s elbocsátotta.
Valószínű, hogy a küldött azért nem tette meg a várt nyilatkozatot, mert Klement szélhámossága akkor már kiderűlt* s az északi háború veszedelme megszűnt. Másik nagy, de nem váratlan csalódása az volt, hogy, Toulouse gróf levele szerint, valóban nem szabad visszatérnie Francziaországba. Ezt a franczia királynak a császárral kötött szövetsége kívánja így. A régens azonban továbbra is barátja marad s azt tanácsolja, hogy Spanyolországba menjen, hol a megígért franczia évdíjat pontosan megkapja.* Azonban mire ez a levél Jeniköibe érkezett, a régens elfogatta Cellamaret és Boissimčnet; Maine herczeget Doullensbe, feleségét Dijonba, Polignac bíbornokot egy flandriai kolostorba, Pompadourt, Saint-Geniezt a Bastilleba csukatta, másokat pedig száműzött, mert deczember 8-ikán kiderűlt, hogy Francziaországot spanyol uralom alá akarták juttatni.* Boissimčnet ki is végezték, a miért Rákóczi önmagát vádolta, mert egy (kétségkívűl az összeesküvésre vonatkozó) politikai titkot mondott el neki.* Franczia barátjai közől sokan részesek voltak az összeesküvésben, de a toulousei gróf nem támogatta bátyja nagyravágyó törekvéseit.* Hű maradt s kétségkívűl Rákóczit is védelmezte olyan gyanúsítások ellen, mintha egyetértett volna a frondeurködőkkel. Erre nagy szükség volt, mert Rákóczi több levelet írt az orléansi herczegnek, hogy megakadályozza a francziáknak a spanyolok ellen a császárral való szövetséget.* Aznap, a melyen Anglia háborút izent Spanyolországnak, V. Fülöp pedig az orléansi herczeg ellen fölkelésre szólította a francziákat, a fejedelem egész áhítattal végezte karácsonyi ájtatosságait.
A Fama (1719. CCXXI. 392–5.) Klement János Mihályt Rákóczi volt kabinettitkárának nevezi.
Rákóczi önéletrajza, 359–360.
Geffroy, Sur les prétentions de Philippe V. a la couronne de France, az Alberonira vonatkozó életrajzok, valamint St. Simon stb., legújabban pedig Piépape (La duchesse du Maine, 1910.) 144–211. l.
Önéletrajz, 414.
St. Simon, XVI. 158–9.
Önéletrajz, 360.
178. A SZERASZKIERAT KAPUJA ÉS TORNYA.*
A szeraskierat kapuja és tornya (525. l.) újabb fényképfelvétel után.
Minden másképpen történt, a hogy idejöttekor remélte. Az ígéretekből semmi sem valósúlt meg. Legjobban sajnálta, hogy elzárták előle a grosboisi kellemes magányhoz vezető utat. Hónapról-hónapra a «hitetlenektől» kellett kenyeret kérnie. Még cselédeit sem tudta illendően eltartani. Többé a keresztény fejedelmekben sem bízhatott. Boissimčne visszahívatása óta a spanyol király még jelét sem adta érdeklődésének. Európában egy talpalattnyi földre sem számíthatott, a melyen a bécsi udvar üldözései elől biztosnak érezhette volna magát. Karácsony elmultával mégis visszatért lelkének nyugalma.* «Mert szegénynek drága kincs a hit: tűrni és lemondni megtanít.» Őt azonban csak tűrni tanította meg; lemondani sohasem.
Önéletrajz, 360–1.
Mostan már közelében volt Bercsényi Miklós is, a ki családostúl deczember 15-ikén érkezett Konstantinápolyba.* Összefügghet érkezésével, hogy a fejedelem találkozni óhajtott Ibrahim nagyvezírrel, a ki vejének, a főkanczellárnak házában, deczember 29-ikén fogadta is őt.* Ibrahim sokáig elbeszélgetett vele; kérte, legyen meggyőződve barátságáról, a melyről ismételten biztosította. Kijelentette, hogy a portától elvárhatja, el is kell várnia a megfelelő taint (pénzsegélyt). Említette, hogy a császárt észak felől új háború fenyegeti; de, mint őszinte ember, bizonyos hírek nélkűl nem akarja őt reményekkel kecsegtetni. Jól tenné, ha az európai ügyekről alapos és hiteles értesűléseket szerezne s barátjait, a keresztény fejedelmeket is megnyugtatná a porta szándéka felől. Első sorban az oroszokat, a kiket az angolok háborúra ingerelnek a törökök ellen. A németeknek mindenesetre tetszenék, ha az oroszok másfelé volnának elfoglalva, mert így békét élvezhetnének s orosz támadástól sem tarthatnának. A fejedelem elösmerte a nagyvezír éleslátását. Ígéretei nem adtak az eddiginél több reményt, de legalább jóakarat jelei voltak s így ennek a viszontagságos 1718. esztendőnek némi megnyugvással mondhatott búcsút.
Mikes, 21–22.
U. o. 22. Rákóczi az önéletrajzban (361–362.) 1719 elejére teszi a találkozást.
179. A GALATAI ST.-BENOÎT-TEMPLOM ÉS KÖRNYÉKE.*
A galatai St-Benoît-templom és környéke (527. l.), újabb fényképfelvétel után.
Udvara 1719. újesztendő napján beszéddel üdvözölte őt. Aznap a fejedelem még kilovagolt, gyalog is sétálgatott; másnap azonban a köszvény újból gyötörni kezdte. Mikes szerint* azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert «úgy a mi urunkra rá sem nézett volna». Szomorúságot hozott a fejedelem házába feleségének a levele is, a mely három hónapi késedelemmel jutott el oda. A fejedelemasszony idáig Varsóban tartózkodott és ura az eddiginél jobban segítette Törökországból; annyit azonban nem adhatott, hogy csak valamennyire is rangjához méltóan éljen és az adósságoktól megmentse. Mindamellett októberben a király és a tanács a császári követ felszólították őt, hagyja el Lengyelországot. Ezt a fejedelemasszony meg is ígérte; mikor azonban azzal ijesztgették, hogy a király katonaságot küld elfogatására és Szászországba viteti, Varsó külvárosának, Prágának egy apácza-klastromába menekűlt. Onnan írt urának gyöngéd levelet, a melyben elpanaszolta üldöztetését s a megélhetés nagy nehézségeit. A fejedelem, egyéb segítség hiányában, a török kormányhoz fordúlt. Emlékiratban kérte a nagyvezírt, hogy ha már a szultán oly fényes ígéretekkel hítta magához s annyi tisztességben részesítette, necsak őt, hanem feleségét is oltalmazza meg az üldöztetések ellen. Hiszen a császár éppen azért követelte a fejedelemasszony kiutasítását, mert levelezést folytat urával s így fenyegeti a szultán és a császár közt kötött békét, holott senki sem bizonyíthatja be, hogy levelezésök árthatott volna a békének. Kérte, a lengyel követ útján figyelmeztesse Ágost királyt, hogy egy barátságos fejedelem feleségével nem illik így bánnia s a szomszédság és a barátság nevében kérje, ne háborgassák többé. Ezenfelűl ötezer tallér segítséget kért részére.
Mikes, 23.
A nagyvezír néhány nap mulva egy kapudsit küldött hozzá, hogy a körülményekről bővebben tájékozódjék s a királyhoz írandó levél és a követutasítás dolgában írott javaslatot tegyen. Meg is tette; de a halogatás láttára egy hónap mulva megsürgette az ügy elintézését. A nagyvezír azonban azt válaszolta, hogy Rákóczi jobban ismeri Európa külügyeinek állását. Tudja, hogy küszöbön áll a háború s így el sem küldhetik azt a követet éppen akkor, mikor napról-napra várják a császár és a czár követeit, kik ezt bizalmatlanúl néznék. A szultán ugyan nem mond le a követküldésről, de azt alkalmasabb időre halasztja, őt pedig biztosítja barátságáról, nagyrabecsüléséről. Kérésének második részéről, az ötezer tallérról, szót sem ejtett s így a fejedelem kénytelen volt a maga háztartásának megszorításával küldeni egy kis pénzt, a mi azonban távolról sem volt elegendő a szükségletek födözésére. A fejedelmet nemcsak az bántotta, hogy felesége őt kötelessége elmúlasztásával vádolhatja, hanem az is, hogy ennyire csalódott Ágost királyban és a lengyel urakban, a kiket barátainak hitt. Aggódott és szomorkodott, de el nem csüggedett.*
Önéletrajz, 362–5.
Időközben, januárius 23-ikán,* viszonozta Bercsényiék látogatását. A még mindig szép asszony örömében azt sem tudta, mit csináljon és ha meri, talán meg is tánczoltatja, mint valaha Kassán vagy Ungvárt a híres Miklós-napokon. A jókedv, mosolygás visszavarázsolta Ráthonyi Jánosnénak, a görgényi hős özvegyének szépségét is* és vonzóbbá tette Kajdacsy Péter ezredes özvegyének az arczát. Két kedves leány is volt a társaságban: az egyik Talaba Máténak, a diplomatának szép mátkája, a másik Kőszeghy Zsuzsika,* akinek «igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy és tiszta jószág». Mikes ekkor látta először és mindjárt megszerette; de sohasem lehetett az övé.
Mikes, 24.
«Az óbesterné szép asszony volt – írta Mikes u. o. – főképpen a midőn legelőször láttam gyermekkoromban, akkor görgényi kommendáns volt az ura.» Ráthonyi 1706–8. volt görgényi parancsnok, a mikor Mikes csak 16–18 éves lévén, közel állt a gyermekkorhoz. Az özvegyet és gyermekeit Rákóczi vette pártfogásába. Thaly (Rákóczi-emlékek, 97–8.) és Miklós Ferencz (Irodalomtört. Közl. 1904. 304–5.) szerint az óbesterné a rodostói anyakönyvekben gyakran említett Elisabeth Spax, igazi nevén alkalmasint Paksy Erzsébet lett volna. De Görgénynek nem volt Paksy nevű parancsnoka, Paksy nevű kurucz ezredes sehol sem szerepel az Archivum Rákóczianumban, a Paksyak nem is voltak grófok s így nem is lehet az gróf P … E …, a kihez Mikes írta leveleit. Spatzné pedig nem volt özvegy, mert ura még 1735-ben is gyógyította a fejedelmet. Ha a P. E. név nem költött, Radáknét, gróf Pekri Erzsébetet lehetne a betük alatt sejteni; de Radák nem volt görgényi parancsnok.
Családjáról Thaly, Rákóczi-emlékek, 102–111.
180. A GALATAI TORONY.*
A galatai torony (530. l.), újabb fényképfelvétel után.
Maga a fejedelem februárius 25-ikén* Konstantinápolyba, a jezsuiták galatai Szent-Benedek-templomába zarándokolt. Ki tudja, mit érzett, mikor leborúlt a Boldogságos Szűz oltára előtt, hol – a sírkő felirata szerint – az ő férfias lelkű édesanyja, nemének és századának büszkesége, Zrínyi Ilona, 1703 óta pihent? Talán már ekkor számot vetett azzal a gondolattal, hogy «testét édesanyja mellé minden világi pompa nélkűl nyugosztassák».* Ez a templom, a melyet romjaiból XIV. Lajos állíttatott helyre, franczia védelem alatt állt s ő, a történtek után is, az alatt akart maradni. A gyászmise után, melyre már 1716-ban tett alapítványt,* az angorai érseknek, a konstantinápolyi patriarchaság apostoli helytartójának, átadta azt az értekezését, a melyet az emberi természetnek Ádám által lett megújítása titkáról még Francziaországban írt.* A becsületes, egyszerű és szentéletű férfiút arra kérte, hogy bírálja meg és javítsa ki tanulmányait, mely miatt őt néhányan jansenistának tartották. Megjegyezte, hogy művét nem a nyilvánosság elé szánta. Az érsek elolvasta, de még egy domonkos- és egy ferenczrendi olasz theológussal is közölte kézíratát. A szerzetesek kíméletlen bírálat kíséretében küldték vissza a «vallástalan» munkát, a melyet az érsek a nikápolyi püspök társaságában adott vissza írójának. A két főpap távozása után a fejedelem megütődve látta, hogy bírálói minden sorának értelmét elferdítették, megcsonkították, kitörölték. Eretnek és hamis tanításnak bélyegezték, mert a XVI. századbeli De Bay* és a németalföldi Jansen Kornél nyomán haladt, holott ezeknek tanítását a pápa az Unigenitus bullában éppen Rákóczi francziaországi tartózkodásának ideje alatt kárhoztatta. A fejedelem külön tanulmányban akart válaszolni bírálóinak; de, indúlatai csillapultával, elhatározta, hogy inkább élőszóval, beszélgetés közben adja meg a kívánt magyarázatokat és felvilágosításokat. Meg volt győződve, hogy az egyháznak már is sokat ártott a betűkhöz való ragaszkodás és hogy sem a tudákosság, sem a kérkedő hazudozás nem homályosíthatják el annyira az igazságot, hogy azt a hívők fel ne találnák szíveikben.*
A fejedelem (Önéletrajz, 365.) ezt mondja édes anyja halála napjának; a sírkő szerint februárius 18-a.
Levele Ali nagyvezírhez 1732-ben. Emlékiratai, 321.
Thaly, Rákóczi-emlékek, 149.
Meditationes in forma soliloquiorum de mysterio reparationis naturae humanae per Adam. (Önéletrajz, akad. kiadás, 78– 91.; Domján fordításában a magyar önéletrajzban, 88–103.)
Linsenmann, Michael Bajus und die Grundlegung des Jansenismus. Tübingen, 1867.
Önéletrajz, 365–7.
