IV. BÖJÜKDERÉBEN. – 1718. augusztus–szeptember. –
IV.
BÖJÜKDERÉBEN.
– 1718. augusztus–szeptember. –
BÖJÜKDERÉBEN.
– 1718. augusztus–szeptember. –
HÓNAPOKKAL azelőtt megírta már a fejedelem, hogy Törökország nem bírja sokáig a háborút, a melyet egy Jenő főherczeg vezet és, Spanyolország kivételével, egész Európa rokonszenve kísér.* Akkor sem remélt, a mikor Ibrahim nagyvezír, mint valami Herkules, tollasan, fegyveresen indúlt meg a hadakkal: «mert ez csak komédia: már régen járnak a békesség után».* S ha oly nagyon járnak, két kongresszust szeretett volna; egyet Lengyelország határain, hogy a czár, a franczia, lengyel és porosz királyok csináljanak békét a törökkel; egy másikat pedig Versaillesban, hogy Ausztria túlságos növekedése ellen védekezzenek. Tulajdonképpen mindakettőt Franciaország magatartása hiusította meg.* Az orléansi herczeg a fejedelemnek ez ügyben és egyéb kívánságai iránt írt levelét még válaszra sem méltatta.* Féltékenykedett Spanyolországra, mely a hajóhaddal Szicilia ellen készűlt, hogy onnan egész Olaszországot felszabadítsa az idegen uralom alól. A császárnak nagyon érdekében állt, hogy Pozserovácznál a békealku mielőbb véget érjen. Június 25-ikén Magyarország képviselőit (báró Sándor Gáspárt és Antolics Jánost) is kizárta onnan, hogy a tárgyalást késlekedésök miatt ne kelljen halogatni.* Akkor már különben is húsz napja folytak a tanácskozások. A császári biztosok (gr. Virmond táborszernagy s Thalmann és Fleischmann haditanácsosok) már az első űlésen, június 5-ikén követelték Rákóczi, Bercsényi, Forgách, Csáky, Vay és Esterházy kiadatását, hogy a császár kellően megbüntesse őket. A kongresszus, a melyen Velencze, Anglia és Hollandia követei is megjelentek, tizenöt napon át függőben tartotta ezt a kérdést, a melyet a török megbízottak (Ibrahim szilihdár, Mohammed effendi és Maurocordato oláh vajda) a nagyvezír elé terjesztettek. A nagyvezír pedig kijelentette, hogy készebb megszakítani a tárgyalást, mint hogy elfogadjon olyan határozatot, a mely sérelmes a porta meghívott vendégére nézve és ellenkezik a vallás törvényeivel.* Pozserováczon tehát a porta megbízottjai megmondták, hogy Rákofdsi-oglu a magas birodalom vendége és nem hogy bilincsekbe verve, de még tisztességes alakban sem adják őt ellenségének kezébe. Ilyen becstelenséget semmi áron sem fognak elkövetni.*
Rákóczi Gualteriohoz, Magyar Tört. Eml. Okm. V. 292.
Mikes június 6., 15. l.
Rákóczi gróf Morvillehoz 1724. márczius 3. Fiedler, II. 535–6.
Mikes, 16. l.
Feldzüge des Pr. Eugen, XVII. 337. A békeoklevélben szó sincs róluk.
Rákóczi önéletrajza, 342.
Rásid efendi, Kath. Szemle, 1903. 758.
Olyan nemes szavak, a miket a magyar nemzet sohasem feledhet el.* Mikor azután híre jött, hogy a spanyolok 35,000 emberrel kötöttek ki Sziciliában s már Messzinát ostromolják, a császári követek nem erősködtek többé s Rákóczi és társai egyelőre megszabadúltak a legnagyobb veszedelemtől, a kiadatástól. Egyébiránt a tárgyalást oly titokban tartották, hogy a fejedelem akkor még semmiről sem értesűlt biztosan. Meg volt győződve, hogy Ausztria elbizottságát a spanyol támadás alábbszállítván, a törökök jó békét köthetnek. Ezt azonban már belső politikai viszályaik s a kormány helyzetének bizonytalansága miatt sem remélhették.* A tárgyalásokat most már a meglevő állapotok, az uti possidetis alapján folytatták, s július 22-ikén a békét húsz pontban 24 esztendőre meg is kötötték.* Ennek XIV. pontja (a karlóczai béke 9. pontjának megfelelő módon) kölcsönösen eltiltja a rossz emberek, lázadó vagy elégedetlen alattvalók befogadását; a XV. pont szerint pedig, «hogy a határok csendje és az alattvalók nyugalma semmiképpen se zavartassék meg: Rákóczi, Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách, Vay Ádám, Csáky Mihály és más magyarok, kik a felséges római császárnak (!) tartozó engedelmességtől elpártoltak és a háború idején ottomán területeken kerestek menedéket, az ottomán császárság területén tetszés szerint, de a végektől és a határoktól távol eső helyeken nyerjenek és kapjanak szállást; feleségeik azonban akadály nélkűl követhessék férjeiket és velök a kijelölt kerületben tartózkodhassanak».*.
Tessének Rákóczi méltán írhatta, hogy a szultán kitüntető módon bánik vele. Dangeau, XVII. 469.
U. o. 342 – 4.
Szövege Dumontnál, VIII., I. r. 520– 528. Katona, XXXVIII. 371–392. Hammer-Purgstall, Geschichte des osmanischen Reichs, IV. 161. s köv. l.
Katona, XXXVIII. 385.
175. A POZSEROVÁCZI BÉKE EMLÉKÉRME.*
A pozserováczi béke emlékérme (513. l.) a M. Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.
A szultán már előbb egészen másképpen intézkedett. A hedsra 1130. évében Redseb hó 15. napján (1718 június 13-ikán) meghagyta, hogy «Rákóczi király» és udvari népe, valamint a magyar tábornokok számára magában Konstantinápolyban a tenger partján keressenek alkalmas lakásokat. Azonban két hét múlva a számukra kijelölt épűletek leégtek s «mivel a tűzvész miatt most igen nehéz Isztámbulban lakást találni», július 3-ikán a szultán megparancsolta, hogy Rákóczinak és kíséretének Szárijeriben és Böjükderében rendezzenek be elegendő számú és egymáshoz közel eső lakásokat.* A fejedelem, kivel a szultán csak augusztus elején tudatta akaratát, csöndes intésnek vette ezt, hogy a birodalmat elhagyja; a kajmakámtól tehát e czélra ujból lovakat, szekereket kért. Megnyugtatták, hogy mindenről gondoskodtak s legfőbb óhajtásuk, hogy kitűzze indulása napját. Augusztus 16-ikára tüzte ki, de a nehezebb podgyászokat s az építő mestereket már tíz nappal előbb elküldte. Mikor azonban a nagyvezírhez szóló útlevelet kért ügyvivője, Horváth számára, a kajmakám megizente, hogy majd csak akkor ad, ha elhagyja Drinápolyt s intette, hogy ne keressen ürűgyet útja halogatására. A fejedelem augusztus 13-ikán fölindúlva izente vissza, hogy idáig sem tartotta magát a porta hívatlan vendégének s nem tudta, hogy a portának olyan sürgős az ő utazása, a melyet különben ő már két hónappal korábban, a nagyvezír elutazása előtt siettetett. Most már tudja, mit akar a porta; s ezért becstelenségnek tartaná, ha csak egy órával is tovább maradna és terhére lenne. Ebben a pillanatban is szívesen menne, de mivel kocsikról még mindig nem gondoskodtak, három napig várakoznia kell. Három nap múlva néhány lovas cselédjével azonnal elhagyja a várost s inkább a szomszédos erdőben várja meg többi cselédjét, mint hogy kelletlenűl legyen a városban.
Karácson Imre, Rákóczi lakása Konstantinápolyban. Századok, 1910. 402–5. l. A szultánnak a szerájban meglevő két rendeletével czáfolja Saussurenek (I. 254.) azt az állítását, hogy Rákóczi valaha Konstantinápolyban és pedig éppen az erdélyi házban lakott volna. Saussure állítását más adatok sem igazolják.
A kajmakám a kapudsi útján azzal mentegetődzött, hogy ő a porta kedves és meghívott vendégét nem akarta kiűzni a városból, csak attól tartott, hogy a nagyvezír neki tulajdonítja a halogatást, mivel már jelentette, hogy minden készen áll az utazásra. A fejedelmet – kívánságára – meg is kérte a porta nevében, hogy három napig még maradjon.*
Rákóczi önéletrajza, 343–5.
A bujdosók tehát csomagoltak. Könnyen ment: hiszen néha tíznek a holmija sem töltött meg egy szekeret. Mikes vagyona elfért egy szekérnek a negyedrészére. Ötven magyarnak mindössze is csak öt lova volt; a kajmakám mindegyik alá adatott lovat vagy öszvért a császári istállókból. Így azután – éppen Grosbois elhagyásának évfordúlóján, augusztus 16-ikán reggel, napkelte előtt – Rákóczi Forgách Simonnal s ötvenedmagával odahagyta Drinápolyt, a hol néhány nap híjján* tizenegy hónapot töltött.
1717 szeptember 28. 1718 augusztus 16. A 346. lapon csak tévedésből állhat augusztus 13.
Rendesen éjjel utaztak, s a rendkívűl meleg nappalokat sátrak alatt töltötték. Negyednap eléje jött az építőmester, a kit a kijelölt szállások megvizsgálása végett előre küldött. Leverő jelentését azonnal közölte drinápolyi ügyvivőjével, hogy a minisztereket rábírja a legszükségesebb javítások megtételére. Nem tudta még, a békekötés hogyan intézkedett róla; de ilyen mostoha bánásmód után jót nem várhatott. Szomorúan folytatta útját Böjükdere felé, a hol laknia kellett. Társai nagy lemondással viselték sorsukat s a fejedelem bátorító, vígasztaló szavait csöndesen hallgatták. A kapudsi basa, a kit a kajmakámhoz akart küldeni, hogy jobb szállást és kíméletesebb eljárást kérjen, nem teljesítette kívánságát, a mi Rákócziban azt a gyanút keltette, hogy őt és társait a bécsi udvar kedvéért tulajdonképpen száműzetésbe küldik. A kapudsi sürgette utazását, hogy a szultán lovait s drága áron fogadott szekereit máshova küldhesse. Ezt talán csak a velök jött francziák nem bánták volna, a kik most először ültek lóháton, s a bús magyarokat is megnevettették, hogyan megviselte őket a hosszú utazás és hogyan várták az állomásokat. A tizedik állomás augusztus 23-ikán Konstantinápoly alatt volt, a tizenegyedik és utolsó másnap Böjükdere, a hol lakniok kellett.*
Rákóczi, 346–7. Mikes 17.
Böjükdere s a vele északfelé egybeépűlt Szárijeri három patak közt a Kabatas-dagh lejtőségein a Boszporus legnyugatibb középső öble mellett az ázsiai partokkal szemben épült. Gyönyörű tekintet nyílik onnan a tengerre, Ázsiára és Therapiára. Csöndes időben a tenger csodálatosan átlátszó; s egy hálóvonásra félmillió szkombrét is foghatnak benne. Az ősz igen szép s deczemberig is eltart. A poirász (boreas, északi szél) néha kellemetlen, de a lodosz (déli szél) nagyon kedvez a hajózásnak.* Százhúsz esztendő múlva egy bujdosó magyar* megdícsérte a két meredek hegy oldalain épűlt városnak ékes palotáit és mezei lakásait, villáit. Azonban Rákóczi bujdosói egyetlen ép házat sem találtak a városban s inkább a déli rétségen ütötték fel sátraikat. Ezen a helyen idáig is többnyire száműzöttek laktak. A fejedelem számára kijelölt ház tárva, nyitva állt, s elpusztúltak az ablakai, ajtói, padozata, lépcsője. Rákóczi értesítette a vele jött kapudsit, hogy a házat saját költségén állíttatja helyre; hozzon tehát építőmestert Konstantinápolyból, hogy a helyreállítás dolgát és költségeit megbeszélje vele. Remélte, a török mester költségvetése meggyőzi a nagyvezírt, hogy csakugyan romba küldte lakni. Az építő ki is jött a kincstartó kíséretében s egy kis vizsgálat után elhitetni akarták vele, hogy a ház lakható, hamarosan kijavítható s így beköltözhetik. A fejedelem bosszankodva válaszolta, hogy az bizony nem embereknek, hanem fecskéknek való lakás; s addig sátrak alatt marad, míg a nagyvezír jobb szállást nem ad. Már lóra is pattant, mikor eléje jött a derék öreg bostandsi basa, a szultán palotáinak és kertjeinek főfelügyelője. Kijelentette, hogy a szultán kedves vendégének mindenben szolgálni kíván. A fejedelem megköszönte szívességét, de kilovagolt a szép kis rétre, hol társai rombadőlt épületek közt, sátrak alatt tanyáztak s ugyancsak óvakodtak a skorpióktól.
Moltke gróf levele Böjükderéből 1836. november 30. (Briefe über Zustande und Begebenheiten in der Türkei.)
Szemere, Utazás Keleten, I. 73. 1830 augusztusában Széchenyi is töltött néhány napot a Konstantinápolynál jobb levegőjű városban.
176. SZULAK BASI, A SZULTÁN KAPITÁNYA.*
Szulak basi, a szultán kapitánya (517. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
A bostandsi basa csakhamar utána izent, hogy küldjön melléje valakit, a kivel együtt alkalmas házat választhasson számára. A fejedelem teljesítette kívánságát, de másnap, 25-ikén, a kajmakám tudtára adta, hogy a nagyvezírtől kijelölt helyen kell laknia, hacsak át nem költözik az ázsiai Nikomédiába, a hol Thököly lakott. Rákóczi keserűen válaszolt. Nem hitte volna, hogy száműzzék azért, mert eleget tett a szultán nagyon ünnepies meghívásának; de ha ez a parancs, az erőszaknak nem állhat ellen. Az öreg bostandsi basa azonban most már maga jött látogatására s olyan szívesen, barátságosan ajánlotta fel jó szolgálatait, hogy megint csak melléje adta udvarmesterét, Sibriket, vegyék sorra még egyszer a falu házait. De a sok rom között most sem találtak szállást s a fejedelem megizente a nagyvezírnek, hogy kénytelen sátrak alatt maradni.*
Rákóczi, 348–9.
Innen egy-egy három lapátos hajón, Mikes és mások, könynyen berándúlhattak Konstantinápolyba, mely csak három óra járásnyira volt; vagy látogatást tettek a szomszéd faluban, Therapiában, hol több követ nyaralt s Bonnacnak is háza volt. Bonnac azonban három hét alatt sem ért rá meglátogatni Rákóczit, vagy inkább tőle várta a látogatást. «Abból pedig semmi sem lesz, – mondta Mikes* – mert urunk tudja, mi illendő.» A fejedelem már csak azért sem mehetett, mert Bonnac nem akarta megadni neki a fejedelem czímet. A többiek szívesen fölkeresték Bonnac nyaralóját, hol a rendkívűl kedves és jó háziasszony szívesen látta, vígasztalta őket. Mikes szerint olyan ez az asszony, mint egy darab nádméz, mint a jóféle gyöngy a többi gyöngy között.* Ura magaviseletét az a levél magyarázza meg, a melyet XV. Lajos király szeptember 9-ikén írt hozzá.* A király elhitte, hogy nagyon kellemetlen a Rákóczi helyzete; de a most (augusztus 2-ikán) kötött londoni szerződésben a négyes szövetségben* megígérte, hogy eltávolítja országából mindazokat az egyéneket, a kiket valamelyik szerződő állam lázadónak nyilvánított. Nem adhatja meg tehát Rákóczinak jövőre azt a menedéket, a melyet idáig élvezett államában. A nélkűl, hogy ezt a nyilatkozatot az ő nevében megtenné, figyelmeztesse őt erre a kötelezettségre, kivált ha észreveszi, hogy visszakívánkozik Francziaországba; de enyhítse azzal, hogy remélheti a viszonyok változását. Értesse meg vele, hogy a katholikus (spanyol) király most háborút folytat a császárral; s nemcsak reá, de különösen a két herczegre (Rákóczi fiaira) nézve is biztosabb, ha nem csatlakoznak egyik vagy másik félhez. Igy nem volna lehetetlen, hogy a császár, a ki mindenkor hajlandó volt kedvezően gondoskodni róluk, a békekötés alkalmával belenyugszik, hogy a spanyolokhoz mehessenek, a kik Rákóczi személyéhez és érdekeihez vannak fűzve. A király követének bölcseségére bízza, hogy Rákóczit figyelmeztesse mindezekre s lebeszélje a visszatérés gondolatáról.
Mikes Törökországi Levelei, szeptember 15., 18. l.
Mikes, 18.
Közli Angyal, 82.
Rákóczi nyilatkozata erről: Önéletrajz, 341–2. és 1722. május 24-én Fiedlernél, II. 514–5.
177. XV. LAJOS.*
XV. Lajos szobra (519. l.) Bouchardon után.
Ekként tehát Francziaország is száműzte a fejedelmet. Összefüggött ez azzal az összeesküvéssel, a melyet barátai: Maine herczege és Polignac herczeg Cellamare spanyol követtel szőttek, hogy az orléansi régens herczeget elfogják, Spanyolországba vigyék s franczia régenssé a spanyol királyt, helyettesévé pedig Maine herczegét kiáltsák ki. Majdnem ugyanakkor történt, hogy a császári követ sürgetésére Lengyelország is kiutasította a fejedelemnét, mivel urával, Rákóczival, a családi levelezést meg nem szakította. «Sok nyomorral látogattál meg, Istenem – írta a fejedelem* – s látogatni meg nem szűnsz.» Keserves volt a franczia üzenet, aggasztó feleségének helyzete, a melyen nem segíthetett s kétségbeejtő a jövő, ha a spanyolok is kibékűlnek a császárral; mert a törökök, kik őt csak arra tartogatták, hogy az európai háborúban valamiképpen fölhasználják, azután kényök-kedvök szerint bánhatnak vele. De a bajok csak megerősítették a lelkét,* kivált mikor meghallotta, hogy a törökök nem adják ki őt a császáriaknak. A béke pontjait azonban még ekkor sem ösmerte; nem tudta, nem hoztak-e róla valami titkos határozatot Pozserováczban s így jobbnak tartotta, hogy Böjükderében csöndesen várakozzék.
Rákóczi önéletrajza, 354.
U. o. 354–5.
RÁKÓCZINÉ.
(Dörre T. rajza a kassai múzeum festményéről.)*
Rákócziné arczképe (520. l.) Dörre Tivadar rajza a Kassai Múzeum festményéről, dr. Varjú Elemér muz. igazgató szives engedélyéből.
A mint Böjükderében valahogyan elhelyezkedett, üdvözöltette Ibrahim nagyvezirt, de nem kért kihallgatást, hogy vissza ne utasítsák. A nagyvezírt Lohmann, a lengyel király török tolmácsa, Drinápolyban értesítette, hogy ura megbízásából Rákóczit is kell üdvözölnie. A fejedelem vágyva-vágyott vele találkozni, de jobbnak látta, hogy ezt se sürgesse. Lohmannak Pápayval még Choczimban folytatott beszélgetéséből azt következtette, hogy a bécsi udvar a törökök szilárd magatartásán s a spanyol és egy fenyegető északi háború veszedelmén kívűl* a lengyel király tanácsa következtében állott el kiadatása követelésétől. Mielőtt erről megbizonyosodhatott volna, megnézte Therapiában a kajmakámtól felajánlott lakást, de azt lakhatatlannak találta. Megizente, hogy a két rossz közt választani nem tud és nem akar. Hozzanak rendbe valamely házat s belemegy; a nagyvezír megérkeztekor így legalább nem mondhatják, hogy kényelmetlen szállásának ő maga az oka. A nagyvezír megkorholta a kajmakámot; a szálláscsinálást a derék bostandsi basára bízta és szeptember 22-ikén «a bujdosó izraeliták a sátrak alól végre házakba szálltak»: beköltöztek Jeniköibe.*
Ebből sejteni lehet, hogy Rákóczi tudott Klement politikai cselszövéséről, mely majdnem háborúba sodorta Porosz-, Szász- és Lengyelországot.
Mikes, 19. Rákóczi, 349. A szerájban megvan a kőmíves számlája Rákóczi házának kijavításáról. Századok, 1910. 404.
