XI. POLITIKAI HALDOKLÁS. – 1723–1725. –
XI.
POLITIKAI HALDOKLÁS.
– 1723–1725. –
POLITIKAI HALDOKLÁS.
– 1723–1725. –
RÁKÓCZI a pragmatica sanctio lényegének törvénybe iktatása óta foglalkozni kezdett a politikai halál gondolatával.* VI. Károly császárt azonban Jenő savoyai herczeg 1723 márczius 13-ikán a koronatanácsban ingerűlten figyelmeztette, hogy az elbizakodott magyarok, kik már annyiszor fellázadtak az Ausztriai Ház ellen, a pragmatica sanctiót csak kényszerűségből, a Ház nagy hatalma előtt meghajolva fogadták el. Egyben-másban, jutalmúl, lehet ugyan kedvezni nekik, de mindig óvatosnak kell velök szemben lenni.* Természetes tehát, hogy a bécsi udvar a rodostói bujdosókat tovább is szemmeltartotta.
1723 jan. 22. levele. Fiedler, II. 522.
Horváth, VII. 142.
Rodostóban egyhangúan, nem ritkán szomorúan teltek a napok. Pestisben elhúnyt franczia cselédei helyett a fejedelem az Egei-tenger görög szigeteiről, vagyis a Bahr-i-szefid vilájetiből (a Fehér-tenger vilájetjéből) néhány török ráját fogadott fel. A rodostói adószedő nemcsak ezektől követelte az adót, hanem szokatlanúl Rákóczi magyar és franczia cselédeitől is. Pápay Gáspár konstantinápolyi ügyvivő (kapu-kethuda) ez ellen fölszólalt, mire a szultán 1723 április 23-ikán fermánt adott ki s megtiltotta, hogy Rákóczi király magyar és franczia cselédeitől adót szedjenek.* Februáriusban meghalt a fejedelem másik portai residense, Horváth Ferencz, a ki mindig jókedvű volt, pedig negyvenhárom esztendőt töltött hazátlanúl.* Annál jobban félt Bercsényiné (gróf Csáky Krisztina), hogy hamarább meglátja a mennyországot, mint Magyarországot. Április 25. már haldoklott. A fejedelem ottan ült ágya mellett, és szép csöndesen beszélgetett vele. A nagyasszony még akart valamit mondani, de néhány szó kiejtése után halálküzdelem nélkül kimúlt. Csak azután költötték fel urát, a ki délutáni álmát aludta s most megkönyezte jóval idősebb feleségét.* Másnap a nagyasszonyt koporsóba tették, titokban Konstantinápolyba vitték s a jezsuiták Saint-Benoît-templomában Zrínyi Ilona sírjával szemben temették el. Sírfölirata szerint* a szellem, természet és szerencse minden ajándékában részesűlt és, száműzetve, azt a helyet tartotta hazájának, a hol, mint hitte, vele van Isten és az ura. Félesztendő mulva, október 17-ikén, Bercsényi a fiatal, szép Kőrösy Zsuzsikát vette el feleségűl.* Szegény Mikes, szomorúan látta, hogy «más kézre kerül a madár», a kit ő szeretett volna mindörökre a szívébe zárni. Két hónapig nem is ment Bercsényiékhez, a kiknél idáig, Zsuzsika kedvéért, mindennapos volt. Azonban a fejedelem, a kit november közepe óta a köszvény gyötört, egy kissé jobban lévén, deczember 19-ikén magával vitte őt látogatóba s mosolyogva hallgatta, mikor a menyecske megpirongatta lánykori udvarlóját, hogy oly sokáig nem nézett feléje.*
Az 1135. év Sábán hónap 18. napján. Közli Karácson Imre a szeráj levéltárából. Századok, 1910. 230–1.
Mikes, 56.
Mikes, 56–57.
Thaly, Rákóczi-emlékek, 155–157.
Mikes, 57–59.
U. o. 60.
200. BERCSÉNYI RODOSTÓI HÁZA ÉS UDVARA.*
Bercsényi rodostói háza és udvara (595. l.) Beszédes Kálmán vázlata után Cserna K. rajza.
Mikes éppen akkortájban kapott levelet az édes anyjától, hogy kegyelmet szerez neki, jöjjön haza; mert a fejedelem is halandó ember lévén, holta után mire jut abban az idegen országban? És a mint elolvasta édes anyja sorait, Mikes nem hitte el többé a bujdosóknak, hogy az ember el is felejtheti hazáját. De a haza eszméjét abban a dicsőséges emberben látta megtestesítve, a kinek szolgálatára fiatalságát, jövendőjét, pályáját, vagyonát, mindenét föláldozta. És a ki ennél ezerszerte többet áldozott, hogy elveiből a kényelmes élet miatt semmit se kelljen megtagadnia. «Itt mi már úgy vagyunk – tette hozzá csöndes megnyugvással* – mintha mindenkor itt laktunk volna és… mintha mindenkor itt kellene laknunk.» A független Magyarország eszméje akkor valóban csak Rodostó magyar utczáját éltette. A lenyugvó napot az otthoniak már nem látták, de bíztak fölkelésében.
Mikes, 60.
201. GRÓF KUENBURG FERDINÁND PRÁGAI ÉRSEK.*
Gróf Kuenburg Ferdinánd prágai érsek (597. l.) a «Die Europäische Fama» CCXXIV. füzetéből.
A német lapok pedig hírűl hozták,* hogy «ő császári felsége veleszületett jóságánál fogva a szerencsétlen Rákóczi herczeg két fiának nem tudja be annyira atyjuk bűnét, hogy őket a miatt legmagasabb gondoskodására és kegyelmére méltatlanoknak tartsa». Prágában, hol gróf Kuenburg érsek nagy fénynyel koronázta meg cseh királynak, még az ünnepség napjaiban 1723 julius 3-ikán kelt adományleveleivel mind a kettőt szicziliai földesurakká tette, de családi nevöket megváltoztatta.* József az Abruzzókban szabad nemesi hűbérekké és őrgrófsággá tette Romanucciót, a mely azelőtt De Brando Fülöpé volt és Muscianót, a mely De Sancto Paolo Hannibalról Romanuccio Alfonzra, ennek halálával pedig a kincstárra szállt. «Egregius dominus Josephus Ragozzi» Terra di Lavoro kincstári jövedelmeinek terhére ezenfelül 3500 scudi évi járadékot kapott, de törvényes örököseivel együtt ezentúl a Marchio di Romanuccio nevet és rangot kellett viselnie. Ragozzi Györgyöt «születésének kitűnő fénye s jeles lelki tulajdonságai miatt» a király felette ajánlatosnak tartotta. Már gyermekkorától fogva házának gyámságába s pártfogásába vette; most pedig hűséges magaviselete, engedelmessége és jóakarata következtében kegyelmességét magára vonván, őt a kincstárnak két hűbéresbirtokával, t. i. Del Contrastoval és Valle di Giunchival, továbbá 2500 scudi évjáradékkal ajándékozta meg; s neki és örököseinek a Conte di Giunchi nevet és rangot ajándékozta, hogy kényelmesen és méltóan élhessenek. József akkor huszonhárom esztendős volt, György huszonkettő. Biztos kísérettel azonnal Nápolyba kellett utazniok, a hol az alkirály őket kitüntetésekkel fogadta s Györgyöt augusztus 13-ikán, bátyját pedig másnap be is iktatták mint új földesurakat. Alig néztek körűl a Nápolytól északra, az Abruzzó-tartományban eldugott uradalmaikban, azonnal vissza kellett térniök Bécsbe.*
Fama, 1724. CCLXXII. 694.
Az oklevelek kivonata Thalynál, Turul, 1884. 93. és Horváthnál, VII. 93.
Az 1724-i Fama szerint (CCLXXII. 694.) «ő felsége e két úrnak Szicilia és Nápoly királyságokból 13.000 forint évi jövedelmet utalt ki, melyből az idősebb 7000, az ifjabb 6000 forintot fog élvezni azzal a kikötéssel, hogy a Rákóczi-nevet letegyék s az idősebbet ő felségéről marchese di Santo Carlonak, a fiatalabbat az uralkodó császárnéról marchese di Santa Elisabetának nevezzék és írják».
Német lapok hírei szerint* «atyjuk, ki még most is a nagy szultán kegyelméből él, a mint mondják, rossz néven vette, hogy herczegei a császári udvarban találnak ellátást. Fenyegetőzött volna, hogy egy török hajóhaddal elhozatja fiait Szicziliából* s őket hűtlenségök és engedetlenségök miatt megbünteti. Azonban – tette hozzá a hírlapíró – bízunk benne, hogy nem haragszik olyan nagyon s belenyugszik, hogy megszabadúl gyermekei eltartásának terhétől olyan időben, mikor önmagáról is csak nehezen gondoskodhatik». A fejedelem bizonyára értesűlt arról, hogy fiai letették a nevét s elfogadták a császár adományát, de tudta, hogy kényszerűségből cselekedték s a Rákóczi nevet egy tenger sem moshatja le róluk.
Fama, CCLXXII. 695.
Jókai szó szerint veszi a Szicilia elnevezést és Györgyöt «Rákóczi fia» cz. regényében az Etna alá vezeti, hogy beültesse a contrastói uradalomba. Ez azonban a többivel együtt «egy más planétán» volt: t. i. Közép-Olaszországban, az Abruzzókban.
Más híreket is hallott, pedig a télen a hajók a nagy szelek miatt ritkán jártak.* Politikai tekintetben legjobban érdekelte Dubois bíbornok, majd (1723 deczember 2.) az orléansi herczeg halálának* és annak a híre, hogy helyette Bourbon herczeg lett az első miniszter, Charles Morville gróf pedig a külügyi államtitkár. A herczeghez kedves vadászemlékek fűzték, a grófot pedig Tessé és D’O marquis úgy festették le előtte, mint a ki lelkesedik Francziaország dicsőségéért és érdekeiért. Részvétét sietett kifejezni a régens fia, Lajos orléansi herczeg előtt, azonban örűlt, hogy Francziaország külügyei élén azt a férfiút látja, ki hisz olyan eszményben, a miben ő sohasem vesztette el a hitét.* Morville – Dubois szerint* – csupa édesség és okosság volt; a mellett szellemes, a ki a szépirodalmat szereti s valaha még a franczia akadémia tagja is lehet. A fejedelem 1724 márczius 3-ikán hosszú emlékiratban tárta föl előtte Francziaországhoz való viszonyát. Azon a mathematikai alapelven kezdte, hogy a természetes helyzetéből kimozdított, egyensúlyából kizavart test ingadozik; mi arra figyelmezteti, hogy egy trónjától elmozdított fejedelem sem tudja méltóságát megtartani a nélkűl, hogy minden pillanatban hibás lépést ne tegyen. Ő maga jobban szeret Sárosy grófként szerepelni, mióta mint fejedelem másoknak alkalmatlan lett. Csalódásai mellett is mélységes tisztelettel emlékezett meg XIV. Lajosról, de már az imént meghalt orléansi herczegről csak kímélettel, De Bonnacról pedig élesen. Néhány oldalon nagyon világosan vázolta franczia- és törökországi száműzetése alatt politikai helyzetét s azokat a nagy terveket, a mikben igazán európai szempontok vezették.* Pedig nem titkolhatta szegénységét, mert egész Európa olyan fejedelemnek ösmerte, a kit Francziaország eleinte fölbiztatott, azután pedig elhagyott. Élete Isten jósága nélkűl elviselhetetlen lett volna. De nem a maga szegénysége bántotta, hanem a vele bujdosó magyar urak nyomorgása.
Mikes, 61.
1724 márczius 3-i Rodostón kelt és Morvillehez intézett levelében már néhainak nevezi. Fiedler, II. 534.
U. o. 533. Hozzá intézett egész emlékirata 532–542. l.
Levele Bourgeoisnál, Le Secret du Régent, I. 290.
Végtelen kár, hogy az emlékiratához csatolt tíz mémoire és levél közől, melyek a franczia külügyminisztérium levéltárában lappanghatnak, csak 2–3 maradt meg.
202. LAJOS ORLÉANSI HERCZEG, A RÉGENS FIA.*
Lajos orleansi herczeg, a regens fia (599. l.) a «Die Europäische Fama» CXCIV. füzetéből.
Elmondta Morvillenak, hogyan bánt Francziaország vele, a bujdosóval, – személyében hányszor és hányféle módon homályosította el a maga dicsőségét. Csüggedten várja most már nyomorúlt élete végét, mert bajai egyedűl így múlhatnak el. Mindazoknak örömére, a kik újra meg újra figyelmeztették, el kell ismernie, hogy Francziaország kórháza azoknak a fejedelmeknek, a kiket szerencsétlenekké tett. Tudna vigasztalódni, ha szenvedése javára válnék Francziaországnak, melyet miatta talán meg is rágalmaznak. Őt nem a játék, fényűzés, rendetlenség hozta ebbe a nyomorúlt helyzetbe. Kevesebbel Francziaországnak egyetlen egy pártfogolt fejedelme sem érte be, követeléseiben egyik sem volt szerényebb, az államot jobban egyik sem kímélte. Pedig két fiára is kell gondolnia.
Francziaország miniszterelnöke, Bourbon herczeg, olyan hősöktől származik, a kik mindenkor nagy lelkesedéssel csüggtek Francziaország dicsőségén. De Francziaország dicsősége a fejedelem állapotának javítását is megkívánja s a herczeg, a ki annyi jelét adta barátságának, talán módot is nyujt arra, hogy idehagyja ezt a birodalmat, hol nem használhat sem a francziáknak, sem önmagának. Francziaországba szeretne menni, ha egyebek közt a porta arról biztosítaná, hogy védelmezni fogja az ittmaradó bujdosókat és szükség esetében őt is visszafogadja. Francziaországban olyan bánásmódot kér, mint a milyenben a multkor volt része. A réginél is nagyobb örömmel térne vissza remeteségébe, a honnan mintegy lőtávolból figyelhetné meg, a jelen körűlmények közt mit remélhet magára nézve a cambrai-i kongresszustól. Erre nézve Le Bont a régenshez szóló utasításokkal látta el. Nem tudja, sürgős-e a dolog, a kongresszus még nem ért-e véget? Vaknak érzi magát Európa mostani helyzetével szemben; de azt hiszi, a császár nem robbantaná szét a kongresszust csak azért, mert Spanyol- és Francziaország visszaállítani akarnák őt a fejedelemségbe, a melyben egykor elösmerték. Az utrechti és a rastadti békében ő ellene semmit sem tettek; jog szerint tehát most ki sem zarhatják a négyes szövetség 8. pontjából az erdélyi fejedelemségére, a maga és bujdosó társai öröklött javaira nézve. A császár követei ugyan nevének hallatára nagy lármát csapnának, de nem hagyják abba a tárgyalást, melyen két korona tesz ilyen hozzáméltó javaslatot.
203. BOURBON LAJOS HENRIK, CONDÉ HERCZEGE.*
Bourbon Lajos Henrik, Condé herczege (601. l.) a «Die Europäische Fama» CCLXXXVII. füzetéből.
Le Bont arra nézve is kioktatta, hogyan nyerje meg a tervnek az angol és a holland követeket, a kik jól tudhatják, hogy Erdélyt már protestáns érdekekből is el kellene szakítani a császárságtól. A magyar protestánsok saját fejedelmök védelme alatt mindenesetre jobban élvezhetnék törvényes jogaikat. Azt valóban nem tudja, hogy a császárt miként lehetne Erdély visszaadására kényszeríteni; azonban a visszaadás javaslása mégis dicsőségére válnék a királynak s könynyebben kapnák vissza öröklött birtokaikat gyermekei és a vele kibujdosottak számára. Erdélyhez való jogát ebben az esetben nem bolygatná; a gőgös bécsi udvar amúgy sem ösmerné el. Ha pedig ennyi kérés után is arra volna kárhoztatva, hogy Rodostón fejezze be napjait, utolsó kedvezésképpen legalább azt kéri, hogy rendesen fizessék segélypénzét s biztosítsák a párisi városházára szóló kötvényeit. Vessenek véget bizonytalan helyzetének, a mely kegyetlenebb a halálnál. Most Bourbon herczeg kezébe tette le a sorsát; határozatát úgy fogadja, mint az isteni gondviselés rendelkezését s ebben megnyugodva várja szomorú élete végét. A mit érte tesznek, Francziaországért s annak dicsőségéért teszik.
204. A KONSTANTINÁPOLYI GÖRÖG PATRIÁRKA.*
A konstantinápolyi görög patriárka (603. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Miközben a válaszra várakozott, Németországban csodálatos hírek terjedtek el róla. Beszélték,* hogy a szultán őt oláhországi hospodárrá teszi, ő pedig állandóan 3000 lovast tart a szultán szolgálatára. Már a bécsi udvarnak is megizenték, hogy ha őt és utódait elösmeri a hospodárságban, magyarországi javaikról lemondanak. Más hírek szerint a porta az Alinzam Poitiram herczeg vezetése alatt fellázadt arabok ellen akarta küldeni; ő azonban gyöngélkedés ürügye alatt kitért a megbízatás alól s így a fölkelést egy basának kellett levernie. A fejedelem, a kit így szerepeltettek, valóban nagy tervekkel foglalkozott. Meg akarta akadályozni, hogy a törökök beavatkozzanak az orosz-perzsa háborúba s e végből tervet készített, hogy az oroszok és a törökök egymás közt feloszszák a Kaukázust. Mikor (1723 szeptember 12.) a perzsák és az oroszok kibékűltek egymással, ezt a tervet nagyjából a franczia követ is magáévá tette s közbenjárását felajánlván, a kaukázusi és perzsiai határokat Orosz- és Törökország az 1724 junius 12-iki szerződésben Rákóczi javaslatának figyelembe vételével állapították meg.*
Histor. Bildersaal, IX. 826.
Brückner, Peter der Grosse, 481–2. Angyal, Adalékok, 21.
Pár nap mulva, 1724 junius 26-ikán, a fejedelem a bujdosókkal Rodostó közelében sátrak alá ment lakni és csak julius 18-ikán tért vissza a városba, hol házaira ez idő alatt Mikes viselt gondot.* Augusztus 16-ikán vadászni ment egy Rodostótól majdnem hetven kilométer távolságban levő helyre. Megint Mikest hagyta otthon házőrzőnek, a ki azután elég pajkos adomákkal múlattatta a szintén otthon maradt Zsuzsikát, Bercsényinét, s nem bánta, hogy nem kell foglyokra vadásznia.* A fejedelem csak két hét múlva tért haza. Nagyon egyszerűen, szigorúan meghatározott munkakörben élt tovább. «A nagy vigasságban csak sohajtunk – írta Mikes* – és olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban.» A munkára «elég jó» példát adott a fejedelem, a ki szorgalmasan dolgozott politikai végrendeletén s azt csak egyszer-másszor szakította félbe. Példáúl november 18-ikán, mikor a konstantinápolyi érsek érkezett látogatására s néhány napot nála töltött.* Majdnem karácsonyig szép, nyárias idők jártak; még deczemberben is zivatarok voltak villámlással és mennydörgéssel.* Az esztendőt abban a megnyugvásban végezték be, hogy sehol sem segítik úgy a bujdosókat, mint Törökországban. Ez a nemzet nem olyan irtóztató, mint a híre, a magyarokat pedig minden más népnél jobban szereti.*
Mikes, 64–66. Július 19-i levelének keltezésében hiba lehet, mert már ekkor ír Lajos spanyol király haláláról, a mi pedig augusztus 31-én történt, mire ismét apja, V. Fülöp lett a király.
Mikes, 66–67.
Mikes, 70.
U. o. 70–71.
U. o. 72–73.
U. o. 74.
Az 1725. újesztendő gyászszal kezdődött. Januárius 14-ikén meghalt Konstantinápolyban Langenthali dr. Lang Ambrus, a fejedelem udvari orvosa és tanácsosa. Síremléke szerint, melyet a hálás fejedelem készíttetett, «kitűnő férfiú, a vegytannak és a természet titkainak igen pontos kutatója, ki evang. vallása iránt a legnagyobb lelkesedéssel s mindenki iránt a legnagyobb emberszeretettel viseltetett, miért is fejedelme és mindenki nagyon kedvelte. Minden betegséget ösmert, azt az egyet kivéve, a melyben elhúnyt.»* A bujdosók holtában is követték tanácsát, s hogy egészségökre jobban vigyázhassanak, a fejedelem parancsára május 22-ikén, kissé kelletlenűl is, kiköltöztek a sátrak alá.* A városban követett házirendet a fejedelem a táborban is szigorúan megkövetelte.* Irtak, olvastak, vitatkoztak; pl. a selyemhernyótenyésztésről, a melylyel hazájok iparát óhajtották föllendíteni; vagy a gyermeknevelésről, a melyet otthon annyira elhanyagolnak.* Junius elsején visszamentek a városba, de 11-ikén már ismét a sátrak alá költözködtek. «Itt kell a vászon alatt perkelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél.»*
Rákóczi emlékíratai, 335.
Mikes, 77.
Mikes, 78–79.
Mikes 1725 április 21., május 23., június 11. U. o. 75–81.
U. o. 81.
A kétszeres táborozásnak oka az lehetett, hogy a fejedelem alaposan kijavíttatta rodostói házait, közőlük többet kívűl-belül feldíszített, vagy éppen újra építtetett, szebbé, kényelmesebbé, otthonosabbá tett,* s a templomot vagy inkább kápolnát, hol annyi időt töltött, szépen rendbehozatta.* Diadalívhez hasonló kaput emeltetett palotái bejáratához s két szép függőhíd kötötte össze palotáit. Két gyönyörű kertje lenyúlt egészen a tengerig, a melynek mentén szép fasor vezetett a magyarok kútjához, a madsar cseszméhez. Mostantól fogva több esztendeig tartott építkezése, a melynek dísze romjaiban is meglepi az utazót.* Nagyszerű alkotásai tanusítják, hogy Rodostót most már csakugyan végső állomásnak tekintette. Péter czár halála (februárius 8.) hírén kívűl erre figyelmeztette az a levél is, a melyet éppen Nagyboldogasszony napján kapott Francziaországból. E szerint a király újra megadta 60,000 livrenyi évjáradékát, de többet az állam zilált pénzügyei miatt nem adhatott.* A fejedelem, ki szeptember 6-ikán visszaköltözött a városba,* 10-ikén azt felelte,* hogy a királynak ugyan szívesen fölajánlaná minden vagyonát, megmaradt utolsó obolusát is, de éppen az Olaszországból jövő hírek sem engedik, hogy minden követeléséről lemondjon. Remélte, hogy Bourbon herczeg, a ki iránta idáig is jóakaratot tanusított, őt az elsők sorában fogja kielégíteni. A császár konstantinápolyi követe még azt a csekély kedvezést is sokalta; panaszkodott Francesco Gritti velenczei követnek, hogy Andrezel franczia követ a portán mindent megtesz Rákócziért, a ki amúgy is igen nagy tiszteletben áll a nagyvezír előtt.*
Saussure, 326.
Moroni, Dizzionario di erudizione storico-ecclesiastica. XVII., 109. A fejedelem rodostói lakásának részletes és kész leírását, térszűke miatt, mellőznöm kellett.
Thaly, Rákóczi-eml. 29., 60–61.
Fiedler, II. 542.
Mikes, 82.
Morvillehez. Fiedler, II. 542.
Gritti 1725 november 13. Malagola a Deutsche Revueben, 1907. 241.
A fejedelem azonban «hol szomorúan, hol kedvetlenűl» töltötte tovább idejét «megunt kedves városában», hol «az az Isten viselt reájok gondot, a ki a hazájokban levőket élteti».
«Sohajtás könnyíti a nyomorúltakat,
Nagyon engeszteli szomorúságukat.*
Nagyon engeszteli szomorúságukat.*
Mikes, 82–83.
A szomorúság még nagyobb lett, mikor Bercsényi Miklós halálosan megbetegedett. A fejedelem szeptember 23-ikától fogva gyakran meglátogatta barátját;* «mindenkor mellette volt és hozzája való barátságát holtig megmutatta». Egykori főtábornoka a rettenetes kínok közt is megőrizte nyugalmát. Ájtatosan fölvette a halotti szentségeket, azután pipára gyujtott, még kissé beszélgetett s november 6-ikán reggel két órakor a fejedelem karjai közt lehelte ki a szabadságért égő nemes lelkét.*
U. o. 84., 86.
U. o. 87.
«Elvette sok szenvedésének jutalmát – mondta Mikes; – és nem szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, a kiket árváúl hagyott itt, idegen országban.» A görög templomban, az érseki trónszék előtt temették el, mert Konstantinápolyba valamely okból nem vihették el. Sírfelírata szerint, a melyet alkalmasint maga a fejedelem szerzett,* «czímeinél fogva híres, érdemeit tekintve dicsőséges és most egy maréknyi föld fedi a száműzöttet. Ebből tanúld meg, utazó, hogy, az emberi viszontagságok föltétele szerint, a száműzetésben senkinek sincs állandó és örökös vagyona. Hogyan kell élni az ég számára, életében példás jámborságával, a száműzetésben nemes megnyugvással, a betegségben hosszas türelemmel, a halálban rövid, de bátor küzdelemmel, nemes példát adott az utódoknak. Menj, utazó, s ne feledkezzél meg a jámborúl elhúnytról; gondold meg, hogy ezekkel a fegyverekkel vívta ki az eget». A fejedelem alapítványt tett, hogy barátjának, a szabadság halhatatlan hősének emlékére, a görög templomban évenkint gyászmiséket mondjanak.* Mondhatott misét Gallani sophiai római katholikus érsek is, a ki a görög papok vádjai s a török kormány üldözései elől deczemberben a fejedelemhez menekült s bujdosásában a bujdosótól kért segítséget.* Honnan tudhatta volna a fejedelem, hogy az érsek a császáriak zsoldjában áll és csak kémkedni jött hozzá?* Volt rá ideje, mert félesztendeig maradt nála.
Thaly, Rákóczi-emlékek, 45–46. Rákóczi emlékiratai, 332.
Thaly, id. m. 46.
Mikes, 90.
Angyal, 24.
