XII. «MUNKÁK ÉS NAPOK.» – 1725–1727 –
XII.
«MUNKÁK ÉS NAPOK.»
– 1725–1727 –
«MUNKÁK ÉS NAPOK.»
– 1725–1727 –
RODOSTÓI magányában a fejedelem, kivált Péter czár halála után megszokta azt a gondolatot, hogy fejedelemségét, hazája szabadságát ő maga többé vissza nem szerezheti; de remélte, hogy fiai több szerencsével folytatják s meg is oldják kettős feladatát. Hiszen Isten szíveikbe öntötte szeretetének hatalmát s az életben követniök kell atyjuk tanítását, mely abban áll, hogy a hatalom csak olyan termése az üdvözítő tanításának, mint a gyümölcs a fának. 1725 januárius 15-én fejezte be fiai számára írt politikai végrendeletének* első részét s alkalmasint még abban az esztendőben* elkészűlt a másodikkal is. Sokan kétségbe vonják, hogy ezt a munkát ő maga írta;* de bizonyítani csak annyit lehet, hogy könyve nem egészen eredeti alakjában maradt reánk.
Testament politique et moral. Hága, 1751. 8r. 509 lapon. Scheurleer kiadása.
Az első részt 1722–25. írta.
Pl. Annales Camaldulienses, VIII. 652. Azonban Ballagi szerint (Pallas Lex. XIV. 386.) a párisi Bibliothčque Nationale eredeti kéziratán ez a régi jegyzet áll: Ouvrage du Prince Ragotski, paraphé de sa propre main. Maga Saussure 1735 augusztus 13-án írt levelében (273. l.) éppen a Traité sur la politesse-t (az udvariasságról szóló könyvet) tartotta Rákóczi legjobb és kinyomatásra érdemes munkájának. Tehát két egykorú följegyzés igazolja, hogy a végrendeletet Rákóczi írta.
Szeme előtt Szent Istvánnak Imre herczeghez intézett intelmei lebegtek.* Ő is fiait akarta tájékoztatni a politikai hatalomról s a polgári életnek és a keresztény műveltségnek alapelveiről.
Le is fordította francziára.
Figyelmeztette azokat, kik tudományos munkában, vagy a stílus szépségeiben gyönyörködnek, hogy ne olvassák művét, mely Európának egyik félreeső zugában, tudósoktól, bölcsektől, könyvektől elzárt helyen készült. Őt ugyan semmi sem emlékeztette arra, hogy apa, de mégis mint apa és fejedelem akart hatni gyermekeire, hogy ha az isteni gondviselés határozatából engedelmeskedniök vagy parancsolniok kell, azt keresztényi módon tegyék. Iratában a józan észt s nem a különböző írók felfogását követte, de katholikus szellemben. Ne féljenek az uralkodók: nem akarja lerontani törvényes hatalmukat, nem hirdeti a lázadást és a függetlenséget. A tudósok és theológusok se latolgassák aggodalmasan egyes állításait. Gyönyörűen fejtegette azután a józan ész hatalmát, mely alatt magát az Istent értette s nagy tudással tárgyalta az erkölcsi és a vallási, az isteni és az emberi törvények egymáshoz való viszonyát, a végrehajtó és az uralkodói hatalmat, a fegyveren és a szereteten alapuló hatalom eredetét. Megrajzolta a keresztény fejedelem eszményképét s vázolta a fejedelem és a nép közt való viszonyt, melyet a népfölség elvére alapított. Csak ezután tért át a polgári élet és a keresztény műveltség alapelveire.*
Rákóczi politikai végrendeletéről a M. Történelmi Társulatban 1910 márczius 17-én tartott felolvasásomat itt, térszűke miatt, nem közölhetem.
Bizonyosnak tartotta, hogy, a természet törvényei szerint, a tudósok is csak a szeretet alapján dönthetik el, mi jobb: az örökös vagy a választó királyság-e, vagy éppen a köztársaság? Azokkal a fejedelmekkel szemben, a kik népeiket nem szeretik, meggyőződése szerint örökre érvényes II. András aranybullájának záradéka, hogy a törvénysértő király ellen alattvalói a felségsértés bűne nélkűl felkelhetnek.
Politikai végrendeletében tehát fiaira a fejedelem csöndes filozófiával is azt a politikát hagyta, a melyik őt fiatal kora felbuzdulása következtében Rodostóba vezette. «Dicsőségetekre válik, – szólt hozzájuk, – hogy olyan nemzethez tartoztok, a melynek első királya a szabadságot a szeretet valódi törvényére alapította s meghagyta, hogy országában a szeretet hatalma uralkodjék. Bocsássatok meg azoknak, a kik nem tudják, mit beszélnek, mikor ezt a nemzetet a lázadó gyűlöletes nevével illetik. Az ilyenek nem tudják, hogy szeretni kell a közjót, testvéreinket, önmagunkat, gyermekeinket, utódainkat, a törvények megtartását. Olvasni fogjátok hazátok történetében az apátoknak adott jelzőket; de vígasztalódjatok: Isten másképpen ítél mint az ember. Megbocsátja azoknak gyarlóságát, a kik nem követték lelkiösmeretöket, hanem Isten és emberek előtt hazudoztak. Az igazság egy nap megjelenik az egész földön s eljön az élők és a halottak rettenetes ítélete. Ez a nagy és valódi vígasztalás megnyugtatja azoknak lelkiösmeretét, a kiket a rágalom befeketített. Én pedig – szólt végezetűl – dicsőségemet találom abban, ki arra lelkesített, hogy a törvényes szabadságért hazaszeretetből, uralkodásra és hatalomra nem vágyakozva cselekedjem …»
205. A PÁDOVAI EGYETEM.*
A páduai egyetem (609. l.). Egy XVII. századi rézmetszetről.
Ennek a politikai végrendeletnek megírását alkalomszerűvé tette, hogy kisebb fia, György, 1725 őszén odahagyta Bécset, november 27-én beiratkozott a padovai egyetemre joghallgatónak, majd, 1726 elején, elment farsangolni Velenczébe, s onnan azután, alkalmasint a velenczei franczia követ segítségével, kimenekűlt Francziaországba.* A fejedelem tehát újabb buzgalommal írta tovább politikai végrendeletét, még pedig francziáúl, mert azt hitte, hogy fiai így mégis csak tudnak, ellenben oly járatlanok a magyarban, mint ő volt, mikor Németországban (Ausztriában) nevelték. Könyvét pedig azért akarta kinyomatni, hogy könnyebben olvashassák fiai, a kiknek szánta* és kiknek politikai hivatását a világ előtt igazolni akarta. Mialatt Mikes azon törte a fejét, hol nyomassa ki nénjéhez írt leveleit, a fejedelem szükségesnek tartotta, hogy végre Törökországnak is legyen sajtója, melynek egy magyar fölkelés idején hasznát vehesse. Magyar születésű portai tolmácsa, Ibrahim effendi,* a lángeszű Ibrahim nagyvezír segítségével föl is állította az első török nyomdát, mely három év mulva már teljes erővel működött.
Saussure, 258.
Testament politique, 2.
Mikes, 96. Szemere is tudja (Utazás keleten, I. 254.), hogy Ibrahim Bakmadzsi magyar volt.
A fejedelem, ki mindenesetre részes ebben a sikerben, 1726 május 25-ike óta ismét Rodostó mellett táborozott. «Csak tengődünk, lengődünk, mint szegény bujdosók – írta Mikes másnap. – Az urunknak az mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk; mert az unalom itt igen bő és a szegény urunk itt csak egynéhányunkkal maradott.» Gallani sophiai érsek, a ki deczemberben hozzámenekűlt, most már tovább akart bujdosni Ragusába, mert a fejedelem s mások sem tudták kieszközölni, hogy visszatérhessen méltóságába. Bercsényi özvegye Lengyelországba készűlt, de imádója, Mikes, csak itt akart maradni; mert nem tartotta, a mit Forgách, hogy a hűség csak a kutyához illik.* A bujdosók soha sem láttak idegent sátraikban. Egyik nap olyan, mint a másik; csakhogy az egyik melegebb, a másik szellősebb. Sütkéreztek a verőfényben s hallgatták a rodostói kakasok kukorékolását. Az egész Európa békességben élt, csak ők laktak sátrak alatt.*
Mikes, 97–101.
Június 16. U. o. 98–99.
Július elején bementek a városba, de 27-én visszamenekűltek sátraik alá, mert Rodostóban megint kiütött a pestis.* A fejedelem maga látta, a mint ajtónállóját a betegség megtámadta s a küszöbön megölte. Másnap valamennyi cselédje lázas volt; ő ezt a pestis jelének tartotta, mások csak hideglelésnek gondolták. A sok cseléd közt alig akadt egy, a ki a fejedelemnek szolgálhatott volna. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főztek. A fejedelmet magát is a harmadnapos hideg gyötörte, minek következtében elgyöngűlt és lefogyott. Nem félt a haláltól.* «Keresztényibb módon gondolkozik, mint mi – írta Mikes,* – mert készületeiből kilátszik, hogy örömest megyen, ha Isten kiszólítja a világból.» A mint tehát a hideg elhagyta és ő szeptember 16-án visszaköltözött a városba, azonnal végrendeletet csinált. «Szívtelenség lett volna – szólt,* – hogy ne érezze, milyen szerencsétlen sorsban hagyta volna gyermekeit s mindazokat, kik hozzácsatlakoztak.»
U. o. 100.
Rákóczi D’O marquishoz 1726. nov. 29. Fiedler, II. 545.
Mikes 101–2.
Id. levele, Fiedler, II. 545.
Augusztus végén meghalt a fejedelem első titkára, a derék Mullot abbé, a kit három esztendővel azelőtt D’O marquis ajánlatára fogadott szolgálatába.* Meghalt Cachaud (Cachodus) Jakab jezsuita atya is, kit Rodostóban mindenkor szívesen látott, mert Izmidben valaha édesanyjának udvari papja és gyóntatója volt. Azt természetesen nem tudhatta, hogy Dirling konstantinápolyi cs. követ zsoldjában állt s mindenről gyorsan és részletesen beszámolt, a mit a fejedelemtől vagy a bujdosóktól megtudott.* Ez a haláleset Dirlinget annál jobban bántotta, mert a konstantinápolyi franczia követ, vicomte D’Andrezel megbízásából szeptemberben báró Vigouroux volt orosz ezredes Rodostóba érkezett* s azóta többször megfordult Rodostó és Konstantinápoly közt. A bujdosók gyanakodva fogadták a francziát. «Mindenkivel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud és mindent látott – dohogott Mikes.* – Ha huszat szól, tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy aranyat tud csinálni. A mint látom, megakad itt közöttünk; mert az ilyen sokbeszédű, síknyelvű sehonnain itt igen kapnak.»
Rákóczi D’O-hoz 1726 november 39. Fiedler, II. 546.
Dirling 1727 márczius 12-ikén, Saussure, 53.
U. o. Mikes, 102. Thaly a Turulban, 1908. 11–14. Vigouroux leveleit Thaly hagyatékából a nemz. muzeum őrzi.
102. l.
Ebben a vádban nemcsak szemrehányás volt, hanem igazság is. Mert a fejedelem most elhunyt régi hű titkára helyett félesztendő mulva Bohn Pál Vilmos dán származású német hadmérnökkapitányt fogadta maga mellé, a kiről megint nem tudhatta, hogy Dirling cs. követet titkos tudósításokkal látja el.* Ezekre pedig megint szükség volt most, mikor a fejedelem ismét bízni kezdett,* hogy Isten nem hagyja el Francziaországot örökre s újból fölvirágoztatja Fleury André Herkules bíbornok minisztersége alatt. Szívesen üdvözölte volna az új miniszterelnököt, de nem akarta ellentétbe hozni azzal a nyilatkozattal, a melyet a király tett küldöttje, Le Bon ezredes előtt. Nagyon sértették Morville külügyminiszternek ezen nyilatkozathoz fűzött megjegyzései. Hogyan mondhatta Morville, hogy XIV. Lajos az utrechti béke óta nem írt a fejedelemnek s hogyan mondhatta mellékesnek Le Bon előterjesztésében azt, hogy a spanyol udvar, a mely pedig jó viszonyban él a bécsivel, Rákóczit erdélyi fejedelemnek ismeri el és altesse serenissime gyanánt bánik vele? Hiszen az ilyen elismerés egyszer s mindenkorra szól; s ha Morville mást mond, akkor őt Francziaország soha sem ismerte el annak, holott XIV. Lajos minden levelében így nevezte. Azonban már minden elveszett, a mit a nagy király tett érte. Morville arra kérte, hogy nyugodjék meg a dologban. De megnyugodhatik-e, mikor széttépik, kétségbe vonják fejedelemségét, a császár lázadó alattvalói közé sorozzák; tehát elveszik mindenét, húzzák-halasztják segélypénze kifizetését, az évjáradéknak csak felét adják meg s a mellett bezárják előtte Francziaország kapuit? Úgy tesznek, mintha fölbérelték volna őket, hogy Rákóczit a bécsi udvar előtt maga megadására kényszerítsék. Bizonyos, hogy megunták, nem törődnek vele. Kímélik a bécsi udvart s örülnének, ha ezzel kibékülne. Ezért ösztönzik engedékenységre.
Dirling levele, Saussure, 53. Bohn 1696-ban Bornholm szigetén született.
1726 november 29-i levele D’O marquishoz. Fiedler, II. 543–548. Jellemző levél, már azon nyilatkozat miatt is, hogy Francziaországban D’O marquis (Toulouse gróf egykori nevelője) az egyetlen, a ki előtt Rákóczi teljesen kiöntheti szívét.
206. FLEURY ANDRÉ HERKULES BÍBORNOK.*
Fleury André Herkules bibornok (613. l.) a «Die Europäische Fama» CCLXXXVIII. füzetéből.
Fleurytől mindenesetre szerette volna megtudni, mire számíthatna a spanyol királynál. Egészen V. Fülöpre akarta magát bízni: tegyen vele, a mit akar, mert már egyáltalán nincs biztos jövedelme, hogy tengődhessék viszontagságos életének még hátralevő napjaiban; hiszen már a törökök sem várnak tőle semmit. Idestova kénytelen kiszolgáltatni magát a császárnak, mondhatni az akasztófának. A franczia kormányra nézve kétségkívűl kívánatos volna, ha ő meghódolna a császárnak, mert akkor többé semmivel sem tartoznék a fejedelemnek. De mostan még tartozik s ha pörre kerűl a dolog, a fejedelem könnyen kimutathatja, hogy a párisi városházára betáblázott tőkéjét a franczia kincstár elvette s őt vagyonától megfosztotta. Azonban semmit sem akart tenni a legkeresztényibb király ellen, mert hitte, hogy újra szívébe fogadja őt. Isten a bizonysága, hogy csak a legnagyobb szükség kényszeríthetné olyan elhatározásra, a melyben maga sem ösmerne magára. Valóban, soha sem gondolta, hogy így vélekedjenek róla. Mivel tíz év óta semmiféle kérését nem hallgatták meg, most hogyan engednék meg, hogy Spanyolországba Francziaországon keresztűl mehessen, hacsak éppen a bécsi udvarnak nem akarnak vele szívességet tenni? Toulose gróf kétségtelenűl megérti, miért jutott erre a különösnek látszó gondolatra s Fleuryt nyilatkozatra bírhatja.
Tapasztalatból tudta, hogy az ő érdekében a franczia udvar soha sem járna közbe a bécsinél; ha tehát Törökországban teljesen sorsára hagyná s végső inségre jutni engedné, már csak a spanyol király közbenjárásában bízhatott, mivel a spanyolok éppen most egyezkednek a császárral. Arra kérte tehát D’O marquist, képzelje magát az ő rettenetes helyzetébe, a melyben többé nem ösmer önmagára. Ha az alkalmatlankodás ellenkezik is természetével, sürgesse meg Fleuryt ebben az ügyben és győzze meg arról, hogy kívánsága nem ellenkezik a keresztény politikával, mely nem ismeri a tettetést. Intézkedett, hogy Hélissant, ha a hátralékokból kaphat valamit a kincstártól, egész esztendei fizetést előlegezzen Le Bonnak, a kit Spanyolországba küldött; helyébe Francziaországba más ügyvivőt szemelt ki. Le Bonnak a spanyol királyi párnál nyíltan a spanyol és német korona közt való kiegyezést, titokban azonban azt is kellene sürgetnie, hogy a spanyol király állást foglaljon Rákóczi és a császár kiegyezése ügyében.
Fleury bíbornok a Morvillehoz küldött emlékiratból és egyebekből könnyen meggyőződhetik, hogy a fejedelem nagyon távol áll azoktól a zavargásoktól, a melyeket a bécsi udvar neki tulajdonít.* Mindössze annyi történt, hogy mikor a császári ezredeket az ország különböző részeiben szétosztották, ebben a horvátországi lovasok a szerb nép szabadságának sérelmét látván, mintegy nyolczezeren táborba szálltak. Megfogadták, hogy, ha kell, fegyverrel is megvédik népök kiváltságait; azonban, a császár engedékenysége következtében, hamarosan lecsillapodtak.* Magának Rákóczinak a legfőbb vágya volt, hogy visszatérhessen grosboisi magányába, a melyből a négyes szövetség megkötése előtt zavarták ki. Látta, hogy Európának egy hatalmassága sem kívánja a háborút, de a politikai bizalmatlanság következtében mégis valamennyi fegyverkezik. Nem bizalmatlan a gondviselés iránt, de vétkeznék, ha koldúlna, mielőtt lelkiösmeretesen mindent meg nem tenne, hogy azt elkerülje. S ha másképpen nem tehetne, még a császárral is kiegyeznék; mert Isten a megmondhatója, hány szegény magyar nem viselné a turbánt, ha kétségbeejtő helyzetökben tőle nem kapnának egy darab kenyeret. Több megtért protestáns él már körülötte és pedig példásan; Rodostót tehát, ha kötelessége másfelé szólítaná, nem hagyná el kevesebb sajnálkozással, mint annak idején grosboisi magányát, melybe oly szívesen térne vissza. De nem megy csak azért, hogy elég népes háztartása gondjaitól szabadúljon. Istent arra kéri, hogy hatalmas minisztereivel és embereivel megadassa mindennapi kenyerét. Politikai gépezetében ez a fődolog… Isten mentsen, hogy csak egy csepp vér is omoljon trónja helyreállításáért s azért, hogy népét fölszabadítsa a mostani kormányzat alól, a mire pedig hivatást érez magában. De ha Isten akaratából Európában a háború tüze újra föllángol, föláldozza magát, megszabadítja népét a nyilvánvaló bitorlástól és Szent László példáját követi. Ez az ő theológiája, a melyet alávet Fleury bíbornok bölcseségének; egyébként pedig ezentúl is Isten akaratára bízza magát.*
Fiedler, Aktenstücke zur Geschichte Franz Rákóczi’s, II. 547.
Katona, XXXVIII. 593. Arról is beszéltek, hogy a nyáron Csíkba négy zászlóalja török ütött volna be. Vass László naplói. MHH. XXXV. 532., 535.
Fiedler, II. 547–8. Ezzel a rendkivül becses oklevéllel végzödik Fiedler jeles oklevéltára, az Aktenstücke.
Az 1726. esztendőt a fejedelem mégis azzal a költeménynyel végezhette, a mit a vasmegyei hagyomány neki tulajdonít.* A világ sok búval árasztotta el, elbágyasztotta, elfárasztotta szívét. Árvánhagyta, gonddal kínozta, majdnem koporsóba szállította. Élete siralmas; nincs helyén a szíve, nincs földi reménysége. Gyötrődik, búsúl, gyakorta könyezik. Nincs, a ki vigyázzon a bujdosóknak árva fejére, életére. Istenre bízza tehát magát: az el nem hagyja, meg nem alázza, nem szégyeníti meg. Reménysége táplálja, hogy még öröm száll szívére, a búbánat mostan már elkerűli; mert minden csak Istenen áll, a ki megalázhatja, de föl is magasztalhatja, bánatát eltávolíthatja. Istenben bízik, nem emberi erőben; s a ki Istenben bízik, meg nem csalatkozik, míg az ember ezerszer is megcsalja jó reménységében. Nincs egy hajaszála sem, melyre Isten gondot nem viselne. Kéri tehát, tekintsen reá, ne adjon fejére több bút; jajszavára, siralmára nyissa meg előtte az eget!
Közli Thaly, Adalékok, II. 407–410.
Az 1727. esztendő sem tette vígabbá a bujdosó Rákóczi énekét.* «Járok gyászruhában én a bujdosásban… Fényes napja, ragyogó csillaga örömimnek köddel van bevonva. Régen voltam fényes, minden előtt híres és nagy, becsületes, tisztességes, híres, nevezetes.»
Thaly, Adalékok, II. 412–415.
Az év elején a gyöngélkedő* fejedelem nemcsak gondolatait, de leveleit is rendbe szedte, miként hűséges Mikes Kelemenje, a ki azonban azt tanácsolta «nénjének», hogy dobja tűzbe az ő «törökországi leveleit».* Pedig borostyánlevelek azok, a mik a rodostói remete fejét mindörökre ékesíteni fogják. Szépségökből nem von le, hogy a levelekbe szőtt történetek és leírások egy részét Ricaut, Bayle, Brantôme, Boisteau, Bandello, Guillet-Laurent, Scudéry-Sagredo s mások könyveiből vette.* Ez a jegyzék mindenesetre bizonyítja, hogy a bujdosók szorgalmasan olvasgattak s az irodalmi újdonságokat is meghozatták maguknak. Mikes csakhamar meg is unta, hogy a fejedelem kedvéért «reggeltől fogva estig csak a könyvet túrogassák».* A fejedelemnek magának is szép kézikönyvtára volt. Politikai végrendeletén meglátszik, hogy buzgón olvasta Calmet Histoire de l’ancien et du nouveau testamentját, a melynek első kötete, Fleury Kolozs bíbornok költségén képekkel és térképekkel gazdagon ellátva, 1719-ben jelent meg; s mikor 27 kötetben teljes lett, a drága munkát a fejedelem a galatai St. Benoît-egyháznak ajándékozta.*
1727 januárius 7-én kilelte a hideg.
Mikes, 104.
Király György, a Törökországi Levelek forrásaihoz. Philol. Közlöny, 1909. 257–277., 334–345. Dézsi, Mikes fordításairól, 8r. 20 lap.
Mikes, 112.
Thaly a Századokban, 1890. 8–9.
207. FLEURY KOLOZS BÍBORNOK, XV. LAJOS GYÓNTATÓJA.*
Fleury Kolozs bibornok, XV. Lajos gyóntatója (617. l.) Rigaudnak a Szépművészeti Múzeumban őrzött olajfestményéről.
«Mi csak csendességben élünk: töltjük, húzzuk, vonjuk az időt – panaszkodott Mikes.* – Minden mulatság előttünk fut. De ugyan miért is keresné a mulatság a bujdosókat, mikor másokat is talál?!» A mulatságra nézve – mint máskor zsörtölődik* – mindegy nekik, akár május, akár deczember: otthon ülnek és télen nyáron egy szokást tartanak. Nem ösmert olyan klastromot, melyben a rendet úgy megtartanák, mint a fejedelem udvarában. Mikesnek volt egy kis kutyája; már az is tudta a rendet. Mikor doboltak s Mikes misére ment, rá sem nézett a gazdájára; de mihelyt ebédre doboltak, azonnal felugrott és hozzá ment. Ha a fejedelemhez vagy a templomba készűlt, hívásra sem követte gazdáját, mert tudta, hogy arra a két helyre nincs szabadsága. Dolfin Dániel velenczei követ szerint is* Rákóczi és kétszáz (?) magyarja komoly, vezeklő életet folytatott Rodostóban s a porta 40.000 piaszteréből és Francziaország tiszteletdíjából éldegéltek. A francziák szerették volna a fejedelmet kibékíteni a császárral, de Dolfin nem vállalkozott közbenjárásra. Derű ritkán hatolt be a rodostói kolostorba; s a fejedelemnek az is csalódást okozott.*
1727 márczius 15., 106.
Május 7. 108–9.
1727 április 27. Malagola (ki éppen ezen kötet nyomtatása közben hunyt el), a Deutsche Revueben, 1907, 241–2.
Június 11-én egy zsidó jelentkezett a fejedelemnél s arra kérte, hogy kereszteltesse meg. Radalovics János és Damofili udvari papok azonnal oktatni kezdték a legényt, a ki 13-án valóban kikeresztelkedett. Keresztapja, a fejedelem, könyezett örömében. A szertartás után az újkeresztény elmondta, hogy most már nem maradhat meg rokonai közt, nem kereskedhetik otthon, tehát egy kis segítséget kér, hogy megélhessen. A fejedelem száz tallért ajándékozott neki. Másnap azután hiába kerestette. A legény, a ki már többször megkeresztelkedett, társaival együtt elvitorlázott Konstantinápolyba. «Így csala meg minket az asinus zsidaja, – vagyis inkább magát.» Mikes, 110–111.
