XIV. RÁKÓCZI IRODALMI MUNKÁSSÁGA. – 1730 –
XIV.
RÁKÓCZI IRODALMI MUNKÁSSÁGA.
– 1730 –
RÁKÓCZI IRODALMI MUNKÁSSÁGA.
– 1730 –
RODOSTÓBAN a fejedelem csöndesen, a legnagyobb visszavonúltságban várta, mikor szabadúlhat onnan, vagy mikor üt a cselekvés órája. Mióta vadászparipáit eladta, csak ritkán mozdúlt ki, hogy friss levegőt szívjon. Rendesen a palotája előtt levő elég szép kertekbe ment sétálni. Gyönyörködött, hogyan fejlődnek a fák, a miket ő maga ültettetett s milyen szépek a virágágyak, a melyeket tervei szerint készítettek. Olykor billiárdozott egyik-másik belső emberével, kik közűl Sibrik Miklós már annyira megnyugodott ittmaradásukban, hogy családi leveleit a konstantinápolyi (pérai) páter trinitáriusoknál helyezte el.* A fejedelem, a mennyire tőle telt, minden bujdosónak életét kellemessé akarta tenni. Nekik és magának elefántcsontból vagy fából igen csinos tárgyakat esztergályozott. Naponkint 3–4 órát töltött íróasztala mellett s többnyire latin vagy franczia nyelven tanulmányokat írogatott. Néha rajzolgatott, miben nagy tökéletességre vitte. Szabad idejét olvasással, imádkozással, beszélgetéssel töltötte.*
Ráttky levelei 1729 június 6., deczember 6-án, a Sibrik-levéltárban. (Nemzeti Múzeum.)
Saussure, 257., 327.
212. RÁKÓCZI ESZTERGÁLYOZOTT SÓTARTÓJA.*
Rákóczi esztergályozott sótartója (633. l.). A Kassai Múzeumban lévő eredetiről, melyet állítólag Szathmári Király Á. őrzött meg, Dörre Tivadar rajzolta.
Átnézte, kijavította, módosította Franczia- és Törökországban írt műveit: a fölkelések történetét, emlékiratait, vallomásait, imádságait és politikai végrendeletét.
A fölkelések története (Histoire des révolutions de Hongrie) tulajdonképpen társas munka, melyet a fejedelem Brenner Domokossal együtt készített. Jean Neaulme hágai könyvkiadó már 1739-ben megjegyezte,* hogy névtelen szerzője kétségtelenül magyar ember, mert semmiképpen sem valószínű, hogy idegen és külföldi olyan jártas legyen a magyar nemzet kiváltságaiban, jogaiban, szokásaiban. Föltevését azzal is támogatta, hogy a mű stílusa tiszta ugyan, de nem mindenütt elég francziás. Rodostói magányában a franczia átdolgozást bizonyosan átnézte Louis Bechon, Louis Molitard, majd Saussure,* a mi maga is mutatja a fejedelem rendkívüli gondosságát és lelkiismeretességét. Mindamellett a mű első és, csodálatosképpen, mindmaig utolsó kiadója panaszkodott, hogy nem talált a tulajdonnevek írásában teljes következetességet és egyformaságot s ő sem kapott senkit sem, a ki a többnyire magyar és elég nagyszámú nevek helyes kiírásában segítette volna. Azonban a különbségek, szerinte is, oly jelentéktelenek, hogy zavart nem okozhatnak.
Az előszóban. A kézirat most gróf Apponyi Sándor tulajdona, hova egy párisi antiquariustól vásárlás útján került.
Saussure, 200–1.
A szerzőnek – saját bevezető szavai szerint – az volt a terve és feladata, hogy megírja Magyarország törvényes kormányának eszméjét* s napvilágra hozza az annak felforgatására vagy megtartására irányuló törekvéseket. Nem menekülhetett ama kötelesség elől, hogy elmondja, honnan származtak a magyarok, kik haditetteikről úgy elhíresedtek. Királyaik uralkodásának chronológiai ismertetését is adta. Mert – szerinte – a fejedelmek életének ez a története sok világosságot vet kormányzatuk természetére, uralkodásuk idejére, eszökre, egyéni tehetségeikre. Meg akarta mutatni, hogy béke és bőség volt az olyan királyok alatt, kik hűségesen megtették kötelességöket és együttéreztek népeikkel. Ilyen boldog időkben majdnem mindenkor győzedelem követte a fejedelmek és alattvalóik egyetértését, összetartását; kiterjedt birodalmuknak a határa, megtartották, sőt bővítették is hódításaikat, megalázták, hatalmuk alá vetették összes ellenségeiket. A magyarok minden más nép közűl kitűnnek a szabadságért égő szeretetökkel, és mindig mereven ellene állottak dicsvágyó királyaiknak, kik esküjöket megszegték, zsarnokok lettek és tetszésöknek, szeszélyöknek akarták föláldozni személyes szabadságukat és jólétöket. Ezek a viszontagságok elég gyakoriak a magyarok történetében s nemcsak érdekesek, hanem tanulságosak is. A fejedelem jogosan remélte, hogy a történelemnek s különösen az Ausztriai Ház ellen való fölkelések elbeszélésének minden részlete kellemesen kielégíti az olvasó várakozását és kíváncsiságát.
A könyv czíme is: «Histoire des révolutions de Hongrie, ou l’on donne une idée juste de son légitime gouvernement». Megjelent Hágában 1739-ben egyszerre egy negyedrétű 2 és egy kisnyolczadrétű 6 kötetes kiadásban, Rákóczi arczképével. Amott a II., emitt az V–VI. kötetben van Rákóczi emlékirata a szabadságharczról.
A mű ehhez képpest hat könyvre oszlik. Az első megismerteti a magyarok eredetét, különböző neveit, a királyság alapítását s az erre következő fél ezredévet egészen 1526-ig. A második az I. Ferdinánd trónralépésétől IV. Ferdinánd haláláig terjedő időszakot, a harmadik pedig I. Lipótnak eseményekben minden eddiginél gazdagabb uralkodása első felét tárgyalja. A negyedik elbeszéli az örökös királyság megalapításától a karlóczai béke megkötéséig történteket, az ötödik pedig azt fejtegeti, hogyan bántak a magyarokkal I. Lipót és miniszterei a karlóczai béke megkötése után 1703-ig? Mindezt nagyon egyenlően megírt (a 4-r. kiadásban 30–30 lapra terjedő) fejezetekben. Ellenben aránytalanúl hosszú* a hatodik könyv, mely, latinúl és francziáúl, a Recrudescunton kezdve 1706 szeptember 15-éig egészen vagy kivonatban közöl 104 oklevelet, a szatmári béke oklevelével s Veratius Constantius röpiratával (Remarques apologetiques-jével) együtt, hogy teljes világosságba helyezze a fejedelemnek a szabadságharczról szóló emlékiratait.
A 4-r. kiadásban a 164–504. oldalon.
Az emlékiratok kétségtelen szerzője, már az egykorúak szerint is, maga a fejedelem. «Teljesen bizonyos ez – írta Saussure.* – Nemsokára azután, hogy szolgálatába álltam, néhány becsúszott helyesírási és irályhiba kijavítására átadta nekem a kéziratot.» «Csak pár lapot kell olvasni belőle, – szólt a mű első kiadója, Neaulme* – hogy eredetiségéről meggyőződjünk.» Gondja volt rá, hogy «úgy adja, egy szó változtatása nélkül, a hogy a szerző kezéből kikerűlt; mert meggyőződése szerint a jóízlésű emberek szívesebben fogadják úgy, mint a stílus simítgatásával.» Már szó volt róla,* hogy vázlata nagy részét még Magyarországban elkészíttette, sőt, oroszra fordítva, Dialogus czímen 1709-ben a czárnak is elküldte.* Istennek, az Örök Igazságnak ajánlván művét, botorságnak tartotta volna, hogy a történteket más színben tűntesse föl. Az igazságon kívűl egyebet nem akart írni; s úgy írt, hogy őt önmaga ellen is védenie kell a historikusnak. Hiszen mindannak, a mit tett, legnagyobb részét saját siralmas gonosz vágyainak, emberi gyarlóságainak, hiúságának, kevélységének, önzésének, meggondolatlanságának, ügyetlenségének, sőt undokságának tudta be; s nem szívesen írta le mindazokat, a mikért véres könyeket kellene sírnia. Nem dicsekszik «vétkes büszkesége» művével; nem keres, a világi fejedelmek módjára, az utókorban emléket vagy halhatatlan nevet. Ilyen «gyalázatos indítóokok» valóban nem vezérelték s a puszta igazságnál egyébre nem törekedett. Szíve belsejét tárja föl, mikor elmondja külső cselekedeteit, hogy megismerjék tettei okait s tetteit magukat. Ezt pedig megtehette olyan ember, a ki nem törődött az emberek ítéletével, nem hajhászta a népszerűéget s a hol kellett, szembeszállt a közfelfogással.
Törökországi levelei, 201.
A Histoire des révolutions előszavában.
II. kötet, 441., 461. l.
Fiedler, Archiv für österr. Gesch. XLIV. 492.
A dolog természeténél fogva, ő maga áll az események középpontjában; de ezt az előnyét nem becsüli többre annál a nézőpontnál, a melyről az utazó tekinti a körülötte levő földrajzi tényeket. Bizonyára szívesebben időzött a fölkelés első éveinél, a mikor előtte a jövendő tündérkert gyanánt állt, mint a későbbieknél, mikor «a tömkelegbe lépvén, észrevette gyászos tévedését». Leírásai eleinte színesebbek, vonzóbbak; később fanyarabban, kedvetlenebbül beszél. Nem a remények, de nem is a csalódások pillanatnyi hatása alatt, hanem két évtized mulva, forrásaitól, levéltárától, a szereplők legnagyobb részétől távol, idegen országban, az Istenben és a történtekben való megnyugvást keresve írt. Vele szemben alig lehet szigorúbb kritikát alkalmazni, mint a milyet ő alkalmazott önmagával szemben.
213. DE SAUSSURE CZÉZÁR.*
De Saussure César arczképe (637. l.) De Saussure emlékiratainak Thaly-féle kiadása czímképe után.
Emlékiratának nagy jelességei közé tartozik a tiszta igazságra, elfogúlatlanságra való törekvés, az események okainak nyomozása, a tanúlságok levonása, a szebbnél szebb ítéletek, az általában véve nagyon találó jellemzések, a becses taktikai megjegyzések, az igazán jellemző földrajzi leírások s a kitűnö helyzetrajzok. Példáúl, mint történelmi essay, külön is irodalomtörténeti nevezetességre tarthat számot az ország közviszonyainak ismertetése 1704 elejéről.* Azonban hibái, fogyatkozásai sem csekélyek. Gyakran téved egyes adatokban.* Előadásának hézagai közé tartozik, hogy a keresztneveket ritkán írta ki, vagy eltévesztette, s a vezetékneveknél különböző helyesírást követett. Néha a valóban fontos eseményeket is elhallgatta s pl. Károlyi, Bottyán, Balogh Ádám egyes haditetteiről megfeledkezett.* Chronológiája néhol hibás. Ritkábbak földrajzi botlásai; pl. hogy a zarándi Kaján-szorost összetéveszti a Vaskapuval, Zólyomot és Beszterczebányát fölcseréli s a vihnyei fürdőt Selmecz helyett Körmöczbánya mellé helyezi. Akaratlanúl is méltatlan, mikor egész általánosságban mondja, hogy a brigadérosok nem tudtak vezényelni, vagy a mikor Kucklandert együgyűnek jellemzi, Bottyánnak nevét sem említi a dunántúli hadjáratban, melylyel pedig neve mindörökre egybeforrt s megbélyegzi b. Révay Gáspárt, a ki pedig nem ágyúlövés nélkül adta fel Nyitrát. Egyeseket sötéten, a későbbi események hatása alatt jellemzett; pl. Ocskayt, Bezerédjt már kezdetben elítélte, sőt egy ízben Esterházy Antal bátorságát is csak a multra való tekintetből ismerte el. Néhol különben megvallotta, hogy emlékezete cserbenhagyta, főképp oly eseményekre nézve, a melyekben neki nem volt része.
A Thaly Kálmán-féle ötödik magyar kiadásban a 63–80. lapon.
Ezeket s a többieket könyvem megfelelő helyein megigazítottam.
Ezekre nézve l. Thaly jegyzeteit, Rákóczi emlékirataihoz 60., 84–85., 95. 119., 171., 184–5., 204–5., 230., 234–5., 238–9. l.
Mindamellett művét, Katona István ideje óta, a magyar s a külföldi történetírók kellő kritikával szívesen idézték, a magyar közönség pedig szeretettel olvasta.
A vallomások könyve (Confessio peccatoris) részben megelőzte, részben követte az emlékiratokat, a melyeket tehát időrendben ennek a közepére kellene beilleszteni.* Ezt azonban tenni nem lehet,* mert jellege teljesen más, mint amazoké. A mémoire nyilt beszámolás és önigazolás az emberek számára. A másik azonban a bűnösnek gyónása, vallomása, a melyet írója sohasem akart a közönség elé juttatni.* Nem történeti mű, nem életrajz,* hiszen ekkor foglalkoznia kellene élete legdicsőségesebb korszakával, a szabadságharcz történetével is. Ezt azonban külön munkában, az emlékiratokban ösmertette. A vallomások behatóan foglalkoznak a politikai történelemmel, de mégsem a világtörténelmi alaknak, hanem – saját mondása szerint – egy bűnösnek lelkiállapotát tárják elénk. Elmélkedéseit csak részben fűzi külső, világi eseményekhez. Alapúl saját lelke világát veszi, azt a belső forrongást, a mely jóra vagy rosszra, nagy tettekre vagy kicsinyességekre, nagyravágyásra vagy Istenben való megnyugvásra késztette. Nincs közéletünknek egyetlen nagysága sem, a kinek lelki élete ilyen világosan és ilyen érthetően állana előttünk. Száraz történeti adatok alapján a legnagyobb ellenmondásokat találhatni a fejedelem életében és tetteiben; ezek az ellenmondások többnyire eltűnnek, vagy enyhűlnek, mihelyt ezt a hatalmas lélektani tanulmányt olvassuk. Valóban úgy kell olvasnunk, a hogy ő maga kívánja: a szellem és nem az írás fölött elmélkedve. Idején tiltakozott az ellen, hogy szövegét megcsonkítsák, vagy kétséges helyeit rosszra magyarázzák. Hiszen jól tudta, hogy ha már van valami a szívben, azt a toll és a száj hiában titkolná Isten előtt.* Nem azt akarta, hogy műve vagy gyónása mások véleményének, felfogásának ismétlése, másolata legyen, hanem hogy kifejtse és Isten előtt kitárja saját tetteit, belső érzéseit, bűneit. Azért törekedett egyszerűségre és őszinteségre.* Istent kérte, segítse visszaemlékezéseiben, mert az ő emlékezőtehetsége fogyatékos; és kérte, emlékeit óvja meg a képzelet játékaitól.* Emlékezete kiterjedt mindenre, a mit látott, hallott; sőt ezeknél végtelenűl többre is, mert igen sok olyan képzete volt, a mit a multról, jelenről, jövendőről se nem látott, se nem hallott.* Gyanította, hogy a képzelet az emlékezet része, vagy megfordítva, az emlékezet jár képzelettel. Az emlékezőtehetségnek ez az ága nem ösmer zabolát és sohasem nyugszik meg.* Mindez eléggé mutatja, hogy valóban nem közönséges értelemben vett önéletrajzot, nem történeti munkát, hanem lélektani megfigyeléseken alapuló erkölcsi elmélkedéseket, lelki életrajzot akart írni. A Szentírás, Szent Ágoston, Aquinoi Szent Tamás, Szent Anzelm, Szent Bernát, Kempis Tamás és más aszketikus (erkölcsépítő) írók egyes tételein elgondolkozva, vetette magát szigorú vizsgálat alá.*
Erre maga is hivatkozik az emlékiratok elején (a magyar kiadás 19. lapján).
Mint az Önéletrajz 188–9. lapján mondja, ennek a nyolcz évnek történetét itt nem is akarja elbeszélni, még a magánéletére vonatkozót sem; csak a 168–192. lapon jellemzi röviden nyolczesztendei lelki életét.
Csak néhol tesz czélzást esetleges olvasóira; pl. a 437–9. lapon ismételve.
Önéletrajz czímén következetesen ebben a munkában azért idézgettem, mert úgy a latin szöveg akadémiai kiadása, mint Domján Elek magyar fordítása ezen a czímen jelent meg.
Önéletrajz 437.
U. o. 436.
U. o. 3., 77., 104.
U. o. 455–6.
U. o. 433.
Karácsonyi a «Katholikus Szemlé»-ben (1903. 637–641.) egybeveti Sz. Ágoston és Rákóczi vallomásait s úgy találja, hogy nagyon különböző lelkek lévén, nem csoda, hogy vallomásaik is szerfölött különböztek.
II. RÁKÓCZI FERENCZ.
(Eredetije a Tört. Arczképcsarnokban.)*
II. Rákóczi Ferencz (640. l.). A Tört. Képcsarnok festményéről id. Weinwurm Antal eredeti fényképfelvétele.
Egy ösmertetője szerint* úgy járt el, mint a zeneszerző, ki mástól kölcsönzött vezérmotivum alapján, saját teremtő géniusza tárházában talált anyagból építi föl új alkotását. Eredetiségét érezve, úgy vélte, hogy a kik az ő könyvéből olvasnak Istenről és rendeltetésünkről, vagy vele okoskodnak, vagy kinevetik őt, vagy csodálkoznak rajta, de mindenesetre kevesebben lesznek, a kik Isten segítségével fölfogják és követik.* Érezte, hogy filozófiai és erkölcsi fejtegetései ellenmondást kelthetnek,* s vallomását az emberek majdan sokféleképpen bírálják, ha történetesen napvilágot lát; mert a theológia használatos, elfogadott kitételeit, kifejezéseit nem ösmeri és szívének egyszerű beszéde a bírálatoknak elejét nem veheti. De ő nem is az embereket akarta tanítani, hanem saját szívét és tetteit vizsgálni.* Elég eseményről írhatott volna, de csak saját ügyeiről akart beszámolni;* mégsem a maga dicsőségére* s nem történetet,* nem is a világ fiainak s nem az élvezetek hajhászóinak írt.* Mert művének feladata nem a külső, hanem a belső dolgok leírása volt.* Mindezt – a hogy megjegyezte – mesének tartják valamikor azok, kik a világ szellemében olvassák* és sajátságosnak vélhetik, hogy Isten oktatását és tollbamondását követve, egyéni felfogását feláldozza.* Ez azonban nem történt az eredetiség rovására. Gondolatai sokszor magasabban szárnyaltak, mint azok az elmélkedések, a melyeket különböző íróktól olvasott.* Mindössze csak két (az isteni gondviselés útjairól s az isteni malasztnak az emberi akaratra gyakorolt hatásáról szóló) hittudományi értekezés van vallomásaiban. Néhol filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott; de művének ennél nagyobb érdeme, hogy saját személyes körűlményeinek lélektani magyarázataival tette érthetőkké politikai törekvéseit, nemzeti vágyakozásait.
Fraknói, II. Rákóczi Ferenc vallásos élete és munkái, 26.
Önéletrajz, 408.
U. o. 418.
U. o. 435–6.
U. o. 81.
U. o. 283.
U. o. 170.
U. o. 145.
U. o. 335.
U. o. 291.
U. o. 436.
U. o. 436.
A születésétől 1703-ig terjedő első könyvet, a melyre már emlékiratai elején hivatkozik, Francziaországban 1716–7-ben írta; a másodikat, a melyben elmélkedéseit az 1703–17. év eseményeihez fűzi, 1718 februárius 21 – november 9-ike közt készítette; a harmadikat 1718 november 9-ikén kezdte, majdnem naplószerűen folytatta s 1719 deczember 31-ikén fejezte be. Az egész kéziratot halála után hívei Rodostóból küldték megőrzés végett Grosboisba s ma már nem lehet tudni, ő maga, vagy a könyvet beköttető szerzetes, Pater Carbonnier tévedett-e, mikor az 1719 végén írt elmélkedéseket mindjárt az 1717 márczius 27-ikén befejezett sorozat után tette. A munkának más chronológiai fogyatkozásai is vannak; pl. a fejedelem már arra sem emlékezett, hogy atyja nem 40, hanem csak 31 éves volt, mikor meghalt. Azonban mint egyetemes történelmi forrás is sok tekintetben elsőrangú; mert pl. a hussi csata (1711 július 8–9.) s a pruthi béke leírását magának Péter czárnak elbeszélései nyomán adta; a franczia udvari élet, XIV. Lajos halála, vagy a portai viszonyok leírását pedig a kornak egyetlen történetírója sem mellőzheti.
Könyvét nem szánta a nyilvánosságnak, de több helyéből látható, hogy mégis számított az olvasókra, vagy talán csak azokra, a kik Grosboisban fognak hozzá hasonlóan vezekelni. A kamaldoliaknál különben nemcsak a szóbeli, hanem az írásbeli nyilt gyónás is szokásos volt s ő nem akart elszakadni attól a helytől, hol önmagát s az emberi lelket oly alaposan megfigyelte és megösmerte. Műve 1735–1792 közt a grosboisi kamaldoliak könyvtárában volt letéve, hol 1746-ban Carbonnier kamaldoli atya rendezte.* Onnan, a kolostorok eltörlésekor, a párisi nemzeti könyvtárba került,* honnan Grisza Ágost lemásolván, a M. T. Akadémia 1876-ban latin nyelven közrebocsátotta. Magyarúl 1903-ban csaknem teljesen Domján Elek* és, rövidebben átdolgozva, Kajlós Imre adta ki.*
Thaly az Önéletrajz akad. kiadása előszavában, VI–VII. és Századok, 1876. 316. l.
Most is ott őrzik «13628. fonds St. Germain des Pres latin» jegy alatt, Rákóczinak hozzákötött más munkáival együtt, k. 4-r. 1111 lapon.
II. Rákóczi Ferencz fejedelem önéletrajza. Miskolcz, 1903. 8-r. 439 lap.
II. Rákóczi Ferencz vallomásaiból. Budapest, év nélkül. Két füzet (a Magyar Könyvtárban). 16-r. 80 és 79 lap.
A fejedelem ehhez a kéziratához csatolta «Aspirationes Principis Christiani» (Egy keresztény fejedelem áhításai) czímű munkáját, a melyet alkalmasint Louis Bechonnal másoltatott le, de minden egyes oldalon saját nevének kezdőbetűjével hitelesített.* Műve, legalább annak nagyobb része, még Grosboisban készűlt s Rodostóban most csak az utolsó simítást adta meg neki. Latinúl írta, de francziára is lefordította. «Uram-Istenem, – kezdődik az ágyból való fölkelésre írt imádság – a ki nem az én érdemem miatt, hanem csupán a te irgalmasságodból méltóztattál megtenni engemet ezen a földön a te képviselőddé: add, hogy méltó legyek a te törvényeidhez a szentségben, az igazságban és a könyörületben, és hogy ezen a napon oly tökéletesen hajtsam végre a te munkádat, a hogyan te kívánod tőlem.» Ezt követték a mosdáskor, öltözéskor, az udvari nép, majd a trón megpillantásakor, a templomba-menetelkor, az oda belépéskor s az onnan visszatéréskor mondandó imádságok. A tanács kezdetén és végén, ebéd elején és végén, minden munka kezdetén, vadászatkor, nyilvános ünnepségen, lefekvéskor külön imádságokat mondott. A hiúság, kevélység, fösvénység, harag, torkosság, pazarlás, mogorvaság, látás, hallás, szaglás kísértései közt Istenhez fohászkodott. «Uram, segíts, hogy semmit se tegyek nélkűled – szólt, midőn haragját gerjedezni érezte. – Mert erős a lelkem, de gyönge a testem: felizgatja, felgyujtja az emberi szenvedelem. Adj kezembe féket, hogy megzabolázzam. Ember ingerelt haragra és türelmetlenségre; de, Uram, a ki nem okozod, hanem inkább elhárítod a bajokat, a te kezedből várom a türelem fegyverét. Kérlek, csillapítsd le indúlataimat s add meg azt a kegyelmet, hogy szeretettel büntessek és könyörűljek. Legfőbb bíró, a ki bíróvá tettél a földön, emelj engem önmagam fölé, hogy jobban tudjak megkülönböztetni és ítélni; hogy megfenyítsem az ellened vétőket, de kíméljem, a kik ellenem vétettek és megbocsássak nekik.» Betegségében, szárazság idején, társalgás közben is az Istenhez fordúlt.
Akad. Önéletrajz, VI–VII. l. Az egész ott a 381–589. oldalon.
Tábori könyörgéseit hazájára gondolva írta. A tábor szemlélésekor, megindúlásakor, bejárásakor, a katonaság csatarendbe állításakor, az ellenség láttára, sortűz adásakor, a győzelem kivívásakor, a csata elvesztésekor, a holttestek megpillantásakor Istenhez fordúlt. Távol legyen tőle minden emberi öröm és dicsvágy; mert hogyan örűlhetne, mikor annyi rokona, annyi rábízott embere elesett, annyi ezer lélek elveszett, nyájából annyi bárány odalett? Nem ennek, hanem csak annak örűl, hogy teljesedett Isten szent akarata, népét megszabadította mostani ellenségeitől. Bárcsak úgy élnének Isten kegyelmével, hogy ne kelljen újból bűnhődniök!
A könyörgések legnagyobb része a szent áldozás előtt és után való harminczkét elmélkedésből áll. Alapelve, hogy mivel az ember önmagában véve semmi, szeretnie kell azt a lényt, a ki minden más létezőnek lényegét magában egyesíti. És imádságos könyvét azzal a megható, mert nagyon igaz vallomással végzi, hogy mindenkor Istenhez fordúl a maga nyomorúságával, a melyről sohasem feledkezhetik meg; hiszen senki máshoz nem folyamodhatik, s mástól nem kérheti, a mije nincs.
Politikai végrendeletét (Testament politique), a melyet öt esztendővel ezelőtt készített,* szintén most rendezhette lemásolás, vagy éppen sajtó alá. Valószínű, hogy ennek a munkának a hatalomról szóló része lényegében megfelel annak az értekezésnek, a melyet «De potestate» czímmel Párisban még 1714-ben írt és barátjának, Jablonovski János russiai palatinusnak ajánlott,* melyet azonban a végrendeletben csak latinból francziára átdolgozva használhatott. Ezt csak a latin kéziratnak és a nyomtatott franczia szövegnek összehasonlítása után lehetne megmondani; de az a valóság, hogy ezzel a kérdéssel 1714–1726-ig irodalmilag foglalkozott, egymaga is mutatja azt a lelkiösmeretességet és alaposságot, a melylyel dolgozott.
L. e könyvben, III. 607–9. l.
Varsóban a Krasinszkiy grófok könyvtárában Romer Flóris 1874-ben találta meg a fejedelemnek ezt a kéziratát. Századok, 1874, 591.
Összes műveit sajtó alá Bechon, Molitard, Mikes, Kiss és utóbb Saussure – mondhatni, a rodostói akadémia – közreműködésével őmaga akarta előkészíteni. Másfél század mulva a M. T. Akadémia tett kísérletet, hogy összes műveit kiadja,* de csak a kéziratban heverők közől adhatott ki egy kötetet. Így a dicsőséges fejedelmet, Magyarországnak egyik legnagyobb gondolkodóját, a haza még mindig nem láthatja azon a magaslaton, mely mint írót is megilleti.
1875-ben ezt a «Mémoires surla guerre de Hongrie» kinyomatásával kezdte meg, de a 214 lapnyi füzetből csupán húsz példányt vontak le, a többi szedést megsemmisítették. Szinnyei, Magyar írók, XI. 473.
