XIII. APAI GONDOK. – 1727–1729. –
XIII.
APAI GONDOK.
– 1727–1729. –
APAI GONDOK.
– 1727–1729. –
A FEJEDELEM 1727 április elején értesűlt, hogy kisebbik fia, Rákóczi György, Párisból Rodostóba indúlt.* Nagyban készülődött fogadtatására, sőt a lakodalomra is; mert a Héttoronyban tavaly megfojtott Rakovicza Mihály moldvai hoszpodár fiatal özvegyével akarta összeházasítani* s talán Moldva fejedelmévé tenni. Azonban ezt a méltóságot Ghica Gergely nyerte el. A tervezgetésekkel összefüggött, hogy Rákóczi a Párisba küldött b. Vigouroux angliai útját egyelőre nem siettette,* ellenben Lengyelországba és Choczimba sürgős leveleket küldött.* Az ifjabb báró Vigouroux és hat más ember kiséretében György herczeg egy franczia tartaneon (a Földközi-tengeren használatos bárkán) már június 15-én* megérkezett Rodostóba. Atyja csókokkal, nagy örömmel fogadta 26 esztendős fiát, a kit még sohasem látott.* «Másnak – Mikes szerint – nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiukhoz; azért atyának kell lenni.» A szép, eszes, értelmes ifjú a bujdosóknak is tetszett; de csakhamar észrevették, hogy természetes adományait «a tudomány föl nem ékesítette, a jó neveltetés föl nem czifrázta». Bécsben rajta voltak, hogy nevelésben ne részesüljön s még írni is csak nagyjából tanítsák meg. A «nádszál már vastagodni kezdett, nehezebben hajolt»; apja a találkozás első örömei után mégis elkezdte hajlítását, nevelését. Politikai szerepet szánt annak az ifjúnak, kinek herczegi rangját maga a franczia király is elösmerte.* Rajta volt, hogy a nagyvezírnek is bemutassa.*
Dirling az udv. haditanácshoz 1727. április 16. Thaly, Rákóczi-emlékek Törökországban, 54.
U. ő, május 3. U. o. 55.
U. o.
U. o. (Dirling, június 9.)
Mikes, III. Dirling július 6-i levele szerint 17-én, július 7-i levele szerint «e napokban». (Thaly, Rákóczi-eml. 55.)
Dolfin augusztus 2-i levele szerint atyja ugyan szeretettel fogadta, de, úgy látszik, nem tetszett neki, hogy Bécsből a császár engedelme nélkül távozott el s ott ma sem tudják, hosszabb tartózkodásra jött-e ide, vagy azért, hogy visszatérjen. (Malagola a Deutsche Revueben, 1907. 242.)
Dirling, Thaly, Rákóczi-csal. 55.
U. o., július 7.
Kedvéért újra kezdte a vadászatokat is, a melyeket egy esztendő óta elhanyagolt. «Sok veres bóbitás fogolynak kellett meghalni, sok portyázó, verdigályos nyúlat fogtak el rabúl.» A fiatal herczeg vadászhatott annyit, a mennyit akart. Atyja azt hitte, hogy ezzel a szórakozással be is éri; de egyebekben neki is alkalmazkodnia kellett a rodostói élet rideg szabályaihoz, járnia «a baráttánczot». A százhétesztendős örmény patriarcha helyett, a kit atyja nagy tisztelettel fogadott, szívesebben forgolódott volna – Mikessel együtt – tizenhét esztendős lányok társaságában; azonban «itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni». Asszony csak nagy nehezen jelenhetett meg az udvarban s a fejedelem lassankint a nőgyűlölő hírébe jutott.* «Az asszony itt olyan gyümölcs, a melyet sohasem visznek az asztalhoz.» György herczeg a jedzsiköji fürdőben augusztusban látott ugyan asszonyokat, lányokat, de azok «felkendőzik magukat sárral és olyanok, mint az ijesztők sárosan, de nem másként: ott meg lehet látni húsz Sárosit és annyi Sárosinét egyszersmind». A fejedelem maga vitte ki beteges fiát «az orvosságos forráshoz», a melyben «Sárossy» György gróf Mikessel többször fürdött is. Három nap alatt megivott vagy negyven ejtel ásványvizet; de Mikes úgy találta, hogy nem beteg az ifjú herczeg, csak a megszokott víg élet után vágyakozik. A fürdőből azonban Szent István napján Rodostóra mentek vissza s pár nap mulva három mérfölddel távolabb szálltak táborba. Pedig a fejedelem ezt is egyedül azért rendelte így, hogy fiát mulattassa.* Csak november elején tértek vissza, a mikor az eső behajtotta őket; különben a kedvesen duzzogó Mikes szerint talán az egész telet sátor alatt töltötték volna.* Az építőmesterek, ácsok, festők ezalatt nyugodtan dolgozhattak a fejedelem házaiban.
Mikes, 111–2.
Mikes, 113–4.
U. o. 114.
TÖRÖK LAKADALMI MENET KONSTANTINÁPOLYBAN.*
Török lakodalmi menet Konstantinápolyban (620. l. után.) Le Le Hay «Recueil de cent estampes représentant differentes nations du Levant fixées sur les tableaux peints d’aprčs nature en 1707. et 1708. Paris 1714.» czimű művéből vétetett.
A fejedelem eközben nemcsak maga foglalkozott fia nevelésével, hanem tanítókat is rendelt melléje. Erre mutat, hogy Mikes Kelemen mindig a herczeggel volt s hogy az udvartartásban feltűnik két, idáig ösmeretlen alak: Kiss István és György (alkalmasint Kovách György) deák.* Amaz udvari műveltségre és politikára tanította,* emez fölolvasója és íródeákja volt. György deák másolta le* azt a Magyar Filozófiát, a melyet Kiss István jó erdélyi magyar nyelven, sok tekintetben Rákóczi Testament politique-jának s a fejedelem társalgásának szellemében és bizonyára a fiatal herczeg számára írt. S milyen fölséges gondolatokra tanította benne! A magános jónak keresete a közjónak romlása. Ha elveszett hazád, elveszett hajód. Állj hazád mellett, hogy vele együtt el ne essél…
Gordiák. Thaly, Rákóczi-eml. 72.
Thaly azt gyanította, hogy Kiss István Pápay János oldalán az udvari kanczellária tisztviselője volt, de csak annyi biztosat tudott róla, hogy 1730-ban már készen volt magyar filozófiája s 1741-ben még élt. (Alexander: Magyar filozófia Rodostóban. Budapesti Hirlap, 1906. 296. sz. 30. l.) «Rákóczi-emlékek Törökországban» cz. művében az ott lakó 58 udvari ember közt (69–72. l.) nem említi. Bohnnak Párisban a Bastilleban 1734 november 17-én tett vallatásából tudjuk, hogy Kiss 50 éves volt (tehát 1684 táján született), Kovách pedig (a kit vele egy sorban említ s a kit ezért talán egynek vehetünk György deákkal) 30 éves volt. Több esztendeig szolgáltak Rákóczinál, a ki azonban megengedte, hogy tisztséget vállaljanak Ráttky franczia huszárezredében. (Kont a Revue de Hongrieban, 1910., 183.)
1730-ban. Alexander, id. h.
Erős nemzeti érzést akart szívébe oltani, a mikor figyelmeztette, hogy főnixmadarak az országok; szegény a főnix, de meg nem hal, mert holteleven hamvából új főnix támad… Az udvari dicsőség fényes rabság, de hazafias kötelesség is. «Megérdemli a fejedelem – szólt, mikor saját száműzött urára gondolt, – hogy övé légy inkább, mint a magadé. Ha magadé vagy, egyé vagy; ha fejedelmedé vagy, mindenkié vagy.» De saját értékére figyelmezteti, mikor arra tanítja, hogy «dicsőségesebb magától fényeskedni, mint csak eleitől vett fényesség sugaraival élni. Az érdemes jó erkölcs az egyedül igaz nemesség. Tudatlan, kinek minden tudománya mások pennájában, nemtelen, kinek minden nemessége mástól vagyon. Szebb dolog embernek érdeme után nemesedni, mint úgy csak születni». Kiss István könyve mögött, mint első ismertetője írja,* feltűnik a rodostói élet középpontja: a fejedelem; és az a nagy ügy, mely benne testet ölt: a nemzet szabadsága és függetlensége.
Alexander, id. h. 31.
208. RÁKÓCZI PAROSI ÉS NAXOSI FEJEDELEMSÉGE.
Rodostóban a bujdosók nagyon csöndesen éltek, a bécsi udvarban mégis nyugtalanító hírek keltek szárnyra a filozófus fejedelemről és fiáról. A velenczei követ már 1727 augusztus 27-én azt ujságolta, hogy valami 3500, nagyobbrészt angol kalóz Madagaskár szigetéről kincsekkel megrakott tizenhat hajón az Égei-tengerben a Kykladokban, Naxos és Paros szigetén akarnak letelepedni. Megigérték, hogy ottan, mint Rákóczi fejedelem alattvalói, elösmerik a török fenhatóságot s hűségök és engedelmességök jeléűl a portának átengedik kincseik negyedrészét. A konstantinápolyi franczia követ, hír szerint, pártolta ezt a tervet, a császári követ azonban nagyon felháborodott ellene. A velenczei bailót (követet) is figyelmeztette, milyen csapás volna a köztársaságra, ha az Adriai-tenger szomszédságában ilyen veszedelmes kalózok telepednének le. Így történt, hogy a nagyvezír, a kinek a terv eleinte tetszett, jóváhagyását megtagadta s megtiltotta, hogy a dologról tovább beszéljenek.*
A május 9., augusztus 4., 27. velenczei sürgönyöket kiegészítik az október 4. és deczember 10. kelt levelek. Malagolánál, Deutsche Revue, 1907, 242.
Bohn titkár a fejedelem íróasztalán talált levelek közül egynéhányat hamarosan szintén lemásolt megbízója, Dirling cs. követ részére. Így azt, a melyiket a fejedelem az öregebb Vigourouxnak és azt, a melyiket Szieniavszkijné a fejedelemnek írt.* A herczegné tavaly (1726 februárius 18.) vesztette el férjét, a lengyel hadsereg nagyvezérét,* Rákóczi és a magyar ügy jó barátját; de ő maga Choczimon át tovább is folytatta levelezését a fejedelemmel. Ezt a bécsi udvar annál veszedelmesebbnek találta, mert, a kém tudósítása szerint, újabban Magyar- és Erdélyországokba saját kezével írt leveleket küldözött, Vigouroux pedig, a fejedelem franczia ügyvivője, legújabban Hágában és Aachenben járt.* A konstantinápolyi császári követségen siettek is megszerezni a fejedelem s Vigouroux levelezésének a kulcsát. Bohn útján megtudták, hogy György makoviczai herczeg már elkívánkozik Rodostóból, pedig apja éppen most élénk levelezést folytat Lengyelország felé, mert Györgyöt egy előkelő lengyel hölgygyel, alkalmasint Dönhoff gróf özvegyével, akarná összeházasítani.* Mindent el is követett, hogy fia maga is odamehessen ház-tűznézőbe, de a nagyvezír – bizonyosan Dirling közbelépésére – megtagadta a Lengyelországba szóló útlevelet.* Azt a velenczeiek is tudták,* hogy az eleven természetű György herczeg nem szereti atyja komoly udvarát; Mikessel együtt* szívesen hagyta volna másokra (a fejedelemre) a litánia-csinálást, «a mely mind haszontalan, mind pedig a mértéken felűl való». György alig érkezett meg, máris visszavágyott Francziaországba, a mit azonban Fleury bíbornok eleinte semmiképp sem akart megengedni, hogy kellemetlenségei ne legyenek a bécsi udvarral; mert «a fiatal herczeg nyughatatlan lelkű; egészen más, mint a bátyja, József, a ki Bécsben lakik s híven engedelmeskedik a császárnak».*
Dirling 1728 szeptember 15. Thaly id. III. 55–56.
Századok, 1888. 599.
Dirling, szeptember 17. Thalynál, 56.
U. o. 56.
Dirling, május 7. U. o. 57.
Dolfin, 1727 deczember 10. Malagola, Deutsche Revue, 1907. 242.
Mikes, 116.
Dolfin, id. h. 242.
A fejedelem azonban az idősebb Vigouroux után a fiatalabbat is Párisba küldte, hogy György visszatérhessen Francziaországba, ott neveltetése hiányait pótolja s különösen katonai tanulmányokat végezzen. A hadmérnökségre akarta taníttatni s Bohnt, mint hadmérnököt, jelölte ki útitársának. Bohn titokban azonnal megkérdezte a császári követet, elfogadja-e a megbízatást, vagy pedig valamely ürügy alatt kibujjék alóla? A követ jobbnak tartotta, hogy vele menjen, de mindenünnen pontos jelentést küldjön róla.* Márczius iduszán azonban (1728.) az ifjabb Vigouroux Párisból azzal a hírrel érkezett Rodostóba, hogy atyja Marseilleben várja György herczeget s a fejedelem rendeleteit.* Azok pedig nem késtek. Márczius 23-án* éjfélkor a makoviczai herczeg elbúcsúzott atyjától, ki nehezen vált meg tőle, mert nagyon szerette. György nem Bohnnak, hanem a Lengyelországból nem régen érkezett Genévier franczia dragonyos kapitánynak és szolgáinak kíséretében, málhákkal jól megrakodva, azonnal elvitorlázott. A mint a császáriak hitték, Francziaországba csak azért megy, hogy onnan Svájczon keresztül mégis Lengyelországba utazzék.* «Kivánjunk neki szerencsés útat és hogy hazáját megláthassa» – mondta Mikes, de borongva kérdezte azután: «Hát mi?» A herczeg nem hibás, hogy még Rodostóban sem tanúlt meg magyarúl. Hiszen németek nevelték, a kik még a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarúl megtanúlja. Francziaországban azonban sokat tanulhat, mert az jó iskola. Nem olyan, mint Törökország, a hol az egész világon legjobban lehet unatkozni. Nem lehet ösmeretséget kötni, házakhoz, családokhoz járni.
Dirling, 1728 februárius 20. Thaly, Rákóczi-emlékek, 57.
U. ő. márczius 16. U. o.
Mikes, 119. Dirlingnél május 7-én (Thaly, Rákóczi-emlékek 57), tollhibából állhat április 23.
Dirling, május 7. U. o. 57–58.
209. MIKES «AZ IDŐ JÓL ELTÖLTÉSÉNEK MÓDJA» CZ. FORDÍTÁSÁNAK EREDETIJE.
«Hogy pedig mindenki úgy töltse az időt, mint a mi urunk – írta Mikes* – arra az Isten ajándéka kívántatik. Mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt. Ebéd után pedig, a ki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember. Vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgácscsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene ennie kenyerét. Őt mindenki csodálja; ő pedig neveti az olyat, a ki panaszolkodik, hogy elúnja magát. Ritka, édes néném, a ki úgy tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia azt úgy végbe nem vihetvén, jól tette, hogy elment…»
1728 márczius 24. Mikes, 119.
De mióta elment, az élet még egyhangúbb lett Rodostóban. «Hogy e világon levő zarándokságukat el ne felejtsék», szeptember 9-én táborozni mentek egy három mérföldre levő török falu (alkalmasint Böjük-álli) mellé. Egy hónapig sem maradhattak, mert a fejedelem köszvényes lábai megint dagadozni kezdtek s így október 2-án visszatértek «édes-keserű laktuk helyére».* Még a francia követséggel is megakadt az összeköttetés, mert a derék vicomte D’Andrezel meghalt s utódja, marquis Louis-Saveur de Villeneuve, csak november 12-én érkezett meg Konstantinápolyba, oly utasításokkal, melyek Rákóczi támogatására egyáltalán nem vonatkoztak.*
Mikes, 119.
Vandal, Une amdassade française en Orient, 68–79. Villeneuve augusztus 11-i utasításai. U. o. 72–75. Andrezel leveleit Thaly lemásoltatta, de már nem adhatta ki.
Ebben a politikai szélcsendben Le Bon május 29-én emlékiratban kérte XV. Lajost, hogy a soissonsi kongresszuson vegye pártfogásába Rákóczi ügyét. Visszament egészen a westphaleni békéig, hogy kimutassa Rákóczinak Erdélyre való jogait s fölemlítette, hogy a császáriak Rákóczi fiait kegyetlenűl fosztották volna meg az utódok reményétől, ha ezt egy jámbor püspök meg nem akadályozza.*
Kont a Revue de Hongrieban, 1910. 187–8.
A bujdosók csöndesen mentek át az 1729. esztendőbe. Csak tavasz felé kezdték megint hinni, hogy egyszer már talán az ő csillaguk is feljön, mert április 7-én délután egy órától négyig csillagot láttak ragyogni az égbolton. Pár nap mulva a rodostói görög érsek nagy pompával, négy más püspök társaságában, de gyalog ment a fejedelem látogatására.* Kevéssel azután Konstantinápolyban 12,000 más házzal együtt leégett, az erdélyi ház is, a melyben utoljára Rákóczi követei képviselték Erdélyt, vagy inkább annak önállása eszméjét.* A fejedelem ekkortájban tudta meg, hogy a bécsi udvar megint szóba hozta a Törökországban neki nyujtott menedéket. Egy basa ugyanis, ki 1728 novemberében a selyemzsinór elől Triestbe menekült, Jenő savoyai herczeg útján a bécsi udvar pártfogását kérte, de levelét a bécsi török követ elfogta s a basa kiadatását követelte. A bécsi udvar (a mely kémet tartott Rodostóban Rákóczi leveleinek lemásolására) tiltakozott a levéltitok szentségének megsértése ellen s kijelentette, hogy a basától nem tagadhat meg olyan védelmet, a milyenben a szultán a lázadó Rákóczit állandóan részesíti.* Pedig a fejedelem most már határozottan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy, ha nem is a maga jövendőjét, de fiai s a bujdosók megélhetését a császárral való kiegyezésben biztosítsa.
Mikes, 120–1.
Saussure, 40. Hist. Bildersaal, IX. 1420. Az Erdel szeráji Balat városrészben, a Madsarlar jokusu (Magyarok feljárója) nevű nagyon meredek, keskeny utcza felső végén, a Molla Aski mecset tere közelében állt. A tűz emlékét a tér iskoláján emléktábla örökíti. Századok 1910. 402–3.
Hist. Bildersaal, IX. 93.
Az öregebb Vigouroux bárót és dr. Bachstromot e végből 1729-ben Drezdába küldte a lengyel királyhoz. Nem élt többé az a nagyeszű, lelkes asszony, a ki ügyét a lengyel királynál valaha oly buzgón védelmezte. Szieniavszkij Ádámné, Lubomirszkij Erzsébet herczegné, Oleszycében márczius 22-én elhúnyt s már el is temették Brzezánban,* hol valaha menedéket adott a fejedelemnek. Vigouroux senkire sem számíthatott a lengyelszász udvarban, mikor a fejedelem szeptember 5-i levele értelmében arra kérte II. Ágost királyt, bírja rá a császárt, hogy Rákóczit, a míg él, ösmerje el erdélyi fejedelemnek. Fiának, József munkácsi herczegnek, adja oda a burgaui herczegséget és a nellenburgi grófságot, a melyek évenkint kétszázezer tallért jövedelmeznek. Kegyelmezzen meg valamennyi bujdosónak s adja vissza javaikat, vagy térítse meg káraikat. Rákóczi Lengyelországba menne lakni s ha a király szükségesnek tartja, levelet ír a császárnak, hogy ellene semmit sem tesz ezentúl. A lengyel király kezeskednék, hogy a császár és Rákóczi kölcsönösen megtartják igéreteiket. Vigouroux hozzátette, hogy a törökök távozni engednék a fejedelmet, ha megizenné nekik, hogy szüksége van rá s hajót küldene utána. Sőt Rákóczi a lengyel királynak hűséget is esküdnék, s ha lengyelországi uradalmába nem eresztenék vissza, csöndesen élne Szászországban vagy Hamburgban.*
Századok, 1888. 600.
Arneth, Prinz Eugen, III. 267. Hurmuzaki, Fragmente, IV. 203. Horn, François Rákóczi, 405–6. Horváth, VII. 180. Szilágyi, Magyar nemzet tört. VIII. 170–1.
210. RÁKÓCZI JÓZSEF ARCZKÉPE.*
Rákóczi József (627. l.) egykorú metszet után, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének 3779. sz. példányáról.
Vigouroux élőszóval is előadta, hogy a fejedelmi czím elösmerése a császárnak nem kerülne földjébe, Rákóczi tehát nem is esküdnék neki hűséget. Figyelmeztette az udvart, hogy a bujdosókkal császári tábornokok s más előkelő tisztek is összeköttetésben állnak; megtörténhetnék tehát, hogy a fejedelem halála után, a támaszukat vesztő bujdosók, ezekben bízva, háborúra izgatnák a szultánt, vagy pedig mindnyájan mohammedánokká lesznek. A tatár kán máris buzdítja őt, hogy vele szövetkezzék s moldvai székelyek, krimi ó-németek élén keresztény hadsereggel törjön be Magyarországba.
Ágost király és szász minisztere, gróf Manteuffel Ernő Kristóf, a követnek nem adtak elutasító választ, mert Magyarország legteljesebb megnyugtatását éppen a császár érdekében óhajtották. Hiszen ha a francziák Olaszországban megint megtámadják a császárt, ki az oroszszal együtt állandóan fenyegeti Törökországot, ez bizonyára fegyvert ragad ellene és ebben az esetben nagyon is számolni kell a köztük élő Rákóczival; annyival inkább, mert a bujdosók könnyen elhitethetik, hogy Magyarország a török pártfogás mellett még állam maradhat, de az osztrák uralom alatt csak tartomány lehet. A király és minisztere 316-od magukkal éppen abban az időtájban viszonozták Potsdamban és Berlinben a porosz király drezdai látogatását.* Értékes lehetett a két udvar barátsága, mert a takarékos porosz király csak tűzijátékra ötvenezer tallért áldozott; Vigouroux tehát semmiképpen sem mulaszthatta. el, hogy Drezdából Berlint is fölkeresse. Ottan is sikerrel járt, mert gróf Seckendorf Frigyes berlini császári követ, Frigyes Vilmos porosz király kívánságára, Wackenbarth-Salmur gróf bécsi porosz követ útján 1729 november 4-én fölkérte Jenő savoyai herczeget, eszközölje ki Rákóczi kivánságainak teljesítését, ha azt akarja, hogy Rákóczi lemondjon bizonytalan terveiről. A herczeg azonban november 16-án azt felelte* a szász követnek, hogy Rákóczit nem az indította erre a lépésre, mintha a szívén viselné, hogy száműzött társait megtartsa a keresztény vallásban. Az udvar egész bizonyosan tudja, mert kezei közé jutott Rákóczi terve, hogy mostan is Magyarország föllázításán töri a fejét s, a mint írja, egy hónap alatt fölkelésre is bírja. Ösmerik fondorlatait, színlelő ravaszságát. Lelkében még mindig mélyen gyökerezik a lázadás szelleme. Egyáltalán nem remélhetni tehát, hogy békességesebben viselkedjék, mint idáig, ha megengednék neki, hogy a császár örökös tartományainak közelében lakjék. Deczember 7-én, Seckendorf útján, a porosz királynak is megírta, hogy az udvar nem tudja elgondolni, a császár örökös tartományai és az egész kereszténység miért volnának nagyobb biztonságban, ha Rákóczi visszatérne. Hiszen nem párthíveinek vallása, hanem a miatt teszi ezt a lépést, hogy, hajlott korának daczára, feleségül vehesse Jablonovszka Konstantina herczegnőt. Már pedig, ha ez a szándéka sikerülne, az eddiginél is jobban lehetne tartani tőle; mert köztudomás szerint most sem akaratán, hanem erőtelenségén múlik, hogy újabb zavarokat támasszon; mit könnyebben megtehetne, ha Törökországon kivűl lakik. Azon pedig csodálkozott a herczeg, Seckendorf, mint értelmes miniszter, és tábornok, hogyan hiheti el Vigourouxnak, hogy a bujdosókkal császári tábornokok és más tisztek is összeköttetésben állnak. Jenő herczeg ezt az egészet mesének tartja, mert jól ismeri a tábornokokat; érett megfontolás után sem gyanakodhatik egyikre sem. Mindezek után deczember 10-én kijelentette, hogy a császár nem fogadhatja el a porosz király közbenjárását és semmiről sem akar tudni. A császár sohasem alkudozhatik lázadóval és annak kérelmét csak úgy veheti figyelembe, ha egyenesen ő maga folyamodik hozzá. Ehhez elsősorban az kívántatnék, hogy Rákóczi a múltakat őszintén megbánja s örökös urától és királyától föltétel nélkül kérjen kegyelmet. A császárnak méltóságán alul áll, hogy tárgyaljon egy oly végtelen gonosztettekkel bemocskolt lázadóval.* Magát Vigourouxt pedig csupán a lengyel királyra való tekintetből nem fogatták el.
Leírja Hist. Bildersaal, IX. 155–171.
Horn, 407.
Arneth, III. 268–69. és 570. Horn, 407–408. Horváth, VII. 181–82. A Magyar Nemzet Tört. VIII. 172.
Ezek után szó sem lehetett többé közeledésről. Az udvar a maga érdekeit követte, nem a nemzet érzületét. Pedig egy esztendő óta megint hangzott «Pannonia siralma»:*
Thaly, Adalékok, II. 417–420.
«Szegény Magyarország, bánatát újítja,
Könnyező szemeit siralomra nyitja,
Fejét lecsüggesztvén, könnyeit árasztja …»
Könnyező szemeit siralomra nyitja,
Fejét lecsüggesztvén, könnyeit árasztja …»
Az udvar Dirlinget visszahítta Konstantinápolyból, de a helyébe küldött Thalmann továbbra is meghagyta Bohnt rodostói «bizalmas» levelezőnek;* mert ha otthon az volt a jelszó, hogy «ne higyj, magyar, a németnek», Bécsben meg az volt, hogy «ne higyj, német, a magyarnak!». Azonban egyik német most mégis hihetett volna a másiknak: a bécsi a drezdainak, berlininek, a kiknek békülésre intő szózata éppen a maga idejében érkezett. Hiszen a német-török háború minden pillanatban kitörhetett. Erre alkalmat adhatott gróf Bonneval Sándor tábornok terve. A gróf, egy limousini nemes család tagja, gróf Tourville alatt a franczia tengerészetnél kezdte, majd, Catinat és Vendôme tábornagyok alatt, a szárazföldi seregnél folytatta katonai pályáját 1706-ig, midőn harminczegy esztendős korában, a megsértett Maintenon asszony üldözései elől menekülve, osztrák szolgálatba állt s a Provenceban, a Dauphinéban, Torino alatt s Malplaquetnál hazája ellen harczolt. Nemcsak katonai tehetségeivel tűnt ki, hanem élénk szelleme, olvasottsága, jó társalgása, ékesszólása következtében is; a francziák azonban tékozlónak, örökösen pénzzavarral küzködőnek, nagy csalónak s becstelen és lelkiösmeretlen embernek ösmerték. Átpártolása miatt XIV. Lajos in effigie fel is akasztatta s Bonneval, mint már császári tábornok, pár év múlva hiában tett kísérletet, hogy kegyelmet kapjon s hazájába visszatérhessen.* A rajta Ausztriában esett sérelem következtében* a tábornok az osztrákokat is odahagyta; török szolgálatba akart állani s Travnikból* a nagyvezírnek s Villeneuve konstantinápolyi franczia követnek 1729 június 29-én nagyszabású javaslatokat küldött. Ezeknek az a lényege, hogy azt a sérelmet, a mely rajta Bécsben esett, a császár ellen indítandó magánháborúval akarja megbosszúlni s e végből török szolgálatba lép. Ha elveheti a császártól Magyarországot, mely hadseregének melegágya és visszaszoríthatja örökös tartományaiba, ezzel nagy szolgálatot tenne a franczia királynak. Levelét* a portai tolmács augusztus 18-ikán mutatta be Villeneuvenek,* a ki Ibrahim nagyvezírnek egyelőre csak annyit tanácsolt, hogy vigyázzanak Bonnevalra Sarajevóban, bánjanak vele jól; maga pedig utasításokat kért Versaillesból. Onnan azonban azt a választ kapta* hogy utasításain nem módosítanak, Bonnevallal pedig nyiltan ne érintkezzék, hogy gyanút ne keltsen Bécsben.
Thaly, Rákóczi-emlékek, 58.
St. Simon, Mémoires, IV. 408–9. és XIII. 198–9. Bonneval önéletrajza (Mémoires du Comte de Bonneval. London, 1737. Két kötetben, 8r. 192. és 184. lap) 1675-től 1729-ig terjed; ennek folytatása a Nouveaux mémoirés (London, 1737. 8r. 269. lap), mely már Rákócziról is tartalmaz néhány adatot. Az Anecdotes Venetiennes et turques, ou nouveaux mémoires du comte Bonneval (Két kötetben. Frankfurt, 1740. 8r. 218. és 216. lap.) voltaképp De Mirone regényes és meg nem bízható korrajza. Bonnevalról lásd még: Vandal, Une ambassade, 116–146.
Bonneval emlékiratainak egész második kötete ezzel (voltaképp a spanyol királynéról terjesztett rágalommal) foglalkozik.
1731-ben már ottani szandsákbasa volt 2000 arany fizetéssel és 2000 tallér kegydíjjal. Legalább így írja a Histor. Bildersaal, IX. 1429.
Közli Vandal, Une ambassade, 134–5.
U. o. 134.
Október 15. U. o. 137–8.
211. GRÓF BONNEVAL SÁNDOR.*
Gróf Bonneval Sándor (631. l.). A fent idézett «Merckw. Leben des Gr. Bonneval» cz. mű czimképe.
Deczember, 19-ikén, a követhez intézett második levelében, Bonneval azt írta a követnek, hogy összeköttetésbe lépne Rákóczival arra az esetre, ha kiütne a német háború, melyet a törökök, ha okosak, arra az időre halasztanak, mikor a császár szakítani fog Francziaországgal. A nagy szultán, erre az időre számítva, a mennyiben teheti, áldozza fel Moldva- és Oláhországok adójövedelmét. A két terjedelmes és termékeny tartományt vegye el mostani fejedelmeiktől s az egész adót engedje át Bonnevalnak és Rákóczi fejedelemnek, hogy abból hadtestet állítsanak fel, a melyet a béke idején jól begyakoroljanak. II. Ágost király halálának esetében a francziák jelöltjének, Leszcsinszkíj Szaniszló királynak támogatására ez a sereg Felső-Magyarországon vagy Erdélyen át Lengyelországba nyomúlna s ott a császár ellen igen hasznosan működhetnék.*
Hurmuzaki, Documente, Suppl. I. 469. Angyal, 25. Horn, II. 402. Urechiă, Relatiunele Franciei cu Romania. (Conferenţi Publice 1883–4. 116–7.) Vandal, 142.
Azonban Ibrahim nagyvezírnek, vagy inkább Mehemet basa kiajának, annyira nem tetszett az egész terv s annyira kedveztek a császáriaknak, hogy a fejedelemtől még eddigi évdíjának is csaknem a felét levonták. A fejedelem, hogy fiát, Györgyöt és a bujdosókat jobban segíthesse, eladta lovait és vadászati fölszereléseit.* Lemondott tehát egyetlen úri kedvteléséről is, a mely a száműzetés idején valamennyire szórakoztatta; de növekedő szegénységében sem mondott le a maga és családja küldetésébe vetett hitéről.
Saussure, 326.
