XIX. A BUJDOSÓK ÉS AZ UTOLSÓ RÁKÓCZIAK. – 1735–1780 –
XIX.
A BUJDOSÓK ÉS AZ UTOLSÓ RÁKÓCZIAK.
– 1735–1780 –
A BUJDOSÓK ÉS AZ UTOLSÓ RÁKÓCZIAK.
– 1735–1780 –
RÁKÓCZIT szerette Magyarország, óhajtotta Erdélyország; szánta, bánta, még a gyermekök is visszakívánta. A mikor elment, magyarjai visszasóhajtották; a mikor meghalt, visszasiratták. Haló porából is feltámasztanák és összeszednék porhanyó csontjait.
Lehet-e szebb halotti beszéd annál, a mit a nép a még élő fejedelemről készített? A kinek sírja körűl legenda képződik, sohasem hal meg egészen. A fejedelem halálában nemcsak a rodostói törökök nem hittek, hanem az otthoni magyarok sem, a kik hazavárták. Az elégedetlenek szentandrási gyűlése, a rodostói temetés után tizenkét nappal, április 27-ikén, már fegyverre hítta a népet. Hiszen «a mit régtől fogvást várt a szegény magyar, már Isten a sok özvegyek s árvák könyörgését meghallgatta, mert igaz kurucz világ van és mi is igaz kuruczok vagyunk».* Péró, mint Rákóczi tábornoka, magyar pátensben tudatta az alföldiekkel, hogy a ráczok és a magyarok fölkeltek. Mindenkit halálbüntetés terhe alatt kötelezett fegyverfogásra. A fölkelők esküt tettek, hogy hívei lesznek Rákóczinak, harczolnak a haza és a vallás szabadságáért, megvédik az özvegyeket és az árvákat és ellene állnak a császárnak.* Mint kegyelmes uruk ő felségének (Rákóczinak) igaz renden levő vitézei – ahogy mondták, – Rákóczi parancsolatjából készen álltak, hogy véröket ontsák nemzetök és Istenök dicsőségéért.* Május 9-ikén azonban Erdőhegynél már csatát vesztettek s néhány hét mulva magyarok és ráczok a budai csonkatoronyban «vasakat viselvén, hordoztak lánczokat, lábukon hordoztak nagy vaskarikákat, nagy bánatban fújták a magyar nótákat».*
Orsz. lt. kanczell. oszt. ad Nr. 293. Lit. Priv. Márki, Péró lázadása, 33.
U. o. 36–37.
Közli K. Papp, Az 1735. évi zendülés tört. 43–44. Mogyoróssy, Gyula hajdan és most, 240–1. Márki, id. h. 40–41.
Thaly, Adalékok II. 426.
«Rendszerint mennélinkább távozik az ember a keserűséget okozó októl, – írta ugyanekkor Mikes* – a keserűségnek súlya annyivalinkább könnyebbedik és az idő lassankint mindent elfelejtet velünk. És mennél távolabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovátovább jobban észreveszszük, hogy micsoda atyánkat vesztettük el és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó Istenünknek ha egyik kezében a vessző, a másikában a vigasztalás.» Április közepén a porta Rodostóba küldte Ibrahim effendit, Rákóczi egykori török tolmácsát, hogy a rodostói bujdosók helyzetéről tájékozódjék.* A fejedelem búcsúleveleit és végrendeletét, a melyet Molitard vitt Konstantinápolyba, ő fordította törökre azzal a levéllel együtt, a melyben a bujdosók jelentést tettek uruk haláláról. A nagyvezír a halál hírére nagyon elszomorodott, mert a fejedelem iránt mindenkor igaz tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetett; s búcsúlevelének elolvasásakor úgy elérzékenyűlt, hogy nem fojthatta el könnyeit.* Azonnal teljesítette is a bujdosók kérését s meghagyta, hogy a kasznadár (főkincstartó) naponkint húsz tallért adjon a fejedelem udvarának eltartására mindaddig, míg a fejedelem nagyobbik fia, József herczeg, Rodostóba érkezik.* Most azonban Ibrahim mindenekelőtt megkérdezte gróf Csáky Mihály altábornagytól s az ideiglenesen vezetése alatt álló bujdosóktól, kívánják-e József herczeg jövetelét? Egy szívvel és lélekkel kívánták. Ibrahim azután a taďn dolgában értekezett Sibrik Miklós udvarmesterrel, kire most a háztartásnak egész dolga nehezedett. Naponkint csak tíz tallért ajánlott fel olyképp, hogy azt azok a magyarok kapják, kik a fejedelemnek szolgáltak. Ezt azonban Sibrik és Mikes így nem fogadták el, mert igazságtalannak tartották volna, hogy a fejedelem körűl levő sok régi idegen szolga semmit se kapjon. Abban állapodtak meg, hogy magyarok és idegenek arányosan részesedjenek ebben a napi tíz tallérban mindaddig, míg a herczeg megérkeztével állapotuk javúlni fog.* Szólhattak-e másképpen, mikor még ott pihent köztük a fejedelem, a felebaráti szeretet és keresztény önzetlenség apostola? Pedig Mikest bántotta, hogy annyi idegen volt a fejedelem körűl s éppen ezen szép elhatározás napján öltözött megint magyar ruhába a franczia köntös helyett, a melyben huszonkét esztendeig kellett járnia.
Május 17, 150.
Mikes, id. h. Villeneuve levele, április 22. Revue de Hongrie, 1910. 199.
Saussure, 334–5.
U. o. 335. Rákóczi Józsefre nézve l. H. E. S. egykorú könyvét, Joseph Ragoczy, mely a fejedelem történetét is elbeszéli. (54–59.)
Mikes, 150.
A fejedelem valóban szegényűl halt meg, a mi vagyonának összeírásakor világosan kitűnt. Féltősebb ingóságait huszonnégy ládába csomagolták, hogy, ha engedelmet kapnak reá, Konstantinápolyba vigyék. Az első ládában franczia levelek és jegyzőkönyvek voltak, a másodikban a fejedelem munkái, a harmadikban Magyarországra vonatkozó iratok, a negyedikben a szultán fermánja más török írásokkal együtt.* A többi húsz ládába a fejedelem ezüstneműit, ékszereit, fegyvereit, ruháit, szőnyegeit, lószerszámait rakták el. Ezeknek hiteles leltára ránk maradt,* de később Konstantinápolyban a mérhetetlen becsű iratok és egyéb értéktárgyak elkallódtak.* Legtöbbet értek* ezüst asztalneműi; «de másutt egy kalmárnak is több ezüstműve vagyon». Ládabeli portékája igen kevés, köves portékája pedig mindössze két gyémántos gyűrű, melyek közől az egyiket Mikesre hagyta. Ládabeli portékára, vagy ékszerre a száműzetésben sohasem is költött, mert mindig csak föltétlenűl szükséges holmikat vásárolt. Két zsebórája közől az egyiket Sibrik, a másikat Mikes kapta. Csak két értékesebb lószerszáma, de elég házieszköze volt, mert örökké azt csináltatta. Pénze azonban éppenséggel alig maradt. Mikes mindössze 6–7 aranyat talált tentatartója ládájában, a bizottság pedig* 14 1/2 zechinót (alig 100 livret) s halálakor minden kincse ötszáz tallérból állott.* Ezen eleget csodálkoztak, a kik tudták, hogy naponkint 60–70 tallért kapott a portától, a mi 21.900–25.550 tallér jövedelemnek felelt meg. Mindez azonban a hogy jött, el is ment; mert sok embert tartott és mindenkit jól fizetett;* sokat költött építkezésekre, legfőképpen pedig az istentiszteletre, a kápolnára, mely «harmadik és leghasznosabb költsége volt».*
Saussure, 345.
U. o. 344–355. l., a franczia követségen 1736. márczius 20–21-én fölvett proces verbal de verificationban. Ezt a leltárt Bonneval megkeresésére François Belin, Villeneuve követ titkára készítette.
Thaly történelmi bevezetése Mikes Leveleihez, XXXIV.
Mikes, 154.
November, 15, 155.
Saussure, 349.
2–4–600 tallér fejenként. Mikes, 151.
Mikes haszontalan költségeket is említ; november 15., 155.
225. FÜLKE RÁKÓCZI RODOSTÓI HÁZÁBAN*
Fülke Rákóczi rodostói házában (696. l.). A Franklin-Társulat «Képes Folyóirat»-a XXI. 1906. évfolyamából.
Rákóczi fiát, József makoviczai herczeget, ki Franczia- vagy Spanyolországban akart letelepedni, június 12-ikén Bonneval is figyelmeztette hivatására. «Emlékeztetem Önt, – írta* – hogy a hazát cserélő nagy házbeliek úgy járnak, mint a vén fák, a melyeket egyik földről a másikra visznek át. Sohasem lesznek többé olyan szép zöldek, s olyan életrevalók, hogy az erdő díszére váljanak. Elcsenevészesednek, gyökereik elszáradnak s levéltől, gyümölcstől megfosztva, csak a törzsük marad meg. Hasonlóképpen, akármilyen nagy állásba jut Ön Franczia- vagy Spanyolországban, mégsem lesz egyéb soha, mint méltóságos alattvaló, a helyett, hogy dicsőséges emlékű atyjának, a fejedelemnek útját követve, s az Önre nézve – szerintem – kedvező körűlményekkel élve, visszaszerezze házának egykori államait és javait, független legyen. Ez az én szememben sokkal dicsőbb és jobb annál, hogy Ön a Föld első uralkodójának alattvalója legyen, vagy akármilyen ezzel járó kényelmet, kitüntetést és czímet élvezzen.»
Vandal, Une Ambassade, 317.
Maguk a bujdosók június 26-ikán a fejedelem végrendeletének végrehajtására fölkért franczia herczegekhez fordúltak.* Kérték, teljesítsék a végrendeletet, a mi a boldogúlt fejedelem iránt érzett barátságuknak és becsűlésöknek úgyis utolsó jele. Nagylelkűségökben bízva remélték, hogy szívökre veszik az elhunyt fejedelem bizalmának utolsó és megható jelét; megindulnak az ő árva s idegen földön fejétől megfosztott családjuk siralmas állapotán. Rábírják tehát XV. Lajos királyt, hogy meghallgasson olyan kérést, a melyet végrendeletében hozzá olyan fejedelem intéz, ki koronája érdekeihez mindvégig ragaszkodott s a kit nagyatyja, XIV. Lajos, szíves hajlandóságával tisztelt meg. A vérökben levő nagylelkűségnek és nemesszívüségnek ezzel adják legszebb jelét.
Testament politique du Pr. Rákóczi, I. 67–69. Rákóczi eml. 323–4.
Külön írtak Toulouse grófnak,* mert ösmerték jóságát, kiváló nagylelkűségét, a fejedelem iránt tanusított becsűlését, szívbeli bizodalmát, barátságát. Nyiltan beléje helyezték legfőbb reményöket, hogy utolsó jelét adva a fejedelem iránt való barátságának, a fejedelem gyermekeit és udvari népét, kiket a boldogúlt oly szívrehatóan ajánlt jóindúlatába, pártolni s a végrendelet teljesedését előmozdítani fogja.
Testament, I. 69–70. Rákóczi eml. 69–70.
A bujdosók, a kik idáig hiában kérték a portát, hogy a fejedelmet, végrendelete értelmében, Konstantinápolyban nyugvó édes anyja mellé temethessék, most éppen az ingóságok biztosításának ürügye alatt, a valóságban pedig a végrendelet végrehajtása végett arra kértek és kaptak is engedelmet, hogy a fejedelem ezüstneműit és egyéb asztali edényeit, szereit, továbbá bútorait és féltősebb ingóságait Konstantinápolynak valamely tűzálló tárházába vihessék, hogy a Törökországban olyan gyakori tűzi veszedelmek ellen biztosíthassák. A porta, a mely – Ibrahim effendi tájékoztatása után kétségkívűl nagyon jól tudta, hogy miről van szó,* – azt is megengedte, hogy ezeket a málhákat meg ne vizsgálják se a vámon, se egyebütt.*
Mikes szerint (150. l.) egyenesen megengedte a Konstantinápolyba való átvitelt.
Saussure, 336–7.
A bujdosók, a kik a dolgot a galatai jezsuitákkal eleve megbeszélték, július elején 22 egyforma alakú és nagyságú ládát csináltattak a fejedelem holmijai számára; az egyikbe azonban elrejtették a fejedelem koporsóját, a melyet a rodostói ideiglenes sírból nagy titokban kiemeltek. Valamennyit Romisi kapitánynak külön erre a czélra kibérelt nagy hajójára tévén,* július 4-ikén Mikes felügyelete alatt* Konstantinápolyba küldték. A fejedelem tehát, a ki 1720. április 24-ikén még mindig bizalommal lépett Rodostóba, egy ládába zárva, mint három hónapja porladozó halott hagyta el a kies helyen fekvő, szépnek tetsző várost, hol egyhúzamban legtovább, tizenöt végtelen esztendeig lakott.
U. o. 337. Thalmann olasz levele 1735 deczember 10. Antonio Maturi naxosi érsekhez (1736 februárius 5-i jelentéséhez mellékelve.) Bécsi udv. lt. Turcica, 1736 januárius–április.
Mikes, 150.
Mikes a rejtelmes szállítmánynyal július 6-ikán érkezett Konstantinápolyba, hol a jezsuiták rendházához legközelebb eső kikötőben vetett horgonyt. Onnan a D jelzésű ládát Saussure és mások felügyelete alatt azonnal a jezsuitákhoz, a betűkkel jelzett többi tizenhat ládát Magy Dávid nevű francziának galatai tárházába, a számokkal jelzett négy ládát pedig a franczia követség kanczelláriájába vitette. Ott kellett maradniok mindaddig, míg eldől, megérkezik-e Rodostóba Rákóczi József, vagy utána küldjék-e az egészet Francziaországba.*
Thalmann id. levele a naxosi érsekhez.
Ezek a ládák felbontatlanúl hevertek 1736. márczius 20-ikáig, mikor a franczia követségen felbontották és hivatalos jegyzéket vettek föl róluk,* ellenben a D jelzésű ládát a jezsuiták éjnek idején, a legnagyobb titok leple alatt, azonnal felbontották. Kivették belőle s felnyitották a koporsót, hogy a testet meglássák. Sírt azon a helyen ástak, hová – több mint 32 esztendeje – a fejedelem édes anyját, Zrínyi Ilonát temették. A dicső asszonynak már csak alabástrom-fehér koponyáját s néhány csontját találták meg; azért eleinte arra gondoltak, hogy földi maradványait fia koporsójába teszik.* De mégis ragaszkodtak a fejedelem végrendeletéhez, és rendbe hozván Zrínyi Ilona sírját, a dicsőséges fiút dicső anyja mellé temették el: a déli hajó szentélyében, Szűz Mária oltárától jobbra.*
Saussure, 345–370.
Így is írja a jelen nem levő Mikes, 150. Ezzel szemben Thaly, Rákóczi-eml., 216–7.
Mikes, 150. Saussure, 337. Thaly, Rákóczi hamvairól, Pesti Napló, 1862. 42. U. ő, Rákóczi és a többi magyar bujdosók sírjai Stambulban, u. o. 1862, 87. Ipolyi, Kubinyi és Henszlmann jelentése a konstantinápolyi és az athéni utról, Akad. Ért. 1862. Thaly, II. Rákóczi Ferencz hamvairól a Rákóczi-emlékekben, 187–233. Erődi Béla, Rákóczi és Zrínyi Ilona sírja. Vasárnapi Ujság, 1876. 4. sz. Rákóczi Ferencz sírjáról. (Hölgyfutár, 1862. 19., 20. sz.)
Másnap reggel a jezsuiták csöndesen miséztek a Boldogságos Szűz oltáránál s a hideg márványra leboruló ájtatoskodók nem gyanították, hogy szentebb a föld, mióta a nagy ember benne nyugszik; «szentebb a multak ezredévi lapja, mióta ez a nagy név hozzá tartozik». A török népnek, sőt az osztrák kémeknek sem tűnt fel a dolog, mert mindenki az ázsiai csatatérre figyelt. Akkor tudták meg, hogy Nadir sah, kivel már Anna czárnő is szövetkezett, Arpadsainál június 15-ikén megverte a százezer főnyi török hadat s maga Abdullah-Köprili szeraszkier is elesett. Ez a hír éppen most buktatta meg a nagyvezírt. Mikes tehát és kísérete, a mily csendben és feltűnés nélkűl jöttek, éppen olyan csendben és feltűnés nélkül hajózhattak haza Rodostóba.
Július 17-én érkeztek meg «a szomorúságnak helyére, a hol is minden szomorúságra gerjeszt». Akárhova fordúltak, mindenütt azokat a helyeket látták, a hol uruk lakott, járt és beszélt velök: most pedig azokat a helyeket pusztán találták és azok a puszta helyek keserűséggel töltötték be szíveiket. «Elhagyattunk jó atyánktól és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkat…»*
Mikes, július 18., 150–1.
Sibrik Miklós udvarmester, a ki «jó és balsorsban állhatatosan követte urának állhatatlan sorsát»,* öt esztendei betegeskedés után 1735. október 6-ikán a halálban is utánament szeretett fejedelmének.* Ettől fogva a háztartás gondja egészen Mikes Kelemen vállaira nehezedett; pedig «a kitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész; mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezérli, – ritkán a szeretet és becsület». Minden pillanatban várták Józsefet, a fiatal fejedelmet, a ki iránt atyja nagy reménységet táplált s a ki Mikesnek most szép, vigasztaló és bátorító levelet írt. Mikes föltette magában, hogy úgy adja kezébe minden jószágát, a hogy atyja hagyta; de ő sem bízott benne sokat, a többi sem; mert nem ösmerték, nem tudták, milyen a természete.* Újabb levelében már Bonneval grófra bízta ügyei vezetését. «Szegény urunk – sóhajtott Mikes* – ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné fiának ezt a cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre gondját és jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségöktől szolgálták az apját.» De azzal vígasztalódott, hogy őket nem ismeri, Bonnevalt azonban még Bécsből ismeri; ő pedig legalább megszabadúl a gondtól, a felelősségtől, az emberekkel való bajoskodástól. Mert bizony eleget bántották, szidták a miatt, hogy ki nem osztogatja nekik a fejedelem jószágát s azt gondolták, hogy azt magának tartogatja.*
Sírirata Thalynál, Rákóczi-emlékek, 47.
1735 október 8. Mikes 152.
1735 november 15. U. o. 154.
1736 januárius 18. U. o. 155.
Mikes, 1736 május 15., 156.
Akkor pedig már (1736. januárius 15.) Rodostóban is kihirdették, hogy háború lesz az oroszszal; május havában a boncsokos zászlókat, a háború biztos jeleit is kitűzték Konstantinápolyban. Képzelni sem lehetett, hogy az ő új gazdájuk, Bonneval, ki már elkészült a török hadsereg új szervezetével, ebben a háborúban ne számoljon rájuk és a fiatal fejedelemre. A háborúra, oktalan támadásával, az orosz éppen akkor adott okot, mikor szövetségesének, Ausztriának, dicső vezére, Savoyai Jenő herczeg elhunyt. A császár a farsangon adta férjhez a leányát, Mária Teréziát, Károly lorraini herczeghez és nagyon örült volna, ha a pragmatica sanctio értelmében szép csöndben biztosíthatja uralkodásuk jogát. Most tehát az ellenséges feleket mindenképpen ki akarta békíteni, s a portát rávenni, hogy be ne fogadja Rákóczi Józsefet, a kire nem terjed ki a pozserováczi békében Rákóczira és társaira nézve kijelölt európai menedékhely joga. Ki is fejezte reményét, hogy hamis az a hír, mintha a porta Rákóczi Ferencz helyett fiát akarná Rodostóba hozatni, vagy éppen, apja módjára, kitüntetésekkel is fogadni.*
Thalmann jelentése 1736 februárius 5. Bécsi cs. udv. lt. Turcica, 1736 jan.–ápr.
A mikor az idősebb báró Vigouroux az öreg fejedelem halála hírével Marseillebe érkezett,* a franczia udvar rendeletére azonnal Párisba indult; de Lyonból már visszatért, mert ezalatt Rákóczi József herczeg Marseillebe érkezett s tárgyalni óhajtott vele. A herczeg szeptember 8-ikán emlékiratot adott át neki, hogy azt a fényes porta elé terjeszsze. A portát biztosította, hogy mindenkor szívesen követi dicsőséges emlékezetű édes atyjának, Erdély fejedelmének alapelveit és magatartását; s figyelmeztette, hogy apja is kevés néppel kezdte, de azután kilencz esztendeig százezernél több emberrel folytatta a németek ellen háborúját; s ha a bécsi udvar meg nem nyeri néhány tábornokát s a pestis nem pusztítja katonaságát, kivívja Magyarország szabadságát s Erdély önállóságát. A portának most is érdekében áll, hogy ebben a két országban erős bástyát állítson a nagyravágyó Ausztriai Ház túlságos hatalma ellen. Már a néhai fejedelem megmutatta a portának, milyen javára válnék, ha az ellenséget saját területén támadná meg, seregét az eleség-szállítástól elvágná s a szövetkezett magyar rendek seregére támaszkodnék. Minthogy a helyzet ma is ugyanaz, tizennégy pontban fejtette ki a magyarok fölkelésének és csatlakozásának föltételeit.*
Ugyanazon jelentés mellett Thalmann olasz levele a naxosi érsekhez 1735 deczember 10.
Olasz szöveggel a torinoi államlevéltárból közli Thaly, Tört. Tár, 1890. 401–4. Elesik tehát Szilágyi Sándor (Vértanúk a magyar történetből, 418) vádjainak egy része, hogy József herczeg igen megfontolatlan ember volt, aki nem tartá meg atyja lobogójának jelszavait. A jelszavak megmaradtak, de bizonyos, hogy a herczeg gyönge volt azoknak megvalósítására.
A herczeg Vigouroux-t Marseilleből azonnal visszaküldte Konstantinápolyba, hogy a nagyvezírrel – mostan már Sziliktár agával* – értekezzék, őmaga pedig Párisba utazott, hogy ott várja meg, mit izen a porta.*
Mikes, 1736 januárius 18., 155.
Thalmann id. levele a naxosi érsekhez.
A bujdosók az egész nyáron sóhajtozva várták, annyival inkább, mert a herczeg minden levelében írta, hogy jön.* Úgy hitték, öcscsét is magával hozza; de deczember 5-ikén este csak egymaga érkezett Rodostóba. Hajóját Gallipolinál hagyva, kocsin jött, vendégfogadóba szállt és csak az odahívott Mikest fogadta. Másnap haragosan utazott el Konstantinápolyba.* Izgatottságának egyik oka, a politikai bizonytalanságon kívül, az lehetett, hogy feleségét, Marie de la Constancičret, a kit az év elején vett el, áldott állapotban hagyta Párisban, s mialatt a török fővárosban járt, leányuk, Josephe-Charlotte, deczember 11-ikén meg is született.* Atyjáról és nagyanyjáról így nevezték a szegény kis herczegnőt, a ki atyját sohasem láthatta. Rákóczi József Konstantinápolyból már deczember 17-ikén visszatért Rodostóba a nélkűl, hogy a szultán vagy a nagyvezír fogadta volna. Még nem volt bizonyos, lesz-e háború a császárral; meghagyták tehát, hogy Rodostóban várakozzék.* Ott a bujdosók csakhamar észrevették, hogy az alma igen messze esett a fájától. Az ifjú fejedelmet vigasztalásukra várták, de szomorúságukra jött. Apja szép udvari rendtartását, a melyhez annyi éven át mindhalálig ragaszkodott, már harmadnap felforgatta s abból a fejedelemhez és keresztényhez annyira illő rendtartásból kevés idő mulva «csak egy foltocska sem maradt meg».* «Csak ebből elítélheti mindenki – panaszkodott Mikes* – mit remélhetünk, kivált mi, a kik olyan nagy fejedelmet szolgáltunk volt, a kinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk… Úgyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három hónap. Most sóhajtjuk leginkább a mi meghalt urunkat; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való nagy különbséget… Az volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné.»
Mikes, augusztus 15., 156–7.
Mikes, deczember 6., 157.
Thaly a Turulban, 1884. 95.
Mikes, 1737 januárius 1., 158.
U. o. 1737 márczius 8., 138.
U. o., 158–9.
226. KANTEMIR DEMETER KONSTANTINÁPOLYI PALOTÁJA.*
Kantemir Demeter konstantinápolyi palotája (704. l.) Kantemir D. «Geschichte des osmanischen Reichs. Hamburg 1745. cz. művéből.
Csakhamar elösmerték, hogy sok szép tehetsége, szép esze van, de nem tanúlt eleget; indúlatain nem tud uralkodni, azt pedig éppen nem tudja, «mi legyen a nemzetéhez való szeretet», mert a nemzetével sohasem társalkodott.* Atyja nevének és Erdély függetlenségének varázsa mégis csak hozzáfűzte őket. Mikor tehát 1737. júliusában a császár nagy erővel kezdte meg a háborút, nem igen bánták, hogy a porta magához hívatta az ifjú fejedelmet. «Szegény fejedelem – tűnődött Mikes* – ha most élne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól és inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben.» József herczeg azonban megmondta Mikesnek,* hogy nem hal meg itten, mint az apja; szeptember 15-ikén kevesedmagával hirtelen odahagyta Rodostót és 20-ikán Csákyval, Mikessel együtt bevonúlt Konstantinápolyba, hol talán a száműzetésben elhúnyt Kantemir Demeter moldvai vajdának lefoglalt konstantinápolyi palotájában szállásolták el s a szultánnak szívesen látott vendége volt. Lovakat adtak alájuk és felkaftányozták mindnyájokat. «Elkezdték a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentül nagyobb becsületet tesznek nekik, a német annál inkább megijed».* A szultán deczember 3-ikán azzal a kijelentéssel fogadta a herczeget, hogy «az apád én hozzám sok ideig hűséggel volt; gondolom, hogy te is fogod azt követni».*
Mikes, 1737 július 20., 159.
1737 szeptember 13., 160.
Mikes konstantinápolyi levele, szeptember 21., 160.
Mikes, 1737 október II. 161.
Mikes, deczember 3., 163. A fogadtatás részletei Villeneuvenél, 1738 februárius 4. Vandal, Une Ambassade, 318.
József herczeg, a ki most négy hónapot töltött a török fővárosban, ezt az időt felhasználta, hogy síremléket állíttasson édes atyjának. Fehér márványból faragtatta, a család czímerével ékesíttette és ezzel a latin felirattal* láttatta el:
Közli Thaly Rákóczi emlékiratainak függelékében, 331. Ezt a sírkövet a bujdosók sírköveivel együtt az ország 1906-ban hazahozatta.
«Itt nyugszik II. Rákóczi Ferencz, Isten kegyelméből Erdélyország választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és a székelyek ura. Életének tizenkettedik évében elszakíttatván, az isteni gondviselés csodálatos rendelése szerint börtönökön, száműzetéseken, és az élet különböző veszedelmein keresztül vezettetve, itten nyugvó anyjának a halál visszaadta. A nyugalmat, mit életében nem ösmert, az Úrban feltalálta az Üdv 1735. esztendejében, április 8-ikán, 59 éves korában.»
A síremlék fölállításakor József herczeg már elhatározta, hogy ha a küszöbön álló hadjáratban elesnék, őt magát is édes atyja mellé temessék. 1738. januárius 25-ikén Mehemet ünnepiesen átadta neki s átvette tőle a 20-ikán aláírt szövetséglevelet, melynek értelmében őt előre is Erdély fejedelmének s Magyarország vezérlő fejedelmének, esetleg királyának ösmeri el, vele védő- és daczszövetséget köt, háború esetén önmagát 80.000, Erdélyt ellenben 20.000 és Magyarországot 100.000 katona kiállítására kötelezi, a két ország barátságát és védelmét biztosítja, de a valaha török kézben volt várakat magának követeli. Ha pedig Rákóczi nem mehetne be Magyarországba, Rodostóban társaival együtt olyan ellátást és védelmet kap, mint édes atyja, de onnan más országba is szabadon elköltözhetik.*
A 11 pontú szövetséglevelet a stambuli török császári kincstárból közli Thaly, Tört. Tár, 1890. 405–414. Szó sem volt benne 40,000 piaszter hűbéradó fizetéséről, amint Laugier után Hammer (IV. 341. és VII. 615.), sőt Szilágyi (Vértanuk, 421.) és Marczali is (Szilágyi, M. Nemz. Tört. VIII. 187.) állítja.
A szövetséglevél is kegyelettel szólt II. Rákóczi Ferenczről,* a ki azonban azt sohasem írta volna alá, ha a porta még úgy fogadkozott is, hogy semmit sem óhajt inkább, mint Magyar- és Erdélyország jogainak és szabadságának biztosítását, s a német bitorlás megtörését. Fia azonban a bujdosókkal már januárius 27-ikén megindúlt Konstantinápolyból a hadjáratra* s másnap fegyverre szólította a nemzetet. Kijelentette, hogy atyja nyomdokain fog haladni. Elmondta, mennyi méltatlanságot, rövidséget, inséget szenvedett a császár miatt, a kit pedig tisztelt. A portától, a mely igen szívesen látta, nem fogadta el a fejedelemséget, hanem a rendekre bízza a szabad választást. Segítségével is csak addig él, míg magyar hadsereg élére állhat, s reméli is, hogy ennek élén visszaküzdi ősi jószágait és az ország szabadságát.* Februárius 18-ikán már Csernavodába érkezett, honnan Mikest Bukarestbe küldte a vajda köszöntésére. Márczius 27-ikén, a néhai fejedelem 62. születésnapján, Csernavodából átmentek Vidinbe, a Duna mellé, mert a porta azt hitte, hogy ha odaérkeznek (a mi április 6-ikán történt), az egész Magyarország és Erdély lóra ül s hozzájuk megy. «Talán így lehetne, ha az öreg urunk élne – írta Mikes.* – De most, hogy hozzánk jőjjön valaki, Isten ne adja….» Még három hónap mulva is ott adott hálát az Istennek, hogy nem jött hozzájuk egy valamire való magyar sem.* Erdélyben ugyan Lobkowitz hg. katonai parancsnok márczius 20-ikán a szuperintendensen és Borosnyay Zsigmond nagyenyedi tanáron kívűl hat mágnást is elfogatott, de ezek tisztázták magukat azon gyanú alól, hogy követet küldtek volna Máriásy Ádámhoz és onnan Rákóczihoz.* Május 6-án a király pártütőnek nyilvánította Rákóczi Józsefet, a ki «atyja vétkének példájával meg nem emlékezett maga becsületéről és hűségéről;» magát «szemtelen dicsekedéssel» erdélyi fejedelemnek és magyarországi herczegnek nevezte s atyjának olyan czímeivel él, a melyeket az 1703. április 30-iki ítélet és az 1715: XLIX. t.-cz. már eltörölt. Őt tehát számkivetésre és halálra méltónak jelenti ki s 10,000 forintot ad annak, a ki élve kézbe adja, 6000-et, a ki megöli.* XV. Lajos értesülése szerint XII. Kelemen pápa is exkommunikálta a herczeget,* a mi szeptember 5-ikén meg is történt.*
Tört. Tár, 1890. 341.
A háború leírása: Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie 1737–8 (Frankfurt, 1772. Ösmertette Salamon Ferencz: Az 1737. évi szerb hadjáratról, Budapesti Szemle, 1877.) Omer effendi: Die Kriege in Bosnien, 1737–9. Tupetz Sybelnél, Histor. Zeitschrift, 1878. XL. kötet, 1–51. l. Keralie, Hist. du guerre des Russes et des imperiaux contre les Turcs. (Paris, 1777.) Haramer, Gesch. des osm. Reiches, IV. Zinkeisen, Gesch. des osm. Reiches, V. Katona, XXXVIII. 757–838. Bonneval, Mémoires sur la guerre des Turcs. Mikes törökországi Levelei, Vandal, Une ambassade française, 294–450. lap. Thurchányi, Az 1438. török hadjárat és Rákóczi József (Délmagyarorsz. Értesítő, 1906.)
Szilágyi, Vértanúk, 423.
1738 április 7., 165.
Július 9, 167. Különben még a manifestumot sem terjeszthették eléggé. Vandal, Une Ambassade, 331.
Marczali, VIII. 188. Szilágyi, 425.
Lakos Lajos közlése. Pesti Hirlap, 1906. október 28.
Mémoires du duc de Luynes, 1738. szeptember 22-ről. II. 249.
Mercurius (budai hírlap) 1738. 86., 87. sz.
A beregvármegyei oroszok mégis szívszakadva várták Rákóczit; de nem a fiatalt, hanem az öreget, kinek halálát még mostan, három esztendő mulva sem tudták. Konova András zavadkai pap nyíltan bíztatta őket, hogy Rákóczi nemsokára visszajön. A mikor a pálnapi búcsún a vereczkei pap felszólította a népet, hogy imádkozzék VI. Károly császárért s kérje az Istent, segítse meg a törökök ellen, azt felelgették: «Minek imádkozzunk mi a császárért, a ki mindenféle adóval, fizetéssel, közmunkával, más terhekkel zaklat és nyomorgat bennünket, még a sóval sem enged kereskedni s nagy harminczadot szedet minden után a mit behozunk, vagy kiviszünk? Inkább imádkozzunk a mi régi jó urunkért, Rákócziért, hogy mielőbb visszatérjen hozzánk a maga személyében.» Az uklinai (most aklosi) oroszok is megmondták papjaiknak magában a templomban, hogy nem imádkoznak a császárért. Jobb volt nekik Rákóczi alatt. Akkor 12 forintot fizettek adóba, most harminczat is fizetnek. Még a török alatt is jobb dolguk volt mint most. Akkor egy hatökrös gazda csak 12 dénárt adózott. Rákóczi jó atyjuk volt; szeretnék, ha visszatérne. «Könnyű a papoknak imádkozni – mondták a kisábránkaiak is: – ők minden tehertől mentesek.» Olyan egyszerű emberek mint Pirohovics Demeter a vereczkei kovácsműhelyben, vagy a szintén vereczkei Malinics Mihály, együgyűségökben is nevezetes tanúi a nép hangulatának, mikor nem a császárért, hanem Rákócziért akarnak imádkozni. A császárkirály augusztus 29-ikén az egykori kuruczezredest, báró Szentiványi János beregi főispánt bízta meg a vizsgálattal, de annak az eredményét nem ösmerjük.*
Lehóczky a Századokban, 1867. 280–1.
Időközben, júliusban, V. Fülöp spanyol király Rákóczi Józsefnek adta atyja aranygyapjas rendjét,* Jegen, az új nagyvezír pedig május 13-ikán Villeneuve előtt még fogadkozott, hogy Erdély visszaszerzése nélkűl nem köt békét.* Azonban augusztus 20-ikán megérkezett utasítása, hogy Rákóczi Erdélyről ne gondolkozzék, hanem Temesvár felé támadjon.* «Már most bízvást elmondhatjuk – írta Mikes pár nap múlva,* – hogy vége vagyon a komédiának: a vezér minden czeremónia nélkül felada rajtunk… Ezután a fejedelem sem fogja mondani szokása szerint, hogy nagyobb becsülettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.»
Mém. du duc de Luynes, II. 249.
Szilágyi, Vértanúk, 424.
Mikes, 169.
Szeptember 1., 170.
BOROSNYAI NAGY ZSIGMOND.*
Borosnyai Nagy Zsigmond arczképe (708. l.) Szász József 1826. évi aquarellje után. Aláírása: Sigism: Nagy de N.-Borosnyo | S: S. The: Doct: P: et Profes: O. Nat. Aő 1704. l. Mart.
Betegen, megalázva indúlt október 6-ikán téli szállásra. A hajón Csáky Mihály, Mikes, Zay Zsigmond, Ilosvay, Pápay, Pázmándy s az olasz D’Arti kísérték. Mikes nagyot sóhajtott, mikor Drinápolynál meglátta az Olt torkolatát; hiszen olyan édes hazából folyt ki, a honnét 31 esztendőtől fogvást van kirekesztve.* Ruszcsukban hosszasabban megpihenvén, október 19-ikén érkeztek vissza Csernavodába s november 10-én megint fő nélkül maradtak. Rákóczi József herczeg hosszas szenvedés után meghalt 38 esztendős korában. Végrendeletében* meghagyta, hogy apja mellé temessék. Bizony, «ha az atyja neveltethette volna, mind más természetű lett volna», hangzott Mikes búcsúztatója; mert hiszen «esze szép volt, szíve jó: de a haragról soha meg nem intették.»* Apja felől elmondhatta, a mit egy régi nagy emberről mondtak, hogy ha született, bár soha meg ne halt volna; a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert, szegénynyel, a vezér gyermek módjára bánt, pedig már a negyvenesztendő felé járt…*
1738 október 14., 172.
Kelt november 7-én. Közli Thaly, Tört. Tár, 1890. 414–419. Érdemes összehasonlítani atyjáéval.
November 10., 173.
1739 június 4., 176.
Az ideiglenes temetés után a bujdosók váltig kérték a portát, hogy a herczeget apja mellé tehessék örök nyugalomra; hónapok mulva, 1739. május 14-ikén azt a parancsolatot kapták, hogy ott, Csernavodán temessék el, a mi 31-ikén meg is történt.
Ezalatt a bujdosók nagy bizonytalanságban éltek Csernavodán. «A mennyien maradtak, már egy szilvafának árnyékában is elfértek.» Isten az egész nemzetnek példát adott rajtuk; és «boldogok azok, kik az országgal együtt tartanak és füstből hasonló okok miatt el nem hagyják nemzetüket és örökségöket.» Azonban maga Mikes is érezte, hogy hiába minden intelme: mások is fogják még őket követni s nem beszélnek irtózattal az ő hosszas bujdosásaikról. Ők sem tanúltak másokon, mások sem tanúlnak rajtuk; mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik és fogják vezetni az embereket olyan állapotra, a milyenben most ők voltak. Ő neki magának hazája elhagyására nem volt más oka annál, hogy «igen szerette az öreg fejedelmet.»*
Mikes, 1738 deczember 15., 1739 június 1., 174–5.
Törökországban már két Rákóczit temettek el. «A harmadikat Isten éltesse: az nem eszik török kenyeret». Bátyja halálának hírét György Párisban hallotta, de alaptalannak tartotta.* Rodostóban pedig hiában kérdezősködött, mert Csáky, Pápay, Mikes, Zay egy esztendeig Oláhországban bujdostak, Pápay meg is halt Bukarestben és a többiek csak 1740 június 21-ikén érkeztek vissza Rodostóba. III. Károly október 2-ikán aláírta a törökkel kötött belgrádi békét, de már 20-ikán elhunyt és «az Ausztriai Ház elfogyott a férfiágról».* «Vagyon több négyszáz esztendejénél, hogy a császári korona ki nem ment az Ausztriai Házból, a mely Háznak most lett vége».* A magyarok azonban az 1723: I. és II. t.-czikkely értelmében 1741 június 25-ikén megkoronázták leányát, Mária Teréziát s ellenségeivel szemben szeptember 11-ikén életöket és véröket ajánlották érte. Mikesék Rodostóban ezekre a hírekre csöndesen várták halálukat, mert ezzel «tartoznak meghálálni a királynénak hazájukból való kirekesztésöket…»*
Saussure, 340.
Mikes Rodostóból, 1740 november 19., 186.
U. o. deczember 27.
1741 szeptember 15., 190.
Rákóczi Györgyöt velök és hazájával szemben Villeneuve marquis, a volt portai követ figyelmeztette kötelességére. A herczeg 1742 április 23-ikán el is indúlt Konstantinápolyba,* de alkalmasint meg sem érkezett oda, mert Törökországi Leveleiben Mikes semmit sem tud róla. Nem tud arról sem, hogy 1751-ben a magyarországi elégületlenek vele és velök tárgyaltak volna,* pedig beszélték, hogy akkor egy beütés alkalmával elfogták és Munkácsba zárták, hol szökés közben a vár tetejéről lezuhant és szörnyet halt.* György herczeg azonban szép csendesen élt Párisban, hol éppen akkor vesztette el feleségét, Béthune marquis leányát; s mikor 1753-ban kitört Pethő, Törő és Bujdosó alföldi zendülése, a melyet éppen az ő izgatásának tulajdonítottak,* a kényelmes, kövér herczeg Pinthereau de Bois l’ Isle kisasszonynyal nyugodtan élt Páris mellett, La Chapelle Saint Denisben; pontosan elvégezte imádságát, pontosan elköltötte a XV. Lajostól kapott 20.000 livre évdíjat és épp oly pontosan megivott naponkint 10–12 palaczk bort. Ilyen ember nem alkalmas arra, hogy politikai vállalatokat tulajdonítsanak neki, vagy éppen Saint Germain gróffal, a XVIII. századnak egyik legélénkebb és egyik legeszesebb kalandorával azonosítsák.* Ez a St. Germain gróf még 1774 után is élt, ellenben György herczeg már 1756 június 17-ikén elhunyt,* s fiúágon sírba vitte a Rákócziak fejedelmi családját.*
A bécsi udvar a pápához 1742 május 24. Századok, 1868., 586.
Heves vármegye itélete, 1754 márczius 30. Századok, 1870. 36., 38., 40.
Kazinczy, Magyar Pantheon, 366.
Maga Thaly is, Századok, 1870. 38–39. és Turul, 1884. 94. Különben u. o. 95. l., maga említi, hogy szélhámosak is bitorolták a Rákóczi és Bercsényi nevet.
Ezt teszi Hesekiel s mások nyomán Falk Rikárd a Budapesti Hirlapban (az év és szám a nálam kivágva meglevő tárczában nincs följegyezve) Rákóczi fiáról írt czikkelyében; megczáfolta mindezt Thaly a Turul 1905. II. füzetében (a Rákóczi-ház magvaszakadtáról írt tanulmányában s ennek nyomán Junius a Budapesti Hirlapban, 1905., 214. sz. «Az utolsó Rákócziak.»). Ujabban Sir Philip Lascelles Wraxall és Mrs. Cooper-Oakly levéltári adatok alapon állítják, hogy St. Germain gróf mégis Rákóczi György volt.
Thaly a Turulban, 1884. 94.
Második felesége, Marguerite Susanne Pinthereau de Bois l’Isle Cléryben 1768. deczember 33-án hunyt el. U. o. 1884., 95–96.
Rákóczi Juliánna, Ferencz nénje, már 1717-ben elhunyt s dédunokájával, Aspremont Máriával, Erdődy György grófnéval, a magyar Aspremontok is kihaltak.
A fejedelmi ház és György egyetlen leánya, Josephe-Charlotte, a Sarlós Boldogasszonyról nevezett párisi apáczaklastromban (Cloître de la Visitation St. Marieban) mint ájtatos apácza negyvenhárom és fél éves korában 1780 július 3-ikán* s a Habsburg-ház egyetlen leánya, Mária Terézia magyar királyné 1780 november 29-ikén hunyt el. A Rákócziak fejedelmi s a Habsburgok császári és királyi háza tehát egy- és ugyanazon esztendőben, 1780-ban fejezte be történelmi küldetését, mely őket olyan élesen állította szembe.
U. o. 95.
Lassankint a szegény bujdosók is megtértek Istenhez és fejedelmökhöz. Férfiak és nők, nagyok és kicsinyek, a kiket a Rákóczi-név varázsa mindvégig a külföldön tartott, megérdemlik, hogy nevök odakerűljön a fejedelem dicső neve mellé. Ime, a külföld halottai:*
Betűrendbe szedve főképpen Thaly közlései nyomán (Rákóczi-emlékek, 74–82. és Jaroslawi kutatások a Századokban, 1888. 598–603.) Ahol helynév nincs, Rodostó értendő.
Bercsényi Miklós grófné (Kőszeghy Zsuzsánna) meghalt Jaraszlóban, 1750 márczius 21-ikén.*
Bercsényi László a ki (l. Luynes, Mémoires, II. 45.) még Rákóczi József életében, 1738 februárius 24. lett franczia tábornagy, 1759-ben Mária Teréziától kegyelmet nyert, de Ő is a külföld halottja.
Charričre Jakab ezredes 1774 július 1-én és leánya, Mária 1798 februárius 12-ikén.
Csáky Mihály tábornok 1757 deczember 7-ikén.
227. MIKES FÖLJEGYZÉSEI BUJDOSÓ TÁRSAIRÓL.
(A «Ker. gondolatok» cz. kéziratában.)*
Mikes bejegyzése bujdosó társairól a «Keresztényi gondolatok» cz. kéziratába (712. l.). Eredetije a M. N. Múzeum kézirattárában. Olv. l. Hasonmások szöv. 725. l.
MIKES JEGYZETEI BUJDOSÓ TÁRSAIRÓL A «KERESZTÉNYI
GONDOLATOK» CZ. KÉZIRATÁBAN.
(712. lap.)
Latzkot hitta Isten először Anyaszentegyházában.
1747. 12 7bris rosa ellene mondvan eretnekségi | nek, az anyaszent egyház kebelében jött és az Istenhez | ment 2 8bris 1748.
Ma nagy tsötörtökön 1751. Isten báránya véri | nek érdemiért az Anya szent egyházában hozá keszeget a ki is már negyedik tiz esztendötöl | fogvást adgya Isten hogy ne légyen utolso Amen
Ma nagy tsötörtökön 1758 az Isten Anyaszent egy | házában hozá mártont. Adgya Isten ne legyen utolso.
Dettrich Boldizsárné (Judit) 1756 október 18-ikán és ura, Dettrich Boldizsár, 1762 márczius 5-ikén.
Erdélyi Simon 1761 márczius 5-ikén.
Esterházy Bálint-József gróf, franczia brigadéros, Dieburgban, 1743.; fia Bálint-Miklós franczia tábornok Grodekban, 1805 július 23-ikán.
Györök Márton 1780 márczius 3-ikán.
Győry László 1767 október 18-ikán.
Horváth István százhúsz éves korában 1799 szeptember 12-ikén és özvegye 1801 április 27-ikén.
Jávorka Ádám ezredes Jaroszlóban, 1747 augusztus 19-ikén.
Kajdacsy Péterné ugyanott, 1757 július 8-ikán.
Katinkay Illés 1763 november 11-ikén; özvegye 1765 augusztus 30-ikán; fiúk József 1768 szeptember 28-ikán.
Kovács (Kállai) Mihály 1762 június 6-ikán.
Kőszeghy József (Jánosnak 15 éves fia) 1745 januárius 10-ikén; nénje, Mária, 1746 deczember 16-ikán; testvérök, Ferencz, 1771 november 9-ikén.
Krucsay István, udvari titkár Jaroszlóban 1747 április 4-ikén.
Kutasy István 1780 július 12-ikén.
Laczkó László 1745 április 26-ikán.
Lazy István 1746 februárius 27-ikén.
Magyar Ferencz 1752 július 28-ikán.
Maloviczky Antal 1744 október 23-ikán.
Mikes Kelemen 1761 október 2-ikán.
Mosinszky Jakab gimnáziumi tanuló Jaroszlóban 1756 januárius 6-ikán.
Orsula Ferencz 1759 szeptember 19-ikén.
Pápay János Bukarestben 1740 május havában.
Pázmándy Péter ezredes 1742 augusztus 5-ikén.
Rósa Miklós 1748 október 2-ikán.
Sibrik Miklós, udvarmester 1735 október havában.
Spatz Erzsébet 1758 szeptember 19-ikén.
Szaniszlay György 1768 július 16-ikán.
Szatmári István 1752 november 22-ikén és András 1772 deczember 24-ikén.
Tóth András, franczia brigadéros 1757 szeptember 9-ikén.
Vay Ádámné (Zay Anna) Danczkában hunyt el. Halálos ágyán megátkozta unokáit, kik a császár hűségére állanának vagy pápistákká lennének.
Vitális Krisztina 1755 november 13-ikán és Katalin 1765 június 22-ikén.
Zay Zsigmond báró, Csáky halála óta a rodostói bujdosók feje, 1758 október 22-ikén.*
Mikes, 223. A rodostói anyakönyv nem említi. Zay András ezredes, aki Rákóczit elkisérte Törökországba, amnestiát kapván, 1734-ben otthon, nyitrakovarczi jószágán halt meg.
A mikor Zay is elhunyt, Mikes szomorúan jegyezte meg,* hogy már most nem mondhatja, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; neki kell kimennie az áldozatra, mert, a kik ebbe az országba az öreg Rákóczival jöttek, azok már mind pihenni tértek. Ő maradt egyedűl a bujdosók közül.
1758 deczember 20., 223.
Egyedűl hallgatta tenger mormolását, tenger habja felett futószél zúgását: egyedűl, egyedűl a bujdosók közűl nagy Törökországban … hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó Rákóczi nagy lelke az eget csapkodó tenger haragjában!*
Lévai József költeménye Mikesről.
És az a nagy lélek bizony ott lebegett.
Három esztendő múlva Mikes is elérte a jó halált, az üdvösséget: megszűnt a kéréstől, a bűntől, a bujdosástól, a telhetetlen kívánságtól. 1762-ben a bujdosók rodostói telepe hivatalosan feloszlott,* de többen, a kik ott családot alapítottak, nem tudtak megválni «gyermek-reményök s bánatuk tanyájától». Ezek közűl a század vége magával ragadta Rákóczi fiának utolsó magyar követőjét is: a százhúsz esztendős Horváth Istvánt. De az új század Rodostónak «a honszabadság martírjai halálával megszentelt földje minden porszemét termékenynyé tette honszeretetben».* Kemál bej, a törökök nagy költője, a ki azon a földön született, a melyen Rákóczi meghalt, megjövendőlte, hogy «el kell jönnie annak az időnek, mikor a hazaszeretet lesz minden népnek a legfőbb vallása». Az a hazaszeretet, a melyről Rákóczi nemcsak mondta,* de életével és halálával be is bizonyította, hogy attól nem választhatja el sem a félelem, sem az erősség, sem a szegénység…
Kultsár István Mikes Levelei első (1794) kiadásának előszavában.
Kossuth szavai Aradról.
A sárospataki országgyűlésen 1708. deczember 17-én. Rákóczi-tár, I., 176–7.
