XVIII. A FEJEDELEM HALÁLA. – 1735 április 8. –
XVIII.
A FEJEDELEM HALÁLA.
– 1735 április 8. –
A FEJEDELEM HALÁLA.
– 1735 április 8. –
A BUJDOSóK helyzete annyiban javult, hogy janicsáraga (a janicsárok főparancsnoka) Abdullah lett, a ki sok esztendeig volt Rodostóban csorbádsi (janicsárezredes). Ez is mutatja, hogy a porta a bujdosó fejedelem díszőrségének parancsnokságát nagyon előkelő állásnak tartotta. Az új parancsnok a fejedelemre hálával, tisztelettel gondolt, a minek új méltóságában azonnal jelét adta: 1735 márczius 11-ikén szép paripával ajándékozta meg. Rákóczi azonban többé nem ült lóra. Napról-napra fogyott ereje és jókedve, mely a bujdosóknak igazán éltető s melegítő napsugara volt.
Márczius elején gyönyörű, tavaszias idők jártak; a május maga sem lehetett szebb. De már az udvariak is észrevették, hogy urukat valami titkos bánat emészti és hogy jókedvét csak erőlteti. A jól megtermett, sőt kövérségre hajló ember teste, arcza észrevehetően soványodni kezdett. Bágyadtságát, szomorúságát, levertségét titkolta. Vídámságot mutatott, mint azelőtt. Tréfálkozott és csalódását, bánatát, baját senkivel sem közölte; de a szomszéd szobában háló belső szolgája észre vette, hogy valami nagy gond gyötörheti. Éjjelenkint nyugtalanúl és keveset aludt és gyakorta mélyen sóhajtott, a mit odáig sohasem tett. Hívei találgatták, belső baj, szomorúság vagy mind a kettő okozza-e mindezt; de bizony nem csodálták, hogy a meggyujtott gyertya fogyni kezd. Csak igen erős természetében bíztak. A ki másokon már régen nem uralkodhatott, önmagán mindenkor uralkodott. Mostan is a szabadban töltötte ideje egy részét s maga is segített munkásainak a kerti munkákban s egy kertiház építésében. Időközben szívesen társalkodott vendégével, a jezsuiták szuperiorával, «a ki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el vele». Mindez kissé szórakoztatta. «De a mi állapotunk olyan, – búslakodott Mikes* – hogy csak kell valami vigasztalást keresnünk. Noha nem kellene, ha jó keresztény volnék, mert mindent az Isten akaratjára kell hagyni. De mikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant.»
Márczius 12., 147.
223. I. MAHMUD SZULTÁN.
Márczius 23-ikán a bujdosók aggódva vették észre, hogy a fejedelem bágyadt, nem eszik úgy mint rendesen és természetes arczszíne sincs meg, halvány. Mivel azonban nem panaszkodott, remélték, hogy változása majd csak elmúlik.* Estefelé azonban nem titkolhatta többé, hogy beteg. A mikor nyolcz órakor vetkezni kezdett, a jelenlevő Mikestől megkérdezte, nem fázik-e? Hű kamarása azt felelte, hogy az idő elég meleg: ő nem fázik. «De én nagyon fázom», válaszolta a fejedelem, mert akkor már a hideg borzongatta. Mikes abban a hitben, hogy ez csak a tavasz kezdetével járó változás, megvárta, míg a fejedelem lefekszik s azután hazament szállására. Nemsokára azzal a hírrel jöttek hozzá, hogy a fejedelem hányt; ezt Mikes csak gyomorrontásnak tulajdonította s otthon maradt. Másnap azonban, 24-ikén reggel hat órakor, szokás szerint megjelenvén a fejedelemnél, megdöbbent, a mikor észrevette, hogy urának máskor piros arcza most egészen sárga, «valamintha sáfránynyal megkenték volna». Valószínű, hogy sárgaságos tüdőgyúladásban (Pneumonia biliosa) szenvedett.*
Saussure, 268., 272.
Mikes, márczius 25., 148. l. A bonczolásnál a borbélyok nem csodálkoztak a fejedelem halálán, mert «gyomra és vére tele volt sárral; az egész teste tele volt sárral». (U. o. április 16., 149. l.) Győry Tibor, ki a Természettudományi Közlönyben (1906. 670–9.) a fejedelem és bujdosótársai betegségeiről és halálárúl írt, csupán a kórtörténeti adatokat közli egykorú följegyzésekből, melyekből azonban szerinte és más, általam megkérdezett jeles orvosok szerint, kétségtelen diagnózist megállapítani nem lehet. Purjesz Zsigmond a Pneumonia biliosát tartja legvalószínűbbnek.
A fejedelemnek idáig, az időnkint föllépő köszvényt kivéve, csak múló testi bajai voltak. A negyednapos hideg serdülő ifjú korában, 1694-ben gyötörte ugyan,* de azután 1708-ig nem háborgatta;* a harmadnapos hideg azonban Rodostóban 1727–8-ban annyira elővette s úgy elgyöngítette, hogy akkor végrendeletet is csinált.* A hurutot, főfájást, forróságot, náthát számba sem vette,* egyszer-másszor különben is csak tábori életében bajoskodott velük. Szegeden a rossz víz miatt 1704-ben typhus-féléje volt s akkor életét is féltették.* Egyszer említik,* hogy a sok nyughatatlanság «alterátussá» tette. Mindezek ellen herbathea, fahéjvíz, érvágás, fürdőzés, vagy dr. Langnak valamely egyszerű orvossága rendesen segített. Még gyomrát is ritkán rontotta el s ebben a tekintetben annyira rendben volt, hogy két hosszas tengeri útján a tengeri betegség is elkerűlte. A tábori élet viszontagságai közt kapta meg a köszvényt, mely 1713 óta minden esztendőben egy-két heti pihenésre kárhoztatta, mert lábai felpüffedtek és bennök szaggató fájdalmakat érzett.* Hűlésből származhatott nyakfájása is, mely 1715-ben egyszer nagyon megkínozta, de a vadászatban nem gátolta.* Szervezete általában véve egészséges volt s az utóbbi hét esztendőben Mikes semmi baját sem tapasztalta; annál jobban megrémítette őt és társait, hogy most egyszerre oly nagy változást vettek rajta észre. A fejedelem, ki sohasem hagyta el magát, most is erősebb akart lenni a betegségnél, a mely megtámadta. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (márczius 25-ikén) felöltözött, átment a kápolnába s a nagymisét meghallgatta.* Bizonyára elmondta azt az imádságot, a melyet áhításai könyvébe önmaga írt, a betegek számára:*
Thaly, Rákóczi ifj. 227.
Rákóczi-tár, I. 163–4. Tört. Tár, 1882. 748–9.
Mikes, 102., 105.
Arch. R. II. 363–5. III. 88.
MHH. XXVII. 226. Simonyi, I. 453. Rákóczi eml. 99–100.
1709-ben. Beniczky Gáspár naplója Rákóczi-tár, I. 206.
L. e könyv több helyét.
Rákóczi-tár, I. 368.
Mikes, 148.
Önéletrajz, akad. kiadás, 404–7.
«Igazságos vagy, Uram, és igazságos a te ítéleted, hogy, az első ember bűne miatt kiszabott méltó büntetéshez képpest, noha irgalmad a bűnt eltörölte, igazságod szerint ezt a büntetést méred a bűnösnek testére. Engedd, hogy a ki értem szenvedtél, most én szenvedjek miattad; mert a mikor örömest vetem alá magamat rendeletednek, remélni merem, hogy érted szenvedek. Erősíts meg, Uram, hitemben, hogy higyjem és megértsem, mit érdemlek, mert akkor belátom, mily könnyűk szenvedéseim. Az emberek mennyi és hányféle kínnak teszik ki magukat a fejedelmekért s mennyit szenvednek miattuk! Ki vagyok én, hogy teremtő Istenemért és uramért elszenvedni vonakodjam olyanokat, a miket egyik ember a másikért eltűrni dicsőségnek tart? A hús érzékeinél fogva vétkeztem; mi volna igazságosabb annál, hogy a bűnösnek eszközei legyenek a büntetés eszközei s hogy a miből a gyönyör fakadt, a bánat is abból támadjon? Felajánlom neked, Uram, a fájdalmakat, a miket szenvedek, mert ezek is a te ajándékaid. Föl sem ajánlhatnám neked, ha nem te bocsátottad volna reám; de ha ezen ajándékodat nem tetézted volna a türelem ajándékával, nem volna méltó hozzád az én áldozatom. Fogadd el azért, Jézusom s add, hogy a te szenvedésedet valamennyire megközelítse az enyém. Engedd meg, hogy a mit szenvedek, szomorúságnak ne látszassék…»
S mialatt a fejedelem Istenhez fordúlt, hívei is kérték az Istent, hogy «tartsa meg ezt a nagy embert, a kit az ellenségei is nagynak tartanak».*
Mikes, 148.
A templomból hazatérve, nagyon bágyadtnak érezte magát, de a legkisebb fájdalomról sem panaszkodott. Ötvenkilenczedik születésnapján, márczius 27-ikén, hívei a szokottnál is melegebben, de szorongó szívvel kívántak neki boldogságot, jobb egészséget. Kérve kérték, kímélje magát, mert még mostan is dolgozgatott, esztergályozott. Naponkint megjelent a templomban, s ebédjét hívei társaságában fogyasztotta el, pedig már többször fájlalta gyomrát és szíve fájását sem titkolhatta. Sohasem panaszkodott. Nagybőjt ideje lévén, még a bőjtölésről sem akart lemondani, a mire pedig nemcsak orvosa, de első káplánja (egyúttal tábori papja és gyóntatója, Radalovics) is hiában kérte. Orvosságot bevenni, ágyba feküdni, húst enni vonakodott, s így gyöngesége növekedett, ellenálló ereje fogyott. Április elsején a hideg erősen kilelte s úgy elbágyasztotta, hogy harmadnap, virágvasárnapján, már nem mehetett a kápolnába, hanem a szomszéd házból hallgatta a misét. A szentelt barkát, a melyet a pap odavitt neki, térden állva fogadta, de megjegyezte, hogy több ágat már aligha vehet el.*
Mikes, 149. Saussure, 268–9.
Hétfőn, április 4-ikén, kissé jobban lett; másnap még a dohányzást is megkívánta. A házirendet mindenben megtartotta, s nem engedte meg, hogy ő miatta mások is elmúlaszszanak valamit. Alig állt a lábán, mégis egészséges ember módjára akart élni. A megszokott órában felöltözködött, ebédelt, lefeküdt. Szerdán, 6-ikán délután, már annyira erőt vett rajta a gyöngeség, hogy minduntalan elszunnyadt. Mikes néhányszor megkérdezte, hogy’ van? «Jól vagyok, semmi fájdalmat sem érzek» – felelte ismételten.* A szokottnál most az egyszer korábban feküdt le s igen rosszúl aludt. Április 7-ikén reggel állapota rosszabbra fordulván, hívei többé nem titkolták előtte, hogy élete veszedelemben forog. Azonnal elhívatta a papot, és meggyónt.* «Oh üdvözítőm, lelkem orvosa, – fohászkodott* – milyen bonyolúlt a betegség, a melyben szenvedek! Milyen gyöngeség, a mit egészségnek neveznek! Milyen sötétség, a mit világosságnak vélnek! Milyen halandóság, a mit életnek hínak! Hozzád jövök tehát, hogy magamhoz vegyelek s kérjem, kívánjam, vágyódjam és törekedjem teljesíteni, a mit az Atyaisten akar, ki Téged az én megváltásomra küldött.» És igen nagy buzgósággal megáldozott.*
Mikes, 149.
Saussure, 269.
Egy ker. fejedelem áhításai, 530.
Mikes, 149.
Egy kis idő mulva behívatta Sibrik Miklós udvarmestert, Mikes Kelemen kamarást, Bechon Lajos első titkárt s néhány udvari nemesét és tisztjét.* Tudatta velök, hogy 1732-ben végrendeletet írt; megmondta, hová tette, s előkerestette, fölolvastatta.* Kijelentette, hogy annak néhány tételét meg kell változtatnia, kivált elsőszülött fiára, József herczegre nézve, a ki akkor még Bécsben, a császáriak kezében volt s így nem intézkedhetett róla. Gondoskodni akart azokról is, pl. Saussureról, a kik azóta léptek a szolgálatába.
Saussure szerint (269) 2–3 urat.
U. o. Mikes szerint (149. l.) a testamentumot csak április 9-én nyitották föl. A dolog úgy történhetett, hogy 7-én csupán néhány, tanúnak meghítt úr előtt olvasták fel, kik, mivel a záradék elkészítésére már nem maradt idő, azt 9-én hivatalosan újra felbontották és az összes bujdosók előtt felolvasták. – Ezen végrendelet tartalmát l. Márki, Rákóczi, III. 653–659. ll.
A gyónás és a végrendelet fölolvasása a fejedelmet annyira kimerítette, hogy a kívánt záradékot nem készíthette el azonnal, hívei jelenlétében. Pihenni akart s azzal a nyájas kérelemmel küldte el őket, hogy másnap reggel nyolcz órakor jöjjenek be, mert akkor teszi meg a változtatásokat.* Estefelé már nagyon elgyöngült. Ketten is fogták a karját, mikor székéből fölkelt; de maga ment be hálószobájába. Az ágyban még beszélgetett velök, de csak nagyon nehezen értették meg, mit akar.*
Saussure, 269.
Mikes, 149.
A szegény bujdosók odakinn rettenetes bizonytalanságban virrasztottak.* Éjféltájban, mikor már minden reményök eltűnt, mindnyájan odagyülekeztek ágya mellé. Oly kevesen voltak már: gróf Csáky Mihály tábornok, báró Zay Zsigmond, Sibrik Miklós, Krucsay István (?), Pápay János és Gáspár, Mikes Kelemen, Ilosvay János, Jávorka Ádám, Kajdacsy Ferencz, Joó János, Kőszeghy János (?), és az idegenek közül Jean Jacques Charričres, Louis Bechon, a két Vigouroux(?), Louis Molitard, Césare Saussure. Két óra tájban a pap, Radalovics János, szeliden megkérdezte, fölveszi-e az utolsó kenetet? A fejével bólintott, hogy igen. Maradhatott-e szem szárazon, mikor a lelkész megadta neki az utolsó vigasztalást és szép szavakban vigasztalta? Maga a fejedelem is könnyezett.*
Szépen rajzolja ezt a helyzetet Herczeg Ferencz «A bujdosók» czímű drámai költeményében, amelyet 1906-ban az ország minden nagyobb szinpadán előadtak.
Mikes, 149. Saussure, 269.
Istennek ajánlotta nagy lelkét s pár percz mulva csöndesen elszunnyadt. Hívei lélekzetöket visszafojtva figyeltek reá; könybe lábadt szemekkel nézték jóságos arczát. Reggel három órakor észrevették, hogy szemei fölnyílnak, fölakadnak. Ebből tudták meg, hogy átment az örök valóságba. Mikes szerint úgy halt meg, mint egy gyermek; ágyban, párnák közt, nem a csatatéren, de mégis akként, a hogy bujdosása első esztendejében óhajtotta:* hőshöz, törhetetlen lélekhez illően.
Önéletrajz, 246.
RÁKÓCZI SIRJÁBAN TALÁLT RUHA- ÉS ÉKSZERMARADVÁNYOK.*
Ereklyék Rákóczi koporsójából (688. l.). A bold. Thaly Kálmán birtokában volt eredetiekről Cserna Károly rajza.
Ez történt 1735 április 8-án* nagypénteken, a keresztény világnak amúgy is legszomorúbb napján. Az öreg kuruczok, a kik idáig uralkodtak magukon, most már hangosan zokogtak uruknak, vezérlőfejedelmöknek, Magyarország reménységének elmúlásán. Azóta is mennyi könyet fakasztott már az a gyönyörű levél, a magyar irodalomban ösmert legmeghatóbb gyászjelentés, a melyet Mikes írt, fájdalmuk első legkeservesebb óráiban. «A mitől tartottunk, – írta* – abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra tett bennünket és kivette ma közőlünk a mi édes urunkat és apánkat három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálukat kell siratnunk. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak, azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, a ki ma meghalt érettünk. A micsoda életet élt és a micsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották neki: Ma velem lészsz a paradicsomban!… Hullassuk bőséggel könyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne azt a jó atyánkat sirassuk, mert őt az Isten annyi szenvedés után a mennyei lakodalomba vitte, a hol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja; hanem minmagunkat sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt mi-közöttünk, még csak a legalábbvalón is.»
Mikes, 149., Saussure, 328. Az utóbbi a 269. lapon csak vétségből írhatott 9-ét. A fejedelem sírkövén is április 8-a áll.
Mikes, 148.
224. TÖREDÉK RÁKÓCZI OLVASÓJÁBÓL.
(A Kassai Múzeumban.)
«Olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül…» sóhajtoztak a rodostói magyarok, mikor nagyszombat napján, április 9-ikén összegyűltek, hogy nagy könyhullatások közt hallgassák végig megdicsőült fejedelmök végrendeletét.* Ennek eredeti példányával Molitard udvari nemest azonnal* Konstantinápolyba küldték, hogy átadja azt s a még 1732-ben írt leveleket* a nagyvezírnek és a franczia követnek; s egyúttal megkérje a nagyvezírt, hogy a fejedelmet édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temethessék.
Mikes, április 16., 149. Saussure, 335.
Saussure szerint, 334. l., «néhány órával a fejedelem halála után», de ez csak másnap, a végrendelet kihirdetése után történhetett.
Tartalmuk e kötetben 659–660, 111. l.
Az orvosok («a borbélyok»*) mindjárt ezután felbontották a holttestet, hogy bebalzsamozzák, mert temetlenűl kellett maradnia mindaddig, a míg Konstantinápolyba át nem vihetik. Az orvosok szerint nem lehet csodálkozni a fejedelem halálán, mert gyomra, vére, tele volt epesárral. Koponyáját egyik fülehegyétől a másikig keresztülfűrészelték s a gerezdes nyíláson keresztűl agyvelejét kiszedték.* Az agyvelőt teljesen egészségesnek s annyinak találták, a mennyi két embernek szokott lenni. «Esze is volt annyi, mint tizenkettőnek», tette hozzá Mikes.* Szívét, azt az áldott jó szívet, külön úrnába tették, hogy a végrendelet értelmében majdan elküldhessék a grosboisi kamaldoliak templomába; a bonczolásnál eltávolított részeket pedig egy ládában azonnal eltemették a rodostói görög templomban, a Panajia Revmatokratissában,* a hol Bercsényi, Esterházy, Sibrik nyugodott.
Villeneuve Chauvelinnek április 22. Revue de Hongrie, 1910. 198–9.
Thaly, Rákóczi-emlékek, 224.
Április 16., 149.
U. o. Thaly (Rákóczi-emlékek, 51. ennek a sírnak helyét nem találta megjelölve.
A föltámadás ünnepe máskor még a bujdosók szívébe is reményt öntött; de ezen a mostani ünnepen «Fejedelmünk, hajh! Vezérünk, hajh! Magyartok gyászban űl…» Csöndesen, könyeiket nem titkolva készűltek a temetésre. Ünnep első napján Thalmann császári követ «a legnagyobb sietséggel» annál örömestebb jelentette* a haditanácsnak, hogy «folyó hó 8-ikán nagypénteken Rákóczi Rodostóban hirtelen halállal (gähen Todtes) meghalt; s mivel vele a császári háznak egy, különösen a jelen körülmények közt nagy és veszedelmes ellensége állt odébb az útból, legalázatosabb kötelességének tartotta, hogy ezt a halálesetet a legkisebb időveszteség nélkül jelentse a herczeg ő excellentiájának és kegyelmességének». A mint megjegyezte, alig hunyta le szemét Rákóczi, máris azt beszélték, hogy helyébe öregebb fia fog ide érkezni, sőt már útban is van; de úgy tudja, hogy a porta most nem a legszívesebben fogadná. Azonban a porta miniszterei Villeneuve dragománjától meghatottan értesűltek a fejedelem haláláról. Kijelentették,* hogy emlékezetét mindig kegyeletesen megőrzik ebben a császárságban s gondoskodni fognak a szolgálatában állókról.
Thalmann jelentése, április 10. Bécsi cs. levéltár. Turcica, 1735 április–június.
Villeneuve jelentése április 22. Revue de Hongrie 1910., 199.
Ezalatt a bujdosók czedrusfa koporsóba tették a fejedelmet. Felöltöztették a spanyol aranygyapjasrend egyenruhájába,* piros bársony fehér selyemmel bélelt arany paszomántokkal, arany csattokkal ékes kabátba, aranycsattos piros selyemnadrágba; vörös harisnyákat, czipőket húztak a lábára, aranynyal hímzett bársony süveget tettek a fejére.* Kardot nem kötöttek oldalára, de imára kulcsolt kezébe édes anyjának jeruzsálemi olvasóját adták, és nyakába akasztották nagyanyjának, Báthory Zsófiának talizmánját, a czenstochowi Boldogságos Szűz koronájából való követ, melyre Mária volt kimetszve a kis Jézussal. Czédrusfa forgácscsal telt párnát tettek a feje alá, arany- és ezüstszálakkal hímzett selyemfátyol szemfödéllel takarták le* és koporsóját igen gazdagon ékesített ravatalra tették egy nagy és szép teremben.* Eltelvén a húsvéti ünnepek három napja, április 13-ikán mindenkit odabocsátottak, hogy lássa a nagy halottat. Harmincz török is látta egyszerre. Jól ismerték, még sem hitték el, hogy meghalt «a magyar király»; azt híresztelték Rodostóban, hogy titkon elment s helyette más valakit öltöztettek föl. «Bár igazat mondanának!» – sóhajtott Mikes.*
Saussure, 336.
Thaly, Rákóczi-eml. 224–7. A spanyol aranygyapjasoknak nem volt köpenyegök.
Thaly, u. o. 225–6.
Saussure, 336.
Törökorsz. Levelei, 150.
Három napig a papok, praesente corpore, mindennap gyászmiséket mondtak. Három nap mulva, április 15-ikén, éppen édes anyjának, Zrínyi Ilonának nevenapján, koporsóba zárták a fejedelmet. Nagy zokogások közt vállaikra emelték, azután nyilvános szertartások közt kivitték a palotától nem messzire levő Belvedere-kioszk alá, egy bolthajtásos mély üregbe, a melyet a temetés után bezártak és befalaztak.*
Saussure, 336. Ezzel szemben a konstantinápolyi császári nagykövet még ápr. 30-án is azt ujságolta a haditanácsnak, hogy Rákóczit még nem temették el, mert «egyes hívei a jezsuiták konstantinápolyi templomába akarják eltemetés végett átvinni; de ebbe a porta mai napig nem akar beleegyezni s még ezután akarja eldönteni azt is, mit tegyen az ott maradt rebellisekkel», akik a fiatal Rákóczit várják. (Thalmann levele, bécsi cs. lt. Turcica, 1735. április–június.)
Azt hitték, a míg élnek, ők maguk lesznek elmúlásának emlékei; s ha meghalnak, senki sem lép porainak közelébe. Némán borúltak le szent sírjára; csak szívök dobogása beszélt: nézzen le rájok a napfényes egekből, a magas föllegekből! Emlékezzék meg róluk, ne hagyja el őket, a kiket úgy szeretett, mint édes gyermekeit. Együtt viaskodtak a csatákban, együtt tűrtek a bujdosásban. Azért küzdöttek, a miért ő harczolt; s itt halnak meg, a hol ő meghalt. Vele voltak az életben, vele lesznek a halálban, majdan a magas menyországban is. Hazáért küzdöttek, haza nélkűl halnak meg. Idegen hantokra hajtják le fejöket, de megnyugosznak rajta; az Úr így akarta.*
Bujdosók siralma. Thaly, Kuruczvilág, 149–152.
S így borúltak le sírjánál, de nem nyugodtak meg olyan könnyen, a kik másfél század mulva a hazából Rodostóba zarándokoltak.
«Messze Borsitól Rodostó, – ott kezdéd, itt végezéd;
S Borsi és Rodostó hálás könnyet ont emlékedért.
És neved dicsőségétől fénylik honn a magyar ég
És e part és e kék tenger szinte azt ragyogja még.
Küldd a délkelet szellőin, küldd hozzánk szent lelkedet:
Népem én példát mutattam, küzdj, mint én küzdék veled!
Küzdj bátran, híven, kitartón; áldozz, mint én áldozék,
S vértanúk porából üdvöt kelt hazádra a nagy ég!»*
S Borsi és Rodostó hálás könnyet ont emlékedért.
És neved dicsőségétől fénylik honn a magyar ég
És e part és e kék tenger szinte azt ragyogja még.
Küldd a délkelet szellőin, küldd hozzánk szent lelkedet:
Népem én példát mutattam, küzdj, mint én küzdék veled!
Küzdj bátran, híven, kitartón; áldozz, mint én áldozék,
S vértanúk porából üdvöt kelt hazádra a nagy ég!»*
Rodostón, 1888 október 7-ikén. U. o. 161–166.
RÁKÓCZI-EREKLYÉK AZ EMIGRATIÓBÓL.
