XV. OTTHON ÉS A BUJDOSÁSBAN. – 1730–1732. –
XV.
OTTHON ÉS A BUJDOSÁSBAN.
– 1730–1732. –
OTTHON ÉS A BUJDOSÁSBAN.
– 1730–1732. –
A BÉCSI kálvárián levő feszület 1729 június 15-ikén «Németország felől csodálatosan Magyarországra fordúlt». «Kinek adja Isten jó végét», mondta Károlyi Sándor a hír hallatára.* Otthon a rendek országgyűlést tartottak, melynek ötven végzését a király november 20-ikán szentesítette. Élete hátralevő tizenegy esztendejében többé össze sem hítta a rendeket, kik számára «folytonos imáikkal Istentől az életerős öregség késő éveiig tartó viruló életet s a távol örökösökre és utódokra átszármazó legszerencsésebb kormányzást kértek.»* Engedtek mindenben, a miben lehetett, «csak azzal az ő felsége hazánk ellen lött indulatja engeszteltessék».* Így történt, hogy a vallásügyeket teljesen kikapcsolták az országgyűlés feladatai közül s azt a király elintézésére bízták. A király pedig Jenő savoyai herczeg elnöklete alatt egy osztrákokból álló bizottságot küldött ki s annak munkálatai alapján olyképpen rendelkezett,* hogy elkeserítette vele a protestánsokat, s a katholikusokat sem elégítette ki.
Károlyi önéletírása, I. 332.
Az 1729. törvények előszava, 2. §.
Károlyi, I. 339.
Rendelete csak később, 1731 márczius 21. jelent meg. Főbb pontjait ösmerteti Horváth, VII. 166–8.
1729 szeptember 29-ikén az országgyűlés tárgyalásaival és törvényeivel elégedetlen magyaroknak követei már Rodostóban jártak s otthon elegen akadtak, a kik várták a fejedelmet. A kormány elfogatta a rodostói Joó János kanczelláriai lajstromozónak valamely rokonát, Joó János birtokost, Barta Mihály fornosi lakost, Rákóczi egykori zászlótartóját, az engesztelhetetlen kuruczot és az ifjú Darcsi György fornosi birtokost, mert Joónak naphegyi szőllejében «összeesküvést forraltak a király ellen». Mindnyájokat a munkácsi várba csukták.* A nyáron Torday István Abaújvármegyében gróf Károlyi Sándor nevében toborzott katonaságot, mely ügyben a vármegye azonnal vizsgálatot indított, maga Károlyi pedig a helytartótanácshoz jelentést és tiltakozást adott be.* A nép, mint utóbb is egy ízben,* azt hitte, hogy felbuzdúlt benne a régi kurucz vér, és Rákóczi számára szedi a hadakat. Magáról a fejedelemről még a rodostói kém, Bohn is csak jelentéktelen híreket közölhetett Thalmann cs. követtel; a fejedelem bizalma különben is megingott Bohn iránt, a ki most már attól félt, hogy fölfedezik árúlását, a mi azonban csak évek múlva történt meg.* A sevillai szerződésben (1729 november 9.) Franczia-, Spanyol- és Angolországok, két hét múlva pedig Hollandia is szövetkeztek egymással a kereskedelmök érdekeit fenyegető Ausztria ellen s 1730-ban a háború kitörése elég bizonyosnak látszott. Mindenki természetesnek tarthatta, hogy a mely pillanatban Francziaország állást foglal Ausztria ellen, számításba veszi Rákóczit; XV. Lajos apósa, Leszcsinszkij Szaniszló, máris összeköttetésbe lépett vele, hogy, a lengyel trón várható megüresedése esetében, királyságának visszaszerzése végett hasznát vegye Ausztria ellen.*
A Magyar Nemzet Tört. VIII. 171. Lehóczky, Bereg vármegye tört. I. 242–3.
Károlyi naplója, 1730 június 29., július 3., 4. Önéletírás, I. 369.
Márki, Peró lázadása 16., 18.
Saussure, 58.
Horváth, VII. 184–5.
Az ősz kezdete elsöpörte az Ausztriával szemben óvatos török kormányt, mely Európában mindenképpen békét akart, hogy helyreállítsa tekintélyét Ázsiában, melyet egyrészt az oroszok térfoglalása, másrészt a perzsákkal folytatott szerencsétlen háború fenyegetett. III. Ahmed szultán maga akarta átvenni az ázsiai hadsereg fővezérletét. Azonban szeptember 28-ikán Konstantinápolyban kitört a forradalom, melyet két egyszerű janicsár: Kalil Padrona és Muszlu vezetett.* Harmadnap a nép haragja következtében vesznie kellett Ibrahim nagyvezírnek s négy más miniszternek, mire október 2-ikán maga a szultán is lemondott unokaöcscse, I. Mahmud javára.*
A Nouveaux mémoires du Comte de Bonneval (London, 1737., 53.) szerint a janicsárok azért lázadtak fel, mert Magyar-és Erdélyországban néhány helyet kellett volna megerősíteniök.
Mikes, 121–123. Bildersaal, IX. 1422–26. Hammer-Purgstall, III. 425–432. Vandal, 147–181.
214. TÖRÖK NŐ A XVIII. SZÁZAD ELEJÉN.*
Török nő (647. l.) Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
A volt szultán és nagyvezíre nem közönyös nevek hazánk történetében. Magyarország a pozserováczi békében az ő idejökben szabadúlt föl teljesen a török uralom alól. Ehhez a békeszerződéshez kényszerűségből ragaszkodtak ugyan, de a német-római császár hatalmának gyöngítésére ezentúl is készen álltak. Rákóczit egy újabb veszedelmes háború hírére sem adták ki, de távozni sem engedték, hogy azokkal a nagy eszmékkel, a miket képviselt, és helyzetével, a mely a török barátságra utalta, a császárt örökös aggodalomban tarthassák.
A bujdosók úgy gondolták, hogy a konstantinápolyi forradalom következtében Rodostóban is lehet zenebona és zsákmányolás; éjjelenkint tehát őrködtek, vigyáztak. «De itt – Mikes szerint* – minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió.» Csodálták azt a nagy rendet, a melyet a törökök még a fölkelésben is megőríztek. Könnyen fölverhették volna a gazdag görög, örmény kereskedők boltjait, rámehettek volna a császár kincstartójára; azonban a tárház, a hol mindenkinek fizetni szoktak, a bujdosóknak is épp úgy nyitva állt, mint azelőtt.
Mikes, 123.
Az új szultán november 25-ikén elnyomta a nyakára nőtt forradalmat és kivégeztette annak vezéreit, a két hatalmas janicsárt,* és ezután azonnal megadta Rákóczi teljes évdíját, a melyet 1729 előtt élvezett.* A volt császár leánya, Ibrahim nagyvezír özvegye, 1731 márcziusában még egy kisérletet tett az arnótok és a janicsárok fellázítására s a hatalom visszaszerzésére, a miért azonban őt vízbe, a lázadást pedig vérbe fojtották.* A szultán megfogadta nagyvezírének azt a tanácsát, hogy vezíreit soká uralkodni ne hagyja. Letette őt és 1731 szeptember 19-ikén Rodostón át már a harmadik nagyvezír, Topál (Sánta, Topa) Ozmán basa, a francziák nagy barátja ment Konstantinápolyba, hogy rendkívűl fontos hívatalát elfoglalja.*
Igen érdekesen írja le Mikes november 27-ikén, u. o. 124 – 5.
Saussure, 256., 326.
Mikes, 1731 márczius 25., 126. l.
«De az esze nem Sánta, mert nagyeszűnek mondják.» Mikes, 1731 szeptember 20., 128–9. Vandal, 168–171.
RÁKÓCZI RODOSTÓI KÁPOLNÁJA*
Rákóczi rodostói kápolnája (648. l.) Beszédes vázlata után Cserna Károly rajza.
A kormányban tapasztalt gyors változások a bujdosókat kevés jóval biztatták. Soruk is egyre ritkúlt. Forgách Simon a lengyelországi Zolkiewben (Zulkwán), a hol nyomorgása miatt ezer talléron családi levéltárát is elzálogosította, még a múlt esztendőben elhúnyt. «Már ex magnatibus senki sincs – írta fia,* – hanem méltóságos gróf Csáki Mihály úr, a ki is nem kontentáltatván fejedelem Rákóczi testamentumával, mivel csak a francziát szereti, Konstantinápolyba transferálta magát; Zay Zsigmond sem kontentáltatik, de ugyancsak még a fejedelem mellett vagyon. Én pedig ide, Lengyelországba jövék. Ex praenobilibus vannak a fejedelem mellett Sibrik Miklós, Ilosvay János, Máriássy Ádám, Mikes Kelemen, Kapy Gáspár. Adta volna Isten, soha Rákóczi, se Bercsényi ne született volna. Hazánkat elpusztították, minket koldúsbotra juttatának. Bezzeg, a fejedelemnek jól van dolga; mert Magyarországban sem volt a kuruczvilág előtt annyi jövedelme, mint most a franczia királytól és török császártól. Bezzeg, nem ád a szegény magyarnak: verje meg az Isten!» A könnyelmű fiatal embernek csak az a mentsége, hogy ezt a levelet olyan emberhez írta, a kitől mindjárt meg is kérdezte, hogyan nyerhetne kegyelmet a császártól?
1731 október II. Varsóból gróf Révay Péterhez. Forgách-levéltár, a Nemzeti Múzeumban. (Másolat.) Zay elégedetlenségét Chauveline levele is (1734 november 13.) igazolja. Közli Kont, Revue de Hongrie, 1910. 45.
A lengyelországi menekűltek sorsán és az ott küszöbön álló változások miatt aggódva, az onnan visszatérő ifjabb Vigouroux helyébe a fejedelem Bohnt akarta Lengyelországba küldeni, hogy érdekeit megvédje.* Nem jól választotta meg emberét, mert ezt a bécsi udvari haditanács elnöke, mint a császár érdekeinek hű képviselőjét, dícsérte.* A fejedelem, szerencsére, vissza is parancsolta őt, talán arra a hírre, hogy Drinápolyon át egy lengyel tábornok megy hozzá.* Bohn attól tartott, hogy a fejedelem nyomára jött kémkedésének és szolgálatai jutalmáúl a császártól már most őrnagyságot kért a hadmérnökségnél;* hiszen máshol mindenütt hasznosabban szolgálhatna a császárnak, mint Rodostóban! De a fejedelem és a konstantinápolyi követség egyaránt szükségesnek tartotta őt, mivel otthon volt a katonai tudományok minden ágában s nagyjából a politikai ügyekben is. Állítólag Rákóczi első titkára és kegyeltje, Louis Bechon is csak a tavaszig akart maradni Rodostóban, mert a portától nem kapott biztató választ a rábízott dologra nézve. Rákóczi tudniillik arra kérte a szultánt, engedné meg, hogy Moldva- és Oláhországban, Erdély határán, földeket vehessen bérbe, de olyan kiváltsággal, hogy akármi változás történnék a portán vagy a két fejedelemségben, nekik semmitől se kelljen tartaniok s első megállapodásukat meg ne másítsák. A porta azt felelte, hogy a fejedelemségeket nem veheti el; urai birtokaiknak mindaddig, míg a fejedelmek megfelelnek kötelességeiknek; nem volna igazságos, hogy másoknak kiváltságokat és jogokat osztogasson ebben az országban a fejedelmek tudta és beleegyezése nélkűl. Ha azonban ezeknek nincs kifogásuk ellene, a porta sem vonakodik teljesíteni kérését.
Thalmann 1731 augusztus 31. Thaly, Saussure törökországi leveleihez írt életrajzában. 58–59.
Szeptember 19. U. o.
Október 5. U. o.
Deczember 18. U. o. 59–69.
A fejedelmek hozzájárulásának kikérése végett a fejedelem azonnal írt Oláhországban levő küldöttjének, Vigourouxnak s remélte, hogy újesztendeig kedvező feleletet kap. Hír szerint a fejedelem kamarása, Mikes Kelemen, a határon szintén földet akart bérelni, hogy azután elvehesse Bercsényinek Lengyelországban élő özvegyét, Kőrössy Zsuzsikát. A bérlet politikai czélja az volna, hogy a fejedelem, mint valami gyarmatba, oda gyűjtse össze a magyar elégűletleneket, a kik a fölkelésre mindenkor készen álljanak. Velök, vagy még ő előttük menne oda egy Batthyány nevű magyar, a ki néhány hónapja kijött Rodostóba s a fejedelem évdíjat ad neki, mert testvérétől, az erdélyi kormányzóság irnokától, jó értesűléseket szerezhet az erdélyi ügyekről. «Ilyen itt az élet és a tervezgetés azóta, hogy Don Carlos bevezetése nem nyugtalanítja a kedélyeket – szólt Bohn;* most már nem bíznak benne, hogy az ő örökösödése valamely változást okozhatna.» Ezzel arra czélzott, hogy Don Carlos infanst a spanyolok és az angolok a négyes szövetség ötödik pontja értelmében közös erővel helyezték be Parma, Piacenza és Toscana valóságos birtokába, a mi azonban a bécsi udvar előleges beleegyezésével történt.*
1731 deczember 27. Hurmuzaki, Documente, VI. 499–501. U. ő, Fragmente, V. 15–16. Angyal, 26. Pethő, M. Krónika folytatása II. 104–5.
Hist. Bildersaal, IX. 1124–5, 1129–33.
Mikes szerint* a bujdosók oly nagy csendes nyugalomban éltek, hogy úgy tetszik, mintha másutt mindenki meghalt volna, csak ők élnének; pedig, jól meggondolva a dolgot: mások élnek, csak ők alusznak. «De van-e egyéb dolga a bujdosónak?» Azonban a bizalmatlanság, kételkedés, fekete irígység is velök bujdosott, «mintha ők sem maradhattak volna meg az országban». Sok bujdosót eltemettek már, de az irígység csak megmaradt; az egyenetlenség is egészséges és nem vénül. «Talán ugyanezek temetik el a bujdosókat, hacsak a jó Isten el nem veszi közőlük őket.» A bujdosóknak testvériesebben kellene élniök, mint az otthoniaknak; de ennek az ellenkezőjét tapasztalták Rodostóban. Az ájtatos fejedelem hiába fáradozott, hogy a viszálykodásokat megszüntesse. «De a mit a halál végbe nem vihet, hogy vinné ő azt végbe?» Mikes szerint égetni valók. Hiszen egy a sorsuk, az állapotuk. Egyik is odahagyta jószágát, a másik is. Tisztségeket, jószágokat Rodostóban nem osztogatnak. Az északi meg a déli szelet mindegyik egyformán kapja. Csak abban különböznek, hogy az egyiknek az egészsége jobb, a másik többet ehetik, ihatik, a harmadik tovább sétálhat a tengerparton, mert jobb lába van. Kevés foglalatosságuk következtében unatkoznak, sőt egymást is megúnják s már nem szeretik egymást látni. Minden bajnak oka az unalom.
1731 deczember 24., 129–131.
Ilyen hangulatban érte őket az 1732. esztendő, a mely azonban csakhamar nagy dolgokkal kecsegtette mindnyájukat. Villeneuve mindenképpen meg akarta győzni lelkes barátját, Topál Ozmán nagyvezírt, hogy az osztrák elnyomás miatt nekibúsúlt magyarok s a Mazeppa kivégzése miatt bosszús kozákok főbbjeit Ausztria és Oroszország ellen kellene ingerelni s háborúra bírni.* Azonban aggasztotta, hogy a török hadsereg, kiképzés tekintetében, annyira elmaradt ellenségei mögött. Ekkor lett figyelmes a nagyvezír Bonnevalra, ki emlékiratot adott be a török hadsereg ujjászervezéséről,* minek valósítására teljesen alkalmasnak is találta. Villeneuve helyeslésével* Ozmán Konstantinápolyba hívatta Bonnevalt s ünnepiesen, nagy tisztességgel fogadta a tábornokot, ki időközben, Ahmed néven, amúgy is mohammedánus lett. A reábízott tűzércsapatot rövid idő alatt nagyszerűen kiképezte; de Ozmánt, ki már benne látta a megtorló háború vezérét, a vén kizláraga (az eunuchok főnöke) csakhamar megbuktatta. A magyarok sajnálták, mert a németeknek ellensége, nekik pedig jótevőjük volt. A viszonyokat jellemzi, hogy utódjai közt Bonneval is szóba jött.* Emlegetése bizonyítja, hogy Rákóczira vonatkozó terveit a török kormány elég figyelemre méltóknak találta. Mint boszniai szandsákbasa, maga mellé hítta Bohnt, a ki már most az osztrák követségtől kért tanácsot, oda menjen-e, vagy Francziaországba, hová a fejedelem akarta küldeni, hogy György makoviczai herczeg számára az udvartól egy külön ezred fölállítását eszközölje ki.* Bohn, a kit VI. Károly császár őrnagygyá nevezett ki, küldetését még a nyáron is bizonyosnak tartotta.* Útjából azonban egyelőre semmi sem lett s a követ hiában törte a fejét, hogy ha Bohnnak Rodostóból távoznia kell, tudósítónak megnyerheti-e Rákóczi konstantinápolyi török tolmácsát, a magyar Ibrahim effendit, az első török nyomda alapítóját.*
Villeneuve Montihoz 1732 márczius 9. Vandal, 173.
Közli Nouveaux memoires du comte de Bonneval, 64–91.
U. ő. Chauvelinhez június 2. U. o.
Mikes, 1732 márczius 14., 131. l.
Thalmann, 1732 márczius 8. Saussure, 60.
Április 21., július 10. U. o.
Szeptember 24. U. o. 61.
215. BONNEVAL EMLÉKIRATAINAK CZIMLAPJA.
A hazából érkezett hírek közűl a fejedelmet legjobban érdekelhette, hogy egykori ellenfele, gróf Pálffy János nádor, 1732 februárius 20-ikán meghalt, mire az önkényuralom levetette alkotmányos álarczát. III. Károly, törvény ellenére, vejét, Ferencz lorraini herczeget nevezte ki Magyarországban királyi s Erdélyben fejedelmi helytartónak. Mit remélhetett még Rákóczi, ha mindez «egész nemzetünknek vigasztalására» történt?*
Károlyi Önéletírása, II. 53.
