II. A FEJEDELEM A GYŰLÉSEKEN.
II.
A FEJEDELEM A GYŰLÉSEKEN.
A FEJEDELEM A GYŰLÉSEKEN.
SZÓTÓL a tettig rendesen nagy a köz. Rákóczi az ónodi országgyűlésen és sok egyéb esetben megmutatta, hogy szavai és tettei közt a távolságot nem ösmeri. Bercsényivel hitte, hogy tettekre, nem szavakra van szükség.* Forradalmakat, szabadságharczokat voltaképpen azok indítanak, a kiknek szavát a tett olyan gyorsan követi, mint a lövés a tüzelésre adott vezényszót. Rákóczi hatalmának, befolyásának egyik eleme a szó hatalma volt. «Az isteni gondviselés – mondta önmagáról* – elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek. És meghallá ezt a szózatot az ország minden népe. A nemes szívek lángra lobbantak a szabadság nevére és siettek fegyvert fogni annak visszanyerésére» Ez bizonyára nem tartozik ama szóvirágok közé, a mik szép dolgok ugyan, de nem pótolják az igazságot. Csak másfélszázad mulva akadt szónok, a ki beszéde erejével a magyar népet úgy tudta lelkesíteni. Annak a jelenetnek a mikor Klimiecben 1703 június 14-ikén a szegény jobbágyok leborúlnak Rákóczi előtt, a ki hazaszeretetet és szabadságot hirdet nekik, csak egyetlen egy párja van az újabb magyar történelemben: Kossuth Lajos czeglédi beszéde 1848 szeptember 24-ikén, mely 12.000 honvédet állít talpra. Azt a hatást, a melyet Rákóczi a sárospataki országgyűlésen 1708 november 28-ikán ért el, a mikor beszédére a rendek életöket és véröket ajánlották a hazáért, a híres pozsonyi jelenetnél jobban még csak egy ember közelítette meg: Kossuth Lajos, a ki 1848 július 11-ikén 200,000 embert kérvén a haza védelmére, valamennyi képviselő esküre emelte kezét és úgy kiáltotta: «Megadjuk!» Caius Mucius szavait másfél század alatt csak két ember ismételhette úgy, hogy szavaik és cselekedeteik közt meglegyen az elszakíthatatlan kapcsolat: Rákóczi a függetlenségi nyilatkozat kimondása előtt egy nappal és Kossuth a függetlenségi nyilatkozat indítványozásakor. A költő, Kossuth dicsőítője, valóban Rákóczival mérte őt össze:
Századok, 1895. 736.
Rákóczi emlékiratai, 79.
«Szónok, kitől a zsarnok vére fagy, –
Rákóczi égből kitört lelke vagy!»
Rákóczi égből kitört lelke vagy!»
Azt a csodálatos hatást, a melyet nemzetére gyakorolt, egyik sem csupán szava erejével érte el; írói, egyéni, forradalmi tulajdonságaik együttvéve tették mind a kettőt, sőt – egyideig úgy látszott – Rákóczit fejedelmi származása egymaga is megteheti a nemzet vezérének.
Rákóczi, mondhatni, a vérbeli szónokok közé tartozott. Születés, családi hagyományok maguk is arra kötelezték, hogy a szó erejét hatalma növelésére használja. Csak tízesztendős volt, a mikor egyik kezében lova kantárát, a másikban fejedelmi buzogányát tartva, csinos beszédben köszönte meg a kapitányoknak és hadnagyoknak, hogy édes anyja vezetése mellett Munkács várát megtartották a magyar szabadságnak. Erre a szónoklatra, valamint az anyja nevenapján mondott szép köszöntőre még bizonyosan nevelője, Badinyi János tanította be. Magának a szónoklatnak mint művészetnek legelemibb szabályaival csak három esztendő mulva, 1689-ben, a neuhausi gimnáziumban ösmerkedett meg. Egy esztendő mulva ott a záróvizsgálaton mint latin szónok kellemes föltűnést keltett.
De nem Quintilianus, nem is Cicero vagy Caesar tanulmányozása tette azzá, a mi ezen a téren lett. Latinul, noha a latin szó mindenütt járta, később, a közpályára lépve, csak idegenek előtt beszélt, pl. az 1710 januárius 21-iki hadiszemlén lengyel katonáihoz; de ugyanakkor svéd zsoldosaihoz francziául, a kuruczokhoz magyarul szólt s így egyetlen egy nap három nyelven tartott gyönyörű beszédeket.* A német, cseh és az olasz nyelvekben nem vitte annyira, hogy szónoklatokat tarthasson; de mindenesetre azon magyarok közé tartozott, kik – mint Bercsényi, Kossuth, Apponyi – több nyelven egyenlő szónoki sikereket arattak. Ez nála annál nagyobb érdem, mert Neuhausból Bécsbe s onnan hazakerűlve, csak akadozva, hibásan beszélt magyarul; holott már 19 esztendős korában beiktatták sárosvármegyei főispánnak, s így nemcsak latin orácziókat, hanem magyar szónoklatokat is vártak tőle.
Rákóczi-tár I. 228–9.
Sárosvármegye szeretettel bocsátotta meg beszéd közben ejtett hibáit s örök büszkesége, hogy ő nevelte Magyarországnak egyik legnagyobb szónokát. Zemplén- és Abaujvármegyék, a melyek őt 1708-ban a maguk kebelében hallhatták, már egész teljességében hódoltak szónoki képességeinek.*
Rákóczi-tár, I. 107–8., 110. Arch. Rákóczianum, II. 217., 221., 223.
A szabadságharcz kitörése óta a nép és a katonaság szent áhítattal hallgatta. 1703 június 17-étől 1711 januárius 31-éig a néphez és a katonasághoz intézett 12 beszédének emlékezete maradt fenn. Főképpen a teljes szövegében ösmert gyömrői beszéd* tanusítja azt a gondot, a melyet szónoklatainak művészi megszerkesztésében oly szerencsésen tudott egyesíteni a közvetlenséggel, a mely pedig annyiszor csábít pongyolaságra. Hatalmas, szép, fejedelmi okos beszédnek mondhatjuk ezt is, a hogy a nagykárolyi hadiszemlén 1708 februárius 6-ikán tartott beszédét az egykorúak mondták.* Előadásához bizonyos politikai bátorság és nyiltság kellett, mert a hadak demoralizácziójának az a kíméletlen ostorozása, a melylyel mind a kettőt kezdte, olyan lelkierőt és önbizalmat követelt, a milyennel Jézus verte ki a kufárokat a templomból. A beszéd közepén megmagyarázta, mire vállalkozott, mi ennek a szabadságharcznak igazi czélja. A végén megkapó szavakban hítta fel őket a haza és a szabadság védelmére. Ez az elrendezés egymaga is mutatja, menynyire tisztában volt nemcsak népszónoki, hanem népvezéri föladataival is. Dorgált, meggyőzött, lelkesített egy rövid negyedóra alatt mint olyan, a ki nagyon jól érezte, hogy joga van mindegyikhez, sőt hogy csak neki van joga. Micsoda elemi erő van szavaiban, a mikor a nagykállói hadiszemlén (1710 januárius 21-ikén) a lanyhákra azzal riad, hogy az utolsó mérkőzés előtt állanak, őseik régi dicsőséges példáit kell követniök s a gyáván megfutót saját bajtársának kell lelőnie, levágnia.* «Itt az idő – szólt hozzájuk Kisvárdán is,* – hogy dicső halállal haljunk meg inkább, mintsem a német járma alá vessük magunkat.»
L. e könyv I. kötetében 414–416. l.
Beniczky naplója. Rákóczi-tár, I. 96. Szaniszló naplója, Tört. Tár, 1890. 494–5.
Beniczky naplója. Rákóczi-tár, I. 228–9.
Rákóczi emlékíratai, 289.
Különösen népies és katonai beszédeiben gyakran említette önmagát; hivatkozott szenvedéseire, áldozataira, nagy terveire, végső elszántságára. De nem hivalkodás, nem hiúság ez olyan vezérnél, a ki nagyon jól érezte, hogy a szabadságharcz minden sikerét tőle, az ő bátorságától, okosságától, szerencséjétől remélik. Mivel buzdíthatott volna jobban, mint a maga példájával? Saját halhatatlan lelkét szerette volna belélehelni nemzetébe, hogy mindenkinek erében ugyanazon szent lelkesedés tüze forralja föl a magyar vért; s mégis a maga bírájává teszi nemzetét, katonáit. Áldozzák föl személyét, adják az ellenség kezébe, nem bánja: csak szabadságot szerezzen vele nekik és nemzetének. A végső pillanatban, az olcsvai beszédben is (1711 januárius 31-ikén) áldozatul áll tisztjei elé: «Ha balítélettel vagytok felőlem, ime, előttetek vagyok, uraim! Cselekedjetek velem, a mit akartok; lelketekre hagyom magamat ...» Saját akaratának a nemzet akarata alá való ilyen alárendelése mindenkor meggyőzte hallgatóit, hogy beszédeiben és tetteiben nem saját személyének, hanem magyar nemzetének javát, dicsőségét keresi.
Katonai beszédein kívül ezt különösen országgyűlési szónoklatai bizonyítják. 1705–1709 közt a szécsényi, marosvásárhelyi, ónodi, egri, sárospataki, huszti teljes vagy részleges országgyűléseken, öt év alatt tehát hat összejövetelen, a mennyire tudjuk, körülbelül 34 beszédet tartott. Megnyitó és bezáró szónoklatait a trónról, a többit a zöldasztal mellől, ülve vagy állva tartotta. A tűz és lelkesedés trónbeszédeiből sem hiányzott. Különösen «gyönyörűséges»-nek tartották az erdélyi fejedelemségbe történt beiktatásakor mondott «peroráczióját.» De nem hiányzott a tűz és lelkesedés a legszárazabb közgazdasági kérdések fejtegetéseiből sem. Csodálatosan tudott alkalmazkodni a tárgy természetéhez, de a tárgyat is csodálatosan alkalmazta a maga természetéhez. Mindig Rákóczi volt, a ki szólott; mert a maga eszméit, gondolatait hirdette, akár mint fejedelem, akár mint mágnás, vagy inkább – a hogy maga mondta – «mint a haza javáért buzgó polgár» beszélt.
Alig volt a közéletnek kérdése, a melynek megoldását magvas, alapos fejtegetéseivel meg nem könnyítette volna. A házszabályok, a vallásügyek, a templomok visszaadása, a szabadság régi harczosainak kárpótlása, az igazságszolgáltatás gyorsítása, a közadózás és a közteherviselés, a rézpénz, az újonczozás, a dézsma stb. dolgában valóságos szakembernek bizonyúlt. Széles ösmereteivel fejedelmi tekintélyének fölhasználása nélkül is tudott hatni és meggyőzni. A vitába majdnem mindig új szempontokat vitt be; azonban különösen a közteherviselés sürgetése közben mutatkozott az újkor és az új eszmék emberének. Valóban, méltatlan dolog arról vádolni őt, hogy nevéhez nem fűzödik olyan demokratikus alkotás, mint a Bocskayéhoz a hajdúk letelepítésével. A közteherviselés, az egyenlő megadóztatás ügyében az ónodi országgyűlésen (1707 június 4-ikén), Zemplénvármegye közgyűlésén (1708 márczius 16-ikán), az egri konventben (1708 május 21-ikén) és a sárospataki országgyűlésen (1708 november 28-ikán) tartott beszéde a demokráczia történetében is előkelő helyet követel magának.
A mikor Rákóczi az országgyűlésen, vagy a nép előtt férfiakat szólított fegyverbe Istenért, hazáért, szabadságért: mi ragadhatta meg jobban a lelkeket, mint a könny, mely szeméből előbuggyant, arczán végigömlött, mert annyi szenvedést, igazságtalanságot tovább tűrni nem akart? A könny, a mely beszéd közben az emberiség megváltójának szemében is megcsillant, nem gyöngeség, nem hatáskeresés, hanem teljes átszellemültség jele volt azoknál is, a kiket – mint Rákóczit és Kossuthot – a nemzet a maga megváltóinak nevezett. Rákóczi könnyezett, a mikor az ónodi országgyűlésen lemondott vezérlő fejedelemségéről, majd midőn az országgyűlést berekesztette; a pataki templomban zokogva ajánlotta a nemes ifjak zászlaját a seregek urának pártfogásába; Olcsván sok könnyet hullatott hazájáért, mikor a haditanácsban a szomorú helyzetet vázolta.* Gróf Pálffy János tábornagy gúnyolta is, hogy fegyvere a szónoklat és a sírás.* De nem lett volna szabad felednie, hogy a mikor Rákóczi sírt, zordon tisztjei és a rendek is nedvesedni érezték pilláikat, s Ónodon halniok kellett azoknak, a kik ezt a könnyet fakasztották!
Beniczky naplója, Rákóczi-tár I. 12., 17., 200. Pulay Károlyi S. önéletírásában, II. 262. Rákóczi önéletrajza, 195.
Szalay, Rákóczi bujdosása, 35.
Egy-egy beszédében Rákóczi keresztülvezette a hallgatóit az érzelmek minden fokozatán. Mi volna ennek tanulságosabb példája, mint éppen a most említett ónodi beszéd, a melyben a legprózaibb pénzügyi kérdésnek, a rézpénz értéke emelésének tárgyalása közben ismételt felszólalásai után a hidegséget, a mely eleinte fogadta, a vérontásba átmenő lelkesedésig tudta hevítni? Száraz számokkal, zárószámadások előterjesztésével, forradalmi időkben gyújtó hatást értek el más pénzügyminiszterek is, pl. a francziáknál Necker, nálunk Kossuth; de gyanusításokkal szemben az országgyűlésen valaki aligha kapott fényesebb elégtételt, mint Ónodon Rákóczi, kit az eszmék egéből egyesek épp úgy a sárba akarták levonni, mint három emberöltő mulva Párisban Dantont, a kit számadásainak titkos tételei miatt hurczoltak meg. Mind a két esetre szól egy párisi népszónoknak, Gonchonnak megjegyzése: férfiak, kik igazán rajongtak a hazáért, a hatalmat csak ennek érdekében keresték s a módokban eltértek, de a lényegben egyetértettek: egymásnak kölcsönösen költött hibákat tulajdonítottak, a helyett, hogy jobban tartottak volna az utókor gyűlöletétől és szemrehányásaitól, mint a pártoskodók tőrétől és az idegen szablyától. Ebben a mérkőzésben Rákóczi szónoklata még végzetesebb volt a turócziakra, mint Ciceróé Catilinára és követőire.
A szenvedélyre kevesebb alkalom nyilt a magyar és az erdélyi szenátusok, vagy a hadi, közgazdasági és az udvari gazdasági tanácsok ülésein, a melyekben a fejedelem szintén szorgalmasan részt vett és saját vallomása szerint «eleget beszélt».* Itten nyugodt, okos fejtegetéseivel hatott, pl. a miskolczi tanácsülésen (1706 februárius 7-ikén) a rézpénz ügyében.* Erre a nyugalomra nem a hallgatók kisebb száma intette, mert pl. a miskolczi és kassai tanácsűlések, a vármegyei követek megjelenése következtében, fiók-országgyűlésekké szélesedtek ki. Az a körülmény mérsékelte előadása tüzét, hogy inkább meggyőzni, mint lelkesíteni kívánt. De ki nem érezné izzó lelkének egész hevét az erdélyi szenátushoz Salánkon 1711 februárius 12-ikén intézett beszédében,* a mely egyúttal utolsó politikai szónoklata volt, mert pár nap mulva már önkéntes számkivetésbe ment.
Rákóczi levele 1708 szeptember 12-ikén. Arch. Rákóczianum, II. 321.
Rákóczi emlékíratai, 174–6.
Rákóczi önéletrajza, 199–200.
34 országgyűlési, 12 katonai, 5–5 szenátusi és vármegyei, összesen 56 beszédének az emlékezete és kivonata maradt reánk; egész terjedelmében csak egy, a gyömrői.* Ösmerjük a fejedelemnek azt a szokását is, hogy Szilveszter napján az udvari tisztviselők elbúcsúzásánál s újesztendőkor a köszöntéseknél rendesen beszédeket szokott volt tartani;* azonban ezekről a kétségkívül politikai tekintetben is fontos nyilatkozatokról nincsenek följegyzéseink.
Mindezekről részletesebben szóltam s beszédeit csoportosítottam az Erdélyi Múzeumban 1907. 65–84. Itt a részletezésre nincsen tér.
Rákóczi-tár, I. 179–180. Márki, Kurucz újesztendők. Erdélyi Hirlap, 1907. I. sz.
A fejedelem nemcsak tartani, hanem hallgatni is szerette a szép szónoklatokat. Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Ráday Pál, Pekri Lőrincz, Bartha András, Vay Ádám, Telekesy István, Berkess Antal, Keczer Sándor, Barkóczy Ferencz koruk leghíresebb szónokai közé tartoztak. Rákóczi szerint az ő fogságában levő Tolvay Gábornál sohasem lehetne jobbat feldobolni, hogy a pozsonyi királypárti országgyűlésen az ő nevében megbízás nélkül tarthat kemény beszédeket.* De megtörtént, pl. 1707 június 6-ikán a rézpénz ügyében, hogy az ellenzék valóságosan obstruált, «nem gondolván a fejedelem sok szép declaratióival, szíves expectoratióival.»*
Rákóczi levele 1708 márczius 2-ikán. Arch. R. II. 177.
Beniczky naplója, Rákóczi-tár, I. 11.
39. GR. BARKÓCZI FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.*
gróf Barkóczi Ferencz
Semmiben sem korlátolta a szólás szabadságát. A szécsényi országgyűlésen boldognak mondta magát, hogy szabadon tanácskozhatnak ügyeikről s a szólásszabadság érdekében, kivált a személyét érintő kérdésekben, vissza is vonúlt a tanácskozásoktól.* Az erdélyi országgyűlésről elküldte udvari hadait, hogy a rendek ne tarthassanak valami beavatkozástól.* Az ónodi országgyűlés megnyitásánál kijelentette, hogy előterjesztéseire nézve mindenkinek a véleményét meghallgatja s nézetét mindenki bátran elmondhatja. Június 6-ikán maga hítta föl Okolicsányit és Rakovszkyt, hogy Túróczvármegye sérelmeit szabadon adják elő. Midőn személye megbántását a rendek oly véresen torolták meg, nem akarta azonnal tárgyaltatni a függetlenségi nyilatkozatot, hogy ez a vérengzés, «a tábornokok helytelen magaviselete» és az udvari hadak jelenléte a rendek megfélemlítését ne jelentse. De arra nem volt hajlandó, hogy hasonló esetek meggátlása végett szólni engedje a szenátust, melynek szólásjoga ily közgyűlésen nem volt; s nem is tartotta illendőnek, hogy először a kormánytanács szóljon a kormány fejét illető ügyben.*
Rákóczi emlékíratai, 148., 150.
U. o. 210. Ezzel szemben lásd a következő 20. jegyzetet.
U. o. 222–3. Századok, 1895. 639., 715., 723., 725. Ellenben Kökényesdi Vetésy László arról vádolja, hogy a merénylet előre volt készítve, éjjel az ország sátorára kartácscsal megtölt ágyúkat irányoztak. Fiedler, Aktenstücke, I. 292.
Már 1705. szeptember 12-én boldognak érezte magát, mert annyira vitte az ország rendeit, hogy érdekeikről szabadon tanácskozhatnak. Szólni engedte nyilt ülésben a császár követeit is és megengedte, hogy felolvassák a császár előterjesztését. A béke munkáján kívül más dolgokban is szabad szólást és szavazatot biztosított minden úri és szegény nemesi rendnek. A szólásszabadságot különben a szenátusban,* sőt a haditanácsban is megőrízte; pl. Ocskayt itt nem világosíthatván föl, beszélni hagyta.* A küzdelem végén azonban megjósolta, hogy ezentúl «ha kit szóra hoz a tűrhetetlenség, vagy valamely megjegyzett vitézi emlékezet, – minden szava, sőt, ha megáll, az is rebelliónak fog magyaráztatni. Sok hamis tanúvallomás, nyárs, kerék, akasztófa rettegő félelme lesz előtte mindennek.»* Jóslata mindamellett is teljesűlt, hogy 1711 május elsején a küzdelmet befejező szatmári béke a jövő országgyűlésre biztosította a szabad voxot.* Azonban, ahogy pár nappal a túróczi eset után Bercsényi figyelmeztette a rendeket, most tettekre van szükség, nem szavakra.
Rákóczi levele 1708 szeptember 12-ikén. Arch. R. II. 321.
Rákóczi emlékiratai, 242.
Rákóczi levele 1711 április 18-ikán. Károlyi Önéletírása, II. 384.
U. o. II. 434.
