II. A BÁNYÁSZAT.
II.
A BÁNYÁSZAT.
A BÁNYÁSZAT.
CSAKNEM kivétel nélkül Rákóczi hatalmában voltak a bányák a háború első kétharmadában. Műveltette is valamennyit, s untalan kerestette a jól fizető arany- és ezüstereket; de csak a rézbányák jutalmazták fáradságát.* Nem hiába csodálkoztak az angol és a holland követek, hogy rézpénzzel fizeti seregét, holott az övé Európa leggazdagabb aranybányája, a selmeczi.* A beszterczei, körmöczi s néhány selmeczi bánya valamennyire kifizette magát, de pl. a legfontosabb selmeczi bánya, a Szélakna, a művelés költségét sem adta meg. Már abbahagyásáról s arról gondolkoztak, hogy azon a költségen más bányáknál tesznek hasznosabb beruházásokat.*
Rákóczi eml. 79., 123.
1704 november 5. Simonyi, I. 557. Selmecz és Körmöcz 1740–70-ig száz millió p. forintnál több aranyat és ezüstöt szolgáltatott pénzverésre. Szentkirályi, Erdélyi bányászat ismertetése, 60. Delius, Anleitung zu der Bergbaukunst, II. 419.
Bercsényi emlékirata 1707 november 5. Arch. R. V. 474–5.
)
114. A BÁNYAVÁROSOK TÉRKÉPE.
(Marsigli után.)*
A bányavárosok térképe Marsigli A. F. «Danubius Pannonico-Mysicus» cz. művéből.
Hellenbach János Gottfried,* a kit I. Lipót mint orvost tett meg cs. és kir. tanácsosnak, majd bárónak, mint bányagróf mindent elkövetett a bányák jobb karba helyezésére. A szabadság ügyéhez csatlakozva, elveszítette a császártól nyert uradalmait, de megnyerte az ország és a fejedelem bizalmát. Rákóczinak valósággal pénz- és kereskedelemügyi minisztere volt s a bányaügyek is rá tartoztak. Különösen három nagy nehézséggel kellett megküzdenie: a munkásviszonyokkal, a szükséges faszén hiányával és a bányavízzel. A mikor az arany- és ezüstbányák munkásait kénytelen volt fehér (ezüst) pénz helyett kongóval fizetni, ezek föllázadtak ellene, megkövezték, fejét két helyen beverték;* mire ő katonaságot vezetett a sztrájkolók ellen, negyvenet agyonlövetett s a többit a munka folytatására szorította.* Ekkor a fejedelem gróf Csáky István főhadbiztos elnöklete alatt kilencztagú bizottságot küldött ki a kincstári bányák munkásügyeinek és egyéb bajainak megvizsgálására.
Életrajza (1659–1728.) Veszpréminél, Succincta medicorum biographia I. 63–5. Horányinál, Memoria, II. 90., Szinnyeinél, M. Írók, IV. 667–8.
Bercsényi, 1707. április 5. Arch. R. V. 384.
Szinnyei, IV. 668.
Baj volt az is, hogy a szén szűke miatt nem lehetett elég érczet olvasztani s új szénégető műhelyeket kellett volna fölállítani. Beszterczére s még odább délre Zsarnóczáról a Garam vizén kellett volna leúsztatni a szénégetéshez szükséges fát. Sőt vasbányát is kellett volna találni valahol a közelben, hogy a nemes fémbányák olcsóbban dolgozzanak, mivel «a bányákhoz számos vas kívántatik».*
Arch R. V. 478. és II. 108.
115. BÁNYAMÍVELÉS A XVIII. SZÁZADBAN.
Azonban a bányák legnagyobb veszedelme a fölfakadó víz volt. 1690 óta a selmeczi Szélaknán folytonosan vesződtek vele. Végre Höll Kornél bányagépmester új vízemelőgépet eszelt ki Szélakna alagvizeinek kiszivattyuzására.* Az eddigi 10 pár ló helyett öt párt is elengedőnek tartott a munka elvégzésére; ezzel azonban növelte a költségeket.* Bercsényi azzal biztatta a fejedelmet, hogy neki olyan találmánya van, mely többet ér a «Cornelius Tacitusénál».* A fejedelem sikert kívánt Cornelius Tacitusnak; de mi haszna, ha víznél egyebet nem húz ki a bányákból! «Talán csak elvesztett fundusnak tartsuk már azt; mert mentül tovább keressük, annál nagyobb kókót találunk s valóban experiáljuk az olasz proverbiumát».* Hitte, hogy ha bevág Bercsényi találmánya, meghozza azt a 70,000 forintot, a mit a Kunstmeisternek (Höllnek) ígértek. Nevetné, ha Bercsényinek sikerűlne, a mi annak nem sikerült. «Nyernénk egy milliót az országnak vele».* Pár nappal ezután az elöntött aknában csakugyan egy 180 latos aranyat találtak s hitték, hogy gazdag érre bukkantak. «A rejtett dolgokról nem ítélhetünk», tette hozzá Hellenbach, a ki bízott az Isten áldásában, ha a bányákat szorgalmasan tovább művelik.* Bercsényi az új ér megtalálásakor azonnal meghagyta, hogy az első leleteket oszszák ki a szegények közt, a kik közül idáig 3–4000 ember, gyermek, asszony sírva könyörgött a szélaknai oszlop előtt, szánjon meg az Isten annyi ezer éhenhaló lelket s adja szent áldását a bányáknak.* A fejedelem 1707 július 3-ikán Selmeczen maga is megnézte Höll és Bercsényi vízimesterségét; saját kezével módosított egyet-mást a tervezeten s meghagyta, hogy ilyen vízemelő gépet a munkácsi vár számára is készítsenek.* Július 7-ikén az újbányai bányákat is megvizsgálta.* Olyanformán gondolkozott, mint Bercsényi, ki nem ösmerte el, hogy a bányáknak hasznát ne vehessék. De hát úgy vannak velük, mint azokkal az ezredekkel, a melyekben aránylag sok a tiszt, kevés a közkatona s így több a fizetésök, mint a hasznuk. Szűkös időkben is annyit költenek a bányákra, mint a jó esztendőkben; ha eltalálják a helyes arányokat, mindenik meghozza a maga hasznát.* Mikor azonban éppen újabb erővel indúlt meg az arany- és ezüstbányák üzeme, a császáriak annyira fenyegették a bányavárosokat, hogy Bercsényi őszszel ismét víz alá merítette az aknákat, összetörette az el nem mozdítható gépeket és társzekereken elvitette a bányászok műszereit.* A győztes császáriak tehát nem vehették hasznát a bányáknak mindaddig, míg a fölkelés leveretése után III. Károly vissza nem hítta számüzetéséből és bányagróffá nem nevezte ki báró Hellenbachot,* ezzel is igazolván Rákóczi emberösmeretét.
Tört. Tár, 1882. 569.
Arch. R. V. 597.
U. o. V. 540. «Nagyobb vödörrel húzzátok, több víz gyün ki», jegyezte meg – nem éppen tréfásan. U. o. V. 557.
1708 márczius 2. Arch. R. II. 173.
Bercsényi Rákóczihoz, 1708 márczius 7. U. o. V. 565.
Hellenbach a bányaügyi bizottságban 1708 márczius 31. U. o. V. 597.
Bercsényi Rákóczihoz 1708 április 2. U. o. V. 593.
Tört. Tár, 1882. 570. Rákóczi-tár, I. 141.
Rákóczi-tár, I. 142.
1708 februárius 8. Arch. R. V. 540.
1708 deczember 8. Medows. Simonyi, III. 414. Rákóczi eml. 257., jegyzet.
Szinnyei, I. 668.
A Duna és az Ipoly közt a börzsönyi hegységben az esztergomi érseknek jó arany- és ezüstbányái voltak, a miket azonban a szabadságharcz viharai közt műveltetni nem lehetett; az elhagyott bányákban fölhalmozott készletek elviteléről a bányaügyi bizottság csak 1707-ben intézkedett.* Ott különben Venczel János komáromi harminczados új bányát is talált; a fejedelem Bercsényihez utasította azzal a kérésével, hogy Budától északra, Pilis vármegyében is kereshessen bányát.*
Arch. R. V. 478.
1707 november 11. U. o. IX. 445–6.
116. SELMECZI BÁNYÁSZOK.*
Selmeczi bányászok Bikkessy után metszette Beyer K. a Tört. Képcsarnok példányáról.
Erdély aranybányáit a fejedelem szintén nem hanyagolta el. Sennyei István ottan már 1703-ban utasította Bágyoni Zsigmondot az abrudbányai bányák művelésére.* A talált arany eladását, megváltását a fejedelem részére akarta biztosítani.* Neki kedveskedett az Abrudbányán talált aranyrögökkel is, hogy fölhíjja figyelmét a hegyek gazdagságára és jövedelmes voltára.* A fejedelem valóban utasította Radvánszky udvari tanácsost, vizsgálja meg, hogyan jártak el idáig Abrudbányán és Zalatnán a kéneső és az aranyváltás dolgában s ahhoz értő emberektől tanúlja ki, mit lehetne tenni a jövedelem fokozására.* Radvánszky nagyon károsnak találta az arany beváltását,* a fejedelem azonban erre a célra és a bányászok fizetésére mégis elküldte neki a szokott 10,000 forintot.* 1706-ban újabb nyomozást rendelt el az erdélyi arany és kéneső dolgában s az abrudbányairól kimerítő jelentést kapott.* A nagy- és felsőbányai arany- és ónbányák felügyelője számára adott bő utasítás élénk világosságot vet a bányarendtartásra.* A fejedelem gondoskodott a kapnikbányai bányák műveléséről,* s kétségkívűl arról is, hogy Szentpáli István kapitány a felsőbányaiakat ne hátráltassa munkájukban.*
Vajda György halmágyi tiszttartóhoz, 1703 október 30. Arch. R. I. 231.
Egy nehezék aranyért harmadfél forintot adtak. U. o. I. 177.
1703 deczember 3. U. o. I. 255.
1704 június 13. Tört. Tár, 1906. 2. 1710-ben hazánkban a szabad aranyváltás középszámításban 16/24 belértékkel (a többi ezüst lévén) 13630, – 1720-ban már 34949 nehezék. Ebből 53 17/19 = 1 bécsi gira, = 1/2 font. (Szentkirályi, Erdélyi bányászat, 42.)
1704 november 9. U. o. 417–9.
1704 deczember 10. U. o. 426.
Levéltára jegyzéke. U. o. I. 7., 13.
Az udv. közgazd. tanács utasítása 1710. június 1. Tört. Tár, 1881. 371–377.
1708 május 24. és június 16. Arch. R. II. 612–3.
1710 június 2. U. o. III. 435.
A rézbányák hasznosabbak voltak az arany- és ezüstbányáknál, mert Rákóczi a szabadságharczot jóformán rézpénzzel küzdötte végig, ennek anyaga pedig a haza földjének mélyéből kerűlt ki. A németek a rézbányákban annyi készletet halmoztak föl, hogy a fejedelem könnyen jöhetett a rézpénz veretése gondolatára. «Innen sült ki a sok kongó» – írja maga Rákóczi.* Sajnos, nem ösmerjük a feleletet a bányaügyi bizottságnak arra a kérdésére,* a vöröspénz veretése óta mennyi rezet fordítottak polturákra és ötgarasosokra? A legáldottabb rézbánya a szomolnoki volt (Szepesben), hol a rezet a bányákból kiszivárgó czementvízből nyerték. A közgazdasági tanács már 1706-ban utasítást adott ki a szomolnoki rézbányászat ügyében.* Kétszáz szomolnoki hevér (érczvágó) a fejedelemhez Gálszécsre papjaik vezetése alatt ment panaszkodni a miatt, hogy a vármegye tulságosan megrótta őket dikákkal. Gyülekezetes jövetelöket a fejedelem eleinte zavargásnak tartotta, de csakhamar belátta, hogy végső nyomoruságukban merő bizalomból folyamodtak hozzá. Fölvilágosította tehát őket eljárásuk helytelenségéről, s hazaküldte őket papjaik és a főbbek kivételével, kiket azután alaposan kihallgatott. Tőlük megtudta, hogy – úgymond* – «elég németek volnánk mi magunknak, ha szabad szakállra bocsátanánk a dolgokat. A bányászok bérének saját adójukból kellett kitelnie; csak annyi bért kaptak, a mennyi az adó levonása után maradt. Azzal biztatták őket, hogy polturákban majd nagyobb fizetést kapnak. A bányászok azonban ezüstben kívánták megállapított béröket. A fejedelem nekik adott igazságot s erélyesen kérdőre vonta a gazdasági tanács elnökét, Klobusiczkyt. «Mit gondol, – kérdezte tőle – melyik nagyobb ok a haragra: az-e, hogy annyi sok szegény embert éhhelhalóvá tesz, a rendet megbontja, a hadi szisztémát és annak órakerekét megállítja; vagy hogy az urak és mások fizetését ezen ország hasznáért nem tollálja, de csak differálja? És következett homilia sancti Gregorii papae et reliqua». Végre megparancsolta az elnöknek, hogy ilyen ügyeket többé ne hozzanak se ő hozzá, se Bercsényi elé, hanem azokat a megírt szabályok szerint folytassák. A bányászokat rendesen és olyképpen fizessék, hogy a fizetés egy részét beszámítsák adójukba, a többit pedig felében réz, felében ezüst pénzben kapják. Lássanak kereskedők után, kik a magános bányatulajdonosoknál levő rezet megvegyék s az urburát a bányászok fizetésére fordítsák. Készebb ezeket a bányákat is abbahagyni, mint hogy azokat haszon nélkül, mások kedvéért, az ország nagy költségével míveltesse.
1707 szeptember 27. U. o. II. 108.
1707 november 5. U. o. V. 478.
Rákóczi-lt. 1689. sz. a. Említve u. o. I. 26.
1708 márczius 22. U. o. II. 198–200.
117. NAGYBÁNYA.*
Nagybánya Cserna Károly rajza.
A bányászok képviselői beérték ennyivel. Hírűl adhatták az otthoniaknak, hogy a fejedelem alaposan ösmeri ügyöket, a bányarendet; bámulatos jártasságot tanusít a részletekben; erősebbek az érvei, mint magának a közgazdasági tanács nagyeszű elnökének s őszintén, szeretettel érdeklődik a bányászok, az ő munkatársai iránt. Ő örvendett legjobban, mikor «a szegény Gvadányiné» rézbányájában az Isten nagy áldást mutatott.*
Bercsényihez. 1708 márczius 12. Arch. R. II. 189.
)
A selmecsi alsó- és felsőbányaművelés képe Marsigli Aloys. Ferd. «Danubius Pannonico-Mysicus, observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in 6 tomos digestus. Hagae Comitum 1726.» cz. nagy műből vétetett.
Az ónt s ólmot, mely különösen az érczolvasztáshoz kellett, Rákóczi eleinte Sziléziából hozatta, mert Magyar- és Lengyelországban nem termett elég.* Golyóhoz való ónt azonban már kezdetben is szállítottak Nagybányáról,* majd Hodrus- és Újbányáról s Berzsenyről.* A bányamesternek kellett számot adnia róla, mennyi aranyat, ezüstöt nyer, mikor az ónt grébelyezik, a frisselt glétből mennyi ólom jön ki? Egy mázsa ólom 25 forintba kerűlt, egy mázsa glét 14-be.* A fejedelem már 1704 januárius 21-ikén meghagyta Sennyeinek,* hogy a szatmári táborban felesleges ónt adja át Ramocsaházy Györgynek, mert azt, a bányák mívelésére, a bányavárosokba kell szállítani. Az ón hiánya következtében a munkálkodó emberek ott máris hátramaradást szenvedtek. Nagybányán Ajtai Mihály oly derekasan működött, hogy egy esztendő alatt 200 mázsa ónt adott ki, a mi megért tízannyi darab császári aranyat.* A munkácsi vár ablakaihoz szükséges két mázsa ónért sem kellett többé Sziléziába szaladni.*
Rákóczi eml. 123.
Arch. R. I. 129.
U. o. V. 598.
Tört. Tár, 1881. 373., 375.
Arch. R. I. 158.
1704 deczember 14. Arch. R. I. 194. De 1705 október 15. panaszkodott, hogy a fejedelem (nem tudja, kinek javaslatára) 2–2 1/2 mázsa ónt befogadó mintákat küldött s a beleöntött ónnal, aranynyal, ezüsttel Körmöczre viteti. Károlyi-Okl. V. 311.
1707 deczember 10. Tört. Tár, 1888. 793.
118. SELMECZBÁNYA.
A vasbányák – különösen a tiszolcziak – ügyében már 1706-ban készűltek utasítások, a miket azonban nem ösmerünk.* Ugyanakkor Ramocsaházy György is jelentést tett a fejedelemnek a belényesvidéki vasbányászatról.* A vasat 1707 április 21-ikén az erdélyi XIII. t.-cz. első sorban a fegyverek csinálására és a tüzérség felállítására kívánta fordítani és a kereskedést csak a fölösleggel engedte meg.* Jellemző különben, hogy a fejedelemnek a vasat Toroczkóról is pénzen kellett vétetnie.* A vasbányák igazgatója, Lányi Pál, országszerte megtette, a mit tehetett. Lányi Gömör vármegye 27 hámorában (melyekhez egy újat 2474 forint költséggel építtetett) 167 munkanapon 1206 hámoros munkással 35,000 mázsa vasat készíttetett 259,000 forint ertékben.* Nagy érdeme, hogy elegendő vassal látta el a sereget s minden elődjénél, jobban kiaknázta Gömör vármegye vasbányáit.
Rákóczi-lt. 1525. és 1599. sz. Arch. R. I. 21., 24.
U. o. 1608. sz. U. o. I. 26.
Tört. Tár, 1897. 594.
1707 márczius 2. Arch. R. II. 45.
Lányi számadásai 1707 április 20. – november 20. a M. T. Akadémia könyvtárában. Ismerteti a Budapesti Hírlap, 1908 211. sz., 22. l.
A kéneső (higany) hazánkban ma is csak Zalatnán, Porácson, Szlatinán található s itt is jobbadán czinóberből állítják elő. Abrudbányán a fejedelem az 1703 végén már valami 23 mázsára számított;* s 1706 május 15-iken ott ismét találtak czinóbert és ebből kiválasztható kénesőt.*
1703 deczember 3. Arch. R. I. 254.
U. o. I. 544.
Kénre (büdöskőre) már csak a bányák művelése miatt is szükség volt, mert csupán Nagybányára havonkint 2–2 ˝ mázsa puskapor kellett a robbantásokhoz.* A fejedelem a máramarosi büdöskőbányákat eleinte gróf Bethlen Jánosra, később (mikor az erdélyi tüzérség felállítását elhalasztotta) Kismarjay Albertre bízta.* A dragomérfalvi büdöskőbányát egyenesen ő kezdte míveltetni.* Ma ezt egészen elfelejtették, pedig onnan egyszerre 60 mázsa büdöskövet is szállítottak Munkácsra.*
1704 november 22. Arch. R. I. 182. Büdöskőről való relatio: Rákóczi-lt. 1235. sz. U. o. I. 12.
1708 június 17. U. o. II. 614.
Rákóczi-tár, I. 405.
1709 augusztus 30. Arch. R. II. 639.
A salétrom ásását 1706-ban Lányi Pálra és 1707-ben Ramocsaházy Györgyre bízta.* A középpont 1703 óta* Nagykálló volt, honnan 108–120 fontos csomagokban küldték szét.* Télen át a salétrom-eresztő mester 8 legényével többnyire hiában hevert. Májustól kezdve a porvonás annyi munkát adott, hogy német rabokat is kellett alkalmazni a vár árkában bőven található salétrom ásására, hordására, főzésére, a mi 64 kisebb-nagyobb kádban történt.* A fejedelem szerint nagy hasznunkra válnék, ha a Tiszántúlról szednék be a salétromot, mert legalább a hazában maradna a pénz. A mennyire a kállói föld viszonyait ösmerte, remélte, hogy polturáért is beadják; de nem hitte, hogy az áldott nyíri ember valami sokat hitelezzen Hellenbach bárónak.* Tasson Lónyay Ferencznének is volt 15 mázsa salétroma, a mit a fejedelem Munkácsra szállítani rendelt.*
Rákóczi-lt. 1205., 1209., 1627. sz. Említi u. o. I. 11., 25. 1707 április 13. Károlyi-Okl. V. 619.
A fejedelem rendelete 1703 november 28. Tört. Tár, 1909. 151.
1704 november 22. Arch. R. I. 182.
Ramocsaházy György jelentése 1707 februárius 13. Károlyi-Okl. V. 604–7.
1708 április 4. Arch. R. II. 228.
Eötvös Miklóshoz, 1710 november 12. U. o. III. 545.
119. BÁNYAMÍVELÉS TERVRAJZA. MARSIGLI «DANUBIUS»-ÁBÓL.*
Bányamívelés tervrajza «Marsigli A. F. Danubius Pannonico-Mysicus» cz. művéből.
Kőbányákra nagy építkezései miatt volt szüksége. Franczia mérnökök kíséretében tekintette meg a beregújfalvi erdőkön túl levő új kőbányát.*
Beniczky naplója, 1709 januárius 29. 185. l.
A só elvonását, mostoha kezelését a fejedelem már 1703 június 7-ikén a fölkelés egyik legfőbb okának mondta; hiszen e miatt az Isten szolgálója: a természet maga is vádolja az udvari kamara mondhatatlan fösvénységét.* A mije a szegény embernek az adóból megmaradt, azt a só felcsigázott árán vették meg rajta. A szegény embernek még sóra sem volt pénze s kenyerének, eledelének sótalansága miatt sok ember megbetegedett, sőt meg is halt. Mivel a sót egyedül az állam árúlhatta, a só drágasága tulajdonképpen közvetett adót jelentett, a melyet a nemesnek és a parasztnak egyaránt fizetnie kellett. A fejedelem 1704 november 24-ikén eltörölte ezt a monopóliumot; a régi törvények értelmében helyreállította a szabad sókereskedést s az ország szükségleteire a máramarosi bányákban igen mérsékelt áron adatta a sót.* Máramarosból már a háború első esztendejében 200,000, majd ismét 300,000, nem is egy esztendő alatt tehát félmillió kősó kiadását rendelte el, a mit méltán nevezett nagy és költséges munkának.* Meghagyta, hogy a kamaraispánok, mázsálók, sóvágók és az ottlevő szolgák ne sóban, hanem készpénzben kapják fizetésöket, mert az összes sójövedelmet a hadiköltségek pótlására kell fordítani. Azonban azt is megparancsolta, hogy a nemes darabot s a körüllevő szegénységnek a sót saját szükségletökre az eddigi módon kiadják, de úgy, hogy vele ne kereskedjenek. A só szállítására külön biztost nevezett ki s Máramaros vármegyét az 50,000 só szállításán felül terhelni nem akarta.* Azonban négy esztendő mulva megintette a vármegyét, mely az 50,000 kősónak még 1704-ben fölvállalt szállítását maig sem teljesítette.* Ettől fogva a sót az aknán 25 pénzen adatta, gyakorlat szerint minden százra öt ráadással; a réven darabját nem engedte 40 pénznél alább adni. A dézsmás sókat saját uradalma szükségleteire tartotta fenn.* Azonban sok panaszt hallott,* hogy Máramarosból üresen bocsátják vissza a szálakat (tutajokat), sót pedig pénzen sem adnak, mert a tisztek másokkal összejátszva kereskednek vele.* Legigazságosabbnak azt tartotta, hogy mindazokkal, kik az aknára mennek sóért, számozott czédulákat húzassanak s ki hányadik, abban a sorrendben vegye a sót. Mindennap tapasztalta emberei gazdálkodásában, hogy a fösvény többet költ; de nem tudott velök mit tenni. A sószállítás eddigi késedelmes voltát annak tulajdonította, hogy Máramarosban hivatalosan 6 forintra becsűlték a szálak árát, mások azonban kéz alatt többet fizettek s megelőzték embereit, kik szálak nélkül maradtak.* Az oláhok már nem is igen faragtak szálfákat s így ez a kereskedelem hanyatlani kezdett.* Pedig, Pápai János számítása szerint, a máramarosi bányákban hónaponkint 21,000, évenkint tehát legalább 250,000 kősót lehetett termelni.* Csak kevéssel azelőtt romlott el az egyik akna; s a fejedelem mindjárt elrendelte egy újnak megnyitását.* Különben a máramarosi sóaknák termésének egyharmadát a nemesi társaság fizetésére rendelte.* A sóvári (sárosvármegyei) só jövedelmét a prófontsütésre fordítsák; mert «a biztosok is megtanúlták nyalni a sót» s máskülönben is bérbe akarta adni a máramárosi aknát; tehát bajos lett volna egyedül arra támaszkodnia.*
Manifesztum, 10. p., 14. l. L. e könyvben, I. 245. Maguk Rákócziék I. Lipóttól 1669. februárius 10. nyertek engedélyt a munkácsi uradalomban sóbányák nyitására.
Rendelete Hornyiknál, Kecskemét tört. IV. 339–340. 1704 szeptember 6-ikán a kecskemétieknek az ország pénztárába befizetett 4000 forintért 2667 sókövet adatott, U. o. IV. 314. 1704. október 31. már munkálkodott a sókereskedés felszabadításán s 1705. május 19. könnyítéseket tett. Tört. Tár. 1908. 584., 587–8.
1703 november, 1704 februárius 4. és május. Arch. R. I. 70., 239., 292.
1704 februárius 29. U. o. 163–4.
1708 június 17. Arch. R. II. 614. Talán csak egy esztendei mulasztásról van szó; mert 1704-ben a vánnegye Tokajig valóban leszállított 50,000, 1707-ben pedig 30,000 kősót. U. o. I. 70., II. 65.
U. o. II. 618.
1709 februárius 21. U. o. II. 444.
Idejárúlt, hogy a szálak kormányosai az egész kősókból jókora darabokat levágtak s útközben eladogatták, úgy, hogy Tokajban az ilyen sikkasztások következtében a rendesnél jóval kisebb kősót alig lehetett eladni. Az országnak ilyen megkárosítói ellen a fejedelem 1709 május 22-ikén szigorúan intézkedett. Arch. R. II. 634.
1710 szeptember 24. Arch. R. III. 168. Pedig a fejedelem már 1709 április 14-ikén meghagyta, hogy míg az ő számára való 30,000 kősót Tokajra nem szállítják, addig le ne bocsássák másnak a szálját. U. o. II. 631.
1710 szeptember 4. U. o. III. 152.
1709 július 12. U. o. II. 637.
1709 május 12. U. o. II. 632.
1709 márczius 22. U. o. II. 629–631.
1708 januárius 13. U. o. II. 151.
)
120. AZ ERDÉLYI BÁNYÁK TÉRKÉPE.
Marsiglitől (Danubius Pannonico-Illyricus.)*
Az erdélyi bányák térképe Marsigli A. F. «Danubius Pannonico-Mysicus» cz. művéből.
Az erdélyi sóból kevés haszna volt az országnak. Mikor 1703–4 telén a császáriak odahagyták Désaknát, a kuruczok ott csak 1500 kész kősót találtak; a többit a lakosok már széthordták.* A fejedelem 1704 június 4-ikén sietett utasításokkal ellátni Kismarjay Albert dési kamarai ispánt, kétségkívűl abban a szellemben, mint a kolozsit. Fentartotta azt a rendeletet, a mit a sóbányák mívelésére nagyatyja, II. György még 1658 május 12-ikén kiadott.* Ilyen utasítás mehetett 1706-ban Szigethy Mihály tordai sóispánhoz is;* de ezeket épp olyan kevéssé ösmerjük, mint az ugyanakkor* a sókereskedésről szóló tervezetét s az erdélyi sóházak, aknák és kincstári jószágok ügyében való nyomozások eredményét. 1708-ban Erdélyt különben is elvesztette. Csak hírből hallotta, hogy az ellenség a dési aknákat attól fogva parasztemberekkel míveltette és széltében engedte kihordani a sót, minek következtében a máramarosi aknák jövedelmei jócskán megfogyatkoztak. Kénytelen volt tehát eltiltani a kuruczokat a dési só vételétől.* Ez az ország közjövedelmeinek megcsonkítása és a tisztességtelen verseny ellen való tiltakozást jelentette.
Ramocsaházy jelentése 1704. febr. 4. Arch. R. I. 293.
Rákóczi-lt. 1890–1. Arch. R. I. 37.
U. o. 1892–3. sz.
U. o. 1175. és 1878. sz. Arch. R. I. 10., 37.
1709 februárius 12. Arch. R. II. 441.
