IV. AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS A VADÁSZAT.
IV.
AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS A VADÁSZAT.
AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS A VADÁSZAT.
SEMMIJÉBE sem kerűlt a népnek a marhatartás, legfeljebb egy kis fáradságába; adója egy részét tehát barmokban fizette le s velök a szomszédos osztrák tartományokban is cserekereskedést folytatott.* A kuruczok hadi zsákmánynak tekintették az ostromlott várakba szorúlt labanczok marháit és azokat minden koczkáztatás és veszedelem nélkül elhajtották.* 1704 májusában Buda alól egyszerre 2500-at tereltek a solti táborba.* Sárvár alól Károlyi 1704 júliusában «gyönyörű ménest, gulyát, svájczer teheneket, különös fajtájú kecskéket, ménlovakat, szekeres lovakat» hajtatott hazafelé.* Az így elhajtott jószágot a fejedelem többnyire megváltotta a kincstár számára s darabonkint 32 tallért is adott; de már 1706-ban «megunta a tőzsérséget».* Nagy istentelenségnek tartotta, hogy az «ökör-kommisszáriusok» kedvök szerint szabják meg a marha árát s azt rézpénzben fizetik meg.* 987 darabot, a melyet Szluha ilyen módon vett meg, Eger alá hajtatott, hogy ne tengődjenek a Tisza mellett ember és gondviselő nélkül.* Nemzetünk legnagyobb terhe és pusztulása, szerinte, abból származott, hogy a marha és gabona bevásárlásával megbízottak maguk limitálták a marhát és «torkon verve vették el a szegénységtől».* Hiszen ha pénz helyett marhát adhat, elpusztítják a szegény embert, a mint tapasztalta is Szatmárban, hol kereskedésre való ökröt válogatván, észrevette, hogy már szántani sem tudtak, mert eladták az ekehúzó ökröket. Széltében folyt az «istentelen cserebere». A legnagyobb baj, hogy mivel minden embernek van olyan marhája, azt a falu nem téríti meg annak, a ki adta s így sok szegény ember koldussá lett. A mikor kiszedik is a jószágot, rosszúl viselnek rá gondot, lesoványkodik s a kereskedő rá sem néz, vagy mód nélkül olcsón kívánja.* Már 1708 végén Magyarországnak marhákban való adósságát erdélyi ökrökkel kellett kiegyenlíteni; ezeknek árában az adott 500 vég posztón kívűl az erdélyi hadaknak is akart juttatni valamit.*
Rákóczi eml. 175., 200.
U. o. 216.
Arch. R. I. 223.
Károlyi Okl. V. 81., 83. A svájczer tehenekről elmondja, hogy azok igen hasznosak, másféle bikát nem kell hozzájok ereszteni; háromszor kell fejetni, őszre kelve abrakon istállóban tartani, s vakarni mindennap.
1706 augusztus 23. Arch. R. I. 595.
1708 szeptember 12. U. o. II. 321.
1708 szeptember 18. U. o. II. 331.
1708 szeptember 22. Arch. R. II. 335.
1708 október 12. U. o. 353.
1708 november 2. U. o. 365.
A fejedelem maga sok gulyát tartott s tisztjei nyugat felé élénk marhakereskedést folytattak.* Ő maga gondoskodott,* hogy az uradalmaiban levő szarvasmarhák és juhok számára málha-diribdarab sókat szállítsanak s később, bujdosása kezdetén, ő maga bérelt 7000 forintért legelőt a bujdosók marháinak tartására.* Nagy kérdés volt, a szerencsi uradalmába küldött fejős és meddő tehenekből külön gulyát alkosson-e, vagy más gulyákba ossza szét?* Más nagyobb uradalmakban is, pl. Sennyei István uradalmában, nagy gonddal osztották szét majorságokra az öreg meddő teheneket, ötöd-, negyed-, harmadfű tulkokat, öreg bikákat, tavalyi herélt borjúkat, öreg ökröket* stb. A bitang marhákat, bivalyokat, lovakat a katonák, a szegénység nagy megrövidítésére, a falvakkal tartatták* s kuruczok, labanczok egyaránt elhajtották a másik fél barmait. Pl. 1707-ben Rabutin sok ezret hajtatott el a dunántúliaktól,* a következő esztendőben pedig Esterházy Antal Horvátországból Magyarországba terelt át sok ménest és gulyát.* Marhatenyésztésre tehát senkinek sem lehetett valami nagy kedve.
Tört. Tár, 1879. 583.
1708 szeptember 10. Arch. R. II. 619.
1711 június 14. Arch. R. III. 721.
1704 május 2. U. o. I. 323.
1703 november 30. U. o. I. 252–3.
Pl. Dés vidékén. U. o. I. 259.
A dunántúli vármegyék panasza, 1708 januárius 15. Tört. Tár, 1899. 219.
Rákóczi eml. 255. jegyz.
123. ÖKÖRHAJTSÁR.
(Marsigli rajza. Szendrei után.)
A lótenyésztés általánosságát bizonyítja, hogy a szegény kurucz is a maga lován katonáskodott s azért, a hol lehetett, kímélte paripáját. Bánffy gubernátor Gyulai Ferencznek 1703-ban Delia nevű pej és Fáta nevű szürke paripáját csak mint atyafiának adta oda nyolczszáz forinton, mert különben ezerkétszáz forint volt az ára; de Bethlen János semmi áron sem adta oda a lovát.* Selejtesebb lovat 4–6 márjáson, elromlott német katonalovat 6–7 forinton is lehetett venni.* A katonaló napjában kétszer 3–3 marok abrakot kapott, sőt éjfélkor is egészen abrakolt. A katona két kezét összetéve taszította ki az abrakot a rostába úgy, hogy két lóra valót is adott a lovának. A kölest nem vette el abraknak, hanem inkább a kenyérnek való gabonát etette paripájával. 14 lóra egy pozsonyi csapott köböl jutott volna, de a katona mindig többet juttatott lovának.* Háborúba csak tavaszi füvellés után ment vele. Rendesen hat hét kellett a füvellésre,* mely a télben éhező szegény jószágot kellően följavította. «Bárcsak békével engedne füvelleni az ellenség – sóhajtott Rákóczi egy ízben,* – mert magam sem hinném, ha nem látnám, mennyire megnyomorodott a katona lova s megtúrósodott a kila-hordásban.» Legbajosabbnak tartotta, hogy a fű előtt semmire sem mehetnek; mert «igen búsúlnak a hadak lovai s nézik a földet».* De azután «akármennyit sírjanak, ríjjanak a katonák», hadba vitte lovaikat, mihelyt «megvelősödtek».* Azonban akkor is nagy gondja volt rá, hogy hosszas menetekkel a ló meg ne romoljon s ilyképpen egy-egy ezred alkalmatlan ne legyen a szolgálatra.*
Gyulai kézirati naplója (az 51. gyalogezred könyvtárában), 4., 5.
Arch. R. I. 183., 267.
Tört. Tár, 1899. 225–6.
Arch. R. III. 106.
1710 április 7. U. o. III. 90.
1710 április 4. U. o. III. 229.
1710 május 17. U. o. III. 264.
1710 szeptember 20. Arch. R. III. 165.
A kuruczok nagyon szerették a fakó lovakat, vezéreik is jobbadán fakó lovon mentek a csatába, mert ezt a színt szerencsésnek tartották. A tisztek egy-egy jól begyakorolt paripáért 2–300 aranyat, a fakóért 5–800-at is adtak. A svéd hadaknak a fejedelem 33 lovat 917 rajnai forinton s egy karabélyos alá való lovat 18 forinton vásároltatott.* Ottlyk Györgynek egy holdas lóért 50 aranyat s a Jászságban 7 lóért összesen 140 tallért adott.* A csatában az ellenségtől elfogott lovakat rendesen elkótyavetyélték. Mikor Liechtenstein herczeg visszavásárolni akarta ilykép eladott lovait, a fejedelem azt felelte, hogy illetlen volna néhány kanczáért összegázoltatni az országot, mert olyan embereknél vannak, a kik pénzért nem adják, erővel pedig nem vehetik el tőlük.* Nyert csaták után a vezérek a legszebb lóval rendesen a fejedelemnek «udvaroltak».* Bezerédj azzal dícsért meg egy lovat, a melyet száz talléron váltott meg a seregtől, hogy «felséges urunknak is merné prezentálni: igaz angliai ló, – egy szóval nem egyéb a jónál».*
1710 május 17. U. o. III. 264.
1710 szept. 10. U. o. II. 49., III. 534.
1706 május 13. U. o. I. 543.
1704 június 3. U. o. IV. 47.
1707 október 13. U. o. IX. 435–6.
A «német» lovakat szívesen tartották meg maguknak. Csinom Palkó nótája szerint «enyím a német kanczája, tiéd a lódingja»; de nem kellett nekik a horvátok «hosszú nyakú, kurta farkú görhes paripája». Nóta kél Bezerédjről, a ki «tánczoltatja a lovát» és «a kurucz jó paripán» követi. Dalolnak Nagy Bercsényi Miklósról: «Járjad, lovam, járjad Újvárnak mezejét, hogy megszégyenítsük ellenség erejét». A székely kurucz «Bukefál barnáján repűl, ha a koncz-osztásra kerűl. Bukefál lovát szorítja, kardját, fogát vicsorítja». Balogh Ádám «fakó lova, a Murza, Lajta vízét megúszsza … Bécs alját ha nyargalja, császár azt megsiratja». És hangzott a dal arról is, hogy «Esztergom várába Rákóczi felnyargal: Esztergom utczáin szikrát hány patkója». A lóra termett magyar vezére csak kitűnő lovas és alapos lóismerő lehetett.
A fejedelem ménesei a leghíresebbek közé tartoztak. Kétesztendős korában már volt egy kis ponnyja; de csak kilenczesztendős korában tanúlt rendszeresen lovagolni. Munkács első védelmekor már a katonák előtt is lóháton jelent meg. Neuhausi diák korában gróf Slavata Joachim gondoskodott róla, hogy rendesen lovagoljon. Visszakerűlve a hazába, a tizenhat esztendős ifjú nagy lovaglásokat tett gróf Batthyány Ádám uradalmaiban. Ez a gyakorlat rendkívűl gyönyörködtette Olaszországban is, hol Firenzében néhány olasz főúrral minden reggel kilovagolt. Egy háromnapos lovaglása, Firenzéből Sestrébe, még évtizedek mulva is borzalommal töltötte el. Külföldi útjait szívesebben tette meg lóháton, mint kocsin.* Külön lovászai, fullajtárai, kocsisai voltak, a kik összesen 44 hátas lovát gondozták. Ezek közé tartozott egy kedves angol és fehér spanyol lova. A fejedelemné számára két angol paripát, egy fekete angol lovat stb. taníttatott be* s nevette feleségét, a ki lovait meghízni engedte, mert ritkán használta.*
Thaly, Rákóczi ifj. 17., 56., 75., 125., 165., 195. Rákóczi önéletr. 39–40., 49.
Tört. Tár, 1900. 358., 383–4. Talán ugyanaz a fekete angol paripa volt ez, a melyet elfogatása után 1701-ben b. Vissenacquenak ajándékozott. U. o. 384.
Önéletr. 142. A menekvő Rákócziné fogata. Histor. Bildersaal VII. 96.
Főlovászmestereinek nagy érdemei vannak a hazai lónemesítés körűl. 1692 től 1701 végéig báró Vissenacque de Scutriy Sándor János volt a főlovászmestere. Parancsnoksága alatt álltak az ifju fejedelem karabélyos testőrei, a kik a fejedelem hintaja mellett lovagoltak; továbbá a palotás hajdúk, dobosok, trombitások, puskások, puskatöltők, vadászok, lovászok, kocsisok, fullajtárok, kengyelfutók, peczérek és a szekérmester, kovács, nyerges. 1704 elején a fejedelem lovas gránátos ezredessé nevezte ki «kedves, igaz, régi, hű és tökéletes szolgáját», a ki őt minden hadjáratában elkísérte. Két kedves lova volt: az egyik pej, a másik gesztenyeszínű, magyarosan szeg. Három hátas paripát és hintajába hat kis lovat az ezred adott neki használatra. A derék ezredes 1707 november 23-ikán húnyt el.* A szabadságharcz idejében Rákóczi valóságos főlovászmestere Giczey Zsigmond volt, a kit 1706-ban a tatárokhoz lovakat vásárolni küldött* és csak külföldi bujdosása kezdetén bocsátotta el szolgálatából.* Csebi Pogány Ádám, majd Jávorka Ádám már a bujdosás éveiben voltak főlovászmesterei.
Thaly közlései a Tört. Tárban, 1880. 181–9. és 1900. 354–5.
Bay és Pápay naplója, Századok, 1873. 611.
Sz. Király Ádám naplója. Rákóczi-tár, I. 240.
A lovászmestereknek úton vagy hadjáratban mindig a fejedelem oldalán kellett lenniök és pedig ütközet idején három felkészűlt paripával. Szükség esetében saját paripájukat kellett a fejedelem alá adniok. A vezetéklovakat hűséges lovászokra bízták, kik közt megosztották a paripák, pajzán és szekereslovak gondviselését a szerint, ki mihez értett inkább. Éjjel-nappal, helyben vagy táborban néhány lovas mindig készen állt nyergelt paripákkal a fejedelem vagy a futárok szolgálatára. Lovai mellett a fejedelem jó kovácsokat tartott, a kik a lovak patkolásához, sőt gyógyításához is értettek.*
A lovászmesterek utasítása: Tört. Tár, 1881. 163–5.
124. RÁKÓCZINÉ FOGATA.*
Rákócziné fogata a «Historischer Bilder Saal» VII. Th. 97. l. közölt képről.
A fejedelem Konstantinápolyból, Moldvából, Krimből hozatta lovait s ezt a keleti fajt spanyollal keresztezte.* Fajlovai után a török nagyvezir is vágyakozott.* Daliás jelenség lehetett, mikor pompás török pejlovon vonúlt be a körömi felsíkra, az ónodi országgyűlésre,* máskor meg Kassa alá.* A mellett azonban igazi úrlovas volt, a kit senki sem múlt felül a sétalovaglásban. Lovaiban mint valódi műértő és szakember gyönyörködött. 1705 márczius 21-ikén Maklár alá hajtatta ménesét,* hogy sétalovaglásai közt Egerből minél többet láthassa. 1709 július 5-ikén szerencsi ménesét szemlélte meg s másnap tizennégy vezetéklóval ment tovább Sárospatak felé.* 9-ikén már Munkácson nézegette, Csebi Pogány Ádám milyen lovakat hozott neki Törökországból.* Oskolás lovait nyáron a hűvösben minden reggel és este gyakorolták; ő maga is többször résztvett a művészi lovaglásban, vagy legalább az ablakból nézte a gyakorlatokat.* Giczey Zsigmondnak néha valamennyi hátas és vezetékparipáját föl kellett vezetnie. Ilyenkor néha (pl. 1707 november 7-ikén) maga rendelte el, melyik aranyos szerszám mely nyeregre és melyik paripára való.* A ménes megválasztása, szétosztása, ha csak lehetett, az ő jelenlétében történt.* Barátainak ménesei iránt is érdeklődött. Pl. megtekintette Bercsényi lakárdi ménesét,* Kassán pedig néhai Erdődynének Zboróról hozott lovait.* Barátait szívesen megajándékozta 1–2 nemes fajlóval; pl. szerencsi méneséből Bercsényinek 2, Esterházy Antalnak egy szép török paripát ajándékozott.* Hátas paripái közűl történeti nevezetességű lett a Pandur, mely a trencséni csatában nyakát szegte s majdnem végső veszedelemre juttatta a fejedelmet,* ki utóbb különösen a Szarvast kedvelte.*
Tört. Tár, 1879. 583.
M. H. H. XXVIII. 233.
Rákóczi-tár, I. 5–6.
1707 deczember 4. U. o. I. 80.
Wass Gy. naplója. M. H. H. XXV. 452.
Rákóczi-tár, I. 6.
U. o. I. 25.
U. o. 26., 28., 33., 182.
U. o. 60., 183., 193.
U. o. 203.
1707 július 16. U. o. 27.
1708 januárius 19. U. o. 89.
1707 október 31. U. o. 55. Károlyinak 1708. márczius 6. kesely lovat adott. Károlyi-lt.
1708 augusztus 3. U. o. I. 150. Rákóczi eml. 251.
Arch. R. VI. 451. A lovaglásnál vörös és másszínű salavárdiát (török lovagló nadrágot) használt, a melyet fölkapcsoltak vagy fölvarrtak a rendes nadrágra. Tört. Tár, 1882. 764.
Még ügye hanyatlása idején sem hanyagolta el méneseit. A Kúnságból két jó katonát rendelt ménespásztora mellé, kiknek fizetéséről s ellátásáról a ménesgazdának kellett gondoskodnia.* S mikor már Lengyelországba vetette ki a sors, ménesének a kapcsikonti mezőn ő maga jelölte ki a helyet. Utasította Vayt, hogy annyit fedeztessen, a mennyit a ménes mostani állapotához képest lehetőnek tart s vétesse számba, mennyi anyaló hiányzik. Mezőt, ha lehet, annyit foglaltasson, hogy még a künmaradt udvari emberek lovai is eltengődhessenek a ménessel.*
1710 május 17. Arch. R. III. 425.
1711 május 11. U. o. III. 653.
125. A MUNKÁCSI FEJEDELMI ISTÁLLÓK ÉS KOCSISZINEK CSOPORTJÁBÓL.*
A munkácsi fejedelmi istállók és kocsiszinek csoportjából Dörre T. rajza.
Az állattenyésztés többi ága nem érdekelte annyira, de ezeket sem hanyagolta el. Ősi módon folytatta a sertéstenyésztést s oly nagy arányokban, hogy pl. Huszt várából egyszerre ezer oldalszalonnát szállíttathatott Munkács várába.* A méhtartásra a Rákócziak mindenkor gondot fordítottak. 1708-ban ezer tallért vett be a mézből, mikor a méz csebrét 18 máriáson lehetett eladni.* A halászatot pártolta, már csak azért is, mert minden hétfőn és pénteken bőjtölt. Sárospatakon a Bodrog partján maga is szívesen halászott.* Gyanakodott, hogy a parasztok azért nem akarnak hídhoz való kasokat csinálni, mert halásztanyájokat féltik; hiszen a hol a kasokat lehányják, ott halászni többé nem lehet.*
1707 márczius 9. U. o. II. 34.
U. o. I. 258., II. 287.
Pl. 1709 június 20. Rákóczi-tár, I. 204.
1706 július 28. Arch. R. I. 572.
A vadászatot nem csupán úri kedvtelésből űzte. Vadászni alkalmasint gróf Slavata Joachim tanította a csehországi Neuhausban. Négy esztendő mulva, 1692-ben gróf Batthyány Ádám rohonczi, németújvári, körmendi birtokain már elösmert vadásznak tartották.* Mint fiatal férj, Balsánál feleségével együtt napokon át sátrak alatt tanyázott, hogy kedvökre vadászhassanak* s Bercsényivel azontúl is többnyire vadászatközben beszélgetett a haza bajairól.* Szerencsi vadászata elfogatása következtében maradt el.* Lengyelországi bujdosásában vadászgatva szórakozott s akkor is vadászatból tért haza, mikor a magyar elégületlenek küldötteit fogadta.* Már a nemzet vezére volt, mikor Ujhelyi István prédikátor kérve-kérte, tartózkodjék az életébe kerűlhető vadászatoktól.* A felsővadászi templom egyik misemondó ruhája, hagyomány szerint, a Rákóczitól elejtett őz bőréből készűlt.* Fővadász-mestere, Toldalaghy Mihály, sokat írhatott volna vadász-szenvedelméről, de naplójának csak nagyon kései töredékei maradtak reánk.* A fejedelem maga is dícsérte a Tisza-Körös közét, mely bővelkedett mindenféle vadban, különösen gimben és vaddisznóban.* Tréfálkozott, hogy a kormányon is úgy jár, mint ennekelőtte vadászó idején tapasztalta vadászata szerencséjét a sok különféle nyomhajtó kopó közt.*
Thaly, Rákóczi ifj. 125., 165.
1697 június 26–28. U. o. 313., 314.
1697–9. Thaly, Bercsényi, II. 280–1., 297. Önéletrajz, 107.
Önéletrajz, 117.
U. o. 158–9. V. ö. Thaly, Bercsényi, II. 428.
1703 deczember 5. U. o. III. 49.
Mihalik, Rákóczi-kiállítás, 146.
1734–5 márczius 13. Az Erdélyi Nemz. Múzeumban.
Rákóczi eml. 158.
Károlyihoz Tótfaluról (talán egy vadászat hatása alatt) 1706 április 30. Arch. R. I. 646.
Vadászkutyáival sokat törődött. Megajándékozta azt a «jágert» és «jágermestert», a ki öt tarka kopót (chien courant, a hogy akkor írták, sinkuránt) hozott neki.* Négy forintot adott egy kopóhozó parasztnak ugyanakkor, mikor a vizslák gyógyításáért 2 forintot fizetett.* Öt vizslája és 17 kopója volt már vagyona 1701. évi lefoglalásakor.* Országos gondjai közt még arra is talált időt, hogy Szerencsre küldött kutyái számára árpa- vagy zablisztről ő maga gondoskodjék.* A mikor kedves vizslája, Róland, elpusztult, «ő felsége úgy szánta, hogy meg nem mondhatni».* Egyedül vagy társaságban szívesen vadászott foglyokra, nyulakra, őzekre, szarvasokra,* egyfolytában néha tizenkét óra hosszat is.* Ottlyk Pál írja,* hogy mióta Szerencsre jöttek, a sok foglyázás és kacsázás közben a fejedelem öt pár csizmát szaggatott el. De mikor néha úgy elfogyott a nyúl, hogy három óra hosszat is kellett keresnie!* Egyszer pacsirtázott,* máskor* medvére vadászott. Kerecsenmadarakat nem küldhetett Haszán szaloniki basának, mert Magyarországban mostan nem kaphatott; de remélte, hogy ha az Isten beviszi Erdélybe, sólymokkal és rárókkal kedveskedhetik neki.* Huszti jobbágyait róka- és nyestbőrök szállítására kötelezte.* A hadsereg ruházatánál tömérdek elejtett vad bőrét használták föl kucsmának, prémnek, kaczagánynak, bélésnek stb.
1706 október 22. U. o. I. 566.
U. o.
Tört. Tár, 1900. 384.
1707 márczius 11. Arch. R. II. 44.
1709 augusztus 30. Tört. Tár, 1883. 188. Beniczky nagyon dicséri ezt a hűséges állatot, mely nemcsak az idegeneket nem engedte a fejedelem közelébe jönni, hanem délutáni vagy éjtszakai álma közt még a legbenfentesebbeket sem. A fejedelemnek föltétlenül engedelmeskedett s visszajött, ha megszidta is. «Sok oly állapotokat követett el, a kit eszes embernek is kellett volna cselekedni, oktalan állatban pedig csodálatos volt.» Rákóczi-tár, I. 213–4.
Rákóczi-tár, I. 7., II., 35–38., 82., 97., 117., 162., 193–6. stb. Arch. R. II. 467., 534. Tört. Tár, 1882. 765.
Rákóczi-tár, I. 94.
1707 október 24. Tört. Tár, 1882. 563.
1708 április 25. Arch. R. II. 250.
1708 szept. 29–30. Rákóczi-tár, I. 162.
1709 szeptember 23. Arch. R. II. 550.
1708 május 18. U. o. II. 374.
1708 szeptember 15. U. o. II. 619.
126. VADASKERTI VADÁSZAT.*
Vadaskerti vadászat Hans Friedrich v. Fleming: «Der volkommene teutsche Jäger. (Leipzig 1719.)» cz. művéből.
«Meglátszik, hogy nem vadászó ember kelméd s a mezőket nem járja, – írta egyszer Esterházy Antalnak* – a midőn a fű nem létéről panaszkodik; mert ha az egész tábor lovainak egyféle való járásáról, de különb-különb strázsáltatásukról rendelést tesz: magam sem kívánnám, hogy annyi ideig azon táborban hevernénk, míg a füveket megétetjük.» Nem heverés, hanem nyugodalom kedvéért vadászott;* s nem is a vadászat, hanem a dolgok megfontolása kívánta, hogy «a reggeli nyugodalom és úgymondván, a vánkos tanácsával éljen».* Mert bizonyára «ő sem töltötte csak vadászattal az időt».* «Mi az ember, uram, hogy úgy felmagasztalod? – fohászkodott vadászat közben* – Mindeneket lábai elé vetettél s a mezőnek minden állatát alája rendelted. Engedd, hogy neked én is úgy alárendeljem itéletemet, a mint látom, hogy azokat jóságos intézkedéseddel te vetetted én alám. Hogyan köszönjem meg neked, uram hogy a vadászok tőrétől lelkemet kiszabadítottad? A mikor azonban én vadászok, ellenségeim reám is vadásznak. Tördd össze tőreiket, hogy hálójukba ne kerítsék lábaimat s ne hozzájok közeledjem, mikor feléd kell ügyekeznem. Munkára születtem, munkában telik gyönyörüségem; oh Szentlélek, töltsd el szívemet ezzel az édes érzettel! Mert akármit teszek ebben a világban, te-nélküled munka az és bánat.»
1710 május 11. U. o. III. 261.
1710 augusztus 4. U. o. III. 145.
1708 június. U. o. II. 280.
1708 október 12. U. o. II. 352.
Vadászimádsága az akad. Önéletrajzban, 392–3.
