III. RÁKÓCZI ÉS A GÖRÖGKELETIEK.
III.
RÁKÓCZI ÉS A GÖRÖGKELETIEK.
RÁKÓCZI ÉS A GÖRÖGKELETIEK.
RÁKÓCZI őszintén írhatta, hogy kezdettől fogva pártfogolta az erdélyi görögkeleti egyházakat. Ellenben vádolta az Ausztriai Házat, a mely pedig Erdélyen csak két évtized óta uralkodott, hogy elnyomni törekedett ezeket az egyházakat, a melyek «gonosz terveit» gátolhatták. Durva és tanulatalan emberekkel akarta kormányozni s papjait a népek köznevetségének tárgyaivá tenni. Csodálatos módon az egyház követői mindmaig oly elvakúltak, a mit főképp az orosz népnél lehet tapasztalni, hogy minden javukra szolgáló munkában és igyekezetben saját romlásukat sejtik. Lelkök gondozását a fejedelem olyan férfiakra és püspökökre szeretné bízni, a kiknek segítségével nemcsak az egyházak állapotát javíthatná, hanem megbeszélhetné velök az egyházi fegyelem és a jó erkölcsök helyreállításának a módját is. Mivel azonban ilyeneket saját országában nem talált, nem csoda, hogy idáig zavaros állapotok uralkodtak és hogy maguk sincsenek vele tisztában, a római katholikusokhoz vagy a reformátusokhoz csatlakozzanak-e. Hozzá annál könnyebben fordúlhatnak főpapért, mert ő velök tolmács nélkül beszélhet. Kantemir havasalföldi sztolnik ösmerheti tetteiből az ő buzgóságát, a melylyel Magyar- és Erdélyországok szabadságának helyreállítására törekszik; elhiheti tehát, hogy nem kisebb gonddal és ügyekezettel gondoskodik az ő jövendő megmaradásukról. Hiába való dolog volna valami jót akarni, ha annak megtartására szilárd alapot vetni nem törekednének. Ezért a két országért századok óta az ottomán sárkány és az Ausztriai Ház császári sasa marakodott; mindakettő inkább elnyelni mint megvédeni törekedett. A szabadságért harczolókat azzal akarták megtéveszteni, hogy az egyik ellen a másiknak fegyverével küzdöttek. Egyszer az egyiknek, másszor a másiknak kedveztek, a háború végén pedig az egyiknek lábáról levett bilincseket a másikra verték.
168. KANTEMIR DEMETER MOLDVAI VAJDA.*
Kantemir Demeter moldvai vajda az «Europ. Fama» CLV. füzetének czímképéről.
Ki nem látja, hogy Isten kegyelméből most más idők járnak? Ezektől az időktől nem a rabságnak más alakját, hanem a szabadságnak virágzását remélhetjük; csakhogy verni kell a vasat, a míg meleg s a verés munkájában minden szomszédnak részt kell vennie. De valamint a hámorban nem mindenki verheti a vasat, hanem némelyek a fúvó alá tüzelnek, mások a szenet szítják s közvetve vagy közvetlenül egyébként foglalkoznak: a keresztény köztársaság műhelyében is egyenlő és közvetlen munkát várnak mindazoktól, a kik a szabadság drágakövét becsűlni és használni akarják. A havasalföldi fejedelemtől ő nem katonai segítséget vár, mert tudja, hogy nem adhat; csak arra kéri, hogy a czár hozzá és a ráczokhoz fegyveres szövetség eszközlésére követet küldvén, ezt a törekvést s vele az erdélyi fejedelemségnek s az egész keleti egyháznak javát előmozdítsa.*
Rákóczi latin levele Kantemirhoz 1708 márczius 24-ikén. Arch. R. II. 207–210.
169. GÖRÖG-KELETI PAP.
Marsigli rajza 1702. (Szendrei után.)
Ebből kitűnik, hogy a fejedelem, a ki a munkácsi görög kath. püspökséget kész volt a kievi érsek hatósága alá helyezni, kész lett volna az erdélyi oláh s délmagyarországi rácz görögkeletiekre nézve elösmerni főhatóságnak az orosz államegyházat, a melynek megalkotásán szövetségese, Péter czár, ekkor dolgozott legjobban. Az orosz patriarchaság napjai már meg voltak számlálva s a helyébe tervezett szent zsinat magyar állami szempontból nem látszott veszedelmesnek. S ha áldozat lett volna is, úgy hihette, hogy ezt megéri a görögkeletieknek a magyarsággal való kibékítése. Az eszme sem az oláhokat, sem a szerbeket nem találta készületlenűl; hiszen Brankovics György szerb «deszpota» hasonló gondolat fölvetése miatt ezért volt mostan is az osztrákok foglya.* Nem merték szabadon bocsátani, mert a czár és Rákóczi tervét veszedelmesen előmozdíthatta volna; sokkal jobban mint a hogy az erdélyi oláhok kurucz vladikája, Circa János tehette.* Brankovics, a ki a háromszáz év előtti Brankovics szerb despota és dúsgazdag magyar földesúr ivadékának, egyúttal a görög császárok rokonának mondta magát, nemcsak azelőtt, hanem fogságában is kereste a czár pártfogását; aligha nem támogatta volna tehát ennek szövetségesét, Rákóczyt, ki nem idegenkedett a kievi érsek primátusságának Magyarországra való kiterjesztésétől. Részben ezért kellett Brankovicsnak mindhalálig (1711. szeptember 19.) Ausztriában maradnia. Igy az ellenségeskedés tovább tartott; s Rákóczi restelte is, nevette is, hogy egy ízben kuruczai a pünkösdi körmenetet kocsikon, dobszóval, zászlókkal járó ráczoktól megszaladtak, mire «ennek bűzétől, mint a bakszakál füstjétől megijedvén a gulya», a Tisza partjain levő helységek is menekűltek.*
Thallóczy Századok, 1888. 703–710.
A szerbek és oláhok e korbeli viszonyairól bővebben szól ezen könyv első kötete. (344–351, 484–486.)
1709 junius 25. Arch. R. II. 491.
170. GÖRÖG-KELETI PAP.
Marsigli rajza 1702. (Szendrei után.)
Tanulságos a fejedelemnek az a megjegyzése, hogy a mohammedán török hatalom Európában sohasem tudott erőre kapni a keleti egyház határain túl, pedig két határvonalon, Spanyol- és Magyarországon át a nyugati egyházat is megtámadta. Spanyolországból teljesen kiverték s Magyarországból csak azokat a részeket tartotta meg, a melyekre egykor a görög szakadás kiterjedt. A görögkeletiek közt – szerinte – él ugyan az őskereszténység hagyománya, de babonáktól, visszaélésektől, koholmányoktól eltorzítva. Imádkoznak, bőjtölnek, arczukat megsoványítják, de nem ismerik a szeretetet; kihányják a legyet és szúnyogot, lenyelik a tevét. Meg volt győződve, hogy a keleti egyház az idők végeztéig szétszórt állapotban marad.* Itthon pedig fenmaradt 1707-ből a rácz papokra csinált kurucz nóta:*
Önéletrajz, 353–4.
Székudvari Jánostól. Thaty, Adalékok, II. 167.
«Ah, vízzel keresztelt dühödött pogány pap,
Hogy még a te szád is emberhúst rág, harap!
Jő még oly nap,
Hogy téged is elkap,
Fegyverével sátán pokolra csap!»
Hogy még a te szád is emberhúst rág, harap!
Jő még oly nap,
Hogy téged is elkap,
Fegyverével sátán pokolra csap!»
