I.
I.
Izabella helyzete, töprengése. György barát jellemzése és szerepe. Werbőczi István kanczellárt a portára küldi, s ő maga Erdélyben marad, míg Izabella Budára nem hívja. Frangepán érsek meglátogatja a királynét. János király holtteste és a szent korona a dévai várban.
MÁR FELKELT volt a gyermekágyas királyné, de még nem járt ki, midőn Mindszenti váltott lovakon az udvarba ért. Tavasz óta nem látta, de nem merte kérdezni jövetelének okát. Leolvasta könyező szeméből és Ráskai csüggeteg tekintetéből. Mint okos, figyelmes asszony el volt reá készülve, de mégis reménykedett, hogy viszontlátja urát, kiről két hónap óta semmit sem tudott. Férfias erővel fogadta a leverő hírt, de keserű fájdalom fogta el... «Így akarta a sors!» Hajtogatta mindegyre, a mint vígasztalták, s gyönyörűen kifestett hálószobája falára sajátkezűleg pingálta fel e szavakat: Sic fata volunt. Ysabella Regina.* Jelmondatává vált ezentúl ez a három szó, melyben megnyugvást igyekezett találni. Hát érdemes volt elhagyni hazáját, szüleit és testvéreit, hogy íly korán özvegységre jusson. Hisz alig töltött 11 hónapot mellette az ura, s ez az idő is míly gondteljes és keserves volt. A világ legboldogtalanabb asszonyának érezte magát, de szeme hirtelen a bölcsőjére esett, és – elhallgatott... Odafutott, s megölelte csecsemő-fiát, kinek nem adatott meg, hogy atyja lássa, megcsókolja. Hogy fog megélni, hogy neveli fel, hogy biztosítja atyja örökét nélküle? Hogy bánik majd vele a fukar György barát, a kit senki sem szeret. S hogy fogja fentartani királynői méltóságát ebben az országban, melynek földjét, népét és nyelvét még eléggé nem ismeri... Egymást követték ílyszerű kitörései, miközben környezete vígasztalgatta és hódolatáról biztosította. Ő maga azonban erőtlen volt, teljesen alávetve a mindenható gyámnak, kinek tudta és ellenőrzése nélkül semmit sem tehetett.
* E felírat még 1572-ben is meg volt; Omichius leírásából említi gr. Apponyi Sándor id. műve 337. l.
Ez a «fehér ruhás szerzetes» vezeti ezentúl egy egész évtizeden át Magyar- és Erdélyország sorsát. Ő maga, úgy szólván, írástudatlan. Írni vénkorában tanúlt meg, s így nem sokra vitte. Kézírása olyan, mint egy iskolásgyereké, a ki először fog pennát. Fáradságába került puszta nevét leírni, s azért leveleit is mással íratta alá. Sajátkezű névaláírása alig ismeretes nehány, sajátkezüleg írt levele pedig egyetlen egy sincs a közt a sok száz közt, mely nevében kelt. Tudása sem terjedt a breviárium s a szentek élete ismeretén túl. De természetes esze, találékonysága, ravaszsága páratlan, erélye és makacssága parancsoló. Különös tehetsége volt ügyes titkárok és szigorú tisztviselők kiválogatására, a kik akaratát írásba foglalták és rendeleteit foganatosíták. Tanúltsága hiányát emberismerete és államügyekben való jártassága pótolta. Valósággal nélkülözhetetlenné tudta magát tenni, úgy hogy János király egyenesen neki tulajdonítá királysága fenmaradását, Ferdinánd meg azt mondta róla, hogy János királyt csak egy barátért irígyli, a ki többet ér tízezer főnyi seregnél.* Pedig jellemének egyetlen fenkölt, eszményi, nemes vonása sincs. Sőt megesketett tanuk egész sora és adatok egész tömege bizonyítja, milyen kétszínű, pénzsóvár, önző, irgalmatlan és álszenteskedő ember volt, nagyravágyását és gőgjét meg ténykedésének példái mutatják. Hanem azért befolyása Magyarország szomszédos államaira naponta nőtt, a merre csak ismerték; bár sikereinek kedvezett amaz államok zavaros politikai helyzete, melyet nagy feladataira czéltudatosan ki tudott zsákmányolni!
Ezt a két nyilatkozatot Giovio jegyzé fel, id. m. 552. l.
És a barátra valóban nagy feladat háramlott. De a király sem halhatott meg soha kedvezőbb időben, hogy tehetségét és ügyességét jobban érvényesíthesse. Hiszen Magyarország trónját kelle kis fiának biztosítania, akkor, mikor az őt a váradi egyezség alapján már nem illette meg. Az országot megvédeni a Ferdinándhoz szító erdélyi fölkelőkkel, a terjeszkedő törökkel, a Habsburg házzal, de meg az ingatag, gyönge királynéval szemben is, a ki a bizonytalan jövőtől való félelmében és aggódó szülei hatása alatt szinte hajlandó volt lemondani koronájáról. Mindez sikerült neki. Valami egy hétig titokban tartá a király halálát* és éjjet-napot összetevő munkával szolgálta nehéz feladatát, gyámtársaival, kiket eskűvel kötelezett le magának az egyöntetű működésre.
* György barát a titoknak azt a módját használta, hogy előbb ablakhoz emelték a királyt, mintha élne, később pedig azzal csillapíták a nyugtalan nép kíváncsiságát, hogy nagyon gyönge, s nem vihetik levegőre. (Rorario id. aug. 30-iki jelentése szerint.)
Legfontosabb dolog volt: megoltalmazni Buda várát, az ország fővárosát esetleges támadásoktól. Ezért püspökségéből odarendelte váradi kapitányát: Horváth Györgyöt, mintegy 700 főnyi gyalogossal,* a ki ezekkel és az ott talált őrséggel – állítólag – csupán György barátnak tétetett hűségi esküt. Ez sérté a királynét, a ki különben is úgy érezte magát, mintha tisztes fogságban tartanák. Maga Frangepán, a kalocsai érsek is megbotránykozott ezen, midőn eljött, hogy részvétét fejezze ki, úgy hogy harmadnapra hazament, azt mondván, hogy addig nem jön vissza, a míg Buda nem lesz Izabella kezében. Így nyilatkoztak mások is: Perényi Péter, Bebek Ferencz, Ráskai és a Balassák; de jól ítélt Porembski, a királyné titkára, midőn azt vette észre rajtok, hogy csak színlelnek, s félős, nehogy átpártoljanak a németekhez. Hisz már is rátámadtak a barát s a királyné birtokaira, elfogták egy Lengyelországból jövő szolgáját s 400 lovasból és 200 gyalogosból álló csapatjokat olyan híreszteléssel szaporítják naponta Buda körül, hogy azzal György barátot akarják megsegíteni a lázadó erdélyi vajdák ellen.* Az érsek egyébiránt nyíltan kifejezte meggyőződését még a királyné előtt is; ámbár mikénti magatartására előbb megvárta Bécsből a kellő irányítást. Így pl. midőn július 8-ikán értesült egri palotájában a királyné futárjától, hogy fia született, csúzfájdalmaival menté ki magát, hogy nem mehet Budára, üdvözölni, s vígasztalni is csak úgy indúlhatott nagy későn, hogy – a mint írja – kocsiba tétette magát.
* Morone Bécsből augusztus 10-ikén; Dittrich, id. m. 182. l. Kiadta már előbb (1875-ben) Theiner: Vetera monumenta Slavorum meridionalium, II. k. 3. l.
* Porembski Péter levele Bona királynéhoz Budáról, 1540 augusztus 21-ikén a krakói Czartoryski-múzeum kézírattárában, 277. k. 273/7. l. Hiányos kivonatban: Óváry regesztái II. füz. 75. l.
– Mi lesz velem és árva fiammal? E kérdéssel fogadta őt a gyászba borult özvegy, mire az érsek (a ki – úgymond – szolgálatot vélt teljesíteni az ügynek) figyelmezteté a két év előtt kötött szerződésre, melyet ha nem teljesít, Ferdinánd fegyverrel szerzi meg jogát. De gondolja meg a királyné, hogy ez esetben kevesebb híve lesz, mint lett volna János királynak, és fiának semmi sem fog maradni, mivel az ország egy részét a német, másik részét a török foglalja el.*
* A kalocsai érsek Zsigmondhoz Egerről 1540 szeptember 10-ikén; a krakói Czartoryski-múzeum kézírattárában, 277. k. 375–384. l.
Jól tudta ezt a barát is. Ezért indítá Werbőczi kanczellárt Eszéki pécsi püspökkel rögtön a király halála után Sztambulba, hogy János király fiát a szultán elismerje örököséül és megerősítse; a mit meg is tett. S végül egyidejűleg kérik a lengyel király támogatását, hogy: küldjön sereget, melylyel Budát és Kassát megvédhessék, indítson ő is követséget unokája érdekében a portára, s figyelmeztesse V. Károly császárt és Ferdinándot, hogy ne kezdjenek háborúságot Magyarországon.*
* György barát és Petrovics id. július 23-iki és [2]8-iki levele Bethlennél, és a krakói id. 277. köt. 239–244. l. Hiányos kivonatuk Óváry regesztái II. füz. 74. l.
A király holttestét György barát gondosan bevonatta viaszsza1,* és kincstárával együtt előbb a gyulafejérvári székesegyházban akarta elhelyezni. De Verancsics Antal nem merte elvállalni, s így nagyobb biztonság végett egyszerű gyászpompával a természet által is védett magas dévai várba vitette. Oda vitték a szent koronát is erős vasládájában, melyből azonban kivettek 3000 forintot a katonaság fizetésére. A drága halott és a kincsek hites őrzői voltak: pelsőczi Bebek Imre, Verancsics fejérvári prépost, Kassai János alkincstárnok és Estári János, a királyné udvarmestere, a kit Budáról küldtek Erdélybe, hogy a király állapotáról hírt hozzon fel. A király többi «kincse» Budán volt, négy ládában. Ezeket Izabella, tanácsosai ajánlatára lepecsételtette, s elhatározták, hogy addig nem nyitják fel, a míg a két gyám meg nem jön. De mivel a várőrség a maga számára zsoldot, a lovaknak abrakot követelt s a királyné udvartartására is kellett, a tanácsurak beleegyezésével felbontották, hanem csupán templomi edényeket, ruhákat és fegyvereket találtak bennök, a mint a közmondás tartja: kincs helyett szenet, mert nem volt azokban egyetlen dénár sem.*
* Szerémi emlékirata, 354. l.
* Porembski titkár id. augusztus 21-iki tudósítása szerint.
A barát azután még a fölkelőkkel akart leszámolni, a mint Déváról visszatért a szász-sebesi királyházba. Tanácskozásra hívta a szászokat, a kik látva, hogy Ferdinánd seregei csak nem érkeznek – miként a fölkelő vajdák hirdették – hűségi esküt tettek le kezébe János király fia részére. A barát e közben Mayládot továbbra is ostrom alatt tartotta, de látván, hogy várát egyhamar nem tudja bevenni, fegyverszünetre lépett vele, s azzal gyöngíté hatalmát, hogy híveit vonta el tőle. Hűségi esküre fogta őket, zsoldosokat helyezett és új kapitányokat az elfoglalt vagy meghódolt erdélyi várakba, Erdély főkapitányává tette rosalyi Bornemisza Boldizsárt, s hogy az ország kormányzását végleg rendezze, országgyűlést hirdetett Tordára. Itt vevé a királyné hívó levelét, hogy mielőbb jöjjön fel Budára, s annak hírét, hogy Perényi Péter haddal veszélyezteti Váradot. Ezért meg sem várva az országgyűlést, Petrovics Péter, enyingi Török Bálint, Podmaniczky János, Báthory András és Bálint,* Drágfy Gáspár, Sulyok Balázs, Batthyányi Orbán és Farkas, Losonczi Antal, Pathócsy Miklós, Venetych János, Thomory Miklós, Kere Mihály* és társaik kíséretében augusztus 21-ikén átkelt másfélezer főnyi seregével Alvinczen a Maroson, s magához véve a dévai várból a király holttestét,* megindult vele, hogy az elhunyt kívánsága szerint Székesfejérvárra vigye. De a gyászmenet lassan haladt a Maros völgyén, melynek egy erdőségében oláhok és ráczok meg is támadták a kincsekért. A falvak lakói mindenütt kivonultak elibe, hogy kalaplevéve láthassák még egyszer királyukat, s így csak szeptember 5-ikén értek Aradon át a csállyai erdőbe,* Petrovics várába, honnan rövid pihenővel Temesvárra mentek, s onnan éjszaknyugati irányban Buda felé, mindenütt erőszakkal felhajtva s lóra ültetve a népet.
* Báthory Boldizsár neve 1540 június 11-ikén fordúl elő Erdélyben, midőn György baráttal együtt serege zsoldjaként 1700 frtot kap; Tört. Tár 1889. évf. 192. l.
* Ezek a «magyari urak» küldték Verancsicsékat «ő magok és ország nevében» a portára János király fia érdekében. Nevüket a szultán athnáméja sorolja fel: Régi magyar nyelvemlékek, III. k. (Buda, 1842.) 1. l
* Verancsics Marilianusnak 1540 augusztus 24-ikén. (Verancsics összes munkái, VI. k. 138. l.) A gyámok augusztus 20-iki levele a székelyekhez Déváról: Hazai oklevélár, V. k. 440. l.
* Petrovics és György barát válasza Csállyáról, 1540 szeptember 5-ikén, Zsigmond királyhoz; a krakói Czartoryski-múzeum kézírattárában, 277. k. 278–280. l.
