IV.
IV.
Újra Erdélybe indúlt. Az egyedül maradt királyné környezete. Lebetegedése. János királyt Szászsebesen éri a hír, hogy fia született. Örömében nagy ünnepséget rendez, de szélütés éri és fia mellé rendelvén gyámokul: a barátot, Petrovicsot és Török Bálintot, meghal.
A KIRÁLYT az urak és nép nagy tömege egész Szegedig kíséré, nehány mértföldig pedig maga a királyné is, kinek láthatólag jól esett az a szeretet, melylyel a nemzet beteges urát, s őt magát is körülvette. A független, nemzeti királyság záloga és képviselője volt ő a magyarok szemében, azzal az élő lénynyel együtt, melyet szíve alatt viselt, s ez adja meg a mértékét annak a tiszteletnek, melyet iránta tanúsítottak. A hol csak látták, éljenezték, ruháját csókolgatták, ha udvarhölgyeivel a szép budai várkertben sétálgatott, vagy reggelenként az öreg Werbőczivel misére ment. Mi hír urunk, királyunk felől, kanczellár uram, volt ilyenkor első kérdése; hát Kegyelmed, püspök uram, mit kapott Erdély felől, szólítá meg Statiliot, a kivel olaszúl is beszélhetett. De ez az együttlét alig tartott 4–5 hétig, mivel a püspöknek francziaországi útjára kelle indúlnia, a kanczellárt pedig János király hívatta magához. Nélkülözte a dalmata származású ügyes elbeszélőt: Verancsics Antal prépostot, a ki még január végén lement Gyulafejérvárra, nehogy prépostsága s nagybátyja: a püspök birtokai is az erdélyi vajdák kezébe jussanak. Hiányát érezte Brodaricsnak, a lutheránussá vált tudós váczi püspöknek, a ki még a télen meghalt,* de vendége volt néha Frangepán, a világlátott kalocsai érsek. Lengyel kíséretén és gyermekkori olasz szárazdajkáján kívül kevés magyar nemes volt körülötte. Ott látjuk az öreg martonosi Pestyéni Gergelyt, a király udvarbíráját* (a ki egyszer már Grittivel megvédelmezte Budát a németekkel szemben)*, aztán Horváth Györgyöt, Budavára viceprovizorát, Estári Jánost, majd később (midőn Erdélyből visszatért)* Bajoni Benedek sáfárt,* a kik udvara szükségéről gondoskodtak, és Ráskait, a vár parancsnokát, Markos és Baranyai társaságában. Derék vitézek, jó gazdák, de szótlanok, s nem elég csiszolt műveltségűek; a kik utolsó lehelletükig készek védelmezni királynéjukat, de unalmas asztaltársai.
* Rorario id. budai jelentéséből tudjuk, hogy 1539 november 6-ikán halt meg.
* Judex curiae-nek írja magát egy 1539-iki oklevelében (Pesty Frigyes, A szörényi bánság, III. k. 212. l.) habár régebben (1535-ben) egyúttal helytartója is volt a királynak.
* Giovio id. m. 549. l.
* Bajonit és Athinai Simont a király magával vitte volt Erdélybe, mert az elsőt húsvétkor Enyeden találjuk, a másik meg János evangelista napján ura nevében a szebeni szászoknál jár. (A nagyszebeni városi levéltár 1540-iki Prothocollonja szerint.)
* Czíme: Provisor curiae Sermae reginalis. L. János király 1539 július 3-iki adománylevelében: Géresi, A gróf Károlyi család oklevéltára, III. k. (Budapest, 1885.) 216. l.
Élénkséget csak a lengyelek egy-egy ebédközben elmondott tréfája, az olaszok valami tapasztalatának előadása, vagy a királynak Erdélyből érkező postája okozott. Örömmel értesültek uruk szerencsés előhaladásáról, miként ért Váradra, Kolozsvárra és Gyalura, hogy vette be enyingi Török Bálint és Petrovics Péter a fölkelők várait, mit végzett a király Tordán, a hol a pártütők bűnbánóan meghódoltak, úgy hogy csupán Maylád tartotta még magát fogarasi várában, melybe visszavonúlt. Nagy érdeklődéssel latolgatták a hadi vállalat további esélyeit, s magyarázgatták a kíváncsi királynénak – a kor kezdetleges térképein – a helyneveket, melyekről szó esett, s az eseményeket, melyeket eléggé nem értett. Pünkösd előtt (május második hetében) maga György barát érkezett nehány napra váratlanul az udvarba,* hogy a királyné egészségi állapota felől tájékozódjék, hogy őt uráról megnyugtassa, hogy pénzt vigyen magával a hadak fizetésére, s végül, hogy előkészítse az ország fővárosának őrségét és parancsnokát János király naponta bekövetkezhető halálára, a mit Izabella előtt természetesen titkoltak. Hisz csak nemrég érte szegény urát valami szélhüdés, úgy hogy e miatt György barát is elhalasztá portai útját, melyre olyan rég készülődött.
* Ezt János király számtartójának eme följegyzéséből következtetjük : Feria 6-a post festum Penthecostes dominus thesaurarius misit... fl. 1000, holott eddigelé (mikor a király mellett volt) mindig dedit szóval jegyzi fel a tőle kapott pénzt. (Tört. Tár, 1895. évf. 574. l.)
Lassanként mind ritkábban járhatott a királyné misére, s mind gyakrabban érezte magát rosszúl. Azzal az izgatottsággal és félelemmel panaszkodott és várta lebetegedését, mely az anyává vált fiatal asszonyokat jellemzi. Két udvari orvosa: a pozeni olasz Struthius József és a krakói Tectander József* nem győzték eleget csillapítani, lengyel titkára: Porembski Péter pedig szórakoztatni. Növelte aggodalmát a király állapota is, melyről kíméletből, de hanyagságból is, hetekig nem tudattak vele semmit. Ilyen körülmények közt, midőn saját és ura életeért kelle aggódnia, következett el a nagy nap, 1540 július 7-ike,* melyen reggeli 8 órakor* Budán, Mátyás király palotájában fiat szült. Csakhogy a gyönge, vérszegény nő szülése nehéz volt, s egész életére kiható káros következményeket okozott.
* Weszprémi István, Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia (Bécs, 1781.) II. k. 2. része, 386. és 395. l.
* Egykorú följegyzés Mindszenti naplójában, id. h. 18. l. és Herberstein Zsigmondnál: Selbstbiographie (Bécs, 1855.) 381. lapján, hol János király halála napja is helyesen van július 22-ikével feljegyezve, miként a kiváló osztrák diplomata egyéb értesülései és úti feljegyzései.
* Szerémi György emlékirata Magyarország romlásáról, (Pest, 1857.) 345. l. De tévesen 1539 évet írva.
Leírhatatlan az öröm, melyet az örvendetes esemény híre országszerte keltett. A budai templomokban hálaadó imákat mondtak, hogy az Isten szerencsésen megszabadítá a királynét. A várakban «örömet» lövettek, s több helyt (Varsányon, Nagytúron és Váradon) három napig harangozott a nép. Mindenki újjongott, hogy «nem halt ki a magyar vér» és ismét magyar királyfi ülhet Buda várában. Teljesedett hát a fohász, s meglett a «drága kincs», melyhez egy egész nemzet jövője és reménysége fűződött.
Gyors futárok hordták szét sebesen az országos hírt, melyet ötödnapra már Brassóban (az ország legtávolabbi pontján) is tudtak.* A királyt Szász-Sebesen találta, hová nagy-betegen hozták volt július 10-ikén a tanácsurak a vár-sáncza posványos vize miatt egészségtelen Gyulafejérvárról. De a várva-várt újság egy időre visszaadta erejét és életkedvét. Igérete szerint száz forintot adott a hírhozónak,* s kilovagolt a táborba, hol örömében nagyszerű ünnepélyeket rendeztetett. Hanem ez s a nap heve úgy kimerítette, hogy midőn estefelé hazatért, alig tudták leszállítani lováról. Szokása szerint azonban most is tréfálkozott. «No atyámfiai, nagyon megnehezedtünk» – mondá az uraknak, a kik neki segédkeztek – «de nem is csoda, mert már gyermekünk is nyomott gondot nyakunkra; de te Kegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk». Azt is kijelenté, hogy «Budára menne fiát meglátni» ; ám nem adatott meg neki ez az öröm is. Utolsó napjait élte. Másnap már nem tudott felkelni, mert újabb szélhűdés érte. Gyengeségét érezvén megáldozott, s hosszasan tárgyalt tanácsosaival, a kik betegágyát körülvették. Mindszentihez is volt szava. «Te Kegyelmed készüljön» – úgymond – «mert ígéretünk szerént küldjük te Kegyelmedet Budára. Mondja Kegyelmed ott: rosszúl vagyunk ugyan, de ha Isten meggyógyít, megyünk majd mü is Budára... vagy – elérzékenyülten – halva Székesfejérvárra, az hol élve koronánkat kaptuk». Ezután elhallgatott, s a halotti csendet csak a király fohásza: «Uram segíts! Uram segíts!» szakítá félbe, a mint egy-egy szívgörcs elfogta. Hiába buzgólkodott mellette két hű komornyikja és ápolója: Kassai János és Boza Benedek,* gyöngédségük semmit sem használt. Eltorzúlt arczczal, beesett szemekkel hevert élettenül a halálraszánt, a kin az orvosok és érvágók már nem segíthettek.
* Július 12-ikén ért Brassóba György barát küldöttje, Nagy Kelemen az újsággal, «quod novus infans rex natus est.» L. az id. brassói kiadványt, II. k. 674. l.
Szerémi id. m. 346. l.
Ugyanott, 353. l.
A piaczi emeletes ódon papilak* előtt, melynek azóta mai napig is «Királyház» a neve, polgárokból és katonákból álló, százakra menő tömeg leste a híreket, és ostromolta kérdéseivel, a mint valaki az urak közül kijött. A piaczon a városi profosz vigyázott a rendre, s ott settenkedett Maylád kéme is, hogy az első hírrel Fogarasra nyargaljon.
Az «Album Oltardianum» egykorú feljegyzésében olvassuk, hogy János király Szász-Sebesen «in aede parochiali» halt meg; id. h. 12. l.
26. A szász-sebesi királyház.*
* A szász-sebesi királyház (76. l.) a város főterének északkeleti szögletében, az ág. Ev. lelkész tulajdona; Strobl eredeti fényképfelvétele után.
Harmadnap ismét behívatta a jó király tanácsosait. Inté őket egyezségre, hogy szeressék nemzetüket és a hazát, s «ne hagynák el nejét és fiát, hanem azt, ha jónak látnák, koronázzák meg; ne kérnének királyt az osztrák házból, nehogy még súlyosabbakat kényteleníttessenek tűrni, mint az ő viszályai voltak Ferdinánddal... A szultánnak küldenék el mennél előbb a készen álló ajándékokat, hogy lássa, miképpen még haldoklásában is hű maradt hozzá. Maradjanak ezentúl is annak pártfogása alatt: ez válik javokra, ez által fog a megingadozott ország fennmaradhatni s helyreállani, nejének és gyermekének ügye biztosíttatni. Véleménye szerint mind az ország, mind a magok javát csak Szulejmántól várhatják. Nem javasolná ezt – mentegetődzék – ha a keresztény fejedelmek közt keresztényi szeretet és egység léteznék, s ha nem tapasztalta volna, hogy ezekben több az önzés, nagyravágyás, hanyagság s megvetése a magyar ügynek, mint a kegyelet és a méltányosság. Szulejmánhoz fordúljanak tehát, s az ő pártfogását keressék». Fia gyámjává és gondviselőjévé Petrovicsot, a rokonát és «az alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emelt» s «csaknem testvérévé fogadott» György barátot tevé, úgy, a mint azt már megfogadtatta vele tavaly, ama bizonyos visegrádi jeleneten. Kérte az urakat, támogassák a barátot, s végül így fejezte be rendelkezéseit: «Bölcsességtek, szerénységtek s egyeneslelkűségtek szerint vegyétek elejét minden belviszálynak; nehogy azokba merülvén, mind kis fiam örökösödését meggátoljátok, mind nőmet mélyebb bánatba és súlyosabb körülményekbe ejtsétek».* Ez volt a király politikai végrendelete,* egészen egyező azzal a meggyőződésével, melylyel a váradi békét nem tartotta okszerűnek kihirdetni.
* Verancsics Antal Gyulafejérvártt 1540 június 25-ikén írt levele alapján (Összes munkái, VI. k. 113–15.1.) Horváth Mihály, Frater György, 110–111. l.
* Közli Verancsics «János király végintézete» czímen; Összes munkái, I. k. 151–3. l.
27. János király.*
János király (77. l.) arczképe a bécsi cs. és kir. hitbizományi könyvtár gyűjteményéből vétetett.
Az éjt mintegy megkönnyebbűlten, nyúgodtabban tölté János király, s reggel misét kívánt. Erre oltárt rögtönöztek a szobában, de a gyertyák «hosszasan nem akartak» meggyúlni, a mit gonosz jelnek tekintettek. Az is volt, mert a királynak elakadt a szava, kilencz napig élt még, mint valami néma,* s vívódott a halállal, a míg az Úr megkönyörült rajta, és július 22-ikén (csütörtökön, Mária-Magdolna napján) reggeli 7 óra felé* örökre behunyta szemét. Szívszélhüdés érte. Orvosának előadása szerint 40 napig betegeskedett. Előbb mindennapos hidegrázása volt két hétig, a mihez hozzájárúlt régi lépbajának kiújulása. Kellő ápolásban sem részesült, mert a királyné asszony lebetegedéséhez orvosát Budára küldte. De sietteté halálát az is, hogy rosszúlléte hírére György barát visszatért konstantinápolyi útjából, (óvatosságból különben is csak Déváig menvén) a mi nagyon felmérgesíté az elgyöngült királyt.*
Mazza id. egykorú tudósítása 202. l.
* János király halála napját leghitelesebben megállapítja Petrovics és György barát levele Zsigmond királyhoz Szász-Sebesről 1540 július 23-ikáról, melyben tisztán kiírják, hogy a király tegnap halt meg. (Egykorú másolata a krakói Czartoryski-múzeum kézírattárában, 277. k. 245/8. l.) Kiadta Bethlen, id. m. I. k. 326–330. lapján, de hibásan július 21-ikéről keltezve. Az egykorú jelentések közül rövidség kedvéért csupán Morone bécsi pápai követére utalunk: Dittrich, id. m. 181. l.
* Rorario jelentése az orvos elbeszélése szerint 1540 augusztus 30- és szeptember 20-ikáról; Óváry, III. Pál levelezése, 109. és 113. l.
Most már útnak indúlhatott az öreg szolga, hogy megvigye Budára a szomorú gyászhírt,* mely a királynét özvegygyé tette.
* A király kijelentéseivel együtt, Mindszenti Gábor naplója, id. h. 18–19. l.
28. A Szapolyai ház királyi czímere.*
* A Szapolyai ház királyi czímere (78. l.) Honter János id. műve czímlapjáról való.
