III.
III.
Izabella rosszúl lesz a budai templomban. A király is sokat betegeskedik s nehéz szívvel búcsúzik nejétől, hogy soha többé ne láthassa.
JÁNOS király már ekkor nem volt Budán, hanem lenn járt Erdélyben, a hová márczius harmadik hetén indúlt* a lázadás leverésére. De nehezére esett magára hagyni gyöngélkedő feleségét, kinek lebetegedését májusra várták,* s és országos ügyek is késlelteték indúlását.
* Márczius 16-ikán még Budáról ír a pápának, s ez a fővárosból kelt utolsó irata; közölte Theiner: Vetera monumenta Slavorum meridionalium, I. k. (1863.) 648. l.
* A kalocsai érsek írja Budáról 1540 február 5-ikén Thurzó Eleknek (a bécsi államlevéltárban) s a lengyel király Izabellának Krakóból 1540 április 14-ikén és 23-ikán. (A «Cancellaria polonica» cz. kézíratban, 133. l. és az id. krakói 277. kötetben, 142. l.)
A készülődések napjaiban, egy vasárnap reggel történt a budai «nagy (Mátyás) templomban,» hogy a királyné a szent mise alatt, a mint térdepelve imádkozott, hirtelen rosszúl lett, és Jaksith Ilonával, egyik magyar udvarhölgyével sietve távozott. Werbőczi kanczellár és Eszéki János pécsi püspök kísérte haza a palotába, s midőn a templom előtt álló nép látta, s megtudta a rosszúllét okát, nagy örömmel kiáltozá az útczákon: «Adja Isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia; ne szorúljunk más nemzetre, és ne haljon ki a magyar vér !» Maga a király észre sem vevé felesége távozását, úgy elmerült az imában, s oly gyorsan történt az egész. De mikor mise után kifelé indúlt a templomból, az oltáron «az gyortyák csak egyszerre magoktól kialuvának, a nélkül, hogy valami szél fútt volna, vagy penig valaki hozzájárúlt volna.» A beteges «nyavalyás» király szerencsére nem vette észre, de a kik látták, nagyon «megháborodának ez nagy csoda dolgon,» s rosszat jósoltak belőle. «Bizony vége nekünk, » mondogatták; s az aggódóknak igazuk volt.
A király ekkoriban már sokat gyöngélkedett. Szédülésről és nehéz lélegzésről panaszkodott, de azért nem kímélte magát, napestig dolgozott, tanácskozott híveivel és lázas izgatottsággal készült útjára. A nagy betegek előérzetével érezte halála közeledését és tudta, hogy a királynét, s országa fővárosát nem látja többé. De bámulatos lelki erővel uralkodott magán, s megtudta őrízni szelid, derült kedélyét. Mindenkivel tréfálkozott és vidámsággal igyekezett eloszlatni környezete bánatos, aggódó tekintetét. «Isszuk már a veres bort is – mondá egyszer ebédközben – mert majd kikopunk a borból, ha Erdélynek indúlunk, az hol Maylád uram kipusztított várainkból és bizonynyal pinczéinkhez is nyúlt.» S midőn megkérdezték, melyik szablyáját parancsolja útra vinni, azt felelte: «Bizony, látja Isten lelkünket, hogy kívánnók, hogy mint keresztény király, szablya nélkül mehetnénk Erdélybe, de vajda-uramék szablyával várnak reánk, azért mü is üres oldallal neki nem indúlhatunk; de kössétek te Kegyelmetek azon szablyámat fel, kivel (1514-ben) paraszt Dózsa uram ellen hajdan hadakoztunk, mert nem érdemel ennél többet Maylád uram hitván feje.» Aztán bőségesen tárgyalt a királynéval, kioktatta «mit tegyen, ha netalán azalatt (a míg Erdélyben lesz) valami véletlen történnék,» s féltett iratait kanczellára és kincstartója előtt egy lepecsételt «öreg» csomóban bízta gondjaira. És erre, mint a ki valami nehéz tehertől szabadúl, megkönnyebbülten szólt hű komornyikjához, Mindszenti Gáborhoz: «No Gábor uram, gondoskodtunk mindenekről, te Kegyelmedről is; kit, ha Isten után megérkeztünk Erdélybe, visszaküldünk asszonyunkhoz; ha meghalunk, lesz asszonyunknak gondja te Kegyelmedre.» E szavakra az urak nagyon elérzékenyültek, de a király emígy vigasztalta őket: «Ne féljen te Kegyelmed, mert halálunk előtt még sok igazítanunk való vagyon, és Isten ő Kegyelme még napjainkat meg nem szakasztotta; érzünk még annyi erőt mü magunkban, hogy jámbor szolgáinkat megjutalmazhassuk, és gonosz szolgáinkat megbüntethessük ; nem is kívánunk azontúl élni, légyen az ő szent akaratja.» Erőtlenül hanyatlott utána a király karos székébe, s midőn karja véletlenül lecsúszott a támlájáról, a jegygyűrűje leesett összeaszott újjáról. György barát hirtelen felkapta, s mikor visszaadta, a király ily szókkal húzta ismét újjára: «Drága ez az gyűrű mü nékünk és országunknak, de» – születendő gyermekére czélozva – «ennél még drágább kincscsel bízzuk meg majd te Kegyelmedet.»
25. Izabella gyűrűje.*
* Izabella királyné gyűrűje (71. l.) e reázománczozott fölirattal: YSAB*R*V gróf Andrássy Géza gyűjteményében. Finom rajzát l. Pulszky-Radisics: A magyarországi ötvösség remekei, I. k. 96. l.
Ebéd után jobban lőn a király, úgy hogy körüllovagolta a várat, megvizsgálta a bástyákat, az olasz mesterek vezetésével folyó új erődítési munkálatokat, s várparancsnokul beigtatta Ráskai Istvánt, kire már a télen is bízta volt Budát. Az indúlás napja is elkövetkezett e közben, midőn megérkezett I. Ferencz franczia király várva-várt követe: Lacroix, kivel a király késő estig tárgyalt. Erre elhatározták a tanácsban, hogy Werbőczit küldik vissza a követtel, de György barát megakadályozta ezt, s kivitte, hogy Statilio küldessék Párisba. Az erdélyi püspök a «királyné asszony kérésére nagy nehezen» el is vállalta az új megbízást, habár unta már a nagyobb útakat, s az őszön is meghült volt Velenczében, a hol bevásárlásokat végzett Izabella számára.* De kellemesen hatott az udvarban, hogy a porta is jó reménységgel biztatta János királyt születendő gyermekére nézve, sőt az erdélyi fölkelés részleteit is megtudta egy árulótól, még az indúlás előtt.
* Verallo pápai nunczius írja Velenczéből, 1539 szeptember 14-ikén Farnese bíbornoknak, hogy Statilio tegnapelőtt oda ért és két hetet fog ott tölteni; eredetije a nápolyi államlevéltárban: Carte Farnesiane, 719.
Harmadnap végre – virágvasárnapja előtt – búcsút mondott a király könyező nejének, a «ki nehezen viselé vala ez megválást»* és búcsút fővárosának, hogy soha többé ne lássa egyiket sem...
* Az egész fejezet János király tanácsosa, Mindszenti Gábor egykorú naplója alapján; kiadta gróf Kemény József és Kovács István: Erdélyország történetei tára, I. k. (Kolozsvár, 1845.) 7–14. l.
