VI.
VI.
A szultán ó-budai táborába maga elé hozatja a csecsemő-királyfit az urakkal. Hosszas habozás és tanácskozás után a királyné el is engedi fiát, éjféltájban bántatlanul vissza is hozzák, de azalatt a janicsárok megszállják a várat, György barátot azonban ötödmagával egy hétig a táborban tartották. Ott kijelentették nekik a divánban, hogy a szultán János Zsigmond felnőttéig magának tartja meg az ország fővárosát, s kárpótlásúl Erdélyt kapja, hogy legyen, hol laknia. Bele kellett Izabella királynénak is nyugodnia a változhatatlanba, s ezért felcsomagolván megmaradt holmiját s a szent koronát, útnak indúlt Erdély felé, hogy egyelőre lippai várában pihenje ki az ostrom idejében átszenvedett izgalmakat.
MÉG nem veszett el egészen, de napjai meg valának számlálva. A nagyszerű csata ötödnapjára, augusztus 26-ikán Szulejmán szultán is felérkezett Budára* «az anatolii vitéz bégekkel» és a janicsárokkal, «a tigrisbátorságú, oroszlánvitézségű» és «világos elméjű» Rusztem basával.* Mohammed basa győzelméről a padisah egy budai gyorsfutártól értesűlt s azokról a holttestekről következtetett, melyeket a mohácsi mezőn innen vettek észre a Dunában. Közelebbről is megszemlélték őket a török naszádosok, s volt nagy újjongás a táborban, «mikor megtudták, hogy azok csakugyan a feslett erkölcsű hitetlenek piszkos hullái».* György barát, Petrovics Péter, Török Bálint, s az urak mind díszes bandériummal egy mérföldre Cserepesig mentek a szultán elé. Vitézségük jeléül «nagy kevílyen dobbal, síppal» az utolsó ostromkor elfogott 600 német foglyot vitték magukkal. Húszával egymáshoz kötve állították fel szegényeket az útszélen, megfordított zászlóikkal. A «páratlan világbíró ő Felsége» azonban «példaadás okáért» négyszázat a janicsárokkal rögvest nagy kegyetlenül levágata bennük, «kin az magyarok igen megörölínek», tréfásan mondván a szultán, hogy «halott ember nem harczol többet,»* kétszázat pedig naszádjaira vitetett. A halálraítéltek közűl csupán kevés szabadúlt meg Izabella királyné könyörgésére, köztük egy Bursich nevű cseh kapitány* és Puchaim Boldizsár német hadnagy.*
Budára érkeztéről még: Verancsics, Összes munkái, II. k. 54. l. és a Castelnuovoban elfogott Kamorai András elbeszélése; Bucholtz, id. m. IX. k. 318. l.
Szulejmán id. fethnámeja, 393. l. és Ferdi, ugyanott, II. k. 108. l.
Ferdi, id. h. 108. l.
Verallo jelentése Linzből, 1541 szeptember 5-ikén: Huomo morto non fa piu guerra! Az id. nápolyi állami levéltár C. Farn. 696. kötegében és Ferdinél, id. h. 180.l. E szomorú eseményt is megénekelte Hans Sachs «Ein Tyrannische that des Türcken wie er sechshundert gefangne Knecht ellendigklich hat lassen nieder hawen, auch die Künigin ins ellendt verschickt im M.D.XXXXI. jar.» cz. versében; Bleyer id. tanúlmánya, 542–43 l. és gróf Apponyi Sándor, Hungarica, I k. 231. l.
Giovio, id. m. 581. l. és Porembski id. jelentése Verancsics munkái I. k. 165. lapján, a hol azonban Biessichki-nek írja.
Fessler, Die Geschichte der Ungern, VI. k. (Lipcse, 1823.) 592. l.
Ezek után letelepedett arra a helyre, hol megelőzőleg a németeket megverték és szemlét tartván török csapatjai fölött, megdícsérte a két vitéz Mohammed béget. A nándorfejérvárit kitüntetésűl rögtön ki is nevezte Görögország béglerbégévé. Azután a Buda várában dühöngő döghaláltól félve, Ó-Budára húzódott, hol taraczklövésekkel s tárt kapukkal fogadták, de a tábor szélein vigyázó tatár előőrsök egész Visegrádig elnyúltak.* Villámgyorsan terjedt el ennek híre Ferdinánd udvarában, mely attól rettegve, hogy a szultán hada három nap alatt Bécsújhelyen lehet – ha akar, gyorsan felcsomagolt. Augusztus 29-ikén Bécs mellett van (Schottwienen) és szeptember hó elején a római király már a linzi várkastélyban tárgyal az osztrák rendekkel és a pápai nuncziussal némi-nemű segítség ügyében.*
Gorka id. augusztus 29-iki jelentése; Giovio, id. m. 580–81. l. és Kamorai id. vallomása szerint.
Verallo id. szeptember 5-iki jelentése Linzből.
54. II. Szulejmán szultán.*
II. Szulejmán lovas képe (179. l.) Hopfer Dániel metszete után, Bubics Zsigmond kassai püspök gyűjteménye eredeti példányáról a Magyar Nemzet Története V. kötetében jelent meg.
Másnap, augusztus 27-ikén reggel a szultán táborából Orudzs csausz, «ki a többi csauszok között fő vala» érkezék fel a budai palotába, köszönteni a királyné asszonyt és urakat ura nevében, s egyúttal köszönni nekik, «hogy az nímetek ellen ilyen embersiggel, tekílettel megállottak volna, és Budát is megtartották volna». Biztatá őket, hogy «őnekiek az hatalmas császár oltalmazójok akarna lenni» mindenki ellen, és előrakosgatta a jó indúlata jeléűl küldött ajándékait. A királynénak és fiának egy drágaköves övet, négy aranylánczot, selyemszövetet, három «aranylánczos, aranyozott nyergü» török paripát, az uraknak és fő-fő polgároknak «arany bárson csohákat jó számmal, mert ídesíteni kell vala neki előszer a szíveket, hogy künnyebben Budához férkezhetník», gondolták az egykorúak. De legszebb és legdrágább vala «hogy sem az többi» a Török Bálintnak küldött ajándék, «mert az okos madarász is inkább annak a madárnak sívol», melyet leginkább szeretne kelepczéjébe fogni.* Török maga ezer márkányira becsülte, a mint Werbőczinek mutogatta. Vele különben már tegnap is rendkívűl szívesen bánt a szultán, midőn fogadására az utolsó budai csatában összevérzett ruhájában ment elibe, hogy a császár iránti hűségét kimutassa. Megnyugtatta a kanczellár is, hogy ne kételkedjék a szultán nagylelkűségében.*
Lutfi basa, id. h, 29. l. és Verancsics Összes munkái, II. k. 55. l.
Szerémi, id. m. 360. l.
Még a királyné asszony is megörűlt a drágaságoknak és «mindnyájan-nagy bizodalomban» voltak a csausz iránt. De az még el sem ment, midőn belép egy másik török követség. Ez előadta, hogy a szultán Bécs ellen akar menni, s e végre németűl is tudó kalauzt kér az uraktól. Rögtön ki is szemelték Pesthy Ferenczet, a barát deákját, a ki «tud vala útakat, nyelveket és a nímeteknek minden módjokat, bécsi tájának minden állapotát» ismeré. Hogy pedig az ország dolgát meghányják-vessék, kiváltképpen Budáét, «hogy az nímet király kezibe ne akadna és a János király fiátúl el ne veszne», jöjjenek az urak a budai bíróval és főpolgárokkal elibe a táborba, s hozzák magukkal a király fiát, mert az ő hitvallása nem engedi, hogy idegen aszszony házába lépjen. Pedig a csecsemőt nagyon vágyik látni. Úgy is gondját akarja viselni, mint tulajdon fiának; s «ha övínek megteheti», Buda mellett Bécset is neki gondolná adni, «csak az gyermek nyolcz avagy tíz esztendőt» érjen. Erre az urak készülődni kezdtek, hogy mielőbb lemenjenek a szultánhoz «nagy pompasággal, kevílysíggel» és mentől díszesebben. Csak Török Bálint ellenkezett, kész lévén megesküdni, hogy ő «megtartja Budát az terek ellen keresztyén fejedelemnek.*» Halljátok uraim, ne menjünk mind – mondá – mert rossz jel, hogy a török császár mindnyájunkat kíván. Menjen csupán György barát Werbőczivel, mi meg készüljünk a harczra, és mindhalálig védjük magunkat, ha a török el akarná foglalnia várost, hisz többen vagyunk kétezernél. Ám menjetek, én maradok! Csodálkozom Bálint uram – felelt erre a kanczellár –- hogy kegyelmed anynyira kételkedik a császárban, kinek szava szentírás; de ha nem akar velünk jönni, csakugyan vége lészen mü irántunk való kegyelmességének. Jól tudjátok, mondá Török Bálint, hogy nektek nem lesz bajotok, de én tudom, hogy nékem gonosz lészen! Soh’se féljen kegyelmed, a míg minket lát, biztatá Petrovics, míg másfelől «a kincstartó barát» igyekezett meggyőzni arról, hogy vitézkedése hiábavaló s az ellentállás oktalanság lenne. Erre beadta ő is a derekát, de a mint katonáitól búcsúzott, mindegyre azt emlegette, hogy nem fog többé visszatérni Budavárába.* Izabella királyné is nagy bánatba esett a császár kívánsága miatt. Egyre «sír, jajgat, bánkódik, módot-útat keres és tudakozik vala, hogy és mikípen menthetné magát attól, hogy az fiát császárhoz ne köldhetné». Tanácsosai, kivált a barát és maga Török Bálint váltig biztatták, s hányták fel az okokat, «hogy egyéb nem lehet benne», meg kell tenni;* de ő egy napi gondolkozási időt kérve a csausztól, másnap-kijelenté, hogy előbb menjenek le ajándékaival maguk az urak a szultánhoz, s ígérjék meg, hogy teljesíti óhaját.*
Török Bálint deákja, Martonfalvay Imre följegyzése: Magyar Tört. Emlékek, Irók, XXXI. k. 141. l.
Latinul Szerémi, id. m. 364–65. l.
Verancsics, Összes munkái, II. k. 56–57. l. és az egykorú, 1541-iki «Vier Missiven» cz. tudósítás szerint, melynek leírását alább nyújtjuk és czímlapját is hasonmásban közöljük.
A «Vier Missiven» és Kamorai id. vallomása egybevágó adatai szerint.
Igy is lett. Az urak – éppen vasárnap lévén – reggel a királynéval s az egész udvarral nagymisére mentek, s aztán búcsúzni kezdtek: a királynétól, ismerőseiktől és György baráttól, a ki kevesedmagával vállalkozott lemenni a szultán táborába. Erős szív kellett hozzá, mert a törökök közt sokan voltak, a kik szánták «szegény Magyarország» sorsát, veszedelmét és «titkon több embernek mondták, hogy a császár megfogja őket, és az Budát tőlek elveszi». De a barát erősen bízott a szultán szavában meg a saját eszében, s még maga biztatta a félőket, a mint erős fedezettel, jó magyar lovas kísérettel őket elibe vezette. A táborba érve, átnyújtották neki a királyné nevében az ő és fővezérei számára hozott viszontajándékokat: «aranyas kupákat, jeles arany lánczokat, ezüst mívet, selöm-morhát, aranyos atlaczot», több mint 11,000 frt érőt, a mit a Bornemisza Tamás pecsét alá vetett házából szereztek.* A császár jó szívvel vette a drágaságokat, szívesen beszélgetett a magyar urakkal s délután bántatlanúl hazaereszté valamennyit. A királyfi számára egy vég bíbort is adott György barátnak,* azzal, hogy másnap személyesen elhozzák a gyermeket.
Bornemisza feljegyzése: Verancsics, Összes munkái, II. k. 202. l.
Szerémitől (id. m.363–64. l.) és Kamorai vallomásából tudjuk, hogy előbb az urak mentek a szultánhoz és tértek vissza tőle, s csak másnap vitték le a királyfit, minek dátuma – augusztus 29-ike – egyéb feljegyzésekkel is megegyezik.
Hétfőn reggel, augusztus 29-ikén nagy sürgés-forgás támadt a budai várban. A királyné «szép aranyas szekerét» fényesítgették, csatlósok szaladgáltak ide s tova, lovasok várták türelmetlen az indúlás perczét. Délre járt az idő, mikor Izabella a gyámok tanácsára hajtva, 13 hónapos kis fiát «nagy fájdalommal» útnak eresztvén:
Ölelgeti, nagy sírtában igön apolgatja,
Véli vala, szép kis fiát többé nem látnája.*
Véli vala, szép kis fiát többé nem látnája.*
Tinódi Sebestyén, Az János király fiáról való szép krónika, (Akadémiai kiadás) 366. l.
)
Szerémi György krónikája 109b. lapjának kicsinyített hasonmása (183. l.) a bécsi udvari könyvtárban őrzött kódex szövegének azt a részét mutatja be, melyen a krónikás a csecsemő János Zsigmondnak Szulejmán szultánhoz való levitelét beszéli el.
Olv.:
Constantinapol praecursor et illum vult exaudiri. Et jussit | Cesar eis, ut expectarent in Veteri Buda in papilione | sua. Quod audissent, mox capite inclinante et cum dolore | meroris inceperunt subaudire. Et Turcus provisor eorum | valde hilari vultu aliciebat Hungaros optimates, | ut ne dubitarent, quoniam Deus ordinabit, quomodo debet fieri. | Et perrexerunt ad Siccambriam nolle velle debet vobis ire, ad quo jam Cesar praecipiet. Dixit Valentinus: | Tamen ego dixi, quod sic fiet. Noh ve mihi, et vobis nil fiet. | Et ait Valentinus adhuc ad Stephanum Verbwch: Tu es | jam causa meac mortis. Dixit Stephanus Verbwchii: | Ne timeas, quia literas habeo Cesaris in sinu meo, quod si | sentimus in infide sua perjurum. Ait Valentinus: O Deus, | quam me dementia cepit. Hoc dat mihi consilium [vere Buda est carior, quam Cesaris] qui nunquam | hastam suam contra hostem ad facie [tarta] direxisset, neque in | manu sua framea nuda extitisset ad furorem. Ibi | tribus diebus et tribus noctibus bibebant et comedebant | formido ingenio. Valde aliciebant bassae et alii | vayvodae, ut sint hilari, ne curent. In die Dominico jussit | Cesar infantem extra arcem portare, ut videret tanquam | fratri sui Ioannis regis filium; sed regina Elizabet permaneat in arce. Quod audisset nutrix pueri mulier, mox fecit clam conscribere unam suplicationem cum querimoniis diversis, quod puerum nutrisset plus quam ad integrum | et non dedisset pro ea expensas ad lactinia pro puero, quod | sola mendicavi in coquina comestionem, et potum sic mendicavi. Et rogabam aliquod praedium, unam villulam | ad sustentationem pueri; neglexerunt dare. Et ista | suplicatio cum querimoniis erat introligata et nutrix | in cremio infantis apposuerat. Et Cesar videns illam | cedulam, mox arripiens de businu pueri, et fecit | Cesar perlegere, et admodum, quod interpretassent sibi, mox | infantem accipiens, in ulnas suas, et amplexavit infantem, et muneraque obtulit ei, videlicet ad manus pueri | unum de auro sculptum fulgido parvum bacculum, et | dixit: Ecce filii mi fratri Ioannis regis, tibi dedit vel tradidi | baculum pastoralem camporum et montibus ac | vallibus, ut possis digne et competenter regnare ac | imperare cum ditione tua regiestatis regnicolis | tuis. Et dedit rursum infantem ad nutricem in manus ejus | et nutrici dedit centum aureos in florenos, ut cum hoc foveat infantem fratris mei Ioannis regis; deinceps plus dabo | solummodo mihi suplicabis. | Et portavit... ad arcem puerum nutrix.
(Szerémi krónikája 109b lapjának e része olvasható Wenzel Gusztáv kiadása 366–368. lapján, de hibásan és kihagyott szavakkal közölve.)
Izabella Gyulafejérvárról, 1547 november 10-ikén Maciejowski püspökhöz írt sajátkezű lengyel levelének zárósorai.
(A 277. lapon.)
jako to ubogą sierotę i wnuka swego. M[iłościwy] K[sięże!] Wybawienie moje ztąd jest jakoby one, co je z Egiptu Pan Bóg wybawił W. M. też dziękuję, iż mi też to W. M. oznajmić raczył listem swym. Przytem W. M. proszę, aby W. M. życznajści swej naprzeciwko mnie odmieniać nie raczyż. Datum w Białogrodzie, wilią swiętego Marcina 1547,
Ysabella mpr.
(Eredetije a berlini királyi könyvtár kézirattárában.)
Majd lecsillapodott, s a mint kis gyermekét szoptató dajkájával és «két fő nemes vín udvarabeli» asszonynyal hintóba ültette, e szókat ejté az urak előtt: «Miérthogy az Frater György barát, szerzetes, és nem levín soha nős, sem fias ember, nem tudja, micsoda legyen az magzati szerelem, te rád, Terek Bálint, ki tudod mind ezeket, mert felesíged és gyermekid vadnak, az én tulajdon egyetlen egy fiamat ajánlom, és te tőled az császárnak köldem, és hagyom tenéked, hogy úgy viselj gondot reája, mint az tiedre, hogy el ne veszjen, de bíkível megint hozd őtet haza».* Erre megindúltak. Elől az urak: György barát, Petrovics Péter, Török Bálint, Werbőczi István és fia: Imre, Porembski Péter titkár, Batthyányi Orbán, Markos Péter, Podmaniczki János, Bábay Kis Péter, Cserepowith Miklós és Turkowyth Miklós főbíró, «azon aranyos és bársonos csohákban», a miket kaptak, mintegy negyvenen. Utánuk következett a királyfi aranyos hintója, s a menetet bezárta egy csapat czifra huszár és városi polgár. Sok bámulója akadt a díszes bandériumnak, de a mint az útczákon elvonúltak, a hajadonok és özvegyek mind csak azt hajtogatták, hogy nem jön vissza többé Bálint uram!*
Szavait feljegyezte Verancsics: Öszszes munkái, II. k. 58. l.
Szerémi, id. m. 366. l.
A «nagyúr» fő udvari embereket, «szép és drága öltözetű szemílyeket bocsátott vala» a királyfi és kísérete elé, melyet egy nagy sátorba, s onnan kis vártatva a szultán elé vezettek. Az ő szállása hat sátorral a tábortól félre eső lógodi mezőn állott.* Ide érve, csakhamar hívatták a tanácsurakat. A királyfit (a megállapodások szerint) Petrovicsnak kellett volna a császárhoz bevinni, de a gyermek elkezdett sírni, nem akart dajkájától megválni, s így ő vitte be reszkető karján az urak előtt lépkedve. A császár «nagy jó szemmel látá» őket, örömében «forgatni kezdí az két tenere közett» a kis gyereket, kiről Laski a portán azt híresztelte, hogy «lián volna»;* a dajkát aztán a királyfival Podmaniczki, Pest és Buda két bírája kíséretében csakhamar kivezették, de a többieket ott tartották tanácskozni. A szultán kijelenté egyszerüen a nemeseknek, hogy tekintve a magyarok viszálykodó természetét, Budát magának tartja meg és abba helytartót fog helyezni, mivel olyan derék várost nem szabad női kézben hagyni, «mert az asszonyok ingadozók, mint a szél!» György barát tiltakozott e szándék ellen, és társaival azt felelte, hogy eddigelé is jól kormányozták a várost és békében megvoltak, török helytartó nélkül is, bár mindent hűségesen megtettek a szultán érdekében, a mit kívánt és parancsolt.* De a nagyúr nem alkudozott, sőt intésére a janicsár-aga nagy hirtelen összeszedte embereit s megindúlt Buda felé. Az urak csodálkozni, félni is kezdtek, mert eszükbe jutott, a mit hallottak a napokban a szultán szándékáról; de nem tehettek semmit. Megdermedve álltak s néztek egymás szemébe. Volt a ki könnyezett, «értvín és látván Buda veszísit», melyről halkan beszélgettek maguk közt. Künn mind élénkebbé vált a zaj és sürgölődés. Előhívták Turkowyth főbírót, hogy menjen velük, nehogy Buda kapuját orruk előtt betegyék, hanem «ő vele megadatnák» a császárnak. Hiába biztatta az urakat török vezéreivel, hogy senki fejének és marhájának nem lesz baja, nem hittek már szavának. Ezalatt a gyermeket ismét bevitték a szultánhoz, a ki két fiával karjaiba vette, csókolgatta, dédelgette és kezébe aranyos «kormányzói» pálczát nyomott. Dajkáját is megszólítá, sőt száz arany forintot adott neki,* látva, hogy sír. Sírt a két «vénaszszony» is, «nem remílve, hogy többé a király fiát az anyjához vihessík». Majd édességgel, rózsa-czukros vízzel és nyolczfogásos ebéddel halmozták el a magyarokat; de hiába kínálkoztak, nem esett jól semmi nekik, annyira oda voltak. «Különben is boszszantá őket – írja naivúl az egykorú újságíró – hogy törökösen földre kelte ülniök, meg hogy a királyfit nem tüntették ki náluknál jobban».* Pedig az uraknak bizony nagyobb gondjuk volt annál, s azon járt az eszük: mi történik azalatt Budán?
Ugyanott a 362. lapon.
Verancsics Antal: Összes munkái, II. k. 59. l.
A «Vier Missiven» adatai, Kamorai tanúsága, Verallo id. szeptember 5-iki jelentése és Joannes de Oppendorf vallomása szerint; M. Tört. Tár, id. I. k. 250. l.
Szerémi, id. m. 368. l.
Az id. «Vier Missiven» és Verancsics, Összes munkái, II. k. 59–60. l.
A szombati kaput a szultán 3000 lovasa azonmód nyitva találta, a mint délben kinyitották volt az urak csapatjának. Innen aztán lovaikat visszaküldték a táborba, csak a vezéreket hagyták a kapu közelében kívűl, s gyalogszerrel mentek be csendesen a városba.* Szent-György piaczát maga a janicsár-aga és a babiloniai Szolimán basa szállta meg, kit a török császár vezéri méltósággal «budimi béglerbéggé» tett.* Ellenben a hadnagyok Buda többi öt útczáját : a Mindszent-, Olasz-, Szent Pál-, Zsidó- és Ötvös-útczát lepték el, míg a vár három kapuját: a Szombat-, Zsidó- és Szent János-kaput külön fegyveres néppel őriztették. Azután felvonták a két fővezér sátrait s kikiáltatták a bíró embereivel mindenfelé, hogy «estvéig, valaki az várasban volna, úr, nemes» egyaránt kitakarodjék, ki merre akar. Így vette meg a török a mohácsi csata tizenötödik évfordúlója napján «fegyver nélkül» a kiürített Buda várát. Lőn is rajta akkora öröme a szultánnak, hogy «ha tulajdon atyját ölte volna meg – mondá –mindennek kegyelme vagyon».* Nem is bántalmaztak egy lelket sem; csak azokat a módosabbakat fosztották ki a rakonczátlan janicsárok, a kik «a vár alatt, Mátyás király dunamelletti istállójában» húzódtak meg éjjelre.
Kamorai vallomása: Bucholtz, id. m. IX. k. 319. l. Egy szemtanú spanyol katona elbeszélése: Verallo id. szeptember 5-iki jelentésében és Verancsics, Összes munkái, II. k. 61. l.
Lutfi basa, id. h. 29. l. Ferdi, id. h. 109. l. és Verancsics munkái, II. k. 83. l.
Bornemisza feljegyzése: Verancsics, Összes munkái, II. k. 202. l.
Besötétedett, mire mindez végbement, s a szultánnak megjelenthették. «Immár takarodó idő felé» járt, úgy «a 23-ik óra tájban», midőn a szultán marsallja a királyfit hét csauszszal s egy «jó fótja törökkel» szövétnekek fényénel visszaindítá a várba, életéért remegő anyjához, a kihez éjfélutáni egy órakor érkeztek. De az urak közül csak Podmaniczki, Markos, Bábay és Cserepowith kísérte el; a kincstartót, a kanczellárt, a temesi grófot, Török Bálintot és Battyányit a szultán hetednapig magánál tartotta.* Szegény Törököt halálos félelem fogta el. Te vagy oka halálomnak, mondá keserűen Werbőczinek, a ki azzal igyekezett megnyugtatni, hogy ne féljen, mert keblében van a szultán biztosító levele. Még a basák is vígasztalták, hogy ne szomorkodjanak,* mert nem lesz semmi bajuk.
Verancsics, id. m. 61–62. l. és a «Vir Missiven» adatai szerint.
Szerémi id. m. 367. l.
Az a hét, míg János Zsigmond gyámjai odavoltak, tanácskozással, alkudozásokkal és üzenetváltással telt el. De hiába kérte a szultánt másnap levélben a királyné és kérlelte vejét: Rusztem pasát, kinek felesége számára franczia mívű értékes arany lánczot küldött,* csak nem tértek haza a tanácsurak, a kik titokban kiszökdöső szolgáikkal adtak hírt magukról a várba. Itt különben csend és rend volt. Szolimán basa a polgárok fegyvereit, még a késeket is elszedette. Egész halom lett belőlük Szent-György piaczán, a mint a magyarok «igen gonosz kedvvel» hozogatták elő vitézi jelvényeiket. A török tisztek gyönyörködve, de bizonyos szánalommal vették át a sok drága holmit, szidalmazván a budaiakat, «hogy emberek is, pénzek is, fegyverek is levén, szívek, karjok, módjok az hadakozáshoz nem volna»* elég erős. Aztán kidoboltatta a basa, hogy mindenki veszteg üljön házában, s ki ne járjon senki az útczákra, melyeken az őrség tanyázott. De ha mégis valakit megtalálhattak, kifosztották, ha «úrszabású, vagy nemes, vagy szolgáló ember vala». Tűrniök kellett csendesen, és rosszúl csak az olyan vitéz járt, a ki «keményebben tartja vala magát», midőn a török «tollát fejiből kiszedé» és «fegyverét oldaláról leódá». A «parasztot» nem bántották, mert arról nem volt mit leszedni.*
Torquem aureum gallici operis, et gemmatum monile; Verancsics, Összes munkái I. k. 219. l.
Verancsics, Összes munkái, II. k. 63. l.
Az id. «Vier Missiven» adatai; Verancsics, Összes munkái, II. k. 63–64.l, és Szerémi, id. m. 369. l.
56. A «Vier warhafftige Missiven» czímlapja.*
A «Vier warhafftige Missiven» cz. egykorú német újság első [1541-iki] kiadásának czímlapja (187. l.) a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának példányáról vétetett.
Augusztus utolsó napján Orudzs csausz jött György baráttal a királynéhoz követségben. Hívatkozott János király testamentomára, melyben az ő és fia főgyámjává a szultánt tette. Hangsúlyozta, hogy Budát «a német királytúl» soha sem szabadíthatták volna meg az ő ereje nélkűl. Mivel pedig a körülötte lévő urak «igyenetlenek önköztek» és engedetlenek (Ferdinánd meg olyan erőt a német birodalom segítségével sem gyűjthet, hogy «Budát és az országot megtartani, megoltalmazni – mely dolog férfinak való, nem asszonyállatnak, sem bölcsűben való gyermeknek» – nem tud,) kénytelen kezéhez venni ő a fővárost, hogy megtartsa «az nímetek ellen» fia számára, a míg a húsz esztendőt megéri. Hogy pedig «azonközbe» legyen hol laknia, neki adja az «Erdélységet», meg «Lippát, Solymost, Lugost, Karámsebest és Temesvárt» azokkal a birtokokkal egyetemben, melyeket a barát és Petrovics a Tiszántúl néhai «János király után» bírt, vagyis a Részeket is: Szatmár, Zaránd, Bihar, Szolnok és Máramaros vármegyével és Kassa városával együtt.* Fia «tutora és gondviselője» gyanánt s a «két ország kormányzójáúl» hagyja György barátot, Petrovics «penig az hadi dologra vigyázzon», a míg a királyfi megnövekedik. Mindezekről a szultán levelet is állíttatott ki, melyben meg volt írva, hogy «Erdély s a magyar királyság része a szentmihálynapi adó fejében évenkint 10,000 aranyat fizet a szerencsés portára, még azon esetre is, ha azontúl egy fillérje se maradna. Várad, Fogaras, Kassa tartományaival legyen a baráté, Petrovics birja Temesvárt szandsákságúl... A barát pedig úgy szolgálhat nekünk, hogy még Bécset is neki ajándékozom.»*
Verancsics, Összes munkái, II. k. 64–66. l. és Eder, Scriptores, II. k. 264. l.
A szultán e levelét (ha ugyan nem koholmány) György barát a székelyvásárhelyi 1542 január 26-iki országgyűlésen mutatta s olvasta fel az erdélyi rendeknek; Szilágyi, Erdélyi országgyűlési emlékek, I. k. 34. és 77. l.
A «kralicza», miként a törökök Izabellát nevezték* a «császár csalárdságát látván», nehány szót ejtett zokogva gonosz szerencséjéről, és habár «rakva míreggel vala», nem szólt semmit. Kedvetlenűl köszöné a szultán jó akaratát, s azt az üzenetét, hogy tanácsosainak nem lesz baja; György barátot azonban emlékezteté gyakori jóslatára, hogy Budát a pogány kezére juttatja. «Ám most ti férfiak levín – mondá – lakjatok abban kit ti magatok kerestetek». De ha már el kell mennünk, «előszer menjünk Lippára, onnat azután az idő megmutatja, hová kelletik lennünk» később. A «barát választig píronkodík,» de azzal vígasztalta a királynét, hogy «még jobb szerencsát jüvendőben mutatna Isten nekie, gyermekinek, hogynem ha nímet királnak megadták volna magokat»; mert még rosszabbúl jártak volna, ha a török mindkettőjüktől vette volna el Budát. Aztán rendeletet adott, hogy a «rakogatáshoz kíszüljenek» a palotában, s azzal újból visszament a török táborba.*
Dselálzáde, id. h. 230. l.
Verancsics, Összes munkái, II. k. 66–67. l. és Szerémi, id. m. 370. l.
Szeptember elsején a török újabb katonasággal rakta meg a kapukat, Szolimán basa pedig kitisztíttatá «az nímet Bódogasszony templomát, ki Budában fű vala», azaz kihányatta belőle az oltárokat, és aztán a «sanctuariomban bal felől, tágos és magas kerek pulpitost» csináltatott a szultán számára, hogy ott hálát adhasson Istennek Buda bevételéért.
Másnap reggel, szeptember 2-ikán, «a szent pénteki napon», melyet a törökök úgy tartanak, «mint mi az vasárnapot», vonúlt be «a vezírekkel, előkelőkkel, az udvari szolgákkal és az egész sereggel» ünnepélyesen a padisah Budára, melynek kulcsait már megelőzőleg megkapta volt a királynétól. De csak éppen a dsámivá átalakított templomig haladt, s elvégezvén benne két fia: Mohammed és Szelim társaságában hálaadó imáját, sietve lement ismét* seregéhez.
Verancsics feljegyzése, id. m. II. k. 68. l. A «Vier Missiven» adatai szerint és Dselálzáde, id. h. 231. l.
Harmadikán a szultán dívánba hívta basáit, hogy (mivel hazatérő útja sietős) véglegesen határozzanak a felől: mi történjék a királynéval, fiával, a főurakkal, Budával és az egész országgal.* Egyenként adták elő a basák egyező véleményüket, «hogy ez alkalommal közvetlenül birtokba kell venni Budun várát».* A császár maga előadta, hogy immár kétszer meghagyta a várat a magyaroknak, de azok veszekedők, egyenetlenek maguk közt és alig tudnak nehány ezer embert kiállítani védelmére. Mindenik e bajnok – mondá – veti magát, országa és ura birodalmát kívánja, lesi, kapja, mindnyájan pedig egy kis várasra, egy asszonyállatra, egy gyermekre, önnenmagokra, ilyen nagy és nemes és gazdag országból gondot nem tudnak viselni. Hogy én az Budát ezeknek kezekben hagyjam, kin az nagy nevem, hírem áll, nem vóník a ki vagyok, szígyent is tenním az én eleimön.*
Verancsics Joviushoz; munkái, I. k. 222. l.
Dzselálzáde, id. h 230. l.
Verancsics följegyzése: Összes munkái, II. k. 82. l.
A többi teendőre nézve már megoszlott a basák tanácsa. Az egyiké az volt, hogy az urakat vigyék Sztambulba, a másiké, hogy a királynét küldjék haza szüleihez, fiát pedig neveljék törökösen a szerályban és gyámjait öljék meg. «Hát a szultánt, ki a királynénak s a herczegnek védelmet, pártfogást ígért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? Meg aztán illik-e özvegyek és árvák ellen kegyetlenkedni, mikor Isten és a szerencse is elhagyta őket? Kíméljük a királyfit szerencsétlen árvaságában, és e vitéz nemzetet balsorsában!» – így fakadt ki Rusztem basa a túlzók ellen. Maga a császár is csillapítólag hatott vezéreire!* Kijelenté, hogy úgy lesz minden, a mint már kimondta Buda elfoglalása napján, s a jelenlévő magyar urakat is megnyugtatta, hogy bántatlanúl hazamehetnek.
Verancsics és Giovio után: Fessler, id. m. VI. k. 597–98. l. V. ö. Horváth Mihály, Fráter György, 166–67. l.
57. Werbőczi István kanczellár.*
Werbőczi István kanczellár arczképét (191. l.) a Magyar Történelmi Képcsarnokban őrzött XVIII-ik századi metszetről adjuk.
Utána, szeptember 4-ikén a szultán olasz tolmácsa zászlót hozott urától a királyfinak, hogy azzal «a havasalföldi vajda módjára» Erdélyt «szandsákja»-ként kormányozza. Hazatértek mellé aznap a tanácsurak is, kivéve Török Bálintot, kit «egy falkáig» magával akart vinni és Werbőczi kanczellárt, a «ki jámbor és vén tervínytudó ember levín», Markó deákkal a György barát házába helyezkedett Szolimán basa mellé rendeltetett főbírónak, hogy «tervínt szolgáltasson» a budavári és városi keresztyéneknek.* Hanem azért mindkettő felkereshette a királynét, kitől könyes szemmel búcsúztak, sajnálkozva szomorú sorsán.
Verancsics, Összes munkái, II. k. 69. l. és Szerémi, id. m. 370. l.
Átkelvén a Dunán, szeptember 5-ikén indúlt útnak Izabella a nagy bizonytalanságba, de mivel holmiját és megmaradt drágaságait hátrahagyogatni nem lehetett, igen lassan haladtak, úgy hogy első éjjeli szállásukat Pesttől nem messze sátor alatt töltötték a mezőn. Idáig a főbb budai nemesek is elkísérték, a «marhás szekerek» védelmére 3–4 kocsi fegyvert hozván utána Szolimán basától.* Kellett is, kivált a szent koronát tartó vasláda őrzésére, míg személyes biztonságukról 150 lovassal a szultán egyik csausza: Dzsafer pasa gondoskodott. Itt vette Petrovics temesvári birtokaiért az utána küldött szandsák-zászlót, de nagyon félt, nehogy vissza találja hívni a szultán, mint György barátot. Várták is aggódva vissza a barátot, a kitől a császár még Pécs városát kívánta, úgy, hogy a királyné – csakhogy szabadúljon a pogány kezéből – azonnal aláírta a pécsi tisztjeihez intézett rendeletét, hogy adják át a várost a szultánnak.* Várakozás közben jött meg a jó Podmaniczki János is Veszprémből, palotai várából, ahová féltében Budáról kiszökött volt. Ez t. i. «okos ember vala», s midőn azon a végzetes napon a szultán táborában marasztalta a tanácsurakat, ő alig hogy meghozta a királynénak gyermekét, «még azon estve szakállát elmetszi, szűr-csohában felőtezik és egy puttont vállára fogván» szőllőmunkásként haza bujdosott a várból.* Most kötelességérzete vezette vissza a királyné asszony mellé, csakhogy sokáig kaczagták és csúfolták vele, hogy hol hagyta el szép szakállát!
Verancsics, Összes munkái, II. k. 69. l. és a «Vier Missive» adatai szerint.
Az alábbi idézett jelentésnek e részlete csak is a Verancsics-kiadás 172. lapján van meg; a többi példányokban hiányzik..
Verancsics munkái, II. k. 62. l.
Tovább haladva, a török katonai fedezetet ötödnapra a Tiszától haza kellett küldeni. De pótolták őket a nemesek, a kik lovasaikkal egyre-másra csatlakoztak a királyné asszony kíséretéhez: Báthory András, Drágfy Gáspár, Pathóchy Miklós, János király igaz hívei, kik a szultán megérkezése hírére többedmagukkal megindúltak Buda felé, «hogy ők is az terek császár kegyelmessíginek» részesei legyenek, midőn Dömösön hallák, mi történt az ország fővárosával és a királynéval. Ezért hátat fordítottak a nagyúrnak s «más kedvvel és gonddal, nagy sietsíggel» igyekeztek haza.* Így találkoztak össze a királynéval, a kit aztán biztos helyre kísértek. Nem is történt semmi bajuk, csak az idő volt igen nedves, esős mindvégig, úgy, hogy a kíséretből s az udvari nép közűl sokan elpusztúltak a kiütött dögvészben,* melynek csíráit Budáról hozták magukkal.
Verancsics munkái, II. k. 60–61. l.
Egy névtelen szemtanú latin jelentése Lippáról, 1541 szeptember havában, kiadta Reusner Miklós: Epistolarum turcicarum liber IX. X. et XI. (Majna m. Frankfurt, 1590.) 6–11. l.; kelet nélküli példánya Verancsicsnál: Összes munkái, I. k. 165–173 l. Egykorú német fordításban, a sokat idézett «Vier warhafftige Missiven» czímű [1541-iki] ritka nyomtatvány második levelében, melynek czímlapját a 187. lapon közöltük. Ez élénk, színes leírást a királyné lengyel titkárának: Porembski Péternek tulajdonítjuk, mivel teljesen megegyezik az ilyvói id. 179. kézirati kötet 146–154. lapján neve alatt olvasható latin jelentés szövegével.
A készülődés napjaiban érdekes epizód történt a várban, a mint Izabella meghagyta György barátnak, hogy gondoskodjék szekerekről.
– Kocsink van elég, mondá a barát, csak lovunk nincs, mivel mind felettük őket az ostrom idejében.
– Menj hát rögtön a török császárhoz, felelé a királyné, és kérj tőle nevemben lovakat.
A szultán nagyot nevetett a barát előadásán, hogy azért nincs lovuk, mivel a németek feletették velök, s kijelenté, hogy igás lova neki sem igen van, de ökröt adhat, a mennyi csak kell.
Erre György barát kiválasztott a szultán gulyájából ötven ökröt (és bivalyt) s befogatván tíz szekérbe, a királynét is felültette egyikre. Így jutottak el Tisza-Varsányba, a hol egy hétig pihentek. Itt azonban a lengyelek közűl «a kik gyengék, s nem olyan erőteljesek, mint a magyarok», meghalt egy udvari nemes leány s egy előkelő férfi. Ezeket Izabella eltemettetvén a templomba, György barát a szultántól kapott ökröket hamarosan becserélte a varsányiaknál lovakért, melyekkel gyorsabban folytathatták útjukat. De a pestis már benne volt a kíséretben, úgy hogy alig értek Gyalura,* ismét meghalt a királyné udvarhölgyei közűl kettő, a kiket a templomba temettek. Megbetegedett atyjának két utána jött szolgája is, a kik Izabellát már nem találták Budán.* Aztán átmenve a Kőrös gázlóján, Kún-Szent-Mártonban újból elvesztettek egy lengyel nemest. Ennyi szomorúsággal érkeztek szeptember 18-ikán sok félelem és baj közt Lippára.*
Itt (dr. Karácsonyi János szíves közlése szerint) a Hármas-Kőrös jobb partján állott külső-szolnokmegyei Gyalu faluról van szó – most puszta, Öcsöddel majdnem szemben, – melynek plébánia-temploma tövig elpusztúlt.
Izabella id. november 19-iki levelében Lippáról; a két szolga neve: György cursor és Skala János.
Szerémi, id. m. 371/2. l. és Verancsics, Összes munkái I. k. 223. l. Itt (és néhány más forrásban) szeptember 18-ikával ugyan Izabella indúlását jelzik, de hibás mondatszerkesztés miatt, az tulajdonképpen Lippára érkezése napját jelenti, annyival inkább, hogy előbb maguk elbúcsúztatják 5-ikén Budáról.
58. Török és magyar hadijelvények.*
A török és magyar hadijelvényeket ábrázoló zárókép (194. l.) Cserna Károly rajza után, megjelent a Magyar Nemzet Története V. kötetében.
