V.
V.
Ezalatt Buda ostroma mind hevesebben folyt, s kivált a május 13-iki és június 2-iki roham volt igen véres. Ekkor már a királynét az összelődözött palotából egy pinczeszerű helyiségbe költöztették, honnan annyival kevésbbé engedték ki, mert az általa felbiztatott német polgárok árulással akarták feladni a várat. De Roggendorf éjjeli csele nem sikerült. Ennek hírére azonban Mohammed vezér-basa lépteit siettetve, éppen akkor érkezett meg fölmentő hadával, midőn a drágaság, éhség és betegség már elviselhetetlenné vált a várban. Utána megérkezett maga Szolimán szultán is, kinek serege augusztus 20-ikán vívta a magyarokkal együtt azt a hármas csatát, mely a következő napokon is megújúlván, harmadnapon a német csapatok szétverésével és Budavár felszabadításával végződött.
DE MINDEZ valóban késői és parányi segítség vala azok után a veszteségek után, melyek Ferdinánd seregét a budaiak kitartó ellentállása és a török sereg csipkedései folytán egyremásra érték. Május hónapja iszonyú volt a budaiakra nézve. Egyaránt próbára tevé úgy az ostromlók, mint a védők bátorságát és türelmét, a védelem vezetőinek ügyességét és kitartását. Szüntelenűl szólt az ágyú, sivított a golyó és repültek a bombák, kivált miután Ferdinánd helybenhagyta Roggendorf felküldött ostromtervét. Május 13-ikán a generális 29 nagy, 4 kisebb ágyút és 6 falkonyt állíttatott fel a Gellérthegy oldalán három ütegben, egy irányban a budai vár felső peremével, s másnap tábori mise után megkezdte az első nagyobb tüzelést. Csak úgy rengett a föld az egyszerre elsütött tűz-szerszámok iszonyatos zajától, a mi a várbelieket rettegőkké, gondolkodókká tette. Csak a barát állott mozdúlatlan, nem törődve a veszélylyel. Szép szóval buzdítá tűzéreit, sőt magakezével gyújtogatta a taraczkok kanóczát.* Hidegvére környezetére is bátorítólag hatott, a mint egyszerre 2–6–10 lövés dördűlt el fejük fölött, késő estig. Éjjelre elhallgattak az ágyúk, s folyt a várban a rések betömése. Még nappal is folytatták és ha valamelyik lankadt, vagy bátortalan volt, a barát azzal fenyegette meg, hogy feleségét, gyermekeit tömlöczbe hányja. A védők száma már 2200 főre fogyott, beleszámítva a polgárokat és zsidókat is. Élelmük szűkös volt, de lőszerük elegendő arra, hogy a lövéseket viszonozzák. Perényi Péter egypár könnyű ágyúval a Gellérthegy tetejéről különösen a várudvart és piaczokat nyugtalanítá, s golyói a királyné asszony nehány «szolgáló» leányát is megölték. Lett is olyan elkeseredés a várban, hogy ha valakit az ellentáborból elfoghattak, rettenetes kegyetlenséggel ölték meg.
* Miszkowszki Miklós «boemus» vallomása ; M. Tört. Tár, I. k. 258. l.
Így telt el 12 nap, anélkül, hogy Roggendorf beleunt volna a tüzelésbe, a védők pedig a vár védésébe, foltozgatásába. A vár alatti királyi kertben is folyt a harcz, bár éjjelenként. Oda a németek eleinte nem merészkedtek közeledni, mert a kerítésen belűl 150 puskás őrizte egy-két ágyúval, hanem egy bátor tiroli zászlótartó egy ízben 500 gyalogossal meglepte és tízig mind megölte őket. De a németeknek e kertből és a vízivárosból kevés haszna volt, mivel közel feküdtek a várfalakhoz, melyekről a muskétások éjjel-nappal puskáztak reájuk. Azonkívül nem volt olyan éjszaka, melyen a magyarok legalább kétszer ki ne rohantak volna a várból, s ilyenkor mindig sokat megöltek a kertben a «részegen fekvő» németek közűl. Általában, a bor nagy átka volt az ostromlóknak, a kik annyira nem hallgattak a generálisra, hogy pl. valahányszor rohamot akart intézni a vár ellen, kénytelen volt legalább egy nappal előbb kikiáltatni a táborban, hogy nem szabad inni! Ez persze felhallszott a várba is, a hol így aztán mindíg előre tudták, mikor lesz tüzelés! Pedig Roggendorf igen lelkiismeretesen teljesíté feladatát. Saját szemeivel ellenőrizte rendeleteit, bejárta az éjjeli őrsöket, s a várkert elfoglalása után tiroli tisztjei (Egg von Reischach, gyalogsági óbester, Fueger von Meran, Franz Kirchmayr, Antoni Schenck zu Stertzing, Hans Teiss von Brixen, Peter Sell és Gruenstain hadnagyok)* kíséretében bámulatraméltó kitartással vizsgálgatta éjjel a falakat és bástyákat. Hadnagyai közül is kitűnt három Pallavicini gróf, az alig húsz éves Sforza s két rokona: Hippolit és Sándor, a kik 20–25 lovasukkal saját költségükön szolgálták a római királyt.*
Felsorolja őket Kirchmair id. naplója, 506–9. l.
Ez érdekes adalékokat Mazza tartotta fenn számunkra; id. h. 223., 229–232. l.
Május utólján Roggendorf sok mindent ígérve Ferdinánd nevében, megadásra szólítá fel a királynét, ösztönözvén, hogy «szaggassa öszve már valahára azokat a békókat, melyeket a barát az ő és kisdede lábaira illegtetett a tutorság örvével», mivel kár lenne – üzente – egészen összelőni a királyi palotát, díszes erkélyeit és aranyozott lépcsőit, melyeket soha úgy helyre nem lehetne állítani, a mint vannak. György barát azt felelte a német lovagnak, hogy Izabella nem oly együgyű, hogy elcserélje Magyarország koronáját a szepesi herczegséggel; küldője pedig «vén bolond», hogy újból azt a várat akarja kiostromolni, hol egykor már oly csúfosan megverték.* «Ne is ijeszsze – üzente vissza neki – haszontalan lövöldözéssel a vitéz férfiakat, kik magyar királyukat és hazájokat ittas csapatok ellen meg fogják védelmezni tudni; csak arra kéreti, ne töltesse meg oly keményen ágyúit, nehogy vemhes disznója idő előtt elvesse malaczait, vendégeinek nagy bánatára.»* Folyt tehát az ostrom, melylyel annyit elértek, hogy elzárták a vizet a várbeliektől, vagyis elrontották az útakat és lépcsőket, melyeken (a vízitoronyhoz) a Dunára jártak vizet merni.* De a barát vitézül tartja magát és állja az ostromot, habár kevés fizetett őrsége van* és Török Bálintot is kénytelen nélkülözni, mivel még húsvét után kiszorúlt, és Perényi huszáraitól nem tud feljutni a várba.* Annál jobban csipkedhette az erdőkből a németeket, kik május második felében a zsidó-temetőbe telepedtek át, mely délkeletre esett a vártól s a szőllőkig terjedt, de ivóvizök messze volt. A mint a barát észrevette az ellenség mozdúlatát, szokott tréfálkozó természetével bocsánatot kéretett az öreg Roggendorftól, hogy vén szamárnak nevezte, mivel látja – úgymond – hogy éppen a neki való helyre: temetőbe vonúlt! A német tábornok dühében buzogányával fenyegette meg a gúnyolodó barátot, midőn ismét lövetni kezdte a várat. Ő meg viszonzásúl «minthogy kegyetlen ember volt s nagyon gyűlölte a németet» két katonáját (kiket éppen akkor fogtak el a magyarok, midőn a királyi palotát fel akarták gyújtani) nyársba húzatta egy-egy disznóval együtt.*
Giovio, id. m. 565–66. l. és utána Budai id. m. II. k. 641. l.
Giovio után Horváth Mihály, id. m. 157. l. és Mazza id. leírása, 232. l.
Rosetti ferrarai követ jelentése Regensburgból, 1541 május 23-ikán ; a modenai állami levéltárban.
Rosetti tudósítása május 31-ikéről; ugyanott.
Eiseler János Nádasdyhoz Bécsből, 1541 május 2-ikán; Pray, Epistolae, II. k. 104. l. De már április 22-ikén künn volt Török Bálint; Brüsseli okmánytár, II. k. 38. l. és Mazza id. leírása, 226. l.
Giovio egykorú följegyzése, id. m. 566. l. és Mazza id. leírása, 232. l.
A királyi kertek elfoglalása után Roggendorf kétfelől kezdé az ostromot. Perényi a magyarokkal és csehekkel az Országhok bástyáját és a szombati kaput törte; ő maga pedig a németekkel a zsidókapu falát lövette, a várkert mellől. De, habár mintegy 25 lépésnyi rést ütött a falon, részint a folytonos füst, részint lassúsága és zsoldos katonáinak bátortalansága miatt az éjjeleket nem használhatta fel kellően, úgy hogy azalatt a védők, férfiak és nők egyaránt, bámulatraméltó ügyességgel javítgatták a falakat, vontak új árkokat s még a németek lajtorjáit is felhúzták magukhoz.* Sőt egy éjjel 200 tiroli olaszt öltek meg, szinte egy szál emberig. Ez a hősies kitartásuk anynyival szebb, mert ekkor már igen sokat szenvedtek. A várban pestis és más betegség gyötré a védőket. Az élelmi szerek annyira drágák, hogy már rég lóhússal élnek, s abból is kevés van. Egy embernek való kenyér ára naponta 12–15 magyar dénár, vizet pedig életveszélylyel éjjelenként hozhattak a Dunáról, az ellenség gyakori tüzelése közben. A várban mindennap sokan halnak el, úgy hogy védő férfi már csak 1200 maradt. Így aztán a polgárok állandóan szökdösnek ki éjjel Roggendorfhoz, a ki minden marhájukat meghagyja és szép ígéretekkel csalogatja őket. A várat éjjel-nappal lövik, s a várbeliek is viszonozzák a lövéseket, ámbár a tornyok már jóformán mind megrongálódtak.*
Giovio, id. m. 567. l. és Mazza id. leírása, 233. l.
Eredeti tudósítás: Pars epistolae Langi Viennae datae 2. Junii 1541; a lembergi id. 179. k. 107–8. l.
Mind ennek látása s különösen a Gellérthegyről a várudvarra, a palota elibe hulló bombák robbanása a királyné asszonyt állandó izgatottságban tartá. A nagytemplomba is már rég nem járhatott, és mindennapi imádságát a házi kápolnában kelte végeznie,* melyben Szerémi György szolgált felváltva, Izabella gyóntatójával. Majd udvarhölgyei házát is összelőtték. Erre átköltözködtek a palotába és ijedtükben azontúl a királyné mellett tölték az egész napot. Egy ízben Izabella éppen együtt ült «szolgáló» leányaival a «nagy» teremben, midőn az ablakon át iszonyú robajjal egy ólomból és vasból gyúrt ágyúgolyó repült be s összetörve a márványpadlót, szétrobbant forgácsai szétvertek nehány kályhacserepet, de különben senkiben kárt nem tettek.* Erre a királyné mérgesen György barát mellének vágta a város kulcsait, kérve, hogy egy szál ingben és ruhában, a mi rajta volt, kimehessen fiával. De a tanácsurak nem engedték ki, hanem rábeszélésükre egy alacsony bolthajtásos házba költözködött, a hol úgyszólván fogolyként lakott. Nem jött ki onnan többé, az ostrom idejében, hiába kérezkedett; a mit a barát azzal mentegetett, hogy csak elővigyázatból teszi, nehogy a golyók kárt okozzanak neki. Mert már természete volt a barátnak – mondja később Blandrata – hogy a gonoszságot mindig valami jó alá rejtette.* Képzelhető, mennyire megunta Izabella ezt a kényelmetlen «pinczeszerű» új lakását, melyben beteges létére fiával és udvarhölgyeivel úgy el volt zárva a világtól, hogy miként írja: még a légy se férhetett hozzá büntetlenül.*
Verancsics írja, (Összes munkái, II. k. 69. l.), hogy a szultán Buda bevétele után kíváncsiságból «az orgonát is fútatá a királi kápolnában».
Egykorú feljegyzés a «De obsidione et oppugnatione Budae ab exercitu Ferdinandi regis» cz. leírásban; a lembergi id. 179. k. 143. és köv. lapjain; közölve (más példányról) Verancsicsnál: Összes munkái, I. k. 173–8. l.
Ugyanott; Bornemisza és Blandrata vallomása; M. Tört. Tár, I. k. 248–49. l.
Lang id. június 2-iki levele és Izabella Kmitához Lippáról, 1541 november 19-ikén; a lembergi id. 172. k. 63. l., és Óváry regestái, II. füz. 82. l.
Ily körülmények közt következett el június 2-ika, egy csütörtöki nap, melyre Roggendorf a főrohamot tartogatta, úgy számítván, hogy ha Isten megsegíti, harmadnapra, pünkösd vasárnapján Ferdinánd Buda bevétele hírével fog ébredni. Hajnalban iszonyú elkeseredéssel kezdtek tüzelni. Egyszerre három oldalról törették a falakat, melyekről a várbeli asszonyok – az ismeretlen budai hősnők – forró vizet, büdösköves fazekakat és kénes dorongokat dobáltak és ürítgettek az ostromlók nyakába. Olyan rettenetes volt a zaj, s a golyók süvítése mindkét részről, mintha az ég szakadna le. A három óráig tartott tüzelés három helyen ütött rést a várfalon s gyújtotta fel a házakat. Az aláomló törmelékről aztán lajtorjákon igyekeztek a németek bejutni a várba, sőt a vitéz Dischkau be is menekűlt egy összelődözött, roskadt házba. Már lobogójukat is szinte kitűzték a falra, s úgy tetszett vége mindennek; midőn megjelent György barát, «fején sisakkal», kezében villogó karddal, és erős fegyverrel: beszédével utolsó ellentállásra buzdítván a védőket, visszanyomták őket. Puskatűzzel sikerült ez, meg bástyakövekkel, melyeket az asszonyok hordtak a védők keze alá. Elsőnek esett el: a zászlótartó*, s az ő holttestén át űzték ki a németeket, mialatt a vár túlsó felén a szombati kapu közelében Perényi rohamát verte vissza* Batthyányi és Petrovics csapata. Az ostromlók vesztesége 270 halott, a tisztek közűl maga Zárai Jeromos* és hétszáznál több sebesűlt,* de vereségük híre olyan rémületet okozott, hogy az elesettek számát sokáig még az udvarban is nyolczszáznak tartották.* Hanem azért még mindig reménykedtek, és Gorka András lengyel követ abban a hitben tartózkodott Bécsben, hogy «nemsokára» felszabadúl Buda s akkor vígan jöhet Izabella segítségére.* Közben a tárgyalások fonalát is újból felvette, de be kelle látnia a hónap végéig, hogy azok eredményre nem vezetnek, daczára Roggendorf és Salm buzgóságának, és annak a szükségnek, melybe Izabella jutott. Hisz «szolgáit az éhség miatt nagyrészt el kellett bocsátania», lovai meg elhullottak, úgy hogy «ha el kellene útaznia Budáról, Ferdinándnak kellene őt kisegítenie»,* remélvén, hogy mégis csak udvarába menekűl a török elől.
De obsidione Budae, 175. l. és Giovio, id. m. 567. l.
* Mazza id. leírása, 236. l.
Claudius Ratisbonensis levele 1541 június 4-ikéről; Pray, Annales, V. rész, 343. l.
Gorka András jelentése Zsigmond királynak Bécsből, 1541 június 19-ikén; eredetije a lembergi Ossolinski-intézet kézirattárában, 168. k. 31. l.
Ennyinek írja Thurzó, a pápai követ s a mindig jól értesült Giovio és Mazza is.
Gorka fenti jelentése szerint.
Gorka jelentése Zsigmond királyhoz Bécsből, 1541 június 19. és 29-ikéről; Óváry regestái, II. füz. 79–80. l.
Roggendorf ezután őrizkedett minden rohamtól, a míg újabb, pihent csapatokat nem kap. Csupán az eddigi pozicziók, s az elfoglalt vízőrzőtorony megvédésére* szorítkozott. A várfalak alá három helyen is tőröket állított, aknákat fúratott, mivel cseh és bajor katonái közt sok volt a bányász; ám György barát emberei is értettek ellenaknák vetéséhez, és «nagybányai tanúlt bányászok szándékát porrá teszik.*» Ekkor csellel és árúlással próbált szerencsét.* Az elcsigázott, kiéhezett budai polgárokat nem valami nagyon kelle erre buzdítani, hisz már a tél óta csábitgatja őket Révay az árúlásra, megegyezvén Athády Jánossal, az egyik kisbíróval és 12 esküdtjével, hogy átadják a várost, a miért jutalmúl Szklabinya várát engedi át neki.* Meg aztán esküvel fogadták a királynénak, hogy feladják a várat és kiragadják őt a török hatalmából, és már a drágaság is akkora lett, hogy a lóhús fontját 12 «magyar» dénáron mérték.* A ki csak tehette, kiszökdösött éjjelenként a németekhez, s nem telt bele két hét, titkos tervüket is megvalósíták.
A montpellieri érsek jelentése Velenczéből, 1541 június 14-ikén és 20-ikán; Charričre, id. m. 496. l.
Pethő Gergely Magyar krónikája (Kassa, 1738.) 247. l.
* Giovio, id. m. 568. l.
Révay Péter feljegyzése: Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum, II. k. (Bécs, 1746.) 463. l.
Gorka id. június 19-iki jelentése szerint.
Bornemisza Gergely városi tanácsos haragudott a kincstartóra, s midőn a tanács a királyné üzenetére, «hogy gondot viselnének az megszabadúlásra, mert ő fogoly», elhatározta, hogy kiküld a némethez, hogy vele megszerződjék «és Budát kézhez adják a köresztyén fejedelömnek», örömmel fogadta a megbízást, hogy Roggendorffal, «az nímet hadnagy»-gyal s a mellette lévő «magyari urakkal» ez ügyben tárgyaljon. A budaiak rendkívűl körültekintően jártak el, s nem rajtuk múlt, hogy a csel nem sikerűlt. Kikötötték, hogy mindenki fejének, jószágának «kegyelem lenne», bocsánat azoknak, «valakik az nímet király ellen fegyvert» vontak, «mind nemes, mind paraszt» országostúl megtartassék régi szabadságában, a «király ő Felsíge soha nímet tiszttartót» ne vessen a magyarországi várakba és jövedelmekre, a királyné asszonynak pedig adja meg minden örökségét, mely «azelőtt János királyé vót, és minden örökét, kiket király zálogban hánt vóna». Buda kézbeadását illetőleg kikötötték, hogy «semmikíppen az váras feladást ne míveljen», hanem tegyenek esküt a magyar főurak: Bebek Ferencz, Perényi Péter, Nyári Ferencz, Serédi Gáspár és Révay Ferencz, hogy a kijelölt éjszakán «a második őrváltáskor» személyesen feljönnek «jámbor» szolgáikkal, mintegy 700 gyaloggal és magyar huszárral. «Fele lenne puskás, az fele pánczélos, paizsos, kopjás», azért, hogy ha «az nímet valami dúlást akarna tenni» a várban, ők mint jó magyarok ne hagyják. Mindez artikulusokat írásba téve nyújtá át Bornemisza Roggendorfnak, a ki örömében «hit szerint fogadá» és «mindenre keze alatt írást adott vala, hogy király kípiben mindent megállana». Ezen a királyné asszony is «igen örűle és Istennek hálát ada, hogy Buda töröké nem volna, hanem köresztyén kézben esnék», a mint eleitől kezdve óhajtá és remélte.*
Roggendorf hitlevele szerint Bornemisza Tamás följegyzése: Verancsics, Összes munkái, II. k. 200. l. és maga Verancsics ugyanott, a 48–49. lapon.
Révay túszúl fiát, Mihályt hagyta Roggendorfnál,* de az öreg még sem bízott benne. Másfelől atyai gyöngédségből egyetlen fiának, a katonai pályája kezdetén álló Condeonak, a császári alabárdosok vezérének akarta biztosítani Buda bevételének dicsőségét. Így nem közölt semmit a magyar urakkal, csupán Warkóch Györgygyel beszélt, és midőn elkövetkezett «Szentháromság után való hétfő» – azaz június 13-ikának – éjjele, magyar katonák helyett mintegy 600 gyalogost, vagyis két zászlóalja német és spanyol «lanczkenest» küldött fel fiával.* Kezébe nyomta vöröskeresztes fehér zászlóját is, hogy a «tisztesség övé legyen,» ha kitűzheti Budavárában, ő maga pedig figyelve a várkertben maradt. A cselszövőket Bornemisza Gergely és Korcsolyás Péter vezette fel csendesen a Bódog-Asszony-templom czintermén át a zsidótemetőre nyíló Szent-Mihály felőli kis kapun, melyet filetinszki Palczan Péter kisbíró nyitott ki számukra. Iszonyú félelem fogta el mindnyájukat, mert árúlástól tartottak, s nem bíztak a vezetőkben. Az ifjú Roggendorf be sem ment a kapun, s a mint a «lanczok» észrevették, hogy «sem dobjok, sem zászlójok nincsen», hanyatt-homlok futottak vissza.* Pedig már a piaczra jutottak szerencsésen a «pellengérig és tanácsházáig», midőn két városi polgár véletlenül észrevette őket. – Kicsodák vagytok, adjatok jelt, kiált az egyik, de egy német «semmit nem várva, csak gyorsan bárddal az embert általveré». Tovább haladva, a «városi izstrázsa» tetette magát, hogy nem látja az ellenséges népet, mert a kisbíró is körűlte «forgódik vala». Petrovics őrei azonban megpillantották őket, s midőn a zsoldosok magyar jelszó helyett azt kiabálták, hogy «Hier, hier!», észrevették, hogy németek, s fellármázták a várost. Elsőnek Batthyányi Orbán rohant elő gyalogosaival, mivel azon az éjjel ő őrködött, aztán Petrovics is megjött lovasaival.* A nagy lármára csakhamar 600–800 magyar ragadt fegyvert* és úgy összevagdalták őket, hogy négy halva maradt. Mindegyik pedig a kis ajtót, melyen bejött, kergetés közben meg nem lelvén a szürkületben, «az falon is általsietve», egyik a másik nyakába szökik vala. Maga Roggendorf fia is alig menekűlt, elvesztvén zászlóját is,* melynek becsületet nem szerzett.
Révay Péter feljegyzése: Schwandtner, id. m. II. k. 463 és 727. l.
Giovio, id. műve 569. l. és Lazius után Bergmann, Medaillen, I. k. 223. l.
Egybehangzóan a szemtanú Bornemisza: Verancsics munkái, II. k. 201. l. Mazza id. h. 239. l. és Szerémi id. m. 359. l.
* Giovio, id. m. 570. l.
Az egykorú «Nova ex castris Ferdinandi Romanorum regis» szerint; az id. lembergi 179. k. 120. l. Verancsics, id. m. I. k. 176. l. és Palczan vallomása: M. Tört. Tár, I. k. 252. l.
* Verancsics munkái, II. k. 49–50. l.
A két vezető: Bornemisza és Korcsolyás még a futamodó németekkel elmenekűlt, utána Palczan a kisbíró «az Ráskay házán, melynél bástya vagyon», és a három Tamás: Bornemisza, Bajusszos és Drailinger. De a feldühödt «zsódos níp» házaikat feldúlá, marhájukat megzsákmánylá, követelvén feleségeik és gyermekeik kiadatását, «hogy mind darabra vágnák, az vírekben innának»: György barátnak csak nagy nehezen sikerűlt őket megmenteni s az elkeseredést kielégíteni azáltal, hogy sokakat (kivált a német polgárok közűl) elfogatott, «némelyeket erősen megcsigáztata, fogságra vete», másnak fejét vétette, a leginkább gyanús Báchy Ferencz deákot pedig elrettentő példáúl Buda piaczán négygyé vágatta,* mivel ő érintkezett a tanács nevében a királynéval* s valószínűleg ő írta meg a tábornokhoz kiküldött hitlevelet is.
Verancsics, ugyanott, 51. l. Bornemisza adatai a 201–202. l. Mazza id. leírása 240. l. és az id. De obsidione Budae, 177. l.
* Palczan id. vallomása, 254. l.
* *
A balsikerű éjjeli csel után Roggendorf teljesen elveszté tekintélyét s felkölté maga ellen magyar csapatjai gyűlöletét. Testi gyöngélkedése is erőt vett rajta, seregét pedig láz gyötörte, a mi több kárt tett benne, mint az ellenség golyója.* Ez most különben is ritkábban hullott, mert inkább apró csetepatékkal, lovas rohamokkal csipkedték egymást. Maga Dischkau tűzérségével nekidőlt egy-egy bástyának, és addig törette kitartóan, sokszor hetekig, a míg össze nem esett. Így ment tönkre az István-bástya is,* mely a királyi palotát védte. A német had más része a Gellérthegy alatt foglalatoskodott, amennyiben hídat vetett a Dunára, de mikor már jóformán készen volt, «egy nagy szél» kettészakítá.*
Lazius után Bergmann, Medaillen, I. k. 224. l.
A De obsidione Budae feljegyzése; a lembergi id. 179. k. 145. l.
Porembski Péter titkár k. n. jelentése Bona királynéhoz (Budáról, 1541 augusztus 27-ikéről.) Ugyanott, 146. l. és Verancsics, id. m. II. k. 52. l. Porembski nagybecsű jelentésének eleje meg van abban az egy paphoz (Verancsics Antalhoz?) intézett névtelen, itt-ott hibás íratban, mely Verancsics Összes munkái I. k. 162–173. lapján olvasható; ezért tévedéseit kijavítva, együtt idézzük a lembergi kézirati példány lapjaival.
Mind e hírek siettették a felszabadító török had jövetelét, mely szárazon és vizen a Duna mentén húzódott Buda felé. Oroszi Nagy Péter sürgette és vezette a törököt, egyike annak a 24 küldöncznek, a kik folyton jártak-keltek szanaszét a barát postáival* és üzeneteivel. A várva-várt segítséget a «kegyes» Mohammed basa-vezér hozta fel, egyesülve Mohammed szerdár ama csapatjával, mely a tavaszon Pest ostromlásakor összetűzvén György baráttal és Török Bálinttal, neheztelve vonúlt haza,* ép akkor, midőn a németek ostrom-műveleteiket megkezdték volt. Serege most 60,000 emberre rug, de ebből csupán 15–20 ezer fegyveres, hadakozó lovas: «a szilihdárok bölükje», 1500–2000 puskás janicsár «a szegbán-basival», és 1000 lándzsás, míg ágyúja 120 kisebb fajta;* a többi része horvátországi hegyi «martalócz»,* bosnya lovas, és söpredéknép, melyet útközben hajtanak fel. Az egész különben a közeledő szultán nemesi előcsapatja, az u. n. «goncsi-huff», mely a hatalmas császár előtt szokott járni.* Mohammed basa július 10-ikén érkezett Buda alá,* hol fél mérföldnyire a németektől «az Kelenföldin, Csetti kőbányán felől»* ütött tábort. Fogadtatására Török Bálint kétezer huszárral ment elibe, s midőn a várba kísérte, nem győzte török tisztjeivel eléggé dícsérni «oroszlán-bátorságú» harczukat* és bámúlni a védők kitartását. De másfelől egyetértésre inté az urakat, nehogy magukra vonják a szultán haragját. Most már a királyné is felköltözhetett ismét palotájába, hol a basa tisztelgését fogadta. Úgy ő, mint tanácsosai bárányokat kaptak ajándékúl a török táborból, a hová bántatlanúl járhattak le a polgárok élelmi szerekért, s a törökök is gyakran jártak fel hozzájok a várba kereskedni.*
Palczan és Bornemisza Ferencz vallomása: M. Tört. Tár, I. k. 254–55. l.
Erről Ferdinánd ír érdekesen Bécsből, 1541 április 22-ikén; Brüsseli okmánytár, II. k. 38. l.
Gorka András Bona királynénak Bécsújhelyről, 1541 augusztus 8-ikán; a lembergi id. 179. k. 132. l. Rosetti ferrarai követ jelentése Regensburgból, 1541 július 22-ikén; a modenai állami levéltárban. Továbbá Lutfi basa, id. m. 27. l. Ferdi, 101. l.
* Giovio, id. m. 561. l.
Az id. Nova ex castris Ferdinandi nevezi így: legio praecursoria alias Gonczy huff; az id. lembergi 179. k. 121. l. A lengyelesen írt Go[vi]ncsi szó perzsa kifejezés, mely annyit jelent, mint: nobilis, eximius, strenuus, fortis, athleta, heros; a másik szó valószínűleg a német Haufe = sereg régies alakja.
Porembski fent id. budai k. n. jelentése szerint.
* Verancsics, id. m. II. k. 52. l.
* Giovio, id. m. 572. l. és Lutfi pasa id. h. 28. l.
Porembski id. jelentése az id. ilyvói 179. k. 147. l. és a Verancsics-kiadás példánya 163. l.
51. Porembski Péter aláírása.*
Porembski Péter aláírása (166. l.) Gamrat Péter gnézeni érsekhez Gyulafejérvárról, 1542 október 2-ikán írt leveléről a krakói hg. Czartoryski-múzeum kézirattára 1598. Kötetéből vétetett. Olvasása: Obsequentissimus servitor Petrus Porembski.
A török jövetelének «mindenki örűlt» a várban, mert véget vetett a szinte száz napos ágyúzásnak, és a védők rettenetes szenvedésének. A basa ajándékának persze jobban megörvendtek, mint valami aranykincsnek, mert megszüntette az éhséget. Végre ismét ehető húshoz jutottak, de mértékletesen kellett hozzányúlniok, nehogy elgyöngült szervezetüknek megártson. Ki tudja, mi lett volna a védőkkel s a várral, ha a török segítő sereg csak egy hétig is késik, mert már annyira jutottak, hogy – különösen ostrom és roham napján – egy ökör ára 40 frt, egy borjúé 6 frt, egy tyúké 1 frt, egy csirkéé 50 dénár volt. Iszonyú árak, a rendeseknek négy-húsz-ötvenszerese, ha meggondoljuk, hogy ekkoriban egy szántásra való ökör ára 12 frt, egy fejőstehéné 6, egy hízott ártányé 2, nem hízott-é, vagy egy gönne disznóé 1–1 frt, féléves ártányé 50 dénár, egy malaczé 4, egy lúdé vagy kappané 3, a tyúké 2, s a csirkéé 1 dénár országszerte. Egy font marhahúsé 1 krajczár, a disznóhúsé 2 d. Végűl egy kecskebak ára hat, s egy fejőskecskéé 25 dénár.* Most pedig a lóhúst nyilvánosan mérték; abból is csak vagyonosoknak jutott. A szegények eldöglött lovak húsán éltek. Ha egy ló az éhségtől kidőlt, reggelre csak a bőre maradt meg. Az útczákon a gyermekek egymással vetekedve és verekedve szaggatták a döghúst. Majd a kenyér is elfogyott, s az emberek avas szalonnán, romlott vajon és nyüves sajton éltek. Elfogyott a fa is, úgy hogy a királyné főszakácsmestere edényekkel, szekrényekkel és hasonló bútor-darabokkal kényszerűlt főzni. A lovak abrakja is drága lett: a zab köblét négy forinton árúlták, és ugyaníly ára volt egy «könnyü kocsi» szénának. A víz szinte olyan drága vala, mint a bor – fejezi be megkapó jellemzését Porembski atya – mivel a vízmerítés igen veszélyessé vált, mert a Dunaparton fegyveres németek álltak s lövöldöztek a vízhordókra, kik közűl többen estek így el.*
Ferdinánd 1538-iki decretuma szerint; a Magyar Törvénytár milleniumi emlékkiadása, II. k. (Budapest, 1899.) 57. l.
E jellemzéshez semmit sem tettünk hozzá, szószerint olvasható az id. «De obsidione et oppugnatione Budae ab exercitu Ferdinandi regis» cz. leírásban, melyet Porembskinek. Izabella ügyes titkárának tulajdonítunk; Verancsics, Összes munkái, I. k. 173–74. l.
A fölmentő had megérkezésének azonban politikai jelentősége is nagy volt. A szultán beváltotta szavát s az ő kegyelmének köszönhetik a gyámok Buda felszabadúlását, miként levélben is elismerték. De mi lesz ennek az ára, s mi történik, ha maga a császár is megjön? Aggodalom fogta el honfi-keblüket, néma borongás a lelküket. Nem mertek felelni önmaguknak, csak tanakodtak, és abban egyeztek meg, hogy Úrszíne változása napjára, augusztus 6-ikára országos tanácsra hívják össze a haza jobbjait: a nemességet és rendeket, hogy még a szultán feljövetele előtt «a kívánt egyességgel, egyhangú akarattal és érett megfontolással» tárgyaljanak a nyomorba sülyedt haza sorsáról és megmaradásáról, nehogy a hatalmas császár elfordítsa tőlük kegyelmét, látva, hogy viszályban és egyenetlenségben élnek János király fia hívei. Meghívójuk a székelyekhez is hamar eljutott, intvén őket, ne bízzanak a római királyban, mert Isten és az egész világ mutatja, hogy ő nem elégséges Magyarország megvédésére. Példa reá a szegény Szlavónia, melynek lakóit a török juhnyájakként hordja el bántatlanúl, és példa ez a mostani hadjárata Buda ellen, melyben több mint tíz hónap alatt nem ment semmire, daczára a keresztyén fejedelmek támogatásának. S hogy a felhívásnak nyomatékosabb hatása legyen, Ferdinánd Buda alatti seregének számát csupán 12,000 főnyire tették, a közeledő szultánról pedig azt írták, hogy egyenesen Bécs kiostromlására siet.*
A három gyám érdekes levele Budáról, 1541 július 15-ikéről, melyet Werbőczi István és fia Imre, valamint Batthyány Orbán, «ceterique nobiles Budae constituti» is aláírtak; Székely oklevéltár, II. k. 66–68. l.
Roggendorf tábora, hogy a törököt szembe találja, a Gellérthegy lábánál elterülő síkra költözködött át, háttal a vízitoronynak. Ezen túl a várból a Dunáig lehúzódó két fal közti térségen a királyi istállók, s a régi fegyvertár épületei állottak, melyeket a parti úttal együtt két bástyatorony védett. A partot ez irányban híd kötötte össze a kis Ónos-szigettel,* melynek orrán a németek egy töltéssel bástyát raktak, midőn látták, hogy a török, zsákokból erősséget épít, s a feljött rumilii béglerbéggel, Ahmed basával ellepik a Csepelszigetet s oda kötik ki naszádoshajóikat.* Ezek láttára, feladva minden jó reménységet, Révay Ferencz és testvére: István, a «királyi naszádosok kapitánya» megírták végrendeletüket,* hogy nyúgodtabb lélekkel várhassák az események fejlődését. A csatározások, kisebb csete-paték napirenden voltak. A két rögtönzött bástyából szólt az ágyú. Az Ónos-sziget cseh őrségét egy hajnalban a törökök mind leölték, de a magyar naszádosok megrohanták őket és a bástyát ismét visszavevék.* A várban Petrovics és Török Bálint állott őrt, nehogy a németek a falak alól elfuthassanak,* vagy a polgárokkal paktálhassanak. Egész éjjel hallatszott György barát és Török szava Szent-György piaczán: Árúló legyen, valaki nímetnek, vagy töröknek megadná Budát. Ti kegyelmetek válaszszon benne.* Közben elkövetkezett János király halálának évfordúlója, a mikor «Szent Magdolna napján» Izabella királyné nagyszerű gyászünnepélyt rendezett. Teljesen helyre állva, a betegség nyoma nélkül, friss egészségben* jelent meg udvarával, fia gyámjai, a főurak és udvarhölgyek kíséretében a Mátyás-templomban tartott requiemen. Most már többé a várból sem kívánkozott ki, a mióta ismét szabadabban élhetett. Az ellen sem igen tiltakozott, hogy augusztus elején György barát V. Károly császár követét, Mirandola grófot sem ereszté be hozzá a várba, a ki aztán kísérőjével, Herbersteinnal* «üres tarisznyával» kullogott vissza Ferdinánd udvarába.* Csupán a baráttal beszélhetett, a kinek ekkor mondta volt Perényi azt a nevezetes mondását: Jobb egy ideig a némettel lenni, mint örökre a törökkel!* Igy a gróf csak rossz hírt vihetett fel magával: hogy a németek csüggedtek, nem sokat remélnek attól a 3000 morva katonától sem, kiket nemrég Bécsből kaptak, szegény Roggendorf pedig augusztus első napjaiban veszélyesen megsebesűlt.* Egy forró nyári napon ebéd utáni álmát aludta sátra előtt öreg karosszékében, midőn egy várbeli «fáradt» ágyúgolyó éppen az ölébe pottyant és szétroncsolta karját.*
* Giovio, id. m. 571–72. l.
Ugyanott az 573. l. és Szulejmán id. fethnámeja, 393.l.
Közölve (ex castris ad Budam positis 16 Julii 1541) a Tört. Tár 1882. évf. 550–51. l.
Verancsics munkái, II. k. 52. l.
Porembski id. jelentése, a lembergi 179. I. k. 147. l.
* Verancsics munkái II. k. 83. l.
Egy Budavárából kiszökött katona elbeszélése után Gorka András id. augusztus 8-iki jelentéséből.
Herberstein id. naplója, 330. l. és Julianus de Salazariis vallomása, M. Tört. Tár, I. k. 250 l.
Verallo írja róla Bécsújhelyről, 1541 augusztus 14-ikén, hogy «se ne ritornň (come si suol dire) con le trombe in sacco!» Eredetije a nápolyi államlevéltár Carte Farnesiane 696. kötegében.
Pauler Gyula, Buda ostroma Rogendorf által, bevétele Szolimán által 1541. cz. tanúlmányában: Vasárnapi Ujság, 1859. évf. 255. l. Az egész megjelent a 19–24-ik számban.
Gorka id. augusztus 8-iki jelentése Bécsújhelyről; az id. lembergi 179. k. 129. l.
Lazius nyomán Bergmann, id. m. I. k. 224. l. Giovio, id. m. 577. l. és Herberstein, id. naplója 330. l.
A szultán közeledéséről a német őrsök augusztus16-ikán hoztak biztos hírt, és 18-ikán reggel érkezett le Pestre egy újabb német lovashad, melynek védelmére hat nagy ágyút vittek át a budai oldalról.* Megelőzőleg történt «egy szombati napon», augusztus 13-ikán, hogy Török Bálint a budai őrséggel és törökökkel nekiment a német tábornak. És mivel «szígyennel és nagy kárral» húzódott vissza, alkudozni kezdtek Roggendorf magyar vezéreivel. Perényi, Serédi, Nyári és Baky Péter egymásután két nap is jártak a várban, tanácskozni a baráttal; de semmire sem mehettek, mivel mindkét fél szándékának alapja «míreggel és csalárdsággal rakva vala».* Igy belátván a magyar kapitányok, hogy a szultán seregének, mely «nem messze volna», a budaiak támogatása nélkül nem állhatnak ellent, a betegen fekvő főhadvezérnek azt tanácsolták, hogy költözzenek át a pesti oldalra. Roggendorf hozzájárúlt a Perényi és Bebek által indított hadi tanácshoz, annyival inkább, hogy karja úgy elmérgesedett, hogy pihenésre és gondosabb ápolásra volt szüksége. A hurczolkodást mindjárt meg is kezdték a szép morva lovassággal.* Másnap, augusztus 19-ikén hajnaltól estig folyt a lovak és sátrak, az ágyúk és lőszer átszállítása, miközben Thurn Kristóf, Ferdinánd egyik jó vezére a táborban hirtelen meghalt.* De este felé összecsaptak a Dunaparton a törökökkel, kiknek három átszökött huszár az egész haditervet elárúlta. Másrészt a csehek, s az újonnan jött pihent német csapatok ellenezték a dolgot, és «szidalmazván az magyaroknak tekíletlen voltokat», egymással «gyorsan öszvefolyamának» és elhatározták, «hogy halálig magokat meg ne adnák» a pusztán hagyott táborban.* Erre Perényi is helyt állott a magyarjaival, bár az átkelésnek ő volt legnagyobbb híve.
Ferdinánd-párti névtelen latin naplóból; az id. lembergi 179. k. 154. l.
Verancsics munkái, II. k. 52–53. l. és a «Warhafftige Anzeygung, wie es im Leger vor Ofen ergangen ist. 1541» cz. egykorú újságlap szerint, melynek czímlapját hasonmásban adjuk.
Ugyanott, és Lazius nyomán Bergmann, id. m. I. k. 224. l.
Az 1542-iki «Ware New zeitung vom Türcken», cz. egykorú nyomtatvány AII. lapján. (Ritka példánya a M. Tud. Akadémia könyvtárában.)
Az egykorú «Warhafftige Anzeygung» szerint és Verancsicsnál: Összes munkái II. k. 53. l.
52. Buda elfoglalásáról szóló egykorú «Újság» czimlapja.*
A Buda elfoglalásáról szóló egykorú német «Újság» czímlapját (171. l.) a Magyar Nemz. Múzeum könyvtára példányáról adjuk. Bécsi példányáról rossz rézkarczban közölte már Rómer Flóris az Archaeologiai közlemények VIII. k. III. tábláján.
Így érte a királypártiakat augusztus 20-ika, melyen az egyesült magyar-török sereggel három csatát kelle Ferdinánd hadainak kiállani. Kora reggel a török két oldalról, Török Bálint a harmadikról támadt, szétugrasztva a Dunán úszó gályákat és naszádokat. Az első ütközetben elfoglalták az Ónos vagy rácz szigetet hat öreg ágyúval, a hová 300 gyalogost küldtek 5 ágyúval a törökök ellen, s mikor már sokat közűlök levágtak, a török csónakok körülfogták az ágyús naszádokat és védekező legénységét megölték. Odaveszett az egész sziget 700 főnyi őrsége, s a ki elmenekűlhetett, a pesti oldalon lelte halálát. A török aztán megszállta azt a hídat, mely a szigetről a csehek táboráig terjedt, aztán bevette a sánczuk előtti rondelt, a hol elesett 400 ember, gályáikat pedig Pest alá kergette. De a csehek nem hagyták abba a harczot. Négy óráig viaskodtak egymással, mialatt a törökök a szigetről keményen lődöztek. Ekkor a németek két nagy ágyút hoztak át Pestről, melyekkel előbb három gályát, majd öt naszádot sülyesztettek el emberestől. Erre üldözni kezdték őket, úgy hogy a törököknek gyalog kelle menekűlniök, s pár óra alatt nemcsak két naszádjukat fogták el, de a szigetet is visszavették. A pogányok 500 embert vesztettek, nem számítva a Dunába fúltakat.* A török rondelben is 200 embert öltek meg, de a visszakerűlt ágyúkat beszegezve találták, úgy hogy egész nap nem lehetett őket használni.* A második csatát a törökök 12,000 embere vívta a huszárok táborával. Csakhogy Perényi tudván szándékukról, egy jókora térségen szétszóratott 8 tonna puskaport, s reá egy csomó szalmát, s mikor hajnalban iszonyú kiabálással sánczai felé rohantak, nem lőtt, hanem felgyújtatta a szalmás területet a pogányok lába alatt, mire a huszárok is rájuk csaptak és 1200 embert kaszaboltak össze köztük.* A harmadik, Török Bálint öt órás csatája volt. Mint valami «második Hector» küzdött ezer főnyi huszárságával a sáncz-vermek és a «szekérvár» körűl a Gellérthegyen, melyről egész a hegy alján álló keresztig űzte Perényi lovasait. Oda is kiáltotta neki Perényi a csata hevében: «Megbánod még Török Bálint, hogy a törökhöz csatlakoztál!»* Erre a pesti oldalról, a «pellengérről» tüzeltek rá két ágyúból, de nem tágított, a míg három lövéssel el nem riasztották, mire a törökök 400 embernyi veszteséggel visszahúzódtak.*
Az id. Ferdinánd-párti latin napló 154 és 155. l. Verallo augusztus 24-iki jelentése Bécsújhelyről: Óváry, III. Pál levelezése, 131. l. és Gorka, Zsigmond királyhoz Bécsújhelyről, 1541 augusztus 29-ikén; az id. lembergi 179. k. 137–38. l. és a «Warhafftige Anzeygung» szerint.
Ugyanott, és Rabucher Flórián «Gewisse zeitung, wenn der Turckische Tyran in Hungern ankommen, ... und wie und wenn Pescht eröbert» cz. tudósításában.
A «Warhafftige Anzeygung» szerint.
Egykorú feljegyzés alapján Pauler tanulmánya, id. h. 255. l.
Az id. Ferdinánd-párti latin napló 155. l. Giovio, id. m. 576. l. [Porembski] tudósítása Verancsicsnál, id. m. I. k. 164. l. Kirchmair id. naplója, 508. l. Szerémi, id. m. 360. l. és a «Warhafftige Anzeygung» adatai szerint.
Augusztus 21-ikén, vasárnap «fél órával reggel előtt» a török három csapattal, György barát a negyedikkel támadt. Az ütközet teljes négy órát tartott, s már szinte elfoglalták a németek sánczait, midőn lelkesen visszaverték őket. A «királypártiak» valósággal Isten csodájának tekintették, hogy a mint egy délczeg török fővezér ékes szablyájával, tüzes paripájáról lelkesíté seregét, egy Pestről átröpült bomba úgy fejen találta, hogy az rögtön levált testéről. Ez annyira hatott reájuk, hogy menten abbahagyták a csatát 400 főnyi veszteséggel,* míg a Gellérthegy alatti sánczok védői keveset vesztettek. De az igazi öldöklés még csak éjjel kezdődött. Este kompnak való kötelet húztak át a Dunán, s úgy szállították át, sebtiben, vert seregüket a németek és huszárok a pesti oldalra, a míg a kötél éjfélkor el nem szakadt. Ekkor «ki hajón, ki deszkán, ki valami szálfán» menekült át, a miről egy magyartól értesűlvén, a barát hat lövéssel jelt adott az alvó törököknek,* és egyúttal felgyújtatta a várban a Dunára néző házakat, s minden szalmát és almot, a mit a királyi istállókból és szénacsűrből összehordhatott, úgy hogy órákhosszáig olyan világosság lett, mintha nappal lenne. Így üldöztette a menekűlőket a várból, honnan 60 lövést tétetett, míg az elfoglalt vízitoronyból tűzgolyókat dobatott a német táborba, melyből a törökök a Dunapartra szorították az ellenséget. Ezt szintén a barát tette lehetővé, midőn hajnal felé kiküldte csapatait «a fekete zászló alatt» s 3000 németet és csehet támadt meg a sziklák alatti sánczuk előtt, melyben virradatig utolsó szálig védelmezték magukat. Szegények csak négy ágyújukat menthették meg, míg a táborban 36–40 ágyú, 2 nagy faltörő mozsár, 50 hordó puskapor s tömérdek készlet, hajóhíd-felszerelés, sátor, rakott szekér és eleség veszett oda, a mit mind a budai Szent-György-térre hordtak fel. «Az éj sötétségében moszlim és gyaur, hívő és hitetlen úgy összekeveredett egymással – mondja a szultáni írat – hogy az egyedűl igaz vallás hívei csak az ágyúk villámai és a kardok csillogása mellett voltak megkülönböztethetők a negyedik pokol lakosaitól. A borzasztó küzdelem reggelig eltartott s mikor a fölkelő nap bevilágította a mindenséget, a mindeneket tápláló örökkévalónak segélye» a töröké volt. Ekkor a «hitetlen» keresztyének, «hogy megmentsék életüket, a Dunának rohantak, de elmerűltek benne, mint Fáraó népe».* Rettentő volt küzdelmük, «az ellenségzúzó hősökkel» és a habokkal, melyeken kétségbeesetten folyt a harcz. A németek 3 nagy hajója sülyedt el, s az elesettek és vízbefúltak száma legalább 5000 emberre tehető, a miből 3000 cseh és morva, 2000 német, s fogoly is 600.*
Verallo id. augusztus 24-iki jelentése; a nápolyi állami levéltár C. Farn. 711. kötegében; Óváry közlésében a veszteség száma sajtóhibából 40.
Hans Sachs «Der unglückhaftig Scharmützel des Türken vor Ofen mit des Königs heerlager. Anno 1541 geschehen» cz. költeménye szerint. L. Bleyer Jakab tanúlmányát: Egyetemes philologiai közlöny 1897. évf. 540. l.
Szulejmán id. fethnáméja, 394. l.
Az id. Ferdinánd-párti latin napló, 156. l. Gorka id. augusztus 29-iki jelentése, 139. l. Porembski id. levele, 148. l. Giovio id. m. 578. l. A «De Buda per Turcos occupata, et de caeso regis Ferdinandi exercitu. Anno Domini 1541.» cz. eredet tudósítás alapján; az id. lembergi 179. k. 159 l. Verancsics, Összes munkái, II. k. 54. l. Herberstein id. naplója, 330. l. A «Warhaffte Anzeygung» és Rabucher tudósítása szerint.
A veszedelem láttára reggel, augusztus 22-ikén a pestiek is otthagyták a várost, melyet a törökök elfoglaltak, a menekűlők rakott szekereivel együtt. Perényi, Salm, Nyári s maga Roggendorf szekerei is odavesztek, és úgy hullott róluk a pénz, hogy kalappal lehetett volna meríteni. Majd Budavárából is átjöttek hat naszádon, de a pesti huszárok fellármázták a várost s visszaűzték őket hajóikra. A félelem és futás oly általánossá vált, hogy senki sem hallgatott a vezérekre, a kik maguk is menekűltek. Mintegy 800 huszár mégis helyt állott s a pesti polgárokkal kiszorítá a pogányt a búzapiaczról, de ekkor a törökök vezetését a Pestet ismerő Kászon basára bízták. Ez befészkelte magát két házba s onnan lövöldözött kifelé, a míg a bátor huszárokat is kiűzte, és dél felé meg újra bevette a várost. Leírhatatlan az öldöklés, a mit katonái míveltek, még a nők és betegek közt is, és a rablás, melyet tettek. Kezükbe kerűlt 300 kocsi és 8 nagy ágyú, egy rakás zsoldnak szánt pénz és posztó, 600 hordó bor, 1600 hordó liszt, 1000 mérő zab, 300 hordó puskapor, 60 hordó ólom, 400 tűzgolyó és «tüzes nyíl,» s egyszóval minden hadi készlet és felszerelés, Pest várfalain és lőrésein pedig 30 ágyú. Ezenkívűl a Dunán maradt két, golyóbissal terhelt hajó, és 400 mázsa por, s egy másik naszád, melyről a híres «Magna cantatrix» okádta Budára hetekig a tüzet. A háromnapi folytonos csatározással szétvert több mint 20,000 főnyi hadseregből maradt 9 zászlóalja gyalogos, 4000 magyar huszár, 2000 más lovas, a háromezernyi morvából 100–150, gálya pedig 10. Ez a megréműlt és halálra szánt üldözött sereg víz ellen első nap Váczig és Esztergomig, majd Pozsonyba menekűlt, hol már várt reá az öreg Vells Lénárt, hogy legalább a maradékát összegyűjtse.* Mert szegény Roggendorf nem jutott vissza hazájába, sőt még a pesti oldalt sem láthatta, mivel az éjjeli átkelés veszélyéből orvosa és szolgája egy csónakon megmentette, de nehány napra meghalt sebében a csallóközi Somorján, talán szégyenében és bújában is,* hogy másodszor sem sikerűlt a dolga Budán.
Az id. Ferdinánd-párti latin napló, 157. l. A «De Buda occupata» 160/1. l. Giovio, id. m. 579. l. A «Warhaffte Anzeygung» és Rabucher tudósítása szerint. Különösen becses a mindíg első helyen idézett napló, mely a mellett, hogy királypárti, hivatalos adatokon alapuló, s így legmegbízhatóbb.
Lazius nyomán Bergmann, Medaillen I. k. 224. l. Verancsics följegyzése: Összes munkái, II. k. 84. l. Herberstein id. naplója, 331. l. és Thurzó Elek levele Galgóczról 1541 szeptember 5-ikén: Pray, Epistolae, II. k. 113. l.
53. Törökök öldöklése Pesten.*
Törökök öldöklése Pesten (175. l.) a 187. lapon közölt «Vier Missiven» cz. egykorú újságlap 1542-iki kiadása czímlapjának hátlapján található fametszet hasonmása.
Így ért véget a tízhónapos ostrom és körülzárolás. Trója alatt sem volt annyi nemzet, mint itt Buda vívásában – mondja Szerémi – hol izmaelita, thrák, német, spanyol, tatár, bosnya, görög, albán, perzsa, magyar küzdött a várbeli «szittya nemzetség» ellen;* pedig hányról feledkezett meg a beszédes udvari káplán! A kik a római király seregében az ostrom egész ideje alatt elvesztek, vagy vérhasban elhaltak, «igazat mondok, – írja Verancsics – többen vótanak 16,000 embernél».* De Ferdinánd különösen örökös tartományaiból összehordott nagyszerű tűzérfelszerelését, ezt a 600 ezer frtra becsült kincset* sajnálta, mely «a legjobb és legszebb volt, a mit csak kiállíthatott». Csak Isten segíthet itt – mondta nagy szomorúan Verallo pápai nuncziusnak – mert abból, a mit a regensburgi birodalmi gyűlésen ígértek, még semmit sem látott! S még ezer szerencse, hogy a török Pesten megállott diadala mámorában, mert ha akar, Bécs kapujáig jöhet vala, anélkül, hogy ellentállásra találjon! Magyarország már elveszettnek tekinthető és félő, hogy Ausztria is utána megy!*
Szerémi, id. m. 361. l.
Verancsics munkái, II. k. 54. l.
Kirchmair id. naplója, 509. l.
Verallo jelentése Bécsújhelyről, 1541 augusztus 26-ikán ; a nápolyi állami levéltár C. Farn. 711. kötegében.
