II.
II.
Heckenast levele. «Eszther.» Jósika betegsége. «A nagyszebeni királybíró.» «A gordiusi csomó.» «A zöld vadász.» «A szegedi boszorkányok.» Jósikáné brüsszeli csipkekereskedése. Jósika betegsége. «A tudós leánya.» Brassai birálata. Jósikáné irodalmi működése. Brüsszeli élet. Jósikáék anyagi helyzete. «Jő a tatár.» «Pigmaleon.» «A rom titkai.» «Mátyás király.» «Rejtett seb.» «Két királyné.» «A hat Uderszki leány.» Jósika és a kritika. «Regény és regényitészet.» A brüsszeli magyar colonia. Báró Eötvös József látogatása Jósikánál. Gróf Széchenyiné látogatása Jósikánál. Jósika és D’Agoult grófné. Báró Reinsberg-Düringsfeld Ottóné.
LÁTTUK, hogy Jósika csak kényszerűségből írt idegen nyelven: ez nem az ő tere volt s idegennek is érezte magát rajta. Taine mondja egy életrajzban, hogy idegenek művét kiadni olyan véletlenség, mely mindnyájunkat érhet, ha pénzre van szükségünk, ugyanez történt Jósikával is, mikor ideiglenesen német író lett. De mindent elkövetett, hogy félbeszakított összeköttetéseit a magyar kiadókkal ismét helyreállítsa. A «II. Rákóczi Ferencz» kiadására tett minden kísérlete – mint már említettük – meghiusult, ellenben az «Egy magyar család» négy kötete 1852-ik év közepén végre megjelenhetett.* Ezt a közönség oly kedvezően fogadta, hogy nehány hét alatt elkapkodta. Azonnal új regénybe fogott s még ez évben elkészült a «Nagyszebeni királybíró»-val* és «Eszther» czímű regényeivel, elküldte azokat Heckenastnak, a ki «sem szájat, sem erszényt nem akart nyitni».
Braunschweigban Mayer János Henriknél, a 6–10. kötet 1861–2-ben jelent meg Pesten. Emlékir. IV. 125. l. Ismertetését lásd alább.
Az 1852 szeptember 1-én Fejérvárinak küldött levél szerint «Rákóczi a Nagyszebeni királybíró társaságában patienceot vet».
De az 1853-ik év február 12-ikén megjött a várva várt levél, mely mindkettő megnyílását jelentette s egyszersmind Jósika regényírói működésében új korszak beköszöntője is.
«Végre! végre – így kezdi Heckenast levelét – ma közölhetem, mi lett a sorsa kéziratának. «Eszther» nehány hónap óta a rendőrhatósághoz be volt nyujtva. A regényt kedvezően ítélték meg s felsőbb helyről megkapta a nyomtatási engedélyt is, de azon kifejezett és kötelező conditio sine qua non-nal, hogy a szerző neve, valamint bármi czélzás (a czímlapon vagy borítékon) vagy a szerzőre vonatkozás a könyv szövegében szigoruan mellőzendő.» Azután panaszkodik, hogy milyen nagy csapás ez a kiadóra nézve, hogy nem nevezheti meg a szerzőt s minden egyes új műnek újra meg kell szerezni azt a hírnevet, melyről a szerző megnevezése minden művénél kezeskednék. Ugyanezek a feltételek a «Nagyszebeni királybíró»-ra nézve is, csakhogy előbb több változtatás hajtandó végre rajta. Vígasztalásul azt is megírja, hogy a revisort az «Eszther» egészen elbűvölte, azért ezt a regényt adja előbb nyomás alá s azután az összes ezt követő regényeket ezzel jelöli: «Az Eszther szerzőjétől». Majd közli vele azokat a szigorú censurai szabályokat, melyeket az ő kiadására szánt műveknél szem előtt kell tartania: Mindent kerülni kell, a mi még szigorú történeti ecsetelésnél is az 1848/9-ik év eseményeire vonatkoztatható vagy azokkal egybevethető volna; a nemzeti gyülölködés minden kifejezését, az olyan rajzokat és frázisokat, melyek a tömeget a gyakran oly siralmasan félreértett szabadságérzésre izgatják és felizgatják, szintén el kell hagyni. Még egy boszorkánypörre vonatkozó okmányokat is küld neki, ezek közt van a Szegeden elégetett Dugonitsnéra vonatkozó is, melyekből érdekes erkölcsrajzot készíthetne, ha erre kedve volna, s egy német művet is ajánl neki.*
Német levele az Emlékalbumban.
Jósikának ugyan rosszul esett – szomorú tréfának nevezi –, hogy most új nevet kell szerezni magának, mikor már 80, vagy Dumas-féle kötet aránya szerint felosztva 300 kötetnél többet «összefirkált»;* de mégis örült e levélnek, mert most újra szíve, kedve szerint a szeretett magyar olvasó közönséggel társaloghatott. Azt is bizton remélte, hogy az név nélkül is azonnal ráismer kedvelt írójára, a miben nem is csalódott. 1853-ban egymásután jelentek meg: «Eszther», a «Nagyszebeni királybíró» és «A gordausi csomó«, mindenik 3–3 kötetben. Az első névtelenül jelent meg, a többin a név helyén ez állott: «Írta az Eszther stb. szerzője».
Fejérvárihoz írt levelében (Br. 1853 márczius l.).
Ezt követte a következő évben «A zöld vadász», «A szegedi boszorkányok», három-három kötetben.
Az «Eszther»* cz. történeti regény színhelye, Lengyel- és Magyarország, kora, mint a szerző mindjárt az első lapon megmondja, Nagy Lajos korából az 1349-től 1364-ig terjedő időszak. Miként a cselekvény a két ország területén folyt le, úgy két fő történeti alak: Nagy Kázmér és Nagy Lajos körül csoportosul az. Nagy Kázmér lengyel király kettős életet él: uralkodói és magánéletet. A magánszemély élete olyan mint Zólyomié: a neki megtetsző nőket ügynökei által, vagy személyesen hatalmába keríti s Lobzov várában levő kéjlakába viteti. Így tett Rokiczanával, a boszniai bán nőtestvérének és Lubart herczegnek leányával, a kivel álnév alatt színleges házasságot is kötött, így tett egy Eszther nevű zsidóleánynyal, a ki azután mint kedvese uralkodik rajta s nagy befolyását arra használta fel, hogy zsidó hitsorsosai sanyarú helyzetén enyhítsen. Másnemű kettős életet folytat Nagy Lajos magyar király, a ki Kent lovag álnév alatt a boszniai bán, Kotromanovics leányát, Lizinkát, hódítja meg s veszi feleségül.
Ism. Pesti Napló 1853. 960. sz. és Új Magyar Múzeum 1853. I. 261. l. («Irodalmi Napló.») Az «Eszther» kortörténeti hátterére von. l. Pór A. Nagy Kázmér lengyel király családi élete. Századok 1903. 693–712. l.
131. BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS.
A regény tárgya, meseszövése, jellemzési és előadási módja, nemkülönben romantikus iránya annyira elárulja szerzőjét, hogy felesleges volt a kiadó aggodalma, hogy a közönség nem ismer reá azonnal kedvelt mesemondójára. Ha nem ismert volna reá, az egykorú kritika gondoskodott róla, hogy a névtelenség leple elég átlátszó legyen. «Végre valahára ismét egy szem azon nemes regényfáról – írja az «Uj Magyar Muzeum» (1853) «irodalmi napló» vezetője – mely a jobb időben annyi édes gyümölcscsel táplált köztünk szívet, lelket, ízlést; egy újabb remek a magyar regény halhatatlan nagy mesterétől! Örökké ifjú lángelméjének avulhatatlan műve. Gyönyörködtető, tanulságos, nemesítő, mint tőle minden, de formáiban, ha lehet, még tisztább, még példányszerűbb.» Nem az elfogulatlan bírálat, hanem a hazafias lelkesedés sugallta e szavakat, mert e regény már nem jelent emelkedést Jósika írói pályáján, habár meseszövési, főleg érdekfeszítő bonyolítási művészetét s folyamatos előadását még teljes erejében mutatja. Új benne az Eszther jelleme, kit az elzülléstől az az eszme óv meg, hogy népéért áldozza föl magát: Jósika előtt itt tudatosan vagy öntudatlanul a népét Hámántól megmentő Eszter alakja lebegett. Jelleme festésére, habár vannak is benne valószínűtlenségek, nagy gondot fordított, különösen sikerült az udvari bemutatás leírása, mikor az udvar fényes hölgyei nem akarnak tudomást venni a közéjük betolakodóról s e gőg Eszther jellemére gyakorolt átalakító hatásának finom ecsetelése. Kevésbbé gondos, inkább felületes Nagy Lajos és Kázmér jellemrajza. A regény befejezése is kissé váratlanul történik, oly hiba, melyet Jósika korábbi regényeiben is kifogásoltak, a mi arra a túlzó kijelentésre késztette előbb idézett kritikusunkat, hogy e regény «világosan még egy regényt teszen fel, mely nélkül róla végképi ítéletet nem hozhatni».
A regény forrása Dlugosz «Historia Poloniae»-ja. Ezt követi Kázmér jellemzésében, kit Dlugosz is kéjencznek fest, az adatokat is onnan meríti. Megtaláljuk itt Rokiczanát, a királyt megfeddő Baricza vízbe dobatását, Eszther jellemzése is megfelelő, t. i. Dlugosz szerint is hitsorsosai érdekében használta föl nagy befolyását.
Jósikának ez a regénye egy oly újítással lep meg, mely egyik oka lesz népszerűsége későbbi hanyatlásának, t. i. fejébe veszi, hogy a regényíró feladatai közé tartozik az új szavak forgalomba hozatala is, a mit ő «tisztítási kísérlet»-nek nevez. Eddig is tette, de óvatosan, most egész szótárt csatol a regényhez, melyet azután bővítve későbbi regényeiben is lenyomat. Van ezek közt nehány elfogadott vagy ma is megtűrt szó, pl. czég, dallamos, esély, jelleg, keret, kezdetleges, lakályos, szédületes, támlány, üde, válságos, de nagyobb része (pl. dicsélyes (plausible), ildény (Sitte), kimély, idda (itatós papiros), irlap (papiros), kéjde (coquette) stb.) részint hibás, részint felesleges képzés.
132. HARTENECK NAGYSZEBENI KIRÁLYBÍRÓ NÉVALÁÍRÁSA.*
Harteneck, a nagyszebeni királybíró névaláírása és pecsétje. (305. l.) Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Kézirattárában őrzött eredeti oklevélről. Olv. J[ohannes] Sachs ab Harteneck Nationis Teutonicae Comes mp.
Az «A nagyszebeni királybíró»-ban* arra a vidékre vezet bennünket a szerző, melyet az «Utolsó Bátori»-ból jól ismerünk. De a regény szereplő alakjai között kevés a hasonlóság. Ott Albinus vagy Weiss Mihály felelne meg Szász János, a nagyszebeni királybíró alakjának, kik mind a ketten sokat tettek az erdélyi szászság helyzetének javítására, ha szerző ez utóbbit nem rajzolná kezdettől fogva megrögzött gonosztevőnek. Itt is szerepel egy önfeláldozó nőalak, Dévényi Advig, de tetteinek indítéka, a csalódott szerelem bosszúvágya, ismét nem helyezhető párhuzamba a Coelesta hazafiasságával. Acton főhadnagyban és a mellérendelt Biervogelben a szerzőre és katonaszolgájára ismerünk.
A nagyszebeni királybíróról mint történeti személyről I. Bethlen M. Önéletírása, II. köt. 282–334. Cserei M. Históriája 333–5. l. Ferd. v. Zieglauer: Harteneck, Graf d. sächs. Nation. Hermannst. 1869. (Kül. 399–470. l., Sachs a nagyszebeni tanács törvényszéke előtt; az ítélet 462–3. l.) Teutsch: Geschichte d. Siebenbürger Sachsen II. Bd. 3–29. l. Márki S. II. Rákóczi F. I. k. 490–1. l. Mint a költészet tárgyáról: Porsche R. Harteneck alakja a magyar és erdélyi szász költészetben. Bpest, 1909. (Jósikától 12–8. l.) Ism. Eph közl. 1909. 773–4. l. (h.) Roth Alfréd: Tanulmányok Roth Dánielről Bp. 1913. (61–5. l.) Hajek Egon: Az erdélyi szász regényirod. stb. Brassó 1913. 18–25. l. Schullerus: Michael Albert. Nagyszeben 1898.
A regény tartalma szerint az ifjú, tehetséges és gazdag Szász János nagyszebeni királybíró altatószerrel elkábított leányokat elraboltat s háza rejtekszobájába vitet. Így tesz többek közt Serédy Ilka grófleánynyal is, a kit azonban Dévényi Advig és egy Nasztázia nevű czigányleány még idejében kiszabadítnak s Rabutin szárnysegéde, Acton főhadnagy segítségével szüleihez küldenek.
Szász engesztelhetetlenül gyűlöli Déli Mihály segesvári polgármestert s midőn annak titkos pénzverőműhelyét felfedezi, a királyi kegyelemlevél daczára törvényt láttat felette s kivégezteti. E miatt Acton Rabutin parancsára elfogatja s a bíróság Dévényi Advig és Déli Mihályné segítségével, a kire korábban szintén kivetette hálóját, egyéb bűneit, nőrablást, gyilkosságot stb. kiderítvén, Szebenben lefejeztette.
«A nagyszebeni királybíró» történeti regény s főhőse, Zabanius vagy későbbi nevén Johannes Sachs ab Harteneck, fontos politikai szerepet játszott Erdély történetében, mint a szászok ügyének védője. Lipót emelte nemességre s tette a szászok grófjává. Bethlen Miklós kanczellár bőven ír róla «Önéletírás»-ában, de ezt Jósika nem ismerte; e szerint Rabutinnal, Actonnal, a kormányzóval és Aporral együtt jelen volt azon a tanácskozáson is, a melyen Schuller János segesvári polgármester önkényes kivégeztetése miatt elhatározták felségsértési perbe fogatását. Ezenkívül azzal vádolták, hogy feleségével együtt Acton inasát felbérelte ura megmérgezésére s mikor ez nem sikerült, a hozzámenekültet elrejtette, később pedig titkára beavatásával megölette. A nagyszebeni tanács e bűntény miatt ítélte halálra s fejeztette le (1703 decz. 5.), míg felesége Erzsébet asszony és titkára, a kik a periratok tanusága szerint semmivel sem voltak ártatlanabbak nála, kegyelmet nyertek. Az első később újra férjhez ment, az utóbbi pedig nemességet és császári tanácsosi czímet kapott. Rabutin gyűlöletének okát örök homály fedi, Emlékiratainak az az állítása, hogy Rákóczival való levelezése okozta volna bukását, nem valószínű. Cserei nagyon elfogultan ír róla, Jósika csak ezt a forrást ismerte s ezt azután nemcsak szorosan a Szász János történetére nézve, de egyébként is felhasználta, pl. a Görgény körüli portyázó harczok leírását, benne Cserei szereplésével, innen merítette. Ez magyarázza meg, miért olyan hézagos az események előadásában, miért olyan hiányos és elfogadhatatlan főhősének jellemrajza, a mit nem pótolhat a római torony és kékház rejtekeinek hosszadalmas, Sue-re emlékeztető leírása. A történeti Harteneck sokkal érdekesebb egyéniség. Jósikát megelőzőleg (1847) a szintén Scott hatása alatt álló szász költő, Roth Dániel is politikai regényt írt róla (Johann Zabanius, Sachs von Harteneck), mely elárulja, hogy a periratokat áttanulmányozta. A regényben Bethlen Miklósnak juttatott szerepnek azonban nincs történeti alapja. Vajda Viktor regénye, vagy «regényes korrajz»-a is (Elveszett boldogság 1906) a történeti és peranyag ismeretére vall, de költői értéke még a Jósika művéével sem vetekszik. A szász költők Harteneck bukását drámában is feldolgozták Teutsch Traugott (1874) és Albert Mihály (1886) szomorújátékot írtak róla.
133. BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS.
«A gordiusi csomó»* első felében csupa talányokat vagy rejtélyeket ad föl: Egy Szentesy Kálmán nevű öreg különcz családjától s a világtól elvonultan él budai házában, csak néha kelve útra, senki sem tudja, miért? Egyszer egy újságban azt olvassa, hogy Bánfalvy álnév alatt lappangó Károly fiát kirabolták és súlyosan megsebesítették, de a rablók ismeretlenek. Egy Aradi nevű parasztgazdát gyanusítanak a rablással, de fia magára vállalja a tett elkövetését s így őt ítélik halálra. Az öreg Szentesy korábban egyideig csekély gazdaságából élt s egyszer csak nagy vagyonra tett szert, senki sem tudta, hogyan? Őrnagy fia a katonaságot elhagyva egyidőben tűnt el Bergami gróf nejével Johannával, a ki csakhamar azután Belgiumban Chateau de la Rochetteben tűnik föl egy Wanovszky nevű lengyel gróffal; a gróf egy Sandeau nevű gyanus alakkal való találkozás után eltűnik, útra kél, s még felesége sem tudja miért s a bizonytalanságba belé is őrül s egészsége csak lassan áll helyre. A regény második fele azután rendre megfelel e kérdésekre, illetőleg megoldja a sok csomót s megtudjuk most, hogy az öreg Szentesy birtokán elásott kincset talált s azt pénzzé téve lett gazdaggá, fia a gazdagság forrásának felfedezésétől tartott s azért tűnt el és lappangott; a Johanna grófné lengyel grófja egy dugárus és gyilkos volt, ki azért tűnt el, mert egy csempésztársa ráismert. Ez a Sandeau nevű csempész azután Magyarországba jött s egy rablóbandát alakított s ő rabolta ki Bánfalvy (Szentesy) Károlyt s elfogatásával Aradi Miska megmenekült a haláltól. Johanna megbocsátott a később visszatért s multjáról vallomást tett Wanovszkynak s azután Amerikában kezdtek új életet, Szentesy pedig régi ideáljával, egy creol özvegygyel, Ausztráliában telepedett le.
Az első kiadás czímlapján Gordusi csomó van, először csomó helyett csomagot akart írni, s ilyen értelemben a szövegben is előfordul a csomag szó. A «gordusi» jelzőt már a Pesti Napló megrója. Ism. 1853 november 20-iki 1110. számban. A névtelen ismertető Johannát tartja a regény legtökéletesebb jellemének s azt hiszi, hogy a szerző intentiója szerint Wanovszky, Johanna férje, a regény főszemélye.
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓSNÉ.
(Régi fametszet után.)*
Báró Jósika Miklósné arczképe. (309. l.) A «Vasárnapi Ujság»-ban (1893. 25. sz.) megjelent régi fametszet után. Podmaniczky Júlia nyilatkozatát saját arczképéről l. Akad. Értesítő 1913. 661. l.
A regény túlságosan bonyolult szerkezete azt a hitet kelti, hogy a szerző mesebonyolítási ügyességét akarta csillogtatni; ez sikerült is neki, de az érdeklődés kifárasztásával s úgy leszünk vele, mint Cornelie, a kinek Johanna az események jórészét elbeszéli, hogy a sok részlet lassanként kevésbbé kezd érdekelni bennünket, mint az elbeszélő hiszi, sőt maga a fődolog is csak «középszerüen érdekel». Johanna rajzában lélektani tanulmányt nyujt a szerző arról, hogy egy lelki egyensúlyát elvesztett nő hogyan nyeri azt lassanként vissza, Wanovszkyban viszont azt próbálja bemutatni, hogy egy rossz útra tévedt iparlovag hogyan tér vissza a becsületesség útjára, de egyik jellemet sem tudja elfogadhatóvá tenni. Legjobban sikerült az Aradi-család rajza, az öreg paraszt, és Miska fia szeretőjével Tercsával, Boris aggszűz, a lelkész mind az életből vett alakok.
«A zöld vadász» meséjét szerző II. Ulászló és II. Lajos korából vette. Két főúr, Drágfy Bertalan és Kanizsay Gyerő engesztelhetetlenül gyűlölik egymást, mióta Drágfy Kanizsay szerelmi ideálját vette feleségül. A kölcsönös birtokfoglalásokban Drágfy kerekedett felül: nemcsak elfoglalta Kanizsay nyitramegyei várát, hanem fiával együtt fogságra is vetette. Drágfy unokaöcscsének árva fia Tihamér a foglyokat megszánva, szökéshez segítette, amiért Drágfy kiűzte várából. A beteges, «félkegyelmű»-nek csúfolt fiú hét év alatt deli ifjúvá fejlődött s mint «zöld vadász» bukkant fel újra, öltözete színéről kapván e nevet. A szerencse később megfordult, Kanizsay visszafoglalta várát, sőt Drágfy elveszítette többi birtokait is s csak a zöld vadász segélyével tudott egy várat birtokába keríteni. A zöld vadász, a kalandos társaság tagja, részt vett a király oldalán a mohácsi csatában, sőt ott volt a cselepataki katasztrófánál is. Drágfy a mohácsi csatában kapott sebébe belehalt s Judith Drágfy Tihamér, a zöld vadász neje lett, sőt Drágfyné is újra férjhez ment a várgondnokhoz.
«A zöld vadász» Jósika azon regényei közé tartozik, melyekre ráillik Kemény Zsigmond jellemzése, hogy «gyorsan, gyorsabban» készültek. A gyors munkát a történelmi anyag túltengése s a mesével lazán összefüggése is elárulja. Egyes jelenetek, pl. Fugger Anzelm és Szerencsés Imre látogatása a Drágfyaknál, csak a korfestés kedvéért vannak beillesztve s erőszakosan vannak a mesébe kapcsolva. A romantikus reczeptet a már unalmassá váló titkos várfolyosók, nőrablás stb. képviseli. A befejezés (Drágfyné férjhezmenetele Glück úrhoz) nem mondható sikerültnek. A mohácsi csata leírásában főleg Brodaricsot követi, a kit a regényben is szerepeltet. Előadása szaggatott, döczögös s a stílusa is sok helyt pongyola, sőt homályos, pl. «… egy gyönge léhével a pirnak homlokán, mint a nyilvánulás korányának első sugarával – hagyta el a szobát».
«A szegedi boszorkányok» meséje szerint Futaky Ferencz szegedi uzsorás a pénzen kívül minden örömét egyetlen fiában, Sebestyénben találta. Az ifjú Mártonváry Évának volt a vőlegénye, de arája visszaküldte a jegygyűrűt, midőn Felsenthal feleségül kérte. Az ifjú szerelmi bánatába beléőrült s a Tiszában lelte halálát. Futaky rettenetes bosszút eszelt ki: azonkívül hogy a Mártonváry-család vagyoni romlására tört, Felsenthalnak ikerleányait ellopatta s az egyiket Hage Wilibald leányával kicseréltette s a kicserélt gyermekeket előbb Futaky Ágota és Regina néven mint saját gyermekeit, később mint sógornőit tartotta magánál. Futaky és a két leány boszorkányság gyanujába estek s börtönbe kerültek. Két Mártonváry ifjú a szegedi várparancsnok segélyével kiszabadította ugyan őket, de újra rájok találtak s épen a válságos pillanatban, midőn a kínvallatásra került volna a sor, megjelent a két atya, az egyik mint császári biztos és kiszabadította a két fogolyt, kiket a két Mártonváry-testvér feleségül vesz, Futakyt pedig a nagy felindulástól szélütés éri.
A regény művelődéstörténeti korrajz s alapjául megtörtént esemény szolgált. Szerző Bevezetésében hivatkozik is egy régi levélgyűjteményre, melyet forrásul használt föl. A szegedi boszorkányégetés élénk színekkel festett leírása nyitja meg három máglyán hat boszorkánymester és hét boszorkány szenvedett máglyahalált. A boszorkányszigeti hirhedt bűnügyi gyilkosság 1728 július 23-án történt, úgy miként a regény mondja, a nevek felsorolása is helyes, csupán egy-két nevet vétett el, Jancsónét Banda Katának, Szánthó Mihályt Szabó Mihálynak írja s nem említi, hogy egy boszorkányt előbb kivégeztek s csak a holttestét égették el. A vakbuzgó ügyészt csakugyan Szlovenits Mihálynak hívták s Dugonitsné is az elégetettek közt van, és sajátságos anachronismussal a jeles piarista író anyjának teszi meg s a 13–14 éves «gyerkőczé»-vel (született 1740-ben!) hatásos szerepet játszat el: anyjához a máglyára rohan s alig tudják megmenteni a tűzhaláltól. Bűbájosságért s az emberek megrontásáért ítélték el valamennyit s a bűnper aktái, kínzásról és kényszervallomásról felvett jegyzőkönyvek, tanuvallomások sötét idők gyászos emlékei gyanánt fentmaradtak.* A regény bevezetése a boszorkányperek rövid ismertetését és magyarázatát nyújtja.
L. Reizner J. Szeged története I., II. és IV. kötetében és Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Bp. 1910. (Akad.) 395–402. l. Itt a boszorkányperek külföldi irodalma is fel van sorolva, a mikhez kiegészítésül a magyar irodalomból még Lehmann nagy művének fordítását s Laufenauer művét említjük fel. A regényben említett Mihálovitsnéra von. l. Reizner id. m. IV. köt. 456, kk. ll.
Neje nem maradt férje mögött munka és szorgalom tekintetében. Jósika azt írta haza egyik brüsszeli levelében:* «Több évvel ezelőtt egy lengyel menekült jött ide Brüsszelbe, ki valami csekély összeget mentvén meg, mihelyt körültekintett, azon gondolkozott: becsületes szorgalom által alapítani meg jövőjét; pár csipkekötőt fogadott s a híres brüszeli csipke készítéséhez fogott: talán a legnehezebb vállalat itt, hol a gyártás a legnagyobb tökélyben s annyiak által üzetik. Eleintén igen rosszul is ment dolga s alig kapott munkásokat, de kitartás sok akadályt legyőz s hogy rövid legyek, az egykor szegény lengyelnek most nem kevesebb mint 500 munkása van, és szeretetreméltó családjával a legkényelmesebb helyzetben találja magát.» Jósikáné figyelmét ez a brüsszeli példa, úgy látszik, megragadta, s elhatározta, hogy az irodalmi foglalkozás mellett egy csipkekereskedést is nyit. Már az 1853-ik év elején foglalkozott e gondolattal. «De tréfa mi tréfa, mi is, főleg Julie, – írja Jósika Fejérvárinak* – mindent elkövetünk, hogy valami kereskedéshez foghassunk s a ki az én hasonlíthatlan Juliem jellemerejét s józan gyakorlati felfogását úgy ismeri, mint én, kit a gondviselés ezen angyallal áldott meg, az nem kételkedhetik, hogy mihelyt valahonnan alap gyűl, ha valaki, ő kiviszi a dolgot s bele nem törik kése.»
Magyar Hirlap 1851 július 20-iki 514. számban.
1853 márczius 1-én kelt levelében.
Vállalkozó természetét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Magyarországból hozatott borral is kereskedtek* s azonkívül ajánlatot tettek Fejérvárinak is, hogy szívesen közvetítik a szállítást, ha Brüsszelből vagy Belgiumból Amerikába ő vagy más davenporti üveget, czinket, rezet, szöveteket, gyolcs- és csipkenemű kész munkákat, kalapot, czipőt, keztyűt, órákat, fegyvereket, könyveket, kemenczéket akarna hozatni.*
A Fejérvárinak küldött levélben emliti (1853 július 12.).
U. a.-hoz írt levél 1854 márczius 30.
A fentebb említett alap csakugyan összegyűlt s Jósikáné, minden előítéletet félretéve, csipkekereskedést nyitott s férje nemsokára (1854 okt. l.) örömmel újságolhatta Fejérvárinak, hogy az remény felett jól megy, nemrég egy 2500, majd egy 5000 frankos megrendelést kapott.
Az 1854 szerencsétlen év volt rájuk nézve: a sok túlfeszített szellemi munka miatt régi, még katonakorában szerzett főfájása visszatért s néha fülzúgástól kísérve, szinte tűrhetetlenné vált. «Többnyire nedves időben – így írja le maga betegségét* – vagy ha éjszak felől fuj a szél, estve lefekvéskor és épen az elalvás pillanatában ollyat lő fejemben, mintha egy pisztoly sülne el. Darab idő óta ezen nagy csattanások megszüntek s e helyett, midőn elaludnám és jól megjegyzendő, épen az elszenderedés pillanatában nem ugyan csattanást, legalább nagyot, de ritka nap hogy ne éreznék egy kis sziszenést vagy pufogást, hol nagyobbat, hol csekélyebbet: ez nincsen fülemben, hanem fejemben hol egy hol más helyt ’s a sziszenés ollyan, mintha valami átsipolna fejemen – néha nappal is előjő, fülem pedig igen gyakran zúg. Azt hivén, hogy vértolulás készül agyvelőm felé – keményen megpióczáztattam magamat, mi szembetünőleg jót tett egyébként, de a csattogásokra nézve legkissebb hatással sem volt. Az orvosok azt tanácsolják, hogy ne dolgozzam – szép beszéd! De hát akkor miből éljek? Egyébiránt voltak napok, hol sokat dolgoztam ’s fejem nem pattogott, ’s napok hol szent Heverd el napját ünnepeltem ’s fejem még inkább puskázott. Mivel ez nedves és szeles időben jő leginkább elő – én azt hiszem, hogy elébbi chronikus főfájásom (zur Abwechslung)* most ezt a tempót vette fel. Akartam a pióczázást még egyszer megkisirteni, de az orvosok, kik a bajt nervosus bajnak tartják, azt mondották, hogy ne tegyem, mivel illy bajokban a sok vérvesztés még roszabb: a legkülönösebb az, hogy jó álmom és felséges étvágyom van ’s emellett könnyen dolgozom. Ez az én capitoliumi affairem – kissé jobban érdekel, mert nyakamon hordom, mint az orientalis és occidentalis kérdés.» Erről a betegségéről leveleiben többször panaszkodik, hol tréfásan, hol komolyan. «Az orvos azt állítja, – írja egyszer – hogy az idegek vannak tulfeszítve: de tatár vigye őket, ha tul vannak feszítve, miért puskáznak!»* A homoeopathiával is kísérletezett,* de a makacs baj, melynek oka csakugyan az idegek túlfeszültsége lehetett, mindig vissza-visszatért. Különösen az olvasás fárasztotta, az írás kevésbbé.* A fejfájás ellen úgy védekezett, hogy szorosan, szinte légmentesen bepólyázta fejét s annyira csökkentette a fájdalmat, hogy az az írásban nem gátolta.* Azonkívül ebben az évben (1854) egy nagy szerencsétlenség is érte: lábát eltörte s különösen az első három hétben nagy fájdalmai voltak s öt hónapig tartott, míg teljesen helyreállott.* Ez az oka, hogy a következő évre csak egy regénynyel készült el, «A tudós leányá»-val.
Fejérvárinak 1854 márczius 1-én küldött levelében.
Változatosság kedvéért.
Levele Fejérvárihoz: Bruxelles 1853 június 8.
Levél u. a.-hoz Br. 1858 május 31.
U. a.-hoz Br. 1853 május l. (E szerint hideg vízzel is gyógyította magát.)
Emlékir. IV. 61–2. l.
U. o. és levelei Fejérvárihoz Br. 1854 augusztus 31., október l., 1855 január l.
«A tudós leányá»-nak meséje szerint Zsigmond császár és magyar király ifjú neje Cillei Borbála megtudván, hogy férje megcsalta őt Latkó czigány herczeg nejével Cleopatrával, bosszúból éjjeli titkos találkára megy Wallmeroden ifjú lovaggal, Gara Sándorral és másokkal. Wallmeroden szerelmes lett a titokzatos idegenbe, de midőn megtudta, hogy e találkozón a «királyné pillanatnyi szeszélyének játékszere» volt, megütközését nem titkolta el s ezzel a királyné kegyét eljátszotta. A királyné folytatta előbbi életmódját s bosszúja utólérte azt, a ki olyan vigyázatlan volt, hogy elárulta szerelmi titkát, így Gara Sándort a sigmundseggi várba csukatta, vagy a kire féltékeny volt, mint Wingardus tudós leányát, Métát, a kibe Wallmeroden szeretett belé. Midőn Zsigmond a kosztniczi vagy konstanzi zsinatról hatévi távollét után visszatért, nejét Kővárra száműzte, de később megbocsátott neki és visszafogadta. Királyi bosszúja abból állott, hogy a legközelebbi udvari ünnepélyen öt kegyenczét mutattatta be a királynőnek, valamennyit nejével együtt: köztük volt Wallmeroden is a tudós leányával s Gara Sándor a sigmundseggi várnagy ezüsthajú leányával, Leával.
135. BRASSAI SÁMUEL.
A regény, mint láttuk, Zsigmond király korában játszik s a főbb szereplő személyek (Zsigmond, Cillei Borbála, Wallmeroden) szintén történetiek. A főszerepet benne a királyné viszi, úgy hogy inkább lehetett volna a regénynek olyan czímet adni, mint Garai adott 1840-ben írt drámájának t. i. «Borbála királyné kegyencze», melyben «Valmeródé»-nak jutott a főszerep, csakhogy Zsigmond természetes fiának teszi meg a költő s a Méta helyét, kire a királynő féltékeny, Zudor Rózsa foglalja el. A történet is felemlíti Valmeroden nevét a királyné botrányos életmódjával kapcsolatban, a királyné számüzetése, a czigányvajda kiváltság levele stb. mind történeti tények. Főforrása Aschbach «Geschichte Kaisers Sigmunds (Hamburg 1839.)» cz. műve s Katona «Historia critica»-ja. A regény nem tartozik Jósika legjobb regényei közé: A Wingartus tudós és leánya az «A csehek Magyarországon» Bretiszlávjának és Izabellájának másolata, csakhogy az előbbiek gondosabb tanulmánynyal készültek, Cillei Borbála és Wallmeroden viszonyának rajzában is sok a lélektani valószínűtlenség; a tiroli zergevadászt babonás fiával együtt saját élménye után írja le.* A Zsigmond korabeli tudományos állapotok és művészet, sőt kertészet ismertetése Wingartus tudós révén erőltetett s a stilus is pongyola, sőt sokszor magyartalan.
Emlékir. II. 90–100. l. Bp. Szemle 1914. CLX. k. 258. l.
A regényt Brassai Sámuel bírálta meg, akkor megindított kritikai folyóiratában, részletesen, alaposan, de túlhajtott szigorúsággal.* Azzal kezdi bírálatát, hogy a mióta egy szózat reánk kiáltott: «Le a kalappal, Uraim!» azóta némelyek a kalapjukat máig sem tették föl. Nem sokalta meg a tisztelkedést s nem félti a tekintetes hajadon főket a náthától, hanem félti az anyai nyelvet az olyan művektől, mint az «A tudós leánya», melyben oly soksággal hemzsegnek a nyelv elleni hibák, mintha németből lenne roszúl magyarra fordítva, azután megrója szógyártását, hibás szórakását és stilusát.* Hibáztatja, hogy a szerző minduntalan kilép objectivitásából, a mit többi regényeiben is sokszor megtesz és tagadhatatlanul zavarja az olvasót az ilyen «Tekintsünk körül», vagy «Mondjunk annyit befejezésül» stb. kifejezésekkel. Hibásnak tartja a mű tervét, a Wallmeroden, a királyné, Modesta, a tudós és leánya jellemét, a mű erkölcsi irányát, mely a vérmérséklettel menti Borbála kicsapongásait. Ez a bírálat mélyen elkeserítette a szerzőt és éles hangon válaszolt reá a «Magyar Sajtó»-ban,* a nyelvhibák védelmére azt hozva fel, hogy azok egy része sajtóhiba, új szavait pedig a legjelesebb hirlapok, a legkitünőbb írók: Eötvös, Kemény, Toldy, Hegedüs sat., «még mindnyájunk kedvencze, a genialis Jókai Mór is használják, sőt m. tudós Br. Sámuel is»; azzal vádolja, hogy rászedte a publicumot, midőn azt, a mit ő egy könnyelmü nőnek, – jelleme szerint, – szájába ad, az olvasó közönségnek, mint saját véleményét adja elé; midőn azt mondja, hogy az aljasságot szépíti, mert kényes dolgokat nem ad cynismussal elő, holott mind Cilley Borbálánál mind osztályánál a regény végén kimondja saját véleményét is. Még később írt műveiben is visszatér e támadásra, hol gúnyba, hol panaszba öntvén ki keserű hangulatát.
Criticai Lapok. 1855. I. füzet 27–43. l. Salamon F. (Drám. dolg. II. 427. l.) csak valószínűnek mondja, hogy a névtelen bírálat Brassaitól ered; de Jósika neki felelt s tudtunkra Brassai nem tiltakozott a szerzőség ellen.
Felsorolja ezeket az új szavait: álérv, álcza, aradij, ároda, bödke, badaros, csatány, csepely, czég, dicsélyes, éhcsel, elény, értény, esély, feszély, féltény, fölény, görely, harsítni, hathat, horgány, hüle, hevély, hejázni, idda, illam, ildény, ildom, indom, ingom, irlap, ivar, kéjde, keret, kímélyes, köröny, közesély, körde, lakályos, láttáv, lépcze, lelény, léh, löve, merevély, minösíthetlen, mállott, nehély, nyerélyes, növényde, ormodás, öltékeny, ömlény, örsze, pélke, rova, sejlet, sérerzet, sulyam, süköny, sim, sivar, tálna, tévegezni, téveg, támlány, tévelyezés, töm, üde, üvegde, vély, véltét, vetény, vilár, zsibbály – s azután fogadást ajánl egy pályadíjat nyert dráma vagy novella belértékébe, hogy az olvasó azok közül egy szónak se találná ki magától a szerző által követelt értelmét. Azután a stílusát rója meg s példatárt állít össze annak bizonyítására, hogy a szerző «kezdte már feledni a magyar constructiot és helyes szórakást».
1856. évf. április 21-iki 93. sz. l. «Athenaeum». Könyvism. «Egy kis jegyzet Brassay Sámuel úr kritikai lapjaira» cz. a.
Néha-néha felesége is betegeskedett, de a betegség lelki erejüket nem megtörte, hanem megaczélozta. Midőn elmult, új erővel láttak munkához. Jósikáné kifogyhatatlan volt új ötletekben. Pl. levelet írt Lamartinenak, hogy «A nemzetgyűlés története» (Histoire de l’assemblée nationale) cz. új művének kefelevonatait küldje el neki, hogy németre fordíthassa. Lamartine udvarias levélben válaszolt, melyet azzal kezdett, hogy a Jósika neve, a ki hazáját védelmezte s a legkitűnőbb írók egyike, nem ismeretlen előtte, de a kérés teljesítése a Sičcle szerkesztőségétől függ, a melynek a fordítás jogát is eladta.* Azután a szépítésnek és ifjításnak mesterségéről írt egy könyvet, melynek kelendőségére nagyon számított.*
Jósika levele Fejérvárihoz: Bruxelles 1853 márczius 1., s Lamartine levele az Emlékalbumban Páris, 1853 márczius 11. – Lamartinenak van még egy levele az Emlékalbumban, a mely szerint Cassin úrnak küldi művének (?) egy javított példányát, ezt a Cassin urat talán Chassinnal Hunyadi J. életírójával lehetne azonosítani, de a George Sand «Accassie»-ja, kiről levelében beszél, nem tudjuk micsoda név, talán valamely névnek (Jósika?) ferdítése? A Jósika-emlékalbumban ezeken kívül még Balzacnak, Dumas filsnek, Févalnak, Girardinnek, Gonzalesnak, Houssaye Arsčnenak, Victor Hugónak, Mussetnek, Rachelnek és Scribenek is van levele vagy emlékverse, de valószínűen ezeknek nincs személyi vonatkozása, hanem azokat Jósika csak mint gyűjtő sorozta be Emlékalbumába.
Jósika levele Fejérvárihoz Br. 1853 július 31. E művét nem említik életrajzai. Az 1853 márczius 1-jéről keltezett levelét v. ö. az 1855 deczember 27-iki levéllel; ez utóbbi világosan említ egy «Szakácskönyv»-et, melyet Egoné irt.
Ha megunták az írást, sétálni mentek a parkba vagy kertészkedtek. Jósika egyik brüsszeli levelében azt írja, hogy e város sok előnyei egyikéhez tartozik, hogy majdnem minden háznak egy kis, többnyire igen csinos kertje van.* Az ő házuknak is volt ilyen kertje s nagy kedvteléssel kertészkedtek mindketten benne. «Mi pedig – írja Fejérvárinak – az én kedves jó Juliem ’s én kertészkedünk: kis kertünk olly szép, hogy magunk is el vagyunk bámulva a fényes sikeren, mellyet arattunk. Van veres, rózsaszin, fehér, lila és violaszin rododendronunk, mind kün telelő: ugy szintén felséges azaliáink és rozsaink s egész sereg egyéb növényünk: kertészi lángeszünk főleg abban tünik fel, hogy e csudás változatosság mellett kertecskénk nem tultelt.» Mikor egyszer felmerült az a gondolat, hogy hová menekülnének, ha már Európában nem volnának biztonságban, Jósikáné azt felelte, hogy egyenesen Davenportba mennének s ott bérbe vennének egyet a Fejérvári építendő házai közül, de csak úgy, ha kertje lenne, azután Jósikáné vegyes kereskedést* nyitna, férje pedig írna és kapálna.
M. Hirlap 1851 július 10-iki 505. sz. 2303. l.
«Gemischte Handlung.»
136. LAMARTINE.
Ez az Amerikába utazás gondolata máskor is felmerült. Ujházi László Texasba hívta, hol nem kell egyéb, mint hogy reggel paripára üljön s körülnyargalja ménesét, gulyáját s lesz jövedelme elég s írhat még e mellett a mennyit akar. Jósika azt felelte rá, hogy ha megtanítja, hogyan lehet 200 frankkal Amerikába menni – mert ekkor ennyi volt összes pénzük – paripára ülni s körülnyargalni a gulyát, ménest s a mellett az indiánusoknak regényt írni: egy perczig sem fog gondolkozni, hanem azonnal útra kelnek.
Az amerikai meggazdagodás vágya egyszer őket is meglepte egy kevés időre. Mikor a csipkekereskedés fellendülőben volt, 4000 frankot küldött Davenportba Fejérvárinak,* hogy ott fektesse bele valami vállalatba, esetleg a határszélen vegyen rajta olyan földeket, melyeket bizonyos idő mulva nyereséggel eladhatnának. De az üzleti vállalkozás már a miatt sem sikerült, mert Jósika részletekben visszavette pénzét.
L. Fejérváryhoz küldött levelekben több helyen.
Ekkor már nem a megélhetés gondja, hanem a munkakedv sarkalta Jósikát újabb és újabb művek írására. Jósikáné a családi örökség rendezése után 4000 frank járadékot kapott, férjének pedig fiai, midőn fejük felől a birtokvesztés réme végre elvonult, évi 600 pengőforintot ajánlottak föl az apai birtokok élvezéséért, mert a Kállay-birtokok még mindig per alatt voltak. «Láthatod – írja barátjának, midőn erről is említést tesz – hogy előbb utóbb capitalista leszek.»
Anyagi helyzetük egyre javult. «Nekünk, jó órában legyen mondva, – írja Fejérvárinak – ezen 1855-diki év aránylag igen jó képet csinált eddig. Julie most stáfirozza a 7-k sage hetedik arát vulgo menyasszonyt s keze oly tele van commandeokkal, hogy alig győzi a megrendelt holmikat mind kiállítni. Én is deo favente még soha nem voltam oly inpertinens szajkó Péter, mint ez idén, ’s bár még junius első napja nem áldozott, a 6-k kötet regényt firkálom.»*
U. o. 1855 június 1-én kelt levél.
Ezek voltak az 1856-ban kiadott regények, ú. m. a «Jő a tatár» négy, a «Pygmaleon» és «A rom titkai» 2–2 kötetben. Ez utóbbit előbb a Pesti Napló közölte.* A «Jő a tatár» korát már a czím megmondja. A két Szirmay testvér, mindkettő özvegyember, békés egyetértésben lakott egy fedél alatt mindaddig, míg az egyiknek, a gazdag Istvánnak leányát Jolántát feleségül nem vette Héderváry Pál, holott apja, Dienes nádor, jó barátjának: a szegényebb Petur (Pétör) mesternek leányát Dórát szánta neki. A két család ekkor különvált egymástól. Az ifjú Héderváry, hogy apja előtt indokolja, miért nem akarta Dórát elvenni feleségül, Szirmay István Libor nevű deákját gazdag jutalommal és ígéretekkel rávette, hogy Dórát rossz hírbe hozza, a mire az egy szobaleánynyal szövetkezve készségesen vállalkozott. Talabor, a Szirmay Petur udvarában nevekedett nemes apród tanuja volt a merényletnek s a szobalányt kivallatja, megriasztja, Libort leleplezi. Héderváryné nem volt boldog, bár szerette férjét, de nem tudta követni annak vad kedvteléseit, minő pl. a medvevadászat s idő előtt elhervadt. Ekkor Héderváry Dóra kezét kérte meg, de ez sértett büszkeséggel kikosarazta s életmentőjét Talabort boldogította szerelmével. Libor a tatárokhoz pártolt knézek vagy főnökök egyike lett, sok kincset harácsolt össze, de végül Batu khán felakasztatta.
Emich G. erről szóló levele (Pesth, 1855 július 3.) az Emlékalbumban. Salamon bir. Irod. tanulm. II. k. 148–158. l.
E regény oly czélból iratott, hogy a mese keretében a mongolok betörését előadhassa a szerző. A mese alkotásában felhasználta azt a történeti tényt, hogy a Szirmay-család több tagja részt vett a sajómenti ütközetben. Czélját azzal is elárulja, hogy Rogeriust, a «Carmen miserabile» íróját, a tatárjárás történetében főforrását, mindjárt az első lapokon (1237), a Szirmay István házánál fellépteti, mivel tudvalevően Rogerius mint szemtanu írta tudósítását s később Libor rabszolgájává teszi. A kunok betelepítését azzal igyekszik szorosabban a meséhez kapcsolni, hogy Szirmay Ákost, a Jolánta testvérét beleszeretteti a Kuthen leányába. A történethez való ragaszkodás szaggatottá teszi az előadást s háttérbe szorítja a mese iránt való érdeklődést. Van két sikerült jelleme: az egyik a jutalomért és előmenetel kilátásáért mindenre kapható, jellemtelen Libor deák, kit úgy látszik, természet után rajzolt, mert midőn Fejérvárinak* a regényt megküldi, azt is írja, hogy abban ismerjen reá Libor deákra, tehát közös ismerősük lehetett ez a Copperfield Heep Uriah-jára emlékeztető alak. A másik érdekes alakja Jolánta, ki mint leány sejtelemmel sem bírt arról, mi vár reá a hiu, vad s kedvét durvább szórakozásban lelő férj mellett, kinek kedvében szeretne járni, de a gyenge test daczol és megtörik. A betegség, a lassú hervadás rajzában, úgy látszik, anyja képe lebegett előtte. Egyébként ez is azon regényei közé tartozik, melyeknek átgondolására és kidolgozására nem fordíthatott kellő gondot.
1858 április 1-én kelt levelében. Az 1856 november 29-ikén kelt levélben pedig azt írja: «talán ráismersz pár portraitra!» A rajz egyes vonásai az Emlékirat tolakodó deákjára is emlékeztetnek. Természetesen egyes vonások kölköttek, mert mint Fejérvárynak írja, nagy ostobaságnak tartja élő személyeket regényben úgy szerepeltetni, hogy tüstént rájok lehessen ismerni. Brüss. 1856 márczius l. Ez a regénye angol fordításban is megjelent. 1904-ben «Neath the hoof the Tatar, or the scourge of God» czím a. Szinnyei F. Jósika M. 39. l.
«Pygmaleon, vagy egy magyar család Párisban» cz. regény az 1851. év őszén kezdődik s Trencsényi Máté nyugalmazott tábornok családjának története. A családot, midőn Párisba akart utazni, nagy vasúti szerencsétlenség érte: Trencsényiné meghalt, leánya (Julie) pedig a külvilág iránt érzéketlen csendes őrült lett. Humboldt Sándor azt a tanácsot adta az apának, hogy a szobrászat által próbálja meg beteg leányában az értelmi tevékenységet felébreszteni: véleménye szerint a fokonkénti teremtés, míg a durva anyag az élet képét ölti fel, lassankénti derülést idézne elő. Trencsényi megfogadta a tanácsot s a siker csakhamar mutatkozott. Váradi Sándor ifjú szobrász segítségével Julie lelki elevensége lassanként csakugyan visszatért, de egyszersmind a mestere iránt ébredt szerelemmel kapcsolódott össze. A Trencsényi-házban az anya helyét egy Silvie nevű franczia nevelőnő foglalta el, a ki teljesen hatalmába kerítette a tábornokot s később el is vétette magát vele. Fitestvére, egy iparlovag, gróf Rüdersheim név alatt Juliere vetette ki hálóját, a kit Silvie segítségével el akart raboltatni, de még mielőtt erre kerülhetett volna a sor, Trencsényi nejénél meglepte őt s a menekülő kalandor dulakodás közben tőrével Trencsényi életét kioltotta. Julie a Váradi neje lett.
A regény czíme sejteti, hogy a szerző nagy fontosságot tulajdonít annak a lélektani problemának, melyet művében meg akar oldani, t. i. az öntudat, akaraterő s alkotni vágyás felébresztése a művészet segítségével. A görög mythologia szerint Pygmalion, Cyprus királya, szerelmes lett az általa alkotott márványszoborba s könyörgésére Aphrodite megelevenítette azt. Julie is a mintául vett Apollófő helyett ifjú tanítómestere fejét alkotta meg «s mint második Pygmaleon elragadtatás s imály közt tekintett művére» s az ifjú karjai közé vetette magát.
A regény nehány jelleme Sue «Páris titkai»-nak hatását mutatja. Ilyen Trencsényi tábornok, kinek hiuságát épen úgy használja fel Silvie arra, hogy magát elvétesse vele, mint Suenél a D’Orbignyét Roland asszony; a szédelgő Rüdersheimnak itt a nevelőnővel az öreg megmérgezésére szövetkező Polidori orvos, Trencsényinének D’Orbignyné, Julienek Harvillené, D’Orbigny kitagadott leánya felelnek meg. Balzac «Comédie humaine»-ja legfeljebb a társadalmi élet rajzára lehetett hatással,* Silvie jellemének némely vonásai a «Hiuság vására» Sharp Rebekkáját juttatják eszünkbe, mely regényről tudjuk, hogy ismerte, sőt egyik művében idézi is.*
Kont megjegyzését Szaák megállapításáról l. L’étude sur l’influence 401. l.
Regény és regény-ítészet 95. l.
«A rom titkai»-ban Czobor Elemér a főhős, kiről azt hiresztelték, hogy elesett a nándorfejérvári csatában, holott nehéz fejsebével török fogságba került s onnan megszabadulva egyszer csak megjelent Czobor Márk királyi főajtónálló estélyén, de az nem akart ráismerni, sőt mint csalót kastélyából kiutasította, noha több vendége, Elemér barátai, tanuskodtak személyazonosságáról; elutasította őt mostohaanyja Frangepán Ilona is. A halottnak hitt Elemér öröksége Czobor Márkra szállott, a haszonélvezet az özvegyé maradt. Czobor Elemér síkra szállott jogaiért, vele tartott Czobor Pál nevű rokona, egy barátja Adelfy és Aurelia, mostohatestvére. Czobor Ilona, Márk leánya kezdetben ellene volt, de később szerelemre gyulladva iránta, szinte mellé állott. A mostohaanya, a kit az Elemér apja erőszakos halálának gyanúja is terhelt, egy Kardos nevű meghitt embere segítségével a kenedvári romladozó Czobor-kastélyba zárta Elemért, hogy meg ne jelenhessen a perdöntő tárgyaláson, de Aurelia és Adelfy kiszabadították őt s a tanuk, de főleg Ilona vallomására a bíróság az ő javára döntötte el a pert s azután boldogan egyesült Ilonával, Aureliát Adelfy vette el.
A regény történeti névhez van csatolva, a mennyiben Czobor Márk csakugyan királyi főajtónálló volt (1715–23.), sőt világtörténeti nevezetességre tett szert, midőn gróf Strahlenheim bécsi svéd követ megsértéséért a bécsi udvar kiadta XII. Károly svéd királynak,* de egyébként a mese költött s bonyolítása és megoldása egészen már nagyon ismeretes módszere szerint történik. Legnagyobb gondot Ilona jellemrajzára fordít a szerző, a ki előbb gyűlölte s kalandornak tartotta Elemért, de később ez a nézete a szerelem hatása alatt gyökeresen átalakult. A ravasz Kardos jelleme, a ki harmincz éven át hű ebként szolgálta Czobornét, «haragos» Ilonát, az «Akarat és hajlam» Roderichjára emlékeztet. A czím elárulja Jósika már megúnt romantikus segédeszközének, a rom titkos börtönének alkalmazását.
L. Voltaire «XII. Károly»-ának Gvadányi-féle fordítását, V. ö. Széchy K. Gróf Gvadányi J. 279. l.
Salamon Ferencz a regény egykorú bírálója a jelenetek látszó rendetlenségét hibáztatja, melyet a szerző azért alkalmaz, hogy az olvasót valami váratlanul lepje meg s azonkívül a főhiányokat a szerkezetben s a tárgy mechanikai kezelésében s okát az elsietésben látja. Megrója a stílus pongyolaságát is. Találó megjegyzéseket tesz a Brassai bírálatára czélzással a kritikára is.* Jósika egy másik alapos ismerője Elemér és Ilona találkozásának leírását példakép hozza fel, Jósika mennyire tud vigyázni arra, hogy az erkölcsi rendbe ne ütközzék.* Egy népies életrajzot is írt Mátyás király-ról, mely a Vasárnapi könyvtárban 15.000 példányban jelent meg.* «Nem akar – mint mondja – vele honunk történészeivel sorompóba lépni», kitűzött czélja csupán az, hogy kedvet ébreszszen kimerítőbb műveiknek olvasására. Egy egykorú ismertetője azt írta róla: «Mennyire szeretheti szép hazáját és népét az, ki ily szép könyvet tudott írni számára – a távolban!»
Irodalmi tanulmányok II. köt. 149–158. l.
Bp. Szemle. 1914. CLX. k. 94. l.
Hajnik K. levele (1856 márczius 4.) az Emlékalbumban. 8. kiad. 1900.
Ezt követték a következő évben az «A rejtett seb» és «Két királynő» cz. regényei. Az «A rejtett seb» tulajdonképen rejtett bűn, melyet szerző szerint nem lehet feledni, mely akkor újul fel, mikor nem is gondoljuk, hozva veszélyt és gyötrelmet, mikor nem is álmodjuk. E «tétel» bizonyítására szolgál egy II. József korabeli történet, melynek Kölesy Krisztián a főhőse, egy Felbányán letelepedett gazdag polgár, egy derék katonafiú (Gergely) és egy szerény leány (Louise) apja, a kinek mindene meglett volna a nyugodt, derült öregséghez, ha nem lett volna ilyen rejtett sebe. Ez akkor újult ki midőn egy Csabai Gyurka nevű gyanús külsejű embert fogadott házához. Ott egy molnár felismerte benne az egykori rablót, ő meg hogy a bőrét megmentse, feljelentette Kölesyt, hogy az Fekete Ferkó, rablófőnök, a kinek sok gyilkosság és rablás, többek közt gróf Szentmiklósi János meggyilkolása és kirablása terhelte lelkét. Kölesyt vagy Feketét akasztófára ítélték, fia nőül vette rég kiszemelt Fannyját, leánya pedig, a meggyilkolt Szentmiklósi unokájának arája, zárdába vonult. A regény sem tárgyánál, sem meséjénél, sem kidolgozásánál fogva nem tartozik Jósika értékesebb alkotásai közé. Némi értéket ad neki a bécsi katonai élet és udvari őrszolgálat leírása Kölesy Gergely nevéhez fűzve, a ki kadét volt a Savoyai Eugen nevét viselő dragonyosezredben. Mivel ebben az ezredben Jósika is szolgált, joggal feltehető, hogy több fejezetében («A laktanyában», «A Controlor-Gang», «A becsületbíróság») saját katonai élményeit rajzolja. Mint az «A tudós leányá»-ban, ide is beilleszt egy kis külföldi és magyar irodalomtörténetet s a világ öt legjobb regényeként «Pál és Virginia»-t, «Manon Lescaut»-t, «Werther keservei»-t, «Wilhelm Meisters Lehrjahre»-t és a «Wakefieldi lelkész»-t említi, s szerinte «széptani műbecsben s kerekségben csak egyetlen egy regény létezik, mely azokat megközelítette, s ez Colomba, Mérimétől».
A «Két királynő» czímű történeti regény Erzsébetnek és Máriának Nagy Lajos halála után a korona megtartásáért folytatott nehéz küzdelmét mondja el Máriának a Horváthyak fogságából kiszabadulásáig. A regényes elemet benne Prodanicz István, corbaviai gróf, a Nádasdyak őse képviseli, a ki szerelmes a királynőbe s élete koczkáztatásával többször megmenti, a királynő is viszonozza azt, a nélkül hogy azért hitvesi hűségét megszegné; az ifjú Prodaniczban is, a kinek e szerint olyan szerepet juttat, mint Vörösmarty «Zsigmond»-jában Kontnak, egybevethető Abafi szerelmi hódolatával Mária Chrisztierna iránt is, – ez az érzelem megfér az Aglae iránt érzett szerelemmel, a kit feleségül vesz. Ez a regény a «Magyar Sajtó»-ban jelent meg s ugyanez a lap még ez év második felében megkezdte «A hat Uderszki leány» czímű regényének közlését,* mely külön 1858-ban jelent meg hat kötetben. Az «A hat Uderszki leány» cselekvénye az 1481-ik évben kezdődik s Mátyás uralkodása utolsó évtizedében játszik s így némi megszakítással a kor és szereplő személyei is: a cseh rablók, továbbá Zokoli Edömér, Elemér fia, Komoróczi Edömér, Péter fia az «A csehek Magyarországon» cz. regényben mintegy folytatásként csatolják. De főleg ahhoz kapcsolja Uderszki Péter, a kit már Komoróczi Péter rabló cseh hadában bemutatott az író, csakhogy itt most hat leánya, közöttük főleg a tizennyolcz éves szelíd, ábrándozó Bruna és a férfias lelkű, harczias, sőt vad Vanda által háttérbe engedi magát szoríttatni. Corvin János herczeg el akarja fogni Uderszkit és leányait és serege egy részével Uderszki távollétében behatol várába, de a Bruna szépsége lefegyverzi s a várat meghagyja birtokukban. Midőn ezt a nagylelküséget később Uderszki megtudja, felhagy rablókalandozásaival; s apjával együtt meghódolt a királynak. Corvin János feleségül akarja venni Brunát s ebben Beatrix is támogatja, de az apa Vandát szeretné a herczeghez nőül adni. A nagyravágyó Vanda, midőn Corvint elhódítani nem sikerült, Brunát börtönbe záratta, sőt életére is tört, de gonosz terve meghiusult. Brunáról később kiderült, hogy Frangepán Balázs leánya s Mátyás halála után Corvin János neje lett. Vanda czinkostársával együtt a mélységbe zuhant.
Török János három levelét, melyekből azt is megértjük, hogy miért nem közölte Jósika az egész regényt (csak három kötetét) a M. Sajtóban, lásd az Emlékalbumban.
A regényről megjelenése után csakhamar Salamon Ferencz írt alapos bírálatot.* Hibáztatja benne a kettős szerkezetet, melyek egyikének Bruna, másikának Vanda a főszemélye s a szerkezet egységét a gyakori kitérések és episodok is zavarják. Hosszasan fejtegeti, hogy a regény túl van terhelve lélektani, életfilozófiai és általános reflexiókkal; hogy igen gyakran bocsátkozik magyarázatokba, sőt néha úgy tesz, mintha valakivel polemiát folytatna. Az átgondolás és átdolgozás hiányát a gyors munkának tulajdonítja, s ez a stílus elhanyagolására vezet, s itt különösen a stílus hidegségében nyilvánul. A regény jellemei közül a daemoni Uderszki Vandáé, az irigység megszemélyesítése, több érdeket kelt s igézőbben hat az olvasóra, mint a regény többi egyénei, a mit a szerző jó intentiója elleni dolognak tart. Összevetvén e művet a «Csehek»-kel, a mire az önként kínálkozik, arra az eredményre jut, hogy a «Csehek» szerzőjének néhány jó tulajdona megmaradt, de e jó tulajdonok sokat vesztettek elevenség és fény dolgában, az árnyoldaloknak természetesen csak annál nagyobb tért engedvén.
Salamon Ferencz bírálatát l. a «Dramaturgiai dolgozatok» II. kötete függelékében 404–28. ll. Előbb az «Album a Pesti Napló előfizetőinek, 1858»-ban jelent meg.
1857-ben egy vígjátékot is írt «A vándorkérő» czímmel egy felvonásban.* A darab cselekvénye az, hogy Pető Mihály gazdag földesúr nem akarja leányát Jernét szegény testvére fiához Kálmánhoz adni feleségül, noha a fiatalok szeretik egymást. Egy vándor kérő vetődik a szegény földesúr kastélyába, a ki Bebek Sándornak adja ki magát s megkéri a leányt a szegény ifjú számára, de kosarat kap. Mikor eltávozik, egy írástekercset nyújt át Jernének s ebből megtudják, hogy Mátyás király volta vándor kérő, a ki árvai főispánná nevezte ki Kálmánt s most a leány apjának sincs a frigy ellen kifogása. A darab meséje nem új s kevés érdeket képes kelteni, dialogusa élénk s a tárgyhoz illő.
Divatcsarnok 1857 márczius 15-iki sz. 103–21. l. A darab végén Császár F. megjegyzi, hogy a mű tulajdona lévén nyilvános színpadon adatása jogszerűen csak tudtával és megegyezésével történhetik. Nem tudunk róla, hogy előadták volna. Ugyanabban az évfolyamban van Jósikának az «Egy igaz ember» cz. novellája, Jósika Juliának a «Virágkertészet»-ről írt czikksorozata. Bayer bírálatát l. A magyar drámair. II. 283. l.
Ez újabb regényeket a kritika, miként láttuk, nem fogadta többé olyan szinte egyhangú elismeréssel, mint annakelőtte. Jósika előbb is érzékeny volt a kritika megrovásai ellen s olykor fel is szólalt ellene,* a miért a «Magyarkák» cz. röpirat szerzője (1845) «nebántsdká»-nak nevezte el,* most midőn a kor haladtával termékenysége ugyan nem, de írói ereje fogyatkozni kezdett, érzékenysége még inkább növekedett, szinte a türelmetlenségig fokozódott. Elhatározta, hogy egy külön füzetben felel a támadásokra, melyben a regényről és a kritikáról való nézeteit kifejti. Így jött létre «Regény és regény-itészet» (Pest, 1858/9) czímű műve. Ha valaki azt hinné, hogy regényelméletet talál e füzetkében, mint a legjobb feleletet a támadásra, csalódva tenné le azt, mert csak azt találja első, értékesebb részében kibővítve, s polemikus szószszal feleresztve, a mit az «Élet és tündérhon» elé írt előszavában, vagy Bajzának «A regényköltészetről» írt töredékes fejtegetéseiben. Berzsenyinek a kritikáról írt értekezésére emlékeztet, mely a Kölcsey kritikája nélkül sohase jött volna létre. Programmja a «kontáritészetet» a valódi «itészettel» szemközt állítani s kimutatni, miként kell regényt bírálni s ez által megmondani azt is, miként kell regényt írni, végre mi módon lehetne nálunk egy önálló, részrehajlatlan kritikai folyóiratot megalapítni s fenntartani. A regény szerinte a való és költészet elegye, e fölött élettükör és életítészet. Ebből a feladatából foly, hogy a történelmi főszemélyek ismeretes jellemét el ne ferdítse, óvatosan eszményítsen, a valószínűséget ne koczkáztassa, költött személyeket ellentétbe ne hozzon a korral, melybe helyezte. Azután a mese érdekességét, a mű irányát, jellem- és korfestést, reflexiókat, költői képeket és hasonlatokat röviden tárgyalva, eljut a nyelvig és itt a mű mintegy védirattá vedlik át, feleletül bírálói többszöri megrovására. Jósika bizonyára mint nyelvész volt a leggyengébb s az is igaz, hogy hosszas külföldi tartózkodása alatt idegenszerűségek nagy számmal csúsztak be stílusába, s így a regényeinek nyelve és stílusa ellen felhozott kifogások is többnyire nem alaptalanok, de azért e felelet nem mondható sikerültnek. E védekező kitérés után meglehetősen rendszertelenül értekezik még a valószínűségről, a szerkezetről, indokolásról, a «szeszélyes» regényről, a jó befejezésről, a regényről mint a «tudomány jégtörőjéről». Az értekezés vagy elmefuttatás második része egy kritikai folyóirat tervét nyújtja. E szerint egy társulatnak kellene összeállani a helyes ítészet barátaiból, ezek gyűjtenék össze az alaptőkét egy havi folyóirat kiadására, választanák meg a szerkesztőt s szabnák meg a bírálati alapelveket és szabályokat, minők, hogy a szerkesztő csak művelt emberekhez illő modorban írt kritikát fogad el, hogy az ellenbírálatot és a polemiát megengedi stb. Mindezt rendszertelenűl, ötletszerűen adja elő s alig szükséges bővebben megokolni, hogy habár a rendszeres kritikának irodalmunk akkor is hiányát érezte, de azért Jósika ezen tervének megvalósítása részben felesleges, részben kivihetetlen lett volna, miként azt Gyulai már akkor alaposan kimutatta.*
Budapesti Hiradó 1845. 106. sz. Báró Jósika M. levele gróf Dessewffy Emilhez az «Akarat és hajlam» irányáról.
Álljon itt a Jósika jellemzése, a melynek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, ha elolvassuk a Petőfiről írt jellemzést: «Boldogtalan politikai író és casinoi szónok, de annál szerencsésebb regényköltő, «Irány» czimü munkáját megsózta a’ kritika, miután az élet kinevette; regényeit mohón olvassák a’ magyar szépek. Mint író valóságos «ne-bántsdka». A’ kritikát csak úgy szereti, ha magasztal. Kár így – hiuskodnia! Az olvasó közönség a’ legjobb bíró, ’s munkái két kiadást érvén, ezzel Jósika beérhetné.»
Jósika a kritikáról. Gyulai P. Emlékbeszédek. I. köt. 2. kiad. 428–50. l. Ugyanaz még egyszer lenyomatva: Gyulai, Kritikai dolg. (1854–61.) 346–63. l. V. ö. Salamon F. Dram. dolg. II. 429. kk.
137. A «REGÉNY ÉS REGÉNY-ITÉSZET» CÍMLAPJA.
Jósikáék egyébként, ha lelki nyugalmukat egy-egy erősebb kritika rövid időre meg nem zavarta, vagy egyszer a férjet, máskor a hitvest ideig-óráig betegség nem nyügözte le, elég kedélyes és derült életet éltek Brüsszelben. Egy külföldi ismerősük egy német ujságban így írja le a család életmódját.
«Néha napján – úgymond* – Jósika bárónál töltünk egy estét, a ki hosszasabb keresgélés után a jó osztrák (!) társaság legszeretetreméltóbb flegmájával itt telepedett le mint számüzött. Szorgalmasan irogat; – németre fordított regényein kívül az utolsó években jelentek meg: Die Familie Mailly, Esther, A nagyszebeni királybíró, A gordiusi csomó, A zöld vadász, A tudós leánya, A szegedi boszorkányok, Pigmalion. Mindegyik három vagy legalább két kötetes mű, nem tudom, honnan veszi az energiát, hogy annyit tud dolgozni. Amellett friss és jovialis, bizonyára a magyar vér, az dolgozik benne. Csak hébe-korba bosszankodik egy bírálója miatt; az is bántja, hogy valami Kovács Imre az ő nevét vette fel, hogy egy «Ungar und Spanierin» czímű regényben István főherczeget megtámadja. «Mintha én ilyesmit tennék – mondta Jósika – még ha úgy vélekedném is.» Megkért, hogy szóljak valahol erről egy-két szót. Megigértem neki. Nagyon csinos és elegáns Jósika báróné. Szegény asszony! Neki inkább terhére van a száműzetés, mint az erősebb férfinak. De azért fürge, szerencsével fogott a német és magyar iráshoz, sőt csipkeüzletet alapított, mely jól megy, egy szóval: segit magán. Mivel itt az ember nem lakhatik úgy sokáig együtt másokkal, hogy magát kényelmesen érezhesse: Jósikáék saját házat béreltek. Ez a kényelem itt könnyen elérhető, nem egy könnyen található más nagy városban annyi kis házikó.»
A gordusi (!) csomó (Pest, 1853.) szurduki példányába ragasztott német ujságczikk.
138. BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS.
Ebből a leírásbál az is látszik, hogy Jósikáék ekkor már egészen otthon érezték magukat Brüsszelben. A csipkeüzlet is mind jobban fellendült, úgy hogy az 1857. év elején azzal dicsekszik Jósika barátjának, hogy közel 10.000 franc jövedelmük van. «Nem bánt senki – írja tovább a megelégedés hangján – egészségünk is, jó órában legyen mondva, helyre állt. Julie ugy megerősödött, hogy reá nem ismernél, – oly tekintélyes kinézést kapott». Legnehezebben azt nélkülözték, hogy távol voltak családjuktól, rokonaiktól. De nem voltak egészen idegenek között. Sok magyar menekült lakott itt hosszabb-rövidebb ideig. Itt telepedett le Ludwigh János, ki a szabadságharczban szintén szerepet játszott, mint itt lakott egy ideig a Kossuth-család s a Kossuth anyját itt is temették el;* Lukács Móricz, kit Jósika megszeretett, Batthyányné, a ki viszont nejével kötött jó barátságot, Horn Ede kiváló ujságíró, mielőtt Párisba tette volna át székhelyét; egy Timáry nevű magyar, ki előbb zsebkendőkereskedéssel akarta szerencséjét megalapítani, de később a boldogulásnak azt a gyorsabb módját választotta, hogy elvett egy milliomos leányt s Jósikáékat is meghívta a lakodalmára. Mindezekkel és még másokkal, köztük kiváló belgákkal, Jósikáék baráti összeköttetést tartottak fenn s hetenként összegyültek egy whistpartiera, vagy barátságos beszélgetésre s volt olyan karácsony, hogy harmincz «nagy gyermek» állotta körül a felgyújtott karácsonfát s éjfélutánig hangos volt a szent-alfonz-utczai «casa Jósika!»*
J. levele Fejérvárihoz 1852 május 22., június l., 1853 január l.
Jósikáné levelei B. Reinsberg-Dürinsfeld Ottónéhoz. Br. 1855 deczember 11., 1859 deczember 30. Akad. Ért. 1913. 650. és 656. l.
Azonkívül az átutazó magyarok is rendesen felkeresték honfitársukat. Egyszer báró Eötvös József látogatja meg s a vele való beszélgetésből Jósika azt hagyta emlékezetben, hogy Eötvös ekkor (1852) Kossuth hatalmát a nép felett leírhatatlan nagynak állította, annyira, mikép csak egy intésétől függ a néppel azt tenni, a mit akar. A nép mindent szentnek hisz, a mit Kossuth tesz és tett: ezen egy embernek van csak szerinte hitele.*
J. levele Fejérvárihoz 1852 augusztus 1. (M. T. Akad.) és Régi Okir. és Lev. Tára 1905 I. f. 48. l.
139. BÁRÓ JÓSIKÁÉk BRÜSSZELI LAKÁSA.
Teleki László is, Jósika jó barátja, és Horváth Mihály szintén többször meglátogatták. Gróf Széchenyi Istvánné is kellemesen időzött két fiával s első férjétől való leányával a harmonikus család körében. Látogatását Jósika így írja le: «Széchenyiné még mindig oly kedves asszony, mint volt ’s egyik fia Béla gyönyörű gyerek; a másik, Ödön, atyjához hasonlít. Sokat beszélt férjéről, kinek fixa ideája – úgy látszik, az: hogy mindennek a mi történt, ő az oka; azért ezt neki expiálni kell. Ez egy rögeszmét kivéve: igen okosan beszél mindenről. Jószágait maga kormányozza írásban vagy szóval, ha directora meglátogatja, … Széchenyi satirikus ember, ki az egész világot kifigurázta egykor: most mindenkit magasztal, csak magát nem, ’s a többi közt Kossuth L-t is: állítván, hogy ha tőle el nem válik, azaz Széchenyi K-tal – akkor minden a legjobban megy. Szegény hét év óta semmit sem dolgozik, csak az Illustratioban megjelenő schach problémák fejtegetéseivel foglalkozik. Az embernek szíve megszorul, ha mindezt hallja. Úgy látszik, hogy a bécsi orvos fizetve van, hogy Széchenyit soha se gyógyítsa ki. Ez közvélemény, melyben neje és mások sőt felügyelői is osztoznak. A grófné szeretné rábirni, hogy a Schweizba menjen lakni, ’s a melléje rendelt két őr hajlandó őt odakisirni. Jezsuitákat is küldöttek hozzá, de ezek annyira telepapolták ördöggel és pokollal fejét, hogy Széchenyi elutasította őket. Lonovics jár hozzá legtöbbet s nagyon látszik szeretni.»* Meglátogatták fiai is, pl. 1857-ben Leó fia feleségével Kendeffy Krisztinával köszöntött be hozzá s mivel ugyanakkor sógora Podmaniczky Frigyes is Brüsszelben volt, együtt rándultak át Ostendébe. De nem csak rokonok vagy régi jó barátok, hanem olyanok is nagy számmal keresték fel látogatásukkal, kik tiszteletüket akarták leróni az iránt, a ki regényeivel képzeletüknek annyi nemes élvezetet szerzett. Ezek közt voltak idegenek vagy külföldi ismerősök is, mint a franczia D’Agoult grófné, a ki Daniel Sterne név alatt irogatott,* báró Reinsberg-Düringsfeld Ottóné Schmidt Ida, a ki Jósikánéval bizalmas barátságot kötött s többször meglátogatta, sőt egy «Niko Veliki» czímű regényében Batthyányné és leánya mellett férjével együtt szerepelteti is őket.* Sőt regényhősnek, nem csak «statisztá»-nak is meg akarta tenni* s e czélból elkérte Jósika életrajzát. Később Jósikánéról írt meleghangú életrajzot, melynél Jósikáné szerény megjegyzése szerint «a barátnő vezette az írónő kezét».*
Levele Fejérváryhoz. Br. 1855 szeptember 1.
U. a. 1852 október 1-ei levelében.
E regény czímét nem találtam meg Lorenz franczia bibliographiájában. Reinsberg-Düringsfeld Ida számos német művét l. Kaysernél; különben férje is író volt.
Jósikának Fejérváryhoz Br. 1856 márczius 1-ről kelt levelében. Az írónőnek két levele van az Emlékalbumban Porruč, 1855 július 26-iki és Mecheln, 1859 május 4-iki kelettel. Jósikánénak hozzáintézett 25 német levele (1855 augusztus 2–1865 április 30.) Benczur Gyuláné tulajdonában. Közölte Heinlein István az «Akad. Értesítő» 1913. 648–75. ll.
Victoria, Ill. Muster. u. Modezeitung. Berlin, 1862. 3. sz. arczképpel.
140. HORVÁTH MIHÁLY MENEKÜLÉSE IDEJÉBEN.
141. BÁRÓ JÓSIKA SÁMUEL LÁTOGATÁSA GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÁL DÖBLINGBEN.
142. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS CSALÁDJA.
143. BÁRÓ JÓSIKA LEÓ.
Ez időtájban már mind élénkebben nyilvánult meg az óhaj, melyet a hazulról küldött levelek és a látogatók sokszor kifejezésre juttattak, hogy Jósika és neje költözzenek haza, a minek elháríthatatlan politikai akadálya nem lett volna, de annál erősebb volt a subjectiv akadály: Jósika merev ragaszkodása korábbi elhatározásához s a változó idők új irányzatával megalkudni vagy megbékélni nem tudó hajthatatlan szelleme. Meg is írta barátjának, hogy «mi makacs, konok entétirt, bikficz bumlerek és demagogok elhatároztuk végképen – hogy kün maradunk! Hijában édes druszácskám, elszoktunk a boldogságtól! s félünk nagyon hogy nem birjuk azon paradicsomi existentiát, mely ott a hazamenendőkre vár! Ennek azonban csak a mi ízlésünk az oka». Később is megismétli ezt a «változhatlan feltételét», kijelentvén, hogy szeretné szabályoztatni külföldi helyzetét, hogy ne mint politikai menekült szerepeljen Brüsszelben.*
Fejérvárihoz 1857 április 29-én, június 30-án s Ostende, augusztus 1-én kelt leveleiben.
144. BÁRÓ JÓSIRA LEÓNÉ SZ. KENDEFFY KRISZTINA GRÓFNŐ.
