II.
II.
Elmaradt özvegye és gyermekei. – Vagyona és kolozsvári öröksége. – Kakas István gyermekévei. – Tanulása a kolozsvári gimnáziumban, majd a bécsi egyetemen. – Ennek jelentősége és szervezete. – Tanrendje és szokásai. – Átalakulása a reformatio és ellenreformatio hatása alatt. – Elnéptelenedése. – Kakas további tanulása a paduai és bolognai egyetemeken. – A paduai egyetem szervezete és látogatottsága. – Híresebb tanárai és magyar tanulói.
Kakas Andrásné, Sarlay Anna jó módban maradt ura után özvegyen két árva gyermekével: Katalinnal és Istvánnal. Atyjától, néhai kolozsvári Sarlay Miklóstól az erdélyi sóbányák kamarásától* is szépen örökölt, s hozzá véve Kakas szerzeményét, a város egyik legvagyonosabb polgárává vált. Hiszen házait nem számítva, a várfalon kívül a szélrózsa minden irányában volt valami szőllője vagy földje. Fenn a Hásongártban, mely a legszebb gyümölcsöt adta, a napos Kőmálon, hol legjobban s legkorábban érik a szőllő, a Brétfőn, melyet szántóföldjeiért becsültek, a Hójában, mely kövér kaszálóiról híres; sőt a távolabbi Lomb és Asszupataka határában, ép úgy, mint a Kolozsvár szomszédságában fekvő két falu: Fenes és Monostor területén. Tekintélyes birtok egy család kezében, melynek értékét még az is növelte, hogy Báthory Kristóf «megtekintvén nemes KakasAndrásné vendégszeretetét, minthogy valahányszor Kolozsvárra jött, az ő házában szokott megszállni» őt és családját élethossziglan felmenté minden, bármi névvel nevezendő dézsma alól, mely kiváltságban később fia: Báthory Zsigmond is megerősíté az özvegyet.*
Így nevezi őt a kolosmonostori convent id. 1587-iki végzése.
Megerősítő levele Gyulafehérvárt, 1589 szeptember 20-ikán kelt s vonatkozó sorai ezek: Sigismundi Bathori exemptionales, vi quarum ex eo motivo: «Quod Illmus quondam princeps dominus Christophorus Bathori de Somlyó, vaivoda Transsilvaniae, et Siculorum comes, dominus genitor noster beatae memoriae nobis desideratissimus rationem habens hospitalitatis nobilis Annae Sarlay, relictae nobilis quondam Andreae Kakas Kolosvariensis, in cuius ninirum aedibus, si quando in dictam civitatem Kolosvár se contulit, condescendere consueverat, totales et integras vineas eiusdem Annae Sarlay relictae, et Catharinae filiae annotati quondam Andreae Kakas in Hasongart, Kőmál, Brétfő, Lomb, Asszupataka civitatis nostrae Kolosváriensis, item possessionis nostrae Fenes et opidi nostri Monostor, Hoja promontorio vocatis existentes, pascinatas, necnon universas similiter terras arabiles et agricolationes quaslibet earundem ab omni decimarum in rationem suam provenire debentium solutione, vita eorum durante gratiose exemerit», easdem Annam Sarlay et Catharinam Kakas in hac exemptione iterum confirmat. (A kolosmonostori convent Liber regiusa XI. k. 66. l., az Országos levéltárban.)
Nagy vagyonán kívül, Kakas András más örökséget is hagyott fiára: azt a halálos ágyán adott tanácsot, hogy a «fölséges» osztrák uralkodóházat hűségesen szolgálja.* Fogadalmát az ifjú híven megőrizte sírjáig s ez életelv követése ép úgy használt neki, mint a vagyon, mely őt anyagi gondoktól függetleníté.
Id. grazi 1600-iki folyamodásában említi Kakas István, hogy ezt «aus Geheiss meiner lieben verstorbenen Eltern seeligen», teszi.
Atyja halálakor Kakas István már 16–18 éves fejlett ifjú lehetett. Tanulmányait szülővárosában kezdte meg, hol 1557 óta működött az ó-vári «fekete-barátok» zárdájában az Izabella királyné által alapított gimnázium.* Szervezete azonos lehetett a szászok brassói és szebeni iskoláival, s ezekből tudjuk, hogy a gyermekek átesvén az abc-és, meg olvasó-osztályon, tanultak: hittant, zsidó, görög, latin nyelvet, dialektikát, rhetorikát és logikát.*
Jakab Elek: Kolozsvár története II. k. (Budapest, 1888.) 106–108. l.
Ugyanott, a 109–110. l.
S hogy e sok tantárgyat mily részletességgel adták elő a mesterek, elképzelhetjük abból, hogy latint és görögöt még a falusi iskolákban is tanítottak s különösen gyakorolták a nyelvtant és ejtegetést.*
A szász-keresztúri iskola 1593-iki tanrendje szerint, mely fennmaradt; Teutsch Frigyes: Die siebenbürgisch-sächsischen Schulordnungen I. k. (Berlin, 1888.) 33. l.
A gimnázium ezidőben négy osztályból állott. Ezekben párhuzamosan kezdték a latin- és görög nyelvtanítást, már az első éven, s a verstan és verselés mellett Cicero leveleit fordítgatták, a kántor magyarázata segítségével. Majd áttértek Terentius olvasására s az utolsó két osztályban Cato munkái értelmezésére. Görög írót nem fordítottak s úgy látszik inkább csak a nyelvtan alapos begyakorlására szorítkoztak. Naponta olvastatták azonban görög szövegében az Evangeliumot s hetenként kétszer javítgatták dolgozataikat. Fontos szerepet juttattak a felső osztályokban a szavalásnak és disputatióknak is, a mi minden szombat délelőtt folyt le a tanulók közt. A többi tantárgyak ezek voltak: theologia juridica, catechetica, logica, rhetorika, arithmetica és astrologia, a miket kiegészített a cantus,vagyis zsoltár-éneklés, rendesen minden délben s a templomban a hová már kora reggel öt órakor begyűltek, mielőtt iskolába mentek volna.* A fegyelmet virgács «plága» segített fentartani, s jellemző, hogy büntetés járt ki azért is, ha a diákok maguk közt anyanyelvükön beszélgettek!
A segesvári iskolának a XVI-ik század végéről való három órarendje alapján; közölve ugyanott a 69–72. lapon.
Nagyjában így tanítottak a kolozsvári gimnáziumban is, a hetvenes évek közepétől kezdve, midőn az unitáriusok kezébe került: Heltai Gáspár, Károlyi Péter és Sommer János, a hitújító Dávid Ferenc veje,* a nyolczvanas évek elején meg a híres Palaeologus János.* Ezek tanítását szívta magába az ifjú Kakas. De minthogy könnyen tanult s nemesebb életczélokért rajongott, ő a vagyont csak eszköznek tekintvén e czélok megvalósítására, elhatározta, hogy magasabb külföldi iskolákba megy s tovább képezi eszét, lelkét.
Jakab Elek id. m. II. k. a 167–168. l.
Ugyanott, 213. l. V. ö. Frankl Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században (Budapest, 1873.) 115. l.
Így jut 1575 tavaszán a bécsi egyetemen, hol áldozócsütörtök utáni napon (május 13-ikán) iratkozott be, a kor szokása szerint latinosan, Gallus néven; lefizetvén a beíratkozás 12 denárnyi rendes díját. A kar dékánja, a stájerországi Pretterschnegger Ádám mester utolsónak vezette be aznap jelentkezett 18 deák közt s tájékoztatá kellően az egyetemi szabályok és szokások felől.*
Nevét a «Matricula inclitae facultatis artium studii Viennensis» 1501–1575-iki anyakönyv 228 lapján így találjuk bejegyezve: 1575. 13. Maii. Stephanus Gallus Clausenburgensis, Transyluanus. – Teutsch közlése (hibásan, május 20-ikát írván), az «Archiv des Vereines für siebenbürgische Landeskunde» 1872-iki X. k. 181. l.
A kolozsváriak régebben előszeretettel látogatták a bécsi egyetemet, úgy hogy Zsigmond királytól Mátyás koráig állandóan volt évenként 2–3 tanulója.* Később azonban – tán rendkívül szigorú életmódot követelő törvényei miatt – lanyhán keresték fel, úgy annyira, hogy 1504-ig alig iratkozik be 30 kolozsvári fiú.*
Nevük olvasható dr. Schrauf Károly: Magyar tanulók a bécsi egyetemen. (Budapest, 1892.) 270–272. l.
Schrauf: A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve (Budapest, 1902.) 459–460. l.
Ez időtől kezdve pedig a hitújítás következtében valósággal kerülik, s az egész század folyamán mindössze három kolozsvárit találunk hallgatói közt.* Így aztán nem csoda, ha Kakas nem íratkozott be a «Natio Hungarica» testületbe, hiszen procuratorai idegenek, sült németek voltak évtizedeken át s egész nemzetét egyedül az ifjú Gyulafi Lestárral,* meg tán Wédi Mihály esztergomi érsek diaconussal,* Celibanus Máté szakolczai fiúval* s három nem magyarajkú tanulóval* képviselték volna benne. Különben is azért jött ide, hogy alaposan megtanuljon németül, a mi szinte lehetetlen lett volna, ha honfitársak közé cseppen. Jó szerencséje Blo Szaniszló házába vezette s e tekintélyes bécsi patricius figyelmes gondossága s felügyelete mellett nevelkedett,* vele egykorú fiával, ki testi-lelki barátjává vált.
A nagyszebeni «Archiv» id. X. k. 174–181. l.
Szamosközy István jegyezte fel róla (munkái IV. k. 63. l.), hogy «fuit in schola Caesarea Viennae 1573», s bizonyára ő is több évet töltött ott.
Ez 1572 október 13-ikán fordúl elő az id. matricula 224 lapján. Kollányi Ferencz «Esztergomi kanonok» cz. műve (Esztergom, 1900.) 177. l. Bédinek írja s már 1575 május 12-ikétől kezdve kanonoknak.
Bevezetve ugyanott, 1573 április 20-ikán.
Így az előbbi, 1574-iki őszi semesterről ezt a kettőt: Paulus Judenfeindt ex S. Georgio, Hungarus et Georgius Elendt Zepusiensis Hungarus. – Míg 1572 tavaszáról ezt a bejegyzést találjuk: Joannes Kol ex Ödenburg, Ungarus.
Kakas maga írja 1599 november végén Rumpf Farkas prágai tanácsoshoz intézett emlékiratában: Viennae enim sub Stanislai Blo cura fui educatus; eredetije a bécsi állami levéltár Hungarica osztályában, s ha külön nem említjük, ezentúli idézeteinkben mindig ez az osztály értendő.
Az öreg Blo ezidőben a bécsi magistratus ú. n. belső tanácsának tagja s a császári városi törvényszék egyik bírája volt. Tisztségét oly lelkiismeretességgel vitte, hogy haláláig megtartották benne, sőt adómentességet is kapott. Háza előkelő helyen, a Szent István-templomhoz közel eső Szent-János-útczában állott, s a városnegyed egyik legszebb kőháza volt. Ebben lakott s élt hát az ifjú Kakas bécsi tanuló-évei alatt, közel az egyetemhez. Anna asszony,* a ház úrnője édes gyermekeként szerette, gondozta s oktatta vallásosságra, jó modorra s tisztességtudásra. Urának hatása meg a tanulmányaiban érvényesült jótékonyan. A jó latin beszédű kolozsvári magyar diák házigazdájának mindig örömest másolgatott, segédkezett, s munkakörét úgy megszerette, hogy maga is prokátor vagy bíró akart lenni.
Blo Szaniszlóra vonatkozó érdekes adataimat a bécsi városi levéltár igazgatóságának köszönhetem, mely egyszerű kérésemet hivatalból intézte el, átkutatván a város jegyzőkönyveit, sőt még a bécsi telekkönyvi hivatal és törvényszék régi iratait is. – Fogadja e nem mindennapi, példás szívességért ezúton is forró köszönetnyilvánításomat!
A bécsi egyetemet bölcsészeti kara tette híressé, s belőle kerültek ki az «universitas» legkiválóbb tanárai. Ez a kar volt a legvagyonosabb, ez vezetett hát az egész egyetemet érdeklő ügyekben is, és tekintélyt is ez adott neki. Így aztán jóformán szokássá vált, hogy a hallgatók itt kezdjék tanulmányaikat, bármi szándékkal jöttek is légyen az egyetemre. A ki csak tehette, mestereihez csatlakozott, sőt gyakran megtörtént, hogy a többi kar tanárai előbb ezen a fakultáson készültek s tanítottak néhány évig.*
Aschbach József: Geschichte der Wiener Universität im ersten Jahrhunderte ihres Bestehens I. k. (Bécs, 1865.) 339. l.
Így tett Kakas is. Pár évig bölcsészeti előadásokat hallgatott s csak akkor íratkozott be a jogi karba, midőn a philosophiai gondolkozásban elég erősnek, a szónoklatban és vitatkozó okoskodásban elég biztosnak érezte magát.
Együtt tanúlt, haladt házigazdája nagyobbik fiával: Blo Pállal, ki testi-lelki barátjává vált. Sőt mikor társai is nagyon megkedvelték, együtt iratkoztak be (1580 április 14-ikén) a kar anyakönyvébe is, rectora, a híres Eder György jogtudor fölszólítására, fizetvén a diák-szövetség pénztárába 17 ft 2 d. összeget.* A beíratkozás t. i. nem volt kötelező, s (miként más külföldi egyetemeken) a tanuló tetszése szerint végezhetett anélkül, hogy ennek a kar matriculájában nyoma lenne! Egyébiránt a facultas jogköre önállóbb, tekintélye nagyobb volt a későbbi időkéitől, s ha valakit körébe fölvett, ősi szokás szerint, esküvel kötelezte arra, hogy a kar szabályait megtartja, a dékan s a doktorok iránt engedelmességet tanusít s a facultas tisztességét és javát keresi, bármely sorsba jusson is.*
A pergamen-lapos «Matricula collegii et facultatis inclytae dominorum jurisconsultorum studii Viennensis» 36. l. a bécsi egyetem levéltárában.
A fenti kötet elejére bejegyzett esküminta alapján.
A jogi tanulmányok elvégzése – ha a diák vizsgálatával meg nem késett – teljes hét évet igényelt, ámbár a század hatvanas éveiből való újabb szabályok a doktori czím megszerzésére öt évet írtak elő. S az ifjú Kakasnak kitartása, igyekezete és pénze egyaránt volt e hosszú idő kitöltésére. Hivatását komolyan, nemesen fogta fel, hogy mire hazatér, dicsőséggel szolgálhassa hazáját. Ezért meg akarta ő is szerezni a legnagyobb, a mesteri rangot s példás szorgalommal tanult, hogy jól teljesíthesse mindazokat a feltételeket, melyeket az egyetem hallgatóitól megkívánt.
Kakas István három évig tanult s vett részt gyakorlatokon és nyilvános vitákban, míg első szigorlatára, a baccalariusi-ra, jelentkezhetett. A kar erre kirendelt a dékán mellé négy működő doktort s ha jelentésük a jelölt vizsgálatáról kedvező volt, megadta neki a baccalarius (vagy miként az életben inkább mondták: baccalaureus) czímet. Ekkor vizsgálóit és barátjait lakomára hívta, s a mint a városon végig mentek, elől vitték a kar jogarát, a díszes baculust, melynek láttára mindenki tudhatta, mire készülnek az ifjak. A víg múlatság után azonban köteles volt három hónap alatt nyilvános előadást tartani, joga lévén úgy tárgyát, mint az elnöklő doktort saját belátása és kedve szerint választani. Csak ettől kezdve lehetett igazi baccalarius és gyakorolhatta jogait. Ruhája színét és szövete finomságát is megváltoztatta, hogy az egyszerű tanulóktól már külsőleg is megkülönböztethető legyen, ámbár tulajdonképpen még ők is tanulók maradtak, annyi szigorítással, hogy ezentúl nem léphettek ki a karból s engedélye nélkül még a városból sem távozhattak. Joguk vagy inkább kötelességük volt azonban a diákokkal (hetenként legalább kétszer) ismétléseket és magánvitatkozásokat végezni s őket a latin nyelvbe és szaktárgyaikba annyira begyakorolni, hogy a doktorok előadását könnyebben és haszonnal hallgathassák. Törték is magukat a tanárok, hogy minél több baccalariust szerezzenek, mert az nemcsak állásuk és tanszékük tekintélyét emelte, hanem egyúttal hivataluk kényelmét is biztosította. Hisz a vezető mesterek úgyszólván csak tárgyuk irányeszméit adták elő néhány órán, s a részletek megismertetésének nehezebb feladata s a módszer kifejtése a baccalariusok vállaira nehezült. Igaz, hogy e működésük közben tanultak maguk is legtöbbet, hisz doktoruk jelenlétében annyi előadást tarthattak, a mennyit akartak. De bizony lelkiismeretlen vagy hanyag, lusta tanárok igen gyakran kihasználták ez előnyöket, úgy hogy pl. a párisi egyetemen a mesterek évente csak egyetlen egyszer olvastak s a disputatiókon és vizsgákon való elnökléseken kívül minden egyéb dolgukat a baccalariusok csoportja végezte.
Ezen a rendszeren változtatott most a bécsi egyetem, midőn kimondta, hogy a vitatkozásokat csupán a tanárok vezethetik, negyedévenkint egyet-egyet, kötelesek lévén ugyanannyi idő alatt legalább 42 előadást tartani. Így a baccalariusi czím egy csapással elveszté régi jelentőségét s inkább tiszteletivé vált. Csakhogy azért régi teendőiket magánúton ezentúl is végezték és működésük áldásos volt. Hisz az ő kötelességük tág körébe tartozott a tanulók felügyelete is, kiknek úgy is, mint a tanulóházak gondozói valóságos mentorai, igazi vezetői voltak, még bevásárlásaik körül s a diákélet minden előfordulható viszonyai között is. E sokoldalú és folytonos elfoglaltságukért tanulóiktól rendes fizetést, illetve jutalmat kaptak, de állott a szabály, hogy a kinek már öt fizető diákja van, köteles a szegényeket ingyen tanítani. Sok baccalarius azonban (kivált ha gazdag nemesfiúkat kaphatott) e rendszer folytán annyi jövedelmet szerzett magának és olyan úri módon élt, hogy soha nem is törődött a többi egyetemi ranggal s készséggel megmaradt egész életére egyszerű baccalariusnak.
Ám a mi Kakasunk nem volt ilyen, mert nem is szorult reá, sőt minthogy az új szabályok nem kivánták, valószinűleg nem is bajlódott diákokkal. Menten a mindennapi megélhetés gondjaitól, őt vágyai vezérelték s így a mint tehette, előállott a licentiára. Ezért tanulta át az egész egyházi és római jogot (a pandektákkal és institutiókkal) s hallgatta végig az összes tárgyakat, s a decretalék valamennyi könyvét, a mire a többi diákot nem kötelezték. Ezt a szigorlatot évente csak egyszer, ősszel, a tanév kezdetén lehetett letenni, s napját kihirdették úgy az egyetemen, mint a Szent-István-templomban. Ekkor a jelöltek a kartól megtudták, hogy előállhatnak-e vagy nem a szigorlatra, s másnap a kar általuk felkért egyik doktorával (kit ekkor az illető jelölt promotorának neveztek), az egyetem kanczellárjánál jelentkeztek, hogy a vizsgálat napját megtudják.
Erre esküt tettek, hogy: törvényes házasságból származnak, a kanczellárnak engedelmeskednek, az egyetem javát s a különböző karok és nemzetek hallgatói közt a jó egyetértést munkálják, legalább egy évig előadásokat tartanak, a hit dogmáit megtartják és védelmezik bármily támadással szemben, licentiát pedig más egyetemtől nem kérnek. Maga a vizsga ezután az összes karbeli doktorok jelenlétében folyt le, joga lévén bármelyiküknek kérdéseket intézni a jelölthöz. S ha az eredmény sikeres volt, feljogosította arra, hogy a keresztyén Nyugat bármely egyetemén taníthasson, de egyszerre mindig csak egy fakultáson. Ezt az új szabályok törölték s az egészet a doktorrá avatással helyettesítették, mely rendkívüli ünnepséggel a Szent-István-templomban történt. Ide a második harangozás után az egyetem összes tanárai, baccalariusai és tanulói nagy serege kísérte el a jelöltet lakásától kezdve, kiváncsi ismerősök és bámuló nép sokaságától követve. Trombitaszó és ünnepi harsona fogadta a jelölteket a templomban, hol az udvar, a polgármester, a tanács s az egyetem többi kara számára díszhelyeket jelöltek ki, míg az érdekelt kar doktorai a közepén ültek.
Az ünnepélyt a kanczellár nyitotta meg rövid beszéddel, mire engedélyével a jelölt felment a szószékre és oratiojában hálájáról biztosítván a kart, melynek tisztességeért mondja minden szavát, kéri: adják meg neki a doktori jelvényeket. Beszédére promotora felelt, mire a jelölt a doktorok körébe lépett s térdenállva vett át promotorától egy nyitott s egy csukott könyvet, a mi új hívatását jelképezte s fogadta békecsókját, meg a birretumot, méltóságának e külső jelét. A felavatott erre – immár saját akaratából, felszólítás nélkül – ismét a szószékre lépett, hogy ünnepi előadását megtartsa, kijelentvén egyúttal, hogy jogaival élni kíván, s tanítani fog; ámbár erre az új szabályok nem kötelezték.
Az így felavatott új doktort ünnepélyesen visszakísérték lakására s mielőtt tanítását megkezdte volna, még a szokásos áldomás-lakomán s az elmaradhatatlan fizetségeken kelle átesnie.
Ez pedig elég sok s elég különös volt, mert minden egyes doktornak s a karnak egy-egy forintot tartozott adni, ezenkívül még felavatójának 14 rőf két forintos posztót s az egyetemi pedellusnak hat rőf egy forintost venni. Ám Kakas mindezt nem érezte meg. Örömmel fogadta barátjai és tanulótársai szerencsekívánatait s boldog volt, hogy most már maga is selyembélésű és prémes, rókamálos ruhákban járhatott s viselhette a fekete doktori köpenyt, mint azok a mesterei, kiktől hat éven át tanult; s még inkább, hogy elérve czélját, immár ő is taníthat, s maga is részesülhet abban a tiszteletben, melyet tanult emberek élveznek. Illő bejelentésre a jogtudomány bármely ágából tarthatott előadásokat, a miért neki is kijárt a tandíj, mint akár a rendes tanároknak. Ily előadásokra azonban nem igen volt szükség, hisz rendes tanára is mindössze négy volt a karnak. Ezek közül egyik az egyházjogot, s a többi a római jogot adta elő, inkább olvasva, mint magyarázva tárgyát; miként azt a szabályok s a hagyomány kívánták.
De Kakas bármennyire szerette is nemes hívatását, alig várta, hogy az év elteljék s tovább mehessen más egyetemre s más országba. Pedig az a hét év, mit itt töltött németek közt, s a bécsi környezet rendkívüli módon, egész lelkét s természetét átalakítólag hatott Kakasra. Hisz ő, az unitáriuássá vált ifjú Kolozsvárról 1575 tavaszán talán azért ment éppen a bécsi egyetemre, mert ismeretes volt, hogy a reformatio szelleme azt is teljesen átalakítá s így Bécsben mégis közelebb érezhette magát szülőföldjéhez, mintha Németországba megy vala. S az új szellem befolyása nemcsak abban nyilvánult, hogy a diákok misére már nem jártak, nem áldoztak s nem bőjtöltek, hanem kivált abban, hogy az egyetem rektorait és dékánjait protestánsok közül választják, mert más vallású doktora nem is igen van, minek egészen természetes következménye, hogy a wittenbergi főiskolára az egyetem saját régi pénzalapjaiból küld tanulókat. Ám a következő év őszén hirtelen elhunyt Miksa király s fia Rudolf, ki testestől-lelkestől híve és harczosa az itt is megindult ellenreformatiónak, véget vet ennek az állapotnak s visszaállítja az egyetem hajdani katholikus jellegét. Ez persze nem történhetett egyik napról a másikra, de befejeződött azalatt, míg Kakas ott tanult s eredménye reá nézve az lett, hogy egészen katholiussá változott át. Része lehetett ebben a jezsuitáknak is, kik úgyszólván az egyetem szomszédságában kitünő iskolát tartottak fenn s valósággal versenyzett vele. Hiszen tanulói száma ez időben közel tizszer akkora, mint az egyetemé s bár e miatt napirenden voltak a surlódások és veszekedések a két intézet vezetői és hallgatósága közt, minden elfogulatlan szemlélőnek el kelle ismernie a kitünő tanárokkal működő jezsuita-iskola jóságát és rohamos hódítását. El is árvult az egyetem annyira, hogy midőn Kakas végzett, alig volt száznál több hallgatója. A jogi karon meg mindössze tizenegy doktor működött s így igazi ritkaság számba ment egy-egy avatás. Pedig maga az egyetem ekkoriban, az utolsó negyedszázadban alakult át, módosítván sok oly középkori szabályzatát, mely már nem felelt meg az újabb élet és idők szellemének. Ferdinánd király nevéhez fűződnek e módosítások, 1554 újév napja óta úgy, miként Kakas egyetemi élete folyamán nagyjában megismertük.*
Ezt Kink Rudolf «Geschichte der kaiserlichen Universität zu Wien» cz. műve I. k. (Bécs, 1854.) 31–56, 98–101, 262–5, 275 és 332. l. alapján tettük, mai napig sem lévén újabb munka, mely a bécsi egyetem 1570–80-iki korszakáról s akkori szervezetéről ennél jobban s kimerítőbben tájékoztatna. A munkában természetesen nincs szó Kakasról s az ő egyetemi életét csak per analogiam ismertethettük.
Csakhogy tanulmányait Kakas nem tartotta bevégzetteknek s jogi készültségét elegendőnek, míg más egyetemen is nem járt. Egy szóval őt is megszállta a divatos academicai peregrinatio láza s így jut el Paduába, hogy ismereteit kiegészítse s tudása körét szélesbítse. Tervét az öreg Blo is helyeselte, sőt vele adta nagyobbik fiát, Pált is, míg öcscse Sebestyén Bécsben maradt, hol még csak harmadéve jutott az egyetemre.* De buzdíthatta ez útjára Paduában tanult két tudós-ismerőse: az egyetem hírneves rhetorica-tanára Hugo Blotius, az udvari könyvtár igazgató-őre, és magyar segédje, Zsámboki János, Miksa udvari történetírója is.
Először t. i. az 1580-iki tanév második semesterére beiratkozva fordul elő neve.
Így indul útnak a két jó barát 1582 nyarán, hogy világot lássanak s eljussanak a híres olasz egyetemre, melyre a legtávolabbi országokból tódult a tanulni vágyó ifjúság. Szeptember hó közepére érkeztek meg Velenczén, a szigetvároson át, melynek szépségét és kincseit nem győzték eléggé csodálni. S a mint aztán kissé tájékozódtak s megismerkedtek a viszonyokkal, 19-ikén be is iratkoztak sajátkezűleg a jogászok német szövetségébe, a «Natio Germanica» anyakönyvébe,* abba, melybe a magyar tanulók szoktak, minthogy nekik külön egyesületük nem volt.
Aláírásaik hasonmását a «Marticula Germanorum Juridicae facultatis Patavii» 459. sz. a. kötete 162. lapjáról adjuk, hol azt megtaláltuk.
8. KAKAS ÉS BLO SAJÁTKEZŰ PADUAI BEIRATKOZÁSA.*
Kakas és Blo sajátkezű paduai beiratkozása (28. l.) hű másolatát a szerző felvételéről közöljük, a paduai egyetemi könyvtárban 459. sz. a. őrzött eredeti matriculából.
A páduai egyetem jogi iskolája a XVI. század elején már túlszárnyalta a bolognait s miután 1560-ban szabályait megújíták, sok tekintetben egészen új életet kezdett. Így a külföldiek is és kivált a németek mind nagyobb arányokban látogatták* s jelenlétök nemcsak a város dicsőségét emelte, de lakóinak is jó jövedelmi forrást biztosított. S habár kellemetlenül érinté az idegen tanulókat IV. Pál pápa 1565-iki bullája, melynek rendelése folytán csakis azt avathatta fel az egyetem doktorrá, ki a katholikus hittételekre esküt tesz, a hatóság nagyon elnéző vala a lutheránusok iránt. A páduai püspök panaszára elrendeli ugyan, hogy illendőbben viselkedjenek a templomban s a papokkal szemben, ha az útczán velök találkoznak, hogy eretnek-könyveiket elégessék, pénteken, szombaton s az ünnepek vigiliáin húst ne egyenek s végül, hogy külön temetkezési helyök legyen, hová papi segédlet nélkül temetkezzenek; de e rendszabályoknak alig volt foganatja s az idegenek nem-katholikus része továbbra is bántatlanul követhette vallását, melynek puszta szemlélete sértette az olasz papságot. S hogyne bántak volna velök enyhén, mikor az egyetem hírnevét biztosítá és emelte a külföldiek nagy száma, kiknek pedig az Alpeseket kelle áthágniok, bárhonnan jöttek is, hogy vándorlásuk czélját elérjék. Így érthető, hogy ezidőben, mikor Kakas is ide jutott, csak német jogász több volt beiratkozva kétszáznál, pedig a körükbe való belépés nem volt kötelező s tanulmnáyait úgy is folytathatta a diák, ha semmiféle szövetségbe nem áll be.
A páduai egyetemi viszonyok alábbi rajzát kivonatosan egészen dr. Biagio Brugi «La scuola padovana di diritto Ropmano nel secolo XVI.» cz. 1888-ban megjelent műve alapján (s különösen 14–61. lapja nyomán) adjuk, minthogy munkája mai napig is legjobb e czélra, és szerzőjéhez személyes barátság fűz.
Vonzotta a tanulókat az egyetem szabad szervezete, meg természetesen egy-egy kiváló tanárának híre-neve is. Följegyzések bizonyítják, hogy olyik tanárnak 600, sőt 3000 hallgatója is volt, úgy hogy be sem fértek órájára, jegyzeteit pedig drága pénzen vették, másolták a diákok. S ámbár a kiváló tanároknak szép fizetés, néha még évi ezer, kétezer tallér is járt, állásuk nem volt valami nagyon kényelmes és független. Először is csak egy-két évre s igen ritkán élethossziglanra nevezték ki őket, három napnál tovább pedig bejelentés nélkül büntetlenül nem távozhattak a városról. Felfogásuk követésében és rendszerük teljes kifejtésében is kötötték a hagyományok. Így pl. a római jog tanára első évben az obligatiókról, a másodikban a végrendeletekről olvasott, míg az intézmények többi részét a tanuló a doktorok magánleczkéin tanulhatta meg. Tárgyalási módjukat is megszabták, sőt a hallgatók egy titkos bizottsága ügyelt fel állandóan, hogy attól el ne térjenek. A szabályok középkorias szellemének következménye vala az a furcsaság is, hogy bár a humanisták áramlata a tanárokat is megragadta, a tanrend mégis tiltá a glosszák nélküli szövegmagyarázatot. De meg a szerfelett sok ünnep és vakáczió is korlátozta a tanárt abban, hogy tárgyát egészen és rendszeresen előadja s így gyakran csak ama részekre szorítkozhatott, melyeknek a kenyeret adó pályára készülő jogász gyakorlati hasznát vehette.
A tanulóknak nagyon tetszett azonban az egyetem ama kedvezménye, hogy tanáraikat és előadásaikat szabadon választhatták. Sokáig még a tanárt is ők maguk hívták és választák meg körükből a megürült tanszékre. E jogukat ugyan 1560-ban bölcsen meg is szünteté a tanulmányi felügyelőség, de azért később is nagy befolyásuk maradt a kinevezésekre, meghívásokra, mit gyakran a tanárok népszerűsége, egyénisége, vagy a tanulók rokonszenve is irányított.
A jogi fakultásnak ezidőben öt rendes tanszéke volt. Ilyen a Jus civile reggeli tanszéke, melyen Menochio és Mantica a Codex első két részét s a Digestum vetus két első részét adta elő, míg a Digestum novum két könyvét Cefalo és a híres Pancirolo ismertette estenként. Önálló tanszéke vala természetesen az Institutióknak, de különösen látogatták a közjegyzői tanfolyamot, mely a gyakorlati életre készíté elő hallgatóit, főleg a «Summa Rolandina» tételei alapján. A Pandektáknak ellenben csak 1578-ban állítottak rendes tanszéket, épp a «Natio germanica» kérésére s Matteazzi jogtudós számára.
Ezek voltak a rendes tanszékek. Minden egyéb jognak rendkívüli tanszéke volt, melyet kevésbbé híres vagy szerencsés tanárok láttak el, sőt betöltésökre minden 4–6 évet hallgatott diák is jogosított vala. Ők látták el a privát-leczkéket is, a milyeneket a rektor engedelmével a jog bármely részéről akármelyik tanuló vagy doktor tarthatott, természetesen a rendes órákétól eltérő időben, s legtöbbször ünnepnapon, mikor a rendszeres előadások amúgyis szüneteltek.
A tanítás szabad előadással, szövegmagyarázattal vagy diktálásra folyt, de hagyományos volt a memorizálás, úgy hogy pl. a Justinianus-féle törvényeket még versbe is foglalták. Itt is divatoztak azonban a disputatiók, melyeken némely tanár valósággal magával ragadta hallgatóit. Általában azt mondhatjuk e kor tanításáról, hogy az nemcsak a vizsgákra való előkészítést czélozta, hanem a tudományt önmagáért is mívelte. Mert példa van rá, hogy a mint a velenczei tanács a tanárok részéről e tekintetben valamelyes múlasztást vagy hanyagságot vett észre, nyomtatott proklamatióban hagyta meg az egyetemnek, hogy a tanulókat necsak a doktori fokozat elnyerésére szükséges ismeretekben gyakorolják, hanem a tudományok igazi disciplináiban is.*
Ezeket tartottam szükségesnek elmondani a páduai egyetem jogi fakultása szervezetéről, Brugi kitünő értekezése alapján adatait saját ízlésem szerint csoportosítván.
9. A PADUAI EGYETEM LEGRÉGIBB KÉPE.*
A paduai egyetem legrégibb képe (31. l.) egy XVII. századi rézmetszetről készült. Az előtérben látható «Chiesa di San Martino» ma már nincs meg, mivel romladozó állapota miatt le kellett rombolni.
Ebben a légkörben töltött Kakas közel két esztendőt, egész odaadással élve a tanulásnak, a nélkül, hogy az ifjúság egyesületeiben részt vett s abban szerepelni vágyott volna.* Mindössze magyar honfitársaival jött néha össze, ha a sok tanulástól kimerülten üdülni akart, vagy ha levele érkezett valamelyiknek távoli hazájukból. Ilyen volt: hallerkői Haller Gábor és szenterzsébeti Eössy András, kiket már Páduában talált, kövendi Székely György és pozsonyi Han János.* Ám ezeket is elhagyta nemsokára, midőn pajtásával rövid időre átmegy a bolognai testvéregyetemre is.* Mikor azonban megint csak visszatértek Páduába, melyet annyira megszerettek, Blo Pál 1586-ban hirtelen elhalt, s így az elárvult Kakas útnak indult hazája felé, talán hamarább, mint a hogy eleinte maga is tervezte vala.
Neve t. i. egyetlen egyszer sem fordul elő a Natio germanica jegyzőkönyvében.
Neveiket a különböző anyakönyvekből halásztam ki (háromszori paduai tanulmányútam alatt) s a többiekével együtt «Paduai magyar tanulók» cz. készülő munkámban fogom feldolgozni.
Legalább Blo Pál 1584-ben ott tanul; dr. Arnold Luschin von Ebengreuth: Oesterreicher an italienischen Universitäten (Bécs, 1882.) 13. l.
