II.
II.
A szatmárvármegyei nemesség. – A vármegye vezéremberei. – Gr. Károlyi György. – Wesselényi Miklós. – Kölcsey mint szónok. – «Mohács.» – Vármegyei közgyűlés Nagykárolyban. – Kölcsey beszéde a zsidók bevándorlásáról. – Az 1830-ik évi országgyűlés. – Szatmár vármegye fölirata. – Kölcsey szereplése a megyei gyűléseken. – Követté választják. – Megyei főjegyző lesz.
Szirmay Antal terjedelmes munkája Szatmár vármegyéről 1809-ben jelent meg. Vérbeli magyar munka, igazi patriarchális kedélyességgel és nemesi büszkeséggel írja le a vármegyét töviről-hegyire. Büszke rá s gondos figyelemmel irogatja ki oklevelekből, krónikás könyvekből a megye nevezetesebb emlékeit, eseményeit. Leírja földje gazdagságát, hatalmas erdőit, folyóvizeit, a szélesen kanyargó Tiszán kezdve. Bányáiból a föld rejtett kincsei kerülnek elő. Keletről a mármarosi bérczek határolják, a hová Erdély felhői le-leülnek pihenni. Lakossága igen vegyes, ha javarészben tiszta magyar is. Német is akad benne meg oláh, mogorva, vadképű nép nehéz süvegben, bocskorban, leomló hajjal, kik kunyhókban laknak és fekete bivalyokat terelnek maguk előtt meg ruthének, szegény, tengődő nép, öröklött hajlammal az iszákosságra. Talán a keveredés folytán, talán természeti okokból – a tájék regényes, hegyekkel, völgyekkel szakgatott, tele vadvízzel, láppal, hol éjente lidércztűz lobog – a nép hajlandóbb a babonára, mint a józanabb magyar vidékeken. A vármegye krónikája tele boszorkánypörökkel.
A nemesség éli világát, büszke hatalmára, birtokaira, ősi nevére. Még megvannak a zászlók, a melyek alatt vonta ki kardját a fenkölt nemesség. Négy lobogó, egy fehér selyemből, három vörösből, aranyozott hegygyel, tetejéről lefüggő arany zsinórokkal, rojtokkal. Közepén a Boldogságos Szűz írott képe. Megyés püspök áldotta meg szentelt keze rátevésével. E nemesség tagjai viszik akkor is a vezérszerepet, régi jó nevek, hajdanta kapitányok, harczos emberek, ma alispánok, vármegyei jegyzők, esküdtek. Ezek a Kendék, Urayak, Darvayak, Csomayak, Budayak, Berzenczei Kovácsok, Csekei Varjuk. Most a Kölcsey Ferencz nevét is közöttük fogjuk találni, az ő ősei is szerepeltek vármegyegyűléseken, vére cseppel se rosszabb ezekénél, sőt a családja a legrégibbek egyike, maga atyafiságban van úgy a Kendékkel, mint a Varjukkal.
A hazafias ellenzék egyik főtámasza gróf Károlyi György, a dúsgazdag nábob. Rengeteg birtok ura, nagykárolyi kastélyát – mely valaha vár volt – pompás kert veszi körül, a mi kis erdőnek is beillik; maga még fiatal ember, igazi gavallér, művelt fej és lobogó szív. Titkára a derék Bártfay László, kinek leveleiből sok apró jellemző adatot lehetne összeállítani a grófról, a mik összhangzatos képét adják egy igazi úrnak és hazafinak.
52. SZIRMAY «SZATHMÁR VÁRMEGYE’ TÖRTÉNETE» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.*
Szirmay «Szatmár vármegye történetei» cz. művének czimlapja. (127. l.) A nemz. múzeumi könyvtár példányáról.
Károlyi György révén került Wesselényi Miklós Szatmár megyébe. Wesselényi birtokai Erdélyben feküdtek s előbb magyarországi birtokot kellett szereznie, hogy itt is szerepelhessen a megyegyűléseken. Károlyi neki ajándékozta lophágyi birtokrészét s Wesselényi szatmármegyei birtokossá lett.
A régi világra emlékeztető lovag lépett a gyűlések sorompóiba, igazi lovag, folt és gáncs nélkül. Még e korban is, mikor bőven voltak kiváló embereink, szinte kilép a többi emberek köréből, fejjel magaslik ki. Belenyomta képét a korba.* Hazaszeretete, tehetségei épen úgy öröklöttek voltak, mint izzó, szilaj indulatai. A Wesselényiek nemzetsége folyton tökéletesedett, míg végre benne választotta ki a faj a legkiválóbbat. Mintegy durva kézzel faragott szobor az egyik ős, a nádor Wesselényi Ferencz: szilaj, szenvedélyes, érzéki ember, kegyetlen és durva, nehéz idők katonája és szép asszonyok szerelme. Utolsó éveiben erős hazaszeretete engesztel ki ellenszenves vonásaiért. Emberöltők hosszú sora mulva megújul e jellem az idősebb Wesselényi Miklósban, de finomabban faragva. Ő is középkori lovagtypus, nyers és erőszakos s ő is szerette a szép asszonyokat s a szép lovakat. Fölemelő és visszataszító képek váltakoznak életében.* Állítsuk mellé felesége képét, Cserey Helénáét, kinek életét három szó jellemzi: szerelem, gyöngédség és szenvedés. Ezeknek a sarja az ifjabb Wesselényi Miklós. Anyja vére szelídebb csöppeket oltott belé s a Wesselényieknek úgyszólva csak nemes és nagy tulajdonait örökölte. Egyedül vére volt az ősi. Hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy lehütse forró vére habját. Életét számtalanszor dobta koczkára. Gyermekkora óta kengyelben volt a lába. Valóban egy régi kóbor-lovag éled föl ebben e csodás emberben, a ki bejárja az egész országot, hogy védje a hazát, a jogot, az elnyomottakat, szóval, kézzel, karddal.
Kemény Zsigmond mesteri képét festi, tanulmánya az utolsó ízig stílszerű, még a stílus szakgatottsága és nehéz ereje is az.
A Kazinczy levelezése az id. Wesselényivel és Cserey Farkassal tökéletes jellemrajzot ad.
53. A RÉGI GRÓF KÁROLYI-KASTÉLY NAGYKÁROLYBAN.*
A régi gróf Károlyi-kastély Nagy-Károlyban (128. l.) czímű kép a kastélyt régi (1794–1894) állapotában tünteti föl. Éble G. «A Károlyi grófok nagykárolyi várkastélya és pesti palotája. Budapest, 1897.» cz. művéből.
Atyja, a kevély, rakonczátlan főúr nagy tisztelettel viseltetett a költők, írók, egyáltalában a toll és a szellem munkásai iránt. Fia ezt örökölte, sőt, ha lehet, még messzebb vitte. Kazinczyval való levelezése mutatja. Már gyermek korában áhitattal hallgatja, ifjú korában rajong érette, a legmélyebb, a leglelkesebb tisztelettel ír neki. Ez a tisztelet volt az ösztönzője, hogy Szatmár megye gyűlésein Kölcseyvel megismerkedve, igaz barátja legyen.
Mindössze hat évvel volt fiatalabb nála. Kölcsönösen hatottak egymásra. Szívből, lélekből tisztelték egymást, eszméik közösek, ha külső viselkedésük különböző is. A fáradhatatlan sportember, az elegáns világfi barátságot köt a magányba vonult, otthonülő poétával. Levelezésük mutatja, hogy forrtak össze egyre jobban. Eleinte csak a mély tisztelet szól a sorokból, később a tiszta rokonszenv, végül az igaz barátság. Wesselényi tüzes, szenvedélyes lelkét fenékig kitárja Kölcsey előtt. Hűséges fegyveres társakká lesznek s együtt haladnak előre.
Mert ez a csendes, mélázó ember is a közpályára lépett. Bizonyos, hogy az 1825-iki országgyűlés nagyban megváltoztatta a helyzetet: több remény pihent a jövő keblében, mint addigelé. De a Kölcsey borus látását, pessimismusát nem oszlatja el. Ezt hordja magával. Maga azonban ad egy-két magyarázó szót politikai pályájához is.
A szónoklati pályára már Szemere biztatgatta. A szónoklás oly hagyományos magyar tulajdonság, a mi Kölcseyben is megvolt. Fiatal korában írt két törvényszéki beszédet, egyikét egy férj-, másikát egy gyermekgyilkossággal vádolt asszony mellett. Van még két emlékbeszéde: «Vilma» és «Coelestin», szép költői munkák, prózában írt elégiák, különösen az elsőt teszi értékessé a benne forró mély érzés. Elméletileg is foglalkozott vele. Kölcsey úgy lépett a szónoki pályára, mint a harczba induló bajnok, ki ha nem is volt még csatában, vívni jól megtanult már a tornacsarnokban.
De igen lehetséges, hogy soha sem lesz belőle politikai szónok és csak szobája ablakából ábrándozik a haza derülő-boruló egéről. Maga írja, hogy öcscse halála fordította meg egész életét.* «Számot vetett magával». Kemény számvetés lehetett az, mikor úgyszólván először tett erős, elszánt elhatározást, a mikor lebirkózta a lomha, ölő lethargiát. «Hitte, hogy lesz ereje a világba lépni.» Szűkszavú, de sokat mondó két mondat. Attól fogvást gazda lesz és hivatalbeli.
Önéletrajzában.
«Mohács» czímű beszéde, melyet még gyakorlatul írt 1826-ban, előképét adja a leendő szónoknak. Nagyon szép, nemcsak azért, mert mindenütt költői és sok helyt festői nyelven beszél s azzal a klasszikus szabatossággal, a mi prózáját ékíti, hanem azért is, mert egészen benne van az egész ember és hazafi. Úgy kezdi, hogy János fővétele napján, a mohácsi vész háromszázéves évfordulóján azt hitte, nincs magyar, ki másra is gondolhatna. Ez szónoki fogás, de annál kevésbbé az, mikor szíve egész fölháborodásával érzi, hogy milyen közönyösek az emberek: «…a nemes hintóján vagy paripáján hurczoltatja magát, s nem jut eszébe, hogy a reggeli szellő, melyet szív, háromszáz év előtt ősei vérpárájától terhesült. A kalmár számvető képpel nyitja boltját; s jegyzőkönyve mellett a történet évkönyveire emlékezni ideje nem marad. A katona gond nélkül járdal a bástyákon, nem sejdítvén, hogy azok ez évnapon maradtak király és nemzet nélkül, duló nép zsákmányaivá leendők». Mikor minden szívet megkap e hatalmas kezdettel, így folytatja «Visszamentem szobám mélyébe; s kezemre hajtván fejemet, azt kezdém, a mit a drámai hős, midőn a szerepek egyszerre elfogynak mellőle: beszélék magamban.»
Itt következik a hazaszeretet leggyönyörűbb elégiája. Szebb és költőibb, mint a «Paraenesisben». Darabról-darabra szedi a történeti emlékeket s szíve egészen kiárad, azonközben sóhajt és lelkesedik egyszerre. A hagyomány tisztelete lobog föl e sorokból s a legsötétebb éjszakát is bevilágítaná. Végig kell hallgatni e beszédet, a méla merengés hangjából mint válik meggyőző, szívmozgató lelkesedés, hatalmas buzdítás, munkára tüzelés, végül szemrehányás, legvégül aczélos harag, hogy az utolsó akkord ismét a lemondó melancholiáé legyen: «Azért, uraim, isten veletek! én úgyis nemsokára az én halottaimhoz költözöm; előre tudván sorsomat, hogy el leszek feledve, mint ők.»
Ilyen ember kellett a zöld asztalhoz, a szószékre, megyegyűlésre, országgyűlésre, a ki így szereti a hazát, a ki így tudja azt elmondani, hogy egymásután játszik az érzések valahány húrján. A kinek ilyen készülete van, az már kész szónok.
Mint ilyent találjuk a vármegye közgyűlésén 1829 július 7-ikén Nagykárolyban. A csinos mezőváros megélénkül. A vármegyeház tágas udvarhelyen épült palota bőséges melléképületekkel. Ugyanaz voltaképen, a mi ma: egyemeletes ház, tágas imponáló homlokzattal, két mellékutczára elnyúló szárnyakkal. Most, megjavítva, kifestve igazán szép épület lett belőle, komoly és méltóságos. Az említett közgyűlésekben van még valami ős, patriarchális vonás. A nemeseknek egész tábora vonul föl, díszruhás nagyurak, kurtanyakú, pirosképű, nagybajuszú, zömök alakok, köznemesek, fél-urak, fél-parasztok, kiknek ősei szabad ég alatt gyűltek össze tanácskozni s ha már meglassudott is a vérük, ma is készek egy-egy fokos- vagy csákányütésre. Id. báró Vécsey Miklós üli az elnöki széket. A nagy palota kicsiny. Mint hajdanta, odakünn maradnak, tágas sátort vervén le, úgy tanácskoznak Isten szabad ege alatt. A köznemesség lármázik, fölzúdul és összetöri a padokat. Ez már rendesen így megy.
Első alispán Geötz, második alispán Csomay, főjegyző Kovács Sándor, első aljegyző Kölcsey Ferencz, főügyész Nagy Károly. Ezek a Kölcsey első tiszttársai. Állása tekintélyéhez, korához mérve kissé szerény, de jelentőssé lesz. Az ő ékes pennája vitte a szót rendesen az öreg Kovács főjegyző helyett.
Emlékezés esik az ellentétről a piros-pozsgás, lármás vidéki urak s a halvány, csendes Kölcsey között. De soh’sem lesz félszeg alakja a gyűléseknek, hiszen ismerik ékesszólását, tudományát és antik tiszta jellemét. Sárguló protocollumok sok porzóval leöntve beszélnek Kölcsey működéséről. Eleinte kevés lélek érzik ki azokból. Végnélküli egyhangúság, örökös pörlekedés, se hossza, se vége, kurta itélkezés a parasztokkal szemben: a börtön koplalással súlyosítva s a hajdú mogyorófapálczája lépten-nyomon előfordul. Mindennek lassú, kényelmes, úri menete van. Bizonynyal sokszor lett a Kölcsey mélázó arcza még búsabb, még halványabb s lelkére is rá-ráült a kimerültség, a mi a késő olvasót is elfogja, ha e jegyzőkönyvekben lapoz. De a nemzet nagy és dicső küzdelmeinek emlékeit is e lapokból kereshetni elő s Kölcseynek része van ebben, egyre több, egyre fontosabb az évek multával.
Már az 1829. év végével kezdettek tárgyalni arról, hogy a megye székhelyét átteszik Szatmárba. A dolog elég észszerűnek látszott. Szatmár virágzó királyi város volt, nagyobb, szebb, mint Nagykároly. A jó öreg Szirmai* elősorolja nagyobb egyházi és világi épületeit, palotáit és leírja a város gazdagságát, különös figyelemmel a határ szőlőire, a melyek a világ minden színében pompáznak.
I. m.
Természetes, hogy a nagykárolyiak se hagyták jussukat, a mi jelentékeny veszteség lett volna a városra. A bizottságban, melyet ez alkalomra szerveztek, helyet foglalt Kölcsey is. Két beszédében a mérsékletet s az igazságosságot ajánlja s egy hajszálnyit se irányít se erre, se arra. Azt mondják, hogy csak Nagykárolyban érezte magát otthonosan.*
Hagyomány.
1830-ban beszédet tart a szatmári adózó nép állapotáról. Csak a mondatok szokásos klasszikus szabatossága mutatja a költőt, a beszéd kemény és czikornyátlan valóság. Vajjon mennyi ideje maradt Kölcseynek az álmodozásból? Nemcsak a Szirmai könyvét vette elő, hogy kiírja az adatokat belőle. Ő azt is tudta, hogy e munka tele van hibás statisztikai adatokkal. Tudta a szomszéd vármegyék közviszonyait, még jobban ismerte a sajátját, látta a parasztot munkájában izzadni, fáradni. S egész beszédében nagy gondolat villan meg: enyhítni az adózó népen, mert már súlyos neki a teher.
Mindössze 59 mérföld művelni való terület van Szatmárban. Ennyi a statisztika szerint. Kölcsey azt is levonja, a miről a statisztika nem szól, a terméketlen részeket, a vizenyős helyeket, nem is szólva a gyakori áradásokról. Számokkal dolgozik, fukarszavú adatokkal. Ha az adózó nép a legkedvezőbb viszonyok között lenne is a földművelést illetőleg, az egész népességnek akkor is csak fele táplálkoznék itthoni terméssel. Újból adatokkal mutatja ki, milyen rossz lábon áll az állattenyésztés. A méhesek utáni jövedelem majdnem semmi. A hol a földművelő ilyen rossz állapotban van, ott a mesterember sincs kedvező viszonyok közt. Kevesen is vannak. Tárgyalja a kereskedést is töviről-hegyire. A Tiszát kivéve a folyóvizek járhatatlanok. Ilyen helyzetben van az az adózó nép, mely évenkint csupán a házi és hadi pénztárakba 99.015 ezüst forintnyi adót fizet. Hát még ha szűkös esztendők járnak! Az adózók telkein az épületek is többnyire a földesúr tulajdonai, a parasztot semmi se köti helyhez, elköltözik vagy eladja, zálogba teszi földjei hasznát s ezáltal hovatovább tönkre jut. Kölcsey saját tapasztalatából hoz föl példákat. Ő maga látta.
Végül intő ujját emeli föl. Galiczia felől egyre-másra vándorolnak be a zsidók, hosszú kaftánban, hosszú szakállal, kis batyúval, szerény, összehuzódó, összetartó, élelmes és ravasz nép. Olyan, mint a nadály. Biztos romlása a népnek. A megyei kötelezettségek alul vesztegetésekkel bujnak ki.* A marhakereskedés az ő jövedelmük. Övék a kocsma, ők mérik a bort, ők kaparítják kezükbe a pálinkamérést s búfelejtőnek adnak a szegény népnek mérget olcsó pénzért. Kölcsey előre lát. Nem a zsidókról szóló rémmesék villannak meg az eszében, hanem a szomszéd Galiczia sorsa, melyet az izraeliták sülyesztenek le. Látja, hogy szaporodik a zsidóság, pedig a mely országban megszaporodnak, az a végromlás szélén áll. Az aggodalom akkor túlzottnak látszott, hiszen elhangzott a levegőben. Kölcsey szelid, nemes indulatú ember volt, de látott előre. Ugyanaz az aggodalom gyúlt föl Széchenyiben, mikor a zsidóreceptió ellen szavazott. Ma már az északi megyékben egész vidékek kezébe nyomták a koldusbotot s Galicziából egyre özönlenek be.*
Vármegyei közgyülési jegyzőkönyv. 1837 márczius 6-ikán.
Bartha Miklós: Kazár földön (Kolozsvár, 1901).
54. A NAGYKÁROLYI VÁRMEGYEHÁZ.
Cserna Károly rajza.
Kölcsey e rövid beszéde egész kortörténelmi tanulmány. Nagyon hamar beledolgozta magát abba, a mivel foglalkozott. Ugyanaz a teljes biztosság jellemzi másik beszédét, a sorsvonásról tartottat. Lehetetlen állapotok ellen kel ki. Az 1830-iki országgyűlés ajánlotta az eddigi katonafogdosás helyett a sorsvonást. Kölcsey élénk színekkel festi az eddigi rendszer hátrányos voltát, a katonai pálya valóságos lealacsonyítását, az embertelen fogdosást, a veszedelmet, a mi a katonaszökevények elszaporodásából származik. A kaszárnyákból börtön lett. Éppen olyan melegséggel javasolja a szolgálati idő méltányos leszállítását. Így ifjak mennek el s megtört emberek térnek haza, kiken végiggázolt a világ minden nyomorúsága.
Ezek szomorú képek, annál inkább, mert híven festik a valóságot. Az adó, a katonáskodás csak a népet terheli s a büszke nemesek szomorú jobbágyoknak parancsolnak. Kölcsey nyugodt szavakkal hatalmasúl pártul fogja őket, ha még nem is sürget reformot. Annak is eljön az ideje, érni kezd a gyümölcs.
De az egész ország reformálása is erős léptekkel halad az 1825-iki országgyűlés óta. Ámbár az országgyűlések végeredményül igen keveset vívnak ki, a bennük kifejtett hatalmas munka és igyekezet nem vész kárba. Ötször-hatszor is visszaszorítják a folyót gátjába, a míg az egyre növekvő hullámok kivetik azt végkép. A küzdelem még elég nyugodt. Ebbe a küzdelembe sodródik belé Kölcsey s rövid idő multán az élére kerül s ő viszi a vármegye szavát.
KÖLCSEY FERENCZ.*
(Kallós Ede szoborműve Nagykárolyban.)
Kölcsey Ferencz. (136. l.) Kallós Ede szoborműve Nagykárolyban a gróf Károlyi kastély parkjában. Weinwurm A. eredeti felvétele.
Az 1830-iki országgyűlésen gróf Károlyi György és Csomay képviselték Szatmár megyét. Mikor a sor az elmaradhatlan ujonczozásra került, Csomay megszavazta a kivánt 20.000 ujonczot, Károlyi nem. A megyei rendek Károlyi jelentését ki akarták nyomatni, Csomaynak pedig bizalmatlanságot szavaztak. De mielőtt a jelentés megjelent volna, felsőbb helyről betiltották.
A megye rendjei tiltakoztak a törvénytelen beavatkozás ellen. Az 1831 márczius 7-iki gyűlésen történt ez. Eötvös János vonta kérdőre a főispánt. De a gyűlés nyugodt lett volna, ha Wesselényi meg nem érkezik. Őt mindjárt elöntötte az izzó harag s mennydörgő hangon kelt ki Csomay ellen, árulónak nevezvén s fölírást javasolván a helytartó tanácshoz. Ez már a Wesselényi rendes modora volt. Csomay maga mentegetődzött, máskép magyarázta eljárását, sőt le is mondott. Valakinek eszébe jutott, hogy köszönetet indítványozzon neki, de az is megkapta a választ Wesselényitől: A rossz hazafi nem érdemel köszönetet. A fölírás pedig egyenesen a nádorhoz ment.*
Kölcsey levele Bártfayhoz (1831 márczius 11-én).
A föliratot Kölcseyvel készíttették el. Ebben is megtalálni a Kölcsey jellemző gondolkozását. Rövid, szabatos és határozott. Világos szavakkal mutatja ki, hogy a megyének joga van kinyomatni jelentését. Mindig élesen kiemeli, hogy a rendek mennyire törvényismerők, alkotmánytisztelők, hívek a királyhoz és hazájukat szeretik. Annyira keményen emeli ki, hogy tisztára kiérzik belőle: a felsőbbség a törvényt tagadja. A halvány férfi kezében karddá lesz a toll. Mellette a Wesselényi szenvedélyes hazaszeretete a fujtató.
József nádor határozott rosszalással felelt. Talán Károlyi ellen szólt ez, személyi okokból, talán nem. A nádor helyzete szerencsétlen volt, az üllő és a kalapács közé került s vitte szerepét, a hogy tudta, néha jóakarattal, néha zsémbesen, de rendesen elég hidegen. A vármegye újolag fölírt s pártját fogta követének.
Az imént említett közgyűlésen alakították meg a megyei bizottságot, mely az országgyűlési követek utasítását is elkészítette. Tagjai lettek: gróf Károlyi György, báró Wesselényi Miklós, Isaak Sámuel, Swaitzer Gábor, Eötvös János, Uray Bálint, Kende Zsigmond, Nagy Károly és Kölcsey Ferencz. Szorgos munkában töltött hónapok következtek. A munka javarészét Kölcsey végezte. A tiszti ügyész, Nagy Károly volt legbuzgóbb segítőtársa, szerény, de határozott és nagytudományú férfiú. Ráfogták Kölcseyre, hogy Nagy Károly volt vezére és mestere a politikában, pedig csak hűséges bajtársa volt.* Most mutatta meg Kölcsey igazában, hogy mit tud. Egyre jobban kiformálódott benne a politikus, a jogász. A megyegyűlések kissé szűkszavú jegyzőkönyvein kivül Kölcsey saját levelei adják a forrást, de olykor valami borulaton keresztül nézve.
Csengery: Magyar szónokok és státusférfiak.
Most már nincs olyan idő, hogy tollába hagyja száradni a tintát. Ír szakadatlanul. Sűrü levelezést folytat Szemerével és Bártfayval. Érdekes, hogy a levelezés Szemerével szemben csaknem teljesen irodalmi jellegű, Bártfayval szemben pedig politikai. Az irodalmat Kölcsey el nem hagyta soha. A régi érdeklődés élt benne s a levelek hangja valamivel élénkebb lett. Az emlékek kezdenek visszafolyni előtte valami fényesebb ködbe. Sóhajtva emlékezik szép ifjúkori éveiről (1832 márczius 14) s nem jut eszébe tömérdek szenvedése. Döbrentei melegséggel ír hármójuk barátságáról s Kölcsey minden emléknél ellágyul. Sajnálja, hogy a rossz emlékek úgy belekiáltanak a jókba, mint Macedoniai Fülöp asztalánál a rabszolga a «memento mori»-t. Az álmok korának vége van örökre.
A kolera kitörése nem zavarja se munkájában, se kedélyében. Wesselényi mellette van a dologban, elviszi magával a Kölcsey készen lévő iratait. Úgy mélyed belé az ő szokásos szenvedélyével. Károlyi György latba veti egész egyéniségét Kölcsey mellett. A megye közgyűlésén főjegyzői czímet indítványoz Kölcseynek. Nem kapta meg, de e megtisztelés elég volt neki. Nem a czím esett jól, de a lelkes gróf figyelme.* Nem sokkal utóbb Károlyi a Széchenyi «Világát» viszi el Kölcseyhez. Mondhatatlan gyönyörűséggel olvassa el.* Forr és pezseg minden. Új eszmék születnek és távollévő emberek megértik egymást. És Kölcsey ellágyuló örömmel üdvözli Bártfayt s barátait, a kik a «nagy város zajában, pusztákon és folyókon túl is» megértik őt. «Hála az égnek, mi baj nélkül vagyunk.» (1831 október 21.)
Kölcsey levele Bártfayhoz (1831 július 2-ikán).
U. o. (1831 október 21-ikén.)
Annyira elfoglalja most a dolog, hogy a szépirodalmi folyóiratokat sem ér rá átolvasni. Az eddig elkészült rendszeres munkálatokat ki akarja nyomatni, hogy a többi megyéknek is megküldje.* Aggódott, hogy kap-e Pesten censort, a ki a kinyomatást megengedje. Gönyei könyvnyomtató Nagykárolyban vállalkozott rá. Betűi kopottak voltak, de Károlyi rendelt neki Pesten újakat. Mégse lett belőle semmi, bármint buzgólkodtak Kölcsey és Nagy Károly. Az alispán eltiltotta a nyomtatást akkorig, a míg a közgyűlésen keresztül nem megy. Kölcsey keserűen kifakad.* Kezdi érezni, minő nehézkesen halad előre minden s minő nehéz megszabadulni a sok kerékkötőtől.
U. o. (1831 november 21-ikén.)
U. o. (1831 deczember 19-ikén.)
55. SZÉCHENYI «VILÁG»-JÁNAK CZÍMLAPJA.*
Széchényi «Világ» cz. művének czímlapja. (139. l.) A Nemz. Múzeum példányáról.
Valami baleset is hátráltatta a munkát. 1832 február havában Kölcseyt egy szétpattanó pohár megsértette homlokán.* Sok vért vesztett s orvosa eltiltotta írástól, olvasástól. Négy hóig tétlenül kellett várnia a történteket.
Nagy Ignácz levele Bártfayhoz (1831 július 2-ikán. Kiadva Kölcsey levelei közt).
A mióta forrásba jött a megye, a salak is fölhányta magát. Ellentétek mutatkoztak. Sok volt a maradi ember, kik gyanusan nézték a sok reform előmunkálatát, elmaradott, lomhafejű nemes urak, volt olyan is, a ki a hatalomhoz, a kormányhoz szított, még több, a ki félénk volt és tartózkodó. Szidták az ellenzék vezéreit: a szilaj Wesselényit, a gavallér Károlyit épen úgy, mint a szelid Kölcseyt és Nagy Károlyt. Ő velük tartott még az egyik alispán, Geötz Ferencz is, tüzes, bátor és szókimondó ember. Így került Kölcsey a vezetők közé.
Szerették is, különösen az ifjabbak s mikor Kovács főjegyző lemondott, a rendek Kölcseyt akarták helyébe. Vécsey báró, a főispáni helytartó kereken megtagadta. Ő is a félemberek közé tartozott s úri leereszkedéssel próbálta kibékítni a költőt: meghívta magához Nagybányára. Kölcsey önérzettel utasította vissza a meghívást. Nagyon el volt keseredve. Érezte értékét, vezérszerepét s most már marta a méltatlanság. És a nyomtatást sehogy se bírták keresztül vinni. Károlyi nem volt jelen a közgyűlésen, Wesselényi, a lovag, nehéz sebben feküdt, a mit párbajban kapott. Csak Geötz vetette ki a jó ügyért, Kölcseyért, Nagy Károlyért egész egyéniségét s mennydörgő szónoklatokat tartott, a míg el nem rekedt belé. Még Csomay, az elgyalázott Csomay is mert szerepelni s Kölcsey a kétszínűség gyanújával vádolja meg barátját és rokonát, Kende Zsigmondot.* Azt írja Szemere Pálnak: «Oly dolgok történnek körülünk, milyenek a Róma romlott fijai között sem történhettek mindig bűntelen.»
Levele Bártfayhoz (1831 szeptember 16-ikán).
Az érdemleges közgyűlés május 7-ikén kezdődött. Most már Nagy Károly sem jött el. Kölcsey maga maradt Geötzczel. A bizottság munkálatát kellett előterjeszteni s védni nemcsak a közgyűlés, de saját társai ellen is. Tompa hangjával és erős szenvedélylyel vívott a többséggel, úgy hogy melle is beléfájdult s bágyadt levélben tudósítja Bártfayt az eredményről.* De még ezen levélben is van erő s föl-fölcsillámlik az a keserű humor, a mit Kölcsey újabban kezd magába venni.
U. o. (1832 május 12-ikén).
56. KÖLCSEY LAKÓSZOBÁJA A NAGYKÁROLYI VÁRMEGYEHÁZ MELLÉKÉPÜLETÉBEN.*
Kölcsey lakása a nagykárolyi vármegyeház melléképületében (141, l.) és a Nagykárolyi új vármegyeház. (143. l.) Weinwurm A. eredeti felvétele.
Először a bevezetést olvasta föl. Hatalmasan volt írva és a nemesség hibáit állította pellengérre, tehát félretétette a közgyűlés. Kölcsey a mellett emelt szót, hogy hagyják a bizottság munkálatát csonkítatlanul, aztán csatolják hozzá a közgyűlés észrevételeit külön jegyzőkönyvben. Ebbe se mentek belé.
A dolog igen fárasztó lehetett. Egész délelőtt olvasott Kölcsey s délután báró Vécseynél folytatta, mint magánconferentiát. A báró nem akarta közgyűlés elé vinni az urbariumi munkálatot. Ezt meg is köszönték neki, – tör ki Kölcseyből a keserűség – mert ha a nagykárolyi bíró hallotta volna, kész a revolutió. Eltiltották az egészet a közgyűlés elől.
Május 8-ikán folyt a nehéz munka tovább. Kölcsey a nemességet a háziadó elvállalására hívta föl. Nem kellett ez se. Mindössze az országgyűlési napidíjak felét vállalták el. Így tartott egész 11-ikéig. Kölcseynek legjobban fájt, hogy a sajtószabadságot se akarták. Ezek még sötétben szeretnek élni, mint a baglyok. Kende is lanyhán állt Kölcsey mellé, Eötvös János meg egész fonákul viselkedett. A költő visszasóhajtja a literátori pálya nyugalmát és szabadságát. Ki akar követ lenni ilyen fél-utasítással?
Nem hagyta azért abba a munkát s szorgalmasan bejárt a székhelyre. Őszidön ablakából nézi a szakadó esőt s arról álmodozik, hogy mihelyt hazatér csekei fészkébe, előveszi irodalmi dolgait újra.*
U. o. (1832 szeptember 16-ikán).
Wesselényi Miklós, ki iránt annyit aggódtak barátai, kinek már halálhíre szárnyalt, fölépült s régi ruganyos erejében tért be Nagykárolyba. A követválasztás ideje közelgett s nagyon szeretett volna követ lenni Kölcseyvel. De tudni se akartak róla, sőt az országgyűlési utasításokat előkészítő bizottságból is kihagyták. A követválasztás november 6-ikán esett meg s megválasztották Kölcseyt és Eötvös Jánost. 15-ikén volt a tisztújítás is s Kölcsey már jó reményben van, hogy az ifjúság fog győzni.*
U. o. (1832 november 7-ikén).
A győzelem az ifjúságé lett valóban. Nem eshetett meg azonban a hagyományos lárma és zavargás nélkül. A jó köznemesség összetörte a padokat, sátrakat more patrio. Csákányok villogtak s a főispán a közgyűlés bezárásával fenyegetődzött. Alispánok lettek Kende Zsigmond és Uray Bálint. A főispán pedig főjegyzővé kinevezte Kölcseyt. A rendek óvást tettek, de csak választási joguk mellett és nem Kölcsey személye ellen.*
Vármegyei közgyülési jegyzőkönyv (1832 november 15-ikén).
Kölcsey tehát az országgyűlésre készült, minden ellensége daczára megnyervén a vármegye bizalmát. Az utasításban, mit magával vitt, benne volt a rendszeres munkák megvizsgálása, az úrbér rendezése, az adó mérséklése, a sóár leszállítása, Erdély s a részek visszacsatolása, a vármegyei határozatok kinyomatása, a vallásszabadság világos fogalmazása, Galiczia és Lodoméria visszacsatolása, segély a lengyel nemzetnek, a hadpótlás elleni óvás s mint érdekes művelődéstörténeti adat: a Jankovich-gyűjtemény megszerzése a Nemzeti Múzeum számára.* Nem új eszmék már, de szép liberális programm, úttörő szebb jövendő számára.
U. o. november 6-ikán.
57. A NAGYKÁROLYI ÚJ VÁRMEGYEHÁZ.
Kölcsey átérezte tiszte fontosságát s láthatta, hogy nem olyan rossz a világ egészen, a hogy néha hitte. Két tisztesség érte egyszerre. Ünnepi ruhában volt, kardosan s lelke újra magas regiókba emelkedett. Ciceróhoz méltó szép szabatos mondatokban beszélt. Követválasztás előtt büszkén hivatkozott az ősi jogokra s a dicsőséges múltra: «Mi szép, vezérként ülni szabad férjfiak közt, kikre vidám hevülettel gyülekezni, saját arczok színében megjelenni, hazát, törvényt és kormányt szeretni – őseiktől jutott örökség… Tiszta kebellel járúljunk az oltárhoz, mely előttünk Pozsony falai között ismét emelkedik», – szólítja föl a leendő követeket. Ugyanaz a méltóságos hang csendül meg rövid beszédében, melyet mint megválasztott követ tartott: «Követté lett választatásomban, a közbizodalom e nyilvános kijelentésében birom a legszebb koszorút, melyet szabad férfiak a magok polgártársának nyújthatnak. Ily megtiszteltetés kétségkivül legforróbb hálámat érdemli. De köszönet, mely szóval mondatik, nem egyéb, mint üres hang. Való köszönet csak tett által mutattatik meg, csak teljesítés által bizonyíttatik be. Ha majd a pályára, melyre lépendő vagyok, tiszta hazafiúsággal járandok; ha a közjó szerelme, a haza szent ügye mellől sem remény, sem félelem el nem vonhat; ha visszatértemkor a Tekintetes Rendek arczain megelégedés vonásait fogom olvashatni: akkor, és csak akkor leszen köszönetem lefizetve. Addig engedjék meg a Tekintetes Rendek, hogy némán rejtsem a hálát szívembe, e szívbe, mely hazámé volt és marad mindenkor.»
Az érzelemnek s a véleménynek e hullámzása állandóan tart s igen természetes is: hol borúsnak, hol derültnek tetszik az ég. Nem csak a Kölcsey tépelődő lelke festi e különböző árnyalatokat, az átmeneti kor színe mindig ilyen.
Az adatokból, a miket e pár év történetéhez össze lehet szedni, jellemzően tárúl föl egy magyar megye belső élete a XIX. század 20–30-as éveiben. Pártoskodás, igaztalanság, csökönyösség, léhaság mindennapos vendégek úgy a vármegye házában, mint azon kivül, de ha egyszer a lelkesedés szikrája föllobban, mit se látni e rossz tulajdonokból. Ma gáncsot vetnek Kölcsey liberális törekvéseinek, holnap követül küldik az országgyűlésre, az ifjúság süvegét lengeti felé s éljenzajjal repeszti meg az ég boltját. Nyugodtan, csendesen akarnak élni, nehezükre esik levetni megszokott köntöseiket, megszokott erkölcseiket; hazamennek agarászni, borozgatni, a míg Kölcsey utat tör a jövendőbe. Követni fogják azért, mert jó magyar az mind egy lábig.
58. POZSONY LÁTÓKÉPE.*
Pozsony látóképe. (145. l.) Alt Rudolf rajza után Lang W. aczélmetszete. Wohl: «Die Donau» (Triest, 1854) c. művéből.
