III.
III.
Kölcsey az 1832–6-iki országgyűlésen. – Országgyűlési tárgyalások. – Kölcsey és Wesselényi. – Felsőbükki Nagy Pál. – Bezerédj István. – Az országgyűlés vitái. – Vallási sérelmek tárgyalása. – Az erdélyi unio kérdése. – Lengyelország ügye. – A jobbágyság felszabadításának kérdése. – Kölcsey és Deák beszéde. – A szatmárvármegyei gyűlés 1834. nov. 4. – Kölcsey lemondása a követségről. – Kölcsey «Országgyűlési Napló »-ja.
A tiszai követek asztalánál egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietás ihletéseként rezgett végig a csontvelőkön. Egy erős lélek töredékeny test lánczai között. Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszál lengte körül; színtelen arczán ezernyi átvirrasztott éjnek tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet mult s jelen bánata tükrözött. Szava tompa, mély és ércztelen, mint egy síri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevében szállongott alá; és lőn még tompább, még ércztelenebb, még síriasabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a reá meresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát, nem úgy, mint másét, az érzekléteg segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És e síri hangra síri csendesség figyelmeztetett, melyet csak az érzelmek villanyos kitörése szakasztott félbe.
Kossuth (Pesti Hirlap 1842., 102.).
Az 1832–36-iki országgyűlés egyike a legjelentősebbeknek e korszakban. Homályos fogalmak tisztázódnak. Rég vajudó kérdések kerülnek döntés alá. Szakítás a múlttal, remény és kétség a jövő iránt, fegyverek összevillanása. Nagy korszak kezdődik.
Ide jött föl a költő Kölcsey egy téli estén, mikor hó takarta a tájat köröskörül s az esti ködön keresztül homályosan látszott a királyi vár. Leírja érzéseit.* Mikor a haza szót leírja, stilusa az ifjonti csapongóvá lesz, de meghiggadt hangja mutatja, hogy már a férfi beszél. El-ellágyúló érzései a gyönge, fiatal szívé, de az élet iskoláját kijárt érett emberé az a hol enyelgő, hol keserű humor, a mi egész naplóját átlengi.
Naplója.
A fő-fő urak fogadónapokat tartottak: József nádor, Reviczky Ádám kanczellár és Mérey Sándor personális. Teljes díszben vonúlnak föl a követek bemutatkozni hozzájuk. Kölcsey únja a szertartásos ceremoniákat. A sok lármás, ismeretlen ember közt még idegenül érzi magát, a míg ismerős arczok nem derítik föl.
Feljött Wesselényi Miklós, «erős kebellel és aczél szívvel». Sietett fölkeresni Kölcseyt s együtt töltötték az estét. Wesselényi friss erőben volt, harczra készen s tudta, hogy az ő személye gyűlölt, veszedelmes és erős. Ő az ellenzék igazi vezére. A közjogi reform bajnoka. A főeszme, a mi most vezérli, Erdély egyesítése Magyarországgal. Ez az, a miről legtöbbször beszélnek Kölcseyvel, ezzel foglalkoznak néha éjszakákon át, régi foliánsokat és száraz törvénykönyveket lapozva, a míg Kölcsey el-elálmodozott a múlton s visszaálmodta Erdély egész történetét: Zápolyát, Martinuzzit, Bocskayt és Bethlent. Az ő anyja is erdélyi volt.
Megjött Széchenyi is, a nagy reformátor. Pályája delelőjén áll. A «Hitel» átment a nemzet vérébe, lelkébe. Már a «Világot» is megírta, ezt a győzelmi harsonaként szóló nagy munkát. A hol csak szerepel, csodálatos hatása van s ő egyetlen perczet sem pihen. Előre, újjáalkotni ezt a nemzetet! Eszméi ezrével tolúlnak agyába, nem tud rajtuk uralkodni, csak azt érzi, hogy ő képes egyedül kivezető utat találni. Az emberek csak bábok előtte, kiket fölültet eszméi paripájára. Így szemelte ki magának alvezérül Wesselényit, de már elvált tőle, mert az a kormány politikáját döngeti. Széchenyi először anyagi térre viszi a reformot: gazdaggá és műveltté akarja tenni a magyart. Még nem az agyonhajszolt, roncsolt idegzetű Széchenyi ez. Karon fogja Kölcseyt s beszél neki akadémiáról, irodalomról, gőzhajóról, lánczhídról. Késő estig nem válik el tőle s a költő naplójába, mint élte egyik legszebb napját jegyzi be e napot.
Deczember 19-ikén érkezett le Ferencz király s másnap az érseki palotában megnyitotta az országgyűlést. Nem régen kelt föl betegágyából s gyanú és bizalmatlanság jött vele. Nem is lehetett másképen. Régóta folyik már a kétszinű játék az uralkodó és a nemzet között. Az eszközök a régiek. Bécs városában, a víg, a pompás Bécsben koholja azokat Metternich herczeg. Titkos rendőrséggel és személyes lekötelezettségekkel dolgozik. Fényes mulatságokat rendez, a mik az államügyekkel fölérő fontosságuak. Jellemző, hogy mikor Wirkner lóhalálában rohan Nagy-Károlyba a Károlyi György követjelentését megsemmisíteni, azt írja, hogy kettős czélt ért el: idején érkezett Nagy-Károlyba, de vissza Bécsbe is, hogy húshagyókor még tánczolhatott az udvari bálon.*
Wirkner Lajos: Élményeim. Budapest, 1879.
Léha és kicsinyes eszközökkel dolgoznak. Ferencz király atyai dorgálásokban részesíti az embereit. Metternich símán beszél velük, keresztbe vetett lábakkal, szép arczán nagyúri mosolylyal. Csudálatos, hogy mennyire nem vesz ez az ember semmit se komolyan. József nádor komoly képpel elnököl az üléseken s gondosan ügyel, hogy valami hiba ne történjék. Alúl az akna dolgozik: levelek fölbontása, névtelen föladások. Telik vele az irattár s várják a jó alkalmat. Oly hitvány kicsiségek történnek, hogy meghamisítják a rendek üzenetét, szavakat módosítanak, a «sérelemből» «kivánságot» csinálnak. A király arczáról el akarnak hajtani minden felhőt. A rendek se lehetnek elég őszinték. Kénytelenek a király személyét mindig kivenni a vitából. Hosszú ünnepi beszéddel üdvözlik betegsége jórafordúltát. Kevés olyan szó hangzik el, mint a bátor Ebergényié: ha szereti a király a magyar jövedelmet, szeresse a nyelvet is.*
Kossuth Országgyülési Tudósításai.
Legrosszabb azoknak, kiket rossz sorsuk az üllő és a kalapács közé helyezett, mint József nádort és Reviczky kanczellárt. Egymás ellenségei s szívesen gáncsot vetnek egymásnak. A főherczeg-nádorból a hálás lojalitás nagy embert alkotott. Nem volt rossz szívvel irántunk s ez már életében megkészítette szobra talapzatát. A múzeum patronusa. Akadémiában, szinházban megjelent. Nyilvános pályája kicsinyes és ellenmondásokkal tele. Az udvartól mellőzést, bizalmatlanságot kapott, császári bátyja zordúl nézett reá, az udvariak gúnynyal illették. Pedig gondos parlamenti elnök volt; kivált ha a Wesselényi mennydörgő szavát hallotta, azonnal kész volt a rendreutasításra szabatos diák nyelven. Annál hálásabb volt iránta a nemzet. Kossuth zengő szép szavával mondta el búcsúztatóját s ez a búcsúztató nem volt merő hizelgés.
59. I. FERENCZ.*
I. Ferencz arczképe. (149. l.) Egger Vilmos festménye után a Történeti Képcsarnokban.
Gróf Reviczky Ádám se volt egész ember, noha se rossz magyar, se rossz ember. Bajuszát is magyarosan fölcsapva hordotta. Egyszerű nemesből lett nagy úrrá s valamit megtartott érdességéből. Fényes urak lenézték, ő még jobban őket s éreztette velük hatalmát, a mi tekintélyes volt. A nádort is mellőzte, a mit az nem is bocsátott meg neki soha. A bécsi udvari levegőben rá is rakodott a léhaság: pazarlott mértéken túl s a császárral fizettette ki adósságait.*
Wirkner: I. m.
60. GRÓF REVICZKY ÁDÁM NÉVALÁÍRÁSA.*
Gróf Reviczky Ádám névaláírása. (150. l.) Az 1825/7. törvények szentesítésén. Olv. Comes Adamus Reviczky.
Nagy háromemeletes házban tanácskoztak a követek, melyet 1753-ban építettek. Harmincz ablak bocsátotta be a világosságot, mégis sötét volt, mert szük utczára és szük udvarra nyíltak. A szük jelző általában illett mindenre, szorongott benne minden. Se kényelem, se dísz. Három zöldposztós hosszú asztal töltötte be a termet, azoknál próbáltak a követek elférni. A terem hátulsó részén korláttal elzárva volt a personalisnak valami szinpadforma emelvénye. A hallgatóknak a terem két vége jutott.*
Vahot Imre: Országgyülési Almanach 1843.
Volt mindebben valami kezdetleges, valami patriarchális. Házszabályokról szó se volt. A belépés se volt korlátozva. Ott tolongtak a jurátusok, barna zekében, nemzetiszinű szalagon lógó kardjaikkal. Fiatalok, lármás, tüzes nép, senki se elég radikális nekik, még Kossuth se. Ideje javát mulatozással, borozással, kártyával, kávéházzal tölti a nemzet reménye. Történni kell még egy és másnak, hogy megkomolyodjék.*
Pulszky: I. m.
Ülés háromféle volt: elegyes ülés, országos ülés és kerületi ülés. Az elsőben együtt ültek a főrendek a karokkal és rendekkel s a nádorispán elnökölt. Itt olvasták föl a királyi leiratokat. De ezen üléseknek jogi jelentőségük nem volt.*
Az ülések menetét szépen tárgyalja és jellemzi Beöthy Ákos. I. m.
Az országos ülés lett volna a tulajdonképeni parlament, a hol az összes jogosultak együtt ültek s a személynök elnökölt. Ezt ezidétt Mérey Sándornak hívják, a kanczellár teremtménye, egyike azoknak, a kiket a véletlen habja fölvet. Gyáva, semmi ember.
A kérdéseket voltaképen a kerületi üléseken döntötték el. Itt nem volt jelen a királyi tábla és a négy kerület szerint foglaltak helyet a követek. Fölváltva elnököltek ketten, egy a tiszai, egy a dunai megyékből s a jegyzőséget is a követekre bizták. Itt legalább az elnök nem befolyásolta a vitát, itt legalább teljesen az ország akarata jutott érvényre.
Hozzáláttak a munkához. Azon átmeneti parlamentek közé tartozott, a hol a régi feudalis Magyarország elvegyült már az új Magyarországba. Még fölhangzott a régi kiáltás: «Recrudescunt inclytae Hungarae gentis vulnera». A sérelmeket fölírják s az az eredmény, hogy a kormány elfordítja fejét s újra nem orvosolja azokat. Régi sebekből vérzik a régi alkotmány. De egyúttal hangosabban kezdik követelni a reformot. A magyar nyelv jogaiba akar lépni, a magyar haza egész területe egygyé akar forrni. És a nagy reform: a jobbágyok sorsán való könnyítés már általánossá lesz.
Nem a régi római köztársaság senatusa ez. Annak dicsérete megírva vagyon a világ legszebb prózáján. Királyok gyülekezetének látszott. Márványhomlokú, aczélszívű emberek ültek ott, kik előtt egyetlen érdek volt: a közjó, salus reipublicae. Nyugodtan és röviden tanácskoztak. Ellentétéhez, a franczia forradalom nemzetgyűléséhez se lehet hasonlítani, hol a csőcselék keveredett össze a legnemesebb államférfiakkal, a vér gőze a szabadság tiszta szeretetével. Annak is sokszor megírták a történetét, ilyen és amolyan világításban is.
E korszak magyar országgyűlései is illő méltatást és dicséretet érdemelnek. A reform felé hajló gyülekezet volt ez, de sok tekintetben conservativ. A történeti alapot nem hagyta el, sőt azon épült s ez adott neki olyan hatalmas erőt. Igazi újítás csak a jobbágyságot illetőleg volt tervben, a többi mind a régi alkotmány, ősi szabadság visszaszerzése volt. A követek azoknak voltak szellemi utódai, a kik kardot rántottak valaha «Istenért és a szabadságért». Sokféle ember akadt itt; olyan, a ki gazdag ismeretek egész fegyvertárát hozta a küzdőtérre, olyan, a ki csak egy szál karddal jött: szíve meggyőződésével, de a nagyobb résznek számottevő jogi és történeti képzettsége volt. Törvénykönyveket és krónikákat lapoztak át. Majdnem mind klasszikus műveltségű volt többé-kevésbbé s a szónoklatban még mindig Cicero a mester. Ezért beszélnek olyan szabatosan, szépen elrendezve. E klasszikus iskolának legkitünőbb szónoka Kölcsey.
Szervezett pártról még nem lehetett szó.* Az Isten legrakonczátlanabb népe volt ez, a mely otthon, a vármegyénél nem szokta meg a pártfegyelmet. Vezérül Wesselényit lehet nevezni, noha ő a főrendek közt ült. De az ő eszméi képviselték legjobban a reform ügyét s ő volt leginkább vezérnek való ember, a mint Széchényi is észrevette. Nagyon erélyes ember is volt s tekintélye is csorbátlan maradt. Mellette a Kölcsey személye lesz jelentős; jelentősebb, mint a történetírók tartják általában. Ő a Wesselényi első bizalmasa, a «párt szíve» és a párt pennája. Mindjárt az ülések elején kerületi jegyzővé választják. Az országgyűlési napló szerkesztését is reá akarják bízni, de nem fogadja el. Tolla végig kíséri az országgyűlés menetét, üzeneteket és feliratokat szerkeszt; minden darab bevégzett egész, irodalmi mű. A nemzeti öntudat és az emberi jogok eszméje világít mindegyikből. Senki nem érezte ezt úgy át, mint ő. Egy csapásra meghódítja a rendeket. Neki is jól esik, hogy milyen figyelemmel hallgatják a szavát. Ő ugyan az ügynek is tulajdonítja azt. A lármás ifjúságnak is bálványa lesz. Külső viselkedése marad a régi mélázó-csendes, sokszor fáradt is a sok munkától (késő éjszaka is dolgozott s a hajnal óráit szerette átaludni, a mit itt nem tehetett); úgy írja le magát jellemzően, mikor borongósan és némán elnököl egy kerületi ülésen a vidám és tüzes Niczkyvel együtt.*
Az országgyülés tárgyalásánál sokban Horváth Mihályt követem (Huszonöt év Magyarország történelméből).
Országgyűlési Naplója 1833 január 14-ikén.
A követek egyik leghíresebbike Felsőbükki Nagy Pál, még a régi világ embere. Csillaga halványodik már. Jellemzéséhez különböző szineket használnak. Kölcsey árulónak tartotta, kit megvett a kormány, rábízván gróf Pálffy Ferencz zárgondnokságát.* Mások védik, hogy nem ő változott, csak a világítás lett más körülötte.* Renegát nem is volt, mert pályája végén is bátran támadta meg a kormányt, ha hibásnak hitte; de az valószínű, hogy nem volt határozott politikai hitvallása. Valaha a néptribun szerepe volt az övé s Berzsenyi pompás ódában énekelte meg: Cicero a tanácsban és Kinizsy az insurgensek között. Régi világ embere, született úr, a ki pártfogó köpenyegébe akarta takarni a magyar alkotmányt és népet, de mérges volt, mikor amazt javítani, emezt fölszabadítani akarták. Még olyan rozsdás intézményt is pártolt, mint a nemesi fölkelés. Valaha a nemes esztendeig is lóháton járt – emlegette a hajdani insurgens vitéz, talán visszagondolván nyalka paripájára és villogó kardjára. Szónoknak mindvégig a régi kitünő maradt.
U. o. Többször.
Csengery: I. m.
De volt sok már jó szónok, a ki az új idők szellemében beszélt. A köpczös termetű, huszárosképű Beöthy Ödön igazában szellemi utóda a szabadságharczok huszárezredesének, a guerilla-kapitánynak, a ki meglepőn csap rá az ellenségre, mint a villám, mint a futótűz. Beszédét épen úgy jellemzi a tűz, az eleven bátorság, a kemény fölcsattanó mondatok, mint a jóizű magyar humor.
Az egész házban nem volt ideálisabb ember, mint Bezerédj István, Kölcseyt sem véve ki. Azok közül való, a kik költők akkor is, ha soha sem írtak verset. Eszméi a magasba törtek s a haladó korral röpültek együtt. Arczképe igen jellemző magas tar homlokával, merengő tekintetével. A népnek legelső, legigazibb védője. Szelid valóját mintegy belső tűz emészti s minden szava fenkölt.
Egész sor jeles ember hallotta szavát: Ragályi Tamás, a mult ellenzékének csillaga, ki nemsokára jobban palástot fog fordítni, mint Nagy Pál, a szép Balogh János, a nyugodt, komoly Deák Antal, Borsiczky István, Palóczy László, Pázmándy Dénes, Klauzál Gábor, gróf Andrássy György (nagy időn át dicsőséges családnév az országgyűlések történetében), báró Perényi Gábor, Bernáth Zsigmond, Siskovics, Niczky János, Ebergényi Benedek, Dubraviczky Simon, jókedvű, lelkes ember meg a többi, kik jöttek kalászos alföldről, zöld hegyek aljából, szőke folyók mentéről, ha egy modern Homeros seregszámlát írna róluk.
Sokat dolgoztak, de lassan ment a munka nagyon. Kölcsey naplójába írta be, hogy hányta őt a harag és az unalom számtalanszor. A kerületi üléseken is elvitáztak vége-hossza nélkül kicsiségeken, formaságokon. Hogy a követek egy része nem volt eléggé képzett, világosan mutatja, hogy gyakran csak üres jelszavak után indúltak. Pedig sisyphusi munkát végeztek sokszor. Ha végzésük átment a felső táblára, a felső tábla akárhányszor visszaküldte javítás végett. Ötször-hatszor is utazott a végzés ide-oda, míg a főrendek is fölküldvén, a kormány küldhette vissza s folytathatták az üzenetek hosszú sorát.
61. FELSŐBÜKKI NAGY PÁL MELLSZOBRA.*
Felsőbükki Nagy Pál mellszobra. (155. l.) Ferenczy István alkotása a Szépművészeti Múzeumban.
És micsoda főrendek voltak azok, a kik az ország sorsáról határoztak, elkezdve Cziráky országbírótól lefelé! Kölcsey keserüen mutatja eléjük őseik képét.* Neveket említ, zászlósurakat és prelátusokat, az élén Zrinyivel, a költővel és Pázmány Péterrel: bajnokok, írók és poéták és hazafiak mind. De most ez az aranyban és biborban ragyogó testület vetójával szegült ellen örökösen a nemzet kívánságának. Kölcsey egyre keserübb és keserübb lett velük szemben. «Akarom, hogy fájjon nekik!»
Beszéde a magyar nyelv ügyében.
És micsoda tanácskozások folynak ő náluk! Wesselényi neki-nekiereszt egy tüzes beszédet, hogy a nádor mindig kiigazítsa. Itt Széchényinek jut nagy szerep, a ki kitünő diplomata. Mélyet bókol a nádor előtt, elismeri az ő igazát, hogy abból indúlva ki, mégis a magáét mondja el.* Itt ő szakadatlan dolgozik a magyarság érdekében, nem haraggal, hanem ügyesen, gyűlésben és gyűlésen kivül egyaránt. Lázas munka mindenütt. És azzal a tudattal, hogy a felsőség mindennek ellensége s alig lehet valamit diadalra juttatni s azért is vért kell izzadni. Mégis nagy volt a hitük azoknak az embereknek.
Országgyülési Tudósítások.
Nem csoda, ha némelyik belefárad s hitét veszti, más meg elfásulva csupán a bosszantás őrölő politikáját folytatja. De a legtöbben megpróbálnak mindent. Az ülések mellett szakadatlanul folytak a magánconferentiák, egyszerre több is. Így tartott Nagy Pál conferentiát a legelő-elválasztásról habzó poharak és tele tányérok között, míg Kölcsey asztalánál a főrendi választ vitatták meg pohár víz és pipadohány mellett.* Folyt a munka, de még a követek díját is az adózó nép fizette. Talán történik ő érettük is valami – gondolhatták, ha ugyan gondoltak volna ilyenre.
Kölcsey naplója 1833 márczius 15-ikén.
Még egy személy vitt ez országgyűlésen nevezetes szerepet, noha követ sem volt: Kossuth Lajos. Távollevők követéül jelent meg, fiskális, régi nemes, elég szerény viszonyok között élő, még fiatal ember, nem sokkal túl a harmincz esztendőn. Többen gyanus szemmel nézték,* bár az ifjúságnak nem volt elég radikális. «Az a Kossuth, ki a kerületi napló nyomtatását sürgette» – írja róla Kölcsey. Az a Kossuth nemsokára jó barátja lett Kölcseynek, az ifjabb ember ragaszkodó és tisztelő barátságával. Pályája elején volt, nem gőzölgő fejű fiatal már s még a férfikor nehezebb szenvedélyei nem zaklatják s ellentétes érdekek nem vetnek salakot csodás pályájára. A kerületi napló, az országgyülés hirlapja, nagyon nehezen lett valósággá, egész «szó-árvíz» esett miatta. A nyomdát azonnal le is foglalta a kormány, hát Kossuth azontúl iratta a lapját. Dolgot adott az országgyűlési ifjaknak vele. Általánosan ismert tény, hogy az ifjúság ezidétt kezdett komolyabb lenni. Ez elsőben is a Kossuth érdeme. Az «Országgyűlési Tudósítások» nem száraz tudósító lett, hanem eleven s ha a szerkesztő pártos volt is, jobban kiszinezvén az ellenzékiek beszédét s háttérbe szorítván a conservativokat, így jobb szolgálatot tett az utókornak, mert élénk, mozgalmas képét adta az üléseknek. «Szellemes, tiszta és helyes fölfogását» ellenségei is elismerik.*
U. o. 1832 deczember 30-ikán.
Wirkner: I. m.
62. BEZERÉDJ ISTVÁN.*
Bezerédj István arczképe. (157. l.) Eybl rajza után Leykum A. kőnyomata a Szépművészeti Múzeum arczképgyűjteményében.
Az országgyűlés első vitáit a királyi előadásra adandó válaszfelirat idézte elő kétszeresen is. Elsőben a főrendek s a lojálisok a mellett kardoskodtak, hogy a válasznak csak az előadásra kell kiterjeszkednie. Csakhogy a királyi előadás a régi sérelmeket a szokott hallgatással mellőzte s a rendek a magyar nyelvet is teljes jogaiba akarták helyezni a főrendi táblánál s az udvari kanczelláriánál is. Másodsorban a munkálatok sorrendje volt vitás. A királyi előadás az úrbért tette első helyre, a rendek a kereskedelmi s biztonsági tárgyat. Úgy akarták, hogyha a nemesség áldozatokat tesz a jobbágyságnak, legalább más téren kapjon engedményt, a mi eleve megkönnyítette volna a munkálatokat. De a kormány előre fázott ettől s el akarta volna napolni minél messzebbre, másfelül meg abban is bizott, hogy az úrbér tárgyalása könnyebben megbontja a rendek egyetértését. Úgy akartak segíteni rajta, hogy ám jó, elfogadják a királyi előadás sorrendjét, de az úrbérrel egyszerre (iunctim) vegyék tárgyalás alá a kereskedelmi tárgyat is. Ez a «iunctim» lett a szülője aztán végnélküli vitáknak. Végre is elállottak tőle s beérték avval, hogy a kereskedelmi és biztossági tárgy mindjárt követni fogja az úrbéri tárgyat.
Kölcsey naplójában valóságos maró gúnynyal szól ezekről. Üres pörpatvar! Hamar belátott ő saját pártja gyöngéibe is, hogy nem mindig tör elég lélekkel előre s kész kerékkötő is lenni, csakhogy a kormány minden szavát ellenezhesse. Ő maga dolgozott tovább és figyelt: vezette naplóját és sürűn küldött leveleket Kende alispánhoz, kit megkért arra is, hogy viseljen gondot családjára.
Időközben átküldték a rendek végzésüket, hogy kívánják, hogy a főrendek magyarul válaszoljanak s ezentúl a törvényeket és föliratokat is magyarul szerkeszszék. Ez is az ébredő ország legfontosabb kívánságai közé tartozott. A deák nyelv alattvalóvá tette a magyart, megbénította fejlődésében. E pontban a rendek mégis diadalra juttatták ügyüket, habár nehezen is. A főrendek eleinte hallani sem akartak róla. Hiában mennydörgött Wesselényi, hiában beszélt Széchenyi hosszasan, meggyőzően, heves gestusokkal, bűnbánóan vádolva önmagát is a nemzeti nyelv elmaradása miatt.* Kölcsey hatalmas beszédet tartott a magyar nyelv mellett s a három üzenet közül kettőt ő fogalmazott, izzó haragja napján: «Lelkem fájdalmában írtam meg az üzenetet, keményen és keserűn. A sötétség és rettegés fiainak szemei kápráztak; s szívei dobogásba jöttek; s igyekeztek az irományt minden erejéből kivetkeztetni. Azonban a jobb rész nem engedte magát meggyőzetni, s kevés, de mégis fontos kihagyással az üzenet megmaradt.»
Országgyülési Tudósítások.
«Szegény haza, szegény nyelv! Mikor még csak melegséggel oltalmazni sem hagynának! De uraim, pharizeus urak, képzelhetitek-e, hogy kinek idegein lángfolyam futkos, az nektek száraz, puszta hideg szavakat találhat fel, s épen akkor, mikor szerelme tárgyáról van kérdés? Vigyázzatok! ezen halvány emberkében elektromi szikrák lappanganak; s ha hozzá nyúltok, megrázó erővel pattannak ki.» (1833. márczius 10.)
Elfogadás után valaki indítványozta, hogy köszönjék meg a főrendeknek. Beöthy Ödön lezúgta: nem érdemesek rá!*
U. o.
Azután az üléseken jó lassú menetben megindult az úrbér ügyének tárgyalása is. Birtokos nemesek ültek a zöld asztalnál, a kik saját érdekeiket vitatták meg. Idealisták és praktikusok véleményei ütköztek egybe. Nehéz csatába indultak. Pozsony ezalatt farsangolt.
Német volt az egész város, sült német és közel Bécshez. Az ifjú Pest kezdett már fölvirulni s egyre sürgetőbb lett a vélemény: oda kell áthelyezni az országgyűlést. A királyt is szerették volna közelükben érezni, hiszen törvények is intézkednek effelől. Ezt a föliratot is a Kölcsey tolla készítette el s ez is hiábavaló volt. A főrendek megintették a rendeket: mit zaklatják az öreg királyt ilyesmikkel.
Mialatt az úrbéren dolgoztak, közben más tárgyakat is elővettek s a tárgyalás közbe öltötték: így a vallás ügyét, Erdély és a részek visszacsatolását meg a lengyeleknek nyújtandó segély dolgát.
A vallási sérelmek még mindig fennállottak. A protestánsok szabad vallásgyakorlatát sértette, hogy a vegyes házasságok alkalmával reversalist irattak a protestáns féllel, melyben a gyermeket a katholikus hitnek igéri. Az áttérést meg a hatheti oktatás nehezítette, a mi maga is sérelem volt s tetézte az, hogy a katholikus pap az oktatást szándékosan nem végezte be akárhányszor, csakhogy az illető ne térhessen át. Az új törvényjavaslatot Beöthy Ödön terjesztette be szokott határozottságával; jellemző, hogy épen ő, a ki katholikus volt. De hiszen már elmult a vallásháborúk kora. Csak a káptalani követek beszéltek ellene. Február 21-én a forrongó indulat úgy fölrobbant, mint a bomba. Elhallgatták Lonovics és Májer kanonokokat, a mint a vallásügyi üzenet ellen beszéltek, mert simán szólottak és nem bölcsesség nélkül, de mikor Beöthy azt említette föl, hogy egy hetvenéves embert tartottak állandó leczkézés alatt, ki időközben meghalván, keresztény temetést se nyert, Tágen nagyváradi prépost fölpattant s az esetet tagadta, még pedig «kereken tagadta».* A tüzes jó magyar urak keményen szoktak ugyan beszélni, de az egymás sértegetése annyira szokatlan volt, hogy az egész gyűlés actiót kiáltott Tágen ellen. Mérey elnök mindjárt elvesztette a fejét. Nem tudván a vihart lecsillapítani, széket bontott s lezárta az ülést.
Kölcsey naplója 1833 február 21-ikén.
Másnap még jobban forrott az indulat. A heves Beöthy úgy érezte, hogy meggyalázták elégtétel nélkül. De a szelíd Kölcsey is föl volt háborodva. Beszélt is, röviden, szenvedélylyel: a képviselői becsületet gázolták le. Ez is kevés volt: a közbátorságot támadták meg. Az egész testület kezet fogott s úgy háborgott, mint a tenger, a mihez az ifjúság zajgása adta a visszhangot. Mérey beléizzadott, végre is kiutasította Tágent. Szó sincs róla: Tágen izgága, kötekedő embernek tünik föl,* de törvénytelenség esett vele, mikor kiutasították. Az actió nem jutott végére, leköszönt az istenadta s a dolog abba maradt.
Úgy mondják a hivatalos jelentések. Kanczelláriai levéltár.
Kiviláglott azonban, hogy a personalis nem oda való ember. Erélytelenségét avval próbálta jóvátenni, hogy az ifjúságot akarta megrendszabályozni. A nádor is a fejét csóválta már a hallgatóság lármás magaviselete miatt. Nagy Pál is úgy vélekedett, bár Kölcsey s mások igen megütköztek rajta.* Idős ember volt s bosszantotta a fiatalság zúgása s a mikor ellenük szólt, gorombán szólt, igen gorombán.
Levele Kendéhez 1833 márczius 7-ikén.
Mindennek az eredménye az lett, hogy Mérey állása megingott alul is, fölül is. Többet nem elnökölt, az alnádor ült helyébe, Somsich Pongrácz. Őt szemelték ki personalisúl. Reviczky kanczellár boszankodhatott, az ő embere helyébe a nádoré került. Az ellenzék vele szemben figyelmes volt s mindent megtettek, hogy valóban a személynöki székbe kerülhessen. Világosfejű és liberális ember hírében állott. Sógora volt Siskovics, a baranyai követ, a kit Kölcsey olyan nagyra tartott. De nagyra tartotta Somsichot is s «lelkes férfiúnak» nevezte, mikor a Duna-parton sétálgatott vele.* Hamar csalódott benne.
Naplója. 1833 márczius 6-ikán.
A vallási sérelem nem ért czélt. Hatszor terjesztették föl a főrendi táblára, hatszor került vissza. Érsekek, püspökök ültek ott széket, bőségben élő, befolyásos nagyurak, a kik mindent megtettek ellene. Némi engedmény átment volna. De Károlyi György méltán vágta vissza nekik: engedményekről beszélnek ott, a hol törvénysértésről van szó! Hiában hangzott el annyi lelkes szó miatta, hiában mondott Kölcsey három szép beszédet, hiában mennydörgött Beöthy a visszaélés ellen, hogy tizennégy püspök és tizennégy főispán gátnak áll a nemzet elé s fenyegette meg a főrendeket, hogy még a főrendi tábla eltörlésére is rákerülhet a sor.* Somsich már personalis volt s magas polczán fordított egyet a paláston. Siskovics is fordult sógorával együtt. Nagy Pál is velük szavazott s tagadta a vallásügy fontosságát. Az önvád órái következtek s Kölcsey mellét verte, hogy ő is segített fölemelkedni Somsichnak. Nem volt a követek közt egy se, a ki annyira átérezte, átszenvedte volna a gyűlés minden kudarczát, mint ő.* A personalisról később Madarász László mondta el már forradalmi-izű véleményét: A magyar urak olyanok, mint a kéményseprő, minél följebb jutnak, annál piszkosabbak lesznek.*
Országgyülési Tudósítások.
Naplója utolsó lapjai.
Ballagi Géza: A nemzeti államalkotás kora. Millenniumi történet IX. kötet.
De nem hagyták a rendek, hogy javaslatukat megtépve vigyék a király elébe. Vagy-vagy! Beöthy Ödön maga indítványozta, hogy vegyék le a napirendről, ha egészben nem vihető keresztül. Várnak vele jobb időre. Az Írás szavaival parentálta el: Nem halt meg a leányzó, csak aluszik.*
Országgyülési Tudósítások.
Az erdélyi kérdés voltaképen jelentősebb volt emennél s véletlenül eredményesebb is. A részek ügye már elintézett dolog volt, de elintézetlen sérelem. Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok vármegyéket és Kővár vidékét az 1791-iki országgyűlés visszacsatolta Magyarországhoz, de a valóságos visszacsatolást húzták-halasztották. Végre is, a kormánynak érdekében állt mennél jobban szétszakgatni az országot. Erdély unióját az anyaországgal Wesselényi akarta megvalósítani. Kisebb hazájáról volt szó, a melynek siralmas állapotát nagyon jól ismerte. Tengődött az ország az erdélyi fejedelemség elmulta óta s csak régi dicsősége világította meg, mint a leáldozó nap sugarai.
63. GRÓF SOMSICH PONGRÁCZ.*
Gróf Somsich Pongrácz arczképét (163. l.) Barabás rajza után Ehrenreich metszette. Aláírása az eredeti metszeten: «Sárdi Somsich Pongrácz, ő cs. k. Felségének Tanácsosa, ’s az Itéletekben Személynöke, Baranya Vármegye’ Fő-Ispánja s’a’t.»
Ketten készítették a feliratot: Wesselényi és Kölcsey. Kölcseyn valami sajátságos meghatottság vesz erőt, valahányszor ez jut eszébe: édes anyja is erdélyi volt s megilletődött gyöngédség rezeg a szavában, mikor erről szól: «Szegény, szép kis Erdély, a te gyermekeid idegen parton hamvadnak; ki fog onnan egy maroknyi port hozni? hogy ha talán egy könny fakadna még látására, egy forró szent könny, mely a sziveken fekvő jeget felolvaszthatná!» (1833 január 1.)
Mindezt óhajtották az erdélyi hazafiak is. Az erdélyi megyék leveleit gróf Teleki Domokos hozta el Pozsonyba s adta Wesselényi kezébe. Elhatározták, hogy a nádornak adják át. Wesselényi kihallgatást kért. A nádor maga is elismerte, hogy Erdély egyesítése Magyarországgal jogos, de nem szeretett ilyesmiben résztvenni, kivált ha Wesselényi kérte rá. De Wesselényi nem akart tágítni, Teleki pedig kijelentette, hogy a leveleket a kerületi ülés elnökének adja át. Erre a nádor azt felelte, hogy általveszi a leveleket, mint a király testvére. Wesselényi erre sem volt hajlandó: át kell vennie a leveleket, mint az országgyűlés elnökének s úgy is vétette vele át. *
Kölcsey naplója. 1833 márczius 31-ikén.
Nagyon kívánatos volt pedig Erdélyben a jobb idő. A törvénytelen kormányszék rendeleteit nem akarták végrehajtani, az erdélyi megyék orvoslást követeltek. Ezt az alkotmány fölfüggesztése és királyi biztos kinevezése követte. Teleki Domokos sietett ezt Kölcseyvel is tudatni. Kölcsey szíve alatt minden csepp vér forrásnak indult s az emlékezet viperáit érezte föléledni.*
U. o. április 15-ikén.
Wesselényit is fölriasztotta a hír. Nem volt maradása többé Pozsonyban, talpa alatt égett a föld. A kóbor-lovag fölcsatolta nehéz pánczélját s nyargalt oda, a honnan a segélykiáltást hallotta. A pozsonyi ligetben búcsuzott el barátaitól szép holdfényes tavaszi estén. Beöthy Ödön köszöntötte el, éjfélig iddogáltak, a mikor aztán elrobogott kocsiján. Vitte magával egész súlyos fegyverzetét: «mázsás sententiáit»,* mennydörgő hangját, izzó lelkesedését, forró haragját, oroszlán szívét. Barátja, a költő merengve nézett utána.* Nagy veszteség volt, a vezér ment el. Kölcsey a jó barátot sajnálta, több olyan bizalmas embere nem volt.*
Kossuth szava. Országgyülési Tudósítások.
Kölcsey naplója. 1833 május 5-ikén.
Levele Bártfayhoz. 1833 május 20-ikán.
A vezért is, a barátot is némiképen pótolta az új zalai követ, Deák Ferencz, ki lemondott Antal bátyja helyett jött föl az országgyűlésre. Kossuthtal egykorú fiatal ember volt, tiszta világos fej, nyugodt vér és aczél jellem. Typikusan magyar és vezérnek való. Nyugodt fölfogásával, reális egyéniségével meglepően párosult ideálisan tiszta gondolkozásmódja. Hamar tekintélyre emelkedett és súlya volt a szavának mindenütt. Első nagyobb beszédét egy olyan tisztán ideális természetű ügyben mondotta el, a minő a lengyeleké volt.
Lengyelország ege beborult, a minden oroszok czárja elvette alkotmányát, szétverte bátor hadait s az északi magyar vármegyék megteltek lengyel menekültekkel. Ősi szokás volt egymáshoz menekülni, a mióta Béla herczeg Péter tőre elől Lengyelországba futott s nem sokkal utána a lengyel Boleszlót űzte a kiontott vér László király székéhez. Egész Európában nagy volt a rokonszenv a lengyelek iránt, de tenni nem tettek érettük semmit. Halom számmal küldözték szét a lengyel menekültek pártfogást kérő leveleiket s nem egyet küldtek magyar kézbe.
Trencsén vármegye alispánja, Borsiczky István lesz a főszereplő. Neki kettőt írtak a lengyelek, «gróf Borsiczkynak» latin és magyar nyelven, egyet a vármegyéhez, egyet az egész nemzethez. A trencséni alispánt középtermetű, száraz embernek írják le, külseje, ruhája elhanyagolt, kicsit szeles ember, sebes, nyers beszédű, kormányra és papságra keményen tüzelő és föltétlenül bátor. Államtudománynyal állandóan foglalkozott.* Szóba hozta leveleit a követek előtt. Meghatva hallgatták végig, de kérték, hogy – fontosabbakról lévén szó – halaszsza el.
Kölcsey naplója 1833 január 6-ikán és Pulszky: I. m.
64. GRÓF TELEKI DOMOKOS.*
Gróf Teleki Domokos arczképe. (165. l.) Eybl rajza után egykorú kőnyomat a Szépművészeti Múzeum arczképgyűjteményében.
A nádor elhunyt felesége Pawlowna Alexandra orosz nagyherczegnő volt s e réven most is évdíjat húzott az orosz udvartól. Semmiképen se volt inyére a dolog s Borsiczkyt hivatta. Kérte a leveleket. Intette Borsiczkyt, hagyják abba, csak az orosz udvar neheztelése lesz az egyetlen eredmény. A bátor ember azt felelte, hogy az indítvány elkerülhetetlen s a nádornak alá kell írni, ha a többség akarja. Az ősz államférfi több mint harmincz éves szolgálatára hivatkozott: annyit elvárhat, hogy ettől kíméljék meg. A nemzethez szóló levelet nem adta vissza többé.*
Kölcsey naplója. 1833 január 20-ikán.
Hogy azoknak a lelkes idealistáknak se lehetett sok reményük, kik a lengyelekért oly tűzzel beszéltek, bizonyos. Kölcsey se remélt.* Csak a Palóczy László szava volt olyan, mint a kardra csapás: Borsodban harminczezer ember van, a ki tenni is kész!*
U. o. 1833 január 11-ikén.
U. o. 1832 deczember 28-án.
Az indítvány azonban nem maradt el: Balogh János állt föl vele, a kormány egyik leghevesebb ostromlója. A Kölcsey beszéde is szép volt, történelmi szempontokkal tele, szenvedély égett és bánat rezgett benne. Deák beszédében a kötelesség érzete vonul végig vezéreszme gyanánt. Kötelessége embernek az embert, nemzetnek a nemzetet segítni. Ez válasz volt Andrássy József szavaira, hogy: nemzetek vesznek el s ez a világ sora.
65. DEÁK FERENCZ.*
Deák Ferencz arczképe. (167. l.) Swoboda 1844-iki vizfestménye után (Gr. Festetich Bennó birtokában.)
Ez a jelentősége a lengyel ügynek a magyar országgyűlésen; a jogérzet, a kötelességtudás, a szabadság védelme az eszmék, a melyek végigcsengenek a beszédeken. Eredmény úgy se lett semmi, egy kardot se rántottak ki a lengyelekért.
Az országgyülés legfontosabb tárgyát az úrbéri munkálat képezte. A kormány itt viselkedett a legkétszínűbben. Régóta tetszelgett magának a népvédő szerepében, kivált a míg az ellenzéket meg nem kapta a demokrata áram. Esze ágában sem volt igazán segítni a népen, csak azt remélte, hogy maga a nemesség buktatja meg a szabadelvüek indítványát. S valóban az országgyűlés nem is volt egységes, a főrendek között meg épen kevés a liberális. Wesselényi még a gyűlés elején megfenyegette őket, hogy fölveszi ellenük a keztyüt: «De olygarchák, emlékben tartsátok e délutáni órát, s emlékben tartsatok engemet, ha majd kényszerítve lépéseitektől a számosabb nemesség az adózó népet kapcsolja magához, s javaitok nagy kiterjedésén azzal együtt osztozik!»* És szólt e fenyegetés régi barátjának, Széchenyinek is. Kölcsey maga is sötétebben látott a valónál: az ellenkező nemeseket középkori olygarcháknak nézte, a kik vas sarokkal tapodnak a nép nyakán. A Dózsa György képét festi a háttérbe s intő ujjal mutat rá.* S mindebből a hangulatból volt valami a levegőben… Mintha a láncz csörgése hallatszott volna messziről… Fáztak tőle a conservativok s legjobban fázott maga Ferencz király.
U. o. 1833 január 22-ikén.
U. o. 1833 január 1-én.
A jobbágyság sorsa a kor igényeinek régen nem felelt már meg. A földnek csak haszonélvezete volt az övé s ha a földesúr nem volt vele megelégedve, kitehette. Volt ugyan joga legelőhasználathoz, fát ingyen kapott, hat hónapi bormérési joga volt, de igen sok teher súlyosodott rá: füstpénz évenként huszonnégy krajczár, természetben adnia kellett két tyúkot, két kappant, tizenkét tojást, egy itcze vajat, harminczan egy borjút, terményéből kilenczedet, papi tizedet, szőlőjétől adót, robotra járt, fuvart teljesített, vadászati szolgálatot végzett. Birája saját földesura volt, polgári, politikai joga semmi. S a földesúr egész középkori módon parancsolt a falunak: biráját, jegyzőjét megegyezésével választották s a falu minden dolgába beleszólhatott.
A magyar ugyan nem volt kegyetlen úr, sok helyen uralkodott igazi patriarchális viszony: az úr nyerseségein is általtetszett jó szíve s parasztjait házanépének nézte. De előfordult az ellenkező is, mikor a falu szép lányai a földesúr szabad zsákmányául estek s akárkire mogyorófapálczával verette rá az igazságot.
66. AZ ALSÓ TÁBLA ÜLÉSTERME.*
Az alsó tábla ülésterme. (169. l.) Egykorú aczélmetszet után, Miss Pardoe «The City of the Magyar or Hungary and her institutions in 1839–40.» (London, 1840.) cz. művéből.
Az úrbéri törvényjavaslatnak négy főpontja volt: a kisebb tized eltörlése s a robot szabályozása; a jobbágy magát örökösen megválthassa s földjét tulajdonul bírja; az úriszékek megszorítása; a jobbágy személyének s tulajdonának biztosítása.
A vita hosszú volt és tanulságos. Örök dicsősége ennek az országgyűlésnek s mind az egész nemességnek, hogy önként hozta szőnyegre a reformot, mikor a nép nyugodtan, békén járt robotra. Úgy kellett lenni, hogy nehéz és súlyos vitatás legyen. Megnehezítette a dolgot, hogy az ország egyes részei oly különböző állapotban voltak, úgyszólva minden megye más szempontokat helyezett előtérbe.
Most érezte meg az ellenzék Wesselényi hiányát, ki főkép magántanácskozásokkal tartotta össze őket. Deák növekvő és Kölcsey elismert tekintélye nem pótolta őt teljesen. A szatmári követ nagyon sokat dolgozott. Lelkével csüggött rajta s ismerte a mezőt. Hiszen ő beszélt olyan okosan a szatmári adózó nép állapotáról. Az ő lelke nem ismert se középutat, se habozást. Ezért ítéli meg a túlpártiakat olyan erősen s ezért únja itt is, mint mindig, a «sok czifra beszédet».
Néha a tanácskozások egész labyrinthussá fonódtak. Régi szabású urak riadtan pattantak föl a liberális reformok hallatára. Deáknak még azért is szót kellett emelnie, hogy a bírót ne lehessen megbotozni, mert az rontja a tekintélyét. Optimisták hirdetik, hogy a magyar parasztnak van a legjobb dolga a világon. Földesurak pártfogása alatt nyugton szunnyadhatnak, mint az Ábrahám kebelében. De sok okos fejtegetést, sok humánus eszmét olvashatni a gyűlés naplóiban. Még a mulatságos vadászatok ellen is kikeltek, a mi a nyers idők vérontó mulatsága s a jobbágy fölös terhe.* És több volt a nemes eszme, mint az önző. Beöthy, Bezerédj, Balogh és többen versenyezve adták szónoki erejük legjavát. Még a feudális Nagy Pál is fölszólalt a nagy urak önzése és erőszakossága ellen, régi idejéből való nyers és imponáló hangon, mint az érczkürt rivallása.
Országgyülési Tudósítások.
De a legtartalmasabb volt a Kölcsey és Deák beszéde. A Deáké különösen a létező állapotokat jellemzi kitünően s pontról pontra kifejtvén a törvényjavaslat helyes és czélszerű voltát, arra és az emberi jobb érzelmekre hivatkozva kéri a kormányt, ne kövessen el vétkes mulasztást. A Kölcsey beszéde szebb és költőibb, bár nem csapong a felhőkbe, sőt való alapon magyarázza a javaslat szükségességét: «…itt nem egyesekről van a szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemről van, mely százak óta, most lánggal lobogva, majd hamv alatt emésztődve ég. És ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelidíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!» Kiváló becset ád neki a történelmi áttekintés a jobbágy sorsán. Borusabb és keményebb szó, mint a Deáké, lemondás szava csendül meg benne, de az önérzeté is, hogy a nemesség megtette a magáét s vád is a kormány ellen, a ki mindennek a terhét fogja viselni. Általában a Kölcsey legszebb beszéde volt ez országgyűlésen.
Nagyon sokat vállalt magára. A gyűlés munkáin kivül naplóját vezette és sűrűn levelezett Kendével, Bártfayval és Szemerével. A két előbbivel bőven közölte a diéta minden fontos mozzanatát. Szemerének sokat ír a régi emlékekről: emlegeti Kazinczyt, ifjúkori terveit, vágyait; elmondja, hogy mért nem lett ő azzá, a mi lehetett volna: örökös töprengése, habozó félénksége félbehagyattak vele mindent. S mindezt olyan szelid, méla lemondással mondja el, mialatt egész lelkével vív a jó ügy mellett, hogy nemes alakja soh’se tünik föl olyan rokonszenvesnek, mint most.
67 DEÁK FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.*
Deák Ferencz névaláírása. (171. l.) A M. Nemz. Múzeum levéltárában őrzött 1839. márcz. 10-én kelt leveléről. Olv. Deák Ferencz.
Időről-időre szabadságot vett magának s hazatért pihenni, látni sógorasszonyát, kis öcscsét, utána nézni gazdaságának. Szemerééknél szüretelnek. Ott szeretne lenni közöttük.
A vármegye méltányolja nagy buzgalmát s lendületes levélben köszöni meg buzgalmát.* Kölcsey nemes egyszerűséggel válaszol. Szatmár megye követével együtt érez.
Vármegyei közgyülési jegyzőkönyv. 1833 szeptember 9-ikén.
De nem tartott ki vele mindvégig. Mikor a kormány látta a rendek elszántságát, cselhez fordult. A megyékre akart hatni, hogy módosítsák követeik utasítását. Kész eszközeik voltak ebben a főispánok, a kik meg a köznemeseket zúdították föl az örökváltság ellen. Alávaló eszköz volt s csak egy pár megyében sikerült, de e néhány közé tartozott Szatmár is. Vécsey főispán a kormány embere volt s nem volt liberális Uray Bálint se, a második alispán, valaha az ifjúság jelöltje. A köznemességet fölbújtották. Az 1834 november 4-iki közgyűlésről pótló utasítás ment föl a követekhez: mivel a restelkedő jobbágy kibújhatna napszáma alul, büntetéséről is kell gondoskodni; a jobbágyok törvénybe idézését ne értsék félre a jobbágy javára; – mindez még hagyján, de – az örökváltságot, mint fölösleges és szükségtelent, hagyják el.*
Közgyülési jegyzökönyv.
Kölcseyt egészen megrázta e hír. Sejtette. Már előzőleg írt a balhír szelére Kendének (november 18.), hogy ne engedjék azt megtörténni. «Rendkivül szélylyel vagyok szórva» – úgymond. Előtte megalkuvás nem volt. Ha ez megtörténik, követi megbízását szét kell tépnie.
Próbált még egy utolsót: visszautazott Pozsonyból Nagy-Károlyba, hogy a közgyűlésen szót emeljen. Forrongásban lelte a vármegyét s tudta, hogy most már az ő szava gyönge lesz. Ha Wesselényi itt lenne! De Wesselényi az erdélyi országgyűlésen van, ott küzd a hazáért. Kölcsey mégis írt neki (deczember 2.), noha kevés reménynyel, hisz dolga van Erdélyben, de hátha eljönne! És Wesselényi jött. Úgy fölriadt, mint a csatamén a hadi kürtre. Váltott lovakon jött, mint a vihar.
December 9-ikére tűzték ki a közgyűlést. Lármás közgyűlés volt már elég, de ez még lármásabbnak igérkezett. Talán csípős hideg téli reggel volt, mert a köznemesség borral melegítette föl magát. Puskaporos lett a levegő.
Nagyon csalódott Kölcsey, mikor annyi reményt fűzött Wesselényi megjelenéséhez. A büszke és szilaj erdélyi mágnás jelenléte csak olaj volt a tűzre. Kende Zsigmond ült az elnöki székben, de csak mint «hallgató jó barát».
Wesselényi mindjárt szót kért, azonban Uray alispán nem hagyta addig szóhoz jutni, míg egy régebbi jelentést föl nem olvasnak. Wesselényiben lobbot vetett a vér, de erőt vett magán, leült. Aztán Kölcsey kelt föl, de az ő szava elveszett a kitörő zúgás közt. Most Wesselényi újra fölpattant s mennydörgő hangja teljes erejével kezdett beszélni. A zaj süketítő volt, tolongás, zűrzavar keletkezett s ő egymaga túl akarta kiáltani. Néhány szó harsogva tört elő a pokoli hangáradatból; a kormány kétszínűségét szidta. Uray szükségesnek látta figyelmeztetni, hogy felségsértést talál elkövetni, de Wesselényi hangsúlyozta, hogy a kormányról szól, nem a királyról.
A zajt csak akkor váltotta föl megdöbbentő csend, mikor Kölcsey lemondott követtársával, Eötvös Mihálylyal együtt.* (Mert ezt küldték követül a lemondott Eötvös János helyébe.)
Levele Szemeréhez 1834 deczember 14-ikén és a Wesselényi hűtlenségi bűnpere. (Kiadta K. Papp Miklós. Kolozsvár, 1876.) A közgyülési jegyzőkönyv szűkszavú.
Most már vége volt mindennek. Kölcsey visszasietett Pozsonyba. Nagyon sajnálta, hogy Deák épen szabadságon volt s nem beszélhetett vele.* Február 9-ikén ünnepélyesen elbúcsúzott a rendektől: «Szívünk mondja: nem tettünk rosszúl». Ez szép és önérzetes mondás s jellemzi Kölcseyt. Megható szépek a búcsúszavai is: «Jelszavaink valának haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; isten viraszsza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! Oly kivánság, melyet a T. KK. és RR. mindegyike együtt érez velünk. Elválunk, T. RR.; de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit, mint követ elveink mellett harczoltunk, s e harcz a haza színe előtt folytatva czélaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson.
Levele Bártfayhoz 1835 január 11-ikén.
De köszönetet mondunk türelemért, részint forró, hív barátságért. Ennek emlékezete fogja éltünk legvégső napjait is felderíteni.
Utolsó kérelmünk ez: tartsanak fenn a T. RR. számunkra egy kis helyet szíveikben, de csak addig, míg a hazának, a nemzetnek s az emberiségnek hívei lenni meg nem szűnünk.»
Az ellenzék második vezérét vesztette el. Kossuth tudósításait gyászkeretben küldötte szét e napról. Az ifjúság pedig gyászt kötött kalapjára. Kölcsey bennük látta az új Magyarország reményét s nem is rosszúl. Nagy példákat látott az ifjúság maga előtt: meg kellett komolyodni.
Este pezsgős palaczkok közt búcsúztatták el követtársai Kölcseyt régi szokás szerint. Sokan voltak ott, Széchenyi is eljött. Hangos lett az éjszaka s a szívek megteltek és kiáradtak. Kölcsey a népért ürített poharat. A nagylelkűség és az engesztelődés órája volt ez s a néppel együtt éltette azt a férfit, a ki sokszor vele szemben vívott, a kit megvádolt, kárhoztatott, de a ki először szólt a népért, mikor még új volt a kimondott szó: Nagy Pált.
Másnap Balogh János s az ifjak lelkesebbjei Köpcsényig elkísérték a távozó hazafit s lengették utána kalapjaikat, míg a tovagördülő kocsi fekete ponttá lett.*
Országgyülési Tudósítások.
*
Országgyűlési szereplésének köszönhetjük legszebb munkáját: az országgyűlési naplót. Írói képességei oly fényesen nem ragyognak sehol sem. Mint forrás is igen fontos, mert jól értesült és igazmondó, azonban épen nem elfogulatlan. Első sorban irodalmi mű ez. Jellemző ereje sehol se tündököl úgy, mint itt. Ha Wesselényiről szól, az alak néhány erős, határozott vonással szinte kilép a keretből. A legtalálóbbak egyike (de a legtorzítottabb is) a Nagy Pál jellemzése, a mi igazi gyilkos satirával van írva. Milyen hangulatos és erővel teljes Wesselényi búcsúja a ligetben! Pár sor és teljes kép. Somsich személynökségével végzi be egész drámai lendülettel. Közben egy pár kitérés olyan szép, olyan ékes, mint a gyöngyházzal kirakott munka. Ilyen a Révai Miklós emlékezete. És az a hol merengő, hol keserű humor, a mi folyton elevenné teszi a naplót.
68. KÖLCSEY «ORSZÁGGYÜLÉSI NAPLÓ»-JÁNAK CZÍMLAPJA.*
Kölcsey «Országgyűlési Napló»-jának czímlapja (175. l.) A M. Nemz. Múzeumi könyvtár példányáról.
Mert ez a munka keserű, nagyon keserű. Embert látunk benne, a ki kötelességből vív, de csak halvány meg-megcsillanásával a reménynek. És mégis! A reménynek át kell törnie e bús lapokon is s két hely itt is akad, a mi a szebb jövendőt láttatja, az egyik költői szívre, a másik éles megfigyelésre vall. Érdemes elolvasni ismételten e két lapot.
«…valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor épen számtalanszori nem teljesedése miatt sem kell kétségbe esni. A magot elvetjük, s ki nem kél; újra vetünk s kikél, de fűben eltapodtatik; s ismét vetünk, s nemcsak kikél, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dűl, midőn felleg támad, s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fárad el; s ha még sem boldogúlt, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen; s íme egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik, s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálni: ez az egész nem halandó.» (1833 április 24–május 3.)
«…az emberek e gonosz világban vagy makacsok, vagy legalább pajkosok; de semmi esetre kalapvéve és hátgörbítve tisztelettel állani nem tudók. Vannak ugyan, mint mindig voltak és lesznek, kik örömest csúsznak, csak valamicskét nyerhessenek: de ti jól tudjátok, mikép a csúszás módjai is a divatnak alája vetettek; s most már a férgek is elevenebb és bátrabb mozgást tanúltak. Annyit mondhatok: a hosszú életű báró Eötvös, ki már sok sok országgyűlésen viselt ily küldöttségben előlülést, nehezen tapasztalt valaha a megyei küldöttekben ily keresetlen viseletet, ily kiméletlen ellenmondást, ily bizonyos győzelmeskedést s ily figyelmetlenséget a félszázados tűréssel és bókolással, és homály útain járással kínosan keresett czímek iránt.» (1833 július 1.)
Mondom, ez a kor hangulata. Mennyi keserűség s milyen halvány remény! Deák, mikor egyszer Kölcsey távol van, azt írja neki: örüljön, hogy nincs itt.* Ez a pessimismus ömlik el Széchenyi leveleiben, mint a vízáradat, az agyában, mint a méreg. Deák is borúsnak látja a multat, jelent, jövőt egyaránt, csak a kötelesség érzete az, a mi nem engedi csüggedni. Egyedül Kossuth fogja a remény fáklyájával bevilágítani a jövendőt.
1833 augusztus 24-ikén. Szemere-Tár XIII.
)
AZ ORSZÁGYÜLÉSI IFJUSÁG BÚCSÚJA KÖLCSEYTŐL.*
(Eredetije a M. N. Múzeumban.)*
Haza melletti küzsdésért külső jutalmat nyerni mi ritka Hazánkban; – Hazánkban! hol üldözés, ’s az ennél is keserübb félre értés vólt eddig többnyire bére a’ magát feláldozó honfinak. – Két testvér hazánk hív bajnoka Wesselényi Miklós e’ szavait fájdalmas érzettel látjuk a’ haza első követe le mondásába igazolva, – bár le mondása új fényt árasztott nevére; mert charactert mutatott rendűletlent, mint Oczeán vészeivel daczoló szírt, ’s eddig szinte példátlant hazánkban!
A’ magas követ pályáján egy új, ’s hazánkban eddig színte ísméretlen elv viránylott, minek üdvös gyümölcseit csak utodaink arathatják. Erős növényként ültette ezt át szíveinkbe, ’s mi e’ növényt őrizni, nevelni fogjuk, míg lételünk sirba száll … Nem akarjuk a’ nemzet háláját érdemlett követ emlékezetébe hozni, mint gerjesztették magas elvei keblünkbe azon szellemi szent tüzet, minek lángra kapott szikrája világító szövétnekként fogja napjainkat kísérni; – nem azon nemes irányt, mit lelket ragadó magasztos gondolatjai tűzének ki lelkünknek. – De mély fájdalmunkat, – melly leirhatlan, – nem titkolhatjuk, ’s az ügy’ esése aggodalmat szűl keblünkben a’ kétes jövőség iránt; mert fénylő napot láttunk napjainkba homályba burkolva. – Setétség tartá a világosságon diadalát.
A’ nagy férfiu nekünk atyánk vala, ugy is, mint ki nemzé szellemí lételünket, ugy is, mint ki itt vólta ideje alatt ezt gondosan nevelé, ’s most el menetelével nemzőnk’, nevelőnk távozását egy iránt sajnáljuk; – de habár árvákká teve is a’ hálátlan homály, hisszük: hogy szelleme egyiránt fogja híveit távolban is éltetni, – ’s hogy el menetele csak phoenixnek rövid időre ön erejével hamvaiból feltámadandó kimultát képezi; – ’s mi növendékei fogadjuk: hogy helyzetink bár melly irányt nyerendnek, gondolatunk, szellemünk nevelőnk által képzett irányát híven követendi, hogy emberiség’ szózata vezérlendi lépteinket, habár «fénytelen küzsdésben kellene ez élet virágainak hervadni, gyümölcseinek el hullani»! Po’sony Február 7-kén 1835.
Ormós ’Sigmond Temesmegye. Winkler Imre s. k. Sáros. Fodor Ferencz m. k. Borsodi. Spelletich Szerencsély Bácsi. Lovassy Ferentz Bihar. Csapó Lajos Bihari. Lányi Sándor m. p. Szepesi. Szőllősy Jósef Arad. Simon Lajos s. k. táblai esk. Pesti. Lázár György mpria. Arad vgyei. Bogyó Nep. János s. k. Békés Vgyei. Thodorovits Ignátz Temes Vgyei. Tormássy János Békés Megyei. || [2. l.] Szalay Pál m. k. Borsodi. Bedécs Sámuel m. s. k. borsodi. Kun Dániel msk. Borsodi. Markovits Isván mpria. Nógrádi. Bóday Lajos mk. Komáromi. Allaga Imre Bács. Gesztessy Sándor Torontál. Hegyess˙ János Tolna. Farkas János Pest. Zsolnai Dávid mk. Tolna. Tarna˙ László Csanád. Kovász Miklós Hajdu várm. Vladár Bertalan Honth. Pállya Adolf Csongrád. Sperlágh Daniel Veröcze. Várad˙ Máramaros. Szabó mp. Máramaros. Kosztolányi Ferd: Bars. Rudnay Eduard Nyittra. Chernel Lajos Sopron. Vagyon Antal. Ihászi Ihász János m. k. Veszprém. Márton Antal Detto. Komlóssy Imre. Imrey András Hevesi. Ba’sa József Bihar. Pauer Kornél m. k. Heves. Szentpéter˙ János. Gógh Sándor Zemplén Vgye. Budaházy Károly Ungh Vgye. Palatitz Mihály. Fényes István Bihar Vgye. Nyeviczkey Kristóf m. k. Zemplén Vgyei. Barla Sándor Szabolcs vgyei. Tóth István Nagy-Kun kerület. Dienes Ferentz s. k. Ugocsai. Bozók˙ Sándor Jasz’s Kun Kerület. Vörös Antal Szathmár. | Bereghszászi Nagy Antal Bihar. Dolinay Károly Beregi. Alsó Dabasi Halász Gusztáv Pest. Táby Károly Szathmár. Bárcziházi Bárczy Menyh. Zemplen. Szentkirályi Mihály m. k. Közép Szólnok. Szintay János Szathmár. Palóczy Tamás Borsodifi. Szent Imrey György Abaujifi. Okolicsányi Lajos Borsodi. Sándor János Nyittrai. Chászár András Gömörifi. Hutirai Lukátsy Sándor Csongrád. Kiss Lajos Pest Vármegyei. Kászoni Dániel Zemplén. Námessny Ignácz Temesi. Feheregyhazai Orosz István Hajdu Kerület. Ormós Sándor Arad. Asztay István Szatmár Megye. Kostyán János Torontál NBetsker. Dániel Antal sk. Csanád. Pongrácz Bonaventura Lyptó. Stépán Mihály m. k. Zemplén Vgyei. Fogarassy István Ugochai. Fráter Josef Bekesi.
Az országgyűlési ifjúság búcsúja Kölcseytől. (176. l.) A M. Nemz. Múzeum levéltárában lévő eredetiről.
Mert ez az idő hasonló a kora tavaszidőhöz. A föld csupa sár az olvadó hótól s a szapora tavaszi esőtől. A fák lombtalanok még s az égen lógnak a szürke felhők. Elborúl az ember arcza, mikor szétnéz. Csak a ki messzebbre tekint, annak tűnik föl, hogy észrevétlenül langyosabb tavaszi szél kezd fuvallani s valahol messze a felhők megrepednek s kilátszik a kék, a végtelen égbolt.
