I.
I.
7. AJTÓ-DÍSZ A KOLOZSVÁRI BÁTHORY-HÁZBÓL.
A tizenkettes és hármas-kormányzóság Erdélyben 1581–1585. – Báthory Griseldis lakodalma Zamoiski János lengyel kanczellárral.
BÁTHORY Zsigmond kiskorúsága idejében Erdély a különféle kormányzási kísérletek próbakövévé vált. A tizenkettes, majd hármas kormányzóság, végre egy ember kormányzása gyorsan váltotta föl egymást hét év alatt. Mindenkinek meg volt a maga előnye és fogyatkozása; de oly végzetes egyik sem volt, mint a reájok következő, korán nagykorúsított ifjú fejedelem zsarnok uralma.
Báthory Kristóf úgy intézkedett, hogy fia nevében a tizenkét tanácsúr kormányozzon, köztük első sorban azok, a kiket végrendelete végrehajtóivá nevezett ki. Ezek közt volt Kovacsóczy Farkas is, negyedmagával. Ketten közöttük a fejedelmi ház rokonai voltak: Bocskay István és Csáky Demeter* harmadik Kovacsóczy a kanczellár; negyedik Kendy Sándor, szép míveltségű és gazdag tapasztalású előkelő főúr.
Ez a Csáky Demeter lett fentartója és tovább fejlesztője a XVI–XVII. században Erdély történetében kiváló szerepet játszott, előkelő Kőrösszegi Csáky családnak. – Az ő unokája volt az ú. n. «nagy» István, a ki Mihály vajda idejében vezérszerepet játszott. A család második ágából származott és élt ez időben György, a kiről Szamosközy (Történeti maradványai I. k. 167. l.) azt írja, hogy kora legtanultabb férfia volt s hogyha az ország akkori zavarai között némelyek irígysége nem gátolta volna s erényei kellőleg méltányoltattak volna nem leendett arra szükség, hogy az ország legkiválóbb tehetségeit illető országos méltóság, a kanczellárság, egyszer átpártolónak (Forgách Ferenczet érti), másszor idegennek (t. i. Kovacsóczy Farkasnak) adassék, a fejedelmek kénye-kedve szerint, az ország nagy kárára. – A Csáky-család ekkori harmadik ágából származó Pál, Békés Gáspár rokona és párthíve volt, a felkeléskor Bethlen várának parancsnoka, a ki Békés leveretése után Magyarországba menekült s ott Dobó István özvegyét vette nőül (Szamosközy I. 207. l.). A család az ága, fiában, Ferenczben, «egy csaknem isteni tehetségű gyermekben», kihalt (u. o. 167. l.).
A gyermek-fejedelemre legtöbb hatása volt a két rokonnak; az államügyek vezetésére legtermészetesebb befolyása Kovacsóczynak, mint a ki kanczellári állásánál fogva hivatva volt a fejedelmet máskor helyettesíteni, most úgyszólván pótolni.
A tizenkettes kormányzás idején három országgyűlés tartatott (1581 őszén, s 1582 tavaszán és őszén). Ezeken a fejedelmi előterjesztések szerkesztése s az országgyűlés tárgyalásainak vezetése leginkább a Kovacsóczy vállain nyugodott.
8. KERESSZEGI CSÁKY ISTVÁN ALÁÍRÁSA.*
Irva: Köveskuti Márton váradi provisornak. Datum ex castro Adorján die 4. April. 1596. (Országos Levéltár.)
Az 1582. ápr. országgyűlésen ő hirdette ki amaz örvendetes eseményt: a lengyel királynak a czárral kötött békekötését, a melyben megnyerve látta mindazt, a miért ő maga is annyit fáradozott.
A kormányzásnak a tizenkettes tanács által gyakorolt módja azonban, mint a tapasztalás csakhamar igazolta, nagyon nehézkes és tökéletlen volt. Mert habár István király az oroszországi hadjárat befejezte után (1582 jan. 15.) többet gondolhatott is Erdély ügyeivel: a vele való érintkezés a nagy távolság miatt szerfölött nehezen és sok időveszteséggel történhetett. A kormányzóság szervezete is bonyolúlt vala. A négy főtanácsos felelős volt a tizenkettős tanácsnak; de ezek sem határozhattak magoktól, mert a szentesítés a lengyel királytól függött. A fejedelmi ház rokonai, Bocskay és Csáky, legelőbb megunták azt a kötött-kezű kormányzást és magok kívánkoztak visszalépni.
9. BOCSKAY ISTVÁN ALÁÍRÁSA ÉS UTÓIRATA.*
Az utóirat: Irjon kegyelmet minden dologról. Datum Albae Juliae 27. Martii 1596. (Országos Levéltár.)
István király belátta, hogy ez így nem maradhat. Azért 1583 elején a kormányformát megváltoztatta s három kipróbált hűségű és kiváló tehetségű férfiút állított Erdély élére, ú. m. «ez nagyságosokat»: Kendy Sándort, Kovacsóczy-t és Sombory László itélőmestert. 1583 mart. 6-án Niepolomiczban kelt erről szóló rendeletében körűlirja és meghatározza a «három helytartó» hatáskörét, jogait és, kötelességeit. A triumviratusnak elnökévé a nagy tekintélyű, tapasztalású és előkelő származású Kendy Sándort tette, a ki kor tekintetében is legidősebb volt (Kovacsóczyt pl. annyira meghaladta, hogy tíz év múlva ennek apósa leendett. A második hely illette Kovacsóczyt, jogilag társaival egyenlő hatalommal, de tényleg sokkal szélesebb hatáskörrel, mely a király rendeletében külön van körűlírva.
E szerint Kovacsóczy-nak «az kanczelláriusnak tiszti: hogy mind közönséges és részszerént való dolgokat, kik az tanácsban jűnének, az többinek eleiben adja, rendszerént megválogassa és megmagyarázza; leveleket az tanácsban ő szakasszon fel és olvasson meg; jó deákja legyen, ki az feleleteknek rendit és az tanácsnak minden arról való végzésit ugyanott feljegyezte és az szerént választ adjon a könyörgőknek. Minden leveleket az tanácsban elolvastasson, melyeket, hogyha egyszersmind helyen hagynak, az fejedelem nevit szokás szerint reáírván, bekösse és bepecsételje.»*
Báthory István király rendelete Niepolomicz 1583 mart. 6. (Erd. Országgyűl. Eml. III. 171. l.)
A három helytartónak tanácskozásra mindennap össze kellett gyűlnie. Csupán a fontosabb, «nehéz és szokatlan» ügyek tárgyalására kellett összehívniok a tanácsurakat, de ezekben is ők határoztak, a tanácsurak véleményének meghallgatása után. Az ilyen közös tanácsülésben Kovacsóczy vitte a szót, mert az ő tiszte volt az előadói szerep. «Minek utána az tanácsban mindnyájan begyűlnek (így szól a király utasítása), az kanczellárius az dolog felől, az mely felől végezni akarnak, ő nekiek szóljon, mi légyen az dolog és mit kévánjon, megmutassa, és minden szavát arra igazgassa, hogy az tanács abból értelmet vehessen.*
U. o. 173. l.
A kanczellárius által előterjesztett ügy felől a tanácsurak egyenként véleményt mondottak. Ezeket a helytartók magok között meghányván-vetvén, a miben megegyeztek, határozatként jelentette ki a helytartók seniora: Kendy Sándor. Ha nem tudtak megegyezni, elhalasztották és máskor vették elő s igyekeztek egy véleményre jutni. Ha ez akkor sem sikerűlt: kettőnek szavazata egy ellenében határozattá emelte a többség véleményét. Ha mindhármuknak más volt a véleménye, «avagy az dolog nagy és kétséges végzetű volt», a lengyel királyhoz, mint erdélyi fejedelemhez kellett előterjeszteniök eldöntés végett.
A kormányzók nevezték ki a tisztviselőket, a várak parancsnokait, az ő joguk volt azokat el is mozdítani s helyökbe másokat kinevezni; csupán azt tartotta fenn magának a király, hogy «a nagyobb helytartóságokban», mint Várad, Karánsebes és Szamosújvár váraiban híre nélkűl ne változtassák meg a «tiszttartókat».
Ők ügyeltek föl a kiskorú fejedelem neveltetésére, még életmódjának aprólékos részleteire is; így pl., hogy az udvarmester (a mely tisztségre Gálfi János neveztetett ki) szorgalmasan vigye a misére, tanúlásra, vagy vadászatra; hogy az étekfogó a kis fejedelem asztalát rendben és tisztán tartsa; hogy az asztalnál felszolgálók tisztán járjanak; hogy «ágyas házát és ágyát» annak gondviselői rendben és tisztán tartsák; hogy ha külföldi követek érkeznek, azok mikép látassanak el szállással és egyéb szükségesekkel s hogyan bocsáttassanak a fejedelem elibe, ha «az helytartók akaratjából az fejedelemhez való menésre és köszöntésére szabadság adatik» nékik.
Egyszóval István király, hogy az ő szavaival éljünk: «minden dolgoknak summáját, gondját az három helytartókra hagyta, semmint azoknak hírök nélkűl, tanácsok nélkűl tenni és cselekedtetni nem akarván». Megahgyta az erdélyieknek is, hogy a helytartók méltóságát épúgy mint az ő vagy a fejedelem tulajdon méltóságát tiszteljék és féljék, parancsolatjokat fogadják és megtartsák.
A lengyel királynak a triumviratusról szóló eme rendeletét Sibrik György, a király külön követe, az orosz hadjáratokban kiváló érdemeket szerzett hadvezére, terjesztette az 1583 mart. 24-én összegyűlt rendek elé.
A tanácsurak és rendek ünnepies csendben hallgatták végig a király felolvasott rendeletét. De a dolog sehogysem tetszett nekik. A tanácsurak nem örömest hallották, hogy közűlök hárman oly magasan föléjök emeltessenek s oly nagy hatalommal ruháztassanak föl; a rendek a hármas kormányzás helyett egy kormányzót óhajtottak, de úgy, hogy azt ők válaszszák. Így az első gyűlésen mindjárt észre lehetett venni «az dologhoz való nagy kedvetlenséget». Nem is vették mindjárt tárgyalás alá; hanem azon ürügy alatt, hogy egyszeri felolvasásból nem értették meg jól mindnyájan, a hozzászólást másnapra halasztották.
«Másnap kifakaszták minden mérgeket.» A tanács és a rendek külön kezdtek ülésezni; de a rendek a tanácsurakat (a három kinevezett helytartón kívűl) magokhoz hivatták és egyenlő akaratból azt végezték, hogy a rendelethez nem alkalmazkodnak, hanem követeket küldenek a királyhoz, azzal a kéréssel: járúlna «az ő közönséges tetszésökhöz» és ne hármat, hanem egyet – a kit ők közös akaratból neveznének – rendelne az ország kormányzására. Ezen végzésöket megizenték a helytartóknak is, azzal a hozzáadással, hogy a meddig a királytól válaszuk jönne, addig maradjon minden a régi állapotban.
A helytartókat kellemetlenűl lepte meg e nem várt ellenkezés s mindent elkövettek, hogy a rendeket engedékenységre bírják. Szép szóval izenének nekik, hogy «temere» (vakmerően) ne vetnék meg a király rendelését, hanem nyugodjanak belé. A rendek azt izenték vissza, hogy «ezt egyszer elvégezték s nem tesznek semmiként egyebet benne».
A helytartók «látván keménységöket» a rendeknek, nem folytatták a meddő izenetváltást, hanem másnapra halasztották a válaszadást, hogy a szenvedélyek lecsillapodására időt (szerintök «az furornak spatiumot») engedjenek. A gyűlés után a király követe személyesen kereste föl «a főfő népeket, mindeniket privatim házaknál», a helytartók is az ellenzék vezérférfiait s meggyőzték őket arról, hogy szándékuk kivihetetlen, mert a király elhatározását meg nem másíthatja. E személyes közbelépéssel sikerűlt a tanácsurakat arra bírni, hogy az ellenkezéssel fölhagyjanak.
«Másodnapra kelvén és a tanács elszakadván az országtól,» mind Sibrik a tanácsuraktól rendben és egyenként véleményüket kérdezte, hogy elfogadják-e a király rendeletét? mindnyájan azt felelték, hogy a király végzése ellen nem törekednének, hanem mindenben engednének ő felsége akaratának. A tanács végzését megértvén a külön ülésező országgyűlés: az is engedni kezdett s csupán azt kívánta, hogy a helytartók esküt tegyenek le. A helytartók, fölesküdt tanácsosai lévén a fejedelemnek, ezt szükségtelennek tartották. – Végre abban egyeztek meg, hogy megírják a királynak: döntsön ő a kérdés fölött.
Ilyen nehezen ment a hármas uralom elismertetése Erdélyben. A rendek, még miután nagy kelletlenűl bele is egyeztek, azután sem titkolták elégedetlenségöket. A helytartók legelső jelentésükben (apr. 20.) őszintén megvallják a királynak, hogy «nagyobb része mind uraknak s mind főnépeknek igen malcontentusok véle» s azért kérik a királyt, hogy «mind urakat, főnépeket és szolgarendeket privatim levelével és az kik oda (t. i. Lengyelországba) mennek, azokat szóval is admoneálja, hogy határokban tartásk magokat és semmit az közönséges jó és békesség ellen ne moliáljanak.»*
A kormányzók jelentése a királyhoz az országgyűlés befolyásáról 1583 apr. 20. (Erd. Orsz. Eml. III. 185–193. l.)
A király válaszában megdicséri a kormányzókat szilárd maguktartásáért s kijelenti, hogy a rendek «akármint bolondoskodtak volna, ennél egyéb deliberatiot tőle nem vettek volna».*
István király válasza, Krakkó 1583 maj. 9. (Erd. Orsz. Eml. III. 194.)
A helytartók tehát az ország rendei s főkép előbbi tanácsúr társaik kedve ellenére, de a király támogatásáról biztosítva, vették vállaikra a kormányzás nehéz gondjait. Tagadhatatlan, hogy szép és díszes állás s eddigelé szokatlan méltóság volt Erdélyben az ily, csaknem teljhatalmú kormányzóság. Anyagilag is szépen volt dotálva. Az akkori viszonyok és pénz értéke szerint rendkívűli volt az a 200 forint havi fizetés, melyet a király nekik egyenként rendelt s a mely a mai viszonyokhoz képest mintegy 20–30,000 forint évi fizetésnek felelne meg. De az is kétségtelen, hogy méltóságuk sok gonddal, sulyos teherrel és nagy felelősséggel volt összekötve.
A teher oroszlánrésze Kovacsóczy vállaira nehezedett, a mennyiben ő volt az országos ügyek előadója, neki kellett tanúlmányoznia részletesen minden dolgot, ő tett mindenről előterjesztést a kormányzók előtt, a fejedelmi tanácsban s az országgyűlésen.
A legelső fontosabb esemény, a melyben közreműködésökre nagy szükség vala: Báthory Griseldisnek, a fejedelem nővérének házassága volt Zamoiski Jánossal, a lengyel főkanczellárral.
István király családi politikája arra irányúlt, hogy a Báthory-ház uralmát Erdélyen kívűl Lengyelországban is biztosítsa.
ZAMOISKI JÁNOS LENGYEL FŐKANCZELLÁR.*
Krieger fényképe egykorú kép után rajzolta Cserna K.
Ő gyermektelen lévén: egyik unokaöcscsét, Báthory Boldizsárt szemelte ki utódává. Ezt és testvérét Endrét udvarába vette és kiváló gondos neveltetésben részelteté; beútaztatta velök a külföldet, és semmit el nem mulasztott, hogy egyikből az uralkodásra, másikból főpapi méltóságra édemes férfit neveltessen. Endrével czélját érte: varmiai érsekké lett; Boldizsár királyjelöltsége azonban nagyobb akadályokba ütközött.
István király a trónöröklés kérdését már az 1583-iki országgyűlésen szerette volna fölvetni és megállapíttatni; de akarata a lengyel nemesség ellenzésén hajótörést szenvedett.
Ennek a magasabb családi politikai czélnak egyengetése végett határozta el magát a király arra, hogy unokanővérét, Báthory Griseldist, Lengyelország akkor leghatalmasabb főnemesével és legelső államférfiával, a főhetman kanczellárral, az ő jobbkezével, Zamoiski Jánossal eljegyeztesse. Zamoiski, a ki már Báthory királylyá választásakor is döntő szerepet játszott, mint a nemességnek népszerű vezére, leginkább alkalmasnak látszott arra, hogy a király halála után Báthory Boldizsárnak (már mint rokonának is) királylyá választatását keresztűl vigye.
10. BÁTHORY ANDRÁS BÍBORNOK ALÁÍRÁSA ÉS UTÓIRATA.
A fejedelmi ara fölkészítésének, kelengyéje összeállításának, a nászhozomány (dos) előteremtésének gondja mind a helytartók vállaira szállott; ők intézkednek: kik kísérjék a fejedelemnőt Lengyelországba, mikor indúljon, hogy a kitűzött napra érkezzék. Kovacsóczy az, a ki mindezek felől levelezést folytat a lengyel királylyal, kérvén tanácsait és útasításait.
A kelengyéből, a mit lehetett, az országban csináltattak és szereztek be; a kényesebb és ritkább dolgokat Bécsből hozatták, harmadfél ezer forint értékben; apró gyöngyökért a lengyel királynak írnak, mert máshonnan hirtelen szerét nem tehetik, pedig arra nagy szükség van – úgy mondanak – «az szoknyákra, kinek az prémeket (ha főruhák) avval szokták ékesíteni, mind pedig pártákra, főkötőkre, beretákra, szoknyaújjakra és egyébb főre való ékességekre». (Tehát még a női divathoz is érteniök kellett. A nem rég nősűlt Kovacsóczy tapasztalásból tudhatta, avagy tanácsot kérhetett fiatal feleségétől.) Csupán az ékszerek és drága prémek beszerzését hagyják magára a lengyel királyra, hogy «nyakbavetőkkel, függőkkel, kézrevalókkal és nyakszorítókkal, annak fölötte nyuszt- és hiúzbőrökkel ott (t. i. Krakkóban) építse fel ő nagyságát.»*
A kormányzók 1583 apr. 20. jelentésében. (Erd. Ogy. Eml. III. 189.)
Május 2-án indítják a «nem kicsiny summával» fölkészített menyasszonyt, hogy a kitűzött napra Krakkóba érkezzék. Dísz-kíséretűl «mind urak, főnépek, asszonyok és egyéb kísérők» mennek vele, a kiknek névlajstromát előre megküldik a királynak. 27,000 frtnyi nászhozományt gyűjtenek össze és küldenek ki előre, aranyban. – Az elhunyt fejedelemnének «valami marhája, aranymíve, gyöngye és köves drága marhája és egyéb aprólékja maradott volt», azt is oda adták az ifjú menyasszonynak; öcscsének csupán három arany lánczot s egy és más apróságot hagytak, mintegy emlékképen anyja ékszereiből.
A lakadalmat királyi pompával tartották meg Krakkóban, a Wawelen épűlt ősi vár ragyogó termeiben; az esküvőt a lengyel királyok régi templomában, Szent-Szaniszló székesegyházában végezték.
Mindenről a király maga gondoskodott, a ki örömét és családja dicsőségét látta abban, hogy a mi fényt és pompát magyar és lengyel együttesen kifejteni képes, mindaz ragyogjon és tündököljék a Báthory-család ez örömünnepén.
11. A KRAKKAI KIRÁLYI VÁR (A WAWELEN). KRIEGER FÉNYKÉPE UTÁN.
A házasság, habár politikai érdekházasság volt mindkét részről – hisz a jegyesek alig látták egymást az esküvő előtt – mégis boldog és áldásos volt; csakhogy rövid ideig, nem egészen hét évig tartott. 1590 mart. havában Zamoiskiné, férje ősi kastélyában, Zamosc várában, a földi élet boldogságából a túlvilágiba költözött át.
A gazdag hozomány, a családi kincsek visszaszerzése nagy gondot okoz ekkor a már uralkodó Báthory Zsigmond fejedelemnek: Gyulafi Lestárt ismételve sűrűn járatja követségbe a lengyel kanczellárhoz, részben ezért, részben ennek ürügye alatt a lengyel királyság megszerzéseért.
