I.
I.
12. VISEGRÁDI DONJON.
Visegrád s a visegradi őrtorony. Dörre rajza.
Máriának állítólag négy jegyese is volt, a sors azonban Zsigmondnak kedvezett. Délen ugyanis mindegyre növekedett III. Károly nápolyi király pártja s az elégületlenség országszerte terjedt. Erzsébet a kedélyek megnyugtatására 1384-ben országgyűlést tartott s ezen Mária az aranybullát megerősítette ugyan, a nemesség fölkelését azonban mellőzve, a Nápoly felől fenyegető veszély ellen inkább Velencze, Bosnia és Ausztria jóindúlatában bizakodott. Ebben, főkép pedig a csak kereskedelmi érdekeket hajhászó Velenczében nagyon csalatkozott. Károly pártja egyre gyarapodott. E párt megbízásából Horváthy Pál zágrábi püspök, álürügyek alatt, Nápolyba ment s alak szerint meghítta Károlyt a magyar trónra. A király sokáig vonakodott, neje, Margit mindenképen tartóztatta s Velencze maga sem volt tájékozva a király terveiről. Ő azonban elfogadta a meghívást; Zengbe, majd Zágrábba ment s onnan rendszeresen izgatott Mária ellen. Ezt e közben jegyese, Zsigmond is fegyveresen akarta kényszeríteni a házasság megkötésére. A fenyegető politikai viszonyok közt Erzsébet sem ellenezte ezt többé s a házasság, melynek előzményeiről a francziák kalandos híreket terjesztettek, az udvari pártok kiengesztelődése melett. 1385 mindszentek napján végre csakugyan megtörtént. A képviseleti rendszer egy nemének alapján összegyűlt országgyűlés hódolt az ifjú párnak, Mária pedig újabban biztosította az ország kiváltságait. Végzetes hiba volt, hogy a kormány nem követelte Zsigmond megkoronáztatását. Miközben Zsigmond rokonainál keresett segítséget Kis Károly ellen, ez deczember elején Budára indúlt és színes ürűgyek által megnyugtatva a királynékat, ünnepélyesen vonúlt a fővárosba, hová országgyűlést hirdetett. Ez kormányzóvá választotta őt s az utczai népség elégedetlenségén fölbátorodva, küldöttség által lemondásra szólította föl Máriát. A királyné csupán egyéni szabadságának biztosítását kérve, egy közte és anyja közt lefolyt érzékeny szóváltás után csakugyan lemondott, ha nem is önként, mint híresztelték.
Lajosnak, egyszer, Zsigmondnak kétszer is jegyese volt Mária. Híresztelték róla, hogy ő maga Garay Miklós macsói bánt szereti.* A hagyomány pedig arról is tud, hogy egyenesen Durazzói Károly királynak akarták őt «zu wibe geben».* Pedig Károly királynak magának is volt szép ifjú felesége,* míg Mária októberben maga sem tudhatta, Orleansi Lajos felesége lesz-e, vagy pedig a Zsigmondé. Emezé lett, mert ennek kedveztek inkább a körülmények.
LINDNER igen komoly ember, mégis azt hiszi (I. 246.), hogy valamely büszke magyar főúr Mária keze által akart trónra lépni.
Chronik über Sigmund. (CARDANUS közlése. Forsch zur deutschen Gesch. Göttinga, 1876. – 342.)
KÖNIGSHOFEN szerint (Stchr. Strassburg, II. 597.) Kis Károly ép azért volt feszült viszonyban a pápával, mert ez nem akarta elválasztani Margittól, hogy Máriát vehesse el. Helyesebb LINDNER (Gesch. des deutschen Reichs unter König Wenzel. Braunschweig, 1875. I. 255.) azon megjegyzése, hogy Károly lefeljebb fiával, Lászlóval akarhatta eljegyezni Máriát.
Erzsébetnek és Garaynak kormányát ugyanis egyre fokozódó ellenszenvvel tekintették az urak, kivált a délvidékiek. Simontornyai, a három Horváthy, sőt maga Laczkfy bán is mihelyt a királynék 1384 elején odahagyták Dél-Magyarországot, nyíltan Durazzói Károlyhoz csatlakozott. Károly pártjának még nagyobb súlyt adott azon körülmény, hogy Anjou Lajos sem boldogúlt Nápoly ellen, sőt hogy ezen küzdelemben életét is vesztette. – A nem szűnő izgatásoknak lecsöndesítése végett Erzsébet 1384 májusában Laczkfy helyébe Szentgyörgyi Tamást tette bánná. Ez kellő szigorral járt el a szintén lázongó városi polgárok ellen* s július 8-án csak az ő előrelátása hiusította meg, hogy Zára a Horváthyak kezére nem került. Azonnal megeskette a polgárokat, hogy mindvégig hívei lesznek Máriának, valamint nővérének Hedvignek s anyjuknak Erzsébetnek; az árulókat pedig július 11-én kivégeztette.* Az oligarchákkal azonban semmire sem ment. Ezek Tvratko királyt is részökre vonták, mit szintén megtudott Mária kormánya. Szemére hányta Velenczének, hogy Tvratko részére két gályát engedett építtetni saját hajógyárában; a köztársaság aonban június 14-én azzal igyekezett kivágni magát, hogy hiszen nem adott hajóslegényeket s hogy Tvratko velenczei tengernagyjának úgyis meghagyta a magyar király alattvalóinak kímélését.* Nyár derekán Károly királynak különben is tizennégy hajója horgonyzott az Adriai-tengeren, várva a parancsot, mikor indúljon Dalmátiába. Szeptember 20-án meghalt Anjou Lajos s menekvő lovasságának egy része Ragusa város fogságába esett. VI. Károly franczia király és Mária királyné – mint látjuk – közbeléptek ugyan érdekökben, de a Máriához különben hű város még így is csak 1385 február 28-án bocsátotta őket szabadon.*
Paulus de PAULO, Schwandtnernél, III. 725.
SPIESS, Archiv. Neben-Arbeiten. XVIII. sz., 162. l. és Fejér, X. a. 206–207. l.
WENZEL., Dipl. Eml. III. 538–9.
Az erre vonatkozó oklevelek u. o. 553–567.
De nemcsak dél forrongott. Az elégületlenség magában Magyarországban is terjedett. A Mátyásföldnek több várát némelyek «idegen és ellenséges kézre» adják vala, ha különben Zelinát meg nem menti három testvér, kiket azután Mária királyné Nedecze várának birtokával jutalmazott meg.*
1384 júl. 9. FEJÉR, X. a. 2005–6.
Erzsébet ily körülmények közt minden eszközt meg akart ragadni a nemzet megnyugtatására s 1384 júniusára országgyűlést hirdetett. A rendek Paduersia Pált és Oztopán Dénest küldték Mária királynéhoz, kérvén őt, hogy atyjának példájára biztosítsa a maga részéről is II. Ende aranybulláját. Tekintve, hogy a királynak «a közjóra szolgáló minden dolgot kegyesen kell fogadnia, mert annak erősebben áll a trón, mennél inkább biztosítja alattvalóinak békéjét a fejedelem», június 22-én Mária csakugyan megerősítette az aranybullát* s így mintegy jóvá akarta tenni azon múlasztást, melyet nem egyszer hánytak szemére. A gyűlésnek azonban más czélja is volt; az tudniillik, hogy, ha egykép nem lehet, erőszakosan állítsa helyre a királyság tekintélyét. A nádor – úgy látszik, ennek következtében – csakhamar fegyverbe szólította a nemességet. Június 30-án például egész rövidséggel tudatta Losonczy Lászlóval, hogy a királyné akarata folytán minden hadi népével együtt «háborúba» kell mennie. Távollétének idejére a királyné szívesen kijelöl egy várat, hol feleségét és féltősebb vagyonát tartsa.* A nemesi fölkelésből azonban ezúttal semmi sem lett. A királyné maga augusztus elején* Temesvárra vonúlt s anyja által innen szólította föl Kállay Ubolt, hogy megőrizve régtől fogva tanúsított hűségét, az ellene föllázadt volt vajdával, Laczkfy Istvánnal és pártosaival semminemű összeköttetésbe se lépjen.* S úgy látszik nem is lépett; legalább a Kállayakat, főkép pedig Marhard fiait, Lászlót és Andrást utóbb sokszorosan kitüntették hűségökért Mária és Zsigmond.* Erélyesebb eljárásra azonban most sem szánta el magát a kormány, hacsak annak nem veszszük, hogy Velenczével ismét szövetségre akart lépni. Az alkudozások már 1385 elején megindúltak. A nádor Geno Károly előtt Bernardo Ferencz által fejezte ki óhajtását szorosabb szövetség kötése iránt és Geno a tanács tudtával azonnal ki is jelentette erre való készségét. A köztársaság maga márczius 10-én Quirinio Jakabot teljes hatalommal küldte a nádorhoz, kinek azonban ügyelnie kellett, hogy a magyar részről szövetkezésre – úgy látszik – szintén felszólitott Genua, valamint Padua urának, Carrara Ferencznek, követei Velencze érdekeit valamiképen meg ne sértsék.* Egyidejűleg márczius 28-án Tvratko szerb és bosniai király is örök hűséget fogadott «kedves nővérei», Erzsébet, Mária és Hedvig királynék, – valamint soha nem múló barátságot a nádor, az ő igen kedves barátja és atyjafia iránt.* S tudjuk, hogy ezekkel párhuzamosan Mária eljegyzése s a franczia-magyar szövetség tárgyában a párisi udvarral is megindúltak az alkudozások, melyeket a Mária kormánya által megnyert Lipót osztrák herczeg is támogatott, s így Venczel és Zsigmond ellenében megbízható szövetségesnek látszott.
Közli FEJÉR, X. a. 148–151. Megvan a Corpus Jurisban is. (Márináak egyetlen. oda fölvett törvénye.)
FEJÉR, X. a. 182.
Július 28-án még Budán volt. FEJÉR, X. a. 143.
KATONA, Hist. XI. 77–8.
Gr. Károlyiak levéltára.
WENZEL, Dipl. Eml. III. 568–572. A megbízó levelét a királynénak, a nádornak, a pécsi püspöknek és Bernardonak kellett bemutatnia.
SPIESS, id. h. XIX. sz., 163. l. és Fejér, X. a. 260.
Mária királyné diplomatiája tehát a Nápoly felől fenyegető veszélylyel szemben korántsem volt tétlen; ellenkezőleg annyi erélyt fejtett ki, hogy a fehérvári káptalan máczius 4-én «rettegett úrnőjének» nevezi Máriát.* A szép tervek azonban egyenkint omlottak porba. Quirino eljutott ugyan Budára, de visszatértekor a lázadók fogságába esett.* Velencze mindamellett nem áll el eredeti szándékától s ápril 27-én Dandolo Lenárdot és Truno Donátot bízta meg a maga képviseletével,* időközben pedig május 25-dikén milanoi podestává választott követét, Geno Károlyt, visszahítta.* Az új követség működéséről nincsenek tudósításaink; Plumacio János azonban, kit Velencze a 7000 arany forintból álló adóval küldött Visegrádra, augusztus 18-án rendeltetése helyére ért,* csakhogy őt politikai küldetéssel nem bízták meg.
FEJÉR, X. a. 233.
WENZEL, id. h., III. 577–8., 582–3. és 588. l.
U. o. 578.
U. o. 579–580.
U. o. 589–590., 594., 595.
Velencze eljárásának irányát kereskedelmi érdekei szabták meg. Hiszen ép ezen évben, ápril 5-én kötött oly szerződést, mely Magyarország érczbányáit úgyszólván kezére játszotta; a dalmát névkereskedés pedig lekötelezte a királyné iránt a számító köztársaságot. De hasonló símasággal tárgyalt Tvratkoval, ki magyar érzelmeinek jutalmát abban nyerte, hogy Mária már júniusban átengedte neki Cattarot,* – a lázadó Laczkfy Istvánnal, kit szintén a «szeretet és rokonszenv hangján» szólított meg,* – sőt Durazzói Károlylyal is.
U. o. 586. és 590–2.
U. o. 583. (július 5-én).
Károly ügyei ugyanis kedvezően alakúltak. Dalmatia egy része, valamint Horvát- és Tótország az egész nyáron át forrongott és Zágrábban a letett bán, Laczkfy, hű tanácsosával Pál érsekkel együtt, majdnem fejedelmi hatalmat gyakorolt.*
V. ö. WENZEL. Dipl. Eml. III. 582–3., 588. l.
Voltakép
«– – iszonyú kardú testvéreinél is
Elveteműltebb Zágráb püspöke, a ki talárban
Jár, – a bajoknak kútfeje és nevelője, ki készebb
Még amazoknál is minden vétekre, gonoszra.»*
«– – iszonyú kardú testvéreinél is
Elveteműltebb Zágráb püspöke, a ki talárban
Jár, – a bajoknak kútfeje és nevelője, ki készebb
Még amazoknál is minden vétekre, gonoszra.»*
MONACI, 99–102. V.
VI. Orbán pápa átok alá vetette ugyan Károlyt,* leghívebb pártolója azonban épen ő volt, a pap. 1385 nyarán eléggé szervezettnek találta már a forradalmat, hogy jelöltjével nyíltan föllépjen. Minden attól függött, rá birhatja-e azt a Magyarországba való jövetelre. Pártja megbízásából Nápolyba kellett mennie, hogy annak nevében ünnepélyesen meghívja Károlyt a trónra. Hogy Velencze figyelmét kikerülje, nem vallhatta be útazásának valódi czélját. A köztársaság még 1382 ápril 10-én megengedte volt neki, hogy szentöldi útjára Velencze kikötőjében saját költségén egy gályát szereljen föl.* S akkor nem is volt más czélja, mintha a szentföldi út. Mire azonban elkészült a gálya, a Lajos király idejében a turini békénél s más fontos állami ügyekben annyira méltányolt férfi, eljöttnek látta az időt, hogy szint valljon.
MONACI szerint csak 1386 elején, id. h. 336. l.
[mendum
«Hunc paulo ante diem, mirum, dictumque tre-
Torserat a latio sublimi pastor in illum
Fulmen Apostolicum, suspensum tempore longo.»
«Hunc paulo ante diem, mirum, dictumque tre-
Torserat a latio sublimi pastor in illum
Fulmen Apostolicum, suspensum tempore longo.»
WENZEL., id. h. 474.
1385 nyarán szent zarándoklat színe alatt hajóján csakugyan útra kelt, fölkereste Rómát, – de nem ment tovább Nápolynál,* hová augusztus közepén érkezett.* A király valószínüleg szent István napján (augusztus 20.) fogadta s a püspök átadta neki azon oklevelet, melyben állítólag Magyarország «összes» főrendjei meghívják őt a trónra.* Károlyra mindenki kedvesen emlékezik otthon; tudják, hogy régi magyar királyok sarja s hogy leginkább őt illeti meg szent István koronája. A zabolátlan nemzetet nem kormányozhatja aszony; a gyönge nő semmikép sem csillapíthatja le az általa fölidézett háborút; mert azt a Magyarországot, melyet Károly mindenben bővelkedni látott, háború dúlja most. Benne bíznak tehát s remélik, teljesíti is kérelmöket.* A döntő pillanatban Károly nehezen határozott. Lajos királynak tett igérete aligha mese. Pénztárát is nagyon kimerítették a hadjárat költségei. A pápa átka szintén kevéssé ajánlhatta őt a magyar népnek, mely egészben véve vallásos volt.* Általános szavakban azonban harmadnap* végre is elfogadta a felajánlott koronát. Hiában esengett neje, Margit királyné, kit különösen az rémített meg, hogy fiát is magával akarta vinni; férje őt állítólag meg is verte* s nem eresztette magához. Végre azonban megszánta őt, – és
THURÓCZY, Chronica Hungarorum. (Schwandtner, I. 253.)
GERARDO Miklós már 1385 augusztus 18-án és 22-én kelt leveleiben tesz említést arról, hogy a zágrábi püspök Nápolyban van; és szeptember 15-én arra útasítja őt a köztársaság, hogy vele szemben tetszése szerint válogassa meg az udvarias szavakat. (Wenzel, 592–3.)
DLUGOSS (X. 100.) különös állítása szerint Erzsébet maga ösztönözte őt a bejövetelre (Secundum aliorum assertionem per dictam reginam Elisabeth accersitus.) Ennek világosan ellene mond a Mária által 1386-ban kiadott oklevél (Kovachich, Suppl. ad vest. com. I. 287.) hol «némely lázadóról» beszél, kik a királyt bejövetelre ösztönözték. Levél, pecsét és követség által való behívásról tud a flórenczi köztársaság is. Wenzel, id. h., III. 606.
THURÓCZY, id. h. 254. és FEJÉR, X. a. 267–9. E beszéd Thuróczynak előadás-szépítője. Ő ugyancsak Monaci latin verseinek prózává lapítására, helyenkint azonban bővítésére is vállalkozott Bonfin (1606. kiadás, 356–7. l.) szintén átírja e beszédet, illetőleg egy sokkal hosszabbat csinál helyette.
MONACI, 119–121. V.
BONFINI, 358.
MONACI, 159–160. V.
« – – mihamar hozzáviszi a szerelemvágy.
Sírását, panaszát szívből hallgatja ezentúl.
Látja, szegény neje mint őrjöng ilyen elhagyatottan
És a töméntelen aggodalom sohajokra fakasztja.
Egyrészt fáj neki, hogy távol legyen a fia tőle,
Másrészt szánja nejét, – míg végre legyőzi szerelme
És megigéri, hogy itten hagyja fiát, a kit anyja
Mint a halál torkából megszabadúltat ölelget.»*
Sírását, panaszát szívből hallgatja ezentúl.
Látja, szegény neje mint őrjöng ilyen elhagyatottan
És a töméntelen aggodalom sohajokra fakasztja.
Egyrészt fáj neki, hogy távol legyen a fia tőle,
Másrészt szánja nejét, – míg végre legyőzi szerelme
És megigéri, hogy itten hagyja fiát, a kit anyja
Mint a halál torkából megszabadúltat ölelget.»*
U. o. 170–177. V. ASCHBACH szerint (I. 21.) Károly kilencz éves fiát, Lászlót, akarta királylyá tenni s azután haza szándékozott térni.
A közönség közé Károly szándékairól csak homályos hírek szivárogtak ki. Velencze követe, Gerardo Miklós, még szeptember 9-én sem tudott többet annál, hogy a király Szlavoniába készűl menni és szeptember 20-án nyert utasítása értelmében Nápolyban kellett maradnia, míg Károly vissza nem tér.* Pedig a «békeszerető Károly» Gerardo levelének íratásakor* vagy másnap, Horváthy Pállal és számos előkelő úrral együtt két gályával* már útra kelt és szeptember 12-én kedden* Zengbe érkezett, hol az olasz lakosság kitörő örömmel fogadta.* Spalato ellenben s néhány hű város csak a kényszerűségnek engedett, törvényes uralkodójának azonban nem tartotta s október 13-án is kijelentette, hogy Mária csak akadályozva van a királyi teendők végzésében, jog szerént azonban valódi király.* – Károly Zengből Zágrábba ment, hol szintén nagy ünnepélyek vártak reá. Megbízottjai innen széledtek el az országban, hogy azt a nőuralom ellen izgassák;* egyúttal azonban maga is űzte csöndben, titokban, leplezgetve «csúfos» cselszövényeit.*
WENZEL, id. h. 592. és 594.
SZALAY László szerint (Magyarország Tört. II. 263.) szept. 4-én indúlt útnak.
CARESINUS Venetus (Muratori, Rerum Italicarum, X. 476. – LUCIUS, 244.
KERCHELICH, Hist. Eccl. Zagrab. 140. ASCHBACH szerint (I. 21.) szept. 3.
THURÓCZY, id. h. 257.
LUCIUS Schwandtnernél, III. 408.
THURÓCZY, 257.
Mária oklevele. KOVACHICH, Sappl. ad. vest. com. I. 287.
Most már a budai kormány sem támaszkodhatott egyedül a küldiplomacziára. A belbajok elfojtása az ország saját segédeszközeinek fölhasználását követelte. Lajos franczia herczeg nem jöhetvén, Zsigmond pártja, mely ez összeköttetést elejétől fogva kárhoztatta, újra minden követ megmozgatott, hogy győzelemre jusson. A heves ifjú eleintén fegyverrel akarta kényszeríteni Máriát, hogy őt ismét jegyesének ösmerje el. Sternberg Vilmost népével együtt 1385 május 9-dikén zsoldjába fogadta «yn unseren Geschefften zu dem Königreiche in Hungarn»;* 1385 július 13-án pedig, hogy valamiképen pénzt szerezzen, Brandenburg egy részét, t. i. Priegnitz és Altmark vidékét, 50,000 prágai garasért unokatestvéreinek, Jobstnak és Jodoknak zálogosította el.* Hogy azonbab az őrgrófság legközelebbi és általános örökösei, Venczel és János ezen szerződés ellen kifogást ne tehessenek, Venczel javára Zsigmond 1385. júl. 21-én föltételesen Brandenburg többi részéről is lemondott azon segély fejében, melyet a cseh király «irczaiget und noch irczaigen soll in unseren Sachen gen dem Königreich czu Hungeren».* Zsigmond tehát, ki pár hónap előtt még a magyar és lengyen trón révén az Elbétől a Niemenig s Pruthig és a Keleti-Tengertől az Adriai- és Fekete-Tengerig akart uralkodni, e perczben már csak brandenburgi czímzetes őrgróf s a római szent birodalomban főkamarása volt.
DOBNER, Monum. Hist. Boemić, IV. 375.
PELZEL, Lebensgesch. des Königs Wenzeslaus,. Urkundenbuch, XLVI. sz. ASCHBACH, I. 36.
GERCKEN, Cod. Dipl. Brandenburg, III. 134.
Nagyon csekély viszonzásúl ezek fejében Venczel német császár, ki állítólag azon hír is aggasztott, hogy Károly szintén őt is el akarja űzni s V. Károly néven maga szeretne uralkodni,* öcscsének javuló szándékáról biztosította Erzsébetet,* ki ha talán nem is hitt ebben, a német segély kedvéért fontolóra kezdte venni a dolgot. Itthon Dömötör bíbornok-érsek, a család régi barátja, beszélt lelkére, eleinte azonban oly csekély eredménynyel, hogy egy kószahír szerint az ingerült királynék őt még az esztergomi széktől is meg akarták fosztani.*
CORNER után Aschbach, I. 32.
DLUGOSS, X. 100.
FEJÉR, X. a. 221.
Mária azonban végre is legyőzte ellenszenvét s anyja jóváhagyásával kijelentette, hogy visszalép Orleansi Lajossal való eljegyeztetésétől s nőül megy Zsigmondhoz. Erről azt terjesztették Francziaországban, hogy 10,000 emberrel vonúlt az előle egy határvárba zárkózott királynék ellen s úgy kérte ismét nőül Máriát. Erzsébet azonban megtagadta leánya kezét. Csak akkor engedett, mikor saját alattvalói is kijelentették, hogy épen olyan becses előttük a németekkel, mint a francziákkal való kereskedés, hogy tehát segítséget sem adnak a brandenburgi ellen. Az őrgróf viszont azzal fenyegetőzött, hogy élethossziglan egy toronyba zárja s kenyeren és vizen tartja őket. S igy lett volna Zsigmond Mária férjévé és «Magyarország királyává».*
FROISSART (X. 372.), ki Zsigmondot ismételve is csehországi Henriknek nevezi. Ugyanezen mesét DLUGOSS (X. 100.) szintén leírta, nyilván összezavarva a későbbi győri és horvát eseményekkel. Szerinte a nemesek, kik haragudtak Erzsébetre s Máriára Zsigmond mellőzése miatt, Máriát meg akarták fosztani a tróntól, mire ez anyjával együtt egy erős várba menekült, ezalatt Durazzói Károly is elfoglalván Mária trónját, az anyakirályné Venczel segítségével kibékűlt Zsigmonddal s Károly megöletése után nőül adta hozzá leányát. – Különben MONACI Lőrincz (329. l. 192–3.) verse:
«Addig a császárnak fia nőül szerzi azon nőt,
A ki magyar vért vitt hozományúl,«
szintén némi erőszakot sejtet.
A ki magyar vért vitt hozományúl,«
szintén némi erőszakot sejtet.
13. MÁRIA KIRÁLYNÉ THURÓCZY KRÓNIKÁJÁBÓL.
Annyi bizonyos, hogy Zsigmond okt. 3-án már udvarának új szervezéséről gondoskodott és pedig olykép, hogy annak tagjait péld. gróf Forchtenau Pált novemb. elsejétől fizeti.* Valószínű, hogy a lakodalom is, melyet az udvari pártok kiengesztelődése előzött meg,* tényleg ezen napon, tudniillik mindszentek napján történt meg.* A politikusok meg lehettek elégedve s nem is sokat gondoltak vele, hogy a szívét már valóban érezni kezdő, mert életének 16-ik évében járó Mária csakugyan szereti-e, vagy fogja-e szerethetni a 18 éves Zsigmondot, kiről nyílt titok volt, hogy nem hajlamból, hanem érdekből vette őt el. Sőt ezt a frigyet magának a zavaros viszonyok rendezése végett összehívott országgyűlésnek is szentesítenie kellett.
FEJÉR, X. a. 227.
Annak bizonyságául vehetjük a gyanusított Dömötör érsek részére Mária által okt. 26-án kiadott levelet. FEJÉR, X. a. 221–2. és TÖRÖK, Magyarország Primása, 51.
Erre utal, hogy Zsigmond e napon mintegy új udvartartást kezdett. MONACI, THURÓCZY és CARESINUS elbeszélései, de az események egybevágása szerint sem mehetett az végbe október második és november első fele előtt. KRONES (Gesch. Oesterreichs, II. 203.) októberre teszi. A házasság időpontjára nézve eltérnek forrásaink. Mária egy 1383-i oklevélben, melynek keltét azonban PRAY (Ann. II. 171. l., 29. jegyz.) tollhibának tartja, Zsigmondot már «igen kedves férjének» nevezi. A CARDAUNS által kiadott krónika szerint (id. h. 339.) 1386-ban ment férjhez Mária. De ugyanezen forrás is úgy tudja, hogy a lakodalom után valami országgyűlés félét tartottak, hol «al heren hulden». A házassági szertartást FROISSART krónikájának boroszlói kéziratában régi kép tünteti föl, melyet színnyomatban közlünk. Azon állításnak, hogy a házasság emlékére a sárkányrendet alapították, czáfolatát lásd Acta literaria musei nat. Hung. 182.
14. ZSIGMOND KIRÁLY THURÓCZY KRÓNIKÁJÁBÓL.
Mária már november 8-ára összehítta a rendeket Budára. Mivel kevés idő állott rendelkezésére, nem hítta meg az összes nemeseket, mert ezeknek felkészülődése hetekbe kerűlt volna, hanem azt rendelte, hogy a többinek képviseletében megyénként csak négy vagyonosabb nemes jelenjék meg,* a mi nem jelentéktelen mozzanat az országgyülések fejlődésének történetében.
FEJÉR, X. a. 217.
15. MÁRIA KIRÁLYNÉ NAGY PECSÉTJE. Előlap.*
Agota Imre rajza.
Avers: [ + M]ARIA . D[EI GR]AA HVNGARIE . DALMACIE . CROACIE . RAME [SERUIE . GALICIE . COMANIE . LODAMERIE . BVLGARIE +] REGINA . PRINCEPS . SALERNITANA . ET. HONO[RIS MONTIS SANCTI ANGLI DOMINA].
Revers: [+ SIGILLVM SECVNDVM MARIE DEI GRATIA REG]NE . HVNGARIE . ET . ALIORVM. REGNORVM. IN. ALIA PART . EXPSS.
A tárgyalások a kitűzött naptól fogva szakadatlanúl folytak. A nemesek szemére lobbantották a kornánynak, hogy szabadságaikban, kiváltságaikban, sőt személyök sérthetetlenségében is a legnagyobb sérelmeket szenvedtek s hogy az ország régi törvényei veszendőbe mentek. Máriához küldött követeik által tehát a szent és más királyoktól nyert összes jogaiknak megerősítését annyival is inkább kívánták, mert ezt már a múlt évben sem vonakodott teljesíteni a királyné. S megfontolva azon tántoríthatatlan hűséget, melyet a nemesek Magyarországnak és a szent korona összes jogainak, kiváltképen pdig a határoknak védelmében és megtartásában mindenkor készségesen tanúsítottak; s megfontolva, hogy országát ő maga is csak ezen hűség következtében bírja, a nemesek kérelmét Mária igazságosnak, sőt az egész országra nézve is hasznosnak találta s mivel egyébként sem akarta kisebbíteni az érintett szabadalmakat: november 14-én kedden, ünnepélyesen megigérte és fogadta, hogy őket Magyarországnak szent és más királyaitól nyert örökérvényű szabadságaikban, kiváltságaikban s jogaikban, hogy a haza védelmére s az iránta való rendületlen hűségre annál inkább föllelkesüljenek, ő is, úgy mint elődei tették, megtartja és megoltalmazza.*
BÁRDOSSY, Reflexiones, LXXIV. §., 10. sz. – KOVACHICH: Vestigia Comitiorum, Buda, 1790. – LXXVIII–LXXIII. – FEJÉR, X. a. 216–9.
16. MÁRIA KIRÁLYNÉ NAGY PECSÉTJE. Hátlap.
Ugyanattól.
Ezt az igen nevezetes, a törvénytárba azonban föl nem vett valóságos «magna chartá»-t a kormány minden egyes vármegyének külön is megküldötte.* A nemesség szabadságainak megerősítése után az országgyűlés hűséget esküdött Máriának és Zsigmondnak, kit az ország gyámjának (regni Hungarić tutor) czímével tüntette ki.*
KOVACHICH, id. h. LXII.
Zsigmondnak 1409. évi oklevele. PRAY, Ann. II. 164. Ő azonban azt hiszi, hogy Zsigmond e czímet 1382 óta viselt.
Czím, hatalom nélkül. A bekövetkezett szerencsétlenségek egyik fő oka az volt, hogy a kormány nem követelte, sőt megakadályozta Zsigmondnak megkoronáztatását. Ez a habozás csak az ellenfél önbizalmát növelte. Többet ennél azonban maga Venczel császár sem akart, mert sokkal inkább félt dicsvágyó öcscsétől, semhogy fején szerette vonla látni a magyar koronát.*
V. ö. Mária és Erzsébet királynéknak 1386 május 2-án kiadott oklevelével. FEJÉR, X. a. 286–7.
A házasság és a hódolat megtörténte után november második hetében Zsigmond sietve távozott Csehországba,* hogy testvéreitől Kis-Károly ellen segítséget kérjen* s nem azért, mintha – mit egyesek szemére vetnek – gyávaságból futott volna meg.* Önző rokonaitól, mint láttuk, csak nagy engedmények árán remélhetett támogatást. Tudjuk, Priegnitz és Altmark elzálogosításával hogyan szerzett tőlük egy kis pénzt a nyáron. Mivel azonban a két kerület lakói Jobstnak és Jodóknak hódolni nem akartak, Brandenburgtól Venczel javára november 13-án véglegesen lemondott, említett unokatestvéreinek pedig Lublyóban deczember elsején a Duna és Vág közti részt vetette zálogba.*
MONACI, 205–6. V. THURÓCZY, 258. LINDNER szerint (I. 259.) a házasság már október elején megtörtént, FROISSART szerint pedig október 18-án a házasság híre már Troyesban volt. LINDNER szerint október 8-án Zsigmond már nem lehetett Budán, mert Dömötör érsek részére a nyilatkozatot csak Mária és Erzsébet állította ki. De ez nem is volt az ő dolga. S viszont több mint valószínű, hogy az országgyűlés hódolatát Zsigmond személyesen akarta fogadni. S a Dömötör részére kiállított oklevél különben sem okt. 8-án kelt, mint LINDNER hiszi, hanem okt. 26-án, mi szintén Lindner föltevése ellen szól.
THURÓCZY, 258.
U. o. A CARDAUNS-féle krónika által 1386-ról említett szökést az 1389. évnél kell elbeszélnünk.
GERCKEN, id. h. III. 136.
Csak akkor kapott segítséget s a jövő tavaszra most már erősen készülődött is. Kirívó törvénysértésével azonban megkétszerezte Károly pártját, mely végre kilépett várakozó állásából s deczember elején jelöltjével Zágrábból Buda felé indúlt. Útközben mind többen és többen csatlakoztak hozzá, állítólag egész zászlóaljak is, melyek hajdanában már szolgáltak alatta.* Az udvar, mely megfoghatatlan módon még Buda várát sem látta el elég őrséggel, erejében nem bízhatván, Károlylyal békésen akarta elintézni a dolgot. A királynék által hozzá küldött követségnek azt felelte a nápolyi király, hogy ő csak közvetítő akar lenni az egymást félreértő királyné és a nemzet között s hogy a teljes kibékülés eszközlésén kívül nincs egyéb oka jövetelének.* A királynék teljes megnyugvást és bizalmat tettetvén, «mosolyogni tanúltak» s aranyos kocsiban fényes kísérettel mentek a «kedves rokon» elé. A találkozás igen szívélyes volt.
Fantin DESODOARDS: Histoire d’Italie. Páris, 1803. IV. 564.
A krónikásnak ezen szavaival teljesen összehangzik Máriának 1386-diki oklevele, melyszerint Károly őt mint igen kedves nővérét édes szavakkal és enyelegve biztosította, hogy koronáját és országát megakarja védelmezni. – (KOVACHICH, Suppl. ad. vest. com. I. 287.)
«Az asszonyok nagy vígan fogadák
Az nagy álnokságot, mert ezt nem tudták.»*
Az nagy álnokságot, mert ezt nem tudták.»*
TINÓDI Sziládynál, id. h. 322.
Károly a bevonulás alkalmával a hintóban Mária és Erzsébet közt foglalt helyet. Az anyakirályné alig győzte magasztalni «kedves fiának» nemes lelkületét, kegyeletét Lajos király iránt, valamint rokoni szeretetét, melynél fogva odahagyta messze lévő országát, feleségét, gyermekét, csakhogy lecsöndesíthesse a magyarországi zavargásokat, és hogy megkönnyítse a királynék munkáját. Ők képtelenek meghálálni mindezt; hanem majd megfizet neki az Isten. Károly zavarában csak azon kegyeletet emlegette, mely Lajos király és családja iránt olthatatlanúl ég kebelében. Budára érkezve, látszólag a legnagyobb barátságban váltak el egymástól; Mária és Erzsébet a királyi palotába hajítottak, vendégük azonban egyik párthívénél szállott meg.*
MONACI, 330. l., 207–236. V. – THURÓCZY, 258–9.
«Királyné – intették Máriát egyes hívei – vigyázz, hogy úgy ne járj, mint Johanna.»* S ki tudja, nem jár-e úgy valóban, ha ő is ellene szegűl Károly nagyravágyásának? Ez a nagyravágyás pedig mind érthetőbben mutatkozott. Lehet, hogy a párt már előre* országgyűlést hirdetett Budára, annyi bizonyos, hogy deczember második felében az országgyűlés, a «szájas nemzet», kormányzóvá választotta Károlyt, ki csak most költözött be a királyi palotába.* A nápolyi utczai jelenetek otthonosakká lettek Budán is és a nép, vagy – a hogy történetíróink nem sok gyöngédséggel nevezgetik – a csőcselék egyre jobban zajongott a királynék ellen.
MARINO SANUTO krónikája. (Rerum Italicarum Tomus XXII. – 756. hasáb.
FESSLER szerint (II. 52.) még Zágrábból.
MONACI szerint (330. l.) csel következtében lett kormányzó és csak azután hirdetett országgyűlést. Ez azonban már az idő rövidsége miatt és azért sem tehette, mert a hogy pár hét előtt Zsigmondot is az országgyűlés tette gyámmá, ha másért nem a törvényesség színe kedvéért, bizonyosan ő maga is az országgyűléstől magától várt hasonló czímet.
«Meddig tűrjük még az asszonyok igáját? Az asszonykirály veszedelmes. Ezt a Károly királyt nekünk a Mindenható az egekből küldte. Ez a férfi legyen a királyunk!» A megrettent Mária és Erzsébet naponkint hallhatott efféle kifakadásokat,* melyek annál veszedelmesebbek voltak, mert a népnél óvatosabb országgyűlést is merészebb elhatározásra tüzelhették. Hiába sóhajtozott Erzsébet, hogy Lajos érdemeiért leányának ily roszúl fizetnek; az útczán a tömeg uralkodott s nagyon kelletlenűl hallgatta azokat, kik Mária jogait vitatták. Az ekként fölkapott Károly értett a helyzet előnyeinek kizsákmányolásához. Azon szín alatt, hogy a fenyegető zavarok sürgős közbelépést követelnek, a királynékhoz ment, a várat olaszokkal és horvátokkal megszállatta, a nemeseket maga köré gyűjtötte s ezeknek küldötte által Máriát lemondásra szólította föl. Látja, hogy a közvélemény ellene van – s nyugodjék meg sorsában. A nemzet nem akar engedelmeskedni nőnek. Jog szerint sem illeti meg őt a trón s nincs rá példa, hogy a magyar valaha nőt uralt volna. S neki elegendő képessége sem lehet ily nagy ország igazgatására. Férfiú dolga ez. Maga megítélheti, az országnak zavaros viszonyai közt ér-e valamit egy gyönge asszony. A mit mond, az az ország akarata. S a közvéleménynek engedni kell, kivált ha különben sem lehet változtatni a dolgon.
THURÓCZY, 260. Ilyenekre maga Mátyás és czélzott Beatrix ellenében (KOVACHICH, Script. minores, II. 343.)
A gyönge nők csaknem eszméletöket vesztették erre a lesujtó nyilatkozatra. Önuralmát először Mária nyerte vissza.
«Atyámnak engemet jogosan megillető koronáját – szólt, miközben könyei előtörtek – meg nem tagadhatom, tegyetek úgy, a hogy akartok; de mint asszony, ellene nem állhatok ily nagy tömegnek és csak arra kérlek benneteket, hogy apám érdemeit tekintve – ha-ugyan becsülitek még valamire – legalább életünket hagyjátok meg s engedjétek meg, hogy Magyarországot száműzött gyanánt elhagyva, uramhoz mehessek.»
Erzsébet szárazabban válaszolt s kijelentette a követnek, hogy Károlylyal személyesen kíván beszélni. A mint magukra maradtak, zokogva borúltak egymás karjaiba, hogy panaszszal könnyítsenek elhagyattatásuk miatt érzett végtelen fájdalmukon. Udvarhölgyeik sem tartózkodhattak a sírástól. Első felindulásának legyőzése után azonban Erzsébet, a sok megpróbáltatást ért, higgadtabb gondolkozású anya ismét a régi lett.
Meg akarta győzni a koronához amúgy sem ragaszkodó leányát, hogy az erőszak ellen nincs mit tenniök; ha át nem adják a koronát, az elbizakodott áruló talán véröket is ontja. A tömeget ingerelni nem szabad, mert az megfeledkezhetik magáról s a koronát életök árán veheti el tőlük. Méltóságuk és nemük aligha volna mentség. Ha lemond Mária, kíméletre számíthatnak. S a mig élnek, lehet reményük, hogy újra megszerzik az elveszett országot; mert az Isten megfizet minden roszért. S mindenképen vígasztalni igyekezett Máriát.
Azután fölszárította könnyeit. Károlyt hívatta.
«A büszke és féktelen magyar nemzetet – szólt hozzá hidegen – asszonyi kéz nem vezetheti; vedd át őseid országát, legyen tied a kormánypálcza s használd azt tetszésed szerint.»
Mária és Erzsébet nyilatkozatának híre azonnal elterjedt, s mindenki azt hitte, hogy Lajos király leánya önként mondott le a koronáról.* Hiszen azt is beszélték, hogy ő maga hívta be Károlyt,* kit pedig Mária ekkor is később is koronája elrablójának és árulónak nevezett.*
MONACI 330–333. lap. THURÓCZY 259–262. BONFINI 362–3. A lemondásnak itt említett körűlményei teljesen valószínűek s a párbeszédek sem ellenkeznek a dolog lényegével. A mellett Thuróczy elbeszélése átment már a köztudatba s mivel más források tartózkodnak a részletektől, az erről szóló egyetlen történetírónak, a költő után beszélő Thuróczynak, egészben véve hitelt kellett adnom.
A flórenczi köztársaság Károlyhoz. WENZEL., id. h. 599.
Mária oklevele. KOVACHICH, Suppl. ad vest. com. I. 287.
