II. | Magyar Történeti Életrajzok

II.

Mária helyett, ki «örökös» királynőnek nevezte magát, anyja, Erzsébet uralkodott; ez pedig mindenben Garay Miklós nádor tanácsaival élt. Politikájában a nádort hazafias indokok vezérelték s ő mindenben Nagy Lajos terveit akarta megvalósítani; hanem az anyakirályné önfejűsége s az országtanács és a főurak akadékoskodásai következtében ezt alig tehette. Garay mellett más nagy urak is befolytak a közügyekre. A három Horváthy-testvér és Palisnay egyenesen a nőuralom megszüntetésére törekedett; de nem csupán önzésből, uralomvágyból, vagy sértett hiúságból. Alkalmatlan időben, épen a lengyel követelőzések idejében állottak elő kívánataikkal. Az elsietett koronázásért igy utólag kellett bűnhődnie az országnak. Erzsébet most újabban is hűségre eskette a dalmát városokat: a lázadás mindazonáltal egyre terjedt s az új bán, Apor Laczkfy István, még maga is szította azt. Velencze eleinte hajlandó volt ugyan a királynéval való szövetkezésre, utóbb azonban várakozó helyzetet foglalt s beérte általános biztatásokkal. A királynék megesküdtek a turini békére, Garay pedig kelleténél jobban bízott a velenczeiekben. A tanácsára Horvát- és Dalmátországban körútat tevő királynékat a nép mindenütt hódolattal fogadta, miért is Erzsébet királyné ridegen bánt a tőle Hedvig beküldését kérő lengyelekkel s ezek fejének, Szandigovnak, menekülése után a vele jött ifjakat letartóztatta. A radomi országgyűlés most fenyegetőleg lépett föl, mire Erzsébet a kormányzóvá kinevezett Zsigmond beküldésével felelt. A komoly ellenállás hírére azonban végre is átengedte Hedviget, kit a lengyelek 1385 okt. 15-én megkoronáztak s nemsokára nőűl adtak a litván Jagello Ulászlónak, mi által jelentékenyen növekedett országuk hatalma. Mária nem tudta egyéniségét úgy megtagadni, mint Hedvig. Nem szerette könnyelmű jegyesét, ki nagy oka volt Lengyelország elszakadásnáak; s e hidegséget észrevéve, Zsigmond 1385-ben önként vonúlt bátyjához, Venczel cseh királyhoz. Ezzel egyidejűleg indúltak meg a párizsi udvarral való tárgyalsok. Az Anjouk magyar és franczia ágának egyesülésével kell vala megszerezni Nápolyt; s 1385 elején magyar követség ment Párizsba, hogy Orleansi Lajost vőlegényűl nyerje meg Mária részére. Jelképileg csakugyan megkötötték a házasságot s a sok szép tulajdonnal, de sok árnyoldallal is bíró Orleansi Lajos már megindúlt Magyarországba, midőn a Velencze akadékoskodása folytán hosszasb várakozásra kényszerítve, Troyesban hírűl vette, hogy Mária időközben Zsigmondhoz kényszerűlt nőűl menni.

Mária Magyar-, Dalmát-, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galíczia, Lodoméria, a Kunság és Bolgárország királynéjának, salernoi herczegnőnek és az Onotte di Monte S. Angelo úrnőjének czímeztette magát okleveleiben, melyekben egyre hivatkozik arra, hogy mivel hőn szeretett atyjának, Magyar- és Lengyelország boldogemlékű felséges királyának az Úristen végzése szerint az uralkodástól és a hatalomtól fiúgyermek vígasza nélkül kellett megválnia, – az örökösödés és születés rendje szerint «szerencsésen» ő örökölte Magyarország földjét, valamint atyjának királyi trónját és pálczáját. A dolog természetéből, az országgyűlés rendeletéből és a királynő gyönge korából következik, hogy mindemellett sem bírt a teljesen önálló intézkedés jogával; okleveleiben mindig, csaknem mindig, fölemlíti, hogy az ország urainak és főpapjainak helybenhagyásával, valamint édes anyjának tetszésével, tudtával és megegyezésével jár el. Anyja azonban, kit gyámjává tett az ország s ki Lengyelország királynéjának hangzatos czímét is viselte, ha mint fejedelemasszonyt, gyakran önállóan szerepeltette is leányát, – ha közösen kiadott okleveleikben Mária nevének engedte is át az elsőséget s ha olykor hangsúlyozta is a saját neve alatt meglevő íratokban, hogy leányának, a királynénak, hozzájárulásával intézkedik: általában véve oly önállónak mutatta magát, mintha nem a királynő gyámja, hanem maga, az uralkodó volna.

Pedig rajta viszont Garay Miklós nádor uralkodott, a ki

«Tudta, miképen kell ügyesen szolgálni, miképen
Kell a királynőt megközelítni csalárd kegyelettel.
A hogy a gyönge, hiszékeny nőt maga-részire vonta,
Rablott joggal a kormányt zsarnokilag vezeté s így
Átviszi a maga elleni gyűlöletet, haragot mind
Erzsébetre; a főurak önkényről gyanusítják
És hitöket szegvén, maguk is mind zsarnokok immár.»*

MONACI, 59–65. l.

Nem a történelemnek, hanem jobb forrás híjján költői előadáson kapkodó történetírásnak nádora ez a Garay. A királynék barátjai és ellenségei vetélkedve gyalázzák őt, ki pedig Nagy Lajos politikai sikereinek is munkás részese volt, kivált az utóbbi hat éven át, mikor mint nádor «szolgálta hazáját és a fejedelmet.» S most egyszerre azzal vádolják, hogy tetteiben személyes nagyravágyás vezette s hogy azon közönséges államférfiak közé tartozik, kik országos érdekeket egyéni hiúságnak és haszonlesésnek áldoznak fel. Ez nem a történelem Garayja. Ez a politikájának siketelensége folytán egyetemes igazságtalansággal elítélt Garay.

Helyzetét alig lehetett irígyelni. Népszerűsítenie kellett egy, nem a törvényekben gyökerező, hanem az Anjou-dynastia tekintélyén alapuló asszonyi uralmat, – fentartania Európának abban az időben legnagyobb és oly különböző elemekből alakúlt államát, mire annak szerzője, Nagy Lajos, maga is csak erejének megfeszítése mellett volt képes és belügyekben érvényesítenie Lajos azon politikai örökségét, mely ugyan aristokratikus szellemben kívánta helyreállítani a sokféleképen megingatott alkotmányt, de nem akarta mindenhatóvá tenni az oligarchiát.

Ha valóban hiszékeny nőkkel áll szemközt, küldetését kétségkívül nagyobb sikerrel oldhatja meg. Erzsébetnek azonban szintén megvoltak a maga eszméi s ezeknek megvalósításán néha még akkor is dolgozott, mikor képtelenségökről már neki magának sem lehetett kételkednie. Azonkívül a királynék oldala mellett a királyi tanácsnak egy neme is működött, mely a nádorral nem kezdett ugyan nyílt viszályt, de mndenben már csak azért sem egyezett meg vele, mert a nádor, mint szilárd jellemű és egyenesszívű ember, sem köz-, sem magánjogi kérdésekben nem szerette a kerülő útakat. A kik távolabb állottak, még kevésbbé szerették. Erdélyét nagyravágyásnak, békülékenységét gyöngeségnek tekintették; mindannyian őt vonták felelősségre a bekövetkezett bajokért.

S e bajok sűrűn következtek ugyan egymásra, de a mint megtörténtök nem volt bűne, úgy elhárításuk sem lehetett kizáróan Garaynak feladata. A közérzület meglazulásáért lakolni kellett. Garaynak inkább csak azt lehetne szemére vetni, hogy dynastikusabb érzelmű volt, mint azt hazájának s talán önmagának érdekei is megkívánták s hogy sokkal inkább elfogúlt Lajos király háza és politikai tervei iránt, mint azt a sok tekintetben változott viszonyok között helyeselni lehetett volna. Azt a vádat, hogy maga mellett vetélytársat nem tűrt, nem lehet igazolni. Demeter érsek, Forgách Balázs, Bessenyei János, Bubek Imre, Szentgyörgyi Tamás, sőt az utóbb pártot cserélt Széchy Miklós országbíró is jelentékeny szerepet játszottak Mária és Erzsébet udvarában s ezen mindenesetre kiváló emberekkel jó egyetértésben élt a nádor. Vagy azok kedvéért ítéljük el őt, kik nagyobb befolyásra hazájok nagyhatalmi állásának árán akartak jutni? – A fő baj nem annyira Garay önkényében, mint inkább abban rejlett, hogy nagyon is sokan akartak beleszólani az ország dolgába, mi kapkodást és következetlenséget szűlt.

S a három Horváthy-testvér: János, a tengermellék bánja, – Pál, Zágráb püspöke s László, valamint nagybátyjok, Palisnay (Hericart) János, a johanniták vránai perjele, kétségkívül magára gondolt inkább, mint a hazára, midőn a nőuralom megszüntetését tűzte ki czélúl.

Mindamellett sem szabad föltennünk Palisnayról s a Horváthyakról, hogy a kormány ellen való mozgolódásaikban csak önzés, uralomvágy és sértett hiúság vezette őket. Az elégületlenségben jobbadán csak a török és a velenczeiek által fenyegetett Délnyugat osztozván, maga ezen körülmény is arra mutat, hogy e vidék nem bízott azon kormányban, mely mintegy Nagy Lajosnak politikáját folytatva, a turini béke után semmit sem akart tenni az Adriai-tengeren főuralmat gyakorolni kívánó Velencze ellen, a török ügynek roppant fontosságát pedig még nem látszott érteni. Már pedig a két ellenséges hatalom által csaknem közvetetlenül fenyegetett Horvát- és Dalmátország elsősorban nem az összes állam, hanem csupán saját tűzhelyének érdekeivel törődött. Azért nem várhatott jót Máriától, míg ez Garaynak s a korábbi politika további folytatóinak tanácsát követi. Harczias politikát Mária, mint nő, alig űzhetett; jegyesének az esetleges királynak pedig, mint németnek, még nem lehetett érzéke a különösen török részéről fenyegető veszély fölismerésére.

Igazságuk volt a Horváthyaknak, hogy többet érne a trónon oly uralkodó, mint Durazzói Károly, Sicilia derék királya, ki a magyar viszonyokkal sem ösmeretlen, mert éveken át kormányozta Horvát- és Dalmátországot. S jogukban állt volna, hogy közvetetlenül Lajos halála után a választó országgyűlésen jelöltül állítsák föl, mert őket ebben a részben sem Durazzói Károlynak a trónigényekről való állítólagos lemondása, sem egyes főuraknak Mária támogatása iránt tett igérete nem köthette volna, mindkettő a dynastia magánügye lévén. Azzal, hogy a lengyel követelőzések idején gondoltak Károly meghívására, az önzés, nagyravágyás, sértett hiúság s – végső elemzésében – a hazafiatlanság vádját zúdították fejökre. S ez ügynek ellenszenves voltán az sem enyhít, ha esetleg magától Károly királytól eredt a mozgalom terve.

Mária pártjától Lajos halála után – mint már említettük – hiba volt annyira siettetni a választást; mert azzal, hogy Károly pártja nem szervezkedhetett, ők – némi időn kívül – egyebet nem nyertek. Már pedig hogy Mária legfeljebb a nem teljes számú országgyűlésnek, de nem egyúttal az egész államnak, közmegegyezésével lett királylyá, azon alig kételkedhetünk, ha tudjuk, hogy a dalmát részekbe a koronázás után azonnal királyi biztost kellett küldeni. Az elsietett koronázásért utólag bünhődött az ország, melynek a viszonyokban megnyugodni nem tudó déli részek forradalmával kellett megmérkőznie.

Erzsébet királyné értesűlt a dalmát városok forrongásáról s nem tekintve, hogy már Bessenyei János küldetésében is mellőztetést, sőt sértést láttak a Horváthyak, most – 1383 elején – újabban Miklós pozsegai prépostot és Bubek Detrét bízta meg, hogy a városokat Mária és maga, sőt a délszlávoknál drágának nevezett Hedvig iránt is hódolatra intsék. – S a záraiak 78 tagú tanácsa 1383 febr. 2-án az evangeliumra s a szentírásra tett kézzel esküdött meg, hogy a maga természetes úrnőihez hű lesz mindenkoron.* Mire azonban Kassáról visszatértek a királynék, a főkép Palisnay által szított lázongás oly mérvet öltött, hogy a Bubek Imrének Galicziába tett elhelyezése következtében megürült báni széket a kormány nem hagyhatta sokáig üresen s még azon nyáron Erdély vajdáját, Apor Laczkfy Istvánt ültette abba. Apor azonban politikai s még inkább személyes ellensége volt Garaynak, s mihelyt aug. 1-én bevonúlt Zárába, kéz alatt most maga is szította a fölkelést, melyet a Horváthyak – egyelőre – nyíltan még nem támogattak.*

A FEJÉRnél (X. a 136.) és LUCIUS-nál (id. h. 243. l.) közlött levél határozottan említi a Hedvignek tett esküt. Pulus de PAULO (Schwandtner, III. 405.) erről nem tud, illetőleg szerinte a záraiak, csak Mária és Erzsébet iránt fogadtak hűséget.

Paulus de PAULO, III. 724.

Fontos volt, hogyan nyilatkozik Velencze. Mária királyné már 1383 ápril 25-dikén elküldte oda György boszniai püspököt, hogy Venerio Antal doge és a tanács ennek jelenlétében esküdjék meg a turini békekötésre.* A követ május 4-én érkezett Velenczébe s másnap fogadta a köztársaság kormányának esküjét.* A doge és a tanács hasonló eskünek átvétele végett május 23-án Dandolo Saracent választotta meg budai követté,* ki mellé június 16-án, tekintettel a béke megerősítésén kívül fennforgó más igen fontos ügyekre, még egy követet rendelt.* Július 6-án a tanács kijelentette, hogy az általa kiváló örömmel üdvözölt szövetséget 10 évgre óhajtaná megkötni s az a legjobb alakú védő- és daczszövetség lenne közös ellenségeik ellen. Azzal, hogy – illő áron – Máriának rendelkezésére hajókat bocsátanának; hogy ellenségei elől kikötőiket elzárnák s az élelmi és hadi szerek kiszolgáltatását akadályozni ígérkeztek, sőt hogy szükség esetén a hajók könnyebb fölszerelése végett a dalmát révek megnyitását is kívánták, eléggé kimutatták, voltakép mit kell érteni e szövetség alatt.* A harmadik hét végén, július 26-án azonban utána küldött gyorsfutárok útján szigorú parancsot kapott Dandolo, hogy a szövetségről semmi szín alatt se tegyen említést.* Mi hozhatta ki sodrából annyira a szövetség iránt imént még úgy lelkesedő köztársaságot? Aligha az nem, hogy Tvartko szerb és boszniai királyt, saját kérelmére, épen akkor vette föl saját nemes polgárai sorába* s bizonyosan nem azért, hogy az Aranykönyv egy névvel szaporodjék; mert Velencze, mely már márcziusban megengedte, hogy velenczei ember legyen Tvratko tengernagyja, s hogy Velenczéből egy gályát vehessen meg,* október 7-én újabb két gálya építésére ad engedélyt Tvartkonak.* Úgy látszik időközben alaposabban értesült a horvát- és dalmátországi zavaros viszonyokról s be akarta várni, a rend fenntartására elég erősnek bizonyúl-e be Mária kormánya? És szeptember 30-án csak egész általánosságban utasította Dandolot, hogy a szövetséget sürgető Garay nádort biztosítsa, mily hőn óhajtja Velencze a királyné dicsőségét, hatalmának gyarapodását és megtartását s hogy kiemelve, mily jó egyetértésben él Velencze mind Magyarországgal, mind más államokkal, győzze meg őt egy ilyen külön szövetségnek fölösleges voltáról.*

WENZEL, Dipl. Eml. III. 504–5.

U. o. 506–509.

U. o. 509–510.

WENZEL, id. h. 510.

U. o. 516–520.

U. o. 521.

U. o. 521–2.

U. o. 497–8.

U. o. 526.

WENZEL, id. h. 525–6.

Dandolo különben teljes sikerrel járt.

A két királyné szeptember 5-én Budán számos magyar és olasz főúr jelenlétében az evangeliumra tett kezekkel esküdött meg, hogy a turini békét minden pontjában megtartja.* Dandolo ugyan – útasítása értelmében – óvakodott a ligára való minden czélzástól, udvarias bókokban azonban aligha lehetett hiány; s Garay, nem értesülhetvén még a köztársaságnak imént említett színtelen nyilatkozatáról, részben talán Velenczének ekkor tapasztalt «jó hajlamai»-ra alapította a forrongó elemek lecsendesítését czélzó terveit.

A Liber Pactorumból. U. 523–525.

Szeptember végén ugyanis – mint mondják az ő tanácsára – Mária, Erzsébet, Hedvig s velök együtt számos főúr és főpap kelt útra, hogy a királynéknak s az udvar főbb méltóságainak; példáúl Dömötör érseknek, Bálint pécsi püspöknek, Lindvay István tótországi s Laczfy dalmát bánnak személyes megjelenésével csillapítsák le a háborgó Horvát- és Dalmátországot. S a nép valóban dynastikusnak mutatkozott: mindenütt hódolattal fogadta Nagy Lajos leányát. Sőt a hódolók közől még a Horváthyak sem hiányoztak, még a bocsánatra már kevésbbé számítható Palisnay, ki a zalamegyei Újudvar zálogbavétele által a Kanizsyaiaktól nyert 4000 aranyat jobbadán fegyverezésre használta föl.* Tvratko király udvarába menekült, mire augusztus 24-én* a hasonnevű szép tónak északkeleti partján épült erőssége, perjeleségének székhelye, Vrana is megadta magát. Zára ugyane napon nagy ünnepélylyel fogadta Máriát és kíséretét,* ki november 4-dikén Vranát is meglátogatta* s itt ülte meg szent Imre herczeg ünnepét. Október 30-án a királynék Zára székesegyházában meglátogatták szent Simon oltárát, mely alatt a szent egy, az anyakirályné által – tudjuk, minek emlékére – Ferencz milanói ötvös által készített ezüst koporsóban nyugodott.* A királynék, úgy látszik, megajándékozták az egyházat, a koporsóhoz pedig egy ezüst kulcsot készíttettek, melyet megőrízés végett László várparancsnok november 16-án Paulo Pálnak, a királynék egyik történetírójának adott át.* De nemcsak templomok látogatásával és nemcsak ünnepélyekkel fogadkoztak a királynék. Erzsébet az ország védőképességének emeléséről is gondoskodott; november 3-án 2000 aranyat utalványozott Trau falainak kijavítására.* A királynék zárai tartózkodása mindenképen emlékezetes maradt. Szandigov krakói főkapitány és kalisi palatinus a lengyel ifjúság színe-virágával itt kereste föl Erzsébetet, hogy az országgyűlés végzéséből újra és igen komolyan fölkérje Hedvignek Lengyelországba való küldésére. Ez okvetetlenül szükséges, ha a királyné nem akarja Lengyelországot továbbra is kitenni a trónvillongásokkal járó végtelen zavaroknak; megkoronáztatása után a rendek hajlandók volnának egyelőre még anyai gondviselése alatt hagyni Hedviget.*

BUDAY, Polg. Lex. III. 42.

Paulus de PAULO, III. 725. LUCIUS (243. l.) szerint 28-án.

U. o. és FEJÉR, X. a. 136.

BUDAY, id. . 619. és LUCIUS, 244.

Paulus de PAULO, III. 725. LUCIUS, 244.

FEJÉR, X. a. 96.

DLUGOSS, X. 91.

Erzsébet azonban most, midőn Dalmatiában mindenki hódolni látszott, határozottabban kivánta, mint valaha, hogy azon állam koronája is Mária fejét ékesítse; egyelőre azonban kitérő választ adott Szandigovnak. Midőn pedig ez boszúságában távozni akart, hogy elpártolásával másokat is el ne idegenítsen tőle, el akarta őt fogatni, mit a főkapitány csak szökéssel kerülhetett el. «A távollevőnek nem árthatván, a jelenlevőkön tölté dühét» Erzsébet s a nemes ifjakat – kik azzal a lovagias ajánlkozással jöttek hozzá, hogy a megkoronázandó Hedvig visszatértéig kezesekül maradnak nála – foglyaivá tette.* Ez nagyon is szenvedélyes eljárás volt s Erzsébet talán maga is sejtette elhamarkodott tettének következményeit. Azonnal megindúlt Zárából s deczember 20-án már Kőrös városában tartózkodott. Innen rendelte el, hogy tántoríthatatlan híve, János maszoviai herczeg, a bocsnai sóbányák jövedelméből évenkint 300 frtot kapjon s így ép oly fénynyel jelenhessék meg udvarában, mint a többi herczeg. Ennek fejében azonban továbbra is elvárja tőle, «hogy azon leányának, ki Lengyelország koronás királynéja lesz, minden, Lengyelországot illető ügyben és bajban segítségére legyen» s hogy oltalmára állandóan 30 lándzsást tartson.* Azonban nem tőle függött többé, melyik leányát küldje Krakóba.

U.o. 92. Szandigov váltott lovakon naponkint 60 magyar mértföldet (450 kilometert) tett meg, mire méltán mondhatja DLUGOSS, hogy «vix credibile est».

FEJÉR, X. a. 90–92.

A Szandigov által értesített rendek Radomból márczius 2-án megüzenték neki, hogy ha sz. Szaniszló napjára (máj. 8.) Krakóba nem küldi Hedviget, mást választanak királylyá. Az anyakirályné daczolni kivánt s Hedvig felnőttéig Mária jegyesét, Zsigmondot rendelvén az ország kormányzójává, jelentős-sereggel küldte őt Krakó felé. A már korábbi időkből gyűlölt ifjunak azonban megizenték a Sandecnél táborozó lengyelek, hogy ellenségnek tekintik őt, mihelyt átlépi a határt. S a menedéklevéllel hozzá Lublyóba jövő Sandigovnak, Spitkónak és Tarnovszkynak a daczolni nem akaró Zsigmond kijelentette, hogy – a mennyiben rajta áll – Hedvig 1384 pünkösdjén köztük lesz, az ifjak pedig azonnal szabadon mehetnek. Szandigov – főkép ez utóbbiak ügyében – Budán személyesen is megjelent s végre meggyőzte Erzsébetet eddigi politikájának helytelenségéről. Hedviget arany és ezüst tárgyakkal, ékszerekkel, edényekkel, drágakövekkel, kárpitokkal gazdagon ellátva, végre csakugyan beküldte anyja Krakóba, hol a következő évben* okt. 15-én Bodzanta érsek ünnepélyesen megkoronázta, 1386. febr. 10-én pedig* – nem hallgatva a szegény leány szivének tiltakozó dobogására* – Jagello Ulászló litván fejedelemmel eskette össze.*

Így DLUGOSS, X. 95. – ENGEL (Gesch. d. ung. Reiches, II. 164.) 1384 okt. 15-ét ír az ANONYMUS (Sommersberg: Script. rerum Siles. II. 154.) nyomán.

ASCHBACH (I. 46.) 1387 febr. mellett harczol KATONÁval együtt FESSLER ellen, ki különben érveit a III. kötet 42. lapján csoportosítja.

Erzsébet és Mária 1384 július 29-én a Budán személyesen jelen levő Lipót osztrák herczeggel újra megegyezett abban, hogy az egymást szerető Hedvig és Vilmos egybekeljen, Fejér, X. a. 141. Hedvignek Vilmossal való állítólagos házaséletéről l. DLUGOSS, 101–3., az ellene házasságtörés miatt utóbb emelt méltatlan vádról u. o. 122.

DLUGOSS, X. 91–95. WENZEL, Dipl. Eml. III. 596–7. stb. V. ö. CROMER, 348. CARO, id. h. 464. és 576. ASSMANN, Gesch. d. Mittellalters, (Braunschweig, 1864.) II. 476. nem tudja megmagyarázni magának mi indíthatta Erzsébetet Hedvig beküldésére.

Hedviget a hit fentartotta, – nevét a történelem és legenda egyaránt megörökítette; lemondott szerelméről, hogy egy nép üdvét biztosítsa. Ő megértette azt, mit miért kiván tőle új nemzete. Máriában nem volt ily nagy a lélek ereje. Korán belefáradt a sorssal való küzdelembe, korán megtörték a rendkívüli csapások. A magány s nem a történelem számára született.

10. HEDVIG KIRÁLYNÉ KRAKÓI KÉPE UTÁN.

S őt még magánéletében is üldözte a politika, mely oly könyörtelen volt iránta. Született jegyese Zsigmondnak, kinek nagyravágyása, könnyelműsége, szeszélyessége és érzékisége* oly korán s egyúttal oly hatalmasan nyilvánult, hog egy 14–15 éves leánykának is visszatetszhetett az. Mária nem volt az a vakító szépség, milyennek húgát, Hedviget rajzolják,* de őt szintén legalább is csinosnak lehet mondani; a mellett «nemes és jó» volt,* oly ártatlan és szelid tekintettel, mely maga is méltó volna rá, hogy egy nemes szívet lebilincseljen. Alapjában véve Zsigmond szíve sem volt rosz, sőt mélyebb érzelmek sem hiányoztak belőle. – Őt azonban annyira a világ számára nevelték, szépségét, déli voltát s rendkivüli észtehetségét annyira földicsérték, hogy nem csodálhatjuk, hogy a 16–17 éves serdülő ifjúban jelleme jobb vonásainak lenyűgözésével leghatalmasabban hiúsága fejlődött ki.

DLUGOSS, X. 99.

DLUGOSS, 96.

MONACI, 44. vers.

Alkalmatlannak tartották arra az örökségre, mely Mária kezének odaígérése után reá várt s melyet részben épen az ő jellemének elidegenítő vonásai már idő előtt egy harmadrészszel – Lengyelországgal – rövidítettek meg. Mily korán vette föl Lengyelország urának czímét s mily korán kellett azt letennie! Nem egyedüli, de egyik fő oka volt, hogy Lajos birodalma oly gyors felbomlásnak indult. Meg kellett akadályozni, hogy az teljesen részeire ne szakadjon. Erzsébet, kit politikájában különben is inkább vezettek személyes tekintetek, mint elvek – s kinek Zsigmond iránt érzett ellenszenve senki, maga Zsigmond előtt sem volt ismeretlen, azt hitte, máskép kell rendelkeznie Mária jövőjéről, hogy ezzel együtt az országét is biztosítsa.

Az ő műve volt, hogy László oppelni herczeg, ki javasolta s a nádor, ki mindvégig ellenezte Zsigmondnak Máriával való házasságát, hosszas gyűlölködés után Budára 1384 deczember 26-án nemcsak kibékültek egymással, hanem kölcsönös barátságot is fogadtak és pedig annak kijelentésével, hogy együttesen annál sikeresebben szolgálhassanak a királynéknak, készek lévén őket bárki ellen is megvédeni.*

FEJÉR, X. a. 746–7.

Zsigmond oly hidegnek találta a budai udvart, hogy onnan 1385 februárja után önként bátyjához, Venczel cseh királyhoz távozott.* Tudta, hogy Garay nádor már régebben puhatolózott a franczia udvarnál, nem volna-e hajlandó megújítani az 1374-ik évi szerződést, mely az Anjouk és Valois-k között családi összeköttetést akart teremteni.* V. Károly Francziaország «bölcs» királya fiának, Lajos orleansi herczegnek jegyese, Katalin, azonban korán «eljátszotta gyermekjátékait» s Lajos magyar király akkor nem élt azon jogával, hogy a herczeg menyasszonyává egy másik leányát jelölje ki. Időközben maga V. Károly is elhúnyt és gyönge fiának, VI. Károlynak gyámjává egyelőre Anjou Lajos, az uj király nagybátyja lett. Anjou Lajosnak fő czélja az volt, hogy érvényesítse Nápoly trónjára emelt igényeit. Tiltott módokon is gyüjtötte a hadjárathoz szükséges pénzt Durazzói Károly ellen, kit előbb nagy Lajos, majd Mária hadai is segítettek. A három Anjou harczában az Abruzzók közt a franczia herczeg vesztett. Távollétében régi ellensége, Burgundia «bátor» herczege, Fülöp lett kormányzóvá. A maillotinok és a coquinok harcza a nép elégületlenségét kirívóan mutatta, s a gentieken nyert roosebekei csata talán nem is volt ezért valami fényes kárpótlás. Nem jöhetett rosszkor Erzsébet követsége, mely valószínüleg már 1383 végén tett czélzást a korábbi házassági szerződések megújítására.* Lajos orleansi herczeg, ki az első tárgyalások idején alig mult öt éves, most már 14-ik évébe lépett s különben is egykorú volt Mária királynéval. Erzsébetnek, illetőleg Garaynak tervét igen kedvezően fogadta a franczia udvar s VI. Károly király a «derék, okos megbízható s más erényekkel ékeskedő» férfiút 1384 márczius 7-dikén tanácsosává nevezte ki.* A házasságnak czélja egyrészt az lett volna, hogy Francziaország annál készségesebben segítse Magyarországot, ha III. Károly nápolyi király valóban el akarná foglalni annak trónját; Károly király nagybátyja Anjou Lajos még ott küzdött Nápoly trónjáért s betegségek által nagyon megtizedelt serege részére újabb és újabb segítséget kért. Pedig Flandriának, sőt magának a lázongó franczia polgárságnak lecsöndesítése is elég gondot okozott az ifjú királynak. Öcscsének Máriával való házassága a nápolyi hadjáratot jobbadán Magyarország gondjává tenné. S a haldokló V. Károly 1380-ban szintén azt kötötte testvérei szívére, hogy fiai számára «kitünő helyen született» feleségeket szerezzenek.* Anjou Lajos ugyan 1384 szept. 20-án magát is elragadta a seregélyben annyira dühöngő láz s így Durazzói Károly szabadon lélegzett föl; valószínű azonban, hogy nem felejtette el, mit forraltak ellene Budán és Párisban.

DLUGOSS, X. 99. – ASCHBACH, I. 24. – LINDNER, I. 24.

Ha Garay nádor valóban fiának, Miklós macsói bánnak akarja eljegyezni Máriát, ki – mint VAHOT írja (Magyarország képekben, 2., 3., 7.) – viszontszerette Miklóst, – akkor Zsigmondtól bizonyosan nem azért akart volna szabadúlni, hogy egy franczia herczeg legyen a férje. Ez adatnak nincs is történeti alapja s azért csupán mint fölmerült – de nagyon is regényes – föltevést említem meg. Annyit ér, mint MALEBRANCHEnak azon állítása, hogy Mária 1383-ban szűnt meg uralkodni (id. h. III. 282.)

FROSSARDI historiarium opus omne. Frankfurt, 1584. – 171. l. V. ö. DLUGOSS, X. 99.

WENZEL, Dipl. Eml. III. 352.

FROSSARD (Froissart), id. h. 170.

A házasság tervezetét mindez már nem tette tönkre. A velenczei köztársaság 1385 ápril 16-án megszavazta a franczia királynak Magyarországba küldött követsége számára szükséges kettős gályát és 100 matrózt.* Ez a követség teljes sikerrel járt.

WENZEL., Dipl. Eml. III. 576–7. és Akad. Ért. 1851. – 119.

Jean la Personne Lajos nevében jelképileg megkötötte Máriával a házasságot* és György corbaviai gróf június 27-én már azt jelenthette Velenczének, hogy «asszonyunk Mária, Magyarország királynéja, az egész ország helyeslésével Lajos urat, Francziaország királyának testvérét választván urává s férjévé», – 150 lovas kíséretében őt, továbbá László erdélyi vajdát s János vegliai grófot rendelte Francziaországba a herczeg elhozatalára.* A köztársaság augusztus végén, vagy szeptember elején üdvözletükre Paduába előre küldte a maga emberét, hangsúlyozatván általa, mennyire résztvesz ő Magyarország minden örömében.*

«Sous un lit tout courtisement» jelezte (FROISSART szerint, X. 343.) a házasság tényét. I. VILLARET, Hist. de France (Páris, 1770. – III. 471.) és Chronique des Pays-Bas, de France stb. (Recueil des chroniques de Flandre, III. 282.) – KERVYN DE LETTENHOVE, id. h. X. 556.

WENZEL., III. 582. V. ö. NIEM, id. h. 58. fej. – DLUGOSS, X. 99.

WENZEL, III. 584–5.

Nyomukban járt a hazánkból Maillezais Péter püspök vezetése alatt visszatérő követség, mely július 10-én arra kérte a tanácsot, hogy engedjen hajókat kibérelni és matrózokat felfogadni Mária jövendőbeli férje, Orleansi Lajos részére, kit ők már is királynak czímeztek. A tanácsnak tetszettek «a legkedvesebb és bizalmas barátai» ügyében tett előterjesztések; s kijelentette, hogy a «királyt» örömmel szállítja Zengbe vagy Dalmatia más helyére.*

WENZEL, Dipl. Eml. 585. – Akad. Ért. 1851. 119.

A magyarok valóban el is mentek; és pedig először a királyhoz Artevaldeába,* majd – talán a franczia királylyal – Párisba, hol nagy kitűntetéssel fogadták őket. «Per procura» a házasságot valóban megkötötték Mária és Orleansi Lajos között s az erről szóló oklevelet külön e czélra készült pecséttel látták el.* Megpecsételése volt ez egyúttal a francziák nápolyi igényeinek és – a mennyiben a párisi udvar kedvéért már most Orbán pápa helyett is a francziabarát, s így a Nápoly birtoka tekintetéből mellőzhetetlen Kelement kell vala pártolni, – az avignoni pápaság föllendítésének.

FROISSART, X. 370.

E két pecsét BOUCHE (L’histoire chronologique de Provence. Aix, 1664. II. 336–7.) Máriának v. István leányának, – WENZEL. (Akad. Ért. 1851. 121.) – úgy látszik, helyeseben, Nagy Lajos leányának.

Ez eljegyzésnek azonban magára Magyarországra nézve volt a legnagyobb jelentősége.

«…A véres hadi istennő új zsarnokokat szül.
Mint a hogy a Phaetont nevető szép naplovak égő
Tűzbe borították a világot: ezek szintén veszedelmet
Árasztának a honra, a szűz jogarát kicsinyelvén,
Mert a szokatlanul enyhe, szelíd kormány az uraknak
Elkapatott lelkét dölyfös vágyakra hevíti –
S bűnre, gonosz harczokra – keresve – találnak ürűgyet.
Itt a királyi jegyest, Zsigmondot, védi az első;
Ámde amaz nem akar csehet a trónon; neki inkább
Franczia kell s a leányt eljegyzi emezzel, amazzal.
Effélét tehet a nagyok átkos dölyfe, viszálya, –
Így rontják a hazát nem lévő új urukért, hogy
Lázongván, nagy birtokaik számát szaporítsák!»*

MONACI 74–86. v.

Orleansi Lajos ekkor mindössze csak 15 éves volt ugyan, de már is fejledeztek jellemének azon sajátságai, melyek őt utóbb rokonszenvessé tehették volna. Hazájának legszebb és legdelibb ifjai közé tartozott; lekötelező és fínom modora, jólelke, előzékenysége és megközelíthető természete, szenvelgett szelídsége, nyugodtsága és lovagiassága sok szívet nyert részére, korának fiatal urai pedig szinte rajongtak érte és példaképűl választották őt; a mellett oly ritka szép képzettsége volt, hogy könyvei és tudósai közt egyaránt otthon érezhette magát; szívesen vitatkozott tudományos kérdésekről s a mily szerényen, ép oly alaposan válaszolt ellenfeleinek. Vallásában is őszinte és buzgó volt s föl tudott melegedni a maga hitéért.* Ennyi fény mellett azonban csak annál élesebben jelentkeztek jellemének árnyoldalai is. Folytonosan ellenségeskedett nagybátyjaival s kelleténél jobban vágyott hatalomra. A mellett kiváló hajlamot mutatott az élet gyönyöreinek kiaknázására – s főleg ezen tulajdonságai tették utóbb oly ellenszenvessé a francziák szemében.*

BARANTE: Histoire des Ducs d.: Bourgogne. Brüssel, 1839.II. 171.

DEMOLINS. Hist. de France. Párizs, 1879. II. 405.

Képletes házasságának megkötése után rokonai és számos lovag kíséretében kissé megkésve indúlt Magyarország felé, hogy valóban nőül vegye annak királynéját s megoszsza vele az élet örömeit és az uralkodás gondjait. A Chapagneból azonnal követséget küldött Magyarországba, mely jövetelét tudassa. E követség azonban nem ért czélt. Eleinte Ragusa felé akart menni, hogy kieszközölje az ott elfogott franczia nemesek szabadonbocsátását s ezen út biztosítására Velenczét szólította föl. A köztársaság egész szárazon azt válaszolta, hogy az ő gályái másfelé vannak elfoglalva; ellenben Durazzói Károly – kinek mindenesetre meg kellett akadályoznia a franczia-magyar szövetséget – 14 hajóval őrködik az Adrián s különben sem a köztársaság dolga, hogy idegen helyen és földön biztosítson valakit.* Október 10-én ép oly ridegen fogadta a követség azon kérelmét, hogy legalább a szárazföldi útra adjon fedezetet.* A számító köztársaság október 12-én kijelentette, hogy Ragusába, a franczia követség követelésének támogatására, csak azon esetben ad küldöttet, ha az elfogott franczia nemesek érdekében maga Mária királyné is föllép; mikor azonban Mária csakugyan föllépett s a francziák megújították kérelmüket, hogy Velencze maga is küldjön követet Ragusába, október 20-án a megfogott nagytanács saját képviselőjéhez megküldötte határozatát, hogy «szép szavakkal mondja meg, hogy – nem lehet».*

WENZEL, Dipl. Eml. III. 542.

U. o., 543.

U. o., 543–4.

A türelmetlenül várakozó Orleansi Lajos tehát Troyesben oly tudósítást kapott, mely őt «nem csekély bánattal» töltötte el.* Hagyomány szerint Zsigmond brandenburgi őrgróf* maga adta tudtára, hogy nincs mit keresnie többé Budán, mert Mária neki, korábbi jegyesének esküdött hűséget. Zsigmond fegyveres vitézei némi gúnynyal tekintettek az uruk előtt hajdonfővel térdelő Lajos herczegre, ki saját embereinél nem csekélyebb megütődéssel hallotta a váratlan hírt.*

FROISSART, id. h. 171.

Henri de Blaquebourg, FROISSART szerint, ki Máriát is Margitnak nevezgeti.

A FROISSART-krónika boroszlói kéziratában levő kép szerint. A kép ágyúkat és szanaszét heverő ágyúgolyókat is ábrázol, mintha csata előzte volna meg e jelenetet. A háttérben Máriának Zsigmonddal való egybekelése van feltüntetve.

A hagyomány nagyon is regényesen színezte az eseményeket: Lajos nem Zsigmondtól ugyan, de mindenesetre értesült arról, hogy az utóbbi hetekben mily dráma folyt le a budai várpalotában. Mert kétségkívül drámai jelenet volt az, mikor a más vőlegényre váró Máriát a nála erősebb viszonyok hatalma a réginek, a nem szeretett, sőt gyűlölt Zsigmondnak karjaiba vezette vissza. S a dráma minden személye boldogtalan lett. Mária Zsigmonddal és Visconti Valentina Orleansi Lajossal, ki ezt négy év múlva úgy vezette oltárhoz, hogy szíve semmit sem tudott róla.

11. NAGY LAJOS ÉS ERZSÉBET a máriaczelli templomban levő dombormű után.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem