I. | Magyar Történeti Életrajzok

19. MÁRIA KIRÁLYNÉ FÜGGŐ TITKOS PECSÉTJE.*

+ S. SECRETV. MARIE. REGIE . HVGAR . ET . C.

Máriának nem volt közvetetlen része a véres tettben; hanem azért mégis megjutalmazta annak elkövetőjét, Forgách Balázst. Károlyt, kinek érdekében Flórencz igen melegen, de elkésve szólalt fel, febr. 8-án Visegrádra vitték s 24-én, midőn sebei gyógyúlni látszottak, kivégezték. Az átok alatt levő királyt csak négy év múlva temethették el egyházi szertartások szerint. Pártja még sokáig bizonytalanságban élt s fia, László, csak 1387 ápril 18-án kezdette magát magyar királynak nevezni. A zavart növelte, hogy Mária nem akart együtt élni Zsigmonddal, kinek érdekében most Venczel cseh király hadsereg élén nyomúlt az országba s 1386 május 12-én Győrött szinleg ki is békítette a feleket; Zsigmond azonban nem ment Budára, hanem Csehországba tért vissza. Erzsébet, Zsigmond boszújától tartva, vejével, Jagello Ulászlóval lépett szorosabb szövetségre. A királynék, hogy az e közben egyre háborgó délvidéket lecsöndesítsék, most ismét Horvátországba indúltak, melynek bánjává Szentgyörgyi helyett Losonczy Lászlót nevezték ki. A horvátok fenyegető magatartása miatt azonban nem mertek tovább menni Kapronczánál s Garay várában, Garában akatak menedéket keresni. Tervöket nem valósíthatták. A vár közelében ugyanis, szeptember derekán, a lázadók megtámadták kíséretöket; Forgáchot, Garayt levágták s velök is méltatlanúl bántak. Azután különböző várakban, végre Novigrádban őrízték őket, hol – talán Kis Károly özvegyének akaratához képest – az anyakirálynőt 1387. januárja első felében megfojtották.

Máriának valószínűleg semmi tudomása sem volt arról, hogy hívei vér árán szerzik vissza trónját;* de február 8-án így is elfoglalta azt, teljesen visszaállította a régi kormányrendszert s három héttel később ömlengő szavakban nyilvánította háláját a sebei következtében élet-halál közt lebegő Forgách Balázs iránt, «ki őt Károly hatalmaskodásaitól s jogtiprásától megszabadítván, koronáját, fejét s az országnak tőle elvett kormányát szolgálatai által megmentette és helyreállította.»*

A flórenczi köztársaságnak Máriához 1386 márcz. 15-én írt levele szerint (WENZEL, III. 601.) Mária is jelen lett volna a merényleten; de a köztársaság csak «hallomás» után beszél és maga is fölteszi, hogy mindez nemcsak a királyné tudta nélkűl, hanem egyúttal roszalásával is történt. (U. o. 602.)

FEJÉR, X. a. 281. PRAY, De prioratu Auranić, 23–25. l.

Az annak idején Csák Mátétól elkobzott gímesi uradalomhoz Nyitra-, Bars- és Esztergommegyében tartozó negyvenkét falu lett a hűség jutalma, mely «sokkal nagyobb viszonzást érdemelne».* A nép közt azonban szájról-szájra járt, hogy ezentúl valahányszor megjelent ez a Forgách, vagy valamelyik utódja az udvarban, a királyi kardot kirántják hüvelyéből s úgy hordják azt az uralkodó előtt, annak jeléül, hogy egy Forgáchtól óvakodni kell.*

U. o. 281–2. Febr. 10. Mária már megparancsolta, kutassák ki, hogy az ezen uradalomhoz számított Hethére joggal tarthat-e igényt Hethei Márton (FEJÉR, X. a. 278.). Forgách megjutalmazásának kérdése tehát a tett elkövetése után (s talán már előtt is) azonnal fölmerűlt.

DLUGOSS, X. 101.

Áldozatát, Károlyt, ki «a magáéval be nem érvén, Mária országát is el akarta rabolni»,* már február 8-án Visegrádra vitték s ott zárták el.* A flórenczi köztársaság volt az egyetlen külhatalom, mely márczius 15-én e hírre erélyesen írt Máriának. «Alakoskodjanak és színeskedjenek mások úgy, a hogy akarnak – szólt, – mi rendületlenűl hiszszük, hogy kegyelmességed visszariad ily gonoszságtól; most azonban fölségednek tiszte és föladata az, hogy ne csak életben tartsa meg azon királyt, hanem régi szabadságát is visszaadja. Mert ha nemének gyöngesége és zsenge kora akadályozta is fölségedet, hogy oly dühöt és embertelen bűnt csírájában elfojtson, de most az ő megszabadításának és megtartásának összes terhe fölséged vállaira nehezedik. E dolognak jó végét az egész világ kegyedtől várja.» Térden állva és könnyezve kérik őt kegyelemre.* S e kérés támogatására szólítják föl a Magyarországban levő olasz harczosokat is. Mert a király megsebzése és bebörtönzése kétségtelenül árulók műve, életének megtartása azonban a királynék föladata. Segísék őt azon kevés elvetemült ember ellen, kik igaz királyukat fogságra vetették, ne koronájának visszaszerzésére, hanem a börtön szégyenétől való megmentésére, ne kormánypálczájának átadására, hanem dicstelen halálának elhárítására fogjanak kezet; s még követeket is küldenek, kik segítsék őket ebben a kérésökben.* S a főurakat szintén figyelmeztették, hogy közhit szerint most válik meg, hűséges-e Magyarország; lesz-e, ki boszút áll ilyen bűn miatt. Ha akarják, megszabadíthatják; de ha nem akarják is meg kell szabadítaniok Károlyt. A mi idáig történt, csak kevésnek bűne, kevésnek gyalázata; de ha nem segítnek a királyon, ha ily szomorú viszonyok közt sem oltalmazzák őt meg, maguk is bűntársak lesznek, kiket amazokkal egyformán kárhoztat a közvélemény. Ne tartsa őket vissza a királynék iránt való tisztelet. Hihetetlen, hogy azok helyeselték volna ezt a nagy gonoszságot. Szabadítsák ki tehát a királyt, mentsék meg az árulók kezében levő életét. Ha oly mesze nem volna Magyarország, összes hatalmukkal ők maguk sietnének Károly kimentésére; így csak az urak igazságszeretetében kell bízniok.*

FEJÉR, X. a. 279.

WENZEL, III. 601. A Cardauns-féle kézírat szerint (id. h. 343.) a merénylet alkalmával azonnal meghalt.

U. o. 601–3.

1386 márcz. 17. U. o. 603–5.

1386 márcz. 18. – WENZEL, III. 615–7.

A meleg fölszólítás azonban már íratása idején tárgytalan volt. Károlynak sebei a kellő ápolás elmulasztása mellett is hegedni kezdtek, mire az összeesküvés részesei 1386 február 24-én szombaton, szent Mátyás apostol napján megmérgezték, mások szerint megfojtották.* Egyházi szertartások szerint csak négy év mulva, 1390 február 3-án, temették el őt, midőn IX. Bonifácz fölmentette az átok alól, melylyel VI. Orbán 1385 január 15-dikén sujtotta s «megtűrte», hogy a Visegrád mellett levő Szent-András apátság templomában helyezzék örök nyugalomra.*

Mária febr. 28-ki oklevele szerint (FEJÉR, X. a. 280.) a megsebesítés következtében múlt ki Károly. Monaci és a szájhagyományokra is hívatkozó Thuróczy szerint (Schwandtner, I. 266.) orvosságát megmérgezték s torkát is összeszorították. Curiosumképen legyen megemlítve, hogy MALEBRANCHE szerint (id. h. III. 282.) három évi uralkodás után 1387 szeptemberében halt meg.

THURÓCZY, id. h., WINDECK Aschbachnál, I. 454. FEJÉR, X. a. 694.

Mindazt, úgy látszik, sokáig titkolták. Horváthy János még 1386 márczius 22-én sem tudta királyának halálát s e napon még az ő nevében állított ki egy adománylevelet.* De az is lehet, hogy csak titkolni akarta valót, míg a párt állást nem foglalhat a változott viszonyokkal szemben. Maga Margit királyné is a legnagyobb bizonytalanságtan élt és csak a következő év ápril második felében, Pál zágrábi püspöktől s más követektől tudta meg határozottan, hogy férje nem él többé.* Gyászmiséket tartatott lelki üdvéért, de egyúttal boszúra intette párthíveit.* Fia László azonban csak egy év mulva, 1387 ápril 18-án vette föl az őt «megillető» magyar királyi czímet.*

Látható az orsz. levéltárnak 1882. évi tárlatán a 22. sz. alatt.

László herczeg és trónkövetelő levele 1387 ápr. 18. WENZEL, III. 626.

DLUGOSS, X. 101.

WENZEL, III. 626–7.

A bukott kormány emberei azonban az összeesküvést közvetlenűl követő időben sem maradtak tétlenek, ha – teljesen tájékozatlanok lévén Károly sorsáról – egész határozottsággal nem léphettek is föl. De még Mária hívei között sem uralkodott összetartás. A közvélemény ugyanis ritka egyetértéssel zúdult föl a királyné férjének, Zsigmondnak azon önkényes tette ellen, hogy a Duna és Vág közét elzálogosította. Az anyakirályné, hogy föl ne idézze a trónfelforgatásnak csak imént lezajlott jeleneteit, most végkép mellőzni kívánta Zsigmondot, nem engedte meg, hogy együtt lakjék Máriával, ki könnyelműsége miatt amúgy is gyűlölte őt, üldözte párthíveit,* sőt jövedelmeit is lefoglalta, a mi talán legérzékenyebben érintette az örökös pénzzavarral küzdő herczeget. Ez azonban Zsigmondot is a végsőre ingerelte. Ügyének rendezése végett Venczel király ápril elején erős haddal indúlt el Prágából testvéreinek, Jánosnak és Zsigmondnak kíséretében. Brünnben (ápril. 10-én) unokatestvéreik, Jodok és Prokop is csatlakoztak hozzájok. Ápril 15-én már Pozsonyban voltak s nemsokára Magyar-Óvártt és Győr közelében táboroztak.* A királynék azonban, – mint Venczel mondja,* – «megijedvén az ő hatalmától», tulajdonképen pedig szabadkezet akarván nyerni a horvátok ellen, békés úton kívánták elintézni a fenforgó ügyeket. Miután Venczel ünnepélyesen fogadta, hogy Győrből sem el nem viszi őket, sem másképen nem alkalmaz ellenök erőszakos rendszabályokat, hanem hogy ha Győrben nem akarnának maradni, Magyarországnak bármely más helyére szabadon távozhatnak,* mindketten Győrbe érkeztek s május elsején kijelentették, hogy az egyrészről köztük és alattvalóik, másrészt viszont a Zsigmond, Jodok és Prokop közt fenforgó viszályokban Venczelt döntő bíróúl ismerik el. El kell oszlatni minden kellemetlenséget, a mi csak fölmerült Zsigmond, a királyné és alattvalóik közt; megerősíteni az egyházi és világi rendeknek kiváltságait és szokásait; lecsöndesíteni az általuk e miatt támasztott forradalmat és belzavarokat; megtartani Erzsébetet minden özvegyi járandóságában és egyéb javaiban; dönteni Mária és Zsigmond együttélésük, valamint Zsigmond országos állása kérdésében.* E pontokat kellett tárgyalnia a fényes gyülekezeteknek, melyben magyar részről két bíbornok (Dömötör esztergomi érsek és Bálint pécsi püspök), a váczi és csanádi püspök és hat más főúr vett részt. Nevezetes, hogy Garay nádor, mint sok tekintetben érdekelt fél, nem jelent meg Győrött. Az urak a királynékkal együtt megesküdtek, hogy megnyugosznak Venczel ítéletében.* Másnap Mária és Erzsébet ünnepélyes nyilatkozatot adott ki, hogy Zsigmondot bátyja, Venczel tudta, beleegyezése és határozott akarata nélkül semmiesetre sem fogják megkoronáztatni.*

FEJÉR, X. a. 284.

VERZEICHNISS Oberlausitz. Urkund. 121. – Public. de la section histor. de l’institut de Luxembourg, XXV. (III.) 30., 174–175. – PELZEL: K. Wenzeslaus, I. 174. – LINDNER, K. Wenzeslaus, I. 264–5. és 434. – KLÖDEN: Die Mark Brendenb. unter Karl IV. – I., 131. Ő azonban Jaurinum alatt a sléziai Jauert érti.

Egy XV. századbeli wittingaui kézíratból. WENZEL, III. 618.

LINDNER, I. 265., hívatkozva egy, a prágai egyetemi könyvtárban «IX. E. 4.» jegy alatt levő kézírati könyve, mely Venczelnek ezen idáig ismeretlen oklevelét közli.

FEJÉR, X. 283–286.

U. o. 286.

U. o. 286–7.

Az alkudozás sok nehézségbe ütközött. Az őrgrófok illő viszonzást kívántak a Zsigmondtól nyert zálog visszaváltása fejében, miről a magyar urak alig akartak hallani. Zsigmond és az őrgrófok csak május 11-dikén jelentették ki megnyugvásukat Venczel itéletében; Zsigmond azonban ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy együtt akar lakni «igen kedves nejével», Máriával; hogy illő ellátást kíván; hogy Ausztria és Morvaország határán bizonyos uradalmakat tulajdonjoggal akar birni; s hogy adósságainak kifizetését, párthíveinek bántatlanságát, részökre tett adományainak elismerését, végül pedig a Vág és Duna közti terűletre nézve Jobsttal kötött szerződésének helybenhagyását követeli.*

U. o. 305–7. Nevezetes, hogy ennek és a május elsején kelt oklevélnek eredeti példánya cseh nyelven van írva.

Venczel király 1386 május 12-én mondta ki ítéletét. E szerint a két királyné s a rendek, valamint Zsigmond és rokonai, a morva őrgrófok közt fenforgó viszály s egyenetlenség megszűnik. Magyarorzság minden lakója megmarad régi jogaiban. A háború és viszály által okozott károkat és sérelmeket a felek kölcsönösen elfelejtik. Erzsébet korlátlanúl élvezheti saját javait. A királynék Zsigmond őrgróf tartására Vasvármegyét és Trencsén várát, a morva-osztrák határon pedig azokat az uradalmakat, várakat és jövedelmeket adják, melyeket Lajos király testvére, István herczeg bírt. Zsigmond nejét, Máriát, Magyarországban mindenüvé elkísérheti s vele házasságban élhet. Zsigmondnak a jelen háború miatt nem önként, hanem a körülmények által kényszerítve csinált adósságait a magyar kormány fedezi. Mária királyné Jobst morva őrgrófot a Duna és Vág közt levő vidékért, hozva Pozsony, Nagyszombat és Sempte is tartozik a magyar állampénztárból legkésőbb Márton napjáig (nov. 11.) 200,000 magyar aranyforinttal elégíti ki.*

PELZEL, Lebensgesch des. K. Wenzeslaus. Urkundenbuch. I. 70. – ASCHBACH, I. 38–9. – HORVÁTH, II. 370–1. – LINDNER, I. 266. stb.

A felek színleg meg is nyugodtak ebben az ítéletben. De tényleg nem. Az uraknak a sok fizetés, Máriának Zsigmond nem tetszett. Ez utóbbi talán meg is tudta, mit ígértek Venczelnek a királynék megkoronáztatását illetőleg s ezzel együtt duzzogva vonult vissza Csehországba, hol a Magyarországban kereskedői jogokkal felruházott zittauiakat azon esetre kecsegteti jobb időkkel, ha «majd» király lesz.* Az, hogy «csak» férj lehet, úgy látszik, nem csalogatta őt a benmaradásra. S végre Jobst sem látott pénzt, mert őt utóbb Brandenburgban kellett kárpótolni.

CARPZOV: Analecta Fastorum Zittaviensium, 186.

20. MÁRIA OKLEVÉLRE NYOMOTT TITKOS PECSÉTJE.*

+ S. SECRETV. MARIE. REGIE . HVGAR . ET . C.

Malachovszky rajza.

Ilykép csak szóvirág Venczel királynak VI. Károly franczia királyhoz intézett azon nyilatkozata, hogy «lecsillapította a királynék és a testvére közt levő viszályokat, s hogy nagy hatalommal helyezte őt vissza Magyarország élére.»* Zsigmondnak egyelőre még mindig csupán «brandenburgi őrgróf» volt a czíme.

WENZEL, Dipl. Eml. III. 615–6. PALACZKY, Form. II.68. a nélkül, hogy czímzettet megnevezné.

A királynék is kedvetlenül tértek haza Budára. Jól érezhették, hogy a német beavatkozás megengedése által cseppet sem emelték népszerűségöket. Másrészt a szép szavak után is tarthattak attól, hogy Zsigmond erőszakosan is meg akarja koronáztatni magát, a mi az általános elégületlenséget tekintve, Máriának könnyen trónjába kerülhetne. A pünkösd előtt való napon, június 9-én tehát Erzsébet, valószínűleg egy lengyel követség előtt, ünnepélyesen kijelentette, hogy ifjabb leányának, Hedvignek férjét, az imént megkeresztelt Jagelló Ulászlót anyai keblére öleli s ezentúl kedves fiának tekinti; s hogy őt, Máriát kivéve, minden ellensége ellen összes erejével védelmezni fogja, szükség esetén még várait is megnyitván előtte. Sőt, ha Mária királyné bárhogyan és bárki kedvéért is Jagelló ellen szövetkeznék, azon esetben inkább akar Jagelló és Hedvig oldalán maradni.* A rendkívül vallásos királyné tehát, úgy látszik annyira gyűlölte Zsigmondot, hogy ennek győzelme esetén inkább odahagyta volna Mária udvarát, hogy sem tűrje Zsigmond gőgjét, ki – hatalomra jutva – bizonyosan megfosztaná őt minden politikai befolyástól.

DOGIEL, Cod. Dipl. I. 40. – FEJÉR, X. a 295–6.

Magyarországot magát kevésbbé érintették a lefolyt zavarok. Még a közbiztonság ellen intézett merénylet is csak elszigetelve merűlt föl; pl. hogy egy 17 tagú rablóbanda néhány gazdag szebeni kereskedőt kifosztott.* S a királynék azt hitték, hogy a horvát elégületleneket szép szóval ismét megnyerhetik, mint a hogy azt már harmadéve megkísérlették s e czélból elhatározták, hogy Garay nádort saját urodalmaiban keresik fel, remélvén, hogy onnan könnyebben hathatnak. S e czélból a Dráván túl eső részek lecsöndesítésére hű kamarásukat, Bessenyei Istvánt, újabb adománynyal,* Dömötör bíbornokot pedig Esztergomban személyes látogatással tüntetvén ki,* Garay nádor, ennek két fia (Miklós és János), két testvére (Garay Pál és János) és rokona, Keresztury János,* valamint Forgátch Balázs és néhány más úr, pl. Kanizsay István,* Dézsy Miklós és Kristóf,* továbbá csekély számú fegyveres kíséretében julius második felében útra keltek.

Mária oklevele 1386. júl. 15. FEJÉR, X. a. 290–2. Ha valóban nagy számmal fordúltak volna elő efféle rablások, horvátországi útjokra, legalább magyar területen, mindenesetre nagyobb kísérettel indúltak volna a királynék.

1386 jún. 22. FEJÉR, X. a. 292–3.

Júl. 15. FEJÉR, X. a. 292.

Zsigmond 1408-ik évi oklevele: PRAY, Ann. II. 177.

Századok, 1880. – 743. l.

LOSONCZY István oklevele 1387-től. PRAY, Ann. II. 177.

Igen lassan haladtak; úgy látszik, személyesen akartak fölkeresni egyes főurakat. Szeptember 4-én még csak Kapronczán, Kőrösvármegyében voltak, hol Velenczének az évi adót hozó követével is találkoztak.* Ekkor már a lázadás gyors elterjedéséről minden kétséget kizáró híreket hallottak. Szó sem lehet arról többé, hogy útjokat Zágráb, Vrana és Zára felé folytathassák. Raguza ugyan* még Mária hívének vallotta magát s néhány más révváros sem tagadta meg az engedelmességet; mindazonáltal könnyen el lehetett képzelni, hogy segítséget a lázadók okvetetlenül Nápoly felől, tehát a tengeren át kapnak. Néhány vár és város – pl. épen a királynék önkéntes ajándékából Cattaro – úgy is a fölkelők kezén volt már. A királynék követet küldtek tehát Venerio doge-hoz, hogy tőle és a köztársaságtól hadihajókat szerezzenek. Mert ha a világos Velenczének volt is legtöbb oka gyűlölni a magyar államot, a mennyiben ez adófizetésre alázta le őt, az akkori magyar kormányt mégis bizonyosan támogatta volna, nehogy annak helyébe egy Nápolyból befolyásolt kormány lépjen, mi sokkal veszedelmesebb lett volna reá nézve. S a milyennek ösmerte Zsigmondot, azt is föltette róla, hogy trónra jutva, esetleg még Dalmátiát is elzálogosítja.*

HORVÁTH, II. 371.

WENZEL, III. 616.

SZALAY, II. 269.

Mária egyúttal az erélytelen Szentgyörgyi Tamást is fölmentette a bánság teendői alól s helyébe Losonczy Lászlót nevezvén ki, anyjával együtt keletfelé fordúlt. Lemondott a horvát útról és a Dráva-Száva közének keleti részében, a Garák ősi fészkében, Garán, a mai Gorjánban* – akarta bevárni az események fejlődését. A csínos fekvésű mezőváros,

PESTY, Eltűnt Vármegyék, I. 288.

« – – – ez a termékeny talajú föld,
A hol a habzó Dráva folyik, tajtékzik: odább gyors
És ragadó árral hömpölygén –»*

MONACI, 53–55. l.

Való vármegyének (ma Verőczének) jelesebb erőségei közé tartozott; ura föltétlen híve volt a királynéknak, úgy, hogy egyelőre ez látszott a legbiztosabb helynek. Épen ezért siettek is, hogy mielőbb odaérjenek. Azonban elkéstek. Egy napon,* midőn már egészen Gara és az ettől délre levő Diakovár közelébe jutottak, Horváthy Jánosnak gyorsmenetben utánuk küldött dandára elérte őket. A dandárt maga Horváthy és a vránai perjel, Palisnay vezették, s velök volt többek közt Korpády János és László,* valamint Szerdahelyi Koron Péter is.* Forgách Balázs szembeszállt ugyan velök, hogy fedezze a királynék menekvését: kíséretének nagy részét azonban a sokaság* már az első öszecsapás után levágta, mire a lováról amúgyis lekötött vitézt az ellenség elfogta és a királynék szemeláttára lefejezte. Nem kevesebb hősisséggel küzdött az ifjú Kanizsay István, ki, mint Mária utóbb bizonyítá,* «halálmegvetéssel» kelt a királynék védelmére; huzamos ideig állt ellen Koroghi István is, de ép oly kevés sikerrel, mert azzal együtt a lázadók fogságába esett.* Ezt látva, Garay nádor is leugrott lováról s a halálnál egyebet úgy sem várhatván magára, utolsó csep vérig akarta védelmezni a megrémült szerencsétlen hölgyeket. Hátával hintajukhoz támaszkodva, igaz vitézként* osztogatta csapásait. Karddal nem árthatván neki, nyílzáport bocsátottak rá a horvátok; ő azonban a nyilakat, hogy küzdelmében ne gátolják, nádszálként tördöste testébe. Egy horvát végre észrevétlenül a kocsi alá bújt s orvul rántotta le lábáról a hőst, ki arczczal bukott a földre. A tömeg rárohant, fejét levágta s azon véresen dobta be a királynék hintajába.* A királynékat ekkor szintén kiszállásra kényszerítették s a kíséretökben levő urakkal és hölgyekkel egyetemben foglyokká tették.

Általános hit, Zsigmond oklevele (FEJÉR, X. a. 600.), THURÓCZY (Schwandtner, I. 269.), valamint BONFINI (367. l.) és WINDECK (Aschbachnál, I. 454.) előadása szerint szent Jakab apostol napján, vagyis július 25-én. Láttuk azonban, hogy július 15-én még Esztergomban voltak a királynék s hogy viszont szeptember 4-én Kapronczán időztek. Ez a július 25-e tehát semmi esetre sem lehet a diakovári merénylet napja, ha mindjárt Zsigmond király maga mondaná is, hanem valószínűleg inkább a Budáról való elindulás idejét jelzi, mint a hogy HORVÁTH Mihály is hinni látszik (II. 371.), ki szerint július végén indultak el a királynék. LINDNER (I. 267.), ki Zsigmond 1390 márcz. 20-ki levelében föltétlenül megbízik, a chronologiai nehézséget egyáltalán nem említi. Hogy a diakovári merénylet szeptember közepénél előbb nem következhetett be, azt – a szept. 4-i oklevél alapján – egyéb oklevelek híjján s a köztudat ellenére is állíthatjuk.

FEJÉR, X. a. 427. E két utóbbit Zsigmond már 1388-ban lefejeztette.

Turul, 1883. – 43. l.

THURÓCZY (269. l.) azon állítása, hogy a katonák megfutottak, határozottan ellenkezik Albert király oklevelével. L. FEJÉR, X. a. 304.

U. o. 345.

U. o. 369.

ALBERT király oklevele. FEJÉR, X. a. 304.

WINDECK krónikája ASCHBACHnál, l. 454. V. ö. a CARDAUNS-féle krónikát, id. h. 347. Szerinte ez az eset egy erdőben, mások szerint a mezőn történt volna. V. ö. Zsigmond 1408-ki oklevelével. – FEJÉR, X. d. 663.; kisebb részletre: Albertét u. o. X. a. 304. és KAPRINAI, Hist. Dipl. I. 358. Mária levele FEJÉR, X. a. 345–6.

«Oly kegyetlenek horvátok dolgokban,
Tisztesség semmi nincs ott ő dolgokban.»*

TINÓDI Sziládynál, III. 327.

Horváthy János szemrehányásokkal illette a nőket Károly megöletéseért. Erzsébet királyné, ha igaz, térdrerogyott előtte, úgy rimánkodott kegyelemért. «Emlékezzék a Lajostól nyert javakra s ne dühöngjön annak leánya ellen. Károly megöletésének egyedül ő, Erzsébet az oka; társa, Garay, már megbünhődött: legalább a gyöngébb nemen könyörűljön.» Tovább beszélt volna: Horváthy azonban elfordúlt tőle s otthagyta.*

THURÓCZY, I. 270. BONFINI szerint (368. l.) Mária is átkarolta Horváthy térdét s úgy kérte, kegyelmezzen meg anyjának s neki.

A durva tömeg erre azonnal rabolni és fosztogatni kezdett. Nem csak a királynék saját kincseit és ékszereit tulajdonította el, hanem, úgy látszik, a Velenczétől imnét fölvett 7000 aranyat is,* továbbá a királyné kisebb titkos pecsétet, a mi helyett utóbb másikat kellett csináltatni.* Az udvarhölgyekkel szemben még kíméletlenebbűl, s vadságukat nem-igen fékezve jártak el.*

Ennek sorsáról azon kívül, hogy a köztársaság június havában megkérdezte, hová küldje az évi adót, bizonyosat még nov. 22-én sem tudott Zsigmond (WENZEL, III. 618–9.), ki egyébiránt 1387 nov. 25-én valóban «királyi kincsek» elrablásáról is beszél. (FEJÉR, X. a. 337. és 369. Utóbbi helyen «mérhetetlen» kincseket említ.)

Hazai Okmánytár, V. 180. és 183.

BONFINI, 369. és TINÓDI id. h.

21. IVANICS VÁRA.
Feszti Árpád rajza.

Horváthy János parancsára azután a királynékat* testvére, Horváthy Pál püspök várába* Ivanicsba, majd Gomnecsbe s azután Krupába vitték,* ugyanoda, hol 21 év előtt a Lajos király által legyőzött bolgár fejedelem vezére, Strasczimir csörgette lánczait. A többi foglyot Csáktornya, Pozsega, Oriavár és Pachitel váraiban vetették börtönbe. Garay Miklós és testvére, János, valamint Forgách fejeit Margit nápolyi királynéhoz, Károly özvegyéhez küldték* s arra kérték, ereszsze hozzájok fiát, Lászlót, hogy királylyá koronázhassák. A királyné, ki most sem tudta bizonyosan, él-e még, vagy meghalt-e már férje,* talán e miatt is vonakodott László trónigényeinek kihirdetésétől. Addig is azonban, míg ezt megtenné, állítólag a fogoly királynék fejeit is látni akarta Nápolyban. Hiszen azon Durazzo Károlynak volt leánya, kit Aversában Máriának apja, Erzsébetnek férje végeztetett ki!

Azon állítás (BONFINI, 368.), hogy Erzsébetet másnap a közel folyó Bozutába ölték volna, valótlan.

FEJÉR X. a. 357. (Zsigmond ok. 1387. nov. 25.)

THURÓCZY és BONFINI szerint RICCI Mihly (Bonfininak Sambucus által eszközölt kiadásában. Hannover, 1606, a 849. lapon) Cuprát ír.

FEJÉR, X. a. 346.

WENZEL., Dipl. Eml. III. 626.

22. IVANICS TEMPLOMA.
Ugyanattól.

Szeptemberben azonban Zsigmond már a Dunántúli vidéken állott seregével; a lázadók tehát az inkább kezök ügyébe eső tengerpartra, Novigradba szállították a királynékat. Egyelőre talán csak azt akarták, hogy fogva vigyék őket Nápolyba. De mert gyűlöletök egész heve Erzsébet ellen fordúlt, s mert arra számítottak, hogy Zsigmond engedékenyebb lesz irányukban, ha a kiállott aggodalmak s roppant lelki szenvedések következtében úgyis beteg anyakirálynét láb alól elteszik: ezt 1387 januárja első felében szerencsétlen leányának, Máriának szemeláttára fojtották meg* és csak egy hónap múlva, akkor is nagy titokban temették el Zárában szent Grisogonius templomában.*

Mária oklevele 1387 szept. 14-én. FEJÉR, X. a. 544. – Aug. 6-án azonban (u. o. 345.) és 1388 nov. 25-én (u. o. 403.) Erzsébetnek boldog kimúlásáról beszél, – több gyöngédséggel, mint történeti igazsággal. V. ö. Zsigmond 1397. évi oklevelét. FEJÉR, X. b. 411. és 415. – Az egykorú CARESINUS Muratorinál (Script rer. Ital.) XII. 476. és MONACI előszavában, XXXVI. l. DLUGOSS (X. 118.) szerint testét az ablakon át a várat ostromló velenczeiek közé dobták s 30 nemest utóbb e miatt végeztetett ki Zsigmond. THURÓCZY szerint (id. h. 270.) már Diakovár alatt megölték őt s testét a mély Bozuta folyóba lökték. Az egykorú Paulus de PAULO szerint (Schwandtner, III. 726.) ők Zárában 1387 jan. 16-án tudták meg, hogy az öregebb királyné a novigrádi börtönben meghalt. Ha erőszakos halálát nem említi, azt annak róhatjuk föl, hogy a lázadók bizonyosan maguk sem akarták újabb merényletök hírének elterjedését. Lásd még LUCIUS, Schwandtnernél, III. 409.: KERCHELICH: Notitia prćlim. 382: ASCHBACH, I. 44. stb. László oppelni herczeg 1387 ápril 17-én ERZSÉBET és Mária királynékat, valamint Venczel római királyt nevezte ki a maga gyermekeinek gyámjává (FEJÉR, X. a 392–3.); pedig lehetetlen, hogy befolyásos államférfiú létére – már ekkor ne hallott volna az idősb királyné halálára vonatkozó hírekből, ha azt a záraiak január közepén csakugyan tudták.

Paulus de PAULO, id. h. zárai polgár létére is csak «hallja», hogy febr. 9-én szombaton ez történt Zárában.

23. SZT. GRISOGONIUS TEMPLOMA ZÁRÁBAN.

COMMENT LE MARQUIS DE BLANQUEBOURG FUT COURONNE
ROY DE HONGUERIE. ET COMMENT IL. EN DEBOUTA LOYS
CONTE DE VALOIZ.
LE CHAPITRE CCCLXX. VIII.

A FROISSART KRÓNIKA
BOROSZLOI CODEXEBŐL.
A Froissart krónikából vett két miniature a boroszlói városi könyvtárban levő példányról másoltatott le. Ez a példány hajdan Merész Károly burgundi herczegé volt s Schultz Alwin kitünő monographiát írt róla, melyben kellőleg méltatja a középkor e bámulatos szép hagyományát. A másolás pontosságára Markgraf úr, a könyvtár igazgatója ügyelt, s itt Deutsch műintézetében sokszoroztatott.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem