II.
II.
A neje ellen használni kívánt sereget Zsigmond most Mária kiszabadítására, de egyúttal saját hatalmának gyarapítására akarta fölhasználni. A Mária fogságának hírére alakúlt ideiglenes kormány már 1387. januárjában helyet adott neki, mint az ország főkapitányának és urának. A lázadók ellen való harcz eszméje még a gyermekek játékaiban is jelentkezett s megnyerte Zsigmondnak Garay korábbi elleneit. Velencze szintén megigérvén közreműködését, Zsigmond a lázadók ellen indúlt; de nem merte őket ostromolni, hogy meg ne öljék nejét, kit – néphagyomány szerint – Stibor és Bebek Antónia csellel hiában akarta kiszabadítani. Losonczyra bízván a megfigyelő sereg vezetését, ő maga Magyarországba tért vissza s a más vidékeken is mutatkozó forrongások ellensúlyozása végett márczius végén Budán királylyá választtatta s 31-én Székesfehérvárott meg is koronozátatta magát. A csonka országgyűlés, vagy – mint saját magát nevezte – liga, igen szigorú föltételekhez kötötte a választást. Zsigmond király most nagyobb erélylyel dolgozott nejének kiszabadításán s a tengeri segítség dolgában Velenczével kezdett alkudozni. Ez, a pápa által is buzdíttatva, Barbadicot küldte Novigrád alá; mire s mivel a lázadóknak sehol sem kedvezett a szerencse, Horváthy János azon esküre kényszerítvén Máriát, hogy szenvedett sérelmeiért nem áll boszút, június 4-én csakugyan föladta Novigrádot és szabadon bocsátotta a királynét, ki háláját első sorban Velencze iránt mutatta ki. Ennek hajóján ment a dalmát városok, Velencze és a pápa által lelkesen üdvözölt királyné, ki különösen kitűntette a költő és történetíró Monacit, Zágrábba, hol a főpapok és főurak élén eléje siető Zsigmonddal július 4-én találkozott. Férjével, kit üdesége meglepett, az egész hónapot Zágrábban és annak vidékén töltötte s tapasztalnia kellett, hogy az őt megmentő Velencze helyette immár Zsigmondot ismeri királyúl. Mindamellett megkönnyebbűlt szívvel sietett vissza Budára, vígasztaltatva azon lelkesedés által, melylyel a nép – útközben – mindenütt fogadta.
Zsigmond nem akart nyíltan föllépni a királynék ellen. 1386 augusztus végén azon szín alatt jött be, hogy a horvátok kibékítésére irányzott törekvéseiknek tekintélyes had együttartása által adjon nyomatékot. Joggal hihette azonban, hogy ugyanezen «tekintélyes had» egyúttal a királynékat is készségesebbekké teszi igényei teljesítése iránt. Ennek megfelelőleg szept. 5-ke óta akkép osztogatott adományokat, hogy azokat első találkozásuk alkalmával megerősítteti Mária királynéval;* illetőleg ő maga újból kiadja, mihelyt teljes hatalma lesz reá.* Az egész szeptember és október havát Székesfehérvár vidékén töltötte. Jogczíme azonban arra, hogy uralkodjék, semmi esetre sem volt. Mikor a királynék elfogatásának híre ment, az urak még mindig nem ösmerték őt el, hanem állítólag maguk közől alakítottak egy kormányt s okleveleiknek hitelesítésére egy «Magyarország rendeinek pecsétje» latin körírattal ellátott pecsétet használtak.* Egyelőre nem is adhattak nevet a kormánynak, mivel az uralkodó sorsáról bizonyosat nem tudtak. – Azonban az ügyek ideiglenes vezetésére kétségkívül Zsigmondot találták legalkalmasabbnak. Buda vonakodás nélkül megnyitotta előtte kapuit* s ő is híveit, pl. László, Ruszkay Jakab s Beke Jakab és Benedek mestereket most különféle kitüntetésekkel ügyekezett maga részére nyerni.* Országgyűléstől kapta-é, vagy azonkívül, 1387 januárjától fogva nemcsak maga élt az «ország főkapitánya és ura» czímmel,* hanem 1387 január 11-én már a csázmai káptalan is megadta azt neki.* Mivel Zsigmond ez időtájban Kapronczán járt, valószínű, hogy e czímet jóval előbb, valamikor októberben, Budán vagy Székesfehérvárott kellett kapnia. Annyi bizonyos, hogy nov. 22-én országos dolgokban már közvetlenül érintkezett Velenczével,* mely pedig az adó ügyében aligha hajt az egyszerű brandenburgi őrgróf szavára.
FEJÉR, X. a. 300. v. ö. u. o. 297.
U. o. X. a. 299.
ENGEL, II. 177.
THURÓCZY, 270.
FEJÉR, id. h. 296–301.
Jan. 19-ki oklevele: PRAY, Ann. II. 142. – Márcz. 1-jéről KATONA, XI. 162.
PRAY, id. h.
Levele: HORVÁTH, II. 374. és WENZEL, III. 618–9.
A lovagias nemzetet ekkor, mint főkapitány, teljes joggal szólíthatta fegyverre a nejét kiszabadítani óhajtó férj. S a Dunántúlra, mely legalkalmasabb volt a lázadók ellen való hadi készülődések megkezdésére, Zsigmond zászlai alá számos levente állott be, sőt még félgyermekek is fölvételért esedeztek.* Hagyomány szerint Zsigmond egyszer a nagyok módjára katonásdit játszó gyermekcsapatra bukkant. Megszólítja a legnagyobbat, a zászlótartót.
ASCHBACH, I. 43. – A Gedächtnisskunst der merkwürdigsten Weltgeschichten aller Zeiten írója szerint (Nürnberg, 1698. - 181. l.) az országba jövő Zsigmondot a Máriával tartók szívesen fogadák.
«Kinek a katonái vagytok?»
– Az ország katonái vagyunk! válaszolt az bátran.
«Ki a királyotok?»
– Zsigmond.
«Hol van Zsigmond?»
– Nem tudom, uram.
«Hát ha én Zsigmond volnék, elvállalnátok engem királynak?»
– El, uram!
Ez a kis epizód annyira meghatotta Zsigmondot, hogy a kis Guthi Mihályt javakkal halmozta el s mint az «ország» katonáját, Országnak nevezte.* S ha nem őt magát, az országot mások sem szolgálták most kevesebb buzgalommal. A Garayak is elfeledték ellenszenvüket, hiszen nekik különösebb okuk is volt a horvátok gyűlölésére; a Kanizsayak, Frangepánok, Maróthyak, Stiborok vetekedve ajánlották föl szolgálataikat; Losonczy László bán pedig elkésve ugyan, mégis akart erélyt kifejteni ellenök.* Zsigmond egyúttal a tengeren leginkább érdekelt külhatalmak támogatására is számított. Velencze, úgy látszik, minden ösztönzés nélkül is magáévá tette a királynék ügyét s első volt, ki tényleg szembeszállott a fölkelőkkel; Genua pedig, mihelyt erre külön követek kértek föl, tekintve a két állam közt régtől fogva fennálló barátságos és szívélyes viszonyokat, Velenczének a maga részéről is lelkére kötötte Dalmatia biztosítását.*
MAILÁTH, Gesch. der Magyaren II. 112–3.
PRAY, Ann. II. 179–180. HORVÁTH, II. 374.
WENZEL, III. 619–620. és 625–6.
Ezen előzmények után, deczember elején, végre Horvátország ellen indúlt Zsigmond, kit 1387 január 19-én Kapronczán (Verőczemegyében),* február 2-án viszont Dombón találunk, hol a jelen hadjáratban magukat kitüntető Károlyi Lászlót és Andrást az önbíráskodás jogával (ius gladii) jutalmazta.* A fölkelők azonban azzal fenyegették őt, hogy támadás esetén a királynékat Nápolyba szállítják vagy megfojtják; arról, hogy Erzsébetet már is megfojtották, Zsigmond még semmit sem tudott. Ily fenyegetés hallatára Zsigmond csak megfigyelő állást foglalt el a lázadókkal szemben ép úgy, mint Velencze, melynek követei, Barbo Panthaleon és Monaci Lőrincz, Kapronczán tudatták vele, hogy a köztársaság néhány hajója a tengeren áll s figyelemmel kíséri a fölkelők mozdulatait.* Minden valószínűség szerint tehát alkudozásokba bocsátkozott Horváthyval és Palizsnayval, hogy ezeket a királynék kiadására bírja. – De más úton is dolgozott megszabadításukon. Egyik kedvelt lovagja, az ekkor 40 éves Stibor, azon hűség által is sarkalva, melylyel jóltevője, Erzsébet királyné iránt viseltetett,* csellel akarta megmenteni őket; azonban rajta érték, Novigrádban elzárták s annyira megkínozták, hogy ennek következtében sokáig betegeskedett is.* S valószínűleg ő a hőse annak a szép regének, mely Máriának novigrádi fogságára vonatkozik.
PRAY, Dissert. VII. I. 142.
FEJÉR, X. a 370–1., SZIRMAY, Szatmár vármegye leírása, 10–11. és GÉRESI: A Károlyi-család okmánytára (Budapest, 1882.) I. 420–421.
HORVÁTH, II. 375.
WENZEL: Stibor vajda. Budapest, 1874. – 9. l.
U. o. II., 50., 54–55., 67., 73. stb. (az oklevelekben.)
Bebek Antónia, Lajos király hű bajtársának s nádorának, Bebek Ferencznek szép leánya, talán az egész országban a legjobban megkönyezte a rabságba került Máriát, mint a kinek játszótársa volt. Látni akarván barátnéját és királynéját, Zsigmond seregével ő is lejött s tervet kovácsolt Mária megszabadítására. Gyümölcsvivő parasztleánykának öltözve, baj nélkül jutott a várba, hol nagy örömére csakugyan keblére is ölelhette szerencsétlen barátnéját. Értesítette, hogy Zsigmond hadai már közel vannak; azután rábirta, hogy mivel úgyis nagyon hasonlítanak egymásra, cseréljenek ruhát. Ha Mária az átnyújtott síppal a vár keleti oldalán levő kaputól balra 200 lépésnyi távolban jelt ad, öt hű ember fog előugrani, kik álútakon Zsigmondhoz vezetik őt. Az őrség azonban rájött a cserére s a várnagy, első felindulásában, azonnal kivégezteti őt, ha mégis jobbnak nem látta volna bevárni Horváthy János hazatértét. Ez máskép meg is jött és szabadon bocsátotta a naiv leányt, ki még azon évben Balassa Menyhért boldog neje lett.*
Fülekvár leírásában közli e csínos mondát SZENTKIRÁLYI Sándor. (Magyarország és a Nagyvilág, 1882. – 358. l.) E mondák valószínütlenebb alakban dolgozta föl PAULIKOVICS Lajos (Nefelejtsek a történelem mezejéről.)
A szabadító kísérlet nem sikerülvén, Zsigmond továbbra is figyelő állásban hagyta seregét, ő maga pedig mint Magyarország «ura», visszatért a Dunántúlra. Helyettesévé a vezérletben, úgy látszik Losonczy Istvánt, Dalmát-, Horvát- és Tótország főkapitányát, s szörényi bánt tette, kit hű szolgálatai fejében már ekkor, február 27-én a zarándmegyei Pankota várával ajándékozott meg.* A bán újabb hű szolgálatokkal kívánta viszonozni e kegyelmet és Zágrábot, «melynek hűsége más városokkal szemben úgy ragyog, mint a nap», már márczius elsején fölszólította, hogy ha polgárai a királyné és férje kegyét nem akarják elveszíteni, a lázadó kanonokok távolléte következtében őrízetlen káptalan-épületet támadják meg, annak falait vagy palankjait pedig rontsák le s hordják haza, hogy az ellenség meg ne szállhasson benne.*
PESTY: A szörényi bánság története. l. 265. június 2-án ezen adományt megujította, sőt ki is bővítette, mennyiben a déznai várat is a Losonczyaknak adta. (U. o.) Mily kevés volt a nemsokára királynak választott Zsigmond tekintélye, abból is kitünik, hogy 1387 június 21-én az aradi prépost és káptalan eltiltá őt attól, hogy Szentkirályt és Simándot a Losonczyaknak ajándékozza. (FÁBIÁN, Arad. 153.)
PRAY, Ann. II. 179–180.
Zsigmond ezalatt Budára országgyűlést hirdetett, hogy azon Mária kormánytársává választassa s királylyá koronáztassa magát. A korona megszerzése iránt táplált reményét 1387 márczius 1-dikén Kőszegen,* nyiltan is kimondta, hová alkalmasint azért útazott, hogy Lipót osztrák herczeget további segélyadásra birja. Mert a Mária királynét maguknál úgyszólván kezes gyanánt tartó horvátok most az ország más vidékeit is lázongásra bírták. Horváthy János maga a Szermségben is toborzott már hadakat; Dánfy László és Mihály, valamint Janky László viszont a Duna-Tisza-Maros közét izgatták föl. Lázár szerb fejedelem, a zavarosban halászgatva, a macsói bánság határait pusztította; a moldvai és oláhországi vajda függetlenné tette magát, Halicsot pedig, melyben Mária mindig gyakorolta a fölségjogokat,* mint felesége «örökségét», Ulászló lengyel király szerette volna elfoglalni.
FEJÉR, X. a. 326.
V. ö. u. o., 225. «in regno nostro Rusfić»; és Tud. Gyűjt. 1821., VIII. 38.
Ennyi külső és belső baj végre is arra bírta a márcziusban Budára gyülekező rendeket, hogy Barbo Panthaleon tanácsát követve,* teljesítették Zsigmond legforróbb óhajtását, királylyá választván őt. Ha igaz, egyrészt kötve is voltak e tekintetben. Több úr ugyanis már 1378-ban megígérte volna Lajosnak, hogy Zsigmondot azonnal megkoronázzák, a mint elveszi Máriát.* Nem történt meg, s ez gyanússá teszi az egész állítást.*
CARESINUS Muratorinál, XII. 476.
KÜKÜLLEI Thuróczynál. Schwandtner, III. 52.
STENO Mihály doge levele Zsigmondhoz 1412-ből. (Engel. Ung. Gesch. Függelék. II. 384.) CZIRÁKY (De modo consequendi summum imperium 66. l.) ezt helyes választásnak mondja: Zsigmond néhol (pl. FEJÉR, x. a. 421.) «az egek urának parancsából» való uralkodást emleget.*
Zsigmond nem szerződések, vagy az örökösödés joga, hanem szabadválasztás alapján lett Magyarország királyává, mivé a megjelentek őt egyhangúlag kikiáltván,* márczius 31-én virágvasárnapon* Székesfehérvárott, mivel az esztergomi érseki szék üresen állott,* Lajos kalocsai érseket pedig Zsigmond mellőzte, Benedek veszprémi püspök meg is koronázta.*
Maguk a főpapok, bárók és nemesek is, «kiknek pecsétje alant (az oklevél végén) látható», csak a maguk szövetkezetéről, ligájáról, beszélnek. (WENZEL. Dipl. Eml. III. 622.) «Do wart Konig Sigmund zu ungerischen Konig gekronet von etlichen landesherren, die von seinem taile waren» mondja WINDECK is (Mencken: Script. Germ. 1. 1074.) LAKITS: De hćreditario succedendi jure 92.), továbbá KATONA (XI. 234.) és KOVACHICH (Suppl. ad vert. com. I. 288.) Zsigmond törvényes választása mellett bizonyítanak: DLUGOSS, ki pedig semmiesetre sem volt Zsigmond barátja, szintén (X. 118.) – Maga Zsigmond 1388 decz. 8-án (FEJÉR, X. a. 455.) s a váczi káptalanhoz intézett levelében (u. o. 327.) s itt különösen a magyar, szláv, horvát, dalmát és «más» rendeknek egyhangú választásáról beszél. Ha ez túlzás is, és ha kevésbbé volt is népes a gyülekezet, mindenesetre országgyűlésen történt a választás, a «prćsentes concludunt» elv alapján. De még valószínűbb, hogy Zsigmond dicsekvése a majdan említendő 1387. aug. 28-dikai országgyűlésre vonatkozik. L. ezekre nézve SZALAY L. helyes megjegyzéseit. (II. 271. l.)
DLUGOSS, X. 118. WINDECK, id. h. – THURÓCZY pünkösdre (június 10.) teszi a koronázást s itt Mária is szerepel. Thuróczy gyönge chronologus ugyan, de annyi alapja lehet elbeszélésének, hogy a fogságából kiszabadúlt Mária utóbb ünnepélyesen királytársúl ismerte el férjét és pedig alkalmasint már 1387. aug. 28-án. A Tabularium Cćsareum szerint (Kovachich, Script. minores, I. II.) 1388 márcz. 22-én történt a koronázás.
DLUGOSS (X. 118.) mégis Dénes esztergomi érsekről beszél, holott az ez évben elhúnyt Dömötör érsek utóda Kanizsay János lett.
Ezt maga Zsigmond is említi 1388 decz. 8-án kelt azon oklevelében, melyben hangsúlyozza, hogy ez csak az érseki szék üressége folytán történt. Közli TÖRÖK, Magyarorsz. Primása, II. 53–54. és FEJÉR, X. a. 458.
Később esküvel fogadta a király, hogy megtartja a nemesek kiváltságait s a korábbi tanácsurakat; hogy németeket s más nemzetbelieket nem vesz be a tanácsba, idegeneknek hivatalokat, méltóságokat, uradalmakat nem ád; hogy eddig ellenségeinek megbocsát, mostanáig tett adományait megsemmisíti, a jelen választó-szövetkezetnek (ligának) minden tagját különös védelemben és kegyelmében részesíti, legfeljebb azok kivételével, kiket maga a liga zárna ki köréből; hogy a haza vagy annak egyes lakosai ellen netalán kötött szövetkezeteket nem tűri s hogy a korábbi hadjáratában ejtett foglyokat szabadon bocsátja.*
HORVÁTH, II. 377–8. és WENZEL. III. 620–523. Az oklevélből különben nem tűnik ki, hogy az valóságos választói capitulare, ez lappanghat, vagy – mint Máriánál történt – egyáltalán el is maradt a koronázás idejéről. Hogy a választás körül kiválóan buzgólkodók külön is kívánták biztosítani az őket leginkább érdeklő dolgokat, még épen nem bizonyítja, hogy Zsigmondot nem rendes országgyűlés választotta meg. Ennek egy töredéke, középkori szokás szerint, külön is szerződhetett vele. Az augusztus 28-ai országgyűlés egyébiránt csakhamar véget vethetett az e tekintetben támadt félreértéseknek.
Önérdeknél egyébb alig tűnik ki ezen pontokból, melyek korántsem hasonlítanak az egész nemzet érdekeit, alkotmányát biztosító régibb hitlevelekhez. – Tulajdonkép nem is volt ez hitlevél, mint nem volt országgyűlés a testület, mely azt kiállította. Zsigmond azonban annyira áhítozott a hatalom után, hogy beérte a törvényességnek látszatával is.
A saját nyilatkozata szerint «szokatlan ünnepélyek» közt* megkoronázott új király ápril 4-én azonnal kiáltványt intézett a horvátokhoz, buzdítván őket, hogy mint őseik s maguk is hívek voltak a magyar koronához, úgy ők se tántorodjanak meg állhatatosságukban s erélyesen álljanak ellent a lázadóknak.* Majd a koronázás tudtuladása, a béke megújítása s az évi adót illető eskü átvétele, valamint a szövetség dolgában követségeket küldött Velenczéhez is,* melynek követét, Barbo Panthaleont s ennek titkárát Monaci Lőrinczet, húsvétkor, ápril 7-én Budán a szabad mezőn a főpapok és főurak jelenlétében ünnepélyesen fogadta. A békehajlamok, miket már anyósa és neje is táplált Velencze iránt, benne is megvannak; szeretné, ha a már megállapított pontozatokkal a titkár Velenczébe menne, a követ azonban itt maradna. S azután, mivel – mint szerényen mondta – irodalmi nyelven nem tud beszélni, a pécsi bíbornok útján folytatta a társalgást. Zsigmondnak csak imént írta Frangepán János vegliai gróf, hogy hite szerint Erzsébet még életben van, Máriának életbenlétéről azonban teljesen biztos és hogy megszabadíthatná őket, ha szárazföldről és tengerről egyaránt kapna segítséget. A király el volt határozva, hogy szárazföldi serget küld azonnal, a tengeri segítség dolgában pedig Velenczét keresi meg. A követ és a nádor azonban mindenekelőtt a szövetség föltételeit kívánták megállapítani. E liga a dalmátparti lázadók és elégületlenek ellen irányulna.* Ápril 9-én, mikor a királyki kápolnában misét hallgattak, a király ezt mondta Barbo Panthaleonnak:
FEJÉR, X. a. 329.
U. o. 330–1.
WENZEL, III. 625.
U. o. 623–4.
«Követ úr, – köztünk maradjon a szó, főpapjaimmal és főnemeseimmel azt határoztam, hogy pünkösd után két hétre haddal indúlunk a lázadók ellen; azokat, a mint csak lehet, szétverjük s azon helyig megyünk, hol anyámasszony és feleségem van. S mivel tartunk tőle, hogy a lázadók a tengeren át más vidékre szállítják őket, kérve kérünk benneteket, keressétek meg a signoriát, tartson őrhajókat a tengeren, hogy el ne vihessék őket, mert jelenleg ez a legsürgősebb; hiszen sok időt vesztenénk, ha előbb a szövetséget kellene megerősíteni.» A követ csak annyit mondott, hogy jelentést tesz a köztársaságnak.*
U. u. 624–5.
Velenczében különben egyáltalán nem hiányzott a jó akarat. A dalmát városokat már ápril 15-én felszólította a magyar állam és korona iránt való hűségre* s a városok közől Spalato, Trau és Sebenico, kiváltképen pedig ez utóbbi, igaz hűségöket mutató szép levelekkel válaszolt.* A pápa is buzdította és kérte a köztársaságot hogy minden eszközzel és módon segítse elő Mária királyné megszabadulását s az országnak a Zsigmond és az ő számára való megtartását.* Azonkívül a turini béke megerősítése végett ápril 23-án Velenczébe küldött magyar követek, Demeter csázmai prépost és Szántai János is emlegették, mennyire óhajtja uruk «az őszinte barátságot és törhetetlen békét»* úgy, hogy a saját érdekeit igen jól ismerő Velencze most már elhatározta a hadjárat megindítását.
WENZEL, III. 629.
U. o. 628–632.
U. o. 632.
U. o. 627–8.
Barbadico Jánost bízta meg* Novigrad ostromlásával, melyet ez azonnal megkezdett. Maga a király a lázadók fő ereje ellen Garay Miklóst küldte, ki Dánfy Lászlót s Mihályt, valamint Janky Lászlót megvervén,* rögtön átkelt a Dunán, – Horváthy János csapatait szétszórta, Ujlakot (Ilokot), hol menedéket remélt találni, elfoglalta, Laczfy Imrét a volt vajda fiát, sok más pártütővel együtt, elfogta, sőt a Pozsegavárban körűlzárolt Horváthy Jánost is a vár átadására s azon kijelentésre birta, hogy a királynéknak Novigradról való kiszabadításáról saját személyével kezeskedik. Garay azután Diakónak, Közvárnak s más erősségeknek elfoglalása és megszállása után a lázadók szövetségében Macsót pusztító ráczokra vetette magát s ezeket is megverte. Távolléte alatt azonban Simontornyai István, a már korábban meghódolt pártos, megszöktette az őrízetére bízott Horváthyt.* Ez Bosniába futott, hol Tvratko segítségével azonnal újabb sereget gyűjtvén, Pachitel vára alatt termett s azt megszállotta. Saját pénzén szerzett csapataival azonban itt oly erős ostrom alá fogta Frangepán János, vegliai gróf, hogy a teljesen kiéheztetett és kedvét vesztett őrség talán kényszerítve is, Horváthy békét kért tőle. Ezt azonban csak már korábban tett ígéretének megerősítése után kapta meg, vagyis becsületszavát kellett adnia, hogy Novigrad parancsnokát Palisnay Jánost Máriának szabadonbocsátására fogja bírni.* A lázadók ügyei országszerte oly rosszúl állottak, hogy egy merész csapat nem kevesebbre vállalkozott, mint Pécsnek megtámadására és kifosztására, s ez részben sikerült is,* – Palisnay és Horváthy pedig nem akarták még jobban maguk ellen ingerelni a magyarokat és velenczeieket. Horváthy – a hagyomány szerint – egy napon a fogoly Mária elé lépett.
PRAY, Diss. de prioratu Auranć, 28., azt sem tartja lehetetlennek, hogy Barbadico saját jószántából kelt e hadjáratra. A fegyelmezett velenczei hajóhadban ilyesmi nem történhetett.
Ezt csak egész általánosságban említi SCHWICKER, Gesch. des Temeser Banats (Pest, 1872.). – 71. l.
FEJÉR, X. d. 663–4. Zsigmond oklevele.
U. o. X. a. 358. és PRAY, Ann. II. 182.
GÉRESY, A Károlyi-család Oklevéltára, I. 422. Ez oklevél 1387 ápr. 14-én kelt.
«Sajnálom, bár megérdemeltétek mindazt, mi veled és anyáddal történt; pedig eleintén úgy akartam, hogy te is részesülj anyád sorsában. Jól tudom, hogy életbenmaradásod az én haláláomat jelenti. Azonban kezeimmel nem akarom ontani jóltevőm leányának vérét; szabadon foglak bocsátani, de csak úgy, ha esküvel fogadod, hogy ez elhatározásomat nem lesz okom megbánni. Ha nem állsz rá, bevégzem, amit kezdtem és ha kell, mindenért egyszerre lakoltatlak.»*
THURÓCZY, 271.
«Bán kiméne, aszony bánatba esék,
Leborúlván, sírva ő gondolkodék.
Rágondolván, könyveit megszárasztá,
Az János bánt hamar hozzá hívatá»*
Leborúlván, sírva ő gondolkodék.
Rágondolván, könyveit megszárasztá,
Az János bánt hamar hozzá hívatá»*
TINÓDI Sziládynál, III. 329.
s az oltári szentségre és szent ereklyékre mondott hittel nemcsak bántatlanságára esküdött meg, hanem arra is, hogy atyja gyanánt fogja őt tisztelni. Most már nem volt hátra egyéb, mint hogy Máriát szabadon bocsássa.
S a miről ilyenformán «csacsoghattak» az egykorú hegedősök,* azt a történelem is valószínűnek tartja. Azon föltétel alatt, hogy társaival együtt Bosniába vonulhat, Palisnay föladta a várat s most végre 10 havi és 10 napi fogság után, junius 4-én kedden végre-valahára Mária is visszanyerte szabadságát.
Több mint valószínű, hogy más egyebekkel együtt itt is valamely históriás éneket írt át THURÓCZY.
Az a jelenet, mikor elhagyta börténének négy falát, méltó volt Giometti Ráfael ecsetjére.
A várnak hatalmas boltozatú földalatti folyosóiba győzelmesen száll le az ostromló sereg. Olaszok és magyarok egyenlő lelkesedéssel követik dalis vezéröket, Barbadicot. Az utolsó lépcsőfoktól jobbra eső ajtó előtt bukkannak a végső ellenállásra. A roppantúl megvasalt ajtón belül egy nagy országnak ifjú, szép királynéja csörgeti rablánczát. Elszánt őrei daczosan szállnak szembe a győztesekkel. A királynészabadítás egy Barbadicohoz is méltó föladat. Az egyik horvátot azonnal porbasujtja a vezérnek fölvillanó kardja. S fényes öltözetű igazi leventék mérkőznek meg a többivel is; a horvátok halálos sebeket osztogatnak, – életöket nem adják oda ingyen. De oda kell adniok. A harczi bárdok és szekerczék csakhamar rést ütnek a vasajtón; fölpattan a zár s előlép börtönéből a bánatos, szelidarczú ifjú szép királyné. Kezein láncz, tekintetében hála. Fövegét levéve, arczán a lovagias tett öntudatával, de részvevő tisztelettel üdvözli őt Barbadico. Az egyik térdre omlik előtte, a másik szánalommal néz reá, a zászlók meghajlanak s a kitörő lelkesedés riadalába a boszú fölkiáltásai vegyülnek.
S a történelem alig áll e gyönyörű kép mögött. A velenczeieknek Máriával szemben való magatartása a lovagias középkor legszebb tényei közé tartozik. Mária hálásan rebegett köszönetet. Kiszabadítására irányzott szolgálataikat s azokért való háláját emberi nyelv ki nem fejezheti. Mig él, sohasem felejti el azokat.*
Mária a dogehoz, 1387 június 30-án. – WENZEL, III. 640.
Barbadicot, ki a köztársasággal azonnal tudatta ez örvendetes eseményt, rendkívül nagyrabecsülte Mária. Értékes fegyverrel tüntette ki,* megdicsérte vitézségeért, lovaggá ütötte,* melegen ajánlotta a doge kegyelmébe* s még évek múlva is ajándékokkal halmozta őt el.*
CARESINUS Muratorinál, XII. 476–7.
WENZEL, III. 661.
U. o. III. 640.
U. o. 661–2. és 695–6.
Novigrádból velenczei hajókon azonnal tovább indúlt Mária, s még aznap a Novigrád és Novi közt levő Lukanazba, Luka zsupánságnak magas dombon fekvő székhelyére* érkezett, hol az úgynevezett Dolaczban szállt meg. Itt, saját pecsétje kéznél nem lévén, udvarmesterének és volt fogolytársának, állítólag a Prodanich vagy Nádasdy-családból való* Ofpatino Butko mester corbaviai grófnak pecsétjével látta el azon körlevelét, melyben Sebenicoval, Spalatoval és Trauval fogságából való megszabadítását tudatta. Külön hirnökül Sovich Tamás sebenicoi nemest küldte hozzájok,* Innen valószínűleg azonnal folytatta útját,* hogy az Úrnapját – junius 6-án – e városnak püspöki egyházában ünnepelhesse. S János nonai püspök bizonyosan szívből is adott hálát Istennek a királyné megszabadulásáért. Mária itt pár napig tartózkodott. A pénteken, junius 7-én odaérkezett Paulo Pál zárai nemest és krónikaírót csak másnap, szombaton fogadta, de oly kegyesen, hogy hétfőnél előbb el sem bocsátotta magától. Mária maga a hét végén, junius 15-én szállt ismét a velenczeiek hajójára s másnap, vasárnap, mások közt a nonai püspök kiséretében* ért Zengbe,* hol a Frangepánok védelme alatt teljes biztonságban érezhette magát. Itt üdvözölte őt június 19-én a velenczei köztársaság hat tagú fényes követsége,* melyhez utóbbi Monaci Lőrincz is csatlakozott. Mária királyné könyek közt mondott köszönetet legbensőbb barátjának, Venerio Antal dogenak. Azt, a mit kisazbadítása érdekében Velencze tett s azt a hálát, a mit ő e miatt érez, emberi nyelv képtelen elmondani. Soha nem is fog arról elfeledkezni s a herczeg és a köztársaság mindenkor számíthat reá. Ez utóbb a dogenak magának is elmondta egy rendkivül szíves levélben.*
FARLATI, Illirici sacri III. 214. V. ö. PESTY, Eltűnt vármegyék, II. 421.
KERCHELICH, Hist. Episc. Zagrab. I. 141. PRAY, Ann. II. 183.
PRAY, Ann. II. 183. és LUCIUS, 246.
PRAY szerint, id. h. pár napig időzött ott.
Paulus de PAULO Schwandtnernél, III. 726.
Aug. 22-ét említi a Hazai Okmánytár, V. 179.
Dandolo Lénárt, Mauroceno Pál, Bragadino Péter, Maripetro Marino, Superanzio Remig és Delphino Jakab. (CARESINUS Muratorinál, XII. 477.)
Június 30-án. Közli WENZEL, III. 640.
24. VENERIO ANTAL DOGE. (PALATII FASTI DUCALES.)
Valószínűleg Zengben kapta meg az örvendetes eseményről Venerio által rögtön értesített VI. Orbán pápának Luccában, junius 14-én írt levelét is.* «Nagy az Úr, nagy az ő lelke s irgalmának nincs vége; – mert sohasem hagyja el a benne bízókat és az igaz ügyet. Példa erre – szólt a pápa – Mária királyné, kit annyi balszerencse után mégis csak kiszabadított a lázadók kezéből Velencze s Frangepán János. Azonban így is egyedül Istené a dicsőség, kié az uralom és hatalom mindörökön örökké. Kik annyit aggódtunk a fogság miatt s kik a megszabadúlásért szüntelenül könyörögtünk az Úrhoz, adjunk neki hálát most már; de kérjük is egyúttal, hogy a mint megmentette a királynét, úgy e megszabadúlást eszközévé is tegye a sokat hányatott haza békéjének s egyetértésének, a jók jutamlazásának és annak, hogy a bűnösök vagy megjavuljanak, vagy illően bűnhődjenek. Istenen kívül főleg az egyház könyörgésének tulajdonítsa Mária e kedvező fordúlatot; tiszta szívből legyen hálás ez iránt is, tisztelje és emelje azt, hogy megszilárdúlhasson trónja, ő maga pedig az örökkévaló javaknak veszélyeztetése nélkül élvezehesse a földieket. De hálás legyen a velenczeiek iránt is, kik a jövőben még mindig használhatnak neki.* A mit ő maga, a pápa tehet érdekében, mindenkor készségesen megteszi.
U. o. 633–4. Hasonló levél ment Zsigmondhoz is.
Ugyan e napon kelt köszönő levelében Magyarországnak továbbá támogatására hítta föl Velenczét. – WENZEL, III. 634–5.
Mária valóban hálás volt a velenczeiek iránt. Láttuk, mennyire kitüntette Barbadicot; de a követségnek egyik tagját, a költő és történetíró Monacit is kegyeire méltatta. «Fölséges asszonyom, királynék dicső ékessége és szép csillaga a te Magyarországodnak, – szólt ez utóbb* – Zengben, midőn a velenczei köztársaság útasításaiban eljárva, földatomot bevégeztem, elbocsátásomkor Te arra szólítottál föl engem, hogy a jövő századokra származtassam át mindazt, a mi itt benn és kifelé újabban történt. Férfias gondolkozásodat és magasztos vállalkozásodat bámulnom kellett oly zsenge korban, a milyenben te voltál: hiszen csak akkor léptél életed tizenhatodik évébe; lelked nagyságában az ősi dicső vérnek lüktetését ismertem föl. Nemes és valóban halhatatlan lélek jele az emberi élet határain túl terjedő gond. Az idő mindent összezúz; nincs oly nagyszerű tett, melynek emléke, a toll védelme nélkül, már az első században el ne enyésznék. Utolsó beszélgetésünk alkalmával pedig így szóltál: «El ne múlaszd fölemlíteni történetedben, hogy a velenczeiek segítségével menekedvén meg a fogság igájából, alattvalóim közt elveszett s már megsiratott szabadságomat váratlanúl ugyanezen velenczeiek által nyertem vissza; s hogy gyökerestűl először csak az ő fegyveres hajósseregük közt irtván ki félelmemet, biztosan kezdtem minden jót remélni s a múlt bajokat mindenestűl elfelejtettem.» Oh csudálatos és örökké emlékezetes háladatosság – folytatta Monaci meghatva, – azt hiszed, megsértenéd jótevőidet, ha engesztelékenységed hírét nem hallaná az utókor. Megvallom, bámulni fog a jövő, hogy te, királyi szüz, ki oly előkelő helyen s oly nagy tiszteletben születtél, a serdülés éveiben mégis egy agg törhetetlen lelkével tűrted a kedvezőtlen és balsors csapásait; és hogy annyi belzavar, harczi zaj, titkos csel, lappangó versengés, nyílt, gyűlölet, gőg és valság közt legyőzhetted az ádáz sorsnak rosszakaratát. Ez a dícséret ugyan nem csupán téged illet, mert a kényszerűségnek is volt abban szerepe s barátaid és híveid is osztoznak veled; a korodat meghaladó magasztos és dicső felfogást azonban, valamnit azt a kiváló és bámulatkeltő háladatosságot, mely egyedűl a te lelkednek, csodálatos erényéből származik: az emlékezet midnenkor a legnagyobb dícsérettel fogja megünnepelni.»
Laurentii de MONACIS Veneti Carmen seu historia de Carolo II. – Velencze, 1758. Előszó, 323. – 4. l.
Mária június 30-án bocsátotta el a követséget, melyből egyelőre Dandolo és Mauroceno még oldala mellett maradt; s Monaci, midőn a királyné rövid, de megható köszönőlevelét átadta a herczegnek, az elragadtatás hangján szólt ennek rokonszenves egyéniségéről. Az ellene emelt vádakat utóbb a II. Károly tragoediáját tárgyaló költeményben igyekezett megczáfolni; s lelkesült históriás éneke ma is sok hitelre méltó forrása azon kor eseményeinek.
A királyné nem útazhatott Zágráb felé addig, míg hírét nem vette, hogy az e fölött uralkodó Medvevárat az ő ügyében oly nemesen és annyi szerencsével fáradozó Frangepán János el nem foglalta.* Ekkor azonban csakugyan útra kelt Zengből és pedig épen aznap, hétfőn, július elsején, a melyiken Budáról Zsigmond is eléje indúlt. Váltott lovakon oly gyorsan hajtatott ez utóbbi, hogy feleségével Zágrábban már július 4-én találkozhatott.* Itt a nép, István nádor, László vajda, Bubek Imre országbíró és számos magyar főúr, valamint 21 főpap üdvözölte a királynét.*
Zsigmond oklevele 1387 nov. 25-én. FEJÉR, X. a. 359. Frangepán tehát Pachitel bevétele után aligha ment Novigrád alá, mint PRAY, Ann. II. 182. véli, hanem azonnal Medvevárat kezdte ostromolni.
«A Szentháromság nevében» teszi hozzá Paulus de PAULO, id. h.
Aug. 22-én KANIZSAY János egri, BÁLINT bíbornok pécsi s Lajos kalocsai püspökön kívül 18 püspököt s 10 főurat névszerint is fölsorol ZSIGMOND. (Hazai Okmánytár, V. 179.)
Fejletlen gyermekleány volt, mikor őt utoljára látta Zsigmond; most már Magyarországnak igazán szép csillaga lett a tizenhat évesnél alig idősebb Mária.
Ha Zsigmond gyönge s mellé a fogság rémségei által megtört alaknak képzelte eléje siető feleségét, örvendetesen kellett csalódnia. Észre vehette, hogy ha a közelebbi hónapok viharai komolylyá tették is az imént még gyermekleányt, fejlődésére épen nem hatottak kedvezőtlenűl; s Mária ha nem volt is oly föltétlen hódolatra késztő szépség, mint a milyennek húgát, Hedviget festik, arczánál, alakjánál, jó szívénél, műveltségénél s a szenvedésekben tanúsított erős lelkénél fogva egyaránt méltó volt reá, hogy egy férfiú reábizza életének boldogságát.*
Máriának komolyan számbavehető egykorú igazi arczképe nem maradt más, mint melyet pecséteiről ismerünk, s melyet a 74-ik lapon be is mutattunk, de ez is csak conventionalis arczkép. A «Mausoleum potentissimorum regni apostolici regum Nürnberg 1661» közlött képe hamis, s az mely a Thuróczy krónikájában van, s melyet 70-ik lapon mutattunk be, ha egy s más tekintetben jellemző és érdekes is, de arczképnek a szó teljes értelmében nem vehető. Hátra van még a Nemzeti Muzeumi olajsfestvényről szólani. Kis olajfestvény 0·145 széles 0·177 magas fára festve. Szép fiatal nőt ábrázol, vidám arczczal. Dús gesztenyeszín haját topázokkal gazdagon ékesített gyöngyös párta tartja össze. Nyakát zephir-csipke-ing takarja el, s feszes ruha dereka franczia szabásának felel meg, arany arabeskekkel ékesített selyemruha, sötétzöld vállujja dudoros, a ruha új gyöngyökkel van telehintve. Nyakán két igazgyöngysorról násfa lóg. Derekán gránátokkal és gyöngyökkel kirakott arany öv. Balkezét tarsolyra fekteti, mely az övről csüng alá. Balkeze kis- és gyűrűs-ujján köves gyűrűk vannak. A szék karján nyugvó kezének kis ujján szintén köves gyűrű. A XVII. s XVIII. századokban divatozó karszékben ül. A kép hátán gót betűkkel «Maria d’Vng. MCCCLXXXVII». A kép állítólag a velenczei kincstárban őriztetett (!) drágakövekkel ékesített keretben, honnan Celutti apát birtokába kerűlt, kitől Jankovics vette meg, ki aczélmetszetet is készíttetett róla, melynek egy példánya az egyetemi könyvtárban őriztetik. A szép munka ügyes mesterre vall, de nem származhatott a XVII-ik század végénél vagy a XVIII-ik elejénél régibb időből s a németalföldi iskola utánzása. Ezt igazolják a karszék és ruha is. A kép hátára írt szavak pedig későbbi gyártmány – ad usum Delphini. A képtári Catalogus szerint 366. Ismertető Catalogus (1870) 27. sz. a. Szerk.
S a pillanatnyi benyomások hatása alatt álló Zsigmond eleintén csakugyan a leggyöngédebb férjnek mutatta magát.* Igaz, hogy ő még húsvét után is a diósgyőri rengetegekben vadászgatott, mikor ifjú szép felesége, – még mindig inkább csak jegyese* – a börtönben senyvedett; – most azonban ha más miatt nem, «magasabb» kormányérdekekből is szívesnek kellett lennie Mária iránt. A lázadóknak még Zágrábban kellett látniok, hogy Mária és Zsigmond nemcsak mint koronás királyok, hanem mint házastársak is egyetértenek.
CARESINUS és Paulus de PAULO, id. h.
L. MONACI fentebbi előadását.
Az ifjú pár az egész július havát Zágrábban és annak vidékén töltötte, vetélkedve tüntetvén ki mindazokat, kik az utóbbi időben szolgálatukra állottak. Július 11-én pl. Mária hízelgő kifejezések kíséretében ajándékozta Kanizsay János egri püspöknek s főkanczellárnak valamint Kanizsay Miklós mester sopron- és vasmegyei főispánnak a Sopronmegyében levő kapuvári uradalmat.* Még e vidéken vették volt föl a Velenczéből küldött 7000 darab aranyat is.* Augusztus közepén már inkább Kőrös vidékén tartózkodtak. Augusztus 6-án Mária Kanizsay Istvánt, ki Garavár környékén saját szemeláttára oly hősiességet tanúsított a rablógyilkos lázadók ellen,* míg Zsigmond ugyanaz nap Koroghi Istvánt, a macsói bánság visszafoglalóját, Palizsnay János meggyőzőjét s a garai harcznak egyik vitéz bajnokát tüntette ki.* Aug. 11-* és 12-én hétfőn Gomnecsen időzött a házaspár és Zsigmond ennek erdejében vadászgatva jutalmazta meg Ruszkay Domokost, ki Mária fogsága első helyének, Gomnecsnek ostromlásában, saját szemeláttára akkora vitézséget fejtett ki.* Aug. 23-án* már Csázmán volt Zsigmond és Mária, kiknek itt időzése alkalmával egy közjogi tekintetben is fontos esemény merült fel.
Hazai Okmánytár (Győr, 1873.) V. 167–169. V. ö. u. o. 165–167., 169–172., 177–183. és 199–203. l.
HORVÁTH, II. 383. július 21-ről és aug. 3ról. V. ö. HORMAYR, Oesterr. Plutarch, XVII. 101. – ENGEL, II. 143. lap.
FEJÉR, X. a. 344–7.
U. o. x. a. 333–6. és (újra lenyomatva) 367–370.
WENZEL, Diósgyőr, 39.
FEJÉR, X. a. 331–3.
Sőt talán már 22-én is. E napról a helynév kitétele nélkül van egy oklevele a Hazai Okmánytárban, V. 177–9.
Június 12-én ugyanis Venerio doge azzal az útasítással bocsátotta el követeit, Dandolo Lénártot és Barbo Panthaleont, hogy a turini béke megtartása iránt mind Zsigmondtól, mind Máriától esküt követeljenek. E tekintetben azonban Zsigmond, úgy látszik, nehézségeket támasztott, mert augusztus 4-én a doge módosította korábbi utasítását és csupán Zsigmondot kívánta megesketni, mit ez Csázmán aug. 23-án meg is tett.* Ez körülbelűl annyit jelentett, hogy Zsigmond megválasztatása folytán a köztársaság csupán oly királynénak tekintette Máriát, a minők egyáltalán a királyok feleségei szoktak lenni, kiknek fölségét tehát férjök után számítják.
WENZEL, III. 648–9.
Augusztus utolsó hetében Velencze három követével, Dandoloval, Maurocenoval és Barboval együtt* végre útnak indúlt Budafelé a királyi pár. Valószínűleg fölkeresték a különben is útbaeső Székesfehérvárt, hol atyja sírján könyek közt adott hálát Istennek Mária, ki oly sok és méltatlan szenvedés után megszabadúlt. Könnyebbűlten közeledhetett most szülővárosa felé, melynek népe, a krónikás szerint,* oly lelkesűlten üdvözölte őt, mintha maga Lajos király tért volna vissza a túlvilágról.
CARESINUS Muratorinál, XII. 477.
BONFINI, 369.
«Örül, vígad Zsigmond Mária királylyal;
Budába menének zöngés-bongással,
Magyarokkal, csehekkel, vigassággal, –
Istent dícsérék nagy hálaadással.»*
Budába menének zöngés-bongással,
Magyarokkal, csehekkel, vigassággal, –
Istent dícsérék nagy hálaadással.»*
TINÓDI Sziládynál, III. 330. V. ö. a Cardauns-féle krónikával, id. h. 344.
Budára augusztus végén, vagy legkésőbb szeptember elsején érkezhettek meg; másodikán már Visegrádon találjuk őket.*
Hazai Okmánytár, V. 173. BONFINI (369–370. l.) egész beszédet ad Zsigmond ajkaira, ki a visszatérő Máriát mint az ország és saját egyetlen reményét s a korona kétségtelen tulajdonosát üdvözli. S az ifjú pár a rendek jelenlétében örömkönyeket sírva borúlt egymás karjaiba. Ezen a jeleneten azonban már Zágrábban túleshettek. BONFINI szerint csak ezutánra tűzték ki Zsigmond megkoronázását, miből az egész előadás hitelességét meg lehet itélni.
25. Székesfehérvár.
Dörre rajza.
NÁPOLYI LÁSZLÓ.
Síremléken levő szobor után. XVII. századi rézmetszetről.
(Summonte III. 453.)
Nápolyi László arczképe forrásairól Summonte ekkép ír: «Siegue il discorso di Ladislao, figliulo di Carlo, l’effigie del quale, come apresso si vede, l’abbiamo fatta esemplare della sua statua marmotea del suo sepolcro, nella Chiesa di San Gio: a Carbonara.»
ZSIGMOND CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY.
(Dürer Albrechtnek a nürnbergi városházán levő eredetije után.)
Zsigmond császárnak egy eredeti képéről tesz említést: Scriptores Rerum Lusaticarum. Neue Folge IV. 1870. «und aus solcher erkanter Liebe, der Keiser Sigismund mit viel Gnaden zu Stadt (Görditz) gehabt, hat ein rathe Seiner Majestat person abcontirfeyn lassen, und zu einem langen gedenckung ires frnmmen herns in die rathsstube hengen lassen, wo isz bisz auff heute donerstagis nach Bonifacii den X Juny (1635) henget und gesehn wirt.» E kép ma is meg van, de nem juthatván hozzá; nem tartottuk czélszerűtlennek közölni azt, mely később ugyan, de kitünő művésztől van.
