X. FEJEZET. MÁRIA TERÉZIA MINT URALKODÓ. | Magyar Történeti Életrajzok

X. FEJEZET.
MÁRIA TERÉZIA MINT URALKODÓ.

Ritka nő volt méltóbb mint nő és anya élén állani egy boldog, viruló családnak, szeretettel és szilárdsággal, ritka fejedelemasszony képesebb egy nagy udvarnak mintát adni, ragyogását emelni, példájával, megjelenésével, mint Mária Terézia. Neménél fogva e kettős hivatás tulajdonképen nem őt illette meg, és csak szellemi és erkölcsi túlsúlyának köszönheté, hogy mégis ő szabott irányt mindenben. Ellenben, egy nagy birodalom igazgatásnáak joga őt illette meg egészen örökös joggal, Isten kegyelméből. Családjában, udvarában, énjének, természetének szabad kifejezését és kifejlődését észlelhettük. Azon sokkal nagyobb feladat teljesítésénél, melyet a gondviselés rótt reá, szintén érvényre jut egyénisége, de folytonos küzdelemben, az uralkodónál is hatalmasabb ellentétekkel, folytonos alkalmazkodásban az államainak külső és belső életét képező viszonyokkal.

Nagy királynőnk trónra lépése előtt nem ment át a viszontagságok azon iskoláján, melyeknek Erzsébet vagy II. Katalin jellemök kidomborodását, az uralkodási nehéz hivatásra való előkészülésöket köszönhették. Tudjuk, hogy sem a viszonyokat, sem az embereket nem ismerte, midőn atyja halála után a legválságosabb körülmények közt, neki kellett megvédenie örökét, összetartani roskadozó birodalmát. Nyugodtabb időben, ha vihar nem zaklatja az állam hajóját és nem kényszeríti minden vitorla kifeszítésére, elképzelhető, hogy boldogságot és megelégedést találva családi életében, tanácsosainak adja át a kormány gyeplőit, és az udvar fényes semmiségei közt tölti napjait. De, legalább korunkban, ily életet nem enged a sors a föld hatalmasainak. Megrendűltnek kellett látnia azt, mi képzelete szerint legszilárdabb a világon: felséges házának nagyságát, dicsőségét, birtokát. Annak az erőnek felhasználására, melyet népeinek hűsége rendelkezésére bocsátott, nem volt más intéző elme, más erős akarat, mint az övé. Így, bár még avatatlan, de erős kézzel veszi kezébe a hatalmat, intézkedik államában, úgy mint családja körében és udvarának népe fölött.

Elődjei, a régi császárok, házasság, örökség, háború útján szerezték össze királyságaikat, országaikat, mikkel úgy véltek bánhatni, mint jószágaikkal. Nem is keresnek ott mást, mint a nagy politika eszközeit: a mi világállásukat békében és háborúban fentarthatja, biztosíthatja. Meg van azonban az az igyekvés is, e jószágokat, mint jó földesúrhoz illik, jó karba hozni, az alattvalókat gazdagítani, vagy, hogy az akkori phraesologiát használjuk: boldogítani. XIV. Lajos országlásának befolyása alatt már komoly törekvés is nyilatkozik, az egész monarchiát oly módon szervezni, mely egyaránt javára váljék az uralkodó hatalmának és az alattvalóknak. Kollonics nevéhez oly tervek fűződnek, melyek nemcsak a császári aristokratiát alapítják meg minden országban egyaránt, tekintet nélkül a rendek kiváltságaira, hanem az igazságszolgáltatást, a közigazgatást, az államgazdaságot is új alapra helyezik. A külső háborúk és belső zavarok nem engedték e tervek megvalósulását. Különben is e reform nem mehetett volna végbe hazánk és nemzetiségünk halálos sérelme nélkül. Csak III. Károly találta meg a módját, a magyar alkotmány fentartásával, az általa nyújtott eszközök felhasználásával, megvetni az annyira szükséges reform sarkköveit. A helytartótanács, a kir. tábla és curia a már nyugodt mederbe térő belső viszonyok törvényes szabályozói: a rendes adó és katonaság nagyobb hatalmi kifejtést enged kifelé, a gyarmatosítás, országútak építése a tenger felé, a bánsági mocsarak kiszárítása, a gazdasági élet alapfeltételeinek változását vonják magok után. Hanem az egymást értő külső háborúk s Eugén vénülése és halála óta, az egész kormánynak szembetünő elernyedése, nem engedték, hogy az utolsó Habsburg valósággal állammá alakítsa hazánkat, megszüntesse a török pusztítás és belső háborúk okozta romlás nyomait, és egyúttal megállapítsa hazánk viszonyát úgy a monarchia többi tartományaihoz, mint magához az uralkodóhoz. Meg voltak a törvények és intézmények: újat alig kellett alkotni, de hiányzott az idő azok működésének szabályolyozására, hiányzott mindenek fölött a vezető elme, mely egyedül képes a kormány eszközeinek átalakító hatást biztosítani a nemzeti élet szövevényes sejtjeire.

Mindenesetre nagy fordulat állott be az állam igazgatásának czéljaira nézve. Az előbb csak mechanius volt: nem igen akart egyebet, mint katonát és pénzt, szellemi tartalmat leginkább csak a vallás iránt érdeklődés adott neki, mi épen a Habsburgok uralmának oly jellemző vonása. Most ellenben, tapogatódzva bár, és alig sejtve az elvállalt feladat nehézségét, a kormány körébe vonja a lakosság összes anyagi és szellemi érdekeit.

Anyagi és szellemi érdekek! Mi mindent nem foglalt ez az uralkodó atyai gondoskodása alá. Ha IV. Henrik azt kívánta, hogy minden parasztnak vasárnap legyen tyúkja, most nem elégedtek meg ezzel, hanem be is akartak nézni a fazékba. Az Angliában és Francziaországban éledni kezdő nemzetgazdasági tudomány az apró német fejedelemségekben kamarai tudománynyá csenevészett, mely annál szorosabban szemügyre vehette mindazt, mi a kis terűleten történt, mert ott csakugyan nehezen volt megvoható a határ a fejedelem magán- és az állam gazdálkodása közt. És midőn Ausztriában ugyanaz a politika jutott érvényre, végrehajtására csak az ilyen kicsinyes gondolkozásban képzett tisztviselők állottak rendelkezésre. A fejedelmi udvarban, az uralkodó kabinetjében a legkisebb ügyek csak úgy tárgyaltatnak, mint a legnagyobbak. Minthogy mindenütt még empirikusan járnak el, minthogy, különösen gazdasági téren a tapasztalásnak és kritikának majdnem teljes hiánya miatt bő tere nyílik a projectansoknak, és terveik úgy szólva annál nagyobb kedveltségnek örvendenek, mennél kevesebb az alapjok – csak milliókat ígérjenek – az uralkodó féltékenyen őrzi mindazt, mi keze ügyébe esik, vagy mert abból hasznot vár, vagy mert kár háromolhatik belőle. Az uralkodó mindenhatósága rég megállapított tény akkor, midőn a XVIII. század államphilosophiája az állam mindenhatóságát emeli legfőbb politikai tantétellé.

80. LAUDON TÁBORNAGY ALÁIRÁSA.*

A bécsi cs. és k. hadi ltár.

Valamint az állam és az uralkodó nem volt elválasztva, úgy az uralkodó és a kormány is egy volt. A király nemcsak a legfőbb hivatalnok, hanem mindenben legalább végső forum gyanánt, maga intézkedik. Ily módon fogta fel hivatását I. Fridrik Vilmos, porosz király, ily módon teljesítette azt Nagy Fridrik. A porosz állam kis német territoriumból első rangú jelentőségére nőtt, de fejedelmei megtartották a gazdálkodás vezetésének régi módját. Elvállalták a munkát és a felelősséget. És az általuk elért siker annál jobban kihívta Mária Terézia vetélkedését, mennél érzékenyebben sújtotta a császárok lenyát az őseinek vasallusa által hatalmára, birtokára mért csapás.

81. LAUDON TÁBORNAGY ARCZKÉPE.*

Orsz. képt. 428. sz.

Ha a porosz igazgatás ily eredményt bírt elérni csekély, terméketlen, elszórt terűleteken kevés népességgel, mit lehet kivinni egy terűletre és népességre sokkal nagyobb, a természet áldásától bővelkedő, erőtől duzzadó birodalomban. A methodus meg van adva, nincs más hátra, mint annak alkalmazása.

A királynak, mint államfőnek, tehát magának kell kormányoznia, tudomást venni mindenről, intézkedni mindenben. Ezt követeli a kor szelleme, ezt írja elő a politikai verseny kényszerítő parancsa. És most képzeljük el e hatalmat, e gondoskodást és irányadást egy nő kezében, ki nemcsak teljes lelkiismerettel és buzgósággal fog a munkába, hanem már természeténél fogva is különös előszeretettel viseltetik a részletes, az aprólékos iránt.

Kötelességérzet és dicsvágy egyaránt ösztönzik, hogy maga uralkodjék. Nem akar semmiben sem mögötte maradni nagy vetélytársának. Az rendben vette át örökségét atyjától, ő a legnagyobb ziláltságban. Elég ok ahhoz, hogy többi indokaihoz még a bizalmatlanság is járuljon a miniszterek és kormányzók iránt, kik oly keveset törődtek a fejedelem érdekébel, és annyit a magokéval. A mint trónra lép, nemcsak Európát látja maga ellen fegyverben, hanem tulajdon birodalmában, tulajdon tanácsában is szemben találja magával mindazokat, a kiknek érdeke a régi visszaélések megmaradása, a javítások megakadályozása. Miniszterei és környezete mindent elkövetnek, hogy meggátolják ügyei pontos felismerésében, és azon visszaélések eltörlésében, melyek nekik és családjuknak nagy hasznára válnak. Így minden törekvése, ha nem is hasztalanná, de gyümölcstelenné válik. Észre is veszi a csalódást, melybe ringatják, de nincs ereje azt szétoszlatni. Sokszor haragra lobban e miatt, és gyakran mondja, hogy «csak egyért imádkozik forrón istenhez: nyissa ki szemeit, hogy belátást nyerjen ügyeibe».* És e bizalmatlanság, e néha nagyon is alapos gyanakodás, ismét egy okkal több, a miért mindent magának a királynőnek kell elvégeznie.

Podewils jelentése.

82. GRÓF NÁDASDY FERENCZ HORVÁT BÁN ARCZKÉPE.*

Orsz. képt. 2102.

A külfölddel való érintkezés vezetése mindig személyes dominiuma volt az uralkodóknak. Még oly könnyelmű és munkakerülő fejedelem sem bocsátotta azt ki kezéből, mint a minő XV. Lajos volt. Mária Terézia elolvasta, vagy felolvastatta magának követei jelentését, nem mulasztotta el átnézni a hozzájok intézett utasítások fogalmazását, változtatott is azokon, és úgy miniszterével, mint a külfödi udvarok követeivel lehető gyakran beszélte meg a diplomatikus ügyeket. Még később is, midőn Kaunitz oly nagy megelégedésére vezette az államkanczelláriát, a végső elhatározást minden, csak némileg jelentékeny, ügyben magának tartotta fenn. Szintúgy büszkeségét helyezte a királynő abba, hogy a katonai ügyeket is maga vezeti. Különös feladatává tette tábornokai jellemének és tehetségének kiismerését. Az örökösödési háborúban, Olaszországban működő hadvezéreket, köztük Nádasdyt és Andrássyt, maga szemelte ki; azok pedig mind megfeleltek a beléjök helyezett bizalomnak. Nemcsak Daun iránt viseltetett bizalommal, annak nagy vetélytársát, Laudont is fentartotta minden támadás ellen. Nemcsak a hadi terveket vizsgálta át, gondja volt a katonai szolgálat, élelmezés, ruházás részleteire is.

83. GRÓF NÁDASDY FERENCZ HORVÁT BÁN ALÁÍRÁSA.*

A bécsi cs. és k. hadi ltár.

A magas politika és hadvezetés az igazi királyi foglalkozás. De a XVIII. században már nem választhatók el a belső kormánytól. Már a népben, számában, gazdagságában, erejében, intelligentiájában látták az udvar külső hatalmának egyedüli gyökerét. A pénzügyet már úgy kell berendezni, «hogy a nyájat nyirják, de meg ne nyúzzák», az igazságszolgáltatás, moralis oldalán kívűl, a fejedelmi tekintély legbiztosabb támpontja, a közlekedés, kereskedés, ipar, mind egyaránt szolgálja a fejedelmi kincstárnak és az alattvalóknak érdekét, a közoktatásügy sem maradhat el, mihelyt az intelligentiát hatalomnak kezdik tekinteni. Az állam köre egyre tágúl: mindazt szervezni, saját czéljainak alárendelni készűl, mit az emberi szellem alkotott. Egyszerűen mechanikus hatalmi tényezőből a nemzetek lényének leghatalmasabb kifejezőjévé alakúl át. Magas eszmei szárnyalásában magával ragadja intézőit, kik mindent, mi történik, meg akarnak érteni, hogy azután hasznot húzhassanak belőle.

Így vált Mária Terézia, midőn uralkodása első nagy problemáját: öröksége megtartását fegyverrel és diplomatiával fényesen megoldotta, lassankint minden előzetes készülés nélkül modern államfővé, többé: egy modern állam megalkotójává. «A császárné hátrahagyott műveit nem lehet egy pár quartkötetbe foglalni. Mária Terézia hátrahagyott műve – Ausztria», írja róla egy hírneves osztrák történész.*

Herlefert: Die Gründung der österreichischen Volksschule. I. k.

A hivatalos eljárás lassankint, sok tapogatódzással és változtatással állapíttatott meg.

Az egyes kanczelláriák és miniszteriumok, valamint a hadi tanács, hetenként fölterjesztették a császári kabinethez jegyzőkönyvüket. A fontosabb vagy sürgősebb ügyeket a hatóságok elnökei bizonyos napokon, vagy kivételesen bármikor is, bemutatták a császárnénak, elhatározásait kikérendők. Így az uralkodó mindig értesűlve volt az egész ügymenetről, és vigyázhatott arra, hogy semmi kérdésben ne döntsenek az ő tudta és beleegyezése nélkül. A mint a kanczelláriának írásban nyújtották be véleményöket, előadva az ügy állását, javaslatukat és annak indokait, úgy a császárné is írásban közölte végzését, resolutióját, rendesen az illető acta («legalázatosabb Nota») bal végén. Írása bár nem szép, igen olvasható, inkább férfias. Nem szerette elhamarkodni a dolgot, de ha szükség volt gyors elhatározására, azonnal rendkívüli szabatossággal bírta kifejezni gondolatait. Így járt el pl. a jezsuita rend eltörlése ügyében. Néha megelégszik egyszerű «placet»-tel, de fontosabb ügyekben gyakran tesz tárgyszerű megjegyzéseket, változtat a javaslaton, vagy épen egészen elveti azt. Németűl igen hibásan ír, interpunctiónak, helyesírásnak minden nyoma nélkűl, latin resolutióiban ellenben kevés a hiba. Röviden, velősen és azért mégis gyakran részletekre kiterejszkedve, sőt személyes kérdésekben azokat épen keresve, tudatja akaratát mint törvényt a főhatóságokkal, melyek azt végrehajtani hivatvák.

84. MÁRIA TERÉZIA «PLACET»-JE.*

Mria Terézia két, a szövegbe nyomott placetje közűl az első (az Orsz. Ltárból 255. l.), mely Niczky Kristófnak a cancellárhoz felterjesztett jelentésére iratott, így hangzik:

Placet wie vorgeschlagen wegen sigill können unsrer beede nahmen accordirt werden, de reliquo placet. m. p.

Oly sokoldalú szervezetnek, minő a monarchia volt, személyes igazgatása még sokkal több bajjal járt, mint más birodalmak kormánya. Csak a hadi tanácsnak és a külügyi államkanczelláriának hatásköre terjedt ki az egészre, különben az egyesűlt cseh-osztrák kanczellária ép oly kevéssé rendelkezhetett magyar, mint erdélyi, milanói vagy belga ügyben. Ha épen semmi sem közös e sok külön törvényű ország közt, mint a fejedelem személye, annak egyenesen kellett érintkeznie az illető főhatóságokkal, minden közvetítő nélkül. Csakis így maradhattak volna meg teljes épségben az egyes autonomiák a fejedelem azonossága mellett is. Csakhogy ez az eljárás azt tételezte volna fel a fejedelemről, hogy egyenlő szeretettel csüngjön minden alkotmány szellemén, egyenlően tisztelve azok sokféleségét. Szabad-e, lehet-e ezt az uralkódótól kívánni? Nem lelkiismeretbe vágó-e, csak egy helyen irtani ki a roszszat, csak egy országban honosítani meg a jót, midőn hatalmában volna ezt mindenütt megtenni? Nem lehet-e megállapítani egy oly rendszert, mely a monarchiának javára czélzó, a fejedelem hatalmát és tekintélyét előmozdító intézkedéseket életbe léptesse mindenütt? Nem követeli-e ezt ép úgy a dynastia érdeke, mint magoknak az országoknak boldogsága? A Habsburgok monarchiájának egyesítése eddig csak karddal, erőszakkal történt kísérlet. Mária Terézia nevéhez van fűzve az egyesítés békés úton, világi eszközökkel.

85. ESTERHÁZY F. ÉS ÜRMÉNYI J. ALÁIRÁSA.*

1779-ből. O. L. anc. 5930.

E szempontból véve, Mária Terézia uralkodását az államtanács felállítása 1760-ban választja ketté, mint szorosan idő szerint, úgy tartalom és irány dolgában is. Addig a monarchia országai, az erőszakos beavatkozás eseteit kivéve, önállóan fejlődhettek: most «az összbirodalom» eszméje nyer rendkívűli hatáskörrel felruházott közeget.

Felállítását első sorban az ügyvitel egyszerűsítése tette ajánlatossá. Minden kormányszék külön testület volt: minden egyes ügyet külön kellett előadni, megvitatni és elintézni kisebb vagy nagyobb tanácsülésekben. Mivel igen sok ügyet illetőleg nem volt megvonva szorosan az egyes kormányszékek hatásköre, gyakran kellett többnek tagjaiból közös bizottságot delegálni. Ha valamely ilyen ügy legfelső elintézés alá jutott, ismét össze kellett ülniök az érdekelt kormányszékek elnökeinek és előadóinak. Ha az ülésen maga a császárné elnökölt, jobban megismerte ugyan az ügyeket, mivel megvitatásuk előtte ment végbe, de miután nem rendelkezett elég idővel, gyakran e miatt a legfontosabb ügyek elintézése halasztást szenvedett. E bajokon segítendő, javasolta Kaunitz az államtanácsnak szervezését. Ez tiszta tanácsadó testület, mely elé terjeszti az uralkodó kivétel nélkül a hozzá érkező ügyeket, s mely nemcsak javaslatot tesz, hanem fogalmazza is a legfelső elhatározást. Feladata még itt sem szűnik meg: hivatása egyúttal felügyelni: végrehajtattak-e a legfelső rendeletek? és az uralkodót a szembetünő hiányokra figyelmeztetni.* E tisztán mechanikai berendezésnek lelket adott az utasítás. A császárnőre való tekintettel első helyen áll a vallás fentartása, de vakbuzgóság nélkül. Azonkívül az igazságszolgáltatás, közbiztonság és államhitel fentartása, a földmívelés, ipar és kereskedés emelésére czélzó javaslatok kidolgozása tartoznak hozzá. Mindenekfölött pedig feladata az igazgatás meg nem másítható alapelveinek kitűzése. Így nemcsak szorosan vett tanács jő létre, hanem valósággal egy, az összes kormányszékeket ellenőrző, csakis az uralkodótól függő testület. Ennek nem lehet szemére vetni, mit Mária Terézia annyira és annyiszor megrótt a kanczelláriákban: hogy azok csak saját országaik és rendjeik kiváltságait tartják szemmel. Itt egy még meg nem levő állam eszméje az uralkodó. Az államtanácsosok kiválasztása nem csak arra nézve volt biztosíték, hogy azok a provinczialis szempontokon túl bírnak emelkedni, hanem arra nézve is, hogy azok valóban az általános jót, a politikai igazságot fogják érvényre emelni, úgy mint azt a XVIII. század philosophiája és államtudománya felfogta és megállapította. A Kresslek, Geblerek, Löhrök, Egerek, és az államtanácsosok egész hosszú sorozata, mely 1848-ig, a nagyvilágtól sem ismerve, döntő befolyást gyakorolt a monarchia ügyeire, nemcsak az összbirodalmi eszmének megteremtője, hanem egyúttal a vallásos tolerantiának, az igazságszolgáltatásnak, a népnevelésnek és az anyagi lendületnek buzgó munkásai. Ők alapvetői az osztrák, jó értelemben vett bureaukratiának, az ő szellemök uralkodott, jóban és rosszban, nemcsak a fejedelem tanácsában, hanem egész Ausztriában, míg ott a nemzetiségek fel nem ébredtek.

Hock: Der österr. Staatsrath. Bevezetés.

Ily idegenekből álló tanácsnak, mely mintegy elválasztja a királyt a törvényes hatóságoktól, nem volt helye a magyar alkotmányban. Mária Terézia tekintetbe is veszi a magyar kanczelláriának felszólalását, és 1760 decemberi elhatározásában az államtanács hatáskörét a cseh-osztrák tartományokra szorítja. Itt állott legszilárdabban a rendek által legkevésbbé korlátozva, a fejedelmi rendelkezési jog, innét kellett annak körét szétterjeszteni a többi, a közösségtől idegenkedő királyságra.

Bárminő alapos és megbízható is az államtanács javaslata, melynél minden egyes tanácsos és államminiszter indokolni tartozik szavazatát, a császárnő nem szorítkozik az e forrásból, valamint az egyes kormányszékektől nyert informatiókra. Rendkívűl gazdag anyagot nyújt neki a tájékozásra, az állapotok és személyek megítélésére a személyes érintkezés, a hozzá folyamodóknak panasza, kérelme vagy jelentése. Csakis az a könnyűség, melylyel mindenki, a főúrtól a pórig, ügyét-baját az uralkodónak elmondhatta, tette a személyes uralmat elviselhetővé, népszerűvé, sokban jótékonynyá. Mária Terézia e pontban uralkodóink humanus szokásának megalapítója. Ő szakított először azzal a rideg szertartással, mely a császárt elválasztja népétől, nála az anyai gondoskodás nem puszta phrasis, hozzá bizalommal közeledhetett bárki is, és ha nem is enyhítést – mert erre a leghatalmasabb fejedelem sem képes – de igaz részvétet nyert minden fájdalom. Ő nem tartozik azon fejedelmekhez, kik mint fia, szemlélet, utazás által ismerik meg a nép életét: ő a népet magánál fogadja, udvarában. És itt, midőn az alattvaló szemben áll uralkodójával, nemcsak ennek hatalma érvényesűl, hanem tágúl ismeetköre, felnyílik mindkettőnek szíve. Hol nincs valósággal hatásos, a közérzületet kifejező nyilvános élet, csakis ez a közvetlen érintkezés szabhat korlátot a hatalmasok önkényének, és mentheti meg az elnyomatástól az igazságot, az érdemet és tehetséget.

Még ezzel sem volt kimerítve a kormányzási, és egyúttal informáló eszközöknek rendszere. Az összes jelentés, fölterjesztés, folyamodás a császári kabinetben halmozódik össze elintézés végett. Itt már nincs képviselője birodalomnak, se tartománynak; az uralkodóval csak megbízott titkárja jut e szentélybe. Nem csoda, ha e titkár, mint a fejedelem legbizalmasabb gondolatainak letéteményese, oly befolyást gyakorol, mely nem áll arányban szerény állásával. Kik e fontos polczon egymást felváltották: Koch, Wöber, Pichler, Neny, Posch és mások, valamennyien, bár puszta eszközök, mégis olyakúl tekintetnek, kiknek szava nemcsak magánügyekben és személyes kérdésekben, hanem állami ügyekben is nyom a latban. Hivatalos munkájok mellett mást is végeznek, úgy szólva félhivatalosan. Ők leveleznek az uralkodó megbízásából, bár saját nevök alatt, azon férfiakkal, kiknek nézetét Mária Terézia akár az állapotokat, akár a személyeket illetőleg ismerni óhajtja, vagy kiket különös titkos megbízással tisztel meg. A magyarok közt különösen Bajtayval, a híres erdélyi püspökkel, Batthyány József prímással és Festetics Pállal folytatnak ily correspondentiát.*

A Bajtayval való levelezés az Országos Levéltárban. Batthyány József prímással a körmendi levéltárban és az esztergomi prímási levéltárban. Festetics Pállal gróf Festetics Tasziló úr keszthelyi levéltárában.

86. GRÓF BATTHYÁNY JÓZSEF KALOCSAI ÉRSEK ARCZKÉPE.

Ki tagadhatná, hogy e mindentudásnak ép úgy meg van árnyékoldala, mint az uralkodó mindenhatóságának? Ne feledjük, hogy az uralkodó nő, kit a tudás, különösen személyes ügyekben, már a tudás kedveért is érdekel. Minő hálás tere nyílik a hírhordozásnak, hány alaptalan vád és rágalom jő forgalomba az alapos mellett. Bár titkos policzia szervezve még nincs, lényegében már állami intézménynyé tétetett a gyanusítás, kémkedés. A felülről annyira kedvelt ellenőrzésnek nem is lehetett más eredménye. És már is felhangzik a panasz és a jóakaró intés: vigyázzon mindenki szavaira, még bizalmas körben is, nem tudhatja, ki által és hogyan jutnak tudomására a császárnénak.* Még lényegesebb az ugyan e forrásból eredő hiba, hogy az uralkodó, ki mindenről értesűl és kinek mindenben magának kell intézkednie, elveszti a mértéket, nem bírja többé megkülönböztetni azt, miben csakugyan nyilvánúlhat szellem, attól, mi tisztán gyakorlat, «manipulatio» dolga, és miben egyszerű számtiszt vagy tanácsos ép oly jól rendelkezhetnék. Valóban bámulni kell Mária Terézia eszét, hogy a számtalan csekélység daczára, mely őt elfoglalta, még sem vesztette el az érzéket az általános, a valóban fontos iránt.

Gróf Batthyany Lajos gróf Batthyány Ádámnak 1755. Körmendi ltár.

Nagyhírű fia, József császár, nem volt ily szerencsés.Kétszeresen bámulatos, mert az így intézkedő nő, kit már természete is von az aprólékos felé.

Még hagyján, ha 1741 végén büszkén és szemrehányólag írja, hogy senki sem gondol lőpor előkészítésére a jövő hadjárathoz, mint ő.* De mind 1756-ban a raktározásra és a tiszteknek kijáró portiókra terjeszti ki figyelmét, egész szőrszálhasogató lesz. «Tegnap elhatároztam ugyan, hogy mennyi portiót vehetnek ki a tisztek a raktárakból, de elfeledtem hozzá tenni, hogy ez csak az ezredesektől lefelé illeti őket, de a tábornokokat nem. Azt is hiszik, hogy egy ezredes megelégedhetnék 15-tel 12 helyett és úgy a többi is arányban, mi mégis összesen kitesz valamit.» Midőn a téli ruházásról kell gondoskodni, így ír: «Mivel a hideg nemsokára beáll, csináltattam egy fajta köpenyt és bakkancsot a legénység részére. Mások ellenben pokróczot ajánlanak takaróúl. Meg kell próbálni, melyik a jobb.» Nádasdyval nincs megelégedve, mert nem ír elég részletes jelentéseket. Megköveteli, hogy naponkint küldjön stafétát Schweidnitz ostromáról, mibe «a legkisebb particularitásokat» is fel kell vennie. Midőn Lacy jelentést nyújt be a sereg állapotáról, a császárné e megjegyzéseket fűzi hozzá: «A 12. pontot illetőleg, a lovasság fizetési pótlékára vonatkozólag, mely a német örökös tartományokban 1767 nov. 1-én kezdődik, valamint a tisztek ruházatát és pótlékát illetőleg, felvilágosítást kell kérnem. Magyarországban ugyanez áll a tisztekre névze, de a másfél krajczár pótlék a csapatösszevonás napjától kezdve jár. A ruházáshoz való járulék, vagy, a mi nekem jobbnak látszik, maga a ruházat, szintén nov. 1-től fogva. Septemberben a mustra, a midőn mindenkinek jár egy tallér.» Ha a császárné ilyenekbe elegyedik, nincs mit csodálkoznunk a Lacy-féle katonai reglement kicsinyességein.*

Doblhoffhoz 1741 dec. 1. Briefe. 214. l.

Ld. művemet II. Józsefről. III. k.

Nemcsak a katonaságnál, a polgári kormánynál is kiterjeszkedik gondja mindenre. Elrendeli a magyar kamaránál, hogy «pénzügyekben egy krajczárt sem szabad mellőzni, száz forintot sem szabad kiadni aláírásom nélkül, különben a pénztárnok, vagy a ki a pénzt kiadja, fejével áll jót érte».* Abból, mit a fejadó hoz, egy krajczárt sem szabad kiadni a császár vagy magam aláírása nélkül.»* Midőn javában folynak a hadi készületek Fridrik ellen 1745 mart. 13-án, ráér elrendelni, hogy adják vissza az egri püspöknek az István ereklyéit és minden az udvarnál visszatartott egyházi díszét.* A Theresianum berendezésénél meghagyja, hogy ott ne legyen kis iskola, csak philosophia és rhetorika azok részére, kik nem akarják tanulmányaikat folytatni. «Így a kicsinyek el lesznek választva a nagyoktól, meg lesz takarítva a lovagló iskola és a collegiumnak megmarad, a mire szüksége van.»

Dietrichstein grófnak, 1748 aug. 18.

U. annak 1746 jan. 24.

U. annak 1745 mart. 13.

Ez a lebocsátkozás végső határait akkor éri, midőn a vallásosság, vagy az erkölcsösség megóvásáról, a katholikus hit terjesztéséről van szó. Egy-egy kis kamarai hivatalnoknak nem egészen épületes életmódja számos legfelső beavatkozást von maga után. «Van egy gránátos, ki nőűl akarja venni azt a Titl nevű leányt, kit már kerestettem, és a ki mindig az Althan dragonyosok után jár. Kívánatos, hogy férjhez menjen, mert anyja lutheranus, és ha ahhoz kerűl, apostata lesz. A leány nem ér semmit, de megjavulhat, tán lehet tenni valamit érdekében. Ismét három folyamodás olyan leányoktól, kik anyák lettek. A kicsapongás és annak büntetlen volta e pontban valóban nyugtalanít: ez a tisztek hibája, kik igen könnyedén járnak el ebben, sőt a legtöbb maga ad rossz példát. Ne büntesse a szerencsételeneket, de nézzen utána, nem vehetnék-e el őket katonáik?»* «Ilyen czédulákat osztanak ki bálon. Nem rég egy férfi jelent meg, szarvakkal parókáján és egy kakassal: az már illetlen. Azt is mondják, hogy egy nő, vagy fiatal ember, török szoknyában, kabát nélkül, csak corsettel és fátyollal, illetlenűl viselkedett.»

Lacynak 1771 apr. 18.

Személyes ügyekben tudomása van mindenről. Midőn Pozsonyban behozzák a normáliskolai tanítást, mi a császárnénak nagyon szívén feküdt, és a canczellária jelenti, hogy annak megtanulása végett jár onnét egy tanító Bécsbe, Mária Terézia megjegyzi: az már Pozsonyban van, azt hiszem Oberleutnernek hívják, itt az árvaházban tanúlta a normáliskolát.*

Kanczellária protocollum, 1774 apr. 12. HELFERT: Gründung der österreich Volksschule.

Nem csoda, ha így munkája halomra nő. Csak ritkán elégíti őt ki a tisztviselők szorgalma jelentésekben és értesítésekben. Ha nincs elég munkája, sürgeti minisztereit, küldjenek részére. «Nincs mit olvasnom, unom magamat.»* Máskor ismét szinte dicsekszik szorgalmával. «Mióta ketten vannak a magyar referensek, épen semmit sem dolgoznak. Én már felkeltem a gyermekágyból, de ők soká tartanak vakácziót.»* Ha lebetegedése közeledtét érzi, bekövetel minden elintézhetőt, hogy miatta ne származzék késés. Nem ismert nyugalmat, míg feladatát be nem fejezte. Ha a munka halomra gyűlt, bizalmas minisztereinek megengedte, hogy a nap bármely részén, díszruha és szertartás nélkűl előadják az ügyeket. Csak a nagy nyári meleg, mely iránt nagyon érzékeny volt, lankasztotta tevékenységét. Különben fáradhatatlanúl kormányzott, csak october havában, melyet – bár egyébiránt nem volt babonás – reá nézve szerencsétlennek tartott, nem akart semmi új, fontosabb dologhoz fogni.*

Ulefeldnek 1743 sept. 3.

Dietrichsteinnak 1745 febr. 19.

Bartensteinhoz 1744 sept.

Mint a munka tömege megkövetelte, és mint élénk természete, gyors ítélete magával hozta, elhatározásaival, különösen fiatal korában, hamar volt készen. «Nagy dolgokban csakis a gyors elhatározás az egyetlen mi czélhoz visz, és csakis akkor jártam jól, ha így tettem.»* Ha tanácsosai első véleményétől eltérítették, és a dolog nem ütött jól ki, asszonyi módra szeret panaszkodni, mennyire igaza volt, és minő kár, hogy nem az ő akarata történt meg. «Most már egyáltalában nem hiszem, hogy segíteni lehessen, a dolog annyira elromlott és veszendőbe ment. Miért? Mert idejében nem láttak hozzá, és én a mellett maradok, hogy csakis első fölhevülésemben szándékozott elhatározásaim a helyesek. «Később azonban nagyon körűltekintővé válik. Az a folytonos ellentét, mely közte, miniszterei és fia, még inkább az, mely hajlamai és az állami raison közt fenforgott, határozatlanná, ingadozóvá tette. «Időm lejárt, bevallom, hogy borzasztóúl hanyatlom, tétovázásom nagyon bánt, nem is vagyok már való másra, mint magamnak és barátaimnak zaklatására.»*

Ulefeldnek a franczia alkudozások tárgyában 1741 jul. 31. s aug. 25.

Lacynak 1771 oct. 1.

***

Ilyen volt a kormányzás gépe, ilyen a mester, kinek akaratát végrehajtani van hivata az összes, a monarchia minden részeibe szétágazó hivatalos világ. Nem feladatunk itt részletesen ismertetni a végrehajtott munkát. Elég ha fővonásaiban vázoljuk: milyen irányban hatott a gépezet az uralkodó akaratának és a korszellem által állami érdeknek declarált eszméknek gyakran ellenkező irányban működő nyomása alatt, és minő eredményt ért és érhetett el a fennálló viszonyok felhasználásával vagy azok ellenére is.

Kezdjük a monarchia külügyi viszonyainak tárgyalásánál, mint a hol az uralkodó egy a monarchiával, és a hol a belső ellentétek a közös nagy érdekkel szemben majdnem teljesen elsímúlnak.

A porosz királylyal való ellentét adja meg Szilézia elvesztése után a monarchia külső politikájának egész tartalmát. Ez hat vissza a belső viszonyokra, a mennyiben legfőbb ösztöne az erőkifejtésnek és egyesítésnek, ennek rendeltetik alá a külső viszonyokban is minden. Főczél oda jutni: hogy saját erejével és szövetségesek által visszaszerezzék nemcsak az elveszett tartományt, mely mindig sajgó érzést keltett Mária Terézia szívében, hanem az elvesztett hegemoniát is Németországban, egyúttal pedig a gyűlölt és félelmes ellenséget a régi színvonalra szállítsák ismét alá. Midőn kitűnt, hogy a hagyományos szövetséges, Anglia, ez úton nem hajlandó követni a monarchiát, hosszú megfontolás után megváltoztatták az egész politikai rendszert. Annak sarkkövévé a Francziaországgal való megegyezést tették, és a positiót Oroszország megnyerésével iparkodtak erősíteni. Ebben áll tulajdonkép a Kaunitz által megkezdett és fényesen keresztűl is vitt változás, mely fővonásaiban a franczia revolutio kitöréséig fennállott. A császárné már az örökösödési háborúban is kész volt egyezségre jutni Francziaországgal, de tanácsosai, különösen Bartenstein és férje, ki mint lotharingiai herczeg nem bírt megfeledkezni a rajta esett sérelemről, már csírájában elfojtották az oda czélzó törekvéseket. Hanem midőn az angol barátság nem volt képes megakadályozni Szilézia elvesztését, midőn az angol diplomaczia mindig a lemondás érdekében működött, hogy a porosz béke helyreállításával a monarchia Francziaország ellen fordíthassa egész erejét, mind általánosabbá lett a meggyőződés, hogy a tengeri hatalmakkal való szövetség nem felel meg a dynastia érdekeinek és méltóságának. Nem volt ok többé a versengést a Bourbonokkal folytatni, a mióta a két katholikus nagyhatalom rivalitása egy mindkettőre nézve fenyegető új hatalomnak könnyítette meg az emelkedést. Fontos kapocsúl szolgált a katholikus vallás is, a minthogy a Bourbon udvarokhoz való közeledést először Migazzi közvetítette egy spanyol bíbornokkal. Ily módon kielégítést nyert a császárné vallásos érzülete, kibontakozott a protestáns hatalmaknak őt gyakran feszélyező barátságából, és egyúttal rokoni kötelékre léphetett azzal a családdal, mely egyedűl vetekedhetett a Habsburgokkal rangra és régiségre nézve. Elesett ugyan az angol subsidiumoktól, Angliában megszűnt az iránta való rokonszenv, ott Fridrik lett a közvélemény bálványa, és a hétéves háborúnak a magyar királynőre nézve szerencsétlen kezdete kárörömmel találkozott. De egyúttal megszűntette azt a némileg protectori hangot, melyet e pénzsegítség fejében az angol kormány nem egyszer hallatott. A monarchia tulajdonkép most válik csak teljesen függetlenné és nem lehet kétség afelől, hogy az új szövetségben már a ő érdeke és szempontja a legfőbb. Európa nagy szárazföldi hatalmainak már ő áll élén azon nagyszerű, bár eredménytelen kísérletben, melyet a hétéves háborúban tettek a porosz hatalomnak régi határai közé való visszaszorítására.

A Fridrik elleni gyűlöleten és a katholikus érzületen kívűl még egy más, személyes indokot sem hagyhatunk figyelmen kívűl e nagyfontosságú politikai rendszerváltozás megítélésénél.

Mária Terézia birodalma viszonyának megállapításánál más államokhoz nem pusztán tárgyi okok után indúlt. A mint Fridrikben nemcsak politikai ellenségét látta, hanem személyes ellenfelét is,* úgy megkívánta szövetségeseitől, hogy ne csak a szerződések betűje értelmében, hanem különben is, azok terjedelmén túl is, barátsággal viseltessenek iránta. Ügyének igazságos volta, az a lelkes ragaszkodás és érdeklődés, melyet személyisége nemcsak népeinél, hanem Európaszerte fölkeltett, magától érthetőnek tüntette fel előtte czéljainak előmozdítását és rosszakaratnak, ha az épen nem történt meg, vagy csak bizonyos határokig terjedt. Maga legjobban jellemezte felfogását, midőn Keith angol követnek még a szövetség idejében azt mondá: «én hölgy vagyok, és mint olyan megkövetelhetem, hogy irántam előzékenyek legyenek».* Nem bírta megbocsátani, ha szövetségese ellenségéhez közeledett; valóban női féltékenységnek lehet nevezni azt az indulatot, melyet előbb Angliával, később a versaillesi és pétervári udvarokkal szemben táplált, ha azok Poroszország iránt bármiben hajlandóságot tanúsítottak. Mivel pedig az angol kormány előtt az osztrák szövetség eszköz volt Francziaország ellensúlyozására; mivel az angol államférfiak soha sem akartak végkép szakítani Fridrikkel, nehogy őt franczia szövetségbe kergessék; mivel végre az angol politika már akkor is a parlament és a közérzület befolyása alatt állott, mely felzúdúlt azon gondolatra, hogy angol vért és pénzt idegen érdekek miatt pazaroljanak el: az Angliához való viszony, melyet legfölebb a hagyomány és a számítás ajánlhattak, de a mely Mária Terézia szívét nem elégítette ki, mert a kölcsönös convenientián nem mehetett túl, nem állhatta ki a féltékenységnek ostromát. Oly szövetségest kellett keresni, ki a szerződéseken túl is cselekszik, vonzalomból, lovagiasságból, «a hölgy» kedvéért.

Ez kitünik különösen Józseffel való levelezéséből, melyben kívánja, hogy Fridrik megpukkadjon: «Qu’il en cręve».

Je suiis Dame, et comne telle je veux qu’on me fasse des avances. Memoirs and correspondence of Sir Robert Murray Keith. I. k. 18. l. 1849 apr. 16.

87. ERZSÉBET CZÁRNŐ ARCZKÉPE.*

Jean Louis Toqué Metsz. Csemezow

Ily szövetségest egészségesen önző államban, felelős kormányban, lehetetlen találni. A hol ellenben a fejedelemnek kénye, minisztereinek vagy kegyenczeinek érdeke dönt a legfontosabb kérdésekben, ott kedvezés, hízelgés, cselszövény által czélhoz juthatni. XV. Lajosnak könnyelműsége, Erzsébet czárnőnek haragja és az orosz miniszterek és tanácsosok kapzsisága, ügyesen felhasználva, kellő eredménynyel kecsegtettek. Nem mintha az osztrák szövetség vagy a porosz háború ellenkezett volna ez udvarok akkori érdekeivel. Hanem a nagy ügyekben is fontos mindig a vezetők személyes indulata: az adja meg az elhatározások véghezvitelének színezetét, attól függ a cselekvésnek mintegy temperamentuma. Épen a szövetségek története rendkivűl tanulságos e tekintetben, mert bizonyítja, hányszor rendeltetik alá a közösen kitűzött czél külön törekvéseknek. A Fridrik elleni háború valóban személyes ügye lesz XV. Lajosnak és Madame de Pompadournak, ép úgy mint Erzsébet czárnőnek, Besztusevnek és Suvalovnak. A versaillesi udvarnál maga Kaunitz használta fel a királynak és híres maîtresse-ének kegyét a politikai fordulat előidézésére. Pétervárott a főérdem Esterházy Miklós gróf követet illette meg, kinek nemcsak a czárnőt kellett megnyernie, hanem pénzzel kellett tartania a befolyásos udvari méltóságokat, és ezeknél szembeszállani az angol pénzzel és befolyással.

Nem az udvarok buzgóságán múlt, ha a hőn óhajtott czél: Poroszország leverése még sem éretett el. Csakhogy a szövetség, épen mivel személyes indokokon épült, nem lehetett tartós. Mihelyt Erzsébet czárnő meghalt, Oroszország nemcsak kilép, hanem Poroszországhoz csatlakozik. Francziaországban csakhamar népszerűtlenné válik az a háború, mely nem hozott könnyű babért, hanem vereséget, és melynek folyama alatt a tengeri hegemonia és a gyarmatok uralma egészen Angliára szállott. Az osztrák szövetséget elejétől fogva bizalmatlansággal nézték a francziák, most hogy oly baleredménynyel járt, a nép haragja az udvar ellen fordúl, mely idegen érdekekért feláldozza Francziaország nagyságát. Mária Terézia szép és szerencsétlen leányának kellett meglakolnia azon téves, de egy emberöltőn át fentartott hit miatt, hogy ő családja javára fordítja Francziaország kincseit. Így tehát, a mint politikailag nem vezetett czélhoz ez az oly nagy ügyességgel és körültekintéssel megalapított szövetség, úgy személyesen a legszomorúbb következésekkel volt a császárné családjára nézve. Mély, de nem igen követett tanúságot rejtett e tény arra nézve, minő ephemer és csalékony a dynastiák és kabinetek barátsága, ha azt a nemzetek érdeke nem erősíti.

A hétéves háború után Mária Terézia úgy tűnik fel, mint az európai béke leghívebb őrzője. Belenyugodott Szilézia elvesztésébe, nem akadályozta a viszonynak javulását, mit az 1769-iki neisse-i és 1770-iki neustadti találkozások, József császár és Fridrik közt, mutattak. Ambitióját egészen a belső ügyekre fordítja. Fentartja a jó viszonyt Francziaorszgágal és a többi Bourbon udvarral, melyekben annyi családi kötelék is fűzi, de Angliától, Oroszországtól sem áll távol. A monarchia valóban conservativ politikát követ: maga nem keres új birtokot, és Oroszországgal szemben már úgy lép fel, mint Törökország védője.

Ily viszonyok közt állt be az az esemény, mely Mária Teréziának majdnem annyi gondot és fájdalmat okozott, mint Szilézia elvesztése: Lengyelország felosztása. Eredetileg porosz eszme: azon czélra gondolva ki, hogy az összeütközést Ausztria és Oroszország közt, a dunai tartományok miatt, megakadályozza. Azután majd elvetve, majd újra felkarolva Katalin által, ki nem szívesen nyugodott abba, hogy a Lengyelország fölött addig gyakorolt befolyást másokkal is megoszsza. Mária Terézia tényleg az első, ki lengyel terűletet foglal el a magyar korona százados jogai alapján, ő egyúttal mégis az, ki belsejében visszaretten ezen egy szomszéd, barátságos, katholikus nemzeten végrehajtandó halálos csonkítástól. Fia és Kaunitz elejétől készek felhasználni az alkalmat és bizonyára kéjjel dolgozzák ki a felosztási projectumokat, a szövetséges Törökország és az «ártatlan» Lengyelország rovására. József volt az, ki a Szepességet megszálló csapatokat is előre küldte a lengyel starosztiák megszállására, úgy látszik, anyjának tudta nélkül. Mária Terézia ellenben «leroskad kritikus helyzetünk alatt, és még ha el is nyerhetné Olaszországot és Belgrádot, drágán megvásároltnak találná, becsülete, a monarchia dicsősége, jóhiszeműsége és vallása árán. Szerencsétlen uralkodásunk kezdete óta legalább arra törekedtünk, hogy mindenben igazán mérsékelten, szavatartóan járjunk el, és híven teljesítsük, a mire köteleztük magunkat. Ez szerezte meg nekünk Európának bizalmát, merem mondani bámulatát, még ellenségeinknek is tiszteletét. Ennek egy év óta vége van.»* Midőn 1772 február elején mind világosabbá válik, hogy Poroszország és Oroszország már megegyeztek a felosztásban, és hogy Katalin czárnő csakis úgy hajlandó Ausztriára nézve is elfogadható békét engedni a töröknek, ha Lengyelországban nyer prédát, a császárné még mindig tiltakozik a felosztás ellen, nemcsak az erkölcsnek, hanem a haszonnak is szempontjából. «Nem látom elegendőnek azt az okot, hogy egyedűl maradunk, és nem húzunk hasznot, mint a többi két hatalom. Sőt még tisztességes ürügynek sem szolgálhat, két igaztalan bitorlóhoz csatlakozni, minden jogi alap nélkűl, egy harmadiknak teljes megrontására. – Fejedelemnek sincs több joga, mint magánembernek: államának nagysága és ereje nem jő számba ott, hol mindannyian számadással tartozunk.» Igaz, hogy azt is hangoztatja, mikép a monarchia soha sem nyerhet annyit, mint vetélytársai. «Inkább oda törekedjünk, hogy a többinek követeléseit csökkentsük, semhogy velök egyenlőtlenűl osztozzunk. Inkább látszassunk gyengéknek, mint nem becsületeseknek. – Áldozzuk fel magunkat és ne veszítsűk el kicsi haszon miatt jó hírünket és becsületünket Isten és az emberek szemében. – Minden felosztás jogtalan, és reánk nézve káros. Szégyenlem magamat, nem is merek mutatkozni. – Midőn országaimra tartottak igényt, igaz ügyemre és Isten segítségére támaszkodtam. De most, midőn a jog nincs részünkön, hanem ellenünk van, nincs nyugton. Szívem nem szokta meg magát vagy másokat megcsalni, kétszínűséget őszinteségnek tartani. Mindenkorra elvész hűségünk és jó hírünk: mi pedig az uralkodónak legnagyobb kincse és igazi ereje.»*

ARNETH: Maria Theresia’s letzte Regierungsjahre. II. k. 353. l.

U. o. 369. l.

88. LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSÁRA VONATKOZÓ «PLACET.»

LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSA.
Az országos képtárban levő egykorú rézmetszet után. (3292. sz.).*

A képen Fridrik, József, az orosz czárnő s a lengyel király láthatók.
A második Lengyelország felosztása ügyében írt híres placet (272. l.) bécsi cs. és kir. udv. titkos lt.) így olvasandó:
Ich finde das voritzo nichts anders mehr zu thun kan aber mich noch nicht beruhigen über die vergrössung dieser beeden puissancen und noch weniger das wir auch mit selben theillen sollen. mp.

Igaz, hogy végre is belenyugszik a felosztásba, midőn látja, hogy azt már úgy sem akadályozhatja meg. «De nem bírok megnyugodni e két hatalom nagyobbodása, sem abba, hogy mi is osztozunk velök.» Igaz az is, hogy midőn egyszer el van határozva kivenni a maga részét, a lehető legnagyobbra kívánja szabni azt, úgy hogy Fridrik bizonyos mephistói gúnynyal mondta az osztrák követnek: «de jó étvágyuk van». Hanem az is igaz, hogy élte végeig lelkiismereti furdalást érzett e tette miatt, minden baját azzal hozta összeköttetésbe, és nem szűnt meg másokra hárítani az érte való felelősséget. Mindebben azt a női jellemvonást véljük feltalálhatni, mely megengedi a jó után való sopánkodást, ugyanakkor midőn sóvárság, a rossznak ismert útra térít és saját gyöngeségében elég mentséget lát, – mely jellemvonást a nagy költő e szavakkal fejezi ki:

Video meliora proboque, deterioraque sequor.

Maga a császárné a jogtalanságtól való irtózását és egyúttal az abból eredő haszon elfogadását egész naívul egyezteti meg a Lacyhoz intézett soraiban, kit mint József bizalmas tanácsosát az egész, már végrehajtott tény főszerzőjének tartott. «Önnek köszönöm ismét e nagy hasznot, ha ugyan az. Bizonyos, hogy ön készítette a tervet, ön mert annyira követelni, és ezáltal megszerezte az államnak e hasznot, a nélkűl, hogy belemélyedt volna azon kérdésbe: igazságos-e az ügy, vagy nem?» Bukovina megszerzésénél, mely Törökország rovására történt, már nem érzett ily lelkiismereti furdallást.

Ugyanez az ellentét a császárnak terjeszkedő, nagyravágyó politikája és anyjának mérsékelt, szinte félénk eljárása között nyilvánúlt a bajor örökösödési háborúban is. Mária Terézia rosszalta Józsefnek a bajor örökség megszerzésére czélzó terveit, mihelyt előre látta, hogy azok összeütközésre vezetnek Poroszroszággal. Az egész ügyet Lengyelország felosztásához hasonlítja és ép úgy elítéli. Mindazáltal nem bírja megakadályozni a háború kitörését. Ebben már nemcsak országait félti a porosz hadi erőtől, hanem ép úgy fiainak és vejének, Albertnek életét, kik szintén a cseh táborban vitézkedtek. Az egész idő alatt lelki állapota a lehető legszerencsétlenebb, és bár örvend Laudon és Lacy sikeres ellenállásának és Wurmser huszárjai hőstetteinek, eget földet mozgásba hoz, hogy helyreállíthassa a békét. Midőn ez Thugut küldetése által sikerűl, nyugalma helyre áll. Azontúl haláláig mi sem zavarja többé a monarchia külső békéjét.

89. GRÓF WURMSER HADVEZÉR ARCZKÉPE.

Büszkesége és kötelességérzete egyaránt odavezet, hogy mindent megtegyen monarchiája hatalmának, méltóságának fentartására. Ismerjük közvetlenségökben szinte kegyetlen nyilatkozatait, midőn Csehország visszahódítására buzdítja vezéreit. Szilézia visszahódításáért egyikét idézte elő a világtörténet legválságosabb és legvéresebb harczainak. Hanem miután Hadik huszárjai elhozták neki Berlin kulcsait, miután a kollini, a hochkirchi és kumersdorfi győzelmek magasan dobogtatták szívét a czél elérése közeli reményében, miután Nádasdy, Daun és Laudon vezetése alatt a nagy porosz királynak egyenrangú ellensége gyanánt bizonyúlt serege, meg kellett érnie a lienitzi és torgaui vereségeket, Oroszország elpártolását, a franczia udvarnak külön békére lépését. A huberstburgi béke véget vet Szilézia visszaszerzésére irányúlt törekvéseinek. Lelkében soha sem békűlt ki végkép háza nagy ellenfelével, egyszer-máskor újra kísért Szilézia birtoka, melyet ha máskép nem, csere útján lehetne visszaszerezni – de a Poroszországgal való ellentét, hogy úgy mondjuk, a revanche, többé nem kizárólagos, nem is főtartalma a császári udvar politikájának. A keleti és délkeleti viszonyok gyökeres átalakítása, mely épen akkor indúl meg orosz befolyás alatt, a monarchiát már mint kiválóan békés hatalmat találja.

90. HADIK ANDRÁS ALÁIRÁSA.*

(Orsz. képtár 1763.) «Bikfalvi Kóró irta, Merk metszette 1789.»

Nem lehet szebben és igazabban kifejezni, mennyivel fontosabb még egy nagy államra nézve is a belső virágzás és béke, mint a hódító, támadó harcz, mint ezt Mária Terézia tette. «Inkább váljunk másodrendű hatalmassággá, és boldogítsuk alattvalóinkat, semhogy azok legyünk, a mik vagyunk, szerencsétlenné téve őket békében és háborúban.» Az anyai szív teljesen visszalép jogába. Nemcsak gyermekeiért aggódik, hanem azoknak nézi egész népét. Nem szűnik meg azért királynő lenni: a lemondás nem fájdalom nélkűl való. «Ez áldozatba kerűl, de csak szívemnek, az pedig megtalálja boldogságát a másokéban és a kötelesség tudatában.»*

Lacynak 1778. aug. 6.

A gondviselés megengedte, hogy a monarchia e békés és önzetlen politikája mellett, oly mértékét érje el a hatalomnak, s oly súlyt vessen a latba Európa ügyeinek eldöntésénél, mint csak ritkán hosszú történetében. Egy épen Mária Terézia halála évében írott, igen tartalmas munka szerint «a Habsburg-lotharingiai ház most a négy első európai hatalmasság közt foglal helyet s nincs más vetélytársa, mint Oroszország, Francziaország s Nagy-Britannia. Még a század elején is csak a közepes hatalmak közé tartozott, s ha nagy szerepet akart játszani, reászorúlt az angol szövetségre s a hollandus pénzre. Még azon időben, midőn a nap soha sem ment le határában, sem volt oly félelmes, mint most. Annyi tartomány elveszése árán megtanúlta, hogy az állam ereje nem a benne foglalt erők tömegétől, hanem azok felhasználásától függött. Régen egy csúcsán álló pyramishoz hasonlították, mely a nehéz rész súlya miatt mindig inog. Most valamivel könnyebb lett a pyramis, de erős alapon áll, szilárdúl, rendíthetetlen.»*

Briefe eines resinden Franzosen. I. k. 305. l.

Nyers erő felhasználásában a katonai kormányzatot illeti meg a legfőbb rész. A monarchia – és nem a római császárság – csak Mária Terézia korában válik elsőrangú katonai hatalommá. Ez nem Mária Terézia egyéni hajlamának vagy politikájának következése. Tudjuk, minő viszonyok tették ezt szükségessé, elkerűlhetetlenné. De bizonyos, hogy a császárné e viszonyok hatása alatt megtett minden lehetőt az átalakítás foganatosítására és mennél hathatósabbá tételére és ily értelemben méltán tekinthető az új hadi szervezet megalapítójának.

Tulajdonkép csak akkor válik a hadsereg hasonlóvá a mostanihoz, külsejét nézve ép úgy mint belső szervezését s szellemét. Az egyes ezredek egyenruhája, a seregnek és egyes fegyvernemeknek alosztályokra való felosztása akkor vitetik keresztűl. Eredetileg a császári sereg nem volt más, mint magán vállalat. Ennek emlékét tartotta fenn még mindig az ezredbirtokosok nagy kiváltsága, az egyes ezredek különválása, mely annyira ment, hogy még 1750-ben is az ezredbirtokos adta ki a saját neve alatt az ezred részére a szolgálati szabályzatot. Az örökösödési háborúban, mint Magyarországban, úgy az örökös tartományokban is az általános rendi felajánlások mellett sokat tett egyesek buzgalma, melyet aztán nem lehetett megfosztani jutalmától. Így pl. Liechtenstein Venczel herczeg részben saját költségére reformálta a császári tűzérséget. A tiszben volt még valami a hűbéres önálló hódolatából. Csak a hétéves háború alatt és után vált a sereg egy egységes, az államfő által igazgatott, az egész állami életbe beillesztett gépezetté.

91. GRÓF HADIK ANDRÁS ARCZKÉPE.

Épen katonai tekintetben volt és lehetett leginkább irányadó a porosz példa. A manővereknél, melyek ezen időben lépnek a fejedelmek régi pompás ünnepélyei helyébe, a fölfegyverzésnél és begyakorlásnál tán némileg szolgai módon utánozták Nagy Fridrik intézkedéseit. Maga a porosz király nem vélt mondhatni nagyobb bókot a neustadti tábor alkalmával, mint ha az osztrákokat «fehér ruhás poroszoknak» nevezte.* De azért nagyon tévedne, a ki csak ez utánzást látná és nem venné tekintetbe a monarchia sajátos viszonyaihoz alkalmazott öntudatos fejlesztést. A monarchia, különösen Magyarországban nagy számú, természettől harczos népességgel rendelkezik s így nem szorúl annyira idegen országokban való toborzásra, mint Poroszország. Itt valóban, már az 1772-ben megkezdett conscriptio előtt is, nemzeti hadsereg áll fenn, nem pedig, mint egyebütt, még részben Francziaországban is, zsoldos toborzott had. «A császári sereg», mondja Ligne herczeg, «az egyedüli, valóban nemzeti sereg, bár több nemzetből áll». A behozott keretrendszer megengedte, hogy a legénység egy része a szolgálati idő közben hazatérhessen tűzhelyéhez és így nem szűnt meg a folytonos kapcsolat a nép és katonaság között. És a hadi tanács minden pressiója, pedantériája, egyenlősítése daczára ez a nemzeti jelleg a császári sereg egyes alkotó részeiről nem volt letörölhető. Különösen erősen nyilatkozik a magyaroknál. Nem lehetett nem történtté tenni, hogy Mária Terézia, mint magyar királynő kezdte uralkodását, s hogy seregei magyar zászló alatt küzdöttek. Bár a hadi tanács németűl vitte ügyeit, s az ügymenet mind több tárgyat ragadott folyton magával, még igen bő tere nyílt a magyar nyelvnek is. Nemcsak azt értjük, hogy a nádor nemcsak az insurrectio, hanem a sorezredek részére is, magyar hadi articulusokat doltoztat ki: ez 1741-ben és közvetlenűl utána, csak természetes lehetett. Még sokkal később is megállja helyét a magyar nyelv a német mellett. Egy császári hadvezér így ír a két nyelv viszonyáról: «Azt hinné az ember, hogy a német az általános és legszükségesebb nyelv. Tudni kell, mert az ember a szent birodalom fejét szolgálja, és mert igen gyakran épen Németország a háború színhelye. Szép s hasznos nyelv még a magyar is: fellelkesűlnek és még jobban kitünnek a veszélyben, ha tisztjeik eszökbe juttatják, hogy ők magyar vitézek. Jó, ha a szolgálatban egy nyelvet használnak, s ha a császárok seregében ez a nyelv a német, de mégis rendkívűlinek látszik, hogy ezt 150,000 ember nem is érti. Én a magyart ajánlanám; sőt a huszárok néha megértik a latint is, csakhogy ennek kiejtését külön meg kell tanúlni.» Az ily főtiszteknél nem kellett tartani az annyira kifejlődött magyar nemzeti érzület megsértésétől.

A neustadti találkozás alkalmával.

A magyar vitézség s katonai erő e kapcsolatban lép ismét Európa elé. A poroszok szerint a császári udvar legjobban a magyar gyalog ezredekre számít, kiket német módra kezd ruházni, pedig csak igazi magyarokból állanak, és bárhol szállásolják is el őket, egy zászlóalj mindig Magyarországban marad.* A magyar gránátosokat Nagy Fridrik «Mars igazi fiainak» nevezi.* De legnagyobb hírre a magyar huszárság jut Nádasdy és Hadik alatt. Történeti sajátságait az új rendszer alatt is megtarthatta és a szigorú fegyelem még növelte azok értékét. «Azt hiszem, mostanában semmit se lehet hozzáadni e lovasság jóságához, mely a legszebb és legragyogóbb a világon. Nem kell nekik sok szolgai iskolázás, melyben nagyon is elcsenevész az olyan ember, ki reá szorúl eszére, mert sokszor egészen magokra vannak hagyva. Egy huszárhadnagy valódi tábornok: nem olyan nagy baj, ha elhibáz egy «Schwenkung»-ot, mint ha elmulasztja őrseinek bejárását. Kell, hogy megtanúlja, mennyi bajt okozhat neki az ellenség. Különösen azt önthet belé bizalmat, hogy csak nekünk van igazi huszárunk, a többinek nincs meg az a katonai ösztöne, az a vitézsége, az a magát feltalálás az előőrsön, mely a mieinket kitünteti. A többi csak egy fajta dragonyos, melyben nem lehet meg sem az az esprit de corps, sem az a nemzeti szellem, mely annyira ki van fejlődve a magyarokban. Becsületérzők, s meg van bennök az a bizonyos hányavetiség, mely sokszor jó a háborúban. Ez az egyetlen csapat, melyhez ez okból soha sem neveznek idegen tisztet. Különben is igen szükséges ott a nyelv, mely a németnek nagyon nehéz. Ehhez járul, hogy a németet egyaránt megveti, a magyar baka és a magyar huszár.» A csírában már meglevő féltékenységnek a monarchia két államalkotó nemzetének katonasága közt, tehát lehető elválasztás által akarták elejét venni. Különben a közös czél: a dynastia hatalma és dicsősége egyesített minden nemzetet a császári zászlók alatt, és az a tudat, hogy egy nagy és fényes közösséghez tartoznak, megkönnyítette mindenkinek a szolgálat fáradalmait és a fegyelem ridegségét.

Fürst jelentése. 44. l.

Albert herczeg emlékiratai. ARNETH, i. m. 305. l. j.

Rendszeressé különösen Lacy elnöksége alatt vált a katonai ügy, midőn már nem a császárné, hanem fia gyakorolt arra túlnyomó befolyást. Ez a rendszer a bureaukratikus eljárását, a szüntelen beavatkozást, a legkisebb részletek kiszabását tette a seregben uralkodóvá. Integrans része volt tehát a rendszer az általános uralkodó, mindent felülről igazgatni akaró felfogásnak. Katonai tekintetben inkább a részletekig való kiképzésre, a tudományos menetekre, a védelemre van számítva, mintsem nagy politikai czéloknak fegyveres kézzel való gyors keresztűlvitelére. Ily értelemben kiegészítése volt egész békés, conservativ politikának. Gondoskodva volt a tisztek képzéséről, a legénység rendes élelmezéséről és zsoldjáról, az invalidusok ellátásáról. A tisztek az udvar kegye által oly társadalmi rangot érhettek el, minőre addig nem igen tarthattak igényt. Szembetünő, hogy ez a rendszer két okból is megakadályozta a magyar elemnek túlsúlyra jutását a seregben. Először maga a szigorú képzés és fegyelem távol tartotta attól az ehhez nem igen szoktatott nemes ifjak nagy részét. Másodszor, a hadseregben uralkodó nehézkesség és pedans meggondoltság épen nem felelt meg a huszáros szellemnek. Nemcsak magyarok szenvedtek alatta: Laudon is lemondott a morvaországi parancsnokságról, mert egyébnek tartotta a katonai pályát, mint irodai munka elvégzésének.* De az bizonyos, hogy a tabellák, az elhelyezést és az ordre de bataille-t kitüntető akták napról napra rendben voltak Mária Terézia nagy örömére.* Csak az volt a baj, hogy sem a törökök, sem a franczia forradalom tábornokai nem tartották magokat oly pontosan a hadi szabályokhoz, s Lacy rendszere mindkét helyen kudarczot vallott.

Lebensgeschichte Laudons. 1790.

Levele 1773 maj. 3. Vous me gâtez d’exécuter sur le champ ce que je désire, mais cela atteste l’exacte et bonne direction.

Oly fontos szerep jutott immár a katonaságnak az államban, hogy az, mint külön rend, az uralkodó részéről különös előszeretetre és kitüntetésre tarthatott számot. Mint jelentőségére nézve, úgy társadalmi tekintetben is ez lép a régi hűbéres aristokratia helyébe, a minthogy ennek életrevaló elemei mindenütt beléolvadtak. A fejedelmek most katonaruhában járnak, úgy mint előbb elsők voltak a lovagok, majd az udvari emberek közt. A Habsburgok monarchiájában épen Mária Terézia korában megy végbe e változás, mely azután József alatt betetőzését éri. A császárné itt is, két reá nézve igen lényeges pontban megmutatta, mennyire alá bírja rendelni személyes hajlamait annak, mit az állam érdeke parancsol. Ő, ki annyira ragaszkodik a régihez, külsőségekben is, ki az udvari nemességet tartja a fejedelem egyedüli méltó környezetének, most a katonaságnak udvaránál előkelő, a többit elhomályosító positiót teremt, udvaronczainak nagy bosszuságára. Teszi ezt pedig, tekintet nélkül a tisztek származására, mi szintén gyökeres szakítás volt a szokással. Szemében az államnak és királynak tett szolgálat nemesített. Még többet is tett. Elfeledtette vele némileg vallásos vakbuzgóságát. Ő, ki a protestansokat kizárta minden térről, hol érvényesűlhettek, a katonaságnál, nemcsak megtűrte őket, hanem azt is megengedte, hogy magas polczra emelkedjenek. Nem mintha egészen lemondott volna térítői szenvedélyéről, – lehatott az még a közlegénység soraiba is – de a hol meggyőződéssel állott szemben, mérsékelni bírta hevét, hogy hű szolgáit el ne kedvetlenítse.

Egyáltalában nem volt nagyobb öröme, mint katonai érdemet fölfedezni és jutalmazni, bel- és külföldinél, katholikusnál és protestansnál egyaránt. Az ő kegye által emelkedett Hadik András, az egyszerű csallóközi köznemes, a hadi tanács elnökségeig. Ő neki köszönték fényes pályájokat Lacy és Laudon, a szegény külföldiek, kik közűl az utóbbi mielőtt Bécsbe jött, Poroszországnak ajánlotta fel kardját. Ha vitézei valahol diadalt nyertek, hálája a vezérek iránt nem ismert határt, átterjed az egész, gyakran erre érdemetlen családjukra is, mint a hogy p. o. Dann fiát tizennyolcz éves korában megtette ezredesnek. Az a kötelessége, hogy az érdem, a kitünőség érvényesülését mindenkép elősegítse: ezt akarja főelvévé tenni a katonai igazgatásnak minden anciennetás, protectio és nexus mellőzésével. «Önnél», írja a hadi tanács elnökének, «a tartózkodás nincs helyén. Önnek a tehetséges embereket előre kell tolni, mert csak így születik meg a verseny, mi e foglalkozás lelke. Úgy játni előre mint az iskolában, sem örömet, sem becsületet nem szerez.» Ez az igazán királyi felfogás, mely annyira elütött a császári hadseregnél azelőtt és azután is oly sokáig szokásostól, tette az ő seregét bármely nagyhatalomnak méltó vetélytársává, ez fűzte egyuttal éppen a legkiválóbb férfiakat, kiket a mellőzés kétszeresen sért, erős kötelékekkel a fejedelemhez.

E hadseregnek és a monarchia európai tekintélyének paizsa alatt erős kézzel lehetett munkába venni a régi államrend megújítását, egy jobbnak, a korszellemnek megfelelőnek, nemcsak a fejedelmet, hanem az igazság s humanitás elveit szolgálónak, megalapítását.

A változtatások, melyek Mária Terézia belpolitikai rendszeréből folynak, különösen három szempontból fontosak és korszakalkotók. Először a mennyiben az állam általános feladataira vonatkoznak, másodszor a mennyiben befolyásuk van az örökös tartományok s hazánk közötti viszonyra, végre harmadszor a mennyien a királynőnek szorosan vett magyar politikájára, annak czéljaira és eszközeire vetnek világot. Bár gúny az egész politikai rendszer megalkotása, mint a monarchia két részének egymáshoz való viszonya egyrészt a kor uralkodó eszméinek, másrészt a fennálló hatalmi tényezőknek hatása alatt megy végbe, mégis gyakran nagy súlyt vet a mérlegbe az egyik vagy másik irány mellett magának az uralkodónak egyénisége.

Általános történeti szempontból az állam és egyház viszonya érdemel legnagyobb figyelmet.

Egyrészt az általános felvilágosodás, másrészt az állam feladatainak kibővítése gyökeresen megváltoztatták a XVIII. században az egyháznak és a kormányzóknak viszonyát. Egykor, az egyház túlsúlya idejében az minden téren átcsapott eredeti rendeltetésén, a világi ügyeket is a maga felfogása, a maga czéljai szerint szervezte. Most az állam, a korszellem tapsai közt, körébe vonta mindazt, mi eddig az egyháznak volt hatásköre. A fejlődés ez iránya nem lehetett antipathikus oly fejedelemre nézve, ki oly magasra becsülte hivatását és méltóságát, mint Mária Terézia. Korának gondolkodása jóváhagyta az állam beavatkozását az egyházi ügyekbe; ő maga a fejedelmi mindenhatóságnak és mindenről való gondoskodásnak elvét szivesen átvitte azon térre is, melybe elődjei nem igen hatoltak. De míg kortársai világi szempontok, politikai érdekek szerint kivánták igazgatni az egyházat – ő maga – ki e tekintetben tán egyedűl áll korának uralkodói közt, még hatalma gyakorlásában is az egyház és vallás javát tartotta legfőbbnek. Hatalmát az egyház fölött nem a felvilágosodásból származtatja, mint az akkori philosophiai irodalom, nem az államjogból, mint az akkori legisták, kik közt Martini, Riegger és Eibel valósággal caesaropapisták voltak, hanem az isteni jognak, és saját buzgóságának s hivatásának kettős forrásából. Püspökeit becsüli, tiszteli, tanácsukat nagyra tartja, mint tábornokaiét és minisztereiét, de ha már döntött, tőlük is engedelmességet követel. Ismeretes, minő keményen sértő szóval förmedt heves indulatában arra a főpapra, ki egy alkalommal nem járt el úrnője szándékai szerint.

Kormányának tevékenysége tisztán egyházi ügyekben különösen két irányban korszakalkotó. Először az ünnepek számát csökkentette, hogy ily módon az ezek által elősegített dorbézolásnak és henyélésnek vessen gátat. Már első reformkorszakában, 1753-ban nem kevesebb mint huszonnégy ünnepet törölt el, oly módon, hogy ezeken látogassák ugyan a reggeli misét, de azután lássanak munka után. Ez elhatározását még erőszakkal is fentartotta, bár az népszerűséggel épen nem dicsekedett. Később, 1770-ben, már államtanácsa javaslatára, az ünnepek számának újabb megszorítását kivánta a pápától, oly módon, hogy az eltörölteket a legközelebbi vasárnapra tegyék át. Bár az államtanács e reformot azáltal akarta a császárnőre nézve elfogadhatóvá tenni, hogy nem elégedve meg az ebből várható világi haszonnal, a még megmaradandó ünnepek szigorúbb megtartását helyezte kilátásba, Mária Terézia még sokáig ingadozott, mig beleegyezett oly változtatásba, mely a különbséget a katholikus és protestans vallás közt csökkenteni volt alkalmas. Egyuttal azonban mindent megtett, mi az ünnepek fényét és az áhitatosságot emelni alkalmas volt. Vasárnap délutáni 3-ig bezáratta a korcsmákat, a kávéházakat, nem engedte meg a zenét, még falun sem, a szinházat pedig csak a fővárosokban, ott is csak este. A kormánynak nemcsak arra volt gondja, hogy a tisztviselők és katonák részt vegyenek az egyházi szertartásokban, hanem arra is, hogy az egész lakosság az egyház parancsaihoz alkalmazkodjék. Bécsben meg volt hagyva, hogy a vendéglőkben pénteken ne lehessen kapni húsételt, és másrészt Temesvár városa szintén a kormányhoz fordúl, hogy böjtre biztosítsa az ellátásához szükséges halat.

92. XIV. KELEMEN PÁPA ARCZKÉPE.

Az ünnepek megszorításában a császárné teljes egyetértésben járt el a pápai székkel. XIV. Kelemen némi változtatásokkal elfogadta a bécsi udvar javaslatait. De a hol tisztán fejedelmi jogról volt szó, mely alól a papság, kiváltságaira hivatkozva, addig kivonta magát, elegendőnek tartotta saját intézkedését. Igy 1775-ben, hosszas meggondolás és ingadozás után, eltörölte az egyházak menedékjogát, s e törvényéről csak utólag értesítette a szent széket. Ép úgy saját hatalmából tiltotta el a szerzetesi fogadalmak letételét a 24-ik év elérése előtt, bár jól tudta, hogy e lépését, még oly engedékeny pápa sem helyeselheti, minő XIV. Kelemen volt. Hanem itt is, mint az ünnepek ügyében, nemcsak a fejedelmi felség érvényesítése döntött, hanem az a szempont is, hogy a katholikus országok csak úgy emelkedhetnek ismét a nem katholikusok fölé, ha lakosságukat ép úgy csak kevés ünneplő nap által megszakított munkához szorítják és nem engedik, hogy az ifjúság nagy része távol maradjon a polgári foglalkozástól s kötelességektől. Bármennyire ragaszkodott Mária Terézia személy szerént a régihez, mint fejedelem határozott újító volt, mert mégis államának, nem pedig az egyházi rendnek érdek állott előtte első sorban. Meghatározta a magyar szerzetesek számának maximumát, királyi placetumi jogát erősen fentartotta, eltiltotta a papoknak az eddigi szokás szerint krajczárokat szedni a gyónásnál, eltiltotta nekik az excommunicatiót a világi hatóság hozzájárulása nélkűl, eltörölte a klastromok börtönét s biráskodását, és azon szempontból, hogy a holt kéz vagyona már úgy is elegendő, eltiltotta a papoknak, hogy végrendeleteket mint tanuk aláírjanak, vagy hogy pénzt küldjenek ki az országból.

GRÓF ESTERHÁZY KÁROLY EGRI PÜSPÖK.*

Bubics Zsigmond kassai püspök birtokában levő egykorú rézmetszet után.

Ily határozott és önálló, elődjeinek a szent szék iránti túlságos engedékenységétől nagyon elütő eljárásra, Mária Terézia különösen mint apostoli királynő tartotta magát jogosúltnak. Az első magyar király e czímét 1758-ban a conclave alkalmával maga újította meg, leginkább azon czélból, hogy mint egyenlőrangú álljon a nagy katholikus hatalmak, az «igen hű» portugali mellett, bár neménél fogva császár nem lehetett. Első sorban magát, e dicső czímet kedvelte, melyet Kaunitz véleménye ellenére közvetlen kapcsolatban tartott mindig magyar királyi méltóságával, «mert a miatt adatott». Hanem azután az e czímhez kapcsolt, szinte pápai jogokat is teljes mértékben kívánta gyakorolni. Mint apostoli király nemcsak a magyar püspökségek betöltésénél s felosztásánál járt el saját belátása szerint, hanem az egyház fölötti főfelügyelet jogát is megszorítás nélkűl vette igénybe. Udvari tudósai, különösen Kollár Ádám hires műveiben a magyar királyság kegyúri jogáról, s azon jogáról, melynél fogva az egyházi ügyekben rendelkezhetik,* ebből még az egyház világi javaival való rendelkezést is leszármaztatták. De mivel a magyar egyház nemcsak az általános egyháznak volt része, hanem egyúttal a magyar alkotmány védelme alatt álló kiváltságos rend, a királynőnek 1764-ben le kellett mondani az országgyűléssel szemben ide vonatkozó törekvéseiről és beleegyezni Kollár művének elitélésébe. De az országgyűlés után teljes királyi hatalommal végezi a magyar egyházmegyék új beosztását, a rozsnyai, beszterczebányai, szombathelyi s fehérvári püspöki megyék felállítását, a primási dioecesisnek, melyet tiz éven át fő nélkűl hagyott, megnyirbálását, a görög egyesült püspöki megyék felszabadítását az illető római kath. püspökségek alól, bár különösen a hatalmas egri püspök, Esterházy Károly gróf, ez egész erejével ellenezte, végre az egész püspöki karnak megadóztatását a vallásalap és a várerősítési alap javára. Mindebben mint sz. István jogainak örököse jár el. Első királyunk tisztelete ő alatta újra állami jelentőséget nyert. Az 1771-ben nagy ünnepélylyel Budára vitt szent jobb iránti kegyelet lett azután a magyar államnak legfőbb sollemnitása. Szent István napján, midőn a hivők ezrei kisérték processióban, az ország katonai és polgári méltóságaival élükön, a csodatevő, országalapító ereklyét, mintegy egybeforrott a «Regnum Marianum» eszméje a modern magyar államéval, melynek berendezése s virágzása a királysághoz volt kötve.* És a mint politikai tekintetben az ausztriai fejedelemségben gyakorlott korlátlan hatalmat igyekezett átvinni magyar területre is, úgy viszont egyházi tekintetben az apostoli királynak hasonlíthatatlanúl nagyobb jogkörét ültette át az örökös tartományokba, hol azelőtt a fejedelmi hatalmat «in sacris», nemcsak a pápai tekintély, hanem a birodalmi püspökfejedelmek kiváltsága is, meglehetős szűk korlátok közé szorította. A mit tanácsosai elvont államjogi fejtegetésekkel bizonyítottak: a fejedelem korlátlan felügyeleti és szabályozási jogát az egyház fölött, azt ő apostoli királyi méltóságából, mely szinte isteni eredetű, vezette le és igazolta.

Historiae Diplomatiae Juris Patronatus apostolicorum Hungariae Regnum Libri tres. Bécs. 17642. 4°: és: De Originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra Apost. Regum Hungariae. Bécs. 1764.

ÁNYOS PÁL. Költeményei. Igaz hazafi. 1778. M. T. levele Lacyhoz. 1771 jun. 18.

Oly hatalmas testület, minő a római egyház volt a monarchiában még ernyedése e korában is, csakis oly fejedelemtől tűrhette szinte ellenállás nélkül e szüntelen szabályozást, kit magával legfőbb érdekeire nézve azonosnak tartott. Csakugyan Mária Terézia nemcsak személyére nézve jámbor hivője a kath. egyház tanainak, hanem egész lelkesedéssel és odaadással kivánná azzá tenni minden alattvalóját: az egész világot. Mindenben, mit egyházi ügyekben tesz, kirivó a szándék: ellenállásra képesebbé, hódításra alkalmasabbá tenni az egyházat, ügyesebb és lelkiismeretesebb vezetés, az erők szigorúbb csoportosítása által. A Ferdinand és Leopold korabeli hagyomány, mely a császári ház politikai érdekét mindenütt legszorosabb kapocsba hozta a katholikus egyház haladásával, nála új erőre ébred. Midőn Ausztria közigazgatását a kerületi hivatalok felállítása által új alapra helyezi, ez új állami tisztviselőknek oly utasítást ad, melynek az egyházi szellem ápolása igen jelentékeny része. «Isten tiszteletének előmozdítása, a katholikus egyház hamisítatlan fenntartása, a boldog kormánynak igazi szilárd alapja. Minden kerületi kapitány ügyeljen tehát körében a kath. vallás megtartására és terjesztésére, s hasson ellene a tévtanok terjesztésének. Állja mindenütt útját az akatholikusok nyilvános vallásgyakorlatának.» Bár Magyarországban keze jobban meg van kötve az 1768. nov. 21-én kiadott útasítás a főispánok részére ugyanazt a szellemet lehelli. Ebben is az első pont szól a vallásról. A főispán gondoskodjék, hogy az Isten, Szűz Mária és a szentek elleni káromkodások szűnjenek meg, ügyeljen fel a vallásos ügyekben kiadott resolutiók megtartására és mindenben istápolja az igazhitet. Legjobban az atheistákra és indifferentistákra vigyázzon, foszsza meg őket hivatalaiktól és büntesse meg őket.* A mit az egyház enfant terrible-jei, mint Biró Márton hirdettek: a protestansok teljes elnyomása vagy kiűzése, az elvben megfelelt a királynő gondolkodásának. De a végrehajtásban, minden buzgósága daczára, sem ragadtatta magát erőszakoskodásra, sem olyan tettre, mely protestans alattvalóit végkép elidegenítette volna kormányától. Az 1749-ben nála járt nagy protestans deputatiót, melyet Nádasdy Kanczellár nem is akart eléje bocsátani, azon biztosítással fogadta, hogy fenn fogja tartani törvényes jogaikat s nem tesz ellenökre. Midőn a küldöttség szószólója, Prónay Gábor, ki térden adta át a folyamodást, és a többi küldött: Podmaniczky Sándor, Szirmay István, Berzeviczy Sándor, a kalvinisták részéről pedig Vay Ábrahám s Ráday Gedeon tűrhetetlen hűségöket erősítette, a császárné csak arra helyezett súlyt, hogy ne fordúljanak panaszaikkal idegen kormányokhoz és követekhez és ne izgassák a népet a kormány ellen. És midőn a küldöttek ez ellen tiltakoztak: hisz nemcsak hogy idegen követnél nem jártak, de két hét óta, mióta Bécsben vannak, templomukat sem látogatták, a császárné rögtön azt válaszolta: «templomba ugyan elmehettetek volna».* Az a politikai ok, hogy a magyar nemzet e hatalmas részét ne taszítsa az ellenségnek, a poroszok karjaiba, ki csak leste az alkalmat, visszatartotta a császárnét a protestansok egyenes üldözésétől. Ez az üldözés meg volt: egyik leglényegesebb vonása hazánk akkori történetének, de inkább magoktól a kath. hatóságoktól indúl ki, melyeknek hevét az udvar egyszer-máskor kénytelen mérsékelni, s nem annyira a protestans vallás, mint inkább a protestansok politikai befolyása és társadalmi hatalma ellen irányúl. Classicus kora Magyarországra nézve annak: mennyire politikumnak tekintették itt mindig a vallást.

Országos Levéltár.

Az audientia leirása (úgy látszik Berzeviczytől) a berlini áll. levéltárban.

Maga a császárné pedig természeténél fogva sokkal inkább volt térítő, mint üldöző. Örökös tartományaiban lehetőleg fogyasztotta a protestansok számát vagy hivatalos térítés, vagy pedig száműzés által Erdélybe, hol a szászok nem épen szivesen fogadták hitrokonaikat, vagy a Bánság bányakerületébe. Magyar előkelő protestans pedig nem juthatott közelébe, a nélkül, hogy a császárné azt a gondolatot ne táplálta volna, hogy őt és családját az egyedűl üdvözítő vallás részére megnyerje. Midőn gróf Teleki Mihály egy erdélyi küldöttség élén, 1741-ben nála jár, mindjárt meg akarja nyerni annak fiát. «Mondja, hogy nem akarja elhagyni vallását, de én nem hiszem.» Tudjuk, hogy igyekvését sok esetben siker koronázta. Ausztria főtisztviselői közt igen nagy számmal voltak az áttértek. Magyarok közűl elég Bessenyeyre mutatni. Ha ilyenkor akadályba ütközött a császárné akarata, túltette magát nemcsak a jog, hanem a méltányosság határain is. Egész hatalmi apparátusát mozgásba hozta, hogy Bánffy Ágnest elszakítsa anyjától s vőlegényétől és a gyermekleányt udvaránál a kath. hitben neveltesse.* Ilyen ügyekben folytonos levelezésben állott gróf Esterházy Károly egri püspökkel és Bajtayval, kik e pontban legbuzgóbb és kiméletet nem ismerő eszközei voltak. De még itt is engedett, a hol az engedést politikai érdek parancsolta. Magában Bécsben is megtűrte a protestans és görög nagykereskedőket, mert csak ezektől lehetett várni a monarchia kereskedésének felvirágozását. Ép úgy engedett a görög nem egyesültek uniójában is első hevéből, midőn 1753-ban, részben e miatt, veszedelmes lázadás tört ki a végvidéken.

A Szilágyi Ferencz által ismertetteken kívül e tárgyra nézve számos érdekes levelezés van a remetei levéltárban.

Ellenben azon felekezettel, mely sem külső összeköttetések, sem saját ereje miatt nem látszott félelmesnek, a zsidóval, teljes mértékben éreztette haragját és megvetését. A prágai zsidókat, kiket a poroszszal való czimborálással gyanúsítottak, 1746-ban mindenestől kiüzette a cseh fővárosból. Nem használt sem külföldi követeknek felszólalása, sem magoknak a cseh rendeknek közbenjárása. Csehországból s Morvából is ki akarta őket utasíttatni, és e szándékától csak azért tért el, mert bebizonyították neki, minő halálos csapást mérne ez azon országok gazdaságára. A zsidókkal szemben a középkori római császárok álláspontja foglalja el, kiknek e nép «kamaraszolgája», melyet adója fejében megvéd, de az oltalmat tőle, ha tetszik, meg is vonhatja. Ezen felfogás alapján keményen meg is sarczolja őket, különösen 1746-ban, midőn a magyarországi zsidókra is fejenként 2 frtnyi adót vet ki tekintet nélkűl nemre és korra. Még az áttért Sonnenfels sem igen dicsekedhetetett rokonszenvével.

Nemcsak a katholikus egyházat, hanem az egész művelt világot a jezsuitáknak dülőre jutó sorsa érdekelte leginkább. Ebben látták az egyház ellen a felvilágosítók által megkezdett harcznak eldöntését. Magában az egyházban is igen számos és befolyásos ellensége volt a jezsuitáknak: gazdagságuk, politikai hatalmuk ellenök ingerelte a velök versenyezni nem bíró rendeket és a világi papságot. Mária Teréziának magatartása az egész ügy lefolyása alatt valóban jellemző. A szövetséges és rokon Bourbon udvarok semmi izgatása által nem ragadtatja magát a rend ellen fellépésre: váltig azon állásponton marad, hogy a döntés egyedűl a szent széket illeti meg. Midőn aztán XIV. Kelemen 1773. jul. 21. rendeletével «szólott Róma», mindent megtesz, nemcsak az eltörlés foganatosítása végett, hanem azon czélból is, hogy abból, ha már meg kellett történnie, államára nézve a lehető legnagyobb hasznot húzza. Akkor is védelmébe fogadja a rend tagjait az ellenök emelt vádak ellen, itt is daczol a közvéleménynyel, «mert soha e szerzettől nem látott mást, mint épületest», hanem arra, hogy fentartsa őket a pápa ellenében, egy pillanatig sem gondol. Sőt magáévá kezdi tenni a kor phraseologiáját: Ferdinand gyóntatóatyjának egy nem egészen őszinte jelentését «kissé exjezsuitának» mondja.

Addig is, míg a rend még fennállott, teljes szabadságot engedett a császárné az azzal ellenkező törekvéseknek is, különösen a mennyiben azok a fejedelmi tekintélynek kedveztek. Gróf Apponyi Antal 1771. aug. 15-én többek között a következő tantételek védelmére vállalkozott a Therersianumban. Az államnak jogában áll censurája alá vonni az egyházi szónoklatokat is. – Minden egyházi és világi asylum egyaránt káros és az előbbiek sem vihetők vissza isteni jogra. – Fontos az egyes rendek és társaságok birtokának határát megvonni, «mert mindaz, mit az ilyen testületek tisztességes eltartásukon kívűl megszereznek, az államra nézve elveszett vagyon és visszaélésre adhat alkalmat. Nem helyeselhető, hogy Justinianus az egyházaknak megengedte a szerzést, az elidegenítést pedig eltiltotta.» Sőt még a jezsuiták által vezetett nagyszombati egyetemnél disputált tételek között is találunk ilyeneket: «az állami kormánynak megvan az a joga, hogy felügyeljen minden egyházi ügyre és nézzen utána, hogy az egyház ne okozzon kárt az állam javával ellenkező tanok hirdetése által». Továbbá: «Isten, ki nem mondhat ellen önmagának, fönn akarja tartani az államot és az igazi vallást. Ennélfogva az a vallás, mely az állam javát ellenzi vagy akadályozza, nem lehet az igazi vallás». A Febronius-féle tanok, melynek a nemzeti egyházakat emancipálni akarták a pápai szék korlátlan hatalma alól, mindjárt a «de statu Ecclesiae» czímű könyv megjelenése után nagy érdeklődést keltettek Mária Terézia legbizalmasabb, legmeghittebb embereinél. Kabineti titkára Neny már örvend annak, hogy Festetics Pállal együtt fogja ezen, az indexre tett könyvet olvashatni.* A censura, az egyetemi oktatás egy része már kivétetett a társaság kezéből, annak feloszlatása előtt. A hivatalnokok, az előkelők és tudósok meglehetősen szabadon olvashatták a tiltott könyveket is, és a Francziaországból kiinduló szellemi áradat minden nagyobb akadály nélkül hullámozhatott be a monarchiába.

1764 oct. 31. Keszthelyi levéltár.

A világi műveltség ez emancipatiójára az egyházi alól vezethető vissza Mária Teréziának egyik legfontosabb, tán legmaradandóbb értékű műve: a közoktatásügy szervezése.

Köteteket írtak arról, minő szomorú állapotban volt a nevelés ügye a monarchiában uralkodása előtt, és annak elején. Mind jobban szembetűnővé vált a katholikus Németország elmaradása a protestans mögött tudományban és iskolázásban. Különösen megsínylette ezt Ausztria, Poroszország elleni küzdelmében. Ez elmaradásáért nem lehetett felelőssé tenni mást, mint a jezsuita-rendet. Még pártfogói sem védhették tanrendszerét azon szemrehányás ellen, hogy egy oly mozgalmas időben növendékeit nem foglalkoztatta mással, mint egy holt nyelvvel, és még azt sem értette meg, sem nevelési rendszerét azon vád ellen, hogy az akaratot annyira korlátozza, hogy a ki iskolájukból kikerűlt, annál féktelenebben adja át magát az első behatásnak, legyen az jó vagy rossz. Tulajdonkép ez a nevelési kudarcz rendítette meg a társaság állását már jóval feloszlatásuk előtt. Helyébe sok helyütt a mérsékeltebb piaristákat tették, kik azonban szintén nem dicsekedhettek még valami nagy sikerekkel.

A XVIII. század szellemi mozgalma teremtette meg nemcsak a reáliskolát a tudós iskola mellé, az tette állami feladattá a népnevelést, az igyekezett megállapítani Rousseau és Basedow műveiben a nevelés természetes törvényeit. Már a kezdő és fejlődő tanítás methodusa si megvolt, bár még pólyában és igen tapogatódzva. Fejlesztése körűl Felbiger sagani, sziléziai prépostot illette meg a katholikus Németországban a legnagyobb érdem. E tanügyi kérdések mindenütt felkeltették nemcsak a tudós köröknek, hanem az uralkodóknak is érdekét. Szinte végtelen haladását látta az a boldog kor nemcsak az egyes kiválasztottaknak, hanem az egész emberiségnek. Mária Terézia, kinek oly eleven érzéke volt, mind hatalmi állásának alapföltételei, mind alattvalói jóléte iránt, legkevésbbé zárkózhatott el ez eszmék elől. Meg van győződve arról, hogy a köznevelés fejlesztése fejedelmi jog és kötelesség: tőle származik az a valóban államférfiúi elv: az iskola politikum, és kell is, hogy az maradjon. Pergen gróf javaslatai alapján 1770 óta egyre behatóbban foglalkozott e fontos kérdéssel, melyet végre, mondhatni egészen saját szellemében oldott meg.

93. FELBIGER JÁNOS ARCZKÉPE.*

(Orsz. képt.) «Scheuen sculp.»

Pergen három elvet állított fel: 1. Fejedelmi tekintélylyel kell megállapítani egy tökéletesen kidolgozott tervet, melynek czélja, igaz, de felvilágosodott, a haza szolgálatára kész és alkalmas keresztyének nevelése. E czélra népiskolákat, reáliskolákat és tudós (latin) iskolákat állít fel. 2. Az iskola- és nevelésügy vezetését és igazgatását az állam vonja magához. 3. A tanítást és nevelést ki kell venni a szerzetesek kezéből, és azt csakis próbált világi tanítókra, vagy legalább világi papokra bízni. Az állami és világi nevelési rendszer szent elveit a császárné magáévá tette, csak a szerzetes papságot illetőleg tagadta meg beleegyezését, leginkább azért, mert az nem volt még pótolható. A szükséges anyagi eszközöket a jezsuita rend lefoglalt vagyona által nyert tanulmányi alap szolgáltatta, melyhez más pénzforrások is járultak. A tanügyi igazgatás külön kormánybizottságnak lőn feladata. Ilyet állítottak fel 1774 elején Pozsonyban is a helytartótancás kebelében, Fekete országbiró elnöklete alatt. A bécsi commissió tagja lett Felbiger is, kit a császárnő e czélból eleinte kölcsön kért a porosz királytól, azután mint pozsonyi prépostot egészen a monarchiába vont. Az ő módszere szerint állították fel a normális iskolákat és tanítóképzőket, melyeknek próbatétein maga a császárné is jelen szokott lenni.

Magyarországra nézve a «Ratio Educationis», melynek kidolgozásában, úgy látszik, Tersztyánszky kamarai titkára volt a főérdem, állapította meg épen úgy a tanügy szervezését, mint a tananyagot s módszert is. Bámulatos liberalitással jár el a különböző nemzetiségek és vallások irányában. A népiskolától kezdve a szintén világivá vált egyetemig, normalis iskolákon, gymnasiumokon és akadémiákon át magába foglalja az összes közoktatásügyet. Tiszteletre méltó emléke azon kor és azon kormány tudományosságának és felvilágosodásának. Nem az ő hibája, hogy a magyar tanrendszerek közös szerencsétlensége érte: olyanokra volt bízva végrehajtása, kik meg nem értették, vagy nem értettek vele egyet. A császárnőn nem múlt, ha nem volt kellő eredménye. Ezt az egészen világi alapon álló tantervet, mely a tanulmányi alapot minden felekezet javára egyaránt kívánta felhasználni, teljes kiterjedésében megerősíti. Teszi ezt azon alkalommal, midőn a Budára áttett egyetemet gazdagon megadományozta és tulajdon kir. palotájában ad lakhelyet azon intézetnek, melyet a magyar tudományos képzés betetőzésének szánt.

Oly államban, mely lakosságának nevelését a legjalsó rangtól a legfelsőig gondoskodása tárgyává teszi, mely az értelem és erkölcs fejlesztése által mindenkinél elismeri az emberi méltóságot: az elnyomásnak és szolgaságnak nincs többé jogosultsága. A feudalis iga megtörésére megtörtént az első lépés akkor, midőn az állam kezébe vette a közigazgatást és az elválasztotta az igazságszolgáltatástól.

A jobbágynak most már volt kihez folyamodni a földesúr ellen. Már csak idő kérdése volt a törvény előtti egyenlőség, a polgári törvénykönyv megalkotása, melynek alapelveit már Mária Terézia idejében rakták le. Ép úgy szükségessé tette az emberi méltóság elismerése a büntetések kegyetlenségének megszünését, azoknak a bűn nagyságához való arányítását. Beccaria, a büntetőjog ujjá alkotója, Mária Teréziának volt alattvalója. Mint midnenben, e pontban is conservativ volt a császárnő: az általa kiadott criminalis codex még egész sorát tartalmazza a kinzásoknak. Csak József befolyásának, kire anyai büszkeséggel bízta az ügyet, mert «fia jogász», volt köszönhető a tortura eltörlése.

Kivált a jobbágyság sorsának javítása feküdt nagyon szivén a császárnőnek. Ebben látta mint fejedelem az ország erejét és alapját. Mint keresztyén nő kötelességének tartotta gátot vetni a szegények elnyomásának, és mint első uralkodói programmjából látjuk, ebben látta uralmának alapját. Midőn az államtanács, majd az 1764–5-iki dieata mind jobban felvilágosítja a dolgok valódi állásáról, szinte elragadja szent heve. «Nem akarok elkárhozni néhány nemesért és mágnásért» írja gróf Pálffy országbirónak. Ez indulata serkentette az úrbér szabályozására, arra: hogy a mit a törvény megszabott, azt a jobbágyi tartozások maximuma, és nem mint eddig minimuma gyanánt tekintse az állam. A jobbágyság körében roppant izgatottságra adott okot a legfelső gondoskodás: épen a legfőbb méltóságok jószágairól jött legtöbb panasz: már már féltek főruaink egy új kurucz lázadástól és katonai segítségért folyamodtak. Ez egy ideig lassította az eljárást az államtanács minden sürgetése daczára.* Az 1770 után több országában, különösen Csehországban dúló inség, még jobban megnyitotta szemeit a nép nyomorának igazi okai előtt. Csakis az ő határozottsága és tekintélye vihette keresztűl ez újítást, melyben a magyar nemes «hazája bukását siratta», a megyék oppositiójával szemben. A jobbágy ismét igazságos és hatalmas birót látott királyában, kihez bizalommal fordúlhatott, mint egykor Mátyáshoz.

Az 1765–66. jobbágy-mozgalmak történetére nézve igen becses anyagot tartalmaz a keszthelyi levéltár, Festetics Lajos, Pál és Kristóf levelezésében.

Ha végig tekintünk a reformok e hosszú sorozatán, lehetetlen el nem ismernünk, hogy e monarchiában, melyben oly erős volt mindenütt a conservativ érdek, és oly gyönge az azt megdönteni törekedő felvilágosodás, csakis a nagy királynő bizalmasa és mégis békéltető egyénisége birta elvégezni a Herakles munkáihoz hasonlítható átalakítást. Erejét mindig abban találta, hogy saját szempontja összefolyt azzal, mit a közszellem közjónak ismert el. Államférfiúi esze minden téren az új felé hajlította, szive pedig a változtatásokkal ki tudta békíteni azokat is, kik azoktól szenvedtek.

Úgy az elhatározás, mint a végrehajtás az ő érdeme. Eszközeit munkatársait az új, már inkább világi, tudományos nevelésben részesült nemzedék szolgáltatta. A régi kulturával dicsekedő német, olasz és cseh nemesség inkább járhatott ebben kezére, mint a magyar, melynek műveltsége, a mennyiben nem volt teljesen idegenszerű, igen szűkkörű volt, és épen nem olyan, hogy az állam új szervezésénél nagy hasznát lehetett volna venni. Igaz, hogy Andrássy tábornokot 1745-ben megbámulja a florenczi angol követ, mert nemcsak nevéről ismeri Newtont, hanem műveiből, de e bámulás is mutatja, mennyire ritkaságnak tekintették a philosophiai műveltséget magyar főúrnál.* Ki kell mondanunk – hisz nemzetünk azóta kiköszörülte e csorbát: a mint eleinte a császárság elsősége, majd a nagyobb gazdaság szerezték meg a monarchiában az elsőséget az örökös tartományoknak: úgy most az, hogy az ottani berendezés, melynél ősi alkotmány nem állotta a fejedelmi jóakarat útját, sokkal jobban megfelelt a haladás és humanitás követelményeinek. Mihelyt egyszer «az Istennek tetsző egyenlősítés és rectificatio» lőn uralkodási elvvé, mindenben a haladottabb példájára kellett módosúlnia a bár nem saját hibájából elmaradott félnek.

Horace Mann Lettres to Horace Walpole (Manu and Manners at the court of Florence. 1740–1786.) I. k. 208. l.

Oly ügyekben, melyek az alkotmány szerint is a király rendelkezési jogához tartoztak, vagy olyanokban, melyek hasznos volta szembetűnő volt, és melyek törvényes jogokat nem sértettek, a parificatio nem ütközött akadályba. A magyar kanczellária vezetői, gróf Esterházy Ferencz fő- és Pálffy Károly alkanczellárok, Brunswik és Ürményi tanácsosok a haladásnak, a felvilágosodásnak voltak emberei, és méltán állanak az akkori legjobb osztrák államférfiakkal egy sorban. A magyar kanczellária megérdemelt jó hírnek örvendett munkálatai alaposságáért és az azokban nyilatkozó belátásért és hazafiságért. Ha a császárné valami javítást óhajtott, e magyar államférfiakat conferentiára szólította a hadi tanács, cs. kanczellária vagy kamara illetékes tagjaival. Ha a dolog ellen nem lehetett alapos kifogást tenni, megtalálták az eljárás és végrehajtás törvényes módját is. Igy mentek végbe a katonai, az egyházi és iskolai reformok, így vétetett munkába az urbérszabályozás Magyarországban csak úgy, mint Ausztriában.

Azt sem szabad felednünk, hogy hazánk területének egy nagy része, még nem is tekintve Erdélyt, nem a magyar törvényes hatóságoknak, hanem a császáriaknak állottak igazgatása alatt. A hadi tanács és a kamara igazgatják a végvidéket és a bánságot, és a magyar kamara, bár névleg független hatóság, nem bir szabadulni a császárinak gyámsága alól. Pedig a kamara nemcsak a királyi dominiumokkal rendelkezik, hanem a sz. kir. városokkal is. A mit Ausztriában és Csehországban jónak találtak a városi igazgatásra nézve, azt minden baj nélkül lehetett behozni az annyira önállótlan magyar városokba. Hisz ezekre nézve emelkedés volt, ha amazokhoz közeledhettek. A kormány beavatkozása a városok egész berendezésébe, a választásokba, a gazdálkodásba, a legmagasabb fokra hágott: a «zuviel Regiererei» valóságos orgiát találjuk az igen jóakaratú kamarai utasításokban.

Mindebben még a fejlettebb állami szervezetnek természetes hatását látjuk, egy szintén önálló, de fejletlenebb és a haladás felé törő szervezetre.

Egészen másként áll a dolog, midőn nem javításokról van szó, hanem oly kérdésekről, melyekben Magyarország és az örökös tartományok érdekei nem vágnak össze. Minthogy a fejedelem egy és tekintélye oly döntő, nyilt összeütközéstől nem lehet szó. Megoldást kell találni. Csakhogy e megoldás – épen mert a fejedelemtől függ, bepillantást enged abba, hogyan mérlegeli ő két államának érdekeit.

Legvégzetesebb a kereskedelmi és vámügyek megoldása volt. Magyarországnak érdeke szabad kivitelt követel terményei részére, Ausztriáé szabad piaczot a külföldi verseny ellen megvédett gyártmányai, és olcsó nyers terményeket és gabonát gyárai és sűrűbb népessége számára. Ha a két állam csakugyan mint két egyenlő fél áll egymás mellett, valószínű az olyan megoldás, mely mindegyiknek gazdasági főágát előnyben részesíti. Ily módon Magyarország mezőgazdaságának és Ausztria iparának érdekei érvényesültek volna első sorban.

Csakhogy a két állam e szempontból, a monachia szemével nézve nem egyenlő. Az osztrák föld és az osztrák ipar meg van adóztatva, és annak terhe jövedelmessége arányában mindig emelhető. A magyar földbirtok adómentes, és a jobbágy és városi polgár adója sem emelhető a diéta beleegyezése nélkül. A monarchia hadseregének és politikai állásának fentartásához mellőzhetetlen az ausztriai iparosok adója. Természetes, hogy ezek érdeke sokkal inkább számíthat döntő helyen pártolásra, mint a magyar földbirtokosé, vagy a magyar polgáré. Bár a kanczellária határozottan, szinte kétségbeesetten védi a magyar érdeket, sikerre, különösen az 1764–5-iki diéta után nem számíthat. Az udvar közvetve fizetteti meg magának az insurrectio megváltását, melyet a magyar nemesség megtagadott. A fejlett ausztriai ipar eláraszthatta termékeivel a magyar piaczot, hol a lakosságnak és igényeinek növekedése biztosította keletöket. Vele szemben elhalványúl, lassú, de biztos halálra van ítélve a felsőmagyarországi városoknak felülről nem istápolt, versenyre nem képes ipara. A magyar mezőgazdaságnak azon czikkei, melyekre Ausztriában szükség van, csakis úgy vihetők ki, hogy azokat ott olcsón lehessen kapni. De ha bármely amerikai termény versenyezni készül a magyarral, a magyar megfelelő termények kivitele nemcsak Ausztriába, hanem külföldre is, minden módon megnehezíttetik. A gazdasági elnyomásnak el nem feledhető classikus példája, hogy magyar bort Ausztriná át csak úgy lehetett vinni külföldre, ha ugyanannyi osztrák bort is vittek vele.

Nemcsak Magyarország elszegényedése, a pénznek Ausztriába folyása, a «nemzetnek saját zsírjába fulladása» következett e politikából. Lehetetlenné tette a magyar polgári osztálynak fejlődését, szükségessé azon magyar földbirtokos osztálynak uralmát, mely ellen intézve volt. Közjogi tekintetben független hazánkat gazdaságilag gyarmatává, még pedig igen mostohán kezelt gyarmatává tette Ausztriának. Nem hiszszük, hogy Mária Terézia tisztában lett volna e következésekkel. Igazságossága visszariadt volna, ha nem mástól, attól, hogy a jóérzelmű és szorgalmas magyar polgárság lakoljon a nemességért. A nemzetgazdaság különben sem volt erős oldala. Szeme előtt ebben csak a rectificatio lebeghetett, hogy az osztrák tartományok ily módon más előnyhöz is jutnak és Magyarország egyébében is károsodik, mint a mi pénzben kifejezhető, azt még az ő lelke nem látta előre.

A másik lényeges ügy, melyben épen e korban állapíttatott meg a monarchia Lajthán túli felének túlsúlya, a magyar királyság fölött, a német nyelv volt. Ennek elterjesztését a magyar aristokrata körében maga az udvar közvetítette. Elősegítette a nevelés a Theresianumban, a savoyai nemesi akadémián, vagy a tiszti iskolákban. Útját sem állotta semmi törvény, hisz a német nyelv tanítását még nem hozták egyenes kapcsolatba politikai következésekkel. Csak midőn az államtanács által egységesen igazgatott birodalommá lőn Ausztria, midőn az osztrák államférfiak nemzetet is akartak szervezni az állam részére, és e nemzet culturájára az épen hatalmasan feltörekvő német nyelvet találták legalkalmasabb közegnek, mint a császárságnak nyelvét, midőn az új tanrendszer általánossá tette a «német» iskolázást: akkor vált a bécsi kabinetre nézve egyenesen politikai feladattá a német nyelv terjesztése a monarchia szláv és magyar részeiben is. Minthogy a hivatalos nyelv érintetlen maradt és a német nyelv hasznos volta úgy a közéletben, mint a kereskedelemre és műveltségre nézve nem volt eltagadható, a magyar kanczellária hivatalosan is felszólal a német nyelv tanulása mellett. Egy kir. rendelet 1774. jun. 20-án, tehát a közoktatásügy szervezésének napjaiban, kifejti, mily káros a német nyelv nem tudása. Adás-vevésben, kereskedésben sok kárt vall ezáltal a magyar nép, sőt ez az oka, a miért az ipar és forgalom nem haladhat kellően. A nemesekre pedig úgy akar hatni, hogy feltünteti, mennyire akadályozza e hiány még a tehetségesnek is haladását az állami szolgálatban és a katonaságnál. Sőt még megyei és városi hivatalban sem lehetnek el nélküle: hányszor kell tárgyalniok és számolniok a tisztekkel! Ezért, hogy legalább a felnövekvő nemzedék részesüljön az előnyökben, ő Felsége elrendelte a német nyelv tanítását a papnöveldékben, hogy így a tanárok és lelkészek által mindenütt elterjedjen e hasznos nyelv ismerete. A nagyszombati főiskola már 1770-ben ez utasítást adja a humaniorák tanítására nézve: «mivel e királyságban három nyelv van használatban: a magyar, német s szláv, melyek között a német igen hasznos, sőt szükséges, az e nyelvet nem ismerő ifjakat zsenge koruktól fogva kell arra minden osztályban tanítani, de az anyanyelv kára nélkül, melyet otthon nem nélkülözhetnek.»

Magában az új nevelési rendszerben is előkelő hely jutott a német nyelvnek. A «Ratio Educationis», már a városi nemzeti (népiskolák) rectorától is megköveteli e nyelv tudását, hogy abban a tanítókat oktathassa. A népiskolákban tekintetbe jő, hogy a latin nyelv «erősen szükséges», a német «kiválóan hasznos». A falusi iskolákba még nem hozható be, de már a városiakban köteles tantárgy. A grammatikus iskolákról szóló fejezetben külön is ki van fejtve a nagy haszon: a sok olvasmány, a fordítás, a kereskedés könnyítése. A gymnasiumoknál háttérbe szorúl, hogy az akadémiákban ismét annál nagyobb tért foglaljon el. Egyáltalában, a latin nyelv uralma alatt az van mintegy rendelve a modern literaturával való közvetítésre, nem pedig a még ily irodalommal nem dicsekedő magyar nyelv. Kulturai értékénél fogva mintegy praedestinált arra, hogy egykor elfoglalja a holtnak helyét.

Kivéve a szorosan vett tudós és a főnemesi, vagy tisztviselői köröket, még sem igen terjedt akkor a német nyelv. A köznemesség zöme megmaradt a magyar és latin mellett. Ép oly kevéssé bírt gyökeret verni a német nyelv által is elősegített közösség az ausztriai tartományokkal. Bár a «Ratio Educationis» egy helyütt azt a kifejezést használja: «az osztrák monarchiának, és különösen a magyar birodalomnak története» – bár a Magyar Hirmondó «Magyarország és az azzal közös országok dolgairól» ír, sokkal mélyebben gyökerezett a magyar korona százados fényének és függetlenségének tudata a kedélyekben, semhogy ezekben mást láthatnánk, mint a fejedelem közössége, és a sok más közössé váló intézmény és érdek elismerésének kifejezését. Igazán vérré még csak azokban vált, kik Bécsben nevelkedve, érintkezés nélkül a hazai közszellemmel, egész életöket a császárné szolgálatának szentelték.* A nagybirtokú magyar aristokratiát megmentette ettől összetartása. Azok, kik már csak magyar államot ismernek és abban királyi akratot, de nemzetet nem, a szegényebb fő- és köznemesek közűl kerűltek ki, kik már igen kevéssé különböztek politikai felfogásra nézve osztrák és cseh társaiktól. Jellemző majdnem valamennyire nézve, hogy hivataloskodásukat nem az országban kezdik meg, hanem azon országrészekben, melyek külön, és így a császárnétól egyenesen függő kormány alatt állanak. E férfiak typusa a még nagyobb szerepre hivatott gróf Niczky Kristóf, a Bánság visszacsatolója, kinek már ifjú korában szerzett «magyar államtana» megmutatja, minő idegen lett nemzetétől az, ki annak alkotmányában csak az uralkodónak kedvező pontokat veszi észre. Ilyen volt: Koller Ferencz, ilyen gróf Balassa Ferencz, ki Horvátországban és a végvidéken működött, ilyen Izdenczy József, ki pályáját a visszaszerzett Galicziában kezdi meg, és kinek politikai jellemét egy igen határozott demokratikus vonás teszi az államtanácsosokéhoz még hasonlóbbá. Ezek azon államférfiak, kik bár Magyarország szolgálatában állanak, hazájukat nem nézik külön egyéniségnek, hanem egy nagy egész részének, melyet az uralkodó törvényes akarata szerint a birodalom központjából igazgat.

Gróf Nádasdy Leopold, egyike az elsőknek e generatióból már bevallja, hogy nem bírja kellően a magyar nyelvet. Levele gróf Batthyány Lajoshoz. Követem alázatosan, hogy magyar conceptussomban nem bízván deák nyelven válaszolok. 1746 jul. 2. levél utóirata. Körmendi levéltár. Koller sem tudott magyarúl.

94. GRÓF NICZKY KRISTÓF ARCZKÉPE.

***

Két alapon nyugszik a modern nemzetnek fejlődése és felvirágozása: anyagi és szellemi munkán; gazdasági haladáson és önálló szellemi műveltségen. Szomorú és meg nem másítható végzet akarta úgy, hogy épen e nagy, e reformáló királynő korában menjen végbe az a szervezkedés, mely nálunk, midőn minden haladt, úgy az ipart, mint a nemzeti nyelvet középkori állapotában hagyta meg. Semmi sem mutatja inkább nemzetünk gyöngeségét és elmaradottságát, mint az a kettős tény, hogy oly jó szándékú és tevékeny uralkodó, mint a minő Mária Terézia, e két téren, nem mint javító, hanem mint a régit fentartó lép fel, meg az, hogy ilyen eljárása nem keltett hazánkban nagyobb ellenhatást. Volt oppositio, de ez épen a reformok ellen irányúlt.

95. GRÓF NICZKY KRISTÓF ALÁIRÁSA.*

1778-ból. Canc. 4470.

Mert, ha a királynő mindenkép erősítette is azon kapcsokat, melyek hazánkat az örökös tartományokhoz lánczolták, közjogi tekintetben hű őrzője, tisztelője volt a magyar korona önállásának. Ezt nem csak czímekkel, kitüntetésekkel, külsőségekkel mutatta, melyek iránt a magyarok mindig oly fogékonyak voltak. Az ő uralkodása alatt történik Alsó-Szlavoninának és a Bánságnak visszakapcsolása az országhoz. Fiumet, mint «separatum corpust» ő csatolja a koronához. Alatta történik a szepesi városoknak visszaszerzése. Galicziát is magyar vezérrel szállatja meg, meghagyja, hogy ott mindig kitüntessék a magyar czímert,* s e királyság kormányát magyar emberre, gróf Hadik Andrásra bízza. Nem lehet kételkedni azon szándékában, hogy e régi melléktartományt eredetileg ismét az országhoz akarta fűzni, mitől azonban az államtanács visszatartotta. Már arról is szó volt, hogy Boszniát meghódítsák, minek természetes következése gyanánt jósolták a végvidék feloszlatását és az országba olvasztását. Igy, külsőleg tekintve, ő a magyar állam helyreállítója, a török háborúk következéseinek megszüntetője.

S. K. levél gróf Esterházy Ferenczhez (datum nélkül). Der expresse Befehl war an Hofkriegsrath, das hungarische Herzschild und das Siebenbürgische in die Mitte zu Setzen. Dem Emerich Esterházy wird das Commando des ganzen Cordons übergeben werden, mich freuet es als ein Landsmann, ist eine Distinction, hoffe, wird seinem schönen Nahmen Ehre machen. Cseklészi ltár.

MÁRIA TERÉZIA LEVELE ALBRECHT HERCZEGHEZ A BÁNSÁG VISSZACSATOLÁSA ÜGYÉBEN.*

Az orságos levéltárban levő eredetiről.

De nem csak külsőleg az. Az annyit hányatott ország alatta nyer ismét békét, törvényt, a felvirágozásnak első alapfeltételeit az ő erős és jótékony uralma adja csak meg. Nemcsak az elpusztúlt területeket értjük, hol a gyarmatosítás rohamosan haladt. Ott is, hol nem szünt meg a megyei kormány, csak most működhetett biztonsgában, azzal a folytonossággal, melyet csak nyugodt erő ad meg, a közigagzatás, az igazságszolgáltatás. Oly zilált viszonyok közt, minők akkor a hazaiak voltak, csakis az ő egyéniségére birta féken tartani, egy magasabb törvény alá hajtani a hatalmas főurakat, a büszke nemeseket, a gazdag papságot és a zavargó jobbágyságot. Hazánkra nézve kora negyven évi zavartalan békének időszaka – páratlan jelenség évkönyveinkben. Nemcsak az aristokratia, az egész ország akkor kezdett ismét európaivá válni. A nemzet őserejének tulajdonítható, ha oly gyorsan kiheverte a nagy csapásokat. De a királynő bölcs és mélyreható intézkedései különösen a jobbágyság, az egyház és a köznevelés ügyében rendkívül elősegítettk e haladást, és ha mind nem is gyümölcsöztek mindjárt, hasznukat még a késő nemzedék is élvezi. A magyar ismét erejének tudatára jut, önbizalommal tölti el napról-napra népesedő és felviruló hazájának képe. Ez önbizalmát megerősíti nemzeti történetének tanulmánya, mely Pray és Katona István által új lendületet vett, és az a tudat, hogy nagy királynője alatt e nemzedék is hajtott végre tetteket, az ősökéhez méltókat. A lefegyverezés után pedig békében, boldogságban él, mert a Theresianus kor kiválóan jókedvű, mulató kora a magyar nemességnek. Ily megelégedéssel rajzolja honunk állapotát báró Orczy Lőrincz, kit minden külföldi műveltsége mellett is elfogadhatunk mint a nemesi közvélemény kifejezőjét, s kinek verseiben igazabban látjuk a kor gondolkodását, mint a hivatalos panegirikusokban és államiratokban.

96. KATONA ISTVÁN ALÁIRÁSA.*

Nemz. Muz. 573. Quart. Lat.

Annyira megoszlott népben, minő a magyar volt, a népszerűség sem lehetett általános. A föld népe uralkodása elején csak a háború terhét érezte. A népdal szerint:

Készűl minden vármegye,
Az országnak jobb része
Mert kénytelen vele.

Csak a császárné, az úrbér szabályozója, a szegény ember panaszainak meghallgatója lett a jobbágynál valóban népszerűvé, mint ezt az 1765 óta Bécsbe menő számtalan deputatio bizonyította. A protestansok nem bírták megbocsátani részrehajlását, mely nem ritkán a nyilt ellenségeskedésnek színében tűnt föl. A nemzet keblében mélyen, visszafojtva, még élnek a szabadságharczok traditiói. Ezek törnek elő 1753-ban a hódmezővásárhelyi s mezőtúri Törő Pál-féle zendülésben, melynek paraszt vezetői a «német» kiűzéséről szóltak, és Rákóczyról s kapitányairól regéltek.* Hanem minden körben, hol tudták, minő mélyre sülyedt a nemzet, és felemelésében minő részt vett a királynő, a legőszintébb hódolattal említették nevét. Már nem a független Magyarország képe áll a hazafiak előtt, hanem azé, mely elválhatatlanúl az uralkodóházban és annak birtokához van fűzve. Hanem míg előbb e kapocs, mint erőszakos, visszahatást és gyűlöletet idézett elő, most kezdik annak jó hatását is érezni és méltatni. Megvan a lét, megvan a biztosság és a királynőnek gondja van arra is, hogy e lét egy európai nemzethez méltó, igazsággal, erkölcscsel és műveltséggel éleskedő legyen. Szent István koronája a római császári korona mellett is saját fényével ragyog.

Körmendi levéltárban.

Igy fogta fel maga a királynő, így azok az államférfiak, kik szándékait ismerve, egyforma hűséggel szolgálták őt és a hazát. Ők már a császárné fénykorában nevelkedtek, látják a monarchia összes hatalmi tényezőit, tisztában vannak azzal, minő szerepet játszik az uralkodó a haza regenerálásában, és hogy az, magának a nemzetnek erejével nem lett volna keresztülvihető. Leszámoltak a régi elszakadási vágyakkal, melyek csak zavart és szerencsétlenséget okoztak, és bár jó magyarok, tisztán látják, mennyi ős «hun» barbarság maradt meg a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. Ezen segíteni is akarnak, de törvényes módon, diétával, a közvélemnéy meggyőződése útján. Felvilágosodottak, többnyire szabadkőmüvesek, de a mellett jó katholikusok, és ha vallás tekintetében toleransok is a protestansok irányában, mindent elkövetnek, hogy a politikai hatalom és befolyás a «Regnum Marianumban» ezentúl is csak az uralkodó egyház híveinek legyen osztályrésze. Nemcsak mint udvari emberek, hanem mint hazafiak is meghajolnak a királynő előtt: az iránta való engedelmességet nézik legfőbb törvénynek, mert egyaránt meg vannak győződve belátásáról és jóakaratáról. Inkább simák és műveltek, mint erős jelleműek, inkább ügyesek a tervezésben, mint erősek a végrehajtásban. Ilyen Mária Terézia politikai iskolája. Pálffy Károly, Batthyány József prímás, Ürményi József, Zichy Károly, kik ép oly kevéssé tagadták meg valaha hazafiságukat és szabadelvűségöket, mint alattvalói hűségöket, de a kik engedelmességben a legfelső akarat iránt, jóhiszeműleg és tán azért is, hogy azt enyhítsék, elmentek a végső határig.

Bevezetésűl szolgálnak ez iránynak Pálffy Miklós emlékiratai Magyarország kormányzásáról.

Pálffy, ki ez emlékiratokat kanczellárságra lépése előtt nyújtotta be a királynőnek, úgy hogy ezek mintegy kormányzási programmját képezik, abból indúl ki, hogy a Felség jót akar. Bár ezt mindenki elismeri, mégis nagy ügyesség kell a kivitelhez. Kímélni kell a nemzeti előítéleteket, melyek közt az első a nagy ügyelet az ország jogaira. Épen azért meg kell akadályozni a minisztereket abban, hogy a királyi tekintélyt oly czélok elérésére használják fel, melyek nem egyeztethetők meg sem törvénynyel, sem lehetőséggel. Kerülni kell mindent, mi a Felséget és annak tekintélyét compromittálhatja. Legfőkép az a baj, hogy ugyanakkor kell javítani is, midőn oly nagy mértékben van szükség a nemzet áldozatkészségére.

Törvényhozás tekintetében legfőbb elv: az alapalkotmány megtartása, de javítás ott, hol észrevehető a baj. Lehet egy és más dolgot létesíteni diétán kívül is, de az sem jelentékeny, sem tartós nem lehet. Útját kell szegni azoknak, kik a törvény homályosságából élnek és oda törekszenek, hogy semmi birtok ne lehessen biztonságban. Reá kell vezetni az embereket az újításnak, vagyis inkább a törvények helyes összefoglalásának szükségére s helyességére. Az előkészítendő új codexet, mely be kell hogy illesztessék az általános systemába, azután el kell fogadtatni a megyék és az országgyűlés által. Egyelőre a helytartótanácsra kell bízni a szükséges előleges intézkedések foganatosítását, mely kormányszék élére a királynő szándékaiba teljesen beavatott nádort kell állítani. Ily módon keresztül lehet vinni a főemberek megnyerésével az újítást a diétán, vagy ha ott nem lehetne, a megyékben. – Látjuk, mint vettetnek itt meg egy magyar bureaukratia alapjai, s mint tétetik minden a főemberek befolyásától függővé.

Szintúgy lassú és következetes eljárást kell folytatni a másik veszedelmes tárgynál: az adónál. Nem szabad felkelteni a nemzeti féltékenységet, hanem azt mintegy szunnyadozva kell tartani. Az adókivetésre jobb az állandó biztosi intézmény. Nem szabad feledni, hogy a nemzet azon részének, melynek szava van a diétán, s annak, mely onnét ki van zárva, nem egy az érdeke. Ha az összeírást, és az annak alapjáúl szolgáló térképeket magyar készíti, az nem igen menekedhetik a részrehajlástól – ha német – erős ellenállást idéz fel. Tehát magyar kell oda, de olyan, ki megbízható. Minden megyében és városban legyen legalább egy kir. biztos nyilvános és titkos instructióval, kinek feladata mindenre felügyelni. Őt a főispán ajánlja, s ez a biztos, valamint a fő- és alispán egyenes levelezésben álljon a kanczelláriával. Így idővel el lehet érni az úrbér szabályozását, sőt tán a nemesi subsidiumnak állandóvá tételét is. – Ime az állami közigazgatás első félénk kísérlete.

Mindaddig, míg e két gyökeres reform életbe léphetne, sokat lehet elérni rendes úton. Sokat tehetne a nádor és a prímás, csakhogy az utóbbi (gróf Csáky Miklós) elvesztette minden tekintélyét.* A főispánokra befolyást lehet gyakorolni instructio, levelezés, az udvarhoz hívás, valamint az országnagyok által. Ha a helytartótanács jól viszi ügyeit, nagy szolgálatot tehet a megyékben, oly módon, hogy a külsőségek megőrzésével el lehessen érni a czélt, s meg lehessen akadályozni a kellemetlen repraesentatiók felterjesztését.

Lásd gróf Batthyány József levelét. Körmendi levéltár.

Minthogy az adót legalább most, míg a háború tart, nem igen lehet emelni, később pedig a nemesség érdeke áll annak ellene, gondoskodni kell e döntő osztály kárpótlásáról. E kárpótlást csak úgy nyerheti a kincstár kára nélkül, ha idegen pénz nagyobb mértékben folyik be hazai terményekért, s minden megtörténik a kereskedés, ipar és vállalkozás előmozdítására. Ugyanazon politika ez, mint a melyet Széchenyi és Apponyi követtek az 1848 előtti években, midőn anyagi előnyök nyújtása által kívánták volna megnyugtatni és kielégíteni a nemességet.

Tisztán XVIII. századi eszme ellenben az, hogy a katonák béke idején közmunkák által segítsék elő a nemzet vagyonosodását. Nálunk előbb az örökös háború, majd a jobbágyságnak teljes lefoglalása a földesurak által, nem engedte, hogy a kötött, olcsó munka által valóban nemzeti czélok éressenek el az útépítés, folyószabályozás, csatornázás stb. terén. E hiányt akarná Pálffy pótolni katonai és más gyarmatok által.

A király főfelügyeleti jogánál fogva, akadályozza meg a városok eladósodását és rossz gazdálkodását. Szükség esetén tegye őket sequestrum alá, mi legjobb mód a sikkasztások megszüntetésére.

A városok szabályozása, mely a későbbi reformkorszakban oly nagy fontosságú kérdéssé lőn, itt még tisztán kamarai szempontból tárgyaltatik.

Még fontosabb a király patronatusi joga a papság fölött. A méltányosság megköveteli, hogy a klerus birtokainak szabad élvezetében maradjon. De a legfőbb patronusnak meg jogában áll megakadályozni azt: hogy nagy jövedemleket ne húzzanak minden gyümölcs nélkül.

«Ismeretes, hogy nagy jövedelme daczára a legtöbb püspök el van adósodva. Nem akarom eldönteni, a fényűzés és pompa okozta-e ezt, vagy csak a megfelelő szükséges dísz. Nincs semmi intézkedés arra nézve, hogy e jövedelmek célszerűen fordíttassanak a nép és az egyházak javára, s az eretnekség fertőzése ellen. De bármint álljon a dolog, ebben karöltve kell járnia az igazságosságnak a keresztyén illendőséggel, hogy közelebb lehessen megvizsgálni életök módját, s ily nagy gazdagságnak hováfordítását. Csak így lehet kellő orvoslásra gondolni, különösen ha a püspökök vagy javadalmak új collatiója kerül sorra.»

«Nem lehetne és kellene-e az ily praelaturákra évi jövedelmök egy harmadát vagy negyedét róni adó gyanánt, mint ez Belgiumban történik? Erre nézve ki kellene eszközölni a pápai engedélyt, annál is inkább, mert Felséged Magyarországon sokkal több jó intézkedést tesz az igaz vallás terjesztésére, mint bárminő más országban, s ez okból annyi érdemes embert kell jutalmaznia.»

«A püspökök bizonyára ellene szegülnének az ily pensióknak. Czélszerűbb a prépostságokon és apátságokon kezdeni, mert ezek úgy sem tesznek szolgálatot, sem az egyháznak, sem a közügynek.»

«A praelatusok szabadalmaikra fognak hivatkozni: a király pedig reservált jogára.»

«És Róma dönteni fog, mert magok a jelöltek fogják sürgetni, minthogy előbb nem léphetnek javadalmaik birtokába. Rómában pedig jól tudják, mennyire tért el a püspökség és a klerus az okosságtól és az igazi apostoli eljárástól, s minő hanyagságot tanúsított a népek és eltévelyedettek oktatásában. Tudják azt is, mennyi költséget fordított erre Felséged, és minő hasznos intézkedéseket tett erre nézve mostanában Felső-Ausztriában, Karinthiában és Stajerben.»

«Bár a vallás ügye, mint sok más, Magyarországon nagyon különbözik az örökös tartományokétól, mégis való, hogy a baj nagy részét, itt úgy mint amott, a katholikus klerus és az előbbi kormány hanyagságának, vagy legalább közönyének lehet felróni.»

Maga a királynő, midőn a vallásosságot mondja ki birodalma legfőbb oszlopának, hasonló megkülönböztetést tett az örökös tartományok s hazánk közt, és hasonló módon ítél a papság és annak szükséges és hasznos jövedelme felől. Amott a katholikus egyház, Isten kegyelme által igen virágzó, a papság kellően el van látva. «Nemcsak nem dicséretes, hanem egyenesen kárhoztatandó volna, ha még többet adnának a papságnak. Egyrészt arra semmi szükségök, másrészt még a miök van, sem használják fel, sajnos, úgy mint kellene, sőt még a népet is sanyargatják.» Mindebben orvoslásra van szükség.

«Kiveszem e rendszabályok alól Magyarországot, hol vallás dolgában még sok jót lehetne tenni. E felől értekezni kell ugyan az ottani klerussal is, de a főelveket nem annyira ő velök, mint a világiakkal kell megállapítani. Különösen oda kell törekedni, miként kell alapítani seminariumokat, collegiumokat, akadémiákat, kórházakat a betegek és sebesültek számára, végre leány-nevelő intézeteket. Gondosan kell szemügyre venni mindazt, mi válik javára a közügynek, nem pedig a papoknak, szerzeteseknek és klastromoknak. Magától érthető, hogy e szándékot mindaddig nem lehet teljesen elérni, míg a katonaság a szükséghez képest a monarchia megtartására és az országok és alattvalók javára nincs teljesen berendezve.»

Ha a katona-ügy, más szóval a monarchia biztossága és fentartása, útját, állja a katholikus egyház szervezetén belől üdvösöknek ismert változtatások keresztülvitelének, még sokkal inkább kellett a politikai helyzetnek éreztetni befolyását a nem katholikusokkal szemben követett eljárásra. Nem lehet kételkednünk abban, hogy a királynőnek, tehát tanácsosainak is meggyőződése, hogy a katholikus egyház java megköveteli a protestansok megtérítését, vagy ha az nem sikerül, kiűzését vagy megsemmisítését. Nemcsak vallásos fanatismus vitte őket erre, hanem az a bár téves, de nagyon elterjedett felfogás, hogy protestans alattvaló katholikus uralkodóhoz nem lehet valóban hű, és az a historiai tény, hogy valamennyi fölkelésnek Magyarországon erősen protestans volt a színezete. Biró Márton az ő Enchiridionában, Beöthy Imre biharmegyei alispán, kit saját vallomása szerint «a nyakas kálvinisták nagyobb isten ostorának tartottak Attilánál», vagy Ondrejkovics Debreczen városa tanácsosa, ki nyiltan kiirtással fenyegette a protestansokat, nem is átallották kimondani a végczélt.* De a magyar hivatalos körök kénytelenek voltak, ha nem is acceptáltnak – de toleráltnak elismerni a protestans hitet, mert visszariadtak a nyílt üldözés következéseitől. Itt is tehát, mint az alkotmány terén, lassú, mintegy elszenderítő eljárást ajánl Pálffy, mint leginkább czélhoz vezetőt.

Gróf Károlyi Ferencz levele a nádorhoz, 1758. u. ott.

A protestansok szerinte, jól érzik ügyök gyöngeségét, és ez okozza összetartásukat, és azt a magokviseletét, mely képessé teszi őket, kellően felhasználni a viszonyokat. A kálvinisták, többnyire magyarok, a föld javát bírják. A lutheranusok (németek) ereje a városokban van, jólétöket iparuknak és szorgalmuknak köszönik. Nem csuda, ha mindig kapnak pénzt és támogatást, és bár a mágnások és a legelőkelő családok visszatértek az igaz egyház kebelébe, a köznemesek, a polgárok és parasztok közt még mindig nagy számmal vannak. Sokszor előfordult az is, hogy a katholikusok a felkelések alkalmával önzésből kezet fogtak az eretnekekkel.

Mindezt tekintetbe véve, a kormánynak oda kell igyekeznie, hogy közvetlenűl magától függővé tegye a protestansokat. Magok sem ellenkeznének ezzel, mert oltalmat vélnének találni az őket elnyomó katholikus földesurak ellen. Privilegiumaikat mindig csak rövid időre kell megerősíteni, és a kormány a mellett azon helyzetben maradna, hogy nemcsak az eretnekség terjesztésének állhatná útját, hanem módot nyerne majd kegyes, majd szigorú rendeletek kibocsátására, miáltal az csökkenne, majd szinte észrevétlenűl, az igazi egyházba hozatnék vissza.

«Ily egyenes függés által megszünnének a zaklatások, veszekedések és ellenségeskedések, a nyugalom helyre állana, egyre közelednének az egyformasághoz, mit bizonyára követne a megtérés is a politikai és egyházi status bölcs rendelkezései folytán.»

Innét más eljárás ajánlatos a görög nem egyesültekkel szemben. Itt könnyebb az intézkedés, mert nagy részök nem függ magyar hatóságtól. Őrizkedni kell minden erőszakos lépéstől, mert minden kényszerítés csak nehezítheti az uniót. «Az illyr nemzet charaktere megkívánja, hogy szilárdsággal és erőteljes méltósággal tartsák korlátok között és szorítsák kötelességére. Másrészt a nekik adott szót és igéretet szentűl meg kell tartani.»

A mérsékletnek a hatalommal való okos vegyítése fogja leginkább eredményezhetni a kívánt végczél elérését.

Itt is csak bizonyos időre, bizonyos körülményekre szól a javaslat. A külső helyzet, a hatalmi kérdés elnyomhat minden más tekintetet. A legfőbb kérdés az: milyen lesz a monarchia helyzete az épen folyó nagy háború befejezése után. Meg fogja-e engedni az uralkodónak hatalmas teljes érvényesítését, akarata keresztülvitelét az eszközöknek ily óvatos válogatása nélkül, vagy pedig továbbra is a mérsékletet, az engedményeket és a lassú oktatást teszi legfőbb kormányelvvé, ha csak kényszerűségből is. Maga a javasló minden körűlmény közt az utóbbi eljárást tartja egyedül helyesnek.

Közjogi szempontból nem lehet eléggé kárhoztatnunk az itt kifejtett rendszert. Nem más az, mint alkotmányos módon, a létező társadalmi erőknek, különösen a főnemességnek felhasználásával, tényleg hatáson kívűl helyezni az alkotmányt. Lassankint, úgy az adó, mint a törvényhozás, úgy a katonaság mint a vallás tekintetében osztrák lábra állíttassék minden, igaz, hogy erőszakos eszközök kizárásával, de épen azért annál biztosabban.

És mégis két szempontból nem csak menteni lehet az itt kifejtett politikai rendszert, hanem egyenesen igazolni is.

Az egyik az, hogy az egész rendszer magyarok által vitetik keresztűl. Az aulikus és katholikus párt a maga részére foglal le mindent, oly formán, mint a mai nap alkotmányos küzdelmeiben is megteszi nehéz harcz után egy-egy uralomra jutott párt. De már saját osztályérdekében sem nyújthat segédkezet semmi oly rendszer keresztülviteléhez, mi gyökerében megtámadhatja a nemesi alkotmányt, és így Magyarország önállását.

A második az, hogy hosszú századok óta ismét magyar részről nyilvánul a vágy a kor szempontjai, egyenesen az igazságosság és humanitás követelései szerint alakítani át a constitutiót. Mátyás az Igazságos halála óta nem igen gondolt, de nem is gondolhatott erre magyar ember. Ez az igazságosság nem az ellenkező politikai pártra és a katholikus hittől eltérő felekezetekre vonatkozik: azok ellen békében nem tesznek le minden lehető fegyver alkalmazásáról. Vonatkozik a politikai életen alól álló néprétegnek, első sorban, a jobbágyságnak emelésére, felszabadítására.

És az általános elv kitűzése mellett: mely szerint az alattvalók jóléte legbiztosabb alapja mindig a kormány gazdagságának, erejének és boldogulásának, nem hiányzik azon tétel erős hangsulyozása sem, hogy minden országot saját ereje, saját belső fejlődése tehet csak nagygyá, nem pedig idegen viszonyok szolgai utánzása. Ez alól pedig Magyarország sem képezhet kivételt. Az alattvalók jólétének emelése, az ország gazdagságának fejlesztése tehát épen nem vonná maga után Magyarország beolvasztását, egyediségének megszüntetését.

Ez a politikai irány szenvedett hajótörést az 1764-iki diétán. Történeti jelentősége azonban megmaradt, és nem szűnt meg mindaddig, míg valóban felismerték a királyi hatalomnak és a monarchia hatalmi állásának érdekközösségét Magyarország önállóságával és constitutiójával.

Mindig a kivitel volt nálunk a nehézség. E hosszú uralkodás, mely alatt mindenkinek, ki az érintkezésbe jutott a kormánynyal, második természetévé kellett hogy váljék az engedelmesség, nem volt e tekintetben sokkal eredményesebb az előbbieknél és utóbbiaknál. A végrehajtás egyházi és nevelési ügyekben papokra, urbéri ügyekben nemesekre volt bízva. A magánérdek a nyilvános szolgálat mellett megkövetelte a magáét. A magyar urak dicsekedtek: lusimus Mariam Theresiam.

A királyi akarat teljesítését, az ily kijátszások kikerülését nem lehetett az egész országban egyszerre biztosítani. Ahhoz az egész alkotmánynak, különösen a megyei rendszernek megdöntése, vagy legalább felső ellenőrzés alá helyezése, mint azt Pálffy Miklós tervezte, lett volna szükséges. A királynő felűlről kezdhette csak meg e nehéz művet. Országgyűlést 1765 óta nem tartott, nádort nem választatott, a helytartóságot kedves vejére Albertre bízta, ki abban természetesen egészen a császárné utasítása szerint jár el. Midőn 1780-ban Károly lotharingiai herczeg meghal, és Albertnek a Németalföld kormányzóságát kell átvenni, egészen kétségbe van ese. «Egy csapással elvész minden, mit negyven év óta tettem, pedig ez az egyetlen ország, melyet előbbre vittem, és mely most, kormányzók vagy nádorok alatt még mélyebbre fog sülyedni. Annyira bánt ez, hogy beteg vagyok belé.»*

Mária Krisztinához 1780 jun. 3.

Úgy mint Magyarországot veje által, úgy kormányozza Erdélyt Bruckenthal Sámuellel, ki szász létére csakis a császárné kegyének köszönhette emelkedését és megmaradását a kormányzói polczon. Még Horvátország részére is egyideig külön helytartótanácsot állított fel, hogy ott szababban rendlekezzék. Általában államtanácsában megvolt az a tendentia, lehetőleg felosztani Magyarországot és kivonni a magyar alkotmány hatalma alól azon elemeket, melyek inkább húznak Bécs felé. Erdélynek nagyfejedelemséggé emelése ezen tendentiának eredménye, ép úgy, mint az illyr és horvát ügyek elvonása a magyar igazgatástól. A divide et impera elv már erősen érvényesűlt a kabinetben. De Mária Terézia maga végkép szakított vele, midőn beleegyezett a Bánságnak Magyarországba olvasztásába. Szinte hazafias lelkesedést lehellnek szavai, melyekben az elhatározását helytartójává tudatja. «Ma nagy napja van Magyarországnak. A bánsági kérdés el van intézve. Ép úgy meg van szüntetve az illyr bizottság is. Örülök, hogy e javítások kormányod alatt mennek végbe, és hogy e királyság boldogabb most, mint a minő volt. Én jó magyar nő vagyok, szívem tele hálával e nemzet iránt.

Most már mondhatom: consummatum est, és természetes nyugalmamra térhetek.»

MÁRIA TERÉZIA.
Az országos képtárban levő eredeti rézmetszet után. (3263. sz.)

***

Folytonos üdvös tevékenység közt, a politikai nagy ügyek elől csak a családi boldogságban, a gyermekeivel és barátjaival való foglalkozásban keresve szórakozást, közeledett a nagy királynő az agg kor felé. Nehéz betegsége óta, melyet 1767-ben állott ki, teste elvesztette régi szépségét, formátlan, nehézkes lőn. De a lélek megtartotta frissességét. Gyakori betegségénél egy-egy «Unkraut verdirbt nicht»-tel vígasztalta az aggódókat. Kedélye soha sem heverte ki azt a csapást, melyet Ferencz császár hirtelen halála mért reá. Idegennek érzi magát új környezetében. A kor eszméi még gyermekeit is elfordították tőle. Gondolatai a császári sírboltban időztek férjénél, kit ott évenkint meglátogatott. Midőn 1780 nyarán is megtette ez útat, csak nagy bajjal bírták felhozni. «Nem akar már elbocsátani magától.»

97. BÁRÓ BRUCKENTHAL SÁMUEL, ERDÉLY KORMÁNYZÓJA.

Akkori feljegyzései bizonyítják, mennyire lelke előtt állott mindig férjének képe, mennyire készül ő is halálára. Összeszámítja, hány évet, hónapot, napot, órát élt a megboldogúlt, mennyit ő. «Az özvegység bűnbánat, előkészület a halálra. Kell, hogy négy dolgot foglaljon magába: az urvacsora gyakoribb élvezését; sok belső imádságot; áhitatos könyvek gyakori olvasását; végre irgalmas cselekedetet.» «Egyházi, vallási, törvényes dolgokban, gyermeknevelésben, méltóságom fenntartásában nem tudom bűnömet. De vádolom magamat elfeledett bűneimért és hibáimért, Isten előtt bűnösnek vallom magamat az életemben nagyravágyás miatt viselt háborúkért, irigység, harag, lomhaság, elpuhultság, a szent gyónás elhanyagolása miatt, azért mit felebarátom ellen szóval vétettem, szeretet hiánya miatt.» Egymást érik panaszai, fáradtsága, betegsége miatt.

98. PANNONIA GYÁSZA MÁRIA TERÉZIA RAVATALÁNÁL.*

Magyarország gyászát «Fecit Lazarus Somsich de Sárd Hung. Delin. Baro Schitson Hung. Schmuter sculp.»

Végre 1780 november 20-án erőt vett rajta a vízibetegség. Még az nap és a következőn vígasztaló leveleket ír mindenfelé gyermekeihez, hogy nincs semmi baja. Gyermekei a szenvedő körűl gyűlnek, ki most is inkább gondol reájok, mint magára. Még halálos napján is aggasztotta fiának, József császárnak meghülése. Ez alkalommal látszott az egész világ előtt, minő igaz szeretet köti össze a mélyen sújtott családot. Ő maga megadással várta a halált. Nem több az neki, mint egyik szobából a másikba menni. Elhúnyta előtt, mely november 29-én este történt, még megemlékezett népeiről, különösen a magyarokról.

Benne halt meg, ha nem is a legnagyobb, a legtisztább nő, ki valaha uralkodott. Szeretetének kincsét családjáról átvitte nagyobb családjára, népeire. A személyéhez való ragaszkodás erősebben összekapcsolta a monarchia részeit, mint törvények és szerződések. A világtörténetben el nem törölhető emléket hagyott, mint a női és uralkodói erények mintaképe. Hazánk történetében ő a nemzet és királyság egységének helyreállítója. Nevéhez van kötve nemzetünk felemelkedése, országunk kiegészítése; a műveltségnek és erkölcsnek magasabbá, átalánossá tétele. Uralma ritka egyesítése volt a méltóságnak és az előre törekvésnek.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem