IV.
IV.
Kisnek a közműveltség előmozdítására czélzó tervei. Zsoltárkiadásának előszava. Kiadja Szőnyi «Magyar Oskolá»-ját. Nézetei a nemzeti nyelvű iskolázásról. Irodalmi viszonyok külföldön és nálunk. Kis panasza. Papírmalom felállítására vonatkozó tervei. A hazai papirmalmok. Kis betűöntőműhelye. Mesteremberek. A könyvek kelendősége. Kis jövedelme és kiadásai.
Misztótfalusi Kis Miklós azon termékeny szellemek közé tartozott, a kiknek a tudomány mindenféle ágában van eredeti, teremtő gondolata. A teremtő szellemeknek az a sajátsága is megvolt benne, hogy nyiltan, tartózkodás nélkül hirdetik eszméiket. Külföldön való «bujdosásukban» is a haza forog szüntelen eszükben; «ha elfelejtkeznék is az én jobbom én rólam – mondották – én soha el nem feledlek» s reá gondolva ébredtek és szenderültek el. Az egyik azt írta be jegyzőkönyve egy üres lapjára: «A haza füstje jobban világít az idegenben kigyult tűznél.» Ilyen volt érzületük, ez idézet jellemzi hazaszeretetüket. A külföldi művelt nemzetek fejlett irodalmát, iparát, kereskedelmét látva, önkénytelen hazájuk jutott eszükbe s fájdalom fogta el szívüket s «szégyen borította el orczájukat».*
Kis levele Telekihez 1684 aug. 15. L. a Függelékben.
Fogadást tesznek, hogy életüket arra szentelik, hogy e bajon segítsenek. Amsterdam mívelt népe között Misztótfalusi Kis szívének legjobban fájt, ha arra gondolt, hogy hány ember nem tud hazájában írni és olvasni. S a könyvnyomtatás székhelyén hányszor gondolhatott erre! Egymást érték lelkében az ezen állapot megszüntetésére czélozó tervek. Hogy könyveket nyomtat s olcsóvá teszi azt, «mint Salamon az ezüstöt Jeruzsálemben»,* hogy papírmalmot állít föl e czélból, stb. Fogadását még Amsterdamból megírta. Telekinek: «Én azt akarnám, – így szól a levél e helye – Isten éltetvén, igyekezetemet is és munkámat (ha azzal orvosolhatnék) tőle nem szánnám, hogy a mi nemzetünk ne maradna abban a nagy írástudatlanságban (értvén csak az olvasásnak nem tudását), melyben eddig, hanem a magyar scholák vigeálnának, hogy mint gyermekek, asszonyi állatok, városiak, falusi parasztok olvasni tudnának.»*
Mentség 7.
U. o.
E gondolat később se hagyja pihenni s a «Soltárok» előszavában következő lelkes buzdításban nyer kifejezést: «Szerető nemzetem! Jódra nagy erőlködéssel fáradozó indulatomat nálad kedvesnek lenni eléggé megbizonyítod azzal, hogyha helyt adandasz… kérésemnek inkább, mint intésemnek… Igyekezzed, inkább annál, mint eddig szoktad, a könyvekhez, az iráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és boldogsága ez a nemzetnek… Minthogy pedig a könyvekben foglaltatott tudományoknak s azokra segítő nyelveknek teljes ismeretségekre jutniok mindeneknek lehetetlen, a mit én legalább feltészek mindenekre nézve szükségesnek lenni és a mire kérésemmel s tanácsommal itt czélozok, az olvasásnak tudása. Ha valaki többre nem mehet, bár csak a maga születési nyelvén tudja olvasni az irásokat, csak ezzel is sok jókra segítheti magát».
Buzdításul a külföld példájára hivatkozik. Itt keresve sem találni olyan férfit vagy nőt, ki olvasni nem tudna, ezért írnak ott annyi szép könyvet, ezért virágzik a nemzeti irodalom. Miért ne lehetne nálunk is így? Kérdi tovább, vagy ha így nem, legalább jobban, mint most van. Megmondja az okait is: Ritka nálunk a könyv s az is drága.
Itt ismétli a Telekinek tett igéretet. Ha a tudósok teljesítik kötelességüket s könyveket írnak, ő szívesen szenteli életét a kinyomtatásra. Másik ok, hogy a magyar ember sajnálja az időt és pénzt gyermeke iskoláztatására. De itt nem is egészen a magyar ember hibás, hanem rossz az iskolák szervezete is. Ha nem a «deákság», hanem az olvasás tanítása volna az iskola czélja, ennek költségét a szegény ember is elviselhetné.
Nem akarja elvonni a latin nyelv tanulásától az embereket, csak legalább azokat, a kik a latin iskolákba nem járhatnak, tanítanák meg írni és olvasni. Úgy a mint ő Amsterdamban is látja…
Szava visszhang nélkül hangzott el.
Midőn hazájába visszatért, ismét fölvetette ez eszmét s mivel nem a puszta tanácsolgatás embere volt, hanem tettel akart jó példát mutatni: ingyen kinyomtatta Szőnyi Nagy István «Magyar Oskolá»-ját,* azon reményben, hogy «a parasztok abból mind olvasni tudókká lesznek. Úgy is lett volna, ha tanácsát megfogadták volna. De senki se méltatta figyelemre a könyvnyomtató paedagogiai eszméit. Mindazonáltal nem szűnt meg e téren tovább is izgatni. Nagyon érezte, hogy a nemzeti művelődésnek ez szolgálna szilárd alapul, valamint azt is, hogy törekvései, hogy könyvekkel árassza el a hazát, kárba vesznek, ha nem lesz, a ki azokat olvassa. A mint tovább haladt könyvnyomtatói pályáján, mind inkább átlátta, hogy egy maga nem képes fölrázni álmából a társadalmat. A politikai viszonyok sem kedveztek az ilyen újításoknak s a kikre volt bízva a nemzet sorsa, annyit sem tettek meg, a mennyit megtehettek volna. Pályája végén, hogy eszméi vele sírba ne szálljanak, még egyszer felszólal e miatt. Sokat szeretett volna tenni ez ügy érdekében, de az irigyek s rosszakarói «szárnyát szegték, hogy ne repülhessen». Álljon itt utolsó felszólalása hazafias érzésének s s nemes buzgóságának bizonyságául.
Mentség 62.
«Nem mindeneket kellene – úgymond – a deák nyelvnek tanulásával terhelni; bárcsak a magok születési nyelveken tudnának olvasni, csak ezzel is sokra mehetnének. A szegény ember azért idegenkedik sokszor gyermekének taníttatásától, hogy látja, mely sok esztendeig kinoznak a skólákban majd mindeneket (t. i. a deák nyelvvel), mégis kevés mehet perfectióra.* De ha csak a maga nyelvén való olvasást tenné fel czélul, kevés idő kellene arra és kevés volna olyan szegény ember, a kitől annyi költség ki nem sülne. Taníttatná bár osztán a deák nyelvre is és irásra, a ki úgy akarná. Ezt cselekszik más keresztény nemzetekben és ezért kél egyikért jobban a könyv.»
Tökéletesség.
Ezután áttér arra a kérdésre, miért nincs a magyar könyvnek kelendősége. Elmondja azt a nem új, azóta is sokszor felhangzó s ma is időszerű panaszt, mennyivel rosszabb dolga van a magyar írónak, mint akár a németnek, francziának vagy hollandinak. Mi, – úgymond – «itt e világnak olyan szegletiben élünk, hogy hanemha magunk között kél el, a szomszédságokkal nem közölhetjük. Mert sem lengyelnek, sem oláhnak, sem tatárnak, sem töröknek, sem rácznak… nem kell a mi könyvünk».*
Mentség 89.
S a mit megtehetne a nemzet, azt se teszi meg, ereje szerint sem pártfogolja az irodalmat. Más országban kapva kapnak a könynyomtatók a híres munkákon s örülnek, ha kinyomtathatják: itt pártfogót kell előbb keresni, mert különben a szerző ki nem nyomtathatja. És aztán, ha akad is kiadó, hány példányban nyomtatják! Ez sem úgy van nálunk, mint külföldön. Ott sok példányban nyomtatnak ki valamit, mégis elkél, de itt száz, vagy háromszáz, legfeljebb ötszáz példányban lehet valamit nyomtatni:* ha több példányban nyomtatják, rajta vész a könyvnyomtatón, így meg a költség is alig térül meg. Példa erre az ő bibliája, melyből másokhoz képest keveset nyomtatott, még sem tudta mind eladni. A Blaeu-féle latin bibliát tízezer példányban nyomtatták, az anglikán bibliából, a mint hallotta, csupán Athiás amsterdami könyvnyomtató ötvenezer példányt csempész be* esztendőnként Angliába, pedig azonkivül ott is mennyit nyomtattak. Mennyivel mások ott a viszonyok, a könyv- és tudományszeretet dolgában is. Ott egy közönséges embernek is «derék» könyvtára van, a ki azért is megvesz valamely könyvet, hogy «thecájában legyen» s azonkivül ott bő a pénz s nem sajnálják könyvért kiadni, mint nálunk.*
Érdekes példa fordul elő erre nézve SZABÓ KÁROLY: «Adalékok régi prot. nyomdáink történetéhez» czímű közlésében. (Prot. Közl. 1871. 25. 1.) E szerint NADÁNYI «Kerti dolgoknak leirása» cz. művét 75 példányban nyomtatták, 25 példányt finomabb szepesi s 50-et közönséges görgényi papirra.
«Iktat bé Angliába.»
Mentség 89.
*
Nem volt szerencsésebb azzal a másik szerényebb tervével sem, melynek papírmalom felállítása volt a czélja. A külföld fejlett iparát, kereskedelmét látva, fellelkesedett s mind át szerette volna helyezni hazájába, úgy, a mint Bethlen Miklós írta neki: «Csináljunk Erdélyből Hollandiát». Ha – úgymond – a politikusoknak tanácsot adhatna, azt ajánlaná, hogy hívjanak innen Erdélybe mesterembereket, mert «merő félistenek ezek a mesterségekben a mienkhez képest».
Amsterdamban megismerkedett egy Franck Ádám nevű emberrel, a ki Kolozsvárról szakadt oda. Ez is így biztatta: Ha ő – úgymond – nehány társával Erdélybe mehetne, megmutatná, hogy a fejedelemnek két annyi jövedelme lenne; ha most egy tonna aranya van évenként, hat-hét esztendő mulva minden évben két tonna folyna be.
Ilyen biztatásoktól, de a nélkül is, föllelkesedett Kis Miklós a külföldi példán s felszólította Telekit, hogy Amsterdamból vitessen mesterembert, a kitől honfitársai a papírkészítést megtanulják. Ha ezt megtenné, – így biztatta – a hazának nagy javára cselekednék. Képzeletében már látta is a sok papírmalmot Erdélyben s lelkesedésében nagy fogadást tett: «Csak a papiroscsinálási mesterség közöttünk lábra kaphasson, mely is énnekem tulajdon mesterségem mellett kiváltképen való kivánságom és igyekezetem, én fogadással fogadom, hogy igaz elég bibliát adok fél-fél talléron; sőt olyan formában lehet, hogy annál még jóval is olcsóbban..»
Egy újabb berendezésű papírmalom felállításának szükségét érezték Erdélyben is. Láttuk, hogy az is egyik ok volt, miért akarták a bibliát külföldön nyomtatni, mert itthon nem kaphattak volna olyan «szép papyrost» hozzá. Volt ugyan Erdélyben is több papírmalom, de durva, vastag papírt termelt, a mely díszesebb művekhez nem volt használható.* Még a legszebb papírt a Szepességen készítették, de ez sem vetekedhetett finomság és vékonyság dolgában a hollandi papírral, azonkivül drága és nehezen is volt kapható a szállítás és főleg a miatt, hogy a közeli könyvnyomtatók Lőcsén, Bártfán az előállított mennyiség nagyobb részét lefoglalták maguk számára, a mit annál is inkább tehettek, mert egynémelyik részvényese is volt egyik vagy másik papírmalomnak.*
Az ekkorbeli erdélyi papirmalmokról lásd THALLÓCZY, I. Apafi Mihály udvara cz. dolgozatát, Századok 1878. 531. l. Ugyanitt a kolos-monostori (1635), nagy-szebeni (1664, 1672), gyula-fehérvári (1665), munkácsi (1683, 1685), dévai (1685), görgényi (1686) papírmalom vízjegyei is közölve vannak. V. ö. Arch. Ért. Régi foly. v. köt. 8–10 l. Nehány adat van BALLAGInál is «A magyar nyomdászat tört. fejlődése». (Budapest, 1878.) 97., 98. l.
Természetesen nem a szó mai értelmében. MISZTÓTFALUSI KIS írja: «A’ Lötsei Typographusnak pénze lévén a’ papiros malmokon, annyi papirost adnak tsak interesbe néki, hogy megéri betsülettel véle, és pénzen nem kelletik vennie.» Mentség 91.
Midőn Misztótfalusi Kis Kolozsváron nyomdáját felállította, eleinte ő is a Szepességről rendelt papírt, de a szállítás oly nehezen ment s annyiszor fennakadt, hogy ha másért nem, már ezért is gondolnia kellett egy papírmalom felállítására. Egyszer például Eperjesen vett papírt s a kuruczok miatt a szállítás nem lévén bátorságos, augusztustól karácsonyig hevertetnie kellett s mivel otthon sem volt készlete, ez idő alatt a könyvnyomda is szünetelt.*
Mentség 91.
Ezért újra felvetette a papírmalom felállításának eszméjét. Támogatásra azért is számított, mert az erdélyi cancellaria is sok papírt fogyasztott s papírra általában mindenütt nagy szükség volt s hasonló fennakadás mások megrendeléseinél is előfordult.
Tervét benyújtotta (1697) a kolozsvári egyháztanácshoz (consistorium), s ott helyesléssel fogadták. De midőn hozzáfogott volna a terv kiviteléhez, a hozzájárulás és segítés kérdésénél megfeneklett az egész. Fát kért az egyháztól az építéshez, de máshová igazították s ott sem kapott. Végre belefáradt a kéregetésbe és folytonos elútasításba s felhagyott e tervével is.*
«E végre indítám (mondok) meg tavaly ezt az igyekezetet: a’ mellyet mihelyt jelenték a Consistoriumban, mindjárt ő kegyelmek jóvá hagyván, mivel a’ fa vólt elsö, jelentvén annak a’ dolgát, azt mondák, hogy az lészen legkisebb. Én azért az után reguiralván magát az Ekklésiát fáért, nem adának, hanem másuva igazítának. Ott kérvén ott sem adának, hanem másuvá igazítának.. (E mondat még ötször ismételve). Ezek mind így lévén, egyszer belé fáradék…» Mentség 92.
*
A könyvnyomtatás és sokféle tervezgetés közepette Kis Miklós serényen folytatta a betűmetszés és betűöntés mesterségét is. A könyvnyomdával egyidejűleg állította föl a betűöntő-műhelyt s mindkét hívatást egyszerre gyakorolta. A könyvnyomtatásból a kézíratnak az ő helyesírása szerint sajtó alá készítését és correcturáját végezte, egyéb munkát szedőinek s tanulóinak hagyott, ezenkivül szabadon maradt idejét pedig a betűöntésre fordította.* Ebben nagyobb gyakorlottsága, ügyessége és hírneve volt, mint a nyomtatásban s efféle megrendelésekkel bőven el is volt látva. Újra kellett önteni az erdélyi református egyház, illetőleg a két református collegium s a kolozsvári református egyház kopott betűit és bár az ezek számára öntött betűket kezelése alatt hagyták, azért maga számára is öntött betűket. Így metszett és öntött magának néhány tudós unszolására héber betűket, melyekkel az első magyarországi héber nyomtatványt nyomtatta.* Ő előtte a legtöbb nyomdász a héber idézeteket, sőt némelyik a görögöt is, betűk hiánya miatt latin betűkkel átírva közölte. Kist ezután arra is biztatták, hogy görög betűt is öntsön annyit, hogy görög műveket adhasson ki, de erre már nem volt ideje. A héber betűk metszéséhez nagy kedvvel fogott s előbb fölelevenítette e nyelvre vonatkozó ismereteit, melyeket Nagy-Enyeden szerzett s Amsterdamban a biblia javítása alkalmával kibővített.*
Mentség 45. 52.
KAPOSI S. «Memoriale Hebraicum 1698.» cz. műve.
Mentség 91.
Híre mint betűmetszőnek országszerte nagy volt s a fentemlített munkaadókon kivül felkeresték e czélból a debreczeniek* és a nagy-szebeniek is, kiknek megbízásából Zabanius tárgyalt vele.*
Mentség 42. E hely szerint a debreczeniek Amsterdamból hozatták betűiket.
Mentség 61, 62.
Mind e megbízásoknak, a milyen ügyes volt e munkában, egymásután megfelelt volna, ha nem lett volna minduntalan fennakadása a mesteremberek miatt.
Hozott ugyan magával sokféle szerszámot Amsterdamból,* de minden felmerülhető szükséges dolgot előre nem vehetett számba és néha szerszámai is javításra szorultak. Ilyenkor nehéz volt magán segíteni. A mint egy művében keservesen elpanaszolja, egy sróf vagy kösü miatt messze útakat megtett s Toroczkóra s még messzebbre is elment egy ügyes mesteremberért s két év is bele telt, míg aztán egy ilyenre akadt.
«Még tsak követ-is hoztam én onnét, ‘s igen jól töttem, mert én eleget circumspiciálván Erdélyben, ollyan alkalmatost sehol nem találtam.» Mentség 40.
Másszor ügyes mesterember lett volna, csakhogy nem kaphatta meg. Vagy a katonai parancsnoknak, vagy a kormányzónak, vagy más hívatalos személynek dolgoztak, vagy sírt ásni voltak, vagy a czéhben vendégeskedtek.* Mindez nagyon bosszantotta Kisünket, a ki Amsterdamban ahhoz szokott, hogy az iparos «süvegvetve» jár az ember után, hogy munkát kapjon. Csak legalább olyan jól dolgoztak volna! De néha tízszer is megpróbáltak valami szerszámot s még is rossz volt, azonkivül nagyon drágán számítottak mindent s három annyi pénzt is kértek munkájukért, mint az amsterdami mesteremberek, úgy hogy utoljára Kis beleunt a velük való folytonos bajlódásba s ha csak szerét tehette, inkább Bécsből hozatott mindent. Sokféle vesződségei illusztrálására egy anekdotát mond el a németalföldi gazdasági életből. Ahhoz a szőlőtermelőhöz hasonlít ő – úgymond – a ki hallván, hogy Belgiumban még nincsen szőlőművelés, feltette magában, hogy azt ott meghonosítja. Oda menvén, hegyet keresett a szőlőnek, de nem volt hegy, legfeljebb halom; tövisbokor sem volt, a mivel körülkerítse, kés-allya fa se, a mivel beültesse, karó sem, a mihez az ültetvényt hozzá kötözze: más országból kellett azokat hozatni; szőlőműveléshez értő napszámosokat sem talált s elcsudálkozván rajta, hogy tervének kivitele annyi akadálylyal van egybekötve s annyi költséggel jár, megátkozta az órát is, melyben magát e szőlőültetésre elhatározta.*
Mentség 41.
Mentség 42. «Ha mire pedig mehetek – írja ugyanitt – sok iparkodásimmal, discipulusim vészik hasznát, ha kik valamiben ezek iránt (mert hogy mindenben perfectiot vehessenek, már arról desperáltam) utánnam megmaradnak: mert én primam glaciem frango, a’ mester-embereket szoktatom ezekre a’ munkákra, vagy másként honnét és miképen kell holmi effélét szerzeni, példával megmutogatom; úgy hogy könnyebben jussanak osztán hozzá…» «Megvólt az-is, hogy nem fizethettem mindenkor a’ szükség miatt; mellyért impatienskedtenek.» Érdekes egy másik kifakadása a miatt, hogy bécsi késért, ollóért, krakkai czérnáért és egyébért, mennyi pénzt kihordanak az országból. 67. l.
50. KAPOSI «MEMORIALE» CZ. MŰVÉNEK CZIMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)
Mindezekhez járult s elkeseredését növelte az is, hogy reményeiben és számításaiban könyvei kelendősége felől csalatkozott. Nem alaptalan kortársainak az a jellemzése, hogy Kolozsvártt amsterdami állapotokról álmodozott.* Reményeinek egy része valóban csak álom volt és sohasem vált valósággá. Amsterdamból közel tizenkétezer példányt hozott magával a legkelendőbb művekből, melyek ára a lehető legolcsóbban számítva is harminczezer forintra ment. Nagy összeg, ha tekintetbe veszszük, hogy a pénznek akkori, árúhoz mért értéke a mai érték tízszerese volt. Nem egészen alaptalanul számított tehát úgy, hogy az amsterdami keresetből a gondtalan megélhetésre untig elég pénze lesz s nyomdáját is terve szerint berendezheti, mert a beléfektetett tőke kamatát bőségesen meghozza s a haza, az egyház és iskola czéljaira is áldozhat közhasznú művek kiadása és osztogatása által.
Mentség 66. l.
De számításában, bár úgy látszott, hogy az szilárd alapra épült, nagyon csalatkozott. A kort, a nép vagyoni helyzetét nem ismerte kellően. A magyar nem a hollandi «bőpénzű nemzetség» volt. Bibliái és zsoltárai csak nagyon lassan keltek s azok sem a szabott áron. Egyik-másik vásáron alig jött be több, mint a mennyi háztartására kellett. Még kevésbbé keltek itthon nyomatott könyvei, melyeknek nagyobb része tárgyánál fogva a közönségnek csak szűkebb körét érdekelhette. Pl. a Szathmár-Némethi Sámuel egyik munkájából mindössze se adott el többet, mint a menynyit a szerzőnek tiszteletpéldányul adott.** Ilyen kiadványai oly rosszul keltek, hogy egyszer négy hét alatt négy poltura, másszor három hét alatt három poltura jövedelme volt s így kiadásai is csak évek mulva térültek meg,* ha ugyan egyáltalán rajta nem maradtak a példányok. Nem az az idő volt, mint régen, a mikor csak Baranyából elhoztak másfélezer forintot kötött könyvekért.* Üzleti szempontból még legjobban jövedelmeztek a kalendáriumok, melyeket több ezer példányban nyomtatott s példányonkint hat pénzen adott el a könyvkötőknek* s az Aggirusról, Tékozlóról s Asszonyokról stb. szóló apró históriák, melyeket egyik-másik vásáron mind egy példányig elkapkodtak.* Némi haszon volt az oly kiadványokból is, a melyek valamely pártfogó költségén jelentek meg, de ezeknél az volt a baj, hogy ötven, száz, legfeljebb kétszáz példányban rendelték meg s ha a maga jószántából haszon reményében több példányban nyomtatta, mint megrendelték, rendesen rajta is vesztek.* Az ilyen kiadványoknál ezenkivül még az is rossz volt, hogy nagyon olcsón fizették: ívenként négy forintjával,* melyből másfél forintot kapott a szedő, egy forintot a nyomtató. S ha még ezekhez számítja – úgymond Kis – hogy gyertya és fa, kivált télben, elfogyott ötven pénz ára s tanulóit is tartani kellett és sok apróságra, laptára, irhára, tentára, spongyára mennyi kiadása volt, alig maradt neki magának annyi, a mennyit egy legénye kapott.*
U. o. 50. l.
Mentség 51. l.
U. o. 52. l.
U. o. 51. l. De megjegyzi: «Vajki sok forgátsa esik még annak! Vajki sokat kell abban nékem elajándékoznom! Az Urakét pedig aranyason kelletvén köttetnem, mintegy kilencz exemplárt elmérnek kérni csak a’ kötéséért».
Mentség 46. 82. ll.
U. o. 49. l.
Udvarhelyi Mihály Nadányi fennidézett művének nyomtatásáért ívenként 3 forintot kapott.
Mentség 49. 50.
Ne csudálkozzunk tehát elkeseredésén, ha csalódottan így kiált föl: «Soha nem volt s talám nem is lészen rosszabb ideje a typographiának, mint e nyomorúlt időben!… Felette rossz időben élünk. Úgy hogy akárki próbálná a mostani időben, nem hiszem, hogy hasznát venné!»*… Csupán az vigasztalta, hogy munkálkodásával a hazának, egyháznak és iskolának nagy hasznára van s hogy a nélkül irtóztató barbárságba merülne a nemzet!
U. o. 51. l.
És ha még nyugodtan hivatásának élhetett volna. De mennyi akadály tartóztatta fel minduntalan a békés munkálkodásban!
