V.
V.
Az egyházi könyvnyomtató kiváltságai. Kis vesződségei. Kolozsvári papok és tanárok lenéző bánásmódja vele szemben. A keresdi út. Kis ellenségei. Az «Apologia Bibliorum» irásának körülményei. Kis mint orthographus. Az «Apologia» eszmemenete. Ellenei boszúja. Zaklatások és vádak. Ügye a püspök elé kerül. Elkeseredése. «Maga személyének mentsége.» Hangjának szenvedélyessége. Hatása. Bánffy György megsértődése. Kis ekklézsiakövetése. «Retractatio.» Folyamodása. Betegsége. Halála és temetése.
Az egyház hivatalos könyvnyomtatója Erdélyben egyházi személynek tekintetett s ugyanolyan jogokat és kiváltságokat élvezett, mint a lelkészek, tanárok, orvosok,* tanítók, t. i. úgy személyére, mint vagyonára nézve immunis volt: katonáskodástól, közszolgálattól, közteherviseléstől, adótól, dézmától mentes, hozzá katonát nem szállásoltak be stb.* Rendkivül nagy kedvezmény ez adótól nyomott országban, hol az egyház, ország adója mellett a német katonaság tartásának terhe is a lakosokra nehezedett s nem csoda, ha Misztótfalusi Kis Miklós is, midőn az egyház könyvnyomtatója lett, elsőben is e kiváltság megadását kérte.* Annál inkább jogot formált reá, mert megvolt ugyanaz a képzettsége, mint a papoknak s előde Veresegyházi Szentyel Mihály is megkapta. Sőt már előbb Szenczi Kertész Ábrahám is ilyen kiváltságot élvezett, mivel neki is papi képzettsége volt, részben az egyházak közadakozásából hozatott betüket s az egyháznak tett hasznos szolgálatot bibliakiadásával: ennélfogva nem fizetett adót, pedig két palotája volt Váradon.* Kisnek ezen elődei egyébként is úgy viselkedtek, mint egyháziak, feleségeik olyan ruhát viseltek, mint a lelkészek nejei,* az egyházi gyűlésekre meghívót kaptak, a templomban a papok székébe ültek,* sőt némelyik papi ruhába ment a templomba is.*
U. o. 26. l.
U. o. 35. l.
U. o. 13., 32. ll.
U. o. 35. l.
U. o. 48. l.
Mentség 54. 1.
FERENCZY Z. A kolozsvári könyvnyomdászat tört. 57. l. M. Kisről mondja. Bizonyára akkor elődei is tették.
E kiváltság megszerzése Kisre nézve nem is járt nehézséggel, a tanács mentelemlevelet adott házára s egyéb kívánságai teljesítését is megigérték.* Nehezebben ment azon kívánságának teljesítése, hogy segédei is felmentessenek a szolgálat és a közteher viselése alól, pedig erre nézve minden követ megmozdított s azonkivül is mindent megtett, hogy óhajtása jogosnak, sőt természetesnek lássék. Midőn szomszédja el akarta adni házát, mely az ő telkére nyúlt, elhatározta, hogy megveszi segédei számára, azzal a számítással, hogy ezen alapon e ház is tehermentes lesz. Különben is szerette volna, ha segédei családostól mind nála laktak volna, hogy így mindig keze ügyében legyenek.* Előzetesen közölte szándékát egyik-másik befolyásos kormányférfival, azt is megmondva, hogy ha tudná, hogy valamikép adó vagy német szálló jönne e vásárlás következtében telkére, semmi áron se venné meg. Pártfogói biztatták s azt mondták, hogy csak vegye meg bátran s ha a város nehézséget támasztana az iránt, hogy egy oly ház, mely után eddig adót fizettek, ezután adómentes legyen, inkább annyit levágnak a város adójából. E biztatásra meg is vette a házat, de midőn azt kibővítette és segédeit beleköltöztette, a városi hatóság a segédeire eső adót kérlelhetetlenül behajtotta, tömlöczczel fenyegetve őket, ha nem fizetnek s azonkivül, hogy Kisünk csalódása teljes legyen, csak úgy mint azelőtt, német katonát is szállásoltak be oda.*
Mentség 33. «… ‘s miért ne? ha sokkal nagyobbat vagy többet kivántam vólna – is akkor, megigérték vólna, a, mint az én állapotom akkor folyt, t. i. reputatiom in flore.» U. o. 32. l.
U. o. 34. l.
U. o. 33. 34. ll.
Kis hasztalan ment egyik pártfogójától, egyik befolyásos főúrtól a másikhoz. Biztatták s tettek is érte, a mit lehetett, közbenjártak a városi tanácsnál, de itt a jogszokásra hivatkoztak: «A mesterlegényeket – így szóltak – még meg nem házasodnak, semmivel sem terhelik, de ha megházasodnak, menten a járomba fogják őket.» Kis erre azt felelte, hogy a könyvnyomtatósegéd nem olyan, mint más mesterlegény. Nem állhat be a czéhbe, hogy aztán segédeket és inasokat tartson, a kik keressenek számára, ha maga nem dolgozik is: de a «typographus legény» mesterlegény marad, ha övig ér is a szakálla, hacsak elébb el nem betegeskedik vagy meg nem vakul. Azért bolond, a ki arra adja magát, ha az egy immunitas nem édesgeti».* E helyes és meggyőző okoskodásnak sem lett meg a kívánt eredménye. Azzal vigasztalták, hogy segédeire úgy is kevés adót vetettek, csak annyit, a mennyit a foltozó vargára, ezért kár úgy nyugtalankodniok.* Kis utoljára belátta, hogy hasztalan erőlteti a dolgot s ezután kérésében csak arra szorítkozott, hogy legalább a személvi mentességet adják meg nekik, t. i. hogy hadba és szolgálatra ne kelljen menniök.* Azért is tanácsos volt, hogy szerény legyen kívánságaiban, mert a városi tanács azt is tudtára adta, hogy a nép a miatt is zugolódik, hogy ő maga fel van a terhek alól mentve,* a minthogy a beszállásoló tiszteket többször hozzá is küldték, hogy nála van «a jó quartély»,* és mert a német katonai parancsnok egyszer őt magát is a vártára hurczoltatta a beszállásolás megtagadása miatt s mentegetőzéseire azzal hallgatta el: Hogy volna egyházi személy a könyvnyomtató?*
Mentség 34. l.
U. o. 14. l.
U. o. 35. l.
U. o. 14. l.
U. o. 54. l.
U. o. 15. 53. ll.
E zaklatás, az egyszer megadott jogok élvezetében való háborgatás bármily rosszul esett is Kis Miklósnak, mélyebben sértette annál az a méltatlan bánásmód, melyet a kolozsvári református papok és tanárok részéről tapasztalt.
A német katonáktól hogy is várhatott volna mást, mint durvaságot, de honfitársai s kivált azon osztály támogatására, melynek érdekeit szolgálta, joggal számíthatott volna. De épen itt támadtak a legádázabb ellenségei. Míg Pataki István élt, volt legalább egy tanár Kolozsváron, ki érdeklődéssel kisérte működését, jó tanácscsal látta el, biztatta és pártfogolta. De ez is elhalt, még mielőtt Kis nyomtatói működését megkezdte volna.* Másik jó barátja Pápai Páriz Ferencz Nagy-Enyeden tanárkodott s vele e miatt gyakran nem érintkezhetett. De különben Kis, úgy is mint az egész református egyház, úgy is mint a kolozsvári egyház könyvnyomdájának kezelője, első sorban a kolozsvári papok és tanárok jó indulatára lett volna utalva. Ennek hiányát semmi sem pótolta. Ezek ellenséges indulatának magyarázatát megtaláljuk Kis jellemében. Már egyenes őszintesége, önérzete és önzetlensége is idegenkedést keltettek a képmutatás és önzés e korszakában.
Meghalt 1693 jan. 2. Irodalomtört. Közlemények v. 1895. 86. l. Halálára Kis Miklós is írt gyászverset.
Képzeljünk magunknak egy mesterembert, a ki napestig szorgalmasan dolgozik műhelyében; vés, metsz, betűket önt s csak akkor hagyja egy pillanatra a munkát félbe, ha szedője valami dologban felvilágosítást kér tőle, vagy valami gazdasági dolog miatt kiszólítják; a ki annyira elmerül munkájába, hogy észre sem veszi a látogatót s csak akkor tekint föl, ha igénytelen öltözete által félrevezetve tőle kérdik meg, hol van a nyomda tulajdonosa?* A ki azért korántsem szégyenli el magát, nem is alázatoskodik, hanem mint tiszttársát fogadja a hozzá bekopogtató papot és tanárt, sőt egyikkel-másikkal, kivált ha az mint szerző kézírattal jön hozzá, szellemi fensőségét is érezteti s midőn kézíratát átadja, úgy tesz azzal, mint a Kaposiéval, mindenekelőtt megnézi jó versek-é, jó-é az anagramma, helyes-é a czím, a tartalom s csak azután kérdi meg, hogy mit szedjen cursiv, mit majuscula betűkkel.* S ha a társalgásba belemelegednek, örömest beszél el egyet-mást amsterdami életéből, mennyit nélkülözött eleinte, hogy a bibliát kinyomtathassa, mennyi pénzt keresett, milyen messziről fölkeresték, mit mondott zsoltáráról Teleki, mennyire meg volt bibliájával elégedve Tofeus, mikor egyszer azt mondta neki, hogy méltó volna arra, hogy teljes életében pihenjen.* Mit mondott Pápai Páriz róla, meg a papokról, hogy azok elegen vannak, de ő egyetlen a maga nemében;* hogy papok és professzorok jobbaknál jobbak vannak, de hozzáfogható «vasműves» vagy betűmetsző nincs nemcsak Kolozsvárott, nemcsak Erdélyben, hanem párját ritkítja az egész világon.* Szívesen eldicsekedett vele, mert nemcsak az ő, hanem honfitársainak is dicsőségére szolgált, a miket mondott. Nem is gondolt arra, hogy mindezek által a tudós szerző irigységét is felköltheti, a ki hozzá hozott füzetével szintén a halhatatlanságot kereste.
Mentség 16. l.
Mentség 80. l.
U. o. 40. l.
U. o. 52. l. V. ö. 40. l. Tofeus hasonló nyilatkozatával.
U. o. 97. l.
Az irigységet különben még a papok és tanárok családi körében is táplálták. Papnék, tanárnék nem utolsó szerepet vittek e kor divatvilágában s egy egyházi gyülés nem ok nélkül hozott szigorú törvényt a «tarka főkötős klárisos papnékról».* Ezek nem bánták, ha Kis a papok székébe ül is,* vagy ha fiatal végzett emberektől megkivánja, hogy mint öregebb «academicust» az előlmenéssel megkinálják,* de azon már megbotránkoztak, hogy felesége tafota ruhát és muntlit viselt,* hogy csak olyan «czifra» volt, mint ők.* Nem jutott eszükbe, hogy ez az asszony nemes származásu volt, sem az, hogy Veresegyházi Mihályné is muntlit viselt* s hogy Kisnek, mig meg nem nősült, hintós asszonyt vagy leányt is ajánlottak feleségül.* Szó sincs róla, hogy az ilyen, minden kor női társadalmában előforduló pletykákat kevésbbé érzékeny férjek meg sem hallották volna vagy mosolyogva vették volna tudomásul, de Kisünket ez is nagyon sértette, viszont az is valószínű, hogy a papok és tanárok ingerültségét az ilyenekkel is szították.
U. o. 16. l.
TÓTH SÁMUEL: Adalékok a tiszántúli ref. egyházkerület történetéhez. 55. l.
Mentség 97.
Mentség 48. 49. ll. Az Erdélyi Múzeum könyvtárának egy kézírati kötete szerint («A Nagy-Enyedi siró Heraklitus») különösen Szatmáriné irigykedett Kisünk nejére, hogy nála szebben öltözködik: «tászlisabb», noha férje csak «Ötves Demeter» és «Rézmíves Sándor» (a bibliában előforduló elnevezések). 483., 484., 486. lap.
U. o. 48. l.
Mentség 49. l.
U. o.
De nemcsak ilyen, hanem nagy és durva sértések sem hiányoztak a papok és tanárok részéről, melyeknek sértett hiuság, túlbuzgóság, félreértés voltak okai. Fentebb már láttuk, hogy mi volt az oka Szathmár-Némethi Sámuel és Szatmári Pap János ellenséges indulatának, valamint azt is, miért nem voltak ezek könyvnyomtatói működésével megelégedve. Velük tartott ifj. Csepregi Turkovics Mihály is, előbb tanár, majd lelkész Kolozsváron.
A gyülölség és rágalmazás sokáig titokban folyt és nem lehetetlen, hogy a papok és tanárok ezen magatartása és azon zaklatás között, melyet ez idő óta Kis a közteherviselés alól való mentesség, betűöntés és sok egyéb miatt más oldalról szenvedett, okozati összefüggés is volt. Nyilvánosságra e gyűlölség először 1697-ben került és pedig oly rideg őszinteséggel, hogy félreérteni nem lehetett.
Ez év február 27-én* nagy ünnepélyességgel tartották meg Keresden a múlt évben elhunyt Bethlen Elek temetését.* Többek közt Kolozsvárról meghívták a gyászszertartás végzésére Csepregi Turkovics Mihály lelkészt és Szathmár-Némethi Sámuel tanárt. Hozzájuk csatlakozott Misztótfalusi Kis is. Úgy vélekedett, hogy neki mint könyvnyomtatónak helye lehet egy nyomdaalapító temetésén,* de meg azonkivül találkozni akart a kormányzóval, a kivel a betűöntés dolgában megbeszélni valója volt.*
Tört. tár 1893. 244.; Vass Gy. és V. László naplói 241.
Meghalt 1696. nov. 3. Szaniszló Zs. naplói. Közli Torma K. Tört. tár 1890. 96. l. Vass. Gy. és V. László naplói 229. l. A temetés leírását ugyanitt 241. l.
Tudvalevőleg Bethlen Elek Keresdre nyomdát vitetett, hogy testvére Bethlen Farkas történeti művét kinyomattassa.
Mentség 60. l. V. ö. 61. l.
51. KERESD.
Dörre Tivadar eredeti rajza.
Az együtt megtett úton régi ellenségei* szabad folyást engedtek szenvedélyes indulatuknak. Társalgásukat olvasva, úgy a mint azt Kis Miklós megörökítette, mi sem mondhatunk róluk enyhébb itéletet, mint a mit Kis mondott, t. i. mint tudós emberek állhattak köztiszteletben, a templomban és iskolában is megállhatták helyüket, de ez úttal arra szolgáltattak sajnálatos példát, hogy az «elfordult elme» és zabolátlan emberi indulat minő végletekre ragadhatja a képzett embereket is.*
Misztótfalusi Kis «Mentségé»-ben, a hol ezt részletesen elbeszéli, kettőt nevez meg név szerint (20. l.), de műve más helyéből kitűnik, hogy többen, rajta kivül legalább hárman voltak: mind a három «ellensége». Talán nem csalódunk, ha azt gyanítjuk, hogy a harmadik Szatmári Pap János lelkész volt. A temetésen Kaposi is ott lehetett Gyula-Fehérvárról, mert ő rendezte sajtó alá a temetésen mondott beszédeket.
Mentség 8., 101., 102. ll.
Az úton természetesen időszerű dolgokról, Bethlen Elek halála körülményeiről, könyvnyomtatásról s több efféléről társalogtak, melyek tudóst és könyvnyomtatót egyformán érdekeltek. Szóba kerülvén, hogy Bethlen Eleket a kormányzó asztalnál épen vacsora közben ütötte meg a guta, Kis azt a megjegyzést tette rá, hogy ha igaz volna az, hogy a gutaütést a gond okozza, úgy őt már rég megütötte volna. «Nem késő még»: felelt reá epésen Szathmár-Némethi Sámuel, olyan kézmozdulattal, mely még többet mondott, mint e megjegyzés.
Kis nem szólott rá semmit, hanem folytatni akarva a társalgást, más tárgyra vitte a beszédet. Elmondta, hogy a könyvkötőknek olyan ajánlatot tett, hogy minden munkát, a mely sajtója alól kikerül, ívenként két pénzen elad nekik, még ha neki három-négy pénzbe kerül is, mint a héber és görög művek s maga többé egy példányt sem köttet, sem kötve nem árultat, ha egy tömegben megveszik s azonnal ki is fizetik: de azok azt felelték reá: «Jó volna ha pénz volna» s inkább veszik drágábban, de apránként. Szathmár-Némethi azt felelte rá, hogy elég drágán kinálta. Majd előhozta a sógorával való házcseréjét, Szathmár-Némethi erre is azt felelte: «Bolond volt, – t. i. a sógora – hogy rá állott a cserére».
És ez így folyt tovább, hasonló kiméletlenséggel, sőt fokozódó szenvedélyességgel: irigység, rosszakarat, rágalom és gyanúsítás féket vesztve marczangolták Kis ártatlan, érzékeny lelkét.
Eddig még csak Szathmár-Némethi töltötte ki boszúját, társai* csak hallgatással mutatták helyeslésüket. Majd ezek is megszólaltak.
Lásd előbbi lapon az 5. jegyzetet.
– «Énnékem – mond az egyik – Isténnek hálá, Jansonius nyomtatta bibliám vagyon.»
– «Én szert nem tehettem mind eddig arra, hanem ezzel kellett tűrnöm» – felelt rá a másik, a nála levő Kis Miklós-féle bibliára mutatva.
– «Énnékem is vagyon ugyan – toldotta meg a harmadik – de a hét esztendőtől fogva én bizony nem is olvastam».
Ha czéljuk az volt, hogy Kis lelkében fölkeressék azt a pontot, a hol legérzékenyebben sérthetik, úgy ezzel megtalálták. Mint azon művéből látszik, hol ezt elpanaszolja, fájdalmasabban érintette ez, mint a gyanúsítások egész halmaza, a melyekben szintén nem fukarkodtak.
«Mi lehetett ellenem mérgesebb szó?» Kiált föl elkeseredve. «Mind a két Hazára támasztom, ha nem nagy engem fojtogató méltatlanság volt-é, szemembe ollyakat hallanom? Hiszem a minémü és mennyi munkát mi azon töttünk és a melly nagy devotioval* Nemzetem javára igyekeztem én azt adornálni* azt állítottam én, hogy méltán mondhatnám Néhémiással érette: Én Istenem emlékezzél meg rólam nékem jómra».*
Odaadással.
Ékesíteni.
Mentség 22. l.
E megjegyzéseket Kis nem akarta szó nélkül hagyni. Még azt eltűrte volna, hogy személyét sértegetik s gyanúsítják, de hogy bibliáját, melyért egészségét, vagyonát áldozta s a mely az irigység és rosszakarat üldözései közepette egyetlen vigasztalása volt, hogy nevét örökké fent fogja tartani, értéktelennek és megbízhatatlannak mondják, ez feleletet s czáfolatot kivánt.* Kis maga mondja, hogy ő «szóval igen boldogtalan volt»; a folytonos nagy figyelmet kívánó kézi munkában leszokott mintegy a beszédről,* rögtöni szóbeli czáfolatra nem volt képes, papokkal, tanárokkal nem is lett volna tanácsos egyenetlen szóharczba elegyedni: és mit sem használt volna, mivel a kicsinylő és ócsárló nyilatkozatokat ott is megtették, a hol nem volt jelen, tehát irásbeli czáfolatra határozta el magát.
Apol. Bibl. Előszó.
Mentség 16. l.
A mint e reá nézve örökre emlékezetes, szomorú emlékű útról haza érkezett, haladéktalanul, még az éjet is felhasználva,* hozzáfogott annak írásához s a mint elkészült vele, ki is nyomtatta «Apologica Bibliorum» czímen.*
Apologia Bibl. Ep. apolog. 29. («Festinatione, nocturno ut plurimum tempore, quasi furtim»).
Megjelent Kolozsváron, 1697. SZABO K. Régi M. Könyvtár II. köt. 1883. sz. E szerint nyolcz példányban ismeretes.
52. VESZPRÉMI ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.*
Veszprémi István és Bánffy György névaláírásait az Erdélyi Muzeumban őrzött Kemény-féle «Erdély története eredeti oklevelekben XXXVI. köt.» czímű gyűjtemény eredeti okleveléiről vettük.
E mű három részre oszlik. Az első részben, mely Veszprémi István református püspöknek, a ref. papoknak és espereseknek van ajánlva, elmondja micsoda körülmények hatására határozta el magát a biblia kinyomtatására s hogyan jött arra a gondolatra, hogy átnézett és javított bibliát adjon; micsoda szempontok vezették a javításnál s hogyan hajtották azt végre. Micsoda hibákat találtak a Janson-féle bibliában. Ez utóbbiak ismertetése foglalja el a mű terjedelmes részét, nagy számmal idézve azokat javításai természetének feltüntetésére, egyik-másik javítás helyességének és szükséges voltának magyarázásával s azután külön a biblia könyveinek rendje szerint fejezetenkint külön is felsorolva a nagyobb hibákat, a Janson-féle bibliából kihagyott szavakat és mondatokat. Mindezekről már Amsterdamban csinált jegyzéket,* sőt nagy részét felsorolta Telekihez és Tofeushoz írt leveleiben,* most csak lenyomtatta azokat. Egy külön részben pedig a biblia helyesírásának védelmét írta meg «Ratiocanatio» czímen. Kétségkivül ez az «Apologiá»-jának legbecsesebb része, sőt Kis minden munkái között ez a legnevezetesebb.*
Apol. Bibl. Előszó. Két helyen is. «Haec arma – írja – (t. i. apologetica) quibus me defensandum ab hujusmodi periculis proposui et iam tum, cum adhuc essem in tuto, praeparata, penes me hucusque asservari, nec tamen cuiquam mortalium ad hoc usque tempus vel mentionem de iis feci.»
Lásd Függelék-ben. Ezen levélen kivül már előbb is írt egy levelet, melyben példákat sorol föl javításai illusztrálására, de e levél még mindezideig nem került elő. E leveleinek példái szinte bele vannak dolgozva az Apologiába s így föltételezhetjük, hogy még Amsterdamban készített magának lajstromot a Janson-féle biblia hibáiról és javításairól, a melyet azután, «Apologiá»-jában kiadott «akarata ellenére», az ócsárlók «kényszerítésére». Igy értendő szerintünk a mű végén levő kelet is: «Amsterdam. Anno 1684.» Hogy azonban ez amsterdami jegyzeteket is, mielőtt kiadta volna, átdolgozta s hogy itthon írta hozzá az előszót és az «Epistola Apologeticá»-t, az a mű számos vonatkozásaiból kitűnik.
E részt másodszor kiadta TOLDY FERENCZ a «Régi magy. nyelvészek (Corpus Grammaticorum.)» Pest. 1866. cz. gyűjteményben 607–660. ll.
Régi magyar nyelvészeink egy részét a bibliával s annak részint fordításával, részint javításával foglalkozás vezette a nyelvészkedésre, más részük a műveikben használt új szavak vagy helyesírás igazolása végett írt kisebb-nagyobb értekezéseket vagy tett műve végén ilyes megjegyzéseket.
Sylvester János Grammatikája ajánlólevelét mindjárt azon kezdi, hogy mielőtt Új-Testamentum fordítását közrebocsátaná, hasznosnak tartotta előkészítésül előbb magyar nyelvtant írni;* a bibliafordító Károli Gáspár házában olykor nyelvészeti disputák tartattak* s Szenczi Molnár Albert is a bibliajavítással egyszerre írta nyelvtanát;* Komáromi Csipkés Györgynek csak a biblia eredeti szövege volt kezénél, midőn «Hungaria illustratá»-ját készítette.* Ellenben Pázmány, Geleji Katona, Mikolai Hegedüs János és Medgyesi Pál orthographiájuk és új műszavaik mentegetésére bocsátkoztak, többnyire műveik végén, nyelvészeti fejtegetésekbe.* Misztótfalusi Kis Miklós is a biblia javítása közben tett nyelvészeti megfigyeléseket s javításaiban és helyesírásában következetességre törekedve s azonkivül a javításban tanulókat is alkalmazva, s így részben ezek számára már javítás közben írásba foglalta annak főbb szabályait.*
Epistola Nuncupatoria. TOLDY kiadásában: Corpus Grammaticorum 4. l.
Sz. Molnár, Diction. Ung. Lat. (Nürnb. 1604.) 13. l.
Gramm. Ung. előszava: TOLDY, Corpus Gramm. 113. l.
U. o. 337. l.
U. o. 693., 695., 700., 708. ll.
T. i. Eleinte nem gondolt erre, csak mikor a javításban már jól előre haladott, látta be szükséges voltát. Apologia Bibliorum: Ep. apolog 3. l. V. ö. Corpus Gramm. 629.
Mindjárt műve elején kiemeli, hogy nem alkot új helyesírási szabályokat, hanem követi azon irókat, a kik vagy nyelvtani műveket írtak vagy műveikben mutattak példát a tiszta magyarságra.* Ezek követésében is conservativ, például nem követi Geleji Katonát, a ki ,babbal’, ,vaddal’ helyett a ,babval’, ,vadval’ alakot mondja helyesnek.* Ezután áttér annak fejtegetésére, hogy milyen személyraggal látandó el a birtokos-jelző mellett a birtok neve? Mindenekelőtt megkülönbözteti a nyelvtan szerint helyes és a nép által használt alakot. A nép ugyanazon személyraggal látja el a birtok nevét, akár egy, akár több a birtokos, pl. ,ember szokása’ és ,embereknek szokása’; holott ez utóbbit így kellene helyesen mondani: ,embereknek szokások’, ha a birtok több: ,szokásaik’. Mert – úgymond – a személyragok a birtokos névmásból származnak: ,én beszédem’ ebből: ,enyém beszéd’, ,ő beszédek’ ebből: ,övék beszéd’.* E szerint javította ki a Janson-féle bibliát.* A ki erre azt mondaná, hogy e szokatlan alakokat nem lehet újra használatba hozni, annak azt feleli, hogy ha a régi és rongyos ruha helyett újat ölt az ember, akkor is nagy különbséget érez; a hosszas megszokás folytán a tagokhoz simuló ruhát könnyebben tűri a test, mint az újat, mely itt is, ott is szorít, vagy vág, de azért nem viseli az ember folyton a régi ruhát, inkább lassanként hozzá szokik az újhoz. A ki német czipőhöz szokott, kényelmetlenül érzi magát a magyar csizmában, de szükségből ezt is megszokja az ember. Ha valamiről le tudunk szokni, miért ne tudnánk épenúgy hozzá is szokni? Végül egy dilemmával zárja be okoskodását. Vagy elfogadja az olvasó az ő magyarázatát vagy nem: első esetben nem botránkozik meg javításán, második esetben tegyen úgy, mint a felföldi ember, a ki ha ,lelkem’-et, ,annakfeletté’-t lát leírva, ,lölköm’-et, ,annakfölötté’-t olvas helyette.
TOLDY, Corpus Gramm. 608. l.
U. o. 301. l.
Talán felesleges is említeni, hogy a minden szabálynál erősebb nyelvgyakorlat rég napirendre tért e kérdés felett, (melyet még Révai és Kazinczy is védtek) s hogy a többesszámi személyragot csak akkor használjuk, ha többesszámi személynévmás a birtokos jelző: Pl. az ő szokásuk volt stb. Figyelő VIII. köt. 32. l.
De nem alkalmazta teljesen e szabályt, a mint mondja «duntaxat hic et ibi emendavimus; plerubique indulsimus consuetudini». Toldy, Corpus Gramm. 613. l. V. ö. Geleji Katona «Magyar Grammatikátskájá»-val. U. o. 308. l.
53. AZ «APOLOGIA BIBLIORUM» CZÍMLAPJA.*
Az «Apologia Bibliorum» czímlapja a M. T. Akadémia példányáról készült.
A birtokos személyragról természetes az átmenet az igék személyragjaira, itt is a helyesírás szempontjából. Már Geleji Katona figyelmeztet, hogy ,d’ betű ,j’-vel kerülvén össze, ,gy’-nek ejtetik, de nem kell azért úgy írni. Ha a kiejtés szerint irnánk, – úgymond – akkor ,hadgyárjon’-t, ,adgyoszót néki’-t kellene írni,hagyd járjon’ és ,adj jó szót néki’ helyett.* Mivel a magyar nyelv nagynevű kritikusait követi – mondja Kis Miklós – mikor ,mongya’ helyett ,mondjá’-t, ,láttya’ helyett ,látjá’-t stb. ír: a kákán is csomót keres az, a ki őt ezért megrója s hasonló ahhoz az együgyű lelkipásztorhoz, a ki panaszkodott, hogy a radnóti zsinaton őt mellőzték, pedig ő neki is lett volna Coccejus ellen mondani valója s mikor megkérdezték tőle, hogy mi lett volna az? azt felelte: Coccejus ,Felix’-et ír ,Foelix’ helyett. Arra nézve, hogy a helyesírás a kiejtést nem követheti, például fölhozza, hogy kiejtés szerint így kellene írni ,Ö Natstsága Kiendnek szoálatját izente ‘s a’ báránt megvagy mekküdte, vagy kütte’. Azoknak, a kik az ,y’ használatának szűkebb területre szorítását sajnálják,* azt feleli, hogy hát azt miért nem sajnálják, hogy egyebet is úgy nem írunk, mint a régiek: ,chodákat cheleköszik’ stb.
TOLDY, Corpus Gramm. 298. l.
V. ö. Geleji Katona, M. Gramm. TOLDY-nál, Corpus Gramm. 297. Misztótfalusi Kis annyira nem ment, mint Geleji Katona, a ki rusnya pseudographiának veszi az ilyeneket is: Enyedy, Várady, Váczy, Enyedi stb. helyett.
Ezután áttér a betűk szükségtelen kettőzésére. Etymoogiai magyarázatát adja, miért nem követi a régiek írásmódját az ilyenekben: tüzess, erőssen, miképpen, erőssítek, szóllok, erőssebb, erőssek, dicsősség; miért helytelen a ,ban’ és ,ba’ határozóragok összezavarása, az ,edgy’ orthographiája, melynek hibás voltára már Katona is figyelmeztetett.*
U. o. 303.
A toll fényűzésének nevezi az ilyen írásmódot is ,Apaffi’, ,Bánffi’ s figyelmeztet, hogy az ilyen szükségtelen betűszaporítással oda jutunk, a hová az egyszeri enyedi deák, a ki így írt latinul: ,St. Paulli Apostolli Epistollae sont abscorae’.
Helyesen utal a tárgyas és tárgyatlan igeragozás közti különbségre s felemlíti, hogy azért Szenczi Molnár zsoltárában is kijavította az ilyeneket: ,én ártatlan éltemet őrizz-meg, vagy ellenségimet kergess-el.’ Helytelennek mondja, hogy a bevégzett cselekvés igenevét egy ,t’-vel írják az ilyenekben: ,irt’, ,vont’, holott ez ebből van összevonva: ,irott’ vagy ,irattatott’, ,vonattatott’. A határozott névelő szükségtelen használatát is megrója az ilyenekben: ,a’ Pál megdorgálá a’ Pétert’ s megmondja mikor kell ,a’ és mikor ,az’ névelőt használni.
Fél, hogy megróják azért, hogy az összetett szókat egybeírta, de ebben a latin nyelvet követte.
Végül, miután még közbevetőleg megmagyarázta, hogy miért ír ,szolgáim’-ot holott a nép,szolgaim’-nak ejti: áttér az idegen tulajdonfőnevek és szók helyesírására.
Az ,y’ helyett ,i’-t ír, mert az ,y’ a magyar nyelvben bizonyos mássalhangzók lágyítására szolgál; azért,Babilon’, ,sinagoga’ és nem Babylon, synagoga. A görög χ (khi), vagy a héber khét betűket egyszerü ,k’-val helyettesíti (Kajafás, Epikureus).*
Elhagyta a szóvégi «k» hangnak «c» betűvel való jelölését is, melyet még Szenczi Molnár is használt biblia kiadásában és saját műveiben.
A ,ph’ helyett ,f’-t tett. Az iskolában ugyan – úgymond – megtanuljuk, hogy a latin nyelvben a ,p’, ha ,h’ betűvel kerül össze, ,f’-nek hangzik, de azok, kik latinul nem tanultak, mint a nők és gyermekek, mit sem tudnak e szabályról, felesleges is volna őket ilyenek tanulásával terhelni. Mivel – pedig a magyar szókban a ,ph’ soha sem ejtetik ,f’-nek, úgy járnának, mint a nagy-enyedi deák, a ki egy iskolai istentiszteleten a Paphus sziget nevét paphúsnak olvasta. A nép a saját nyelve szabályai szerint ejti az idegen szókat is: ő maga tapasztalta, hogy a szász deák, mikor magyar iskolába adták, Szenczi Molnár zsoltárának e helyét: ,Naphoz napok adassanak’ így ejtette: ,Nafoz napok adassanak’.
A közhasználatba átment idegen szavakat a magyar nyelv geniusához alkalmazta, ezért írja magyarosan: prédikál, templom, Egyiptom, korona, ezért ír Máté-t, Nátán-t Máthé és Náthán helyett, a melyből a nép könnyen szójátékot csinálna stb. A héber tulajdonnevek átírására vonatkozó hosszú példalajstrom fejezi be a tanulságos fejtegetést.
Mint e vázlatos ismertetésből is látjuk, Kis Miklós műve nem rendszeres nyelvészeti munka. Nem pusztán a helyesírással, hanem a nyelvtan más részével is foglalkozik, de azért magát a helyesírást sem meríti ki, sőt pusztán erre támaszkodva, még az általa követett helyesírási elveket sem ismerhetnénk meg teljesen, annál kevésbbé találjuk meg benne a helyesírás szabályokba foglalt és rendszeres ismertetését. Az alkalom szülte s nagyon magán viseli az alkalomszerűség bélyegét: ötletszerű megjegyzések, a szerint, a mint a szerzőnek eszébe jutottak ócsárlóinak kifogásoló megjegyzései. Mindazáltal rendkivül becses e kis mű a szerzőnek benne nyilvánuló eredeti felfogása, éles megfigyelése és főleg azon hatása miatt, melyet helyesírásunkra gyakorolt.*
Már fentebb említettük, hogy az itt kifejtett orthographiai elveket Misztótfalusi Kis némi jelentéktelen eltéréssel összes magyar nyelvű kiadványaiban alkalmazta s hatása e miatt mai helyesírásunkon is megérzik.
E tulajdonságai által messze kimagaslik a hasonló irányú dolgozatok sorából, sőt Toldy Ferencz szerint vele kezdődik sajátkép újabb nyelvészetünk.*
Corpus Gramm. Előszó XV. V. ö. Budapesti Szemle 1866. V. köt. 463. l. Ujabban CSERNÁTONI GYULA írt tanulmányt e tárgyról «Tótfalusi Kis Miklós helyesírási újításai» czímen az Erdélyi Múzeum VIII. köt. (1891) 35., 48. ll. s ugyanezen szerzőnek «Tótfalusi Kis Miklós» cz. 1894-ben Kolozsváron megjelent kis füzetében 22–27. ll.
Kis Miklós műve előszavában beszél ellenségei irigységéről és rosszakaratáról, a melylyel reá kényszerítették e mű kiadására. Ha azok megrovásaikat mint magánvéleményt közölték volna vele, szóval igyekezett volna felvilágosítani őket, de mivel úgy beszéltek, mintha a közhit tolmácsai lennének, kénytelen volt e módot választani. Kér azért mindenkit, hogy olvassa el művét s ne csupán csak beletekintsen.* Ha pedig magyarázatában nem nyugosznak meg, ne a háta megett fondorkodjanak, hanem czáfolják meg. Méltán idézheti – úgymond – a mit Medgyesi Pál írt egyik művében:* «Kérem kiváltképen azokat, kiknek az én irásom nem talál szájok ízint esni, hadgyanak békét az emberrágásnak, vagyon tinta s papiros». De a czáfolattól már a miatt sincs oka félnie, mert egy kiváló tudós, a ki e mű egy részét csak futólag látta, azt mondta róla, hogy ha valaki megtámadná, boszút áll érte még akkor is, ha már a szerző nem élne.*
Hogy úgy ne járjon, mint a hogy járt Descartes és Coccejus, – teszi utána.
«Dialogus politico-ecclesiasticus…» Bártfa, 1650.
Apol. Bibl. Előszó. Talán nem csalódunk, ha e tudós embernek Csécsi János sárospataki tanárt tartjuk.
Ha Misztótfalusi Kis azt hitte, hogy ezzel elnémítja ellenfeleit vagy hogy azok irodalmi harczra kelnek vele akkor nagyon csalódott.
Név szerint nem voltak megnevezve* s így egyikük sem érezte magát arra kényszerítve, hogy feleljen. De viszont arra sem, hogy hallgasson. Mint Kis csakhamar értesült, e művében is találtak ócsárolni valót* s a czáfolattal is fenyegetőztek, de bár ez elmaradt, helyette most már még ingerültebben folytatták sötét munkájukat. Mind Szathmár-Némethi, mind Szatmári Pap, mind Csepregi Turkovics már állásuknál fogva is sokképen beléköthettek az egyház és collegium könyvnyomtatójába. Turkovicsot különben a boszú is hajtotta egy újabban szenvedett sérelem miatt.
A «Mentség»-ben Kis különösen hangsúlyozza, hogy nevüket szándékosan hallgatta el.
Mentség. 83. l. Ilyen kifogás volt, hogy «Apologiá»-jában profán irót is idéz.
54. CSEPREGI TURKOVICS MIHÁLY NÉVALÁÍRÁSA.*
Csepregi Turkovics Mihály névaláírása Misztótfalusi Kis Miklósnak az Országos Levéltárban őrzött eredeti végrendeletéről vétetett.
Teleki Mihályné és Teleki Krisztina, Kendefi János özvegye, elhatározták, hogy kinyomatják azokat a halotti beszédeket, melyeket a Kendefi János temetése alkalmával mondottak el. Pápai Párizt bízták meg a sajtó alá rendezéssel s Kis Miklóst a nyomtatással. E gyűjteményben legvégül állott a Csepregi Turkovics Oratiója s mikor a nyomtatás már a vége felé járt, az utolsó ívet Kis elküldte a szerzőhöz, hogy toldjon hozzá, mert a kézírat nem tölti ki az ívet. Turkovics a mint munkáját nyomtatva látta, éktelen haragra lobbant.* Hogy merték azt az ő tudta nélkül kinyomtatni. Nem volt az méltó, hogy úgy megjelenjen; ha tudta volna, hogy kinyomtatják, mást írt volna helyette. Ez mind igaz lehetett, de Misztótfalusi Kis ártatlan volt a dologban, ő csak nyomtató volt, az intézkedés Pápai Párizra volt bízva, a ki neki különben is meghagyta, hogy minden munkát úgy nyomtasson, a mint a kéziratban van s – miként Kis megjegyzi – talán a megbízók se vettek volna jó néven oly munkát, melyet nem a temetésen mondtak el. De Csepregi Turkovics mindezt nem látta be s megneheztelt érette Kisre.*
Haragjában «plagiarius»-nak nevezte Kis Miklóst.
Mentség 64., 65. ll.
Nem sokára jó alkalom kinálkozott, hogy haragját ő is, valamint tiszttársai is éreztessék vele. Régóta szálka volt szemükben, hogy az egyháznak és a collegiumnak is van nyomdája s ők pap és tanár létükre nem rendelkezhetnek vele szabadon, mint korábban Sárpataki.* Mindent elkövettek azért, hogy legalább a kolozsvári református egyház nyomdája külön szakasztassék az erdélyi egyházétól* s ha lehet, Kistől is elvétessék. Attól is tartottak, hogy az utóbbira a kormány is rá teheti kezét s akkor vele együtt a kolozsvári egyházé is elvész;* Kistől is féltették, a mióta a szebenieknek az öntéshez való anyagért betűket adott cserébe* és mivel mindig azt emlegette, hogy e nyomdákból egy tökéletes nagy nyomdát szeretne csinálni.
U. o. 25. l.
Így nevezzük mi is, mivel Kis folyton vagy a «Reform. Generalis Ekklésia» vagy az «Ország typographiája» néven említi, holott tulajdonkép a kolozsvári és nagyenyedi kollegiumé volt. L. III. l.
Mentség 25. l.
Bár ezt a gubernator, Macskási Boldizsár, a püspök és Balkó Pál tudtával és beleegyezésével tette. Mentség. 25., 61., 62. ll.
Azt már korábban kikötötték, hogy az újonnan öntött betűket külön kezelje* s Kis csakugyan folyton feljegyezte, mennyi új betűt készített.* Majd midőn az 1697-ben kitört nagy tűzvész a város nagy részét elpusztította s a veszély a Kis nyomdaépületét is közelről fenyegette, ez alkalmat megragadták és alig néhány nap mulva (máj. 12.) s az egyházi tanácscsal, mely teljesen befolyásuk alatt állott,* határozatot hozattak, hogy mivel az egyháznak és collegiumnak Kis Miklósnál levő könyvnyomdáját veszedelemtől féltik, Kis adja ki mind az újra öntött, mind a még öntetlen betűket, hogy azokat biztosabb helyen őrizhessék. Mivel pedig átadáskor nem mérték meg a betűk sulyát, «hitre bocsátják», hogy lelkiismeretesen mondja meg, mit vett kezéhez s úgy adja át.*
FERENCZI szerint 1696. aug. 5-én hozták a Gilányi-féle nyomdáról e határozatot. id. m. 54.
Mentség 27. l.
U. o. 63. l.
FERENCZI id. m. 55. 1. V. ö. Erd. Múzeum VIII. 1891. 546. l. 2. pont.
Kisünkre nézve, a ki mindjárt eleinte egy nagy betűkészlettel dolgozó nyomdához rendezkedett be, e szerint építkezett s nyomdaszemélyzetet is ennek megfelelően tartott, rendkivül sérelmes volt e határozat. Meg is tett ellene mindent, a mit csak tehetett. Sorra járta pártfogóit, volt a kormányzónál, de nem sokat sikerült kieszközölni.* Annyit azonban mégis nyert, hogy a nem sokkal ezután tartott kolozsvári rész-zsinat (semigeneralis) halasztást engedett neki s beleegyezett, hogy az öntés munkáját befejezhesse s hogy nem kényszerítik a gyors befejezésre, csak nagyon soká ne halaszsza s azonkivül arról is biztosították, hogy ha kiadja is kezéből e betűket, az egyház, míg ő él, nem használja s munkájáért megadja a kívánt összeget, t. i. 100 betűnként huszonöt dénárt.*
Erd. Múzeum VIII. 546. l. (GYALUI F. közl.)
FERENCZI Id. m. 55. Mentség 32. lap. «Az is nagy engedelem vólt, a’ mint lehatároztam Betűöntésbéli munkámat, t. i. tsak 25 pénzt kivánván 100 Betűért.» Misztótfalusi Kisnek sokszor szemére vetették ellenfelei, hogy «ajándékon fogadta» munkáját s pénzt kért érette. (Mentség 22., 24., 31., 36. ll.) De ő erre azt felelte, hogy abban a hitben tette ajánlatát, hogy a hivatalos nyomdász kiváltságaiban nem zaklatják s neje elvett örökségét is érdemeire tekintettel visszaadják. De reményében csalatkozott. Ezután úgy számított, hogy a betűöntésért járó összegből kifizeti az egyház Torda-utczai házának árát, (=900 forint), melyet neki adtak nyomdahelyiségül, ő pedig sógorának cserébe adott s ha a ház árát kifizette, munkája árát felére szállítja le. (Mentség 26., 27., 32.) Megjegyezzük, hogy Kis ezt az ajánlatát a «generalis ekklésiá»-nak s nem a kolozsvári «particularis ekklésiá»-nak tette. U. o. 43. l.
Kis ellenségeit még ingerültebbé tette, hogy czéljukat teljesen nem érhették el s minden áron megalázására igyekeztek. Most már az egyházi tanácsot is ellene tüzelték, mely utoljára már gyűlésbe se merte hívni,* «importunus»-nak, «hitván vasműves»-nek nevezték és mindenféleképen boszantották. Azzal is fenyegették, hogy elveszik tőle a nyomdát s másnak adják; hogy holta után családján állanak boszút.* Az ellentét végre oly élessé fejlődött közöttük, hogy Kis kénytelen volt Veszprémi István püspöknek panaszt tenni. A püspök a Tordán tartott országgyűlés alkalmával kihallgatta őt és ellenfeleit is, megkérdezte, kik ellen írta «Apologiá»-ját s azután azt az itéletet hozta, hogy hagyjanak békét Kisnek s hallgassanak el.*
Mentség 19.
Mentség. 53. 57.
«… T. Püspök Uram imponálván a’ Nyárban (1697) ő kegyelmeknek irás által, hogy rólam desistáljanak…» és ismét: «… ö kegyelme jobbnak alította levele által imponálni a’silentiumot.» Mentség 10. 11. ll. Kis másutt említi, hogy a gubernator és neje is unszolták, hogy nevezze meg ellenségeit, de ő erre nem volt hajlandó. 18. l.
De nem azok az emberek voltak, a kiket ilyen könnyen el lehetett volna némítani. Alighogy Tordáról haza jöttek, Szathmár-Némethi mindenfelé elhíresztelte, hogy Kis az ő jelenlétében a püspöknek szólni sem mert, hanem megvárta, míg eltávozik s akkor vádaskodott ellene. Az egyháztanácsban is így adta elő a dolgot.*
Mentség 10.
Ujra a püspök békéltetésére volt szükség. Az 1697. év őszén* ismét kihallgatta őket, de ezek oly meggyőzően tudták előadni ártatlanságukat – Kisnek pedig ideje sem volt a maga mentségére – hogy mindenki nekik adott igazat.*
U. o. 11. l. Az 1697. nov. 4-én tartott kolozsvári részzsinat alkalmával történhetett. A tiszttársak közül is «ki egygyel, ki mással tóldván» annyi vádat tudtak felhozni Kis ellen, hogy meglepetésében szóhoz sem juthatott s így aztán azok, a kik a jelenetnek tanui voltak, Kis ellenségeinek adtak igazat.
Kis «Mentségé»-ben jellemzésükre a 12. Zsoltár 3. versét idézi: Hazugságot szól kiki az ő felebarátjának, hízelkedő ajakkal, kettős szívből szólnak. 11. l.
Kis rendkivül el volt keseredve. Sötét szinben látta maga előtt a világot, nemcsak a jelent, hanem a jövőt is; azt képzelte, hogy nincsen egyetlen jó embere sem; hogy mindenki elhitte ellenségei vádját; hogy az emberek ujjal mutatnak rá, mint «ártalmas», «gonosz», «kártevő», «hitvány» emberre* s holta után is becstelen lesz az emlékezete.*
Mentség 12. l.
U. o.
Elkeseredésében előbb arra gondolt, hogy örökre fölhagy a könyvnyomtatással,* majd az a sötét gondolat villant meg fejében, hogy szétrombolja nyomdáját, melyet annyi költséggel és «véres verejtékkel» készített s örökre elhagyja Erdélyt. De azután boszút áll ellenségein. «Bujdosásra indulván – így önti ki lelke keserűségét – az erdélyi méltóságoknak hitleveleket, mint Amurates a Lengyel Lászlóét, kopia hegyébe függesztvén, valahol járok-kelek Európában, pleno ore ebuccinalom* ezt: Ez az erdélyiek hitek, így s így nyomorították meg a Hazája javára tellyes lélekkel igyekező szegény legényt».*
Mentség 57. l.
Az eredetiben «ebuccináljam»: Tele torokkal kiáltsam.
Mentség 95., 20.
Útra készülve, már búcsúíratát is elkészítette, melyből fentmaradt egy töredék, lelke fájdalmas tépelődésének valóban megható bizonyságául:
«Megvallom, nehéz* énnékem – így hangzik ez írat – minekutána ifjúi erővel gyűjtött annyi keresményemet e Hazába béhoztam, itt a köz jóra való igyekezetim miatt elköltöttem és itt már annyira megfeneklettem: vénségemre mazúrúl,* annyi cseléddel* és olyan gyengékkel olyan útra (Belgiumba, a melynek nyelvén értek)* indúlnom… és ha ott véletlen történik nékem szemem hunyása, gyámoltalan állapotjokban azokat valahol a más ember fala alatt eszik-meg az ebek, vagy ha életben maradnak is, bényeli őket az idegen föld és édes Hazájoknak csak hirét hallják nagy zokogva…»*
Az eredetiben e mondat kezdete latinul: «Durum enim est, fateor, énnékem»… stb. Mentség 57. l.
bujdosó, hazátlan l. M. Nyelvtört. Sz. 11. 711. hasáb.
A. m. család.
Hogy a hollandi nyelvet értette, ezt «Mentsége» más helyéből is következtethetjük. (17. l.)
Mentség 57 l.
A hosszú út veszélyeire és főleg családjára gondolás* csakugyan visszatartották Kist e lépéstől. De azért nem felejtette el ellenségei durva sértését és nem hagyott fel a boszúállás gondolatával sem. Azt vélte, hogy valamit szükségképen tennie kell, hogy azokat elhallgattassa, mert szóval mindig legyőzik s ez által a szemlélőben azt a hitet keltik, hogy okvetlenül ő a bűnös. Kezében volt egy más, még hatalmasabb fegyver, miért ne védekezhetnék vele? Ha tollal kellett küzdeni, eddigelé mindig ő volt a győztes,* miért ne folyamodna most is ezen eszközhöz önvédelemből s egyszersmind ellenségei megszégyenítésére. Azért ismét azt az útat választotta, melyet egy évvel előbb, a biblia ócsárlóival szemben. Csakhogy most más hangon fog velük beszélni. Az «Apologiá»-t latinúl írta, hogy csak a lelkészek, professzorok és a műveltek olvashassák, ezt magyarul írja, hogy a félrevezetett nép is olvashassa; ott gondosan vigyázott arra, hogy nevet ne említsen, sőt olyan czélzást se tegyen, a miből ellenfeleire ráismerhessenek, itt nyiltan leleplezi őket. Őszintén és kiméletlenül. Ők sem kimélték: azért nem érdemelnek kiméletet.
Feleségének panaszolkodását, a ki többek között irtózott a hollandi nyelvtől és ruházattól is l. u. o. 57. 58. l.
Mentség 11. l.
Így jött létre Kis Miklós «maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége», e legsajátosabb szellemi termék: «védírat az irégyek», «a közönséges jó meggátolói ellen».*
Megjelent 1698-ban.
Tartalmát tekintve Estienne írata hasonlítható össze vele, melyben felháborodással utasítja vissza a vádat, hogy eltulajdonította a királyi nyomda betűit, hangjára nézve irodalmunkban talán Széchenyi «Blick»-je jár hozzá legközelebb. A megsértett férfiúi becsület és önérzet fájdalmas feljajdulása, a sokáig visszafojtott düh kitörése ez: szenvedély nyitja meg, szenvedély száguld rajta végig és erejéből semmit sem veszített szenvedély zárja be.
A szerző mindenekelőtt bemutatkozásul elmondja, hogy Amsterdamban milyen jól folytak dolgai, de haza jött, mert egyházának és hazájának akart használni. És mi volt ezért a hála? Kifosztották, jó hírnevét, becsületét porba, sárba tapodták. Kik tették ezt? «Jóságos Isten! Mit kell hallani? Ki kell mondanom, nincs mit tennem»: A tanárok és papok. S ezek közül is épen a kolozsváriak, azok, a kik Bethlen Elek temetésére menet útitársai voltak. Ennyi elég lett volna arra, hogy mindenki megtudja, kiről van szó, de később név szerint is megnevezi őket. Talán – úgymond – azt mondja valaki, hogy miért bántja e köztiszteletben álló embereket? Tűrt, a meddig tűrhetett. «A ki az ő becsületinek letapodtatásán meg nem indul, egy huncz-fut az és a kire csak egy lólopást fognak is, ha ki nem tisztítja magát, mind becsületi oda lesz, mind pedig akasztóra kell mennie», pedig egy lólopásnál nagyobbat fogtak ő reá.* Azzal, hogy ez emberek köztiszteletben állanak, még semmi sincs mondva. A farizeusokat is nagy tekintetű és méltóságú szent embereknek tartották. A vallás sokszor a megveszett és megvesztegető szívnek palástja. Kiáltják eléggé, mily sok a bűn a városban, bár a gerendát látnák meg szemükben.
Mentség 9. l.
E hang vonul végig az egész művön, a befejezésig. «Mind erre reá szolgáltanak ő kegyelmek, – így hangzanak a végső sorok – én sem lehetek darab kő, hogy olyan mozdúlás nélkül szenvedjem becsületemnek s minden életemnek megmocskoltatását és ha Istennek szolgái, ne igyekezzenek veszteni avagy ujjat vonni azokkal, a kik hasonlóképen Istennek hű szolgáinak mutatják magokat… Az ur Isten adja az ő félelmét az elfordult elmékbe: hogy az emberi indulatot zabolán hordozván, a jóban nem akadályok, hanem együtt munkálkodók igyekezzenek lenni».*
U. o. 102. l.
Az ellenvetésekre harmincznyolcz pontban felel meg a szenvedély rendszertelenségével, a haragos indulat meg-megújuló kitörései szerint szökelve egyik tárgyról a másikra, a szerint, a mint hol a Szathmár-Némethi, hol a Csepregi Turkovics, hol a Szatmári Pap ellenvetései jutottak eszébe. A tárgyi és alanyi bizonyítékok, példák, adatok egész halmazával nyomja agyon ez ellenvetéseket, folyton ismételgetve, mintha attól félne, hogy valamelyik ezek közül még újra fel fog támadni.
A benne elszórt adatok miatt nemcsak mint életrajzi forrás, hanem mint korrajz is becses e kis munka s azonkivül egy érdekes fejezet hazánk e korbeli művelődéstörténetéből.
* * *
E műnek rendkivül nagy volt a hatása. De nem oly irányban, mint Kis szerette volna. Ellenségeit nem meggyőzte, nem elhallgattatta, hanem még inkább felbőszítette. Sőt sértve érezte magát általa az is, a kit Kis távolról sem akart sérteni. Már fent említettük, hogy Misztótfalusi Kis folyton érintkezett a Kolozsvárott lakó vagy gyűlés alkalmával oda érkező főurakkal s ezek között volt a legtöbb pártfogója. Főuraink fel tudták fogni működése nagy jelentőségét s méltányolták azt. Kis is a legszivesebben időzött körükben. Hol díszesen bekötött kalendáriummal kedveskedett nekik,* hol tanácsot kért tőlük valamely munka kinyomtatásáról, hol szándékáról értesítette s a maga gyűlés elé kerülő ügyéről tájékoztatta, hol pártfogásukat kérte mindenféle ügyes-bajos dolgaiban.
Mentség 51. l.
Különösen sokszor felkereste őket a saját és segédei adó- és szolgálatmentességi ügyében, a nyomda dolgában, mikor a kolozsvári egyház betűit külön akarták kezelni és neje vagyoni ügyeiben.
Nejével bizonyos peres jószágokat is örökölt, melyek – zálogjog vagy más czímen, nem tudjuk – már az apa halála óta le voltak foglalva. Mindjárt egybekelésük után Kis hozzálátott ezek visszaszerzéséhez. Biztatta jogi tanácsadója Pataki István tanár is: «Ez árváknak* – úgymond – holmijeket noha elvötték vólt, de visszaadatta a fejedelem és ha mi hátra vólna, azt is kétség nélkül a kegyelmed tekintetiért visszaadják».*
A másik árva t. i. az idősebb fitestvér nevét nem tudjuk; a mikor Kis Miklós nősült, már nagykorú lehetett.
Mentség 26. l. V. ö. a 36. lappal, mely szerint Apafi adományozta e birtokokat Székely Andrásnak.
Kis maga említi, hogy a Pataki szájából mint egy oraculumból úgy vett mindeneket: ebben a dologban nem kellett volna vakon hinnie. Ilyen birtok visszaszerzése, melyre rendesen valamelyik befolyásos főúr tette reá kezét, már korábban is nagyon nehezen ment, még inkább most, e zűrzavaros, erőszakos korszakban. Kis Miklósnak pedig annyival is rosszabb dolga volt, mert mint felperes magával a kormányzóval állott szemben.
55. BÁNFFY GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.
Bánffy Györgyöt kortársai kapzsi természetű embernek festik, ki a törvényt sem tisztelte, ha vagyona gyarapításáról volt szó, s azonkivül, mint e korbeli főuraink nagy része, részeges és élvhajhászó ember, a ki szívesebben vett részt vendégségben, mint az ország gyűléseiben s örömestebb foglalkozott vadászattal s udvari bolondjával, mint a közügyekkel.*
APOR PÉTER: Metamorphosis Transsylvaniae (Mon. Hist. Script. XI. kötet) 400. l. Vass György és V. László Naplói. Közli NAGY GY. 174. l,
Kis Miklós többször felkereste őt is a maga ügyes-bajos dolgaiban, különösen neje öröksége miatt, a melynek visszaadásáért Apafi és Teleki halála után hozzá kellett folyamodni. Ezt Kis nem is mulasztotta el; de biztatásnál és jó szónál egyebet nem kapott. Még abban is csak megnyugodott volna valahogy, hogy a régebben lefoglalt jószágokat nem nyeri vissza, de a kormányzó egy későbbi erőszakossága nagyon elkeserítette. Felesége és sógora egy elpusztult malmot is örököltek Bálványos-Váralján. A buza ára drága lévén, Kis rávette sógorát, hogy közös erővel építsék föl, meg fogja hozni a belé fektetett tőke kamatját. De mielőtt építéshez fogtak volna, Kis elment a kormányzóhoz, a ki szintén jogot formált ahhoz s elmondta neki tervüket. Felajánlotta, hogy az adománylevél értelmében bizonyos kárpótlási összeg mellett * ő és sógora lemondanak arról a malomról s ha csakugyan nem lehet az övék, inkább most vegyék el tőlük, mint később, mikor felépítették. A kormányzó biztatással bocsátotta el magától s mégis más birtokokkal együtt ezt is elvette tőlük, épen akkor, mikor javában építették. Ez Kist végtelenül elkeserítette. Bár később sok kérés és folyamodás után annyit elért, hogy a kormányzó bizonyos kárpótlást igért érte,* de nem tudta e méltatlanságot elfelejteni.
«Depositis deponendis, a mint tartja a Donatio.» Mentség 37. l.
Mentség 32. l.
«Mentségé»-ben is keservesen elpanaszolja a maga dolgát. Bár annyiban óvatos volt, hogy előre bocsátotta, hogy nem Bánffy ellen szól és senki úgy ne értse s szavait ellene fegyver gyanánt ne használja,* de előadása után még sem lehetett ez eljárást annak javára magyarázni; nem annál kevésbbé, mert midőn elmondta, hogy megnyugodott a kormányzó ajánlatában, mely szerint a malom felehaszna az övék lesz, zárójelben utána vetette: «mindazáltal nem tudom, honnét vagyon, hogy majd esztendeje lészen, hogy onnét csak huszonöt véka buzát adtanak».
U. o.
Ha csak a papokat és tanárokat sérti meg azokkal, a miket «Mentségé»-ben elmondott, talán most is megelégszenek annyival, hogy az egyházi tanács elé idézik s kölcsönös magyarázatok után megbékélnek, de Bánffy nem elégedett meg ennyivel. Követelte a nyilvános bűnbánatot, az úgynevezett «ekklésiakövetést», továbbá műve összes példányainak megsemmisítését, valamint azt is, hogy irásban vonja vissza állításait s azt nyomtassa is ki.
Kis megtörten engedelmeskedett. 1698. jun. 13-án megjelent Nagy-Enyeden, hol a reformátusok zsinatot tartottak s a papok s a főbb világiak mind együttvoltak s itt a szász templomban alávetette magát a megszégyenítő eljárásnak nyilvánosan bocsánatot kért* és visszavonta «Mentség»-ében tett nyilatkozatait; azonkivül irásba is kellett foglalnia «Retractatió»-ját,* vagy visszavonó levelét s nyomtatásban is kiadni. Ez utolsó nyomtatásban megjelent műve szomorú okmány szomorú időkből.
Nagy-Enyedi síró Heraklitus 485. l. Ennek írója vén papoktól nyert hallomás után irja le e jelenetet. Leírását ezzel végzi: «Alig hogy meg nem siratom ez embert.» Szerinte Kis legfőbb ellensége Szathmári Pap János volt. Itt jegyezzük meg, hogy a Kis életrajzíróinál előforduló adat, hogy ő Hollandiában Descartesből és Poisetből Metaphysicát írt, mely többet ért a Szathmár-Némethiénél, félreértésen alapul. A «Heraklitus» szerint ugyanis Pap írta e Metaphysikát és ez volt felfuvalkodásának egyik oka; a másik, hogy kolozsvári pappá lett.
E kiadás egy példányban sem maradt fent s csupán BOD kiadásából ismerjük, a ki azt az «Erdélyi Féniks» (1767) czímű kiadványa egy jegyzetében újra lenyomatta.
«Én Miszt-Tótfalusi Kis Miklós – így szól ez – sokféle bóldogtalanságaim, és hol egy s hol más injuriáltatásim között lévén, mind a természetnek erőtlensége, mind az emberi indulatoknak hatalma által véletlen vitettem arra, hogy mind Isten s mind tiszta igazságu szent vallásunkhoz való kötelességem és keresztyén felebarátomhoz való szeretetem ellen közönségessé tétetett irásommal, helytelenül vindicálván magamat, nemcsak sok tisztességes embereket, hanem az egész orthodoxa* ekklésiát keservesen megbántottam s megbotránkoztattam; de már magamba térvén, mind Isten s mind az egész világ előtt megesmérem ebben való vétségemet és azt a munkámat, mely ilyen titulus alatt vagyon: «M. Tótfalusi Kis Miklósnak maga személyének, életének és különös cselekedetének mentség-e, melyet az irigyek ellen, kik a közönséges jónak ez iránt meggátolói; írni kénszeríttetett Kolozsváratt 1698-dik esztendőben» egészben in omnibus punctis et partibus retractálom, annihilálom,* a mely tisztességes embereknek nevek pedig azon munkában előfordul gyakrabban, ezen retractatióm szerint az erdélyi orthodoxa szent generalis synodus előtt megkövetem; ő kegyelmek is énnékem ilyen vétségemet Istenért és a szeretetbéli atyafiságért condonálták. Igérvén arra magamat, hogy mind az említett könyvemnek minden exemplárit bona fide* előadom, hogy supprimáltassanak* a tavalyi Apologiának exemplárival együtt; mind pedig, hogy ilyen s ehez hasonló dolgot soha nem attentálok, hanem az igaz reformáta ekklésiának hitiben és abban való tisztességes uraimnak s atyámfiainak szeretetekben állhatatosan megmaradok, abban várván mind világból való csendes kimúlásolnat, mind dicsőséges örök életre való feltámadásomat».
T. i. református.
Igaz hittel.
Elnyom, megsemmisit.
Minden pontjában és részében viszszavonom és megsemmisítem.
«Melyről itt akartam omni aetati praesenti et futurae* ezen retractatiomat nyomtatásban kibocsátani, Anno 1698. 13-ik Junii.»
Mind a jelenkornak, mind a jövőnek.
E megszégyenítő elbánás megtörte Kis büszke, önérzetes lelkét.
Míg «Mentségé»-ben a szellemi fensőbbség nem igen leplezett tudatával, nemes önérzettel utasítja vissza ellenségei vádját, hogy aztán a kölcsönt visszaadva, megbélyegezze őket: addig egy megtört ember esedezéseként hangzik az erdélyi egyházi tanácshoz ezután mintegy négy hónap mulva beadott folyamodványa.*
Másolat a kolozsvári ref. egyház levéltárában. Kiadta Gyalui Farkas az Erdélyi Múzeum VIII. kötetében (1891.) 545–549. ll.
A tárgya ugyanaz, a mi előbbi, évek óta irogatott, vagy élő szóval előadott kérvényeinek, sőt a «Mentség»-ben is pontonként az egészet megtaláljuk, csak hogy a hang itt egészen más: ott jogaira hivatkozik, itt kegyelemből vár mindent.
A hét pontból álló folyamodvány első pontjában kéri, hogy a kiváltságlevelet, melylyel oly régóta biztatják, ha a császártól megkapták, adják át neki, ha pedig még nem jött volna meg, az Istenre kéri, hogy halasztás nélkül hozassák el, mert nagyon sokat szenved a német katonaságtól; a kolozsvári hadnagy is utasíttassék, hogy telkét adóval ne terhelje és azon segédeinek is, kik nős emberek, legalább személyükre nézve adjanak kiváltságot, mert attól kell félnie, hogy előbb-utóbb ott hagyják nyomdáját.
A második és harmadik pontban azon viszony újból rendezését kéri, mely közte és az egyház mint ellenőrző és felettes hatóság között fennáll. Szüntessék meg a kolozsvári egyháztanácsnak azt a sérelmes végzését, hogy censora esküdt ellensége Szathmár-Némethi Sámuel legyen, ne függjön ő mástól, mint a püspöktől és az egyetemes egyházi gyűléstől; legyen ezután is szabadsága, miként eddig is megvolt, a helyesírási* és sajtóhibák kijavítására, hogy a könyvek nemzetünk szégyenére ne jelenjenek meg hibákkal rakva s azonkivül ha a nyomtatás alatt lévő művekben tárgyi javítást akarna tenni, különösen a vallási tárgyú művekben, ezt csak a szerzővel, vagy a püspökkel kelljen közölnie.
Ezt érti «grammaticus error» alatt.
Ugyanitt és egy másik pontban arra is figyelmeztet, hogy ha csakugyan ki kell kezéből adnia a kolozsvári egyház könyvnyomdáját, nagy kárát vallja annak az erdélyi egyház nyomdája; így aztán nem lehet abból tökéletes nyomdát készíteni, hacsak öntéshez való anyagról nem gondoskodnak. Ajánlatot tesz, hogy mivel nem szeretné, hogy mesterségét magával a sírba vigye, jelöljenek ki egy alkalmas ifjút, a kit ingyen megtanít reá, mert hazájának és vallásának holta után is szolgálni kíván.
A malom ügyét is újra előhozza s most már csak azt kéri a kormányzótól, hogy míg él, mely – úgymond – a sok rajta esett nyomorgatás miatt kevés ideig tart, évente ötven kis köböl búzát adasson számára.
A kérvényére adott válasz, melyet Bethlen Miklós fogalmazott, habár kívánságát mindenben nem teljesítették is, olyan volt, hogy azzal meg lehetett elégedve. Meggyőződhetett belőle, hogy nem mindenki ellensége, vannak még neki jó emberei, úgy az egyháziak, mint a világiak között.
Biztosítólevelet szereznek a várostól, – így szólnak a végzések – hogy az elengedett adót halála után sem hajtják be családján; a generálistól is biztosítólevelet kérnek házára a beszállásolás ellen, a cancelláriától pedig kiváltságlevelet hozatnak, a minéműt könyvnyomtatóknak szoknak adni; a kolozsvári egyháztanácscsal, mint azon egyház tagja, tartsa fent továbbra is a barátságos érintkezést, de azért ezután, úgy a mint kívánta, a püspöktől és a zsinattól* fog függeni. A kolozsvári egyház nyomdáját ki kell adnia, de azzal az ő életében nem fognak nyomtatni;* ajánlatát egy tanítvány ingyenes kitanításáról kedvesen fogadják; a kormányzó a malom jövedelmének felét neki adja stb.
Generalis t. i. synodus.
A nyomda későbbi történetére vonatkozólag l. BETHLEN MIKLÓS Önéletirása. II. 228–231. Vass Naplói 351. 352. 361. és FERENCZI: A kolozsvári nyomdászat tört. 57. l.
Ha kérvényének elintézése Kisnek a jelenre és jövőre vonatkozó aggodalmait eloszlatta; lelke fájó sebére balzsamúl hatott a válaszírat záradéka:
Javaljuk – így szól ez – hogy az mely oblatiókat* teszünk, higyje el, hogy maga nyugodalmára igaz szeretetből cselekesszük. És mind mesterségének ritka és szükséges voltát, mind magának abba való perfectioját* és az által nemzetünknek is nevekedett becsületit, mindezekből pedig hazájához, nemzetéhez, kivált vallásához kilátszó buzgóságát azzal remuneráljuk,* hogy becsületire ezután jobban igyekezünk*…
Ajánlat.
Tökéletesség.
Viszonoz.
E «becsületire való igyekezés» a határozat szerint abban is fog nyilvánulni, hagy az egyetemekről 5 év óta lejött tanulók ugyanazon tiszteletet tartoznak mutatni iránta, mint a papok és tanárok iránt, mely kötelezettség alól az illető csak akkor menthető fel, ha tanárrá vagy esperessé lesz. V. ö. Mentség 13
E nemes szellemű és méltányos határozat feledtette némileg Kisünkkel élete sok keserűségeit. Csakhogy, sajnos, nem sokáig örülhetett ennek. Az utolsó évek lázas izgalmai, a folytonos tépelődés, a tulhajtott testi és szellemi munka megtörték s beteggé tették a különben is túlérzékeny, beteges kedélyű, gyenge szervezetű embert.
Már a «Mentség» írásakor panaszkodott erről, mintha szomorú sejtelme lett volna közeli szomorú sorsáról: «Nem látok – úgymond – olyan nyomorúlt koldust, a ki boldogabb ne légyen nálamnál, mert azok csak testikép éreznek valami bóldogtalanságot, de én szüntelen való gyötrődésben égvén, lélekben nyavalyás vagyok mindenkor… Az én életem szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen való fájdalmával, a végtelen injuriák* alatt eszem kenyeremet és a száma nélkül való meggyőzhetetlen akadályok czélomtól felette igen messze vetnek..»*
Méltatlanság.
Mentség 35, 95.
A minek elősejtelme kinozta, a mivel egy kiméletlen ellensége már előre ijesztette, csakugyan bekövetkezett: csakhamar ezután szélhűdés érte s tette örökre munkaképtelenné.*
«Flagrantissimum enim illud desiderium ac zelus, quo in bonum publicum ferebatur, cum nullam ei permitterent animi remissionem, nequidem eam, quae ad vitam valetudinisque curam semper et ab omnibus necessaria fuit judicata: factum est, ut suum corpusculum, coeteroquin etiam debile et melancholici temperamenti, hypochondriacis passionibus magis atque magis redderet obnoxium, quas labentibus temporibus sensim secuta est menbrorum omnium atque artuum universalis resolutio seu paralysis, superstitibus tamen animi vigore et sensuum integritate, sed impedita nonnihil vocum articutata pronunciatione.» Ez idézetnek a melancholikus vérmérsékletre vonatkozó részét a «Nagy-Enyedi síró Heraklitus» cz. kézírat is megerősíti: «Vala – úgymond – fekete és gondolkozó komor ember.» 483. lap. Az emlékére nyomatott gyászlap a kolozsvári ref. templomban. Egy része közölve Irodalomtört. Közl. 1895. (v.) 89. l.
56. AZ «ERDÉLYI FÉNIKS» CZÍMLAPJA.
Három évig szenvedett így, mint élő-halott,* megtörve testben, de mind végig ép és egészséges lélekkel, hogy az élet terhét annál súlyosabbnak érezze, míg a halál 1702. márcz. 20-án megszabadította szenvedéseitől.*
«quacum (i. e. infirmitate) totis tribus annis et quod excedit, colluctacus est». U. o. Tehát e betegség az 1699. év elején, vagy 1698. év végén érhette.
U. o.
Halála előtt néhány héttel könyvállományát leltároztatta és végrendeletet tett, nejét és gyermekeit tévén vagyonának örökösévé.*
Végrendeletében nőtestvére árván maradt leányáról is megemlékezett. L. Függelék. (Így javítandó ki a 9. lap 3. jegyzete.) Első végrendeletét, melyet 1698 előtt készített, úgy látszik, megsemmisítette. (Mentség 99.) E második végrendeletet először BARABÁS SAMU közölte az Irodalomtört. Közl. 1893. évi folyamában. 109–111. l. Nyomdafelszerelésének halála után jóval később készített (1711 szeptember 22.) leltárát lásd Typographia XII. évf. 1880. 13., 14., 15., 16. sz. V. ö. a Prot. Közl. 1875. 40. l. közölt elismervényével. Magyar nyomdászok évkönyve. 1883. évf. 30–32. l.
A halál kiengesztelte ellenségeit is s azok egyike Csepregi Turkovics Mihály tartott felette halotti beszédet.*
Másik szónok Szathmár-Némethi Mihály, a harmadik Enyedi István volt. E halotti beszédek nyomtatásban is megjelentek. V. ö. SZABÓ K. Régi m. Könyvt. I. k. 1654. sz. a.
Most egyházi kharakterét sem vonta többé senki kétségbe s életrajzát és az emlékét dicsőítő verseket kinyomtatva a kolozsvári református templomban a papok és tanároké mellett helyezték el.*
Az emlékversírókról l. a Képmagyarázatokat.
Legméltóbban régi, őszinte barátja Pápai Páriz Ferencz ünnepelte emlékét a halálára írt magyar verseivel, a nagyenyedi collegiumban, melyre soha el nem múló dicsőséget hozott, mint egykori növendéke és seniora.*
Első kiadása nem maradt ránk. Második kiadás BOD PÉTERtől. H. n. 1767.
Ime művelődéstörténetünk egy érdemes alakjának, a legnagyobb magyar könyvnyomtatónak rövid, de eredménydús pályafutása.*
Csak mint curiosumot említjük meg a «Typographia» 1882. évf. 45. számában «A nyomdászat Törökországban» czím alatt megjelent czikk azon föltevését, hogy Kis Miklós (Ibrahim renegat névén) rendezte volna be Konstantinápolyban az első török könyvnyomdát. V. ö. Magyar Nyomdászok Évkönyve. 1883. 25. 1.
Sokáig nem találta meg a hívatásának és hajlamainak megfelelő munkakört, de a midőn azt fölismerte, idealis magasságra emelkedett föl benne.
Magasra törő szellem, a kiben teljes mértékben megvolt az ezeket jellemző éles látás, tevékenység, önzetlenség, sőt önfeláldozási készség, de egyszersmind türelmetlenség, túlbuzgóság és túlérzékenység is.
Éles látása fölismerte, hogy nemzete minden téren mennyire hátra van maradva s időt, áldozatot, sőt életét sem kimélve, egyszerre oda szerette volna emelni, a hová a külföldi művelt nemzetek századok alatt békés viszonyok közt fejlődtek. Szemeit folyton ez idealis czélra függesztve, nem vette kellő figyelembe korát, a személyeket és az elé gördülő akadályokat s tulbecsülve erejét, megtört a küzdelemben…
De ha el nem érhette is az ideált, mely felé élete fogytáig lankadatlanul tört, törekvésével is végtelen szolgálatot tett a nemzeti művelődés ügyének. Ember erejét meghaladó munkát végzett így is, bár működésében folyvást gátolák, mennyit tett volna, ha törekvésében támogatják!
57. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS SÍRJA A KOLOZSVÁRI TEMETŐBEN.*
Misztótfalusi Kis Miklós sírjáról eredeti fényképfelvételt Gyalui Farkas kolozsvári egyetemi könyvtárőr szíves közvetítésével a Dunszky testvérektől kaptunk. A sírfelírat olvasását l. Pápai Ferencz verse végén. Eltérés a Páriz közlése s a sírkő szövege között csupán e két sorban van:
Hollandia betűmetszésre s öntésre
Sok nemzetek nyelvén hírrel készítette.
Sok nemzetek nyelvén hírrel készítette.
A halálára írt gyászlapon, az emlékversírók között ott találjuk a Csepregi Turkovics Mihály, Vizaknai Bereczk (Briccius) György, Köröspataki Ferencz, számos tanuló és öt könyvnyomtató (Fekete Jakab, Németi Mihály, Telegdi Pap Sámuel (alamentatur praesidium celeberrimum ac compatrem suum»), Heltzdörffer Mihály, Miskólczi Cs. Ferencz («magistro suo»). Mutatványul álljon itt egy e még kiadatlan versekből, a melyet a marosvásárhelyi Teleki levéltárban őrzött második ismeretes példány töredékéről közlünk: Defuncti querimoniae ac lamentationes:
«Finem aerumnarum longique levamina morbi
Iam video. Lux nulla meae; secura quietis
Hactenus affulsit; dum primi spicula ferri
Obterit una dies, geminas secutura sagittas
Cuspidat et verso fugientes dirigit arcu,
Affigitque meis edocto pollice venis!
Vixi inter spinas; patriaeque remotus ab oris
Extera punicei miratus regna roseti,
Erubui, quanto gentis violaria nostrae:
Sint obducta situ, quanto squallore laborent
Unus ego et solus praerupta mole nitori
Consului, efformando typos matresque typorum,
Quas prius Hungaricus nondum conspexerat orbis
Viderunt Angli, Batavi Gallique figuras,
Miratique meas, totum sparsere per orbem,
Quae via virtuti nostro sit aperta labore.
Vidit et Etruriae notissima gloria terrae
Dux, Tyberique marique potens, ac captus amore,
Nos vocat ad proprios pulchrá mercede Penates.
Sed quia plura solo debebat cura paterno,
Transylvaniacas dominis revocantibus urbes,
Instar apis, dulci repletus melle, reviso.
Quanta tuli, hic feci, sudavi solus et alsi,
Non ignara mali patria attestabere tanti!
Qui tamen hinc fructus veniunt? quae praemia surgunt?
Crux gravior pejorque novis tentatio satis
Pullabat, adventant noctes, inimica saluti
Debilitat fractae vires injuria mentis!
Poenituit rediisse tuas ô patria ad oras
Non semel et duros dolui vidisse Penates!
Iam salve aeternumque vale! post funera nostri
Sis memor: et si quid merui; sunt ecce relictae
Quas, rogo, suscipias inopes et protege flentes»
Iam video. Lux nulla meae; secura quietis
Hactenus affulsit; dum primi spicula ferri
Obterit una dies, geminas secutura sagittas
Cuspidat et verso fugientes dirigit arcu,
Affigitque meis edocto pollice venis!
Vixi inter spinas; patriaeque remotus ab oris
Extera punicei miratus regna roseti,
Erubui, quanto gentis violaria nostrae:
Sint obducta situ, quanto squallore laborent
Unus ego et solus praerupta mole nitori
Consului, efformando typos matresque typorum,
Quas prius Hungaricus nondum conspexerat orbis
Viderunt Angli, Batavi Gallique figuras,
Miratique meas, totum sparsere per orbem,
Quae via virtuti nostro sit aperta labore.
Vidit et Etruriae notissima gloria terrae
Dux, Tyberique marique potens, ac captus amore,
Nos vocat ad proprios pulchrá mercede Penates.
Sed quia plura solo debebat cura paterno,
Transylvaniacas dominis revocantibus urbes,
Instar apis, dulci repletus melle, reviso.
Quanta tuli, hic feci, sudavi solus et alsi,
Non ignara mali patria attestabere tanti!
Qui tamen hinc fructus veniunt? quae praemia surgunt?
Crux gravior pejorque novis tentatio satis
Pullabat, adventant noctes, inimica saluti
Debilitat fractae vires injuria mentis!
Poenituit rediisse tuas ô patria ad oras
Non semel et duros dolui vidisse Penates!
Iam salve aeternumque vale! post funera nostri
Sis memor: et si quid merui; sunt ecce relictae
Quas, rogo, suscipias inopes et protege flentes»
Aláírása: «Haec ab ore saepius excepta viventis charissimi sui compatris, arenti vena deproperabat Georgius Briccius Vizaknai, med. doct. et excell. gubernatoris corporalis physicus.» A nyomtatvány alatt: «Claudiopoli, Excusum Anno 1702.»
