XII. Szlavon állapotok.
XII. Szlavon állapotok.
MIDŐN Lajos király hadainak egy része Lengyelország segítségére indúlt, ő maga Horvátországban volt elfoglalva. A magyar anyaország határa délfelé a XIII. század közepéig, rész szerint az általunk vázolt korban is nem a Dráva, hanem a Száva folyam volt. A Dráva és Száva folyamok köze, melyet ma Tótországnak, vagyis Szlavoniának neveznek, akkor közvetlenűl Magyarországhoz tartozott. Tótország (Sclauonia) történetünk korában összneve Dalmát- és Horvátországnak, melyek a Kulpától Raguzáig terjedtek. Mi tartozott e hosszú területből Horvátországra, mi Dalmácziára, nehéz meghatárolni. Tény, hogy e két országot Szent-László és Kálmán király Magyarországhoz csatolta, míg a Dráva-Szávaköz a honfoglalás óta közvetlenűl Magyarországhoz tartozott, Somogy, Zala és Baranya vármegyékhez.
A bizanczi császárok és Velencze ismételve megkísérlették, hogy Dalmácziából és Horvátországból egyet-mást elhódítsanak. Bizancz alól hamar elfogyott a küzdő tér; annál szívósabb volt Velencze, melynek dogei már a XII. század végétől kezdve Dalmát- és Horvátország herczegeinek czímezték magokat.
Midőn az Anjouk kezöket Magyarország után kiterjeszték, Velencze ekkor már nehány «szlavon» város és sziget birtokában volt. Jádrát vagyis Zárát, Lessinát és Brazzát sajátjának nevezte; ellenben a nagyobb rész: Almissa, Clissa, Zeng, Nona, Traw, Spalato, Sebenigo, Skardona stb. a magyar király fönhatósága alatt, mint Velenczétől független városok szerepeltek. Zára le-leveté a jármot, és sok bajt okozott Velenczének. Hanem e kellemetlenségek nem tartóztatták a signoriát, mely minden alkalmat fölhasznált arra, hogy a szlavonok ügyébe avatkozzék, és a tengermelléki városokat területeikkel együtt védelmébe fogadja. A szlavon főurak, sőt bánok sem idegenkedtek a velenczei pártfogástól, és mint kedvezést kérték Velenczétől, hogy polgárai sorába fölvegye őket menedékűl és biztosításúl balesetek idején. Velencze nem fukarkodott e kegyelem megadásával – hogy hűségöket biztosítsa magának.
25. VELENCZE.
Mint járt el Velencze hasonlókban, mutatja a következő példa:
Velencze követet küldött Mladenhez,* Horvát- és Bosnyaország bánjához Vilmos orvos személyében, hogy a barátságot közte és a bán közt helyreállítsa, mely akkor zavarodhatott meg, midőn Sebenigo föllázadt a báni uralom ellen, s a velenczeiek a lázadók segélyére siettek tengeri erejökkel. Csodálják a bántól, mint velenczei polgártól, hogy ilyesmit zokon vesz; pedig a dolog igen természetes. A bán Sebenigót és lakosait szabadságoktól akarta megfosztani s őket akaratjok ellenére hatalmának alávetni. Velencze közönsége viszont mindig azon volt, hogy a dalmát tengerparti városok szabadságaikban meghagyassanak, senki azokat akaratja ellenére el ne foglalhassa, szolgaságra ne vethesse. Úgy találták már kétszáz éves velenczei levelekben, hogy Péter doge valamely szlavon fejedelem által meghódított dalmata városokat megszabadította. Ennek példáját követni tökéllette el magát a mostani Sarzano doge is, midőn a sebenigoiak segítségére hajóhadát küldé. Ám, Isten látja lelkét! magának nem akarja megtartani e várost; csak jogát védi, békéjét őrzi.
Mladen (Mladinus) a Subić nembeli Pál horvát és bosnya bánnak fia volt.
Igyen döngécselt Adria bájos arája. Mi történt azonban rövid egy esztendő múlván, 1321. évi február 2-án: «Regnante Karulo serenissimo rege Hungarorum» Sebenigo meghatalmazottat küldött Velenczébe, ki megbeszélje a módozatot, mely mellett a város és kerülete szövetséget hajlandó kötni Velenczével – ha tetszik – örök időre. Velencze ennek következtében podestát külde Sebenigonak a Rialto polgárai közől, viszont Sebenigo bírság mellett hűségre kötelezé magát.
26. A TRAVI EGYHÁZ PECSÉTJE.
Körirata: S. NOUUM. CAPITULI. ECCLESIE. TRAGURIENSIS • (bent tovább: effigies) S(ancti) LAURENCI.
I. Károly király ugyan tiltakozott ez eljárás ellen, sógorát Boleszló esztergami érseket küldvén a lagunák városába. Hanem a köztársaság sietett biztosítani a magyar királyt, hogy korán sem akar véteni fönségi jogai ellen; a segélyt is, melyet a horvát és dalmát városoknak nyújt, szintén nem ellene, de neve dísze emelésére adja. Károly király szemet húnyt e csalárd játékhoz; megköszönte Velencze szívességét, főleg azt, melyet az érsek úr iránt mutatott, és ugyanoly barátságosan tudatta, hogy legközelebb hathatós erővel és erős karral érkezik ama vidékre.
27. SPALATO. A CAMPANILE.
Mindezek azonban nem gátolták, hogy nehány év múlva (1327) Spalato is, tekintve a velenczei signoria emberséges, igazságos és édes uralmát, ne adja magát megyéstől Velencze pártfogása, kormánya, urasága és védelme alá, föntartván – tisztesség kedveért – mindazon jogokat, melyeket Magyarország királya «bír, vagy bírnia kellene».
Érdekes ismernünk a föltételeket, melyek alatt Spalato meghódolt. Velencze biztosítja Spalatót, hogy úgy fog vele bánni, mint a dalmát vidéknek legtöbb szabadsággal bíró híveivel. A velenczei kormánytanács választ számára két-két évi időtartamra kormányzót, kinek spalatói gróf lesz a czíme. E gróf a polgári ügyekben a városiak által megválasztott három bíróval és hat tanácsossal hoz ítéletet; hanem bűnvádi ügyekben önmaga fog ítélni, de ekkor is a spalatoi szokások szerint, melyektől csak a kegyelmiekben térhet el; csupán a gyújtogatók, csalók, gyilkosok, tolvajok és árulók irányában van teljesen szabad keze. Fizetése évi ezerkétszáz font kis pénzben, harminczkét denárt számítva egy garasba. Minden más jövedelem a községé. Fizetése után tart a gróf segédet, jegyzőt és nyolcz szolgát. Vendégűl mennie, vendéget hívnia nem szabad. Ajándékokat nem fogadhat – legfölebb friss gyümölcsöt. Kereskedést nem űzhet semmi szín alatt. Kedvezményképen a spalatoiak építkezési fát, követ, tetőzetet, ruhát – vám nélkül vihetnek Velenczéből saját szükségeik födözésére.
28. AZ ARCHANGELOI KOLOSTOR DALMÁCZIÁBAN
Hasonló szerződéssel hódolt meg a következő évben Nona városa is. Különös erőt kölcsönzött ez utóbbi város szerződésének azon kikötés, hogy mindannyiszor, valahányszor szerződését a város megszegi, azaz fellázad, tízezer márka ezüstöt tartozik büntetésképen fizetni Velenczének. Megjegyzendő, hogy a magyar király jogait – szóval legalább – Nona is megóvta, mi arra mutat, hogy Magyarország tekintélye még nem sülyedt el egészen. Kitűnik ez még inkább abból, hogy midőn I. Károly magyar király fiát, Endre herczeget Nápolyba viendő, a tengerhez érkezék, Velencze azonnal utasítá biztosát: ne avatkozzék most Skardona város ügyébe, nehogy szemet szúrjon, hanemcsak titkon tudakozódjék Mladen grófnál: mennyiért adná el a várost? Sebenigonak szintén azt hagyta meg: hallgasson ez idő szerint ügyes-bajos dolgaival, nehogy azokba a magyar király beleártsa magát. Csitításúl hajót adott neki, és kiváló jóakaratáról biztosította. Azzal sem törődik: küld-e, nem-e üdvözlő küldöttséget a király elé. De azt még sem engedi meg, hogy a tenger felül falat építsen, mert elég erős fal «a velenczei uraság».
Ily ügyes, mondhatnók álnok játékot űzött Velencze a magyar királylyal szemben. Ilyen volt viszonya a szlavon főurakhoz is, kik a magyar koronának tartozó engedelmességet meg nem tartották, hanem folytonos rablásból éltek. Velencze e rabló urakat egymás ellen izgatta, segítette; rabló hadjárataikat, ha nem voltak a velenczei fönhatóság alá meghódolt terület ellen intézve, annál szívesebben látta, mert a veszedelemben, melylyel a Velencze barátságával dicsekvő főurak a tengerparti városokat fenyegették, rejlett főoka annak, amiért e városok a doge ótalmához folyamodtak.
A szlavon főurak, Velencze barátjai és a magyar korona hűtlenei valának: Nelipić, a knini gróf, Budisló, Pál és Gergely, néhai Czirjék fiai, a corbáviai grófok; továbbá a Subićok, másként Banićok vagy brebiri grófok közől: Pál és Gergely, néhai Pál bán fiai, a föntebb említett Mladen testvérei, Pál a Zrínyiek őse, végre Mladen, Skardona és Clissa grófja, Pál bán fiának, György grófnak gyermeke.*
L. a Subićokról: WERTNER, Délszláv uralkodók, 247–262.
Ellenben a FRANGEPÁNok, Veglia grófjai: Doym és Bertalan, noha némileg függtek Velenczétől, híven tartottak a magyarokhoz, s a hűségi eskü letételét, melyet régibb szerződések alapján követelt tőlök Velencze, évekig egyik határnapról a másikra halasztották.*
A Frangepánokról: WENZEL Gusztáv az Akad. tört. Értekezések XI. kötet. – Voltak a magyar királynak egyéb hívei is Horvátországban. Így olvassuk, hogy Lajos király a pápához folyamodik, miszerint nagyságos Boleszlót, ki feleségül vette (Subić) Mladen bán leányát Katát, és nem tudta, hogy 3. és 4. fokú rokonság van köztök, utólagosan dispenzálja. A mit a pápa megtesz. (Suppl. Clem. Vl. a. I, p. II. f. 189.)
Már I. Károly király (és úgy tetszik, még inkább neje, az erélyes Erzsébet) megsokallotta ez állapotot; megfékezni készűlt a szlavon urak rakonczátlanságát és széttépni a velenczei álnokság hálóit.
1340 elején híre járt a horvát részeken, – s e hír nagy megdöbbenést szült nemcsak itt, de Velenczében is; – hogy a magyar király és királyné ifjabb fiokkal (Istvánt kell értenünk) nagy sereggel jőnek a tengeri vidékre. A horvát főurak, kik vesztöket sejték, azonnal szövetséget ajánlának Velenczének és segélyt kértek tőle, melyre támaszkodva azzal hitegették magokat és másokat, hogy helyt tudnának állani a magyarokkal szemben, mert a vidéket annyira elpusztítanák, hogy a magyar seregnek elesége nem lenne; aztán váraikból és a szorosokban oly erővel támadhatnák meg őket, hogy a magyar király örűlne, ha menekülne. Nyilván a szerencsétlen havasalföldi expediczió adta ajkokra e vakmerő szavakat!
Hogy mindamellett nem bíztak erejökben, meglátszék abból, mert Velenczét minden áron szövetségökbe vonni igyekeztek. Mladen Skardonát, Pál gróf egy, Gergely két várat ajánlott föl a köztársaságnak, hogy birtokába átengedi.
Azonban ily hívókára szükség nem volt. Velencze magától is, mihelyt a magyar király jöttének szándékáról értesűlt, azonnal lázas tevékenységet fejtett ki. Mint nagy veszély idején, három tiszttartót (ma kormánybiztosoknak neveznők őket) küldött Szlavoniába, kik a lakosságban a jó szellemet éleszszék és a híveket is városaik védelmére buzdítsák. Tudakolják meg: mily mértékben hajlandók a szlavon főurak ellenállani a magyar királynak, és mennyi segélyt várnak Velenczétől? A velenczei kormánytanács meghagyta Zengben tartózkodó kereskedőinek, hogy szem-fül legyenek, minden újdonságot azonnal, nem tekintve a költségre (!), megírjanak. Titkon leveleket küldöttek a magyar királyi udvarba, az ott levő olaszokhoz, tudakolván: jön-e a magyar király, mi czélból és kinek a tanácsára? Mladennek Skardonáért tízezer font denárt ajánlottak, nehogy e várost másnak játssza a kezére, mi nagy baj lenne.
Izgatottsága annyira elragadta a signoriát, hogy midőn megérté, hogy Zára új gályát akar venni a zengi gróftól, a vételt minden áron meg kell akadályozni: azt parancsolta, mert ha rossz hangulatban volnának a záraiak, nem csekély kárt okozhatnának Velenczének.
Tudósítást vevén pedig, hogy a magyar király már megindúlt és rövid időn megérkezik, meghagyta Morosini Péter tengernagynak, hogy hat gályával a szlavon tiszttartók rendelkezésére, hajóik és népök védelmére siessen. Ha pedig a tiszttartóknak már nem volna szükségök hajóhadára, mutassa magát a szlavon partokon az alattvalók bátoritására. Ugyanígy cselekedjék a Cornaro András parancsa alatt útjából visszatérő négy gálya is. De a hajós népet ne engedjék a partra szállani, mert ezek garázdálkodása sok botránynak okozója, a mit most minden áron kerűlni kell.
Azonban a magyar király nem jött. I. Károly az időben nagyon betegeskedék. Szenvedő állapota és a tatárok gyakori beütései meggátolták szándéka kivitelében.*
Anjoukori diplomacziai Emlékek, I. köt. 87. 131–3. 205. 211. 238–9. 251. 254. 258. 275–6. 278, 281. 288. 290. 298–9. 306. 318. 364–6. 369. 370–1. 378. 383–4. számok.
